Az ókori Rómában a korai köztársaság államszervezete, a főhivatalnokok rendje (és annak egyik alkotóelemenként a praetori tisztség) az utolsó római király, Tarquinius Superbus elüldözését követően, Kr. e. 510-et követően alakult ki a római nép államalkotó, az állami berendezkedést megváltoztató tevékenysége során. Az állami intézmények, hivatalok létrehozása alapvető fontosságú volt a jogi normák betartása szempontjából. A köztársaság kereteinek kialakítása alapvető jogalkotó tevékenység volt, amely több évszázadra meghatározta az ókori Róma fejlődési irányát. Zlinszky János pontos megállapítása szerint „Róma egész történelme során jogot alkotó közösség volt, olyannyira, hogy egyes történészei szerint Róma népessége a jog által lett populus Romanus”.1 Az ókori Rómában a törvényhozás, jogalkotás szorosan kapcsolódott a polgárokhoz. A civitas, vagyis városállam fogalma alatt a polgárok összességét értették. A köztársaság korától kezdve a rómaiak magukat senatus populusque Romanus jelöléssel illették, így államuk lényegét tartalmilag ragadták meg. A magistratusok kialakulása és jellegzetességeik Az új államformát a magistratusok, a senatus és a comitiák alkották, ezek közül az elsőt mutatjuk be bővebben. A magistratus elnevezés alatt az állami főhatalmat gyakorló tisztségviselőket, illetve a tisztséget értjük. A magistratusok némelyike a királyság korából ered és formálisan a császárság korában is tovább élt, de alapvetően a köztársaság korának jellemző intézményei. A magistratusok tisztsége és jogköre a differenciálatlan királyi hatalom különböző jellegű funkcióinak elkülönülése során alakult ki. A köztársasági jellegnek megfelelően a magistratusi hivatalokat választás útján lehetett elnyerni, és a megbízatás meghatározott időre szólt. A magistratusok sajátossága volt az annuitás, illetve a kollegialitás. Az első fogalom a hivatalviselés időtartamára vonatkozik, ugyanis eredetileg egy évre szólt a főtisztségviselők megbízatása. A kollegialitás pedig arra utal, hogy tiszttárssal együtt látták el feladatukat a megválasztott magistratusok. Munkájukért nem részesültek díjazásban (sőt egyes közkiadásokat magánvagyonukból kellett fedezniük). Tisztségüktől nem voltak megfoszthatók, azonban arról szabadon lemondhattak. A magistraturák betöltéséhez szükséges feltételeket úgy határozták meg, hogy csak a gazdag és előkelő családok tagjai szerezhessék meg őket, ami folytonos hatalmi harchoz vezetett a plebeius réteggel. 1 Zlinszky 15. 1 A magistratusok lehettek imperiummal rendelkezők, illetve imperiummal nem rendelkezők, feladatkörüket tekintve rendes (állandó) és rendkívüli (időszakosan választott vagy kinevezett), hatáskörük szerint nagyobb és kisebb főhivatalnokok. A praetor (továbbá a consul és a censor) magistratus maior volt, míg az aedilis, a quaestor és a tribunus plebis magistratus minor. 2 Az imperium kezdetben a legfőbb polgári hatalom volt a városon belül. A városon kívül a hadsereg főparancsnokságát, a jogszolgáltatás hatalmát, a népgyűlés összehívásának jogát, törvényjavaslatok előterjesztésének jogát, a senatus összehívásának jogát és a büntetések kiszabásának jogát jelentette. A magistratusokat megillette a potestas is, a hivatali hatalom, ami jellegénél fogva kisebb vagy nagyobb lehetett (minor, illetve maior potestas), így alá- és fölérendeltségi rangsort eredményezett a magistratusok között. A collegák azonos hatalommal bírtak, bármilyen ügyben eljárhattak önállóan, így joguk volt az intézkedés végrehajtásának megakadályozására is (intercessio). A potestas nagyrészt egyező tartalmú volt a különböző magistratusok esetében, amelynek alapján minden főhivatalnok elvégezhetett bizonyos civiljogi és szakrális aktusokat. Ezek voltak az auspicium végzésének joga (ius auspiciorum), a nép összehívása valamely