RÉVÉSZ EMESE „AZ ORSZÁG TÜKRE” SAJTÓILLUSZTRÁCIÓ MAGYARORSZÁGON 1850-1870 Doktori (PhD) értekezés tézisei ELTE Bölcsészettudományi Kar Művészettörténeti Doktori Iskola Budapest, 2008 A magyarországi illusztrált sajtó 1850-1870 között élte virágkorát, ekkor honosodtak meg a régióban a modern képesújságok legfőbb típusai. A mintegy félszáz hazai képesújság több ezer metszetének áttekintése alapján világos fogalmat alkothatunk a sajtókép helyéről és jelentőségéről az egykorú képzőművészeti életben. E roppant változatos képanyag ismeretében nyilvánvaló, hogy a sajtókép a kor vizuális kultúrájának olyan egyedi vonásokkal rendelkező formája, amely indokolja önálló tárgyalását, históriájának különálló elbeszélését. Egyedi sajátosságai mellett a sajtóképet ezzel párhuzamosan olyan jelenségnek tekintem, amely éppen összetett kapcsolatrendszere miatt jelent kihívást az ezredforduló művészettörténetírása számára. Sokrétű jellege az ezredforduló művészettörténetének és képtudományának olyan központi témáival hangzik egybe, mint a kép-szó viszonyok, médiaarcheológiai és narratívakutatások, az eredetiség vagy a művészet piaci vonatkozásainak problémája. Példáján keresztül jól megragadható a képi reprezentáció identitásformáló ereje, a kollektív emlékezet megkonstruálásában, valamint a közösségi kultuszokban játszott szerepe. Kép a sajtóban A folyóiratillusztráció sajátos arculatához nagy mértékben hozzájárul egyedi közege: a sajtó. Ebből eredeztethetőek olyan speciális vonásai mint aktualitása, narrativitása, szekvenciális-ciklikus jellege vagy alkalmazott volta. A folyóiratokban megjelenő kép legfőbb jellemzőinek egyike, hogy eredendően nélkülözi az autonóm kép ismérveit, feladatát akkor tölti be, ha az adott lap karakteréhez idomul, jelentése pedig csak a folyóirat egészének kontextusában rajzolódik ki. Megjelenését és értelmezését az is nagyban befolyásolja, hogy a korszak sajtója része a tömegkommunikáció kibontakozó iparágának, amelynek közvéleményformáló befolyását a kulturális és politikai elit mind tudatosabban aknázza ki. A sajtókép ilyenformán beágyazódik a hatalmi intézményrendszer eszköztárába, szerepe roppant nagy a valóságról alkotott kép megkonstruálásában, a közösségi emlékezet vagy a kollektív identitás verbális és képi toposzainak megformálásában. E téren határozottan tetten érhető a dolgokra vetett tekintet („gaze”) agitatív, manipulatív ereje, a képek ismeretközlésbe burkolt vagy szórakoztatásba csomagolt valóságalkotó hatalma. Annak ellenére, hogy az 1830-40-es évektől már mind gyakoribbak voltak a sűrű és nívós képmellékletet nyújtó folyóiratok, a „képes” jelző csak azon újságok címében bukkant fel, amelyek már szöveg közé tördelt, számonként két vagy annál jóval több illusztrációval jelentek meg. A szöveg közti képekkel gazdagon illusztrált, 1840-es években kialakuló laptípust a sajtótörténet „Illustrierte” összefoglaló néven tárgyalja, tehát a „képesújság” elnevezés szoros értelemben csak erre a lapcsaládra vonatkozik. Noha a műfaj hazai kezdetei még a 18. század végére visszanyúlnak, kibontakozásuk a reformkorra tehető, amikor – összhangban az európai sajtó fejlődésével – a magyarországi kínálatban is megjelennek a divatlapok, közhasznú és enciklopédikus képesújságok, valamint az élclapok első példái. E viszonylag