Tartalom
Dr. Angster Mária: A rend, a sors és a párkapcsolatok
Prof. Dr. Bagdy Emőke: A párkapcsolat megtanulásától a játszmákig
Kozma-Vízkeleti Dániel: Családi mintáink továbbélése párkapcsolatunkban
Lukács Liza: Társ a mindennapokban
F. Várkonyi Zsuzsa: Honnan jöttem?
Pál Ferenc: Mit tegyek a sérült részeimmel?
Orvos-Tóth Noémi: Kapcsolataink nyelve
Popper Péter: A jó párkapcsolat és a finoman cizellált családi pokol
Angster Mária,
Bagdy Emőke
F. Várkonyi Zsuzsa
Kozma-Vízkeleti Dániel
Lukács Liza
Orvos-Tóth Noémi
Pál Ferenc
Popper Péter
Otthonról hoztuk
Családi minták és a párkapcsolatok
Otthonról hoztuk
Copyright © Szerzők, 2019
Szerkesztette: Gutman Bea
Borítóterv: Szabó György
Hungarian edition © Kulcslyuk Kiadó, 2019
Minden jog fenntartva!
ISBN 9786155932205
Felelős kiadó: Hasenfracz Péter
www.kulcslyukkiado.hu
Köszönjük a vásárlást a szerző és a kiadó, valamint a terjesztő nevében is.
Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az elektronikus könyvkiadás
fejlődni tudjon, a digitális kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre
szélesebb legyen. Köszönjük, és reméljük webáruházunkban hamarosan
viszontlátjuk.
A könyv a kiadó írásbeli jóváhagyása nélkül sem egészében, sem részleteiben
nem sokszorosítható vagy közölhető, sem írott, sem elektronikus sajtóban,
beleértve mindennemű internetes közlést is.
Dr. Angster Mária
A rend, a sors és a párkapcsolatok
A családállítás csoportokban azzal kezdjük a munkát, hogy a résztvevők egy-egy
mondatban elmondják, milyen téma hozta el őket, mi az, ami nem működik az
életükben. Az emberek legalább fele azzal jön, hogy a párkapcsolatával van baj.
Van, hogy több mint a fele… Közülük többen megpróbáltak már javítani a
helyzetükön, nagyon jó terapeutáknál jártak, de a munka nem hozott tartós
javulást. Nem is hozhatott, mert – mint utólag sokszor kiderült – a kapcsolat
megromlása és kudarca mögött nem a két fél között megfigyelhető viselkedés
szintjén lévő okok a felelősek. Olyan rejtett dinamikák hatottak, amelyekről
egyikük sem tudhatott.
A családállítás tapasztalatai szerint ugyanis nem lehet az ember életét, sorsának,
kapcsolatainak alakulását kizárólag az őt ért élmények, behatások alapján
megérteni. Mára rengeteg tapasztalat valószínűsíti, hogy az összetartozó
emberek között van egy rejtett összeköttetés-rendszer, egy információs háló,
amely mindenkiről minden életfontosságú információt tartalmaz, aki a családhoz
tartozik. Ezt a családállítás atyja, Bert Hellinger családi léleknek nevezi. Ez a
valami – aminek mibenlétét egyelőre nem, de a hatását mára annál inkább
ismerjük – egy rendszerként működik, és mint ilyennek, megvannak a maga
működési törvényei. Jó ezeket ismernünk, mert akár tudunk róluk, akár nem,
erősen befolyásolják az életünket.
Nézzük most meg ezeket a törvényeket, majd azt, hogy miként befolyásolják a
párkapcsolat alakulását.
Az első törvény: az odatartozás joga
Mindenkinek joga van ahhoz, hogy a családtagjai elismerjék, ő is a családhoz
tartozik. Mégis sokszor tagadnak ki embereket a családból. Van, hogy
valamilyen morális okból: kitagadják az alkoholistát, a bűnözőt, azt, aki rossz
oldalon állt politikailag, vagy elzüllött, egyszóval akinek a viselkedése
vállalhatatlan a család számára. Sokszor kitagadják azokat is, akiket szégyellni
kellett: a megesett lányt, az elmebeteget, a súlyos fogyatékkal született gyereket,
akit aztán intézetbe adtak, és ott neveltek fel. Ha megnézzük, mit jelent a
kitagadás a viselkedés szintjén, akkor azt így foglalhatnánk össze: úgy élünk,
érzünk és viselkedünk, mintha az illető nem létezne vagy létezett volna.
De van olyan eset is, amikor azért próbálunk meg „elfelejteni” valakit, mert
nagyon fáj az emléke. Sok család él úgy, hogy megpróbál nem emlékezni egy
gyerekszülésben meghalt asszonyra, egy halva született vagy korán elveszített
kisgyerekre, a harctéren elesett vőlegényre. Van, hogy bűntudat is társul a
veszteséghez. A feszültség és a fájdalom túl nagy, összeroppanással fenyeget, így
önvédelemből a gyászmunka elvégzése helyett inkább megpróbálják
kirekeszteni a halottat a családi emlékezetből.
Felnőttként az eredeti családunk mellett általában lesz egy új családunk is,
amelybe nemcsak a társunk és a gyerekeink tartoznak bele, hanem az előző
fontos kapcsolataink is. Ha megtagadjuk tőlük az odatartozás jogát, azaz nem
ismerjük el, hogy fontos volt a velük töltött idő és mindaz, amit kaptunk tőlük,
akkor az kitagadásnak minősül.
Valójában azonban se az eredeti, se az új családból nem lehet kitagadni senkit. A
tapasztalatok szerint ugyanis a kitagadott személy energetikai lenyomata is ott
van ebben a rejtett információs hálóban, csak a látható viselkedés szintjén van
vákuum a helyén.
A második törvény: a hely törvénye
Az ember a családjában a neki megfelelő generációs létrafokon és azon belül is a
megfelelő sorszámú helyen él jól. Ez a saját helye. A saját helyünkön lenni
annyit tesz, hogy érzelmi megélésünkben is arra a generációs létrafokra és ezen
belül is a nekünk megfelelő sorszámú helyre állunk be, amelyikre születtünk. A
legalsó generációs létrafokon van a gyerek, ő a Kicsi. A felette lévőn a szülei. A
gyerek a szüleitől, illetve rajtuk keresztül kapta az életet, tehát hozzá képest ők a
Nagyok. Felettük a nagyszülők, a Még Nagyobbak. Hogy ki a Kicsi és ki a
Nagy, az ettől és csak ettől az egy dologtól függ: ki kitől kapta az életét. Akkor is
a szülő a Nagy, ha csak hat elemit végzett, míg a fia professzor lett. Akkor is, ha
megbetegszik, és gyermeke gyámságára szorul. Mindez mit sem változtat azon a
tényen, hogy a gyerek kizárólag azért élhet, mert a szülők, a Nagyok a világra
hozták.
Az eszével mindenki tudja, hogy hol a helye. Ennek ellenére sokszor úgy éli
meg magát az ember, mintha egy vagy két, sőt akár több generációs létrafokkal
feljebb állna. Amikor úgy él a gyerek, mintha a hiányzó társat pótolná a
szülőnek, akkor egy létrafokkal ugrik feljebb. „Apu elment, de én itt vagyok,
Anyu!” – mondja a fiú. „Apu velem érti meg magát igazán” – mondja a lány.
Sok gyerek vonódik bele a szülők párkapcsolatába, pártot fog és tanácsot ad.
Már most utaljunk rá: ez se marad következmények nélkül se az életére, se a
jövőbeni párkapcsolataira nézve.
Két generációs létrafokot ugrunk felfelé – természetesen csak élményünkben –,
ha úgy érzünk, viselkedünk a szüleinkkel, mintha mi lennénk az ő szüleik.
Mintha hozzájuk képest mi lennénk a Nagyok, és megpróbálnánk megadni nekik
azt, amit a nagyszüleinktől nem kaptak meg. Megpróbáljuk őket jobb belátásra
bírni, megoldani a sorskérdéseiket, tanácsot adunk nekik olyan fontos
dolgokban, hogy megtartsák-e a testvérünket, vagy ne, elváljanak-e, vagy ne…
Ha akár egy, akár két vagy több generációs létrafokkal feljebb lévőnek éljük meg
magunkat, mint a valós helyünk, akkor valami nagyon fontos dolog marad ki az
életünkből. Nem tudjuk átélni, hogy a Nagyok között mi vagyunk a Kicsik, akik
biztonságban, szeretetben növekedhetnek, ameddig kell. Erre az alapélményre
pedig mindenkinek szüksége van. Akinek bármilyen oknál fogva nem sikerült
ezt otthon megkapnia, mert ő volt a „nagykisfiú” vagy a „nagykislány”, az
mindvégig tartós stresszben élt, ugyanis lehetetlent vállalt. Egy gyerek soha nem
tud társa vagy szülője lenni a szülőjének, és ha mégis megpróbálkozik vele, az
meghaladja az erejét. Másrészt élményéből hiányzik a gyereklét, pedig azt
mindenkinek meg kellene élnie. Igyekszik is máshol bepótolni. Sokszor fordul
elő, hogy a nagykisfiú és a nagykislány összetalálkozik egymással. Az egyik az
apát pótolja a másiknak, a másik az anyát az egyiknek, és nagyon boldogok.
Végre van valaki, aki mellett biztonságban átélhetik, hogy ők a kicsik.
Anyukámnak, apukámnak szólítják egymást, mondván, hogy ott a gyerek, de
valójában a szülőpótlás jelentős eleme a kapcsolatuknak. Figyeljük meg: hány
házaspár hívja egymást anyukámnak és apukámnak, papának és mamának még
jóval azután is, hogy a gyerekek kirepültek a házból. A pótlás először nagyon jó,
megszünteti a fájó hiányt, de mint látni fogjuk, sokba kerül. A Férfi és a Nő
közötti tűz az ára.
Az sem ritka, hogy más színtereken szerzünk magunknak pótszülőt. Mivel a
munkahelyi hierarchikus struktúra erősen emlékeztet a családon belüli
generációs létrafokokra, előfordulhat, hogy a hierarchiában felettünk lévő
főnökeinkkel kerülünk pótlásképpen szülő-gyerek jellegű kapcsolatba. Olyan,
oda nem tartozó érzelmek, viselkedések jelennek meg a munkahelyi
kapcsolatban, amelyeknek annak idején a szüleinkkel való viszonyban lett volna
helyük. A munkahelyen színpadra állnak a régi jelenetek, a két szféra
összekeveredik, gyermeki magánérzelmekkel terhelődik meg az a terep, ahol a
felnőtt munkateljesítményt várják el az embertől.
A generációs létrafokon belüli sorszám azt jelöli, hogy ki hányadikként érkezett
a rendszerbe: van első, második, harmadik, sokadik gyerek, első, második,
harmadik, sokadik fontos párkapcsolat az ember felnőtt életében.
