Az ókori Rómában a korai köztársaság államszervezete, a főhivatalnokok rendje (és annak
egyik alkotóelemenként a praetori tisztség) az utolsó római király, Tarquinius Superbus
elüldözését követően, Kr. e. 510-et követően alakult ki a római nép államalkotó, az állami
berendezkedést megváltoztató tevékenysége során. Az állami intézmények, hivatalok
létrehozása alapvető fontosságú volt a jogi normák betartása szempontjából. A köztársaság
kereteinek kialakítása alapvető jogalkotó tevékenység volt, amely több évszázadra
meghatározta az ókori Róma fejlődési irányát. Zlinszky János pontos megállapítása szerint
„Róma egész történelme során jogot alkotó közösség volt, olyannyira, hogy egyes történészei
szerint Róma népessége a jog által lett populus Romanus”.1 Az ókori Rómában a törvényhozás,
jogalkotás szorosan kapcsolódott a polgárokhoz. A civitas, vagyis városállam fogalma alatt a
polgárok összességét értették. A köztársaság korától kezdve a rómaiak magukat senatus
populusque Romanus jelöléssel illették, így államuk lényegét tartalmilag ragadták meg.
A magistratusok kialakulása és jellegzetességeik
Az új államformát a magistratusok, a senatus és a comitiák alkották, ezek közül az elsőt
mutatjuk be bővebben. A magistratus elnevezés alatt az állami főhatalmat gyakorló
tisztségviselőket, illetve a tisztséget értjük. A magistratusok némelyike a királyság korából ered
és formálisan a császárság korában is tovább élt, de alapvetően a köztársaság korának jellemző
intézményei. A magistratusok tisztsége és jogköre a differenciálatlan királyi hatalom különböző
jellegű funkcióinak elkülönülése során alakult ki. A köztársasági jellegnek megfelelően a
magistratusi hivatalokat választás útján lehetett elnyerni, és a megbízatás meghatározott időre
szólt.
A magistratusok sajátossága volt az annuitás, illetve a kollegialitás. Az első fogalom a
hivatalviselés időtartamára vonatkozik, ugyanis eredetileg egy évre szólt a főtisztségviselők
megbízatása. A kollegialitás pedig arra utal, hogy tiszttárssal együtt látták el feladatukat a
megválasztott
magistratusok.
Munkájukért
nem
részesültek
díjazásban
(sőt
egyes
közkiadásokat magánvagyonukból kellett fedezniük). Tisztségüktől nem voltak megfoszthatók,
azonban arról szabadon lemondhattak. A magistraturák betöltéséhez szükséges feltételeket úgy
határozták meg, hogy csak a gazdag és előkelő családok tagjai szerezhessék meg őket, ami
folytonos hatalmi harchoz vezetett a plebeius réteggel.
1
Zlinszky 15.
1
A magistratusok lehettek imperiummal rendelkezők, illetve imperiummal nem rendelkezők,
feladatkörüket tekintve rendes (állandó) és rendkívüli (időszakosan választott vagy kinevezett),
hatáskörük szerint nagyobb és kisebb főhivatalnokok. A praetor (továbbá a consul és a censor)
magistratus maior volt, míg az aedilis, a quaestor és a tribunus plebis magistratus minor. 2
Az imperium kezdetben a legfőbb polgári hatalom volt a városon belül. A városon kívül a
hadsereg főparancsnokságát, a jogszolgáltatás hatalmát, a népgyűlés összehívásának jogát,
törvényjavaslatok előterjesztésének jogát, a senatus összehívásának jogát és a büntetések
kiszabásának jogát jelentette.
A magistratusokat megillette a potestas is, a hivatali hatalom, ami jellegénél fogva kisebb vagy
nagyobb lehetett (minor, illetve maior potestas), így alá- és fölérendeltségi rangsort
eredményezett a magistratusok között. A collegák azonos hatalommal bírtak, bármilyen ügyben
eljárhattak önállóan, így joguk volt az intézkedés végrehajtásának megakadályozására is
(intercessio). A potestas nagyrészt egyező tartalmú volt a különböző magistratusok esetében,
amelynek alapján minden főhivatalnok elvégezhetett bizonyos civiljogi és szakrális aktusokat.