szűkkörű és rövidéletű kezdeményezéseket követően a képes sajtó igazi virágkora a szabadságharc bukása és a kiegyezés közötti két évtizedben bontakozott ki. A fellendülő nyomdaipar, valamint a technikailag képzett metszők és rajzolók új nemzedéke lehetővé tette az illusztrált lapok tömeges előállítását és terjesztését. A reformkori divatlapok örökösei (Hölgyfutár, Napkelet, Családi Kör) mellett új szemléletet az enciklopédikus, aktuális képes hetilapok (Vasárnapi Újság, Hazánk és a Külföld, Magyarország és a Nagyvilág) képviseltek, amelyek alacsony áron nagy számú képet juttattak el olvasóközönségükhöz. Ezek képkínálatából válogattak a szélesebb közönséget megcélzó néplapok és egyéb (irodalmi, gyermek) melléklapok. Átmeneti típust képviseltek a divatlapok illusztrációinak nívóját és az aktuális képeslapok gazdag képkínálatát ötvöző kísérletek (Képes Újság, Nemzeti Képes Újság, Az Ország Tükre). Sajtókép és művészet A sajtókép kötődése művészeti életünkhöz a legkevésbé stílusfogalmak mentén ragadható meg, a folyóiratillusztráció ugyanis közvetítő (mediális) karakteréből adódóan nem rendelkezett önálló stiláris arculattal. Linda Nochlin kifejezését kölcsönözve stílusa leginkább „traszparensként” határozható meg, amennyiben az befogadó, átengedő. Stiláris szempontból a 19. századi grafikus sajtó tényközlő, dokumentatív hivatásához legközelebb a realizmus eszköztára állt, aktuális eseményábrázolásai vagy képmásai közlésekor nagy mértékben hagyatkozott is saját tényszerű potenciáljára, a hitelesség általa megtestesített illúziójára. A honi keretek között a képes sajtó jelentősége mindenekelőtt a szűk kulturális küzdőtér megnyitásában volt, hiszen a század derekán kibontakozó demokratikus művészet eszményének legfőbb ágensei a polgári sajtó és a sokszorosított kép voltak. A hazai művészek és események általuk kaptak első ízben széleskörű nyilvánosságot, míg a lapok megrendelései révén az alkotók egy része rendszeres munkaalkalomhoz jutott. A képes sajtó emellett jelentős szerepet játszott a véleményformáló szakértői gárda megteremtésében, az esztétikai kérdésekben önálló döntések meghozatalára képes, kritikus publikum megformálásában, valamint e kettő – azaz a kulturális elit és a nagyközönség – kommunikációjában. E kapcsolatrendszer – a rajzoló mesterektől a festményreprodukciókig ívelően – meglehetősen sokrétű volt, és amint a kiválasztott példákból is kitűnik a sajtó „hozzáférhető képei” révén láthatóvá tett művészet meglehetősen nagy szerepet játszott az általános művészeti ismeretterjesztésben, a közérdekű művészeti döntésekhez kötődő információk továbbításában, valamint a nemzeti művészet eszményének népszerűsítésében. Számos egykorú forrás utal arra, hogy a képes vállalkozások kiadói tisztában voltak tevékenységük műpártoló hivatásával, ízlésnevelő erejével. Némelyik folyóirat tudatosan vállalta fel a kortárs nemzeti festészet támogatását azáltal, hogy a műegyleti és társulati kiállítások legkiemelkedőbb darabjait reprodukálta. E nyilvánosság olykor komoly és célzott támogatást jelentett a pályakezdő művészek számára is. Más lapok újonnan nyílt közgyűjteményeinket népszerűsítették azzal, hogy alkotásaikat sokszorosítva közölték. Az enciklopédikus folyóiratok emellett az európai klasszikusok és kortárs művészek népszerűsítésének