A harmadik törvény: a rendszer-lelkiismeret
A családállítás atyjának, Bert Hellingernek a megfigyelése, hogy ebben a családi
léleknek nevezett összeköttetés-rendszerben egy teljes mértékben igazságtalan és
tudattalan csoport-lelkiismeret működik. Olyan ez, mintha ennek a rendszernek
lenne egy egyensúlyszerve. Ennek köszönhetően, ha valamelyik taggal valami
életbevágóan rossz vagy nehéz dolog történik, akkor egy később született
családtag úgy fog élni, érezni és viselkedni, mintha az a rossz dolog vele történt
volna meg. Ehhez egyáltalán nem kell, hogy ismerje a nehéz sorsú családtagot,
sőt az sem kell, hogy tudjon a létezéséről! Ebben a másvalakiben tehát olyan
érzések, érzelmek keletkeznek, mintha neki jutott volna a nehéz sors. Úgy él,
mintha azt fogadta volna a nehéz sorsúnak, hogy „ha te boldogtalan voltál, én is
az leszek”, „követlek a rossz sorsba, betegségbe, halálba”, „átélem helyetted a
haragodat, fájdalmadat, gyászodat, nehéz érzelmeidet”, vagy „vezekelek
helyetted”. Ez a fogadalom többnyire teljesen tudattalan, ám kényszerítő erővel
irányítja az ember életét.
Mindez gyermeki szeretetből történik. Lelkünk gyerekrésze a maga mágikus
gondolkodásával azt hiszi, hogy segíthet. Azt hiszi, ha magára vállalja a másik
sorsát, ha boldogtalan, beteg helyette, ha kiéli a nehéz érzelmeit, viseli a terheit,
ha képviseli, szolidaritást vállal vele, attól a másiknak jobb lesz.
Nehéz sorsnak számít, ha valaki nem tudott megszületni, vagy megszületett, de
még kiskorában vagy fiatalon, az élet delelője előtt halt meg. Ha valakit nagy,
életbevágó sorscsapások és veszteségek értek: kiskorában elveszítette apját,
anyját, meghalt a kiskorú gyereke. Betegség, baleset vagy valamilyen sorscsapás
következtében elveszítette a párját. Megbetegedett, és a betegség következtében
már nem élhet jól, fizikailag már nem teljes értékű, fogyatékossá vagy
nyomorékká válik. Bár szeretne, de nem tud gyereket szülni vagy nemzeni.
Nehéz sors az is, ha valakinek derékba törik a pályáját, és attól fogva már csak
vegetál. Az is nehéz, ha valaki elszenvedője volt egy balesetnek, természeti
katasztrófának vagy üldöztetésnek, és ő túlélte ugyan, de rokonai vagy bajtársai
odavesztek. Nehéz sorsa van annak is, aki nagy bűnt követett el, ami másnak az
életébe vagy testi-lelki épségébe, egzisztenciájába került, és ezért vezekelnie
kellett vagy kellene. Objektív a bűn, ha valaki tettével vagy gondatlanságból egy
másik ember halálát, illetve megnyomorodását okozta. Szubjektív a bűn, amikor
azt hiszi valaki, hogy ő a felelős, pedig semmilyen befolyása nem volt a
történésekre: például az a mozdonyvezető, akinek vonatát valaki öngyilkosságra
használta fel. A szubjektív bűn ugyanolyan teher lehet, mint az objektív, és
persze ugyanolyan készséggel próbálhatja meg magára venni egy később
született. Végül pedig nehéz sorsnak számít, ha valakit ténylegesen kitagadtak
vagy mintegy töröltek a családi köztudatból, illetve elvették a tisztességét, és
fekete bárányt csináltak belőle.
Nézzük, kik tartoznak bele a családba! A testvéreink – mégpedig az összes, azaz
mindegyik, akivel az egyik szülőnk közös. Az a gyerek is testvér, aki házasságon
kívül született, és nem tudnak róla. A tapasztalat azt mutatja, hogy lélekben
akkor is „tudnak” róla a testvérei, és igen valószínű, hogy valamelyikük
képviselni fogja az ily módon kitagadott gyereket. Aki pedig felvállalja magára a
kirekesztettel való tudattalan szolidaritást, akkor is úgy fog élni, mintha ő maga
nem tartozna bele a családba, ha erre látszólag semmi oka nincs. Az is lehet,
hogy a kitagadott nevében bünteti a családot.
A generációs létrafokokon felfelé haladva a szülők és az ő testvéreik
következnek, majd a nagyszülők és a testvéreik, aztán a dédszülők és így tovább.
Minél közelebb áll egy nehéz sorsú családtag az emberhez, annál nagyobb erővel
vonódhat bele a sorsába. Van, hogy az ük- vagy szépszülők generációjában
történt valami súlyos dolog, és bár a történet maga már homályba veszett, a
lenyomata még mindig ott van a családban, és hat. Ilyenek a gyilkosságok, a
nagy bűnök és tragédiák utórezgései, ezek hetedíziglen is éreztethetik hatásukat.
A családállítás rendszerében új, hogy azok is családtagnak számítanak, akik nem
vérrokonok. Kik ezek? Egyrészt azok, akik valamilyen tettükkel, sorsuk
alakulásával hozzájárultak ahhoz, hogy a család gyerekei megszülethessenek.
Másrészt azok, akik a klán valamelyik tagja tettének következtében váltak
áldozattá. Vegyük őket sorra.
A helycsinálók
Mint arról fentebb már volt szó, szüleink és nagyszüleink előző fontos
kapcsolatai is családunk tagjai. Ugyanez érvényes a saját előző
párkapcsolatainkra akkor is, ha az illetők esetleg nem is előző jegyesek vagy
házastársak. A tapasztalatok szerint nagyon sok párkapcsolati zavar hátterében
az elődökkel, illetve helycsinálókkal való szolidaritás áll. Miért alakul ez így?
Minden olyan párkapcsolatban, amelyben bármilyen formában felmerül, hogy a
két ember együtt adja majd tovább az életet, kialakul a kötődés nevű lelki
kapocs. Ezek az úgynevezett „komoly” kapcsolatok. Az egymás melletti
elköteleződésnek bármilyen formája, a közös gyerek, illetve gyerekek kialakítják
a felek között a kötődést – akkor is, ha az a gyerek végül nem is születik meg.
Extrém példával élve, ha valakinek ismeretlen donortól születik gyereke, akkor
olyan emberhez kötődik a lelkében, akivel személyesen nem is találkozott. (Ő a
gyereke apja. A gyerek lelkében is ott lesz a nemzőapja iránti kötődés, mert, még
ha más is nevelte fel, az életét tőle kapta.) A kötődés nem feltétlenül jelenti azt,
hogy a két ember szereti egymást vagy szerelmes egymásba. Ha a szülőm vagy a
nagyszülőm előző kapcsolata nem adta volna át a helyét annak az embernek,
akitől az életemet kaptam, azzal, hogy meghalt, vagy bármilyen oknál fogva
kilépett a kapcsolatból, akkor én nem vagyok itt. Mivel egy kötődésből
kiszakadni fáj, ezzel a fájdalommal a helycsináló is fizetett az életemért. Így ő is
„hozzánk tartozik”, és jár neki, hogy áldozatát elismerjük és tisztelettel
elfogadjuk. Ez persze sokszor nem történik meg – az ember inkább szabadulna
attól a tudattól, hogy nem ő az egyetlen fontos a párja életében, nemhogy
befogadni szeretné az elődöt a családba. Ennek az a következménye, hogy a
házasságból született egyik gyerek lelkében megszülethet a tudattalan
fogadalom: „Ha téged kitagadtak, majd én képvisellek.” Úgy érez, illetve
viselkedik az illető szülővel, mintha az előd érzelmeit élné át. A lány mérges,
féltékeny, verseng az anyjával, ahol csak lehet „betart” neki. Az is lehet, hogy
apjával szemben pedig úgy viselkedik ez a kislány, mintha nem is a gyereke,
hanem a kis „igazi” társa lenne. (Ugyanilyen dinamika működhet anya és fia
között is.) Ilyenkor a gyerek maga sem érti, hogy miért „kell” neki állandóan
ellenzékben lennie, miért fosztja meg magát attól, hogy a család szeretett
gyereke legyen. Vágyna is arra az érzésre, hogy ő a Kicsi, de köti a tudattalan
szolidaritás. Aki egy ilyen fogadalommal a lelkében nő föl, az egyrészt lemarad
a gyerekkoráról, másrészt a párkapcsolataiban is nehézségei lesznek. Az ember
nem tud egyszerre két helyen – szülője póttársaként és a párja társaként –
partnerként funkcionálni.
Van egy másik fontos „családtag” is, akinek igen jelentős hatása lehet az ember
életére és a párkapcsolatai alakulására is:
Az elveszett iker
Az ultrahang általános elterjedésének és egyre korábbi alkalmazásának
köszönhetően tudjuk, hogy átlagosan minden nyolcadik terhesség
ikerterhességnek indul – egyes adatok szerint ez még gyakrabban fordul elő. Az
egyik iker egy ponton nem fejlődik tovább, nyomtalanul felszívódik, vagy egy
csomó marad belőle a placentában. Az is lehet, hogy a megszületett gyerekben
egy úgynevezett dermoid ciszta tartalmazza az elveszett ikertestvér szöveteit.
Olykor az egész folyamat nyomtalanul zajlik le, és senki sem tud róla, máskor
vannak olyan fizikai jelek, amelyek az elveszett ikerre utalnak. A tapasztalatok
szerint a megszületett testvér lelkében ott van az elveszett iker lenyomata, mint
ahogy ott van az élet első élményének is az emléke: meghal mellette az, akihez a
legközelebb áll.
Aki ikerként kezdte az életét, annak ez a párkapcsolatainak alakulásában is
visszatükröződik. Akár egy életen át keresheti tudattalanul az ikerpárját, és
persze nem találja. Keresi mindenkiben, barátaiban, párkapcsolataiban. Ha
megismerkedik valakivel, szinte azonnal egybe akar vele olvadni, megfojtja a
ragaszkodásával. Ezt a partner, hacsak nem volt neki is hasonló méhen belüli
tapasztalata, egy idő után nehezen tudja elviselni, és kimenekül a kapcsolatból.
Vagy azért van vége, mert a volt ikerben kialakul az érzés: a párja nem „az
igazi”, nem őt kereste. „Senki se elég jó” – sajdulhat meg a lelke, arra a
közelségre és összeolvadásra vágyva, amit magzati korában megtapasztalt. Az is
lehet, hogy a túlélők bűntudata nem engedi boldog kapcsolatban élni: „Ha Te
nem élhetsz, én sem élek jól” – mondja a lelkében, és maga sem érti, miért rontja
el a jól alakuló viszonyt. Vagy amint felmerül a gyerekvállalás kérdése, ő
anélkül, hogy tudná, mi elől, de kimenekül a kapcsolatból. Lehet, hogy azért,
hogy ne kelljen még egyszer elszenvednie, hogy elveszíti, aki a legközelebb áll
hozzá. Vagy ha nő az illető, nehogy egy terhesség kapcsán a tudat felszínére
törjenek benne a méhen belül átélt élmények.