Ezek voltak az auspicium végzésének joga (ius auspiciorum), a nép összehívása valamely
közérdekű dolog megvitatása céljából (ius contionem habendi), a collegájuk döntése elleni
tiltakozás (ius intercedendi). A hirdetmények kibocsátásának jogával (ius edicendi) azonban
csak a magistratus curules rendelkezett. Ezeken belül is a praetori edictum kiemelkedett a
hirdetmények közül: noha az aedilis curuliseket is megillette a hirdetmények kibocsátásának
joga, az ő edictumaik jobbára az eladói szavatosság körében alakítottak ki normákat, szemben
a praetorok tágabb jogkörével, amely a vagyonjog egészére és a családjog egy részére terjedt
ki.3 Gaius szerint: „A római nép magistratusainak van ius edicendi-jük. De az edictumok
tekintetében a két praetornak: az urbanusnak és a peregrinusnak van a legtágabb jogköre.”4
A praetor tisztségének kialakulása
A köztársaság létrejöttekor a király helyébe két főtisztviselő lépett: egyikük a hadvezér, a másik
a bíró szerepét töltötte be, elnevezésük praetor maximus illetve iudex volt. Ezen tisztségek
viselői később a consul nevet viselték. A klasszikus értelemben vett praetor (urbanus) hivatal
A magistratus maiores etruszk eredetű kiváltsága volt a bíborszegélyű tóga viselése és az elefántcsonttal
berakott díszes szék (sella curulis) használata. A sella curulis a magistratus minores közül az aedilis curulist is
megillette. Ennek alapján egy negyedik felosztása is lehetséges a főhivatalnoknak: magistratus curules és non
curules.
3
A provinciai helytartók és quaestorok is kiadhattak edictumokat, azonban ezek helyi illetőségük miatt nem
lettek olyan jelentősek, mint a praetori hirdetmények.
4
Gaius 1.6
2
2
később alakult ki, létrejöttében jelentős szerepet játszott a patricius-plebeius társadalmi
küzdelem. Kr. e. 367-ben erőteljes plebeius politikai nyomásra született meg a LiciniusSextius-féle törvény, amely előírta, hogy az egyik consulnak plebeiusnak kell lennie. Azonban
ezt követően a patricius réteg inkább lemondott a consul kijelöléséről, csak hogy ne kelljen
plebeius consult elfogadniuk (helyette a tribunus militumnak adtak imperiumot). A patríciusok
azonban, hogy befolyásukat megőrizzék, elérték, hogy cserébe a patricius rétegből választottak
egy imperiummal (imperium minus) rendelkező collega minort, a praetor urbanust, aki mintegy
a consulok alárendelt társaként és helyetteseként működött. A praetor 367-ben átvette a peres
jogszolgáltatást a consultól. Feladata a közérdekű iurisdictio és a legis actiók in iure (első)
szakaszának az irányítása volt, de a többi jogosítványt csak consul helyetteseként
gyakorolhatta. A praetor tisztséget 337-ig kizárólag csak patrícius tölthette be. A patríciusok és
plebejusok társadalmi harcai során Kr. e. 337-ben a praeturát is elnyerték a plebejusok: az első
plebejus praetor Quintus Publilius Philo, Neapolis későbbi elfoglalója volt.
A praetor urbanus kivétel volt a kollegialitás elve alól, mivel eredetileg csak egyvalaki töltötte
be ezt a tisztséget. Kr. e. 242-től a praetorok száma kettőre nőtt a praetor peregrinus hivatalának
létrehozásával, így ettől fogva tiszttársi rendszerben töltötték be a praetori hivatalt. A praetorok
létszáma a köztársaság és a császárság korszaka alatt fokozatosan emelkedett. A harmadik és
negyedik praetort Kr. e. 227-ben választották meg Sicilia kormányzására. Az ötödik és hatodik
praetort Kr. e. 197-ben választották Hispania élére. Sulla hatalmának gyakorlása alatt nyolc
praetor ítélkezett az állandó büntetőbíróságokon. Caesar uralkodása idején először tízre, majd
tizennégyre, végül tizenhatra emelte a számukat, hiszen Róma városának lakossága ekkor már
elérhette az egymilliót (a provinciák irányítását ekkor már nem praetorok, hanem
promagistratusok, azaz hivatalviselt helytartók vették át). A praetorok, noha létszámuk
kibővült, hatáskörüket tekintve egyenlők voltak, ám a régi praetorok elsőbbségét elismerték és
tiszteletben tartották. A praetort Rómában kettő, a falakon kívül hat lictor (fascest, azaz
vesszőnyalábot hordozó állami testőrség) kísérte.