ügyét is felvállalták. Az igényesebb lapkiadók éves jutalomképeik kivitelezésekor szabályos versenyre keltek a műegyleti és társulati műlapokkal. A nemzeti kultúra ügyét előtérbe helyező folyóiratok mindemellett részletes és naprakész illusztrált beszámolókat adtak olvasóiknak az emlékműállítások vagy a jelentős középítkezések alakulásáról. Képeik fontos közvetítő szerepet játszottak művészeti közvéleményünk kibontakoztatásában, hiszen közvetlen segítséget nyújtottak ahhoz, hogy olvasónézőik önálló véleményt alkothassanak e nagyszabású művészeti vállalkozásokról. Technikai kísérletek: a „hozzáférhető kép” A kiadók egykorú csoportosítása szerint a lapok háromféle képet közöltek: képmellékletet, szöveg közé tördelt képet és jutalomképet. A képes sajtó korai, az 1840-es évekig tartó szakaszában a folyóiratok rendszerint számonként egy, mellékletként megjelentetett képet adtak. Sokszorosításuk technikája rendszerint rézmetszet, majd az 1800-as évek elejétől kőrajz volt. Mivel a mély- illetve síknyomásos technikák összehangolását nem tudták megoldani a magasnyomású szöveges oldalakkal, a képeket különállóan, a szövegnél vastagabb, tartósabb és igényesebb papírra nyomták. Viszonylag későn fejlődött ki a színvonalas szöveg közé tördelt képek technikai háttere. Ezek technikája jellemzően fametszet (xilográfia) vagy (egy sajátos technikai megoldás eredményeként) kőrajz volt. A szöveg közti illusztrációk és az egyes számokhoz csatolt képmellékletek mellett korszakunkban terjedtek el a nagy méretű, igényes kivitelű, általában kőrajzolatú vagy olajnyomatú műlapok, jutalomképek, amelyeket a kiadók évente egy vagy több alkalommal küldtek szét rendszeres előfizetőik között. A hazai esztéták és műértők többsége a képsokszorosításra mint hatékony népnevelő és ízlésfejlesztő eszközre tekintett. A sajtókép technikai hátterének vázlatos ismertetése rámutat arra a forrongó, számtalan kísérletet eredményező légkörre, ami a korszak képalkotói eljárásait jellemezte. Ezt az experimentális miliőt a minél hatásosabb, látványosabb képek, a valósághoz minél közelebb álló ábrázolások megteremtése jellemezte, amely mögött a képipar szigorúan átgondolt munkamegosztása és infrastruktúrája húzódott meg. A mind színvonalasabb jutalomképek kiadása arra ösztönözte a kiadókat, hogy teret engedjenek a technikai kísérleteknek, és egyre képzettebb rajzoló- és metszőgárdát foglalkoztassanak. E nemes versengés a közönséget is arra ösztönözte, hogy a korábbinál kritikusabb és értőbb szemmel tekintsen az újságok illusztrációira. A kőrajzok, szinezett fametszetek és xilográfiák körére jellemző technikai perfekcionizmus mellett a fejlesztések másik iránya az előállítási árak csökkentése és a példányszámok növelése felé mutatott. A sajtó piaci versenykényszere a fametszet és kőrajz jól ismert technikái mellett a fotográfia alkalmazását és ezek ötvözeteként számos új, eredeti képalkotói eljárás megszületését ösztönözte. E kísérletek eredményeként a sajtókép olyan intermediális alapkaraktert nyert, amely a szöveg és a legkülönfélébb módokon rögzített és multiplikált technikai kép kölcsönhatásán alapult. Popularizálás, trivializálás Történetileg a képes sajtó 19. század derekára eső első virágkora párhuzamosan bontakozott ki a technikai képek özönével, azzal a „képi fordulattal”, amely