További családtagok
Mint említettük, családtag az is, aki valamilyen tettével hozzájárult ahhoz, hogy
a klán tagjai éljenek. Családtaggá válik az az életmentő, aki a mentés során
meghal vagy megnyomorodik. Ugyanígy családtag az az ember is, aki velem
vagy a klán egy másik tagjával benne volt egy olyan helyzetben, ahol az egyik
életben maradt, de a másik nem: egy balesetben, katasztrófában, a fronton vagy a
koncentrációs táborban, zavargásokban. A szerencse döntötte el, hogy ki
maradhatott életben és kinek kellett mennie. Aki életben maradt, lelkében az
áldozatokkal van. Sokszor tűnik úgy, mintha attól kezdve nem lenne igazán jelen
az életében, depressziós, gyötri a túlélők bűntudata. „Ha te nem élsz, én sem
érdemlem meg, hogy jól éljek.” Vagy: „Nekem kellett volna meghalnom!” –
mondja a lelkében. Ha valakiben ez a szolidaritás él, akár azért, mert ő az, aki
életben maradt, akár azért, mert átvállalta valakitől, nem lesz jelen az életében és
a párkapcsolatában sem.
A negyedik törvény: az adok-kapok egyensúlya
Ha felborul az adok-kapok egyensúlya, az már önmagában is elég ahhoz, hogy
egy kezdetben jól működő párkapcsolat tönkremenjen. Ha azonban sikerül újra
helyreállítani az egyenleget, a kapcsolat is látványosan megjavulhat.
Ha kaptam valamit, úgy érzem, adós vagyok, és vissza kell adnom legalább
ugyanannyit, hogy ismét jól, azaz ártatlannak érezhessem magam. Ám akkor
érzem magam igazán jól, ha egy kicsivel többet adtam vissza, mint amennyit
kaptam. Ettől a másik kerül alulra a mérleghintán: most ő viszonoz valószínűleg
egy kicsivel többet. Aztán ismét én következem. Fent, lent, ismét fent, majd
megint lent. Ha a számla pontosan kiegyenlítődik, a mérleghinta megáll, és
valakinek majd újra be kell lódítania. Ez a dinamika mozgatja és tartja életben a
kapcsolatokat. (Ez alól a szülő-gyerek kapcsolat a kivétel. Amit a szüleinktől
kaptunk, az életet, és amit még ráadásként adtak, azt nem tudjuk nekik
visszaadni, ezért a gyerekeinknek adjuk tovább.) Az pedig, hogy ki mennyit ad
és kap, bármilyen kapcsolatról legyen is szó, pontosan könyvelődik.
Minél több figyelmet, szeretetet, törődést és egyebet adnak a felek egymásnak a
kapcsolatban, minél élénkebb az adok-kapok tánca, annál boldogabbnak érzik
magukat. Ám van ennek egy hátránya is: minél többet ad és kap valaki, annál
jobban belekötődik a kapcsolatba, és annál inkább elveszíti a függetlenségét. Aki
a függetlenségét akarja megőrizni, jobban teszi, ha csak nagyon keveset ad és
fogad el, és ha megéri neki, a függetlenségért cserébe lemond erről az életet adó
áramlásról.
Sokan hiszik azt, hogy ha többet adnak a másiknak, mint amennyit
viszonzásképpen kapnak, azzal lekötelezik a párjukat, és bebiztosítják helyüket a
kapcsolatban. A másik fél számára ilyenkor egyre reménytelenebb a viszonzás és
a kiegyenlítés. Végül már csak egy út marad számára, el, kifelé abból az
adósviszonyból, ami egykor párkapcsolatnak indult.
Ezért érdemes betartani az aranyszabályt: csak annyit adjunk, amennyit a másik
viszonozni tud. Hogy kinek-kinek mekkora az elfogadható mennyiség, azt az
ember az eredeti családjában tanulja és szokja meg. Az egyik családban gyakran
és sokat adnak egymásnak, hangosan, nagy gesztusokkal kísérve. A másik
családban keveset adnak és kapnak, azt is halkan és ritkán. A két véglet között
pedig ott van a rengeteg variáció. Amikor két ember összekerül, annak a félnek
kell a másikhoz alkalmazkodnia, akinek a családjában élénkebb volt az adokkapok mozgása. Aki a kevéshez szokott, a soktól úgy érzi, elárasztják,
belefullad, és elmenekül. Ha valamiből sokat kap a párjától, ő azonnal viszonoz,
de csak annyit tud visszaadni, amennyi a természetéből és megszokásából
adódóan kitelik tőle. Bár minden tőle telhetőt megtesz, ettől még mindig adós
marad. Az adóssága pedig egyre halmozódik.
Nemcsak jót adunk embertársainknak és szeretteinknek, hanem – szándékosan,
vagy anélkül, hogy akarnánk – rosszat is. Elkövetünk valamit ellenük,
megbántjuk őket, bajt, bánatot, fájdalmat okozunk. Aki megbánt, a másik alá
kerül a mérleghintán, a sértett fél fölötte áll. Ha a mérleghinta itt megáll, nem tud
tovább működni a kapcsolat.
„Nem adom meg neki azt az örömet, hogy lássa, hogy ez nekem fáj, és sírok” –
hallani sokszor. Valójában az történik, hogy amíg én vagyok fent, a megbántott
szerepében, sajnálhatnak, sajnálhatom én is magam, a másik meg láthatja, hogy
mit tett velem – egy ideig. Mert mint arról már szó volt: az adós előbb-utóbb
lelkileg vagy fizikailag is távozik a kapcsolatból.
Egy lehetőség van arra, hogy ilyenkor megmentsük a kapcsolatot: ha visszaadjuk
a kapott rosszat – csak valamivel kevesebbet, mint amennyit kaptunk. Ha
megdobtak kővel, dobjunk vissza kenyérrel. Meggondolandó viszont, hogy
amikor ez az instrukció született, még nem azzal az adalékanyagokkal dúsított,
finomított fehérlisztből készült, szivacs puhaságú valamivel dobálóztak. Az
akkori kenyér, ha nem is koppant akkorát, mint a kő, alkalmas lehetett az
instrukció betartására: valami puhábbal ugyan, de visszadobni kötelező.
Mégpedig a szeretet okán és a kapcsolat érdekében. Tudva, hogy mi sem
vagyunk tökéletesek, és előbb-utóbb mi magunk is akarva vagy akaratlanul
elkövetünk valamit, ami a másiknak fáj. És akkor majd nekünk is jó lesz
kiszabadulni a bűnös szerepéből.
Ha visszadobtuk azt a kenyeret, azaz visszaadtunk a rosszból valamennyit – a
szeretet okán kevesebbet, mint amennyit kaptunk –, azzal kiegyenlítettük a
számlánkat, és a másik, a bántó visszatérhet a kapcsolatba. Akármilyen furcsán
hangzik is, ha a párunk megbántott, jó, ha mi magunk is okozunk neki
valamennyi fájdalmat, vagy megmondjuk, hogy pontosan mit kérünk
„váltságdíjként”. Ám, ha a tranzakció megtörtént, utána a „bűnesetet” tilos a
továbbiakban felemlegetni.
A fenti ismertető különböző részeit olvasva már valószínűleg elkezdett
kirajzolódni, hogy mi minden vezethet a párkapcsolatok kudarcához. Menjünk
most még egyszer végig a törvényeken, és nézzük meg, hogyan hat az, ha nem
sikerül őket betartanunk. A témáról önálló könyvek szólnak, itt csak néhány
példán mutathatjuk be, hogy a párkapcsolat sikere, illetve kudarca sokszor nem,
vagy nem csak a két személy szándékán és akaratán múlik.
Amikor az 1. törvény sérül:
Ha nem adjuk meg az elődünknek az odatartozás jogát
Tudnunk kell, hogy bármi is volt a miénket megelőző kapcsolat
megszakadásának oka, elődünknek mindenképpen ott a helye a párunk lelkében,
és mi csak az utána következő helyet kaphatjuk meg. Ez teljesen független a
történésektől, és attól, hogy végül mi vezetett a szakításhoz.
„Volt egy felesége a férjemnek, de az nem számított. Két hónapig se tartott, a nő
máris megcsalta a férjemet” – meséli az a nő, aki azzal a témával jött, hogy nem
tud igazán közel kerülni a férjéhez. Az állításban akkor nézett rá először a
második feleségére a férj addig közönyösen ott álldogáló képviselője, amint az
asszonynak sikerült kimondania az első feleség felé, hogy „Nekem az a
szerencsém, hogy neked nem sikerült. Te voltál előttem, én utánad jövök.”
Tovább javította a viszonyukat, amikor a férj képviselőjének elmondta, hogy
„Elveszítetted, és így kaphattalak meg. Akárhogy is alakult a ti történetetek, ő
volt előttem, én csak utána következem.”
Hasonló hatása van annak is, ha nem mondjuk ki, párunk előző fontos kapcsolata
nagy árat fizetett a boldogságunkért.
A pár mindkét tagja házasságban élt. Egymásba szerettek. Előbb a nő vált el,
aztán a férfi. Amióta együtt élnek, minden megváltozott. Elmúlt a szerelem. A
férfi úgy tudta – mivel a kapcsolatuk elején rendszeresen kitárgyalták az otthoni
dolgaikat –, hogy a nő házassága amúgy is rossz volt, így az elődjét semmilyen
megrázkódtatás és veszteség nem érte azzal, hogy otthagyta a felesége. Ez persze
nem így volt – egy kötődésből kilépni minden esetben fáj. „Elszerettem a
feleségedet, és a tiszteletet sem adtam meg. A te számládra jutottam egy jó
kapcsolathoz. Eddig nem mertem elfogadni a boldogságomat, mert neked
nagyon sokba került” – mondta a férj az elődjének, a nő első férjének. Ugyanígy
tisztázták és ismerték el a férfi első feleségének veszteségét és fájdalmát, majd
kérték mindkét vesztes felet, hogy nézzenek rájuk barátsággal, ha jól használják
az esélyt, amit az ő fájdalmuk árán kaptak.
Amikor a 2. törvény sérül:
„Apukám” és „anyukám” a párkapcsolatban
Az a tény, hogy két ember házasságban él, még egyáltalán nem garantálja, hogy
az idő nagy részében házastársnak is élik meg magukat a párjuk mellett.
Hangsúlyozzuk: az idő nagy részében. Egy kapcsolatnak ugyanis sokféle eleme
lehet. Az egyik szülőként ápolja a másikat, amikor az beteg, vagy megtámogatja,
ha épp arra van szüksége, ám a szükségállapot elmúltával az ellenkező nemű
társat látja benne. A rendszeresen apucinak vagy anyucinak szólított házastárs
sokszor egy szülőt pótol a másiknak. Miért? Mert annak idején hiányzott. Vagy
korán meghalt, és ezért nem volt jelen, vagy válás következtében keletkezett a
helyén nagy hiány. Vagy azért, mert az illető az előbb vázolt módon nem azt élte
át, hogy ő a gyerek, a Kicsi, hanem társat vagy szülőt pótolt a szülőjének.
Sokszor van, hogy a két hiány összetalálkozik: az idő nagy részében az egyik a
másiknak az apát, a másik az egyiknek az anyát pótolja. Ettől fokozatosan
kiszorul a kapcsolatból a férfi és nő közötti tűz és vonzás, ami a párkapcsolat
legfontosabb kötőeleme. A jól működő kapcsolatban a tűz hol lángol, hol
parázslik, de mindenképpen ég. És ha otthon nincs már meg, előfordulhat, hogy
házon kívül, valahol máshol lángol fel.