A Kr. e. 180-ban hozott lex Villia annalis majd 82-ben a lex Cornelia de magistratibus szerint
praetor csak a 40. életévét betöltött személy lehetett. Ezen törvények meghatározták, hogy a
magistratusokat mely életkorokban nyerhették el a jelöltek (ezt az életkor alapján felállított
sorrendet nevezték cursus honorumnak).
3
A praetori jogszolgáltatás a korai köztársaság korában
Kezdetben a praetor fő feladata a városi rend fenntartása volt, ennek keretében pedig a polgári
és büntetőbíráskodás, jogszolgáltatás (iurisdictio), amely a későbbiekben a leglényegesebb
funkciójává vált. A praetor jogszolgáltatási hatásköre az egységes és oszthatatlan imperiumból
eredt.
A praetorok tevékenysége először a XII táblás törvények alkalmazására terjedt ki. A praetori
jogszolgáltatást ebben az időben a „praetor ius dicere potest, facere non potest” mondás
jellemezte, azaz a praetor nem alkothatott jogot, csak kimondhatta (nem lehetett jogalkotó
szerepe, csak a jogot alkalmazhatta). Az ősi XII táblás törvényt nem lehetett a merev,
konzervatív szemléletű római társadalomban hatályon kívül helyezni, csakis az érintetlenül
hagyásával lehetett a szabályokat fellazítani a praetori joggal. A praetor iurisdictio mellett a
civiljogi perrend során, a legis actiók első, in iure szakaszának irányítója volt. A praetor
közreműködése ebben a szakaszban nélkülözhetetlen volt, mivel az adott ügyben való ítélkezés
hatalmát ő ruházta az esküdtbíróra (iudex), megadva ezzel az ítélet kikényszerítéséhez az állami
támogatást.
A jogszolgáltatási hatalom kétféle lehetett: peres (iurisdictio contentiosa) és peren kívüli
(iurisdictio voluntaria). Utóbbi a színleges per formájában végbemenő jogi aktusok (per
vindicationem felszabadítás, in iure cessio és in iure cessio hereditatis) lefolytatását jelentette.
A peren kívüli jogszolgáltatást a praetorok a konzulokkal megosztva gyakorolták. A praetor
jogkörébe esett a közérdeket védő magánjellegű döntések, gyámkijelölés, gondnokság alá
helyezés indítványozása, közföldek bérletének védelme.5 A legis actiós ügyeket a XII táblás
törvény által meghatározott tárgyalási rend szerint folytatta le. Megvizsgálta a felek érveit,
eldöntötte, hogy a civiljogból levezethető-e az előadott igény, és ha így volt, akkor a két fél
előadása alapján valószínűsíthető tényállás szerint állást foglalt. Ha a másik fél a praetori
döntést elfogadta, az ügydöntőnek minősült, azonban ha az in iure szakaszban alulmaradt fél
vitatta a döntést, akkor bírót kért a praetortól (ezzel lezárult a peres eljárás első szakasza, és a
második szakasz, az apud iudicem már a kijelölt bíró, iudex előtt zajlott le).
A praetor urbanus gondoskodott a belső béke fenntartásáról is. Ehhez több közjogi eszköz is
rendelkezésére állt. Az egyik az interdictum volt, felszólítás a rendbontó magatartás
beszüntetésére. Az interdictumot leggyakrabban az önhatalom visszaszorítására alkalmazták.
Akad példa arra is, hogy a fennálló helyzet megváltoztatására vagy az előző helyzet
5
Zlinszky: Ius privatum, 60.
4
visszaállítására is alkalmazták, főként erőszakos vagy rosszhiszemű birtoklás jogorvoslatára.
Ha az interdictum nem érte el a kívánt joghatást, a praetor ideiglenesen vagy végleg birtokba
utalta a sértett felet, ez volt a missio in possessionem (ez gyakran a hagyaték átvételének
lehetővé tételét vagy a hitelezőnek az adós vagyonából való kielégítését jelentette). Bizonyos
esetekben a praetor a polgári jog szerint hatályos kötelezettség vállalásához kötötte a maga
beavatkozását (pl. sponsiós vagy stipulatiós kötelezést kívánt).