közérdekű dolog megvitatása céljából (ius contionem habendi), a collegájuk döntése elleni tiltakozás (ius intercedendi). A hirdetmények kibocsátásának jogával (ius edicendi) azonban csak a magistratus curules rendelkezett. Ezeken belül is a praetori edictum kiemelkedett a hirdetmények közül: noha az aedilis curuliseket is megillette a hirdetmények kibocsátásának joga, az ő edictumaik jobbára az eladói szavatosság körében alakítottak ki normákat, szemben a praetorok tágabb jogkörével, amely a vagyonjog egészére és a családjog egy részére terjedt ki.3 Gaius szerint: „A római nép magistratusainak van ius edicendi-jük. De az edictumok tekintetében a két praetornak: az urbanusnak és a peregrinusnak van a legtágabb jogköre.”4 A praetor tisztségének kialakulása A köztársaság létrejöttekor a király helyébe két főtisztviselő lépett: egyikük a hadvezér, a másik a bíró szerepét töltötte be, elnevezésük praetor maximus illetve iudex volt. Ezen tisztségek viselői később a consul nevet viselték. A klasszikus értelemben vett praetor (urbanus) hivatal A magistratus maiores etruszk eredetű kiváltsága volt a bíborszegélyű tóga viselése és az elefántcsonttal berakott díszes szék (sella curulis) használata. A sella curulis a magistratus minores közül az aedilis curulist is megillette. Ennek alapján egy negyedik felosztása is lehetséges a főhivatalnoknak: magistratus curules és non curules. 3 A provinciai helytartók és quaestorok is kiadhattak edictumokat, azonban ezek helyi illetőségük miatt nem lettek olyan jelentősek, mint a praetori hirdetmények. 4 Gaius 1.6 2 2 később alakult ki, létrejöttében jelentős szerepet játszott a patricius-plebeius társadalmi küzdelem. Kr. e. 367-ben erőteljes plebeius politikai nyomásra született meg a LiciniusSextius-féle törvény, amely előírta, hogy az egyik consulnak plebeiusnak kell lennie. Azonban ezt követően a patricius réteg inkább lemondott a consul kijelöléséről, csak hogy ne kelljen plebeius consult elfogadniuk (helyette a tribunus militumnak adtak imperiumot). A patríciusok azonban, hogy befolyásukat megőrizzék, elérték, hogy cserébe a patricius rétegből választottak egy imperiummal (imperium minus) rendelkező collega minort, a praetor urbanust, aki mintegy a consulok alárendelt társaként és helyetteseként működött. A praetor 367-ben átvette a peres jogszolgáltatást a consultól. Feladata a közérdekű iurisdictio és a legis actiók in iure (első) szakaszának az irányítása volt, de a többi jogosítványt csak consul helyetteseként gyakorolhatta. A praetor tisztséget 337-ig kizárólag csak patrícius tölthette be. A patríciusok és plebejusok társadalmi harcai során Kr. e. 337-ben a praeturát is elnyerték a plebejusok: az első plebejus praetor Quintus Publilius Philo, Neapolis későbbi elfoglalója volt. A praetor urbanus kivétel volt a kollegialitás elve alól, mivel eredetileg csak egyvalaki töltötte be ezt a tisztséget. Kr. e. 242-től a praetorok száma kettőre nőtt a praetor peregrinus hivatalának létrehozásával, így ettől fogva tiszttársi rendszerben töltötték be a praetori hivatalt. A praetorok létszáma a köztársaság és a császárság korszaka alatt fokozatosan emelkedett. A harmadik és negyedik praetort Kr. e. 227-ben választották meg Sicilia kormányzására. Az ötödik és hatodik praetort Kr. e. 197-ben választották Hispania élére. Sulla hatalmának gyakorlása alatt nyolc praetor ítélkezett az állandó büntetőbíróságokon. Caesar uralkodása idején először tízre, majd tizennégyre, végül tizenhatra emelte a számukat, hiszen Róma városának lakossága ekkor már elérhette az egymilliót (a provinciák irányítását ekkor már nem praetorok, hanem promagistratusok, azaz hivatalviselt helytartók vették át). A praetorok, noha létszámuk kibővült, hatáskörüket tekintve egyenlők voltak, ám a régi praetorok elsőbbségét elismerték és tiszteletben tartották. A praetort Rómában kettő, a falakon kívül hat lictor (fascest, azaz vesszőnyalábot hordozó állami testőrség) kísérte. A Kr. e. 180-ban hozott lex Villia annalis majd 82-ben a lex Cornelia de magistratibus szerint praetor csak a 40. életévét betöltött személy lehetett. Ezen törvények meghatározták, hogy a magistratusokat mely életkorokban nyerhették el a jelöltek (ezt az életkor alapján felállított sorrendet nevezték cursus honorumnak). 