Arra az érzésre, illetve helyzetre, hogy a család kicsijének éli meg magát az
ember, egyszer mindenkinek szüksége van az életben. Aki szerencsés, az ott és
akkor élte meg magát gyereknek, amikor ténylegesen az is volt: a szülői házban.
Ha ez nem sikerült, ott pótolja ezt be, ahol tudja.
„Anyu sokszor volt beteg, de amikor éppen nem, akkor se volt jókedvű. Mi ketten
értettük meg egymást igazán az apuval. Mindig is nagyon közel álltunk
egymáshoz” – mondja a harmincas éveiben járó nő, aki azzal jött, hogy a
férjével teljesen elromlott a szexuális életük, pedig a kapcsolat nagy szerelemnek
indult. Amióta a kislányuk megszületett, szinte alig feküdtek le egymással. Most
pedig arra gyanakszik, hogy a férjének van valakije, mert egy fiatal férfi ugye
nem élhet szex nélkül – neki magának is hiányzik.
Az állításból azonnal kiderült, amit sejteni lehetett: a szülők egymástól távol
álltak, az anya elfordulva, a fiatal nő képviselője pedig először helyét keresve
körbejárt, majd lassan megérkezett apja mellé a feleség pozíciójába. „Itt vagyok
a helyemen” – mondta arról a helyről, ami édesanyját illette volna meg.
Szeretetből pótolta, illetve próbálta pótolni a másfelé forduló anyját. (A szülő
persze bármilyen más sorsátvállalás miatt is „távol” lehet lelkileg annak
ellenére, hogy fizikailag jelen van.) A nő így egy generációs létrafokkal feljebb
lépett, és nem tudta gyerekként megélni saját magát. Közben az is kiderült, hogy
a férje is hasonló helyzetben élt gyerekkorában: ő anyja mellé állt be, és pótolta
annak előző fontos kapcsolatát, akivel egy félreértés miatt megszakadt a
jegyesség. Így ő anyja „igazi társának”, következésképp apja riválisának élte
meg magát.
Sokszor előfordul, mint ebben az esetben is, hogy két hiány összetalálkozik, és
akkor egy ideig boldogan él a pár, mert mindegyik megkapja, amire annak idején
nagy szüksége lett volna: a (pót)papát, illetve a (pót)mamát.
Így történik meg, hogy a két ember nagyon szereti egymást – de nem a párt,
hanem a szülőt látják egymásban, így a férfi és nő közötti mágnes gyorsan
nagyot veszít az erejéből.
Tudjuk, hogy ha egy igény kielégül, akkor átadja a helyét a soron következőnek.
Aki pedig már eleget volt gyerek, az felnő, és elkezd párkapcsolatot keresni.
Szülőpótló párját továbbra is nagyon szereti, csak innentől egy másfajta
szeretetre is szüksége van. Ez lehet az egyik oka annak, hogy nyitottá válik egy
külső kapcsolatra.
Van ennek a helyzetnek megoldása? Van. Mégpedig az, ha az ember rálát az
akkori helyzetére, látja, hogy a benne élő gyerek próbált meg a szülőnek
szeretetből segíteni, és ezért lemondott arról, hogy a család Kicsijének élje meg
magát. Ha látja, hogy a vállalás lehetetlen, ő csak egy gyerek, és nem tud egy
nála nagyobbat helyettesíteni, akkor van esély rá, hogy hirtelen elpárologjon a
fogadalom, és mint egy kő essen le róla a felvállalt teher.
Így történt itt is: „Én csak a kislányod vagyok, az anyu a társ melletted, nem én”
– mondta a lány az édesapjának. „Nekem jó, hogy elvesztetted a szerelmedet, és
hozzámentél az apuhoz, mert így élhetek” – mondta anyjának a fiú. „Te is
hozzánk tartozol. Azt hittem, pótolhatlak anyunak, de tévedtem” – mondta anyja
vőlegényének. „Mostantól nem a riválisod vagyok, hanem a kisfiad, ha
elfogadsz” – mondta apjának. Aztán a két „gyerek” egymás felé fordulva,
szüleikkel a hátuk mögött megláthatta a másikban a vonzó nőt, illetve férfit. A
visszajelzések szerint ez a valóságban is bekövetkezett.
Amikor egy pár úgy él, mintha testvérek lennének…
„Nagyon szeretjük egymást, nem is tudunk egymás nélkül meglenni. Csak éppen
a szex nem megy évek óta. Állandóan csaljuk egymást, mindegyikünknek van
szeretője” – mondja a fiatal nő, és közben fogja a párja kezét. – „Persze
szakítani, elmenni egyikünk se akar. A másik baj meg az, hogy rettegek a
gyerekszüléstől. Szerintem ezért se fekszünk le egymással.” Újra és újra
megpróbálnak férfiként és nőként élni, aztán egymás nyakába borulva siratják a
kudarcot.
Sokat hallott panasz ez is. Mint a hasonló esetekben, itt is kiderült, hogy a nőnek
volt egy méhen belül elvesztett ikre, akinek a maradványait nemrég operálták ki
belőle. Most úgy van a párjával, mint az ikertestvérével volt annak idején:
nagyon szorosan összebújva, ám egy egészen más minőségű intimitásban, mint
amilyen férfi és nő között van időnként. „Félek, hogy elmész az ikred után,
inkább pótolom neked, és lemondok arról, hogy a párod lehessek” – így a férfi.
Ahogy a nő „találkozott” az elvesztett ikertestvérével, el tudta fogadni, hogy ő
volt a szerencsés, aki megszülethetett, és elindult a gyászmunka folyamata, ikrét
átölelve oda tudott fordulni a párjához: „Mindig is hozzá leszek a szívemben a
legközelebb. Vele együtt ugyan, de most már itt vagyok.” Az állítás végén, ahogy
rámosolygott a párjára, mintha már nem egy testvérre mosolygott volna. Ennek
egy éve. Azóta megszületett a kislányuk.
Amikor a 3. törvény, a rendszer-lelkiismeret működik:
A két családból hozott vállalások
A párkapcsolati kudarcok nagy részéért nem a felek tudatos viselkedése vagy
szándéka a felelős, tehát nem azon a szinten kell megpróbálni a hibát elhárítani,
amelyikre maguk is tudatos befolyást tudnak gyakorolni. A kiterjedt család
egyensúlyszerve, a rendszer-lelkiismeret működésének köszönhetően egyik,
másik vagy mindkét fél belevonódott az eredeti családja nehéz életű tagjainak
sorsába. Nekik tettek valószínűleg valamilyen tudattalan fogadalmat, melynek
értelmében sorsközösséget vállaltak, osztoznak velük a kudarcban, magányban,
veszteségben, boldogtalanságukban. Ez a fogadalom aztán kényszerítő erővel
hat, és a felek számára is érthetetlenül irányítja a kapcsolat alakulását. Ezért van
az, hogy sok párkapcsolati probléma csak úgy oldódható meg, ha sikerül
megnéznünk az eredeti családot és az onnan származó sorsátvállalásokat.
„Én se leszek boldog, ha te elveszítetted, akit szerettél” – mondhatta lelkében az
a fiatal nő, aki épp második jegyességét bontotta fel, és maga sem értette, miért.
Mind a két férfit nagyon szerette, tervezte velük a közös életet, az esküvőt, aztán
számára is érthetetlen módon elkezdtek veszekedni, és hamar indulatos szakítás
lett a dolog vége. Kiderült, nagyanyjának volt egy nagy szerelme, aki röviddel az
esküvő előtt betegedett és halt meg. Aztán a nagymama hozzáment a vőlegénye
barátjához, de az igazi szerelem a vőlegény maradt. Az állításban kérte
nagyanyja áldását ahhoz, hogy megtarthassa, akit szeret. Mint kiderült, a
szakítással a vőlegényét is védte: „Azt hittem, ott kell hagyjalak, nehogy
meghalj”. A nagymamája sorsával azonosult nőben logikus volt a rejtett
gondolat: a szeretett férfi meghal az esküvő előtt.
Ugyanilyen fogadalom születhet akkor is, ha nem kapja meg a tiszteletet az apa
vagy a nagyapa előző fontos kapcsolata. Ez kitagadásnak számít, és ugyanúgy
hat, mint amikor a szó eredeti értelmében tagadnak ki valakit. Az viszont
tapasztalat, hogy majdnem mindig van a családban egy olyan később született
tag, aki megpróbálja magára vállalni a kitagadott sorsát.
Egy nő nem értette, hogy miért nem tud megtartani egyetlen férfit sem. Amint
komolyodott a kapcsolat, a férfi otthagyta. A szakításnak soha nem tudta az okát,
mert még csak előszele sem volt a dolognak. Kérdezem, kihez hűséges, ha
egymás után olyan férfiakat választ, akik otthagyják. A nehéz sorsú családtagok
után kérdezve kiderült, nagyapja húga beleszeretett a kisváros egyik kétes hírű
kártyahősébe. Elment vele, ezért a család kitagadta. A férfi nem tudott úrrá lenni
a játékszenvedélyén, nagy adósságot hátrahagyva eltűnt a dédnagynéni életéből
és az országból. Az esetről és a dédnagynéniről a családban nem beszéltek – a
történet véletlenül derült ki a családon kívül. Az állításban nyilvánvaló volt a nő
és dédnagynénje közötti szoros lelki kapcsolat. „Hozzánk tartozol, a családunk
tagja vagy a nehéz történeteddel együtt. Azt hittem, segítek, ha osztozom a
sorsodban. Nézz rám szeretettel, ha innentől megkapom az élettől azt a
boldogságot, amire Te is vágytál.”
Sokszor mások nehéz érzelmeit vállaljuk magunkra.
„Úgy beszélek a férjemmel, hogy egészen elhűlök rajta. Eszméletlen ellenszenves
vagyok magamnak, és nem is értem, mi üt ilyenkor belém. De hiába, megint
ordítok vele, és nem tudom, miért. Közben meg rettegek, hogy a következő
balhénál elhagy. Megérdemelném.”
Sokan érkeznek ilyen panasszal. Nem értik a nehéz érzéseiket, a dühüket,
féltékenységüket – a másik ugyanis nem adott erre semmilyen okot. Ezekben az
esetekben valószínű, hogy átvett érzelmekről van szó. Ilyenkor megkeressük,
kinek az életében volt az illető érzelem egy adekvát reakció valamire. A
rendszer-lelkiismeret törvénye értelmében aztán valószínűleg lesz valaki, akinek
a lelkében megszületik a fogadalom: „majd én átélem ezt helyetted, hogy neked
könnyebb legyen”.
Kiderült, hogy a nő anyja és apja között voltak ilyen hangos jelenetek. Az apa
ivott, az anya pedig hol hangosan, hol sírva szidta és kívánta a pokolba. „Majd
én haragszom apura a nevedben, anyu – és leverem a saját férjemen. Apámtól
mégiscsak az életemet kaptam.” És persze azt is elmondhatja az anyjának:
„Nekem se lesz jobb, mint neked”. Nem ritka, hogy mint ebben az esetben is, a
minta generációkon át ismétlődik. Az anya szülei és nagyszülei is ugyanígy éltek.