máig ható módon teremtette meg a modern európai vizuális kultúra alapjait. Mivel a sajtókép karaktere alapvetően tranzit, átengedő, amely alkalmazott voltából eredően mediális, azaz „szövegek és képek/képek és képek” között közvetítő jellegű kommunikációs eszköz, értelmezése nem nélkülözheti általános képi környezetének felvázolását. Ez a képi környezet jóval túlmutatott az elit kultúra mai fogalmain és kiterjedt a populáris kultúra olyan jellemző megjelenési formáira, mint a kalendáriumok vagy az optikai spektákulumok világa. A sajtóban megjelenő képanyag a képek különféle irányú áramlásában közbülső állomás, minthogy a képeknek csak töredéke volt első közlésnek tekinthető „eredeti” metszet, többségük különféle grafikai albumokból és társlapokból származott. A hazai képesújságok nagy számban kölcsönöztek ábrázolásokat a német, francia és angol képeslapokból, de a képkölcsönzések sűrű hálója az egykorú képkínálat igen széles spektrumára kiterjedt, magába foglalva a fotográfia, a díszalbumok vagy a ponyvák ábrázolásait. Mindez arra is rávilágít, hogy a sajtókép milyen jelentős közvetítői szerepet játszott a „magas művészet” trivializálásában. A képi formák és az általuk hordozott ideológiai, moralizáló tartalmak popularizálásának folyamatát dolgozatomban a történeti ábrázolások példáján követem nyomon. A históriai képek esete jól mutatja, hogy az általuk hordozott összetett, előzetes tudást feltételező tartalmak a sajtó popularizáló eszközei révén miként segítették elő a kívánt üzenetek világos reprezentációját. A képek könnyebb megértését a képi egyszerűsítés mellett a kísérő szövegek biztosították. Szöveg és kép ilyen szoros együttműködése felerősítette a kép verbális karakterét, befogadását irányított, „zárt kódolásúvá” alakította. Az ábrázolások szöveggel megtámogatott egyirányú értelmezése megkönnyítette a látottak megértését és biztosította „helyes” értelmezésüket. Kép a sajtópiacon Számos forrás mutat arra, hogy a folyóiratok illusztrációs kínálatát elsősorban kereskedelmi meggondolások befolyásolták. A sajtókép ugyanis (sokkalta nyilvánvalóbban mint az egyedi műalkotások) gazdaságilag meghatározott ipari produktum, kommersz árucikk. A kiadók a képet elsődlegesen „vevőcsalogató” eszköznek tekintették. A nívósan kivitelezett jutalomképek pedig kifejezetten az előfizetők toborzását szolgálták. Egykorú adatokból, utalásokból világosan kirajzolódik, hogy az ábrázolások alkotójának, témájának avagy technikájának kiválasztását az esztétikai meggondolásokkal egyenlő súllyal befolyásolta az adott lap ára, példányszáma vagy az előfizetők kulturális összetétele. Ilyen és ehhez hasonló üzleti meggondolások indokolták sorozatok, alkalmi képek kiadását avagy a képkölcsönzés igen elterjedt gyakorlatát. A közösségi kultuszok megerősítése ily módon szerencsésen találkozott a kiadói érdekekkel, amint azt a Kazinczy-ünnepségekre vagy Széchenyi halálára megjelentett ábrázolások széleskörű kínálata is bizonyította. Az újságképek társadalmi hatókörét jelentősen kiterjesztette, hogy az ábrázolások egy része kikerült a folyóirat zárt közegéből, az előfizetőknek ajándékozott jutalomképeket a kiadók eleve „szobadísznek”, faliképnek szánták, ezért gyakorta mellékeltek hozzá díszes keretet. Ennél fogva az így előállított képek alkalmazása is