3 A praetori jogszolgáltatás a korai köztársaság korában Kezdetben a praetor fő feladata a városi rend fenntartása volt, ennek keretében pedig a polgári és büntetőbíráskodás, jogszolgáltatás (iurisdictio), amely a későbbiekben a leglényegesebb funkciójává vált. A praetor jogszolgáltatási hatásköre az egységes és oszthatatlan imperiumból eredt. A praetorok tevékenysége először a XII táblás törvények alkalmazására terjedt ki. A praetori jogszolgáltatást ebben az időben a „praetor ius dicere potest, facere non potest” mondás jellemezte, azaz a praetor nem alkothatott jogot, csak kimondhatta (nem lehetett jogalkotó szerepe, csak a jogot alkalmazhatta). Az ősi XII táblás törvényt nem lehetett a merev, konzervatív szemléletű római társadalomban hatályon kívül helyezni, csakis az érintetlenül hagyásával lehetett a szabályokat fellazítani a praetori joggal. A praetor iurisdictio mellett a civiljogi perrend során, a legis actiók első, in iure szakaszának irányítója volt. A praetor közreműködése ebben a szakaszban nélkülözhetetlen volt, mivel az adott ügyben való ítélkezés hatalmát ő ruházta az esküdtbíróra (iudex), megadva ezzel az ítélet kikényszerítéséhez az állami támogatást. A jogszolgáltatási hatalom kétféle lehetett: peres (iurisdictio contentiosa) és peren kívüli (iurisdictio voluntaria). Utóbbi a színleges per formájában végbemenő jogi aktusok (per vindicationem felszabadítás, in iure cessio és in iure cessio hereditatis) lefolytatását jelentette. A peren kívüli jogszolgáltatást a praetorok a konzulokkal megosztva gyakorolták. A praetor jogkörébe esett a közérdeket védő magánjellegű döntések, gyámkijelölés, gondnokság alá helyezés indítványozása, közföldek bérletének védelme.5 A legis actiós ügyeket a XII táblás törvény által meghatározott tárgyalási rend szerint folytatta le. Megvizsgálta a felek érveit, eldöntötte, hogy a civiljogból levezethető-e az előadott igény, és ha így volt, akkor a két fél előadása alapján valószínűsíthető tényállás szerint állást foglalt. Ha a másik fél a praetori döntést elfogadta, az ügydöntőnek minősült, azonban ha az in iure szakaszban alulmaradt fél vitatta a döntést, akkor bírót kért a praetortól (ezzel lezárult a peres eljárás első szakasza, és a második szakasz, az apud iudicem már a kijelölt bíró, iudex előtt zajlott le). A praetor urbanus gondoskodott a belső béke fenntartásáról is. Ehhez több közjogi eszköz is rendelkezésére állt. Az egyik az interdictum volt, felszólítás a rendbontó magatartás beszüntetésére. Az interdictumot leggyakrabban az önhatalom visszaszorítására alkalmazták. Akad példa arra is, hogy a fennálló helyzet megváltoztatására vagy az előző helyzet 5 Zlinszky: Ius privatum, 60. 4 visszaállítására is alkalmazták, főként erőszakos vagy rosszhiszemű birtoklás jogorvoslatára. Ha az interdictum nem érte el a kívánt joghatást, a praetor ideiglenesen vagy végleg birtokba utalta a sértett felet, ez volt a missio in possessionem (ez gyakran a hagyaték átvételének lehetővé tételét vagy a hitelezőnek az adós vagyonából való kielégítését jelentette). Bizonyos esetekben a praetor a polgári jog szerint hatályos kötelezettség vállalásához kötötte a maga beavatkozását (pl. sponsiós vagy stipulatiós kötelezést kívánt). A praetor kivételes esetekben az anyagi jogi szabályokon túllépve hozott döntést, amikor