Miután a nőnek sikerült meghagynia anyjának, nagyanyjának és dédanyjának
azt, ami az övék: a nehéz kapcsolatukat a mellettük álló férfival, kérte az
áldásukat ahhoz, hogy ő már másképp csinálhassa.
Tudnunk kell, hogy ha valaki felmenői viselkedését elítélve azt mondja, hogy én
egészen másképp fogom csinálni, akkor azt a benne élő gyermeki lelke nem
fogja engedni. Bármit is gondolunk, mondunk a szüleinkre, bárhogy is
fogadkozunk, a lelkünkben szeretjük őket, és hűségesek vagyunk hozzájuk. Csak
akkor tudjuk másképpen csinálni, ha úgy, ahogy itt is történt, meghajlunk
előttük, meghagyjuk nekik azt, ami az övék, és megkapjuk hozzá az áldásukat.
Egy házaspár jött azzal, hogy amióta elhatározták, hogy gyereket vállalnak, a
férfi mintha távolodna. Későn jár haza, a szexhez állandóan fáradt. A dolog
mindkettejük számára érthetetlen. Kiderült, hogy a férfi apai nagyanyja a
második felesége a nagyapának. Az első feleség gyerekszülésben halt meg a
gyerekkel együtt. Ahogy az állításban megjelenik a halott első feleség és a gyerek
képviselője, nyilvánvaló, hogy a nagyapa hiába alapított új családot, lelkében
ezzel az elsővel van. A nagyapa próbaképpen kimondja, amit ilyenkor a férfiak
gondolni szoktak: „Én ejtettelek teherbe, és ezzel a halálodat okoztam”. A
nagyapa képviselője zokog, és mondogatja: „megöltelek, megöltelek…” A
helyzeten az segít, hogy beállítjuk a Sors képviselőjét, és tisztázzuk: ő dönt élet
és halál kérdésében, nem az ember. Az első feleséggel is kimondatjuk: „Én
vállaltam, ez ott volt a lehetőségek között”. A jelenetet a széken ülő férj és az
állításban a képviselője is megrendülve nézi. Próbaképpen vele is kimondatom:
„Nagyapa, nekem inkább nem lesz gyerekem, akkor nem válok gyilkossá!” –
ahogy elhangzik a mondat, a széken ülő férj is zokogni kezd. Így már érthető a
kapcsolatuk megváltozása, és a megoldás is kézenfekvő.
Amikor a 4. törvény sérül: felborul az adok-kapok
egyensúlya:
Az eladósodott fél
Mint arról már volt szó, bármilyen viszonyban is legyen két ember egymással,
mindig naprakész közöttük az adok-kapok folyószámlája. Tartós kapcsolatban
van, hogy az egyik fél egy adott időszakban többet ad, mint kap, aztán a másik
ad többet. Ha jó a kapcsolat, valószínűleg rendben van az egyenleg. Ha elbillen a
mérleg, az mindkét félben feszültséget szül. Adósnak lenni nehéz. Az ideális az
lenne, ha sikerülne folyamatosan mozgásban tartani az adok-kapok
mérleghintáját, ám ez különböző okoknál fogva sokszor nem sikerül. Ilyenkor az
egyik fél úgymond hitelt vesz fel a másiknál. Ha ezt nem tudja adott időn belül
visszafizetni, súlyosan eladósodik. Túl sokat kapott, támogatást, szeretetet,
figyelmet, törődést, és keveset adott vissza. Lehet, hogy az egyik a saját céljaival
volt elfoglalva, míg a másik magára vállalta a közös feladatok párjára eső részét.
Vagy hogy átsegítse párját egy nehéz időszakon, alárendelte a saját érdekeit a
másik céljainak, és hosszabb időn keresztül anélkül adta a figyelmét, szeretetét,
esetleg anyagi támogatását, hogy abból bármit is visszakapott volna. Akkor is ez
van, amikor az egyik fél súlyosan megbetegszik, így a párja ápolja és látja el
helyette a feladatait. Aki sokat kapott, adósként már nem tudja magát
egyenrangú társként megélni a kapcsolatban. A párkapcsolathoz ugyanis két
egyenrangú, szuverén emberre van szükség.
Nagyon szeretem a feleségemet, mégis beleszerettem a kolléganőmbe. Nem
értem, hogyan történhetett. Halálosan szerelmes vagyok. A feleségem megtudta,
és ultimátumot adott. Vagy ő, vagy a másik. Azonnal döntenem kell. De hát itt
nem lehet dönteni… az lenne a legjobb, ha az egészből úgy, ahogy van,
eltűnnék…
Egyéni ülésekben dolgoztunk. A házasság története akár egy film forgatókönyve
is lehetne: a két fiatal a szülők akarata ellenére házasodott össze, méghozzá
korán. A szülők megvontak tőlük minden támogatást. Ott álltak egy fillér és lakás
nélkül, a feleség az egyetem első, a férj a második évében. Megállapodtak: a
feleség elmegy dolgozni, és eltartja a férjét, amíg az kijárja az egyetemet, majd
utána a felesége tanul, és a férj tartja el. A terv első fele valóra is vált: a férj jól
tanult, ösztöndíja volt, időnként dolgozott is valamit. Ám a közös élet
költségeinek nagy részét a felesége viselte. Miután a férj végzett, a felesége
következett volna, de közbejött két örömteli esemény: megérkezett az első, aztán
a második gyerek. A másodikat súlyos ételallergiája miatt nem lehetett
közösségbe adni, és hároméves kora után is otthon kellett vele maradni. Mire a
kisebbik is iskolába került, a feleség elvesztette minden ambícióját, depressziós
lett, úgy érezte, semmi értelme az életének. Ebben a fázisban jött a férj külső
kapcsolata.
Bár a férj abban kért segítséget, hogy melyik nőt válassza, a munkát papírral és
ceruzával kezdtük el. Az utolsó fillérig összeszámoltuk, hogy mai értéken és
kamatokkal együtt mennyi pénzébe került a diplomája a feleségének. Azt is
felírtuk, hogy mennyit volt egyedül az asszony a két kicsivel a férj rendszeres
külföldi kiküldetései alatt – ezek az időszakok különösen nehezek voltak a
számára. Bár az éveket visszaadni már nem lehet, a pár mégis meg tudott
állapodni benne, hogy mivel tudja a férj jóvátenni az áldozatot, és kifejezni a
köszönetét. Innentől a férj már adós helyett társként tudta megélni magát a
házasságában. Az órákon egyre kevesebb szó esett a külső kapcsolatról, ami
hamar el is halványult.
Ugyanez a megoldás minden esetben, amikor az egyik fél túl sokat kapott: az
adósságot rendezni kell.
Egy férfi és egy nő
És végül: mi kell ahhoz, hogy egy férfi és egy nő között jó kapcsolat legyen?
Először is kell egy férfi és egy nő. A nőből akkor lesz igazi nő, ha el tudja
fogadni az életét és a női energiát az anyjától. Ugyanez igaz a férfira: akkor lesz
belőle igazi férfi, ha el tudja fogadni az apját és tőle a férfienergiát.
Kemény mondatok ezek sokunk számára – ugyanis viszonylag kevesen vannak,
akiknek könnyű, zavartalan gyerekkoruk volt, azzal az élménnyel, hogy a lehető
legjobb helyre születtek, és mindkét szülőjüktől minden figyelmet, törődést,
szeretetet megkaptak, amire csak szükségük volt. A többségnek nem ez jutott, a
szüleik nem tudták mindezt megadni nekik. Hiányok, bántások, sőt traumák,
gyötrő családi viszonyok, nem gyereknek való terhek jutottak a boldog
gyerekkor helyett. Ezek az élmények pedig útjában állnak annak, hogy megélje
azt a mindentől független szeretetet, amit azért érez az ember a szülei iránt, mert
kapott egy életet. Csak a fájdalmat és annak elhárított formáját, a dühöt tudja
átélni, és aligha sikerül elfogadnia a szülőt, akiről úgy tudta: csak kiabált vele,
nem szerette, verte, eltűnt az életéből, otthagyta…
A családállítás nagy erénye, hogy igen szemléletesen mutatja meg: ha valaki
nem tud tökéletes szülője lenni a gyerekének, annak oka van. Ez az ok sokszor
túl van személyes szándékon, akaraton. A szülőket is ugyanúgy igénybe vette a
rendszer-lelkiismeret, mint bennünket. Az ő életüket is irányították a tudattalanul
magukra vállalt nehéz sorsok, ők is szenvedtek attól, amitől mi. Azt tudták adni,
amijük volt. Világos ok-okozati összefüggések rajzolódnak ki a szemünk előtt.
Látjuk, hogyan bicsaklott ki a családban generációról generációra jószerivel
mindenkinek a sorsa. Az élet mégis továbbment, és most itt van a mi kezünkben.
Nekünk lehetőségünk van minderre rálátni, megérteni a látható történet mögött
meghúzódó történetet, az egymásba gubancolódott sorsok szorítását. És ha
megértettük, már nem fáj annyira. Nem velünk voltak olyanok, amilyenek: nem
tudták másképp, ez volt a legtöbb, amire képesek voltak.
„Nem találok magamnak férfit. Nem nőnek néznek, hanem havernak. Még egy
komoly kapcsolatom se volt” – mondja egy harmincas éveiben járó nő. Először
az eredeti családjáról kérdezem. Kiderül: nagyon nehéz sorsú családba született,
a szüleivel kapcsolatban csak a keserűség folyik belőle. Hosszú állítás
következik, melyben kirajzolódik, hogyan vonódtak bele a szülők is az előző
generációk háborús tragédiájába. Ettől persze – legalábbis vázlatosan –
elkezdett érthetővé válni, mi minden állt az útjában annak, hogy a szülők jó
szülők tudjanak lenni. Érthetővé vált, miért nem tudott az anyja olyan kedves
anyukaként viselkedni, mint ahogy ezt a lány másoknál látta. Nagy
megkönnyebbülés volt ez a számára. Ahogy sokszor, itt is a megértés volt az első
lépés az elfogadás útján. Aztán egy idő után jött tőle a levél: anyja az egyik
találkozásuk alkalmával – emlékei szerint életében először – megölelte, és azt
mondta neki: „kislányom…” Néhány hónap elteltével újra jelentkezett: a
párkapcsolatával van egy kis gondja, azzal szeretne dolgozni.
Ugyanilyen megoldások születhetnek férfiak esetében is.
Nagydarab, jó kiállású férfi panaszkodik, hogy nem veszi komolyan a párja.
Hiába kérte meg a kezét, a nő nem hiszi, hogy felnőtt férfiként megállná a helyét.