A praetor kivételes esetekben az anyagi jogi szabályokon túllépve hozott döntést, amikor úgy
látta, hogy a törvényesség merev kikényszerítése igazságtalan helyzetet teremt és nagyobb
hátrányt szül, mint a szigorú normától való eltérés. Ez az eset állt fenn, amikor nem adta meg a
felperesnek a törvény szerint járó keresetet, ha annak eredménye igazságtalan lett volna és nem
szolgálta volna a köz javát.
A praetor tisztsége a kései köztársaság korában és praetor peregrinus tisztségének
kialakulása
A kései köztársaság jogrendszerét alapvetően továbbra is a ius civile, az idővel merev szabályok
halmazává váló ősi római civiljog határozta meg, mellette azonban fokozatosa kifejlődött és
megerősödött a praetori jog (ius praetorium) is. A ius civile a római polgárok valamennyi
életviszonyát szabályozta az állam és polgártársaik irányában. Gaius szerint „Minden nép,
amelyet törvények és szokások kormányoznak, részint a saját maga jogával, részint minden
ember közös jogával él. Az a jog ugyanis, amelyet minden nép a maga számára megalkotott, az
ő sajátja, s azt civiljognak, mintegy ezen állam saját jogának nevezzük”. 6 Azonban a római
társadalom fejlődésével és az életviszonyok összetettebbé válásával a civiljog nem minden
esetben tudott lépést tartani, és kialakult az igény a merev szabályok gyakorlathoz való
alakítására és az idővel gyarapodó joghézagok kitöltésére.
A praetorokat ugyan nem illette meg a törvényhozás (legislatio) joga, ám imperiumuk alapján
végzett törvénykezés (iurisdictio) keretében új, korszerűbb joganyagot alakítottak ki, amelyet a
ius honorarium elnevezéssel illettek. A ius civile a régi, merev, szigorú civiljogot jelentette és
ius strictumként élt a rómaiak tudatában, míg a ius praetorium és az általa érvényre juttatott ius
gentium és ius naturale a hajlékony, rugalmas, méltányos praetori jogot (ius aequumot)
jelentette. Papinianus szerint a ius praetoriumot a civiljog alátámasztása vagy kiegészítése
végett közérdekből vezették be („ius praetorium est, quod praetores introduxerunt adiuvandi
6
Gaius 1.1
5
vel supplendi vel corrigendi iuris civilis gratia propter utilitatem publicam”). 7 A praetor újító
tevékenysége során szabad kezet kapott a jog területén, azonban a senatusnak politikai
felelősséggel tartozott az általa alkalmazott szabályok célszerűségét tekintve.
Joganyag kialakítása edictumokon és a peres eljáráson keresztül, illetve peren kívüli jogsegély
keretében volt lehetséges, ezt a gyakorlatot pedig a rugalmasabb törvénykezés iránti igény hívta
életre. A ius civile és a ius praetorium évszázadokon keresztül párhuzamosan érvényesült.
A ius honorarium joganyagát a praetorok és a többi magistratus, legfőképpen az aedilis
curulisek hirdetményei, edictumai képezték, amelynek két fontos összetevője volt. A
magistratusok által kiadott edictumok közül a praetori edictumok voltak a legjelentősebbek.
Rómában a magistratus curulest megillette az a jog, hogy hivatalos hirdetményeket adjon ki. A
magistratusok ezekben az edictumokban programjukat fejtették ki, konkrét eljárási terveket,
ügyintézési szabályokat határozták meg, amelyek szerint hivatali idejük alatt eljárni kívántak.
Az edictum praetorium a praetor urbanus interdictumai kialakítása során a római jog
fejlődésének számottevő tényezője volt. A praetor kezdetben évente bocsátott ki edictumot,
amivel a jogalkotás fontos részévé vált, oly annyira, hogy Cicero két egyenrangú jogként nevezi
meg a civiljogot és a praetori jogot („ex iure civile ac praetorio”).
A praetor a polgárok érdekeinek védelmében új jogsegélyformákat alakított ki, amelyek nem
mindig támaszkodtak a civiljog szabályaira. Sok esetben a praetor jogsegélye a civiljoggal
ellentétes volt (contra legem), ha úgy ítélte meg, hogy a saját ítélete vagy a szokásjog
alkalmazása jobban elősegíti a vitás helyzet igazságos megoldását.