úgy látta, hogy a törvényesség merev kikényszerítése igazságtalan helyzetet teremt és nagyobb hátrányt szül, mint a szigorú normától való eltérés. Ez az eset állt fenn, amikor nem adta meg a felperesnek a törvény szerint járó keresetet, ha annak eredménye igazságtalan lett volna és nem szolgálta volna a köz javát. A praetor tisztsége a kései köztársaság korában és praetor peregrinus tisztségének kialakulása A kései köztársaság jogrendszerét alapvetően továbbra is a ius civile, az idővel merev szabályok halmazává váló ősi római civiljog határozta meg, mellette azonban fokozatosa kifejlődött és megerősödött a praetori jog (ius praetorium) is. A ius civile a római polgárok valamennyi életviszonyát szabályozta az állam és polgártársaik irányában. Gaius szerint „Minden nép, amelyet törvények és szokások kormányoznak, részint a saját maga jogával, részint minden ember közös jogával él. Az a jog ugyanis, amelyet minden nép a maga számára megalkotott, az ő sajátja, s azt civiljognak, mintegy ezen állam saját jogának nevezzük”. 6 Azonban a római társadalom fejlődésével és az életviszonyok összetettebbé válásával a civiljog nem minden esetben tudott lépést tartani, és kialakult az igény a merev szabályok gyakorlathoz való alakítására és az idővel gyarapodó joghézagok kitöltésére. A praetorokat ugyan nem illette meg a törvényhozás (legislatio) joga, ám imperiumuk alapján végzett törvénykezés (iurisdictio) keretében új, korszerűbb joganyagot alakítottak ki, amelyet a ius honorarium elnevezéssel illettek. A ius civile a régi, merev, szigorú civiljogot jelentette és ius strictumként élt a rómaiak tudatában, míg a ius praetorium és az általa érvényre juttatott ius gentium és ius naturale a hajlékony, rugalmas, méltányos praetori jogot (ius aequumot) jelentette. Papinianus szerint a ius praetoriumot a civiljog alátámasztása vagy kiegészítése végett közérdekből vezették be („ius praetorium est, quod praetores introduxerunt adiuvandi 6 Gaius 1.1 5 vel supplendi vel corrigendi iuris civilis gratia propter utilitatem publicam”). 7 A praetor újító tevékenysége során szabad kezet kapott a jog területén, azonban a senatusnak politikai felelősséggel tartozott az általa alkalmazott szabályok célszerűségét tekintve. Joganyag kialakítása edictumokon és a peres eljáráson keresztül, illetve peren kívüli jogsegély keretében volt lehetséges, ezt a gyakorlatot pedig a rugalmasabb törvénykezés iránti igény hívta életre. A ius civile és a ius praetorium évszázadokon keresztül párhuzamosan érvényesült. A ius honorarium joganyagát a praetorok és a többi magistratus, legfőképpen az aedilis curulisek hirdetményei, edictumai képezték, amelynek két fontos összetevője volt. A magistratusok által kiadott edictumok közül a praetori edictumok voltak a legjelentősebbek. Rómában a magistratus curulest megillette az a jog, hogy hivatalos hirdetményeket adjon ki. A magistratusok ezekben az edictumokban programjukat fejtették ki, konkrét eljárási terveket, ügyintézési szabályokat határozták meg, amelyek szerint hivatali idejük alatt eljárni kívántak. Az edictum praetorium a praetor urbanus interdictumai kialakítása során a római jog fejlődésének számottevő tényezője volt. A praetor kezdetben évente bocsátott ki edictumot, amivel a jogalkotás fontos részévé vált, oly annyira, hogy Cicero két egyenrangú jogként nevezi meg a civiljogot és a praetori jogot („ex iure civile ac praetorio”). A praetor a polgárok érdekeinek védelmében új jogsegélyformákat alakított ki, amelyek nem mindig támaszkodtak a civiljog szabályaira. Sok esetben a praetor jogsegélye a civiljoggal ellentétes volt (contra legem), ha úgy ítélte meg, hogy a saját ítélete vagy a szokásjog alkalmazása jobban elősegíti a vitás helyzet igazságos megoldását. A Kr. e. IV. századtól Rómába folyamatosan