Az eredeti családot nézzük meg: apját, anyját és őt magát. A képviselője egy
pillanat alatt veszi fel az ő jellegzetes tartását: kisterpeszben, zsebre vágott
kézzel áll apja előtt, nagyokat cuppantva a szájában lévő rágógumin. Azonnal
nyilvánvaló, ki érzi itt magát Nagynak. „Apám egy komolytalan alak volt. Csak
nyavalyogni tudott. Anyámnak kellett dolgoznia, mert a fater beteget jelentett…”
– mondja a férfi a helyén ülve. Aztán kiderül, mi történt az apával: autóbalesetet
szenvedett, amelyben mindegyik fél vétlen volt. Ő részlegesen lebénult, és hol
gyengébb, hol erősebb fájdalmai voltak. A szakmájából kiesett,
rokkantnyugdíjasként időnként megszerelt ezt-azt, azzal tudott pár forintot
keresni a nyugdíja mellé. „Majd én haragszom apura a nevedben, anyu, és
leszek a társad helyette. Ő erre alkalmatlan” – mondta lelkében az anyjának. Azt
viszont tudjuk, hogy az ember egyformán hűséges mindkét szülőjéhez. Az
egyikhez láthatóan – mint ez a férfi is az anyjához –, a másikhoz viszont a
lelkében. „Én se fogok olyan férfinak tűnni, akire számítani lehet. Szolidaritok
veled, apu.”
Nem ment gyorsan, amíg a zsebre vágott kéz helyett a képviselőnek és később a
férfinak is sikerült – először csak próbaképpen – meghajolni apja és annak sorsa
előtt.
A családállításon sokszor nem jutunk el a megoldásig, csak a megoldáshoz
vezető út rajzolódik ki. Ám ha ez megvan, akkor a lélek idővel elvégzi a belső
munka fennmaradó részét. A megértés fényében elhalványul, ami nehéz volt, és
meglátjuk a lényeget: bármi is történt idáig, kaptunk egy életet, és vele elég erőt
ahhoz, hogy a nehezített körülmények között is felnőjünk, és olyan tudatos
emberré váljunk, aki például most ezt a könyvet tartja a kezében.
Prof. Dr. Bagdy Emőke
A párkapcsolat megtanulásától a játszmákig
A párkapcsolat az egyik legfontosabb szükséglet az életünkben. Platón a
Lakomában gyönyörűen leírja, hogy az androgün, az őseredetiben két nemet
viselő egység a boldogság maga, amely az istenek büntetéseként szétválasztatott,
így lett belőle férfi és nő. Ez a két fél azóta is szüntelenül keresi egymást a
világban, hogy valamiképp helyreállíttassék az ősi egység, és létrejöjjön a
teljesség pillanata, amikor az emberi lény megtalálja élete tökéletes párját. Nem
véletlen, hogy eleinte rendszerint idealizáljuk a párkapcsolatot, a társunkat
hibátlannak látjuk, ha pedig észrevesszük, hogy itt-ott mégsem stimmel valami,
azt egy hasítási mechanizmussal leválasztjuk, leradírozzuk a képről. Az
idealizációnak ebben a csodálatos mámorában valóban azt reméljük, hogy
létrejön a nagy egység. Ez a nagy egység azonban a világegyetemben
érvényesülő két fő princípiumnak a találkozása, a maszkulin és a feminin
princípiumé. A maszkulin princípium a hódításnak, a megismerésnek, a hatalom
kiterjesztésének szimbóluma, amely a feminin princípium ellensúlyozó hatása
nélkül még a glóbuszt is fölrobbantaná buzgó, világmegismerő kíváncsiságában.
Szükség van tehát a feminin oldalra is, amely szintetizál, helyreállítja az
egységet, óvja, védi a nagy egészet, eszköze pedig az érzelem, a szeretet. Ha a
kettő nem találkozna, ha a szeretet nem fékezné ezt a maszkulin erőt, akkor
elpusztulna a világ. A szeretet tehát épít, megóv, de gondoljuk el, mi volna, ha
csak a szeretet princípiuma uralkodna. Mézmocsár, ahogyan Mérei Ferenc,
egykori tanítómesterem mondta. Akkor nem volnának követelmények, örökké a
langyosban üldögélhetnénk, pedig az ember csak a küzdelemben tud valakivé
válni, határokra van szüksége, erőre, dominanciára, és így jelenik meg a férfi és
a nő a maga konkrét valóságában.
Hoztam tíz olyan tételt, amelyek mind a saját kutatási eredményeinkből
származnak, abszolút a mostani párkapcsolatokról szólnak, és világosan
kirajzolódik belőlük, hogy a férfiben és a nőben is belső programként él az, hogy
mitől lesznek boldogok. Elmondom a nagy titkot, amit persze mind ismerünk
már, de ha a tudomány valamit vizsgálatokkal is bebizonyít, akkor annak érvényt
kell adnunk. Ez az érvényességkeresés motiválja a tudományt.
Az egyik vizsgálatunk eredménye, hogy a nő akkor igazán boldog a párjával,
ha a férfi eléggé domináns, és elég szeretetet ad. Megint a két oldalnak a
szükségszerű egybeeséséről van szó. A férfiak balagyfélteke-orientáltak, amiből
az következik, hogy racionálisabbak, mint mi, nők. Mit tud a bal agyfélteke? Ír,
olvas, számol, beszél, minden magas rendű műveletet elvégez, időben, térben
elrendezi a dolgokat – ezért a férfiak térbeli tájékozódása jó, racionálisak, az
érzelmek kevésbé ragadják el őket. Arató Mihály, a világhírű pszichiáter
foglalkozott sokat a férfi és a nő különbözőségének kérdésével, és amikor
egyszer megjegyeztem neki, hogy a férfiakból milyen nehéz világra segíteni azt
a szót, hogy szeretlek, egész komoly határozottsággal válaszolta: „Igen, mi
nehezebben mondjuk ki, hogy szeretlek, de ha egyszer kimondjuk…” Úgy
gondolom, ebben nagyon igaza volt.
Mit tud a jobb agyfélteke? Álmodik, képileg és analógiásan gondolkodik.
Agyunknak ez a féltekéje az érzelmeknek és indulatoknak a fészke. Mivel nincs
időfogalma, nem ok-okozati módon vagy más elvek szerint szintetizál, hanem
minden befutó információnak az élményrészét rendezi el – azt, aminek íze, illata,
gyönyörűsége van, ami konkrét, szemléletes, érzékletes, az átélés szempontjából
hasonlót a hasonlóval ragasztva össze. Ezért a jobbagyfélteke-dominancia
nálunk, nőknél azzal is együtt jár, hogy az érzelmi agyunk nagyon érzékeny,
finoman differenciál, de egyben sérülékenyebb is, ezért mi sajnos a
kedélyhullámzásokra erősen hajlamosak vagyunk. Ezt mind érdemes tudnunk,
hogy megértsük, miben különbözik a férfi és a nő, a társunk miért működik úgy,
ahogy, és aktuálisan miért képtelen teljesíteni azt, amire megkérjük.
Az a gondolati fonal, amin most szeretnék végighaladni, tulajdonképpen a
szülői, nevelői felelősségünkre is rávilágít, még akkor is, ha Watzlavickkal együtt
valljuk, hogy nem kell tökéletesnek lennünk. Minden szülőnek érdemes tudnia,
hogy mely fejlődési korszakban hogyan alapozzuk meg a jövendő párkapcsolati
készségeinket. Amikor ugyanis fiatal felnőttként valakivel összegabalyodunk
szerelemben, szeretetben, és úgy döntünk, hogy vele megpróbáljuk az életet,
akkor már visszük magunkkal azt a motyót, amit a szocializációs folyamatban
begyűjtöttünk, már kialakult az én a maga autonómiájával, önállóságával, már
vagyunk valakik ebben a világban. Mire választási időszakba kerülünk, az
úgynevezett identitás is kialakul, vagyis az a fajta önmagunkról kialakított tudat,
hogy hova tartozunk, kik a szeretteink, hol vannak a gyökereink, mi az
anyanyelvünk, milyen nemzet polgárai vagyunk – vagyis az odatartozásnak, az
önmagunkról való tudásnak az a rendszere, amelynek persze vannak tudattalan
rétegei is. Az én már hozza magával a szülői házból a saját kulturális
szokásrendjét, beidegződéseit, és az normális a számára, amit otthon
megszokott. Sajnos, azt kell hogy mondjam, mindnyájan így vagyunk ezzel,
mégpedig fatálisan így vagyunk: akkor érezzük, hogy rend van az életünkben, ha
minden úgy történik, ahogyan megszoktuk. Nem akarok túlságosan mélyen
belemenni a részletekbe, de még olyan apróságoknak is jelentőségük van, hogy
hová tesszük le a törülközőnket vagy a ruháinkat. A partner persze ugyanúgy
hozza magával a saját szokásait és elvárásait, mint ahogyan mi, ha pedig az ő
édesanyja úgy főzte a paprikás krumplit, hogy az mindig egy kicsit odakozmált,
akkor neki úgyis csak az lesz a jó íz. Millió tapasztalat szól amellett, hogy
bizony azt tekintjük normálisnak, egészségesnek, természetesnek, amit otthonról
hoztunk.
A kétféle szocializációs hozománnyal – ezt két batyuként is szimbolizálhatnám –
belemegyünk egy harmadik egységbe, mert az „én” és a „te” nem azonos a kettő
összegével, hanem egy új minőséget jelenít meg, szeretetben, szövetségben. A
szeretet és a szerelem egyívású dolgok, a szövetség viszont már az
együttműködés szerződése, amelyben meg kell egyezni arról, hogy a szó szoros
értelmében milyen lesz a munkamegosztás a két ember között. Vannak bizonyos
kérdések, amelyeket érdemes föltennünk egymásnak, mielőtt belekezdenénk a
közös életünkbe – akár kicsit beleandalodva egy kellemes estébe, hogy ne legyen
túl magas a feszültségi szint, mert úgyis az lesz, amikor majd elkezdünk
területenként megegyezni arról, hogy ki mit vállal a közös tevékenységekből.
Tehát a „mi” olyan önálló entitás, amely nem feleltethető meg az „én” meg a
„te” összegének, hanem egy magasabb szintet képvisel. A rendszerszemlélet azt
mondja, hogy ez az a diád, vagyis a kettős szövetsége, amely egyébként az
élővilágban egyetemesen, de az embernél különösen nagy jelentőséggel bír – ez
alkotja az alapot. A világban a férfi és a nő együttesen, vállvetve és szövetségben
jelennek meg, mint teremtő erők. Lehet persze közöttük harc, de az optimum,
ami felé a szívünk mélyén mindnyájan törekszünk, mégiscsak az együttműködés
és a béke.
A koevolúció, vagyis az együttfejlődés gondolatát Jürg Willitől, a Zürichben élő
világhírű családterapeutától vettem, akinek a játszmamodelljét ismertetni fogom.
Láthatjuk, hogy az együttfejlődésnek van egy fontos követelménye. Mindkét fél
külön-külön is fejlődik a kapcsolatban, hiszen megvannak az önálló
egzisztenciális területek. Bármifélék legyenek is a párkapcsolati szerepeink, a
fejlődés szükségszerű, az üteme és milyensége azonban nem azonos a két félnél.
Nézzük meg, milyen tételek mentén gondolkodhatunk tovább a
párkapcsolatokról.