A Kr. e. IV. századtól Rómába folyamatosan betelepülő peregrinusok római polgárokkal
szemben keletkező jogvitáinak eldöntéséért nem fordulhattak a praetorhoz, mert ő csak a római
polgárjoggal rendelkező személyek jogvitáiban dönthetett. A ius civile ugyanis az a jog volt,
ami kizárólag római polgárok között kerülhetett alkalmazásra.8 A praetor peregrinus
tisztségének megalkotását az az igény hívta életre, hogy döntés születhessen római polgárok és
peregrinusok egyre szaporodó jogvitáiban.
A praetor urbanus mellé emiatt Kr.e 242-ben collegát helyeztek, aki a praetor peregrinus
elnevezést kapta (a peregrinus szó jelentése számos változáson ment keresztül az ókori Róma
történelme során, azonban alapvetően a rómaiak a bevándorló, nem római jogú polgárokat
hívták peregrinusnak). Róma a praetor peregrinus tisztség létrehozásával a római polgárok és a
peregrinusok közötti jogvitákat saját bírói fóruma elé hozta, és szabad kezet adott a praetor
peregrinusnak, hogy a ius gentium (birodalmi „közös jog”) alkalmazása során a civiljog vagy
7
8
Papinian, D, 1. 1. 7. 1.
Waldstein 15.
6
a peregrinusjog normáit kövesse (vagy akár új normákat vezessen be). Míg a praetor urbanust
kötötték a civiljog szabályai, a praetor peregrinus szabadon alakíthatta ki perrendjét, az általa
használhatónak tartott jogi formákat vette figyelembe, de tekintettel volt a római per
szerkezetére is. A praetor peregrinus kialakította a formuláris perrendet a legis actiós perrend
mellett. A formuláris perrel olyan igények is érvényesíthetővé váltak, amelyeket eddig a
civiljogi perrendben nem érvényesíthettek. A praetor peregrinus munkája a modern konzuli
tevékenység egyik előzményének is tekinthető.
A Kr. e. II. század közepén a lex Aebutia de formulis a praetor peregrinus által kialakított
perrendet és a római perjog sajátosságaira figyelemmel az anyagi jogi szabályokat civiljogi
erőre emelte. Ezzel a törvénnyel lehetővé vált a római polgárok számára is ezen joganyag
alkalmazására a praetor urbanus színe előtt (nagy valószínűséggel már a lex Aebutia
megalkotása előtt is alkalmazták a praetor peregrinus perrendjét). A törvény a civiljog mellé és
nem fölé emelte ezt a jogrendet, így a civiljog szabályai nem veszítették hatályukat, az actiók
továbbra is érvényben maradtak. Az idő múlásával azonban a legis actiók kiszorultak a
gyakorlatból, és a császárkor idején, Augustus által a Kr. e. 17-ben hozott lex Iulia iudiciorum
privatorum eltörölte őket.
A kései köztársaság korában tehát a praetor urbanus újító tevékenységét a iurisdictio keretében
fejtette ki. Munkássága alkalmat adott a civiljog érvényesülésének elősegítésére illetve
korlátozására. A praetori jog a praetor urbanus peren kívüli jogsegélyeiből, a praetor peregrinus
által kialakított formuláris eljárásból és a lex Aebutiával a civiljog mellé emelt anyagi
szabályokból alakult ki.
A praetor tisztsége a császárkorban
A császárkori uralkodók (már a principatus korszakától kezdődően, de még erőteljesebben a
dominatus időszakában) fokozatosan kiüresítették, súlytalanná tették a köztársaságkor
intézményeit és főhivatalnoki pozícióit. A praetori cím volt talán az egyetlen olyan
magistratura, amely a császárkorban viszonylag sokáig megőrizte súlyát, mint a jogi ügyletek
vezetője. A praetori rend létszáma a császárkor folyamán tovább bővült, a principatus
államszervezetében tizennyolc praetor teljesített szolgálatot. Augustus több változtatás után
tizenkét praetornál állapodott meg. Tiberius alatt megint tizenhatan voltak, Claudius pedig még
két praetort nevezett ki a hitbizományi ügyek élére. Titus ezt a számot egyre mérsékelte,
azonban Nerva újabb praetort nevezett ki a császári kincstár, a fiscus és magánszemélyek közti
7
ügyek vezetésére. Marcus Aurelius egyes források szerint még egy praetori hivatalt hozott létre
a gyámsági ügyek kezelésére.