eltért a magas művészet múzeumokra vagy műértő körökre korlátozódó területeitől. Az elit szakralizált és/vagy csak korlátozott hozzáférést biztosító tereivel szemben az üzleti meggondolásból született kép a társadalmi nyilvánosság mind szélesebb területeit fedte le: ott függött az iskolák, egyesületek, kocsmák falain, de a vándorló képárusok vagy a kirakatok révén meghódította a nagyvárosi utcákat is. Ennek köszönhetően a napi aktualitáshoz kötődő sajtókép időben és térben is kiterjesztette hatókörét. A nemzeti múlt és jelen reprezentációja A sajtó műfajilag igen gazdag képanyagot foglal magában. Az illusztrációik szöveges magyarázatai számos adalékkal szolgálnak az egyes képi műfajok, motívumok egykorú értelmezésére. A dolgozat a történeti ábrázolás, zsáner és portré példáján igyekszik új eredményeket hozni erre vonatkozóan. Hazai sajtátosságnak tekinthető, hogy az önkényuralom nyomása alatt mennyiségileg és minőségileg is kiemelkedő a nemzeti história ábrázolása. A sajtó közegében a nemzeti történelem bemutatása néhány sajátos vonással gazdagodott: ilyenek a nemzeti múlt eseményeinek aktualizálása, a női lapokhoz kötődően a történeti hősnők kiemelt bemutatása vagy bizonyos motívumok – mint a „hős halála” – feltűnően domináns jelenléte. A sajtó periodikus jellege különösen kedvezett históriai képciklusok kialakítására, amit a kiadók nemzeti tárgyú sorozatok közreadásával aknáztak ki. A mohácsi csata ábrázolásai körül kirobbant sajtóvita pedig betekintést enged abban, hogyan igazították egyes lapok a múlt eseményeit saját olvasóközönségük elvárásaihoz. A folyóiratok népéletképeinek elemzése felfedi azokat a verbális és vizuális sztereotípiákat, amelyek mentén a sajtót működtető városi értelmiségi a vidéki életet, a „népet” láttatni kívánta. A leggyakoribb képi motívumok (cigányok, pásztorok, betyárok) analízise példázza a vizuális sztereotípiák kidolgozásának mechanizmusát, és bemutatja miként vállaltak részt a populáris népéletképek a nemzeti jellemről alkotott sztereotípiák megkonstruálásában. A folyóiratok leginkább elterjedt képtípusa a portré volt, amely hétköznapisága ellenére kulcsszerepet játszott a közélet nyilvánosságának megteremtésében és megerősítésében, a közéleti emberről alkotott kép kialakításában. Noha a közszereplőkről készült képmások a hitelesség látszatával léptek fel, jelenlétüket elsősorban a kollektív eszményteremtés szándéka vezérelte. Széchenyi István portréikonográfiája számos példával szolgál erre vonatkozóan. A folyóiratokban közölt portrégalériák más vonatkozásban is szoros kapcsolatban álltak a modern közéleti ember kultuszával, aminek leghatásosabb hordozói a monumentális nemzeti panteonok popularizált formáinak tekinthető grafikai arcképcsarnokok voltak. Az utolsó fejezet abba enged betekintést, milyen szerepet játszottak egy adott kulturális jelenség, a közösségi (irodalmi) kultuszok működtetésében a sajtó által közvetített képek. A Kazinczy-kultusz példája rávilágít arra, hogy a sajtó az irodalmi kultuszkép valamennyi alaptípusát közölte, olykor jól felfogott üzleti érdekből széles körben terjesztve azokat. Szöveges magyarázataival rögzítette ábrázolásai jelentését, kiemelve és megerősítve az ünnepeltnek a közösség számára értékes vonásait. A sajtó által nagy példányszámban, alacsony áron