betelepülő peregrinusok római polgárokkal szemben keletkező jogvitáinak eldöntéséért nem fordulhattak a praetorhoz, mert ő csak a római polgárjoggal rendelkező személyek jogvitáiban dönthetett. A ius civile ugyanis az a jog volt, ami kizárólag római polgárok között kerülhetett alkalmazásra.8 A praetor peregrinus tisztségének megalkotását az az igény hívta életre, hogy döntés születhessen római polgárok és peregrinusok egyre szaporodó jogvitáiban. A praetor urbanus mellé emiatt Kr.e 242-ben collegát helyeztek, aki a praetor peregrinus elnevezést kapta (a peregrinus szó jelentése számos változáson ment keresztül az ókori Róma történelme során, azonban alapvetően a rómaiak a bevándorló, nem római jogú polgárokat hívták peregrinusnak). Róma a praetor peregrinus tisztség létrehozásával a római polgárok és a peregrinusok közötti jogvitákat saját bírói fóruma elé hozta, és szabad kezet adott a praetor peregrinusnak, hogy a ius gentium (birodalmi „közös jog”) alkalmazása során a civiljog vagy 7 8 Papinian, D, 1. 1. 7. 1. Waldstein 15. 6 a peregrinusjog normáit kövesse (vagy akár új normákat vezessen be). Míg a praetor urbanust kötötték a civiljog szabályai, a praetor peregrinus szabadon alakíthatta ki perrendjét, az általa használhatónak tartott jogi formákat vette figyelembe, de tekintettel volt a római per szerkezetére is. A praetor peregrinus kialakította a formuláris perrendet a legis actiós perrend mellett. A formuláris perrel olyan igények is érvényesíthetővé váltak, amelyeket eddig a civiljogi perrendben nem érvényesíthettek. A praetor peregrinus munkája a modern konzuli tevékenység egyik előzményének is tekinthető. A Kr. e. II. század közepén a lex Aebutia de formulis a praetor peregrinus által kialakított perrendet és a római perjog sajátosságaira figyelemmel az anyagi jogi szabályokat civiljogi erőre emelte. Ezzel a törvénnyel lehetővé vált a római polgárok számára is ezen joganyag alkalmazására a praetor urbanus színe előtt (nagy valószínűséggel már a lex Aebutia megalkotása előtt is alkalmazták a praetor peregrinus perrendjét). A törvény a civiljog mellé és nem fölé emelte ezt a jogrendet, így a civiljog szabályai nem veszítették hatályukat, az actiók továbbra is érvényben maradtak. Az idő múlásával azonban a legis actiók kiszorultak a gyakorlatból, és a császárkor idején, Augustus által a Kr. e. 17-ben hozott lex Iulia iudiciorum privatorum eltörölte őket. A kései köztársaság korában tehát a praetor urbanus újító tevékenységét a iurisdictio keretében fejtette ki. Munkássága alkalmat adott a civiljog érvényesülésének elősegítésére illetve korlátozására. A praetori jog a praetor urbanus peren kívüli jogsegélyeiből, a praetor peregrinus által kialakított formuláris eljárásból és a lex Aebutiával a civiljog mellé emelt anyagi szabályokból alakult ki. A praetor tisztsége a császárkorban A császárkori uralkodók (már a principatus korszakától kezdődően, de még erőteljesebben a dominatus időszakában) fokozatosan kiüresítették, súlytalanná tették a köztársaságkor intézményeit és főhivatalnoki pozícióit. A praetori cím volt talán az egyetlen olyan magistratura, amely a császárkorban viszonylag sokáig megőrizte súlyát, mint a jogi ügyletek vezetője. A praetori rend létszáma a császárkor folyamán tovább bővült, a principatus államszervezetében tizennyolc praetor teljesített szolgálatot. Augustus több változtatás után tizenkét praetornál állapodott meg. Tiberius alatt megint tizenhatan voltak, Claudius pedig még két praetort nevezett ki a hitbizományi ügyek élére. Titus ezt a számot egyre mérsékelte, azonban Nerva újabb praetort nevezett ki a császári kincstár, a fiscus és magánszemélyek közti 7 ügyek vezetésére. Marcus Aurelius egyes források szerint még egy praetori hivatalt hozott létre a gyámsági ügyek kezelésére. A