Az első tétel, hogy a párkapcsolatunk mintáját – tehát azt, hogy miként
kötődünk a másikhoz, hogyan szeretjük őt, hogyan viszonyulunk hozzá, hogyan
kommunikálunk vele – a gyermekkorunkból hozzuk magunkkal. Sajnos azt
kell mondanom, olyan bevésődések feszítik az életünket, amelyek
megváltoztatása bizony elég nehézkes. Persze, azért mindenre van mód. Az a
pszichológus, aki valamire egyből rávágja, hogy ezt biztosan nem lehet
megváltoztatni, azonnal adja vissza a diplomáját, hiszen ha nem reménykedik
abban, hogy meg lehet változtatni dolgokat, akkor hogyan ül le segíteni
valakinek?
A második tétel: a fejlődés sérülései beleszólnak a felnőtti érzelmi életünk
alakulásába. Mindjárt be is bizonyítom, hogy ez mennyire így van.
Mnemotechnikai szempontok miatt három i-ben és az ezekhez kötődő
fogalmakban határozom meg azokat a tényezőket, amelyek megalapozzák,
kialakítják mindnyájunkban azt a potenciált, hogy miként fogunk kötődni.
Beleszerelmesedünk a párunkba, de azt, hogy milyen muníciókat viszünk ebbe a
szerelembe, és a továbbiakban a kapcsolat építgetésében hogyan működünk, a
modelljeink, a mintáink határozzák meg. Ezek tudattalan, preverbális minták,
hiszen még az előtt vésődnek be, hogy beszélni tudnánk, és tudatosan csak arra
vagyunk képesek emlékezni, ami szavakhoz kötődik. Ezt a szintet nagyjából kétkét és fél éves korunkra érjük el, ekkor már a nyelv segítségével is tudunk
egymással kommunikálni. Ebben az időszakban jóval többet tanulunk meg a
személyiség építése szempontjából, mint a későbbi esztendőkben. A fejlődés
első néhány éve abszolúte döntő – körülbelül olyan, mint amikor építünk egy
házat, és az alapzatot kiássuk. Az építkezés nagyjából az első három évben tart,
ekkor jön létre a struktúra, három-öt éves korban viszont a házat megtöltjük
életszerepekkel, vagyis viselkedési tartalommal.
Ha nők vagyunk, akkor meg kell tanulnunk, le kell modelleznünk, hogy milyen a
női viselkedés, mert készen nagyon keveset hozunk magunkkal – csupán
potenciálokat. Állandó és értelmetlen vita folyik arról a mai napig is, hogy mi az
örökletes és mi a környezeti. Csak egyetlen példát mondanék arra, mennyire
összegabalyodik az örökletesség a környezeti dolgokkal. Örökletesen hozzuk
magunkkal azt a képességet, hogy ha az édesanyánk életünk első fél évében
eleget hordoz a testén, akkor az idegrendszerünkben kialakul egy olyan rendszer
– tulajdonképpen egy biológiai anya –, amely stresszhelyzetben védi a
szervezetünket. Olyan, mint a lengéscsillapító, arra szolgál, hogy ha
megrázkódtatás ér bennünket, akkor ne omoljunk össze, ne reagáljunk
szélsőségesen, hanem kicsi legyen a kilengés, és ne károsítsa a szervezetünket.
Az egészségpszichológia kimutatta, hogy ha a babát az anya az első fél évben a
lehető leggyakrabban magával hordozza – nagyszerű hordozókendők vannak
erre a célra –, akkor a gyereknek a későbbiekben jó eséllyel tűrőképesebb lesz az
idegrendszere, kevésbé valószínűen lesznek pszichoszomatikus betegségei. Most
akkor legyenek szívesek megmondani, hogy mi az örökletes és mi a környezeti!
Nyilvánvaló, hogy a kettő elválaszthatatlanul kapcsolódik össze. A fejlődés
szempontjából potenciálokat hozunk magunkkal, lehetőségeket, amelyeket
különböző ingerek hívnak életre. Ha nem jön a környezetből a megfelelő inger,
akkor elalszik a belső lehetőség, hiába hordozzuk azt magunkban. Tudták, hogy
genetikailag prediszponáltak vagyunk a világ összes nyelvének a megtanulására?
Ha azonban a nyelvtanulásnak a fogékony korszakában, az úgynevezett szenzitív
periódusban nem kapja meg a gyerek a megfelelő külső hatásokat, akkor nem
tanul meg beszélni. És később sem fog megtanulni, mert a fejlődés tovább halad,
ezért is mondjuk, hogy a fejlődés programozott. Minden szakasznak megvan a
maga feladata.
Visszatérve a három „i”-re: introjekció. Az első évben a gyerek tulajdonképpen
biológiailag életképtelen volna az édesanyja nélkül, vele szimbiózisban, teljes
egységben él, úgy, hogy nincs is semmiféle más észlelési képessége, mint az,
hogy ő és az édesanyja egyek. Amikor az anya a melléből ad neki táplálékot, ő
nem tudja, hogy az az anya emlője – azt hiszi, hogy az övé. Minden az övé! Az
egész világ az övé! Ő maga a világ! Ezt az időszakot nevezzük nárcisztikus
periódusnak – a pszichológia Freud óta nagyon szereti ezeket a szép költői és
mitológiai hasonlatokat. Tudjuk, hogy Nárcisszusz a saját, vízben látott
tükörképébe szeretett bele, mert egy nimfa megátkozta őt, amiért nem volt
hajlandó vele szerelmi viszonyra lépni. Hát akkor szeresd saját magadat! – szólt
a bosszúja, s innen jön ez a bizonyos nárcisztikus állapot, a saját magunk
szeretése. Az „én” lassacskán, mint egy kis ködgomoly, úgy alakul ki a
tapasztalatokból. A ködgomolyból egy varázslatos kis bolygó születik, ez lesz az
„én”, amelynek egy királyi pillanata, amikor a gyermek tudatosítja a saját létét,
elválasztva magát az anyától. A „királyi én” születése a szociális születés,
amikor a gyerek már nem a keresztnevén hívja magát, hanem azt mondja, hogy
„én”. Ezt azonban megelőzi az a fejlődési szakasz, amikor a gyerek először
kimondja, hogy „az enyém”. Miért fontos az, hogy az „enyém”? Mert úgy
határozzuk meg azt, hogy kik vagyunk ebben a világban, úgy eszmélünk
öntudatra, hogy azt, ami a miénk volt, a mama cicijét el kell engednünk, amikor
már nem ad tovább tejet – csupa veszteség már az elején az élet! De amikor ő
édes tejével táplál, akkor szerető karjának is bevésődik a képe, hogy így szeretik
az embert, ennyire nagyon szeretik, hogy ennyit van karban. (A jó karban levés
gyönyörű magyar kifejezése is onnan eredeztethető, hogy tedd a gyerekedet jó
karba, szerető karokba.) Az introjekció tulajdonképpen már az anyatejjel
„befolyik”, azzal nyeljük magunkba, hogy milyen is számunkra ez a világ. Jó a
világ? Lehetünk bizalommal? A kötődéselméletek, amelyeknek most nagy
divatját éljük, fantasztikus vizsgálatokkal igazolták azt, hogy a gyermek már a
legelső életidőszakban is bevés öntudatlan érzelmi kapcsolódási mintákat,
aszerint, hogy az édesanyja hogyan viszonyul hozzá.
Volt egy Ainsworth nevéhez fűződő, világhírű kísérlet, amelynek a keretében azt
vizsgálták, hogyan reagálnak a kisgyerekek arra, ha a mama egyszer csak
kimegy a szobából, azaz „elhagyja” őket. Kiderült, hogy már kisgyermekkorban
van egy olyan kötődési minta, amely kiolvasható a gyerek viselkedéséből. Az
egyik típusú gyerek, ha a mama kiment a szobából, először nyugtalankodott egy
kicsit, aztán szépen játszott tovább, amikor pedig visszajött a mama, nagyon
megörült neki. Ez a biztonságos kötődésnek a képe. De a bizonytalan kötődés
képére is rá tudunk világítani. Ilyen például a szorongó gyereknek az a
viselkedése, hogy rendkívül kétségbeesik, amikor a mama elmegy, de leginkább
a visszahúzódást, a szorongást lehet látni rajta. Nem játszik tovább, amikor az
édesanyja kimegy, amikor pedig visszajön, nem tudja jól kifejezni az örömét és a
szeretetét. Bezzeg az ambivalens kötődésű óriási cirkuszt csinál, amikor a mama
távozik, amikor pedig egy idő után visszajön, nem áll vele szóba, nem reagál rá,
elfordul tőle. Már büntet – „hogy jössz te ahhoz, hogy engem itt hagyj?!” Ez egy
kötődési minta, egy úgynevezett munkamodell. Létezik még a dezorganizált
kötődés is, amikor a korai anya-gyerek kapcsolatnak csekély a biztonságadó
hatása, nincs olyan állandóság, amelyhez a gyermek viszonyulhatna, amihez
hozzászokhatna, ezért a biztonságát sem találja meg. Sajnos a dezorganizált
kötődés általában később lelki zavarok táptalaját képezi.
Felelősséggel kijelenthetem, mert a saját tudományos vizsgálataink is igazolták,
hogy a korai kötődési bevésődés a későbbi kapcsolatainkba úgy megy át, mint
meghatározó minta. Az édesanyánknak a legelső életidőszakokban való gondozó
viselkedése perdöntő – az, hogy mennyit vagyunk érzelmi ellátmányban vele,
mennyit élvezzük a szemének sugarát, amelyben visszacsillogni látjuk, hogy
vágyott és kedves gyerekek vagyunk, hogy szeretnek bennünket. A szem a
limbikus rendszer egyik legfontosabb izgalmi csatornája – ha szemkontaktust
veszünk föl egymással, limbikus simogatásra kerül sor, de limbikus ütéseket is
lehet adni, ha a szemünk szigorú sugarait küldjük valakire. A szem egy
különleges szerve a kapcsolat-kifejezésnek a legelső időszakban, az úgynevezett
szimbiózis időszakban. Ezen a csatornán keresztül szívjuk fel magunkba
mindazt, ami velünk történik, de a többi érzékszervi csatornának – a tapintásnak,
szaglásnak, és főleg a hangnak, a mama hangjának – is óriási a jelentősége.
Miért foglalkozom ilyen sokat a legkorábbi időszakkal? Azért, mert sajnálattal
kell kijelentenem: a kapcsolatok mintázatát elemezve rájött a tudomány, hogy
ebben a korai életidőszakban az anya gondoskodása, oltalmazása, vagy éppen
annak hiánya olyan mértékben megalapozza a gyerek kötődési képességét, hogy
az később átütő erővel érvényesül, akár akarja, akár nem. Szinte hússá, vérré,
saját személyisége mély, zsigeri módon beépített tudásává válik. Abszolúte
öntudatlanul. Ez az introjekció. Hiszen hogyan is hozzunk vissza emlékeket
abból az életidőszakból, amikor még szavaink sem voltak, hogy kifejezzük
ezeket? (Azért bizakodással mondom, hogy a pszichológia megtalálta a kulcsot,
hogyan lehet ezekhez hozzáférni, hogyan lehet a legkorábbi élményeinket is
megszólaltatni, azaz visszaálmodni azt, ami volt, és most már szavakba önteni.)