közvetített ábrázolások aztán a közösségi tisztelet rítusaiban aktivizálódtak mint közösségi ereklyék, szobadíszek vagy nyilvános ünnepségek kultusztárgyai. A disszertáció tartalomjegyzéke BEVEZETŐ: A sajtókép sajátos karaktervonásai……6 I. KÉPES SAJTÓ A TUDOMÁNYTÖRTÉNETBEN I.1. Sajtókép a nemzetközi művészettörténet-írásban……10 I.2. Sajtókép a magyar művészettörténet-írásban……13 I. 3. Sajtókép és a nemzetközi etnográfiai képkutatás……18 I.4. Sajtókép mint tömegkommunikációs médium……23 I.41. Képesújságok a nemzetközi sajtótörténet-írásban……25 I.4.2. Képesújságok a magyar sajtótörténet-írásban……27 I.5. A sajtóillusztráció kutatásának módszertana……29 II. A SAJTÓILLUSZTRÁCIÓ HELYE KORA KÉPZŐMŰVÉSZETÉBEN II.1. Művészeti szakfolyóiratok……32 II.2. Ízlésnevelés, műpártolás……41 II.3. Kapcsolatok a Műegylet és a Képzőművészeti Társulat tevékenységével……47 II.4. Aktuális művészeti ügyek II.4.1. Szobrászat, emlékművek……51 II.4.2. Városépítészeti ideáltervek……60 II.4.3. Középületek……64 II.5.Mesterek……72 II.5.1. Egy illusztrátor festő: Vizkelety Béla……83 III. A SAJTÓILLUSZTRÁCIÓ HELYE A 19. SZÁZADI SOKSZOROSÍTOTT GRAFIKÁBAN III.1. A képsokszorosítás változó megítélése……87 III.2. Új technikák kora……90 III.2.1. Litográfia……92 III.2.2. Xilográfia……98 III.3. Kivitelezés, munkamegosztás……104 III.4. Új médiák: sajtókép és fotográfia……107 IV. POPULÁRIS KÉP ÉS SAJTÓILLUSZTRÁCIÓ IV.1. A populáris és elit kultúra határán……112 IV.2. Vetélytársak: optikai spektákulumok……114 IV.3. A történeti kép popularizálódása……118 IV.4. A trivializálás formái és fokozatai……120 IV.6. Képmagyarázatok: kép & szó……124 V. A SAJTÓILLUSZTRÁCIÓ MINT KERESKEDELMI ESZKÖZ V. 1. Sajtókép és üzlet……131 V. 2. Árak, példányszámok, terjesztés……136 V. 3. Olvasók és az olvasás megváltozott gyakorlata……143 V. 4. Sajtókép a társadalmi nyilvánosság és a magánélet terében……146 V. 5. Szerzői jogok, képkölcsönzések……150 V. 6. Kiadók, nyomdák az ötvenes években……156 VI. TÖRTÉNETI KÉP VI.1. Történeti képciklusok a sajtóban……161 VI.2. Időszerű múlt: a történeti képek aktualizálása……170 VI.3. Kerettémák: A hős halála……174 VI.4. Ideál és reál: a “Mohács-vita……181 VI.3. “Női történelemkép”……187 VII. NÉPÉLETKÉP VII.1. Népéletkép a sajtóban……192 VII.2. A népi kultúra esztétizálása……195 VII.3. Tipizálás – nemzetkarakterológiai sztereotípiák……197 VII.3.1. A cigányság: a magyar nemzeti jellem romantikus alternatívája……200 VII.3.2. Az alföldi pásztornép: a nemzeti karakter hordozója……204 VII.3.3. Betyárok: a romantikus és realista népkép konfliktusa……208 VIII. KÖZÉLETI PORTRÉ VIII.1. Közéleti portré a sajtóban……212 VIII.1.1. „Az indusztria teremt magának újat” – Közéleti portré és hitelesség……217 VIII.1.2. Széchenyi-kultusz: a hiteles képmás nyomában……223 VIII.2. Virtuális nemzeti panteonok: közéleti grafikai arcképcsarnokok……227 VIII.3. Történelmi arcképcsarnokok……237 SAJTÓKÉP AZ IRODALMI KULTUSZOK SZOLGÁLATÁBAN IX.1. A sajtókép az irodalmi kultuszok szolgálatában……242 IX.1.1. Síremlékek……246 IX.1.2. Emlékházak……251 IX.1.3. Kazinczy-kultusz……255 IX.1.3.1. Az ítélkező és a béketeremtő……257 IX.1.3.2. A halhatatlanság záloga……262 IX.1.3.3. A jelenlét megsokszorozása……268 IX.1.3.4. A játékba hozott kép……272 UTÓSZÓ……277 BIBLIOGRÁFIA. Rövidítésben közölt irodalmak……278 FÜGGELÉK A KÉPES SAJTÓ TÖRTÉNETE A 19. SZÁZADBAN 