A principatus jogrendszerében a ius honorarium alkotására a praetorok, aedilis curulisek és a
provinciai helytartók és provinciai questorok voltak jogosultak. Polgári ügyekben csak a praetor
urbanus és a peregrinus járhatott el. A többi praetor csak a büntető ügyekben járhattak el vagy
az államkincstárt kezelték (praetor aerarii) vagy korlátozott jogkörrel járt el hitbizományi
(praetor fideicommissarii) és gyámsági ügyekben (praetor tutelarius). Szabadságperekben a
praetor de liberalibus causis, valamint a császári kincstár és magánszemélyek közötti perekben
a praetor fiscalis járt el.
A principátus alatt a praetorok nem adtak ki minden évben tartalmilag teljesen új szövegű
edictumot. A gyakorlatban működő edictum-részleteket megtartották, amely beépült a később
kibocsátott hirdetményekbe. Egy-két új pontot vettek csak fel a praetorok, sőt lehetőség volt az
edictumnak a hivatali év alatti módosítására. Idővel kialakult a hirdetményeknek az a szövege,
amelyek minden praetor edictumában szerepeltek és amelyet a praetorok egymástól vettek át.
Az edictum jogforrási jellege kétséges volt, mígnem a Kr. e. 67-ben a lex Cornelia de edictis
praetorum, ami kimondta, hogy a praetorok kötelesek meghirdetett edictumaikhoz tartani
magukat. Cicero korszakában már olyannyira kikristályosodtak ezek a szabályok, hogy „egy
évre szóló törvénynek” (lex annuának) nevezték őket.
A császárkorban a jogforrások száma kibővült, és ezzel párhuzamosan az uralkodói hatalom
elérte, hogy a praetori jogfejlesztés végleg lezáruljon. Újabb jogforrásként megjelent a
szenátusi határozat (senatus consultum), ami egyre nagyobb jelentőségre tett szert, mivel a
princeps akarata állt mögötte. A császári rendeleteket (összefoglaló néven constitutio) a
jogtudósok sokáig nem tekintették törvénynek, mivel az uralkodók fenntartották a köztársasági
alkotmányosság látszatát, és formálisan nem tulajdonítottak maguknak törvényhozói jogot. A
császári intézményrendszer fokozatos kiépülésével azonban a császári rendelet szintén
jogforrássá válta, mint Gaius is megerősíti: „Császári rendelet az, amit a császár decretumával
(határozatával), vagy edictumával, vagy epistulájával (levelével) elrendelt. Sosem fért ahhoz
kétség, hogy ez törvényerővel bír, mivel maga a császár is a hatalmát törvény útján kapja meg.” 9
A praetori jogfejlesztés alkonyát Hadrianus császár rendelkezése hozta el. A praetorok
szerepének csökkenésével az edictumkorpusz fejlődése lezárult. Ez a joganyag azonban
strukturálatlan és nehezen áttekinthető volt, hiszen több mint 300 év alatt alakult ki, így
használata is nehézkes volt. Hadrianus 130 körül megbízta Salvius Iulianus jogtudóst, hogy
9
Gaius 1.5
8
rendszerezze az évszázadok során összegyűlt praetori joganyagot. Iulianus egységes
szerkezetet adott a praetori hirdetmények anyagának, és függelékül illesztette az anyaghoz
aedilis curulisek állandósult szövegű hirdetményeit. Nagy valószínűséggel az edictum
provinciale anyagát is újjászerkesztette. A császár ezt a rendszerezett joganyagot Edictum
perpetuum néven egy szenátusi határozattal megváltoztathatatlanná nyilvánította, és ennek
nyomán a praetorok azt nem bővíthették tovább, hanem változatlan formában kellett
közzétenniük. Ezzel lezárult a praetori jogfejlesztés több évszázados folyamata. A praetor
intézménye végül a késő császárkorban enyészett el.
A praetori tisztség rendkívüli jelentőségű volt az ókori Rómában és a későbbi jogtudósok
számára is meghatározó volt a praetori jogfejlesztés és az általa kialakított joggyakorlat. A
tisztség súlyát jelzi, hogy még a császárkorban is megőrizte befolyását. Noha az edictumok
szövegéből csak töredékek maradtak fenn, a ius praetorium közvetett hatása a középkori és
újkori jogtudósok tudományos munkássága révén a mai modern jogra is kiterjed.
9