principatus jogrendszerében a ius honorarium alkotására a praetorok, aedilis curulisek és a provinciai helytartók és provinciai questorok voltak jogosultak. Polgári ügyekben csak a praetor urbanus és a peregrinus járhatott el. A többi praetor csak a büntető ügyekben járhattak el vagy az államkincstárt kezelték (praetor aerarii) vagy korlátozott jogkörrel járt el hitbizományi (praetor fideicommissarii) és gyámsági ügyekben (praetor tutelarius). Szabadságperekben a praetor de liberalibus causis, valamint a császári kincstár és magánszemélyek közötti perekben a praetor fiscalis járt el. A principátus alatt a praetorok nem adtak ki minden évben tartalmilag teljesen új szövegű edictumot. A gyakorlatban működő edictum-részleteket megtartották, amely beépült a később kibocsátott hirdetményekbe. Egy-két új pontot vettek csak fel a praetorok, sőt lehetőség volt az edictumnak a hivatali év alatti módosítására. Idővel kialakult a hirdetményeknek az a szövege, amelyek minden praetor edictumában szerepeltek és amelyet a praetorok egymástól vettek át. Az edictum jogforrási jellege kétséges volt, mígnem a Kr. e. 67-ben a lex Cornelia de edictis praetorum, ami kimondta, hogy a praetorok kötelesek meghirdetett edictumaikhoz tartani magukat. Cicero korszakában már olyannyira kikristályosodtak ezek a szabályok, hogy „egy évre szóló törvénynek” (lex annuának) nevezték őket. A császárkorban a jogforrások száma kibővült, és ezzel párhuzamosan az uralkodói hatalom elérte, hogy a praetori jogfejlesztés végleg lezáruljon. Újabb jogforrásként megjelent a szenátusi határozat (senatus consultum), ami egyre nagyobb jelentőségre tett szert, mivel a princeps akarata állt mögötte. A császári rendeleteket (összefoglaló néven constitutio) a jogtudósok sokáig nem tekintették törvénynek, mivel az uralkodók fenntartották a köztársasági alkotmányosság látszatát, és formálisan nem tulajdonítottak maguknak törvényhozói jogot. A császári intézményrendszer fokozatos kiépülésével azonban a császári rendelet szintén jogforrássá válta, mint Gaius is megerősíti: „Császári rendelet az, amit a császár decretumával (határozatával), vagy edictumával, vagy epistulájával (levelével) elrendelt. Sosem fért ahhoz kétség, hogy ez törvényerővel bír, mivel maga a császár is a hatalmát törvény útján kapja meg.” 9 A praetori jogfejlesztés alkonyát Hadrianus császár rendelkezése hozta el. A praetorok szerepének csökkenésével az edictumkorpusz fejlődése lezárult. Ez a joganyag azonban strukturálatlan és nehezen áttekinthető volt, hiszen több mint 300 év alatt alakult ki, így használata is nehézkes volt. Hadrianus 130 körül megbízta Salvius Iulianus jogtudóst, hogy 9 Gaius 1.5 8 rendszerezze az évszázadok során összegyűlt praetori joganyagot. Iulianus egységes szerkezetet adott a praetori hirdetmények anyagának, és függelékül illesztette az anyaghoz aedilis curulisek állandósult szövegű hirdetményeit. Nagy valószínűséggel az edictum provinciale anyagát is újjászerkesztette. A császár ezt a rendszerezett joganyagot Edictum perpetuum néven egy szenátusi határozattal megváltoztathatatlanná nyilvánította, és ennek nyomán a praetorok azt nem bővíthették tovább, hanem változatlan formában kellett közzétenniük. Ezzel lezárult a praetori jogfejlesztés több évszázados folyamata. A praetor intézménye végül a késő császárkorban enyészett el. A praetori tisztség rendkívüli jelentőségű volt az ókori Rómában és a későbbi jogtudósok számára is meghatározó volt a praetori jogfejlesztés és az általa kialakított joggyakorlat. A tisztség súlyát jelzi, hogy még a császárkorban is megőrizte befolyását. Noha az edictumok szövegéből csak töredékek maradtak fenn, a ius praetorium közvetett hatása a középkori és újkori jogtudósok tudományos munkássága révén a mai modern jogra is kiterjed. 9