1. A képes sajtó kezdetei Európában……305 1.1. Előzmények: 15-17. század……306 1.2. Európai kezdetek: 18-19. században……307 1.3. Hazai kezdetek a 18. században……308 1.4. Reformkori divatlapok……310 1.5. „Közhasznú bölcsesség”: Penny Magazin és követői……310 1.6. Hazai közhasznú lapkísérletek: Fillértár, Garasos Tár……310 1.7. A világ „élő és mozgó panorámája”: Illustrated London News és követői……315 1.8. Az első hazai aktuális képesújság: A kassai Ábrázolt Folyóirat……317 2. Sajtóviszonyaink az 1850-es, 1860-as években……319 2.1. Korszakok, periódusok az abszolutizmus kor hazai sajtójában……321 II.2.2. Divatlapok……323 2.2.1. Irodalmi divatlapok az ötvenes években……323 2.2.2. Kísérlet az irodalmi divatlapok megújítására: Napkelet……326 2.2.3. A divatlapok átalakulása a hatvanas években: női lapok……327 2.3. Enciklopédikus folyóiratok……331 2.3.1. Honismereti képeslapok……332 2.3.2. „Encyclopeadiai néplap”: az iskolateremtő Vasárnapi Újság……334 2.3.3. Vetélytársak: Vahot Imre képes vállalatai……337 2.3.4. Kísérletek az elitnek: Képes Újság és Nemzeti Képes Újság……338 2.3.5. „A birodalom legdíszesebb lapja”: Az Ország Tükre……340 2.3.6. A második generáció: Hazánk és a Külföld……342 2.3.7. Honismeret és népismeret: Magyarország és a Nagyvilág……343 2.3.8. Irodalmi melléklapok: Képes Világ, Tarka Világ……344 2.4. Néplapok……345 ADATTÁR A feldolgozott illusztrált folyóiratok és jutalomképeik……349 Népéletképek a hazai képes sajtóban 1850-1870……369 Mutatók a népéletképek képkatalógusához……399 A témában megjelent publikációk A népéletkép szerepe a nemzeti jellem kidolgozásában az 1850-1870 közötti hazai sajtóillusztráció példáján. Ars Hungarica, 2004/2, 275-322. Egy esemény ábrázolásának anatómiája. Lamberg gróf meggyilkolása 1848. szeptember 28-án. A Magyar Nemzeti Galéria évkönyve 2001. Budapest, 2002, 97-111. Képi elbeszélés és popularizálódás az 1850-1870 közötti sajtóban megjelent történeti képek példáján. Művészettörténeti Értesítő, 50, 2001/1-2, 147-172. Történeti kép mint sajtóillusztráció 1850-1870. In: Történelem – Kép. Múlt és művészet kapcsolata Magyarországon. Kiállítási katalógus, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2000, 580-597. – Valamint a következő képelemzések ugyanott: IX-11. Magyar s Erdélyország rajzolatokban, 540-542; X-11. A Hunyadiház diadalünnepe, 554-555; X-12. Eger várának hős megvédése, 555-556; X-14. Mátyás az igazságos. 557-559; X-25. Dalidó és palotás magyar tánc, 568; X-26. Emese álma, 568-570; X-30. Az ostromló török had követei, 572-574; XI-3. Kuruc és labanc, 602-603; XI-5. A mohácsi csata, 604605; XI-8. Az utolsó Zrínyi, 608-609; XII-9. 19. századi magyar képzőművészeti folyóiratok repertóriuma II. Képzőművészeti Szemle, Magyar Műipar. Ars Hungarica, 28, 2000/2, 415-455. 19. századi magyar képzőművészeti folyóiratok repertóriuma I. Magyar Képzőművész. Műcsarnok. Ars Hungarica, 27, 1999/2, 461-483. *** „Pszichológiai könnyítés” vagy „dupla kódolás”? Kép és szöveg viszonyok a 19. századi hazai képesújságokban. Kép és szöveg. Műhelykonferencia. Miskolci Egyetem, Bölcsészettudományi Kar. Összehasonlító Irodalomtörténeti és Művészettörténeti Tanszék. 2006. június 6. Parasztábrázolások a magyar sajtógrafikában. In: “A magyar néprajztudomány előzményei és kezdetei.” Néprajzi Múzeum, 2003. november 27.