A második „i” az identifikáció, vagyis az azonosulás. Az identifikáció az a
folyamat, amelynek során egy megépített lelki házat szerepekkel fölruházunk.
Ebben nagyon fontos szerepet játszanak a szülők, vagyis az érzelmileg
legfontosabb személyek. Ahhoz, hogy egy kislány milyen nő lesz, a mamája adja
a mintát, a kisfiú pedig a papája viselkedésén keresztül tanulja meg, hogy a
férfiak milyenek, és egy férfi miként bánik egy nővel a mindennapokban. A női
szerepviselkedés iskolája éppúgy a család, ahogyan a férfi-szerepviselkedésé is.
Van, aki sajnálatos módon azt tanulja meg, hogy mindig nagy ordításokkal és
ütlegelésekkel kezdődik a nap, és csak azután jöhet a reggeli. Ezek olyan mély
bevésődések, hogy később gyakran előfordul, hogy például egy nőt rendszeresen
ver a párja, ő mégsem hagyja ott, és éveken át kínlódik egy kapcsolatban, pedig
mindenki mondogatja neki, hogy hagyd már ott, egyszer meg fog ölni.
Valahányszor segít rajta valaki, hogy új életet kezdhessen, mindig újra
visszamegy, mert a férje annyira szépen kérleli. Hiába csinálunk például anyás
csecsemőotthonokat, ahova bemenekülhetnek a bántalmazott feleségek, ha
mondjuk tíz közül kilenc visszamegy a párjához, aki mellett állandóan az a
veszély fenyegeti, hogy megveri, vagy kárt okoz a gyermekben. Olyan
fantasztikusan mély beépülésük és öntudatlan erejük van ezeknek a korai
mintáknak, hogy az alany nem tudja tárgyilagosan megindokolni a tetteit. Hiába
mondatja vele a racionális belátás, hogy nem kellene ezt tennie, az érzelmi agy
nagyobb hatalom, ezért benne marad egy olyan kapcsolatban, amelyikben nem
jól bánnak vele, mégse bír megszabadulni.
Kiszöktem egy példa felé, de a nagy „i”-kre visszatérve: az identifikáció olyan
viselkedési mintavétel és modellkövetés, amelyben látom, hogyan viselkedik
apám és anyám, majd pedig spontán hasonlóan teszem én is. A tágabb, nagyobb
családra kivetítve azt is jelenti, ahogyan nagyanyó és nagyapó vagy az idősebb
testvéreim viselkednek – ezek lesznek a szerepviselkedésem mintái.
Lejátszhatom, másolhatom, követhetem a szeretett személyt, akinek így szinte a
„bőrébe bújhatok”, miként a kislány édesanyja cipőjébe bújva játssza a mamát.
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy gyermekkorban tanuljuk meg a férfi és női
szerepekkel való azonosulás alapjait. Az alapok pedig olyanok, mint a háló. A
háló szerkezetén fönnakad később sok minden, gyönyörű szép női viselkedés
épülhet föl rá például, de ha nagyon lukacsos a háló, mert kevés az, amit
megtanultunk a megfelelő időszakban, akkor kipotyognak rajta a fontos dolgok,
nem tudunk építkezni női mivoltunkban, hogy igazán szabadok legyünk. Mert
nőnek kinézni, meg nőnek lenni belülről, istenigazából, mélyen – az két
különböző dolog. Valódi nőnek lenni annyit tesz, hogy az ember képes az
intimitásra, az önfeledt, spontán, játékos gyermeki énjének a kapcsolatba való
beengedésére, hogy tud szerelemmel, szeretettel ölelni, és ahogy
Csíkszentmihályi Mihály írja a Flow-ban, áramlatélményben át tudja magát adni
a másiknak és a helyzetnek, nem félve, hogy visszaélnek vele. Ezt a szerepet, ezt
a viselkedést kellene elérnünk, ezt volna jó kidajkálnunk a női helyzetünkből. A
férfiaknak pedig azt a bátorságot, hogy a nőt ne lerohanni és birtokolni
próbálják, hanem elvarázsolni, szerelmi hatalmukba vonni. És akkor boldogok
lesznek mind a ketten. Ezért azonban sok mindent kell tenni. Mindenekelőtt
szerencsés dolog, ha van jó szülői minta, és érzelmileg zavartalan az
identifikáció, az azonosulás.
Következzék a harmadik „i”, az identitás. A fejlődés nagyon sajátos, körökben,
spirálban jellemezhető – elhagyunk egy korszakot, utána jön egy újabb, ami
szinte ismétli önmagát. Először jön az, hogy mi az enyém, azután pedig, hogy
mit tudok én? Tulajdonképpen az „én” cselekvéses tapasztalati bizonyosság. Hát
miért képes a gyerek akkora arénát csinálni, hogy egyedül fűzhesse be a cipőjét?
Mert amit csinál, amit meg tud tenni, az ő, és más lehetőség nincs arra, hogy
épüljön az „én”, csak ha kipróbálja magát. A serdülőkor is az énépítés ideje, de
magasabb rendszerszinten. Ez az időszak az identitásépítés évtizede. Ennek az
eleje a pubertás szakasza – pubescere azt jelenti, hogy szőrösödni –, amikor
megváltozik a testünk, és olyan új funkciók ütik fel a fejüket, amelyek korábban
nem voltak, amelyeket el kell fogadni.
Mesterem, Mérei Ferenc azt tanította, hogy amikor a lány elkezd menstruálni, az
apa egy kézcsókkal vegyen neki valami ajándékot, és avassa be, hogy már nő
vagy, és ez nagy érték! Ha egy apa ezt szeretettel megteszi, mint ahogy Mérei a
lányaival megtette, a lány büszke lesz arra, hogy ő már nő, és az összes olyan
bonyodalom, ami ilyenkor elő szokott fordulni, mind-mind háttérbe szorul. Ha
az apa kinyilvánítja, hogy nőnek tekinti, ő is így fog viszonyulni saját magához.
Nagyon fontos azonban, hogy attól kezdve az apa valóban úgy viselkedjen vele,
mint egy nővel – bizonyos fizikai távolságtartással. Többé tehát ne forduljon elő
olyan, hogy ha a lány egy szál hálóingben vagy baby-dollban szaladgál otthon,
akkor a papa túlságosan intim mozdulatokkal öleli át – még akkor sem, ha ezzel
semmiféle szabályt nem akar áthágni, egyszerűen csak szereti a lányát.
Mi is az az identitás? Az önazonosság fogalma Erik Erikson elméletéből
származik, és annyit tesz, hogy tisztában vagyunk azzal, kik vagyunk, hova
tartozunk, kik a szeretteink, mi az anyanyelvünk és így tovább. Az önazonosság
az a tudás, hogy én ilyen vagyok, a mély elköteleződés és belső meggyőződés
szintjén. Elég hosszú folyamat, míg az erre vonatkozó belső építmény kialakul.
Hogy miért van szerepe ennek a párkapcsolat szempontjából? Mert abban az
időszakban, amikor a pszichoszexuális érés bekövetkezik, és az első
szereppróbákra sor kerül, nem mindegy, hogy ezek milyen identitáskeretben és
milyen identitástartalmakkal zajlanak. Úgy, ahogyan eldologiasodott
világunkban szokott – „ha jólesik, hogy megölelsz, mehetünk is az ágyba”?
Ezzel fantasztikus élménylépések maradnak ki a nő életéből, pedig a nőnek
muszáj lenne a jobb agyféltekésségére odafigyelnie, mert mi másmilyen
teremtmények vagyunk, és mások az igényeink, mint a férfiaknak. Bár én
egyáltalán nem vagyok feminista, azt kell mondanom, az ilyen férfijogú
társadalomban, mint amelyben élünk, nyilvánvalóan a férfielőnyök
érvényesülnek – matrac a szalmazsákra, minél előbb az ágyba bejutni. A férfinek
tulajdonképpen a kőkorszak óta ez a törekvése. A női oldalon viszont mit kíván a
mi jobb agyféltekésségünk? Érzelmeket, az érzelmi kapcsolatokban pedig
fokozatosságot, hogy tudjuk, biztonságban vagyunk a partnerünk mellett.
Nagyon sajnálom, fiúk, de ki kell jelentenem: a nőknek kutatásokkal igazolt
szükségletük, hogy a férfi támaszt, erőt, biztonságot nyújtson nekik, és ha mind
emellé még szeretet is jön, akkor a nő szíve meg van hódítva. Körülbelül ez a
női agyban a menetrend. A férfinek ellenben mi az alapszükséglete? A kutatások
alapján csupán két dolog: szabadság és bizalom. Ezt a kettőt vajon hogyan lehet
összeegyeztetni? Az a nő, aki az introjekció idején megépítette az ősbizalmat,
tehát képes bízni a másikban, sokkal inkább ki tudja ezt a férfiszükségletet
elégíteni, hiszen elhiszi, hogy őt szeretik. De ez rettenetesen kényes dolog,
nagyon nehéz nekünk biztosnak lenni abban, hogy a párunk csak minket szeret,
és soha nem kell attól tartanunk, hogy másfelé is kacsingat. Sajnos, a női agy
szerkezeti és működési sajátosságaiból következik, hogy nekünk sokkal több
folyamati, érzelmi eseményre van szükségünk ahhoz, hogy kiépüljön az illető
fiúval kapcsolatos bizalmunk. Amikor még nincs kiépülve a bizalom, de már van
akció, akkor támad fel a nőben az a keserű érzés, hogy ő használati tárgy. Ezért
kell óvni a felcseperedő lányainkat attól, hogy egy elgépiesedett és szexuális
partnert leigázó buzgalommal csak arra törekedjenek, hogy az orgazmust
megkapják valahol. Konzumvilágban élünk, egy olyan hedonista kultúrában,
amelyiknek az az üzenete, hogy legyen neked jó, mert megérdemled, gyorsan,
most azonnal! Egyszerűen minden most kell, rögtön, késedelem nélkül –
kivárási, késleltetési, türelmi fogyatékosság van a világban. Az érzelmi lelki
rendszer azonban fütyül arra, hogy mi mit akarunk a tudat szintjén, mert van egy
saját időrendje. Időtudata nincs, de időrendje van. Ezért például a párkapcsolati
bizalomhoz és a tényleges örömteli együttléthez stációk, lépések, szakaszok
kellenek, és ha ezeket kihagyják, akkor pusztán összeállások, közös szexuális
élmények lehetségesek, míg egy igazi szövetség sokkal nehezebben alakul ki.
Mindenben érdemes betartani a fokozatosságot. Akkor leszünk egészségesek,
akkor fejlődünk megfelelően, ha az egyes életszakaszoknak a követelményeit
betartjuk. Ha így teszünk, huszonéves korunkra belekerülünk abba a szabad
ifjúkorba, amikor a párkeresés során felfedezzük, hogyan tudjuk egymást
érzelmileg a saját lényünkkel megajándékozni, és fel tudjuk mérni, hogy
személyiségünkben elég érettek vagyunk-e már arra, hogy vállaljunk egy
életszövetséget.
A tudományos kutatások sajnos azt igazolják, hogy nekünk, nőknek olyan mély
az alapvető biztonságszükségletünk, hogy ha a párunk nem írja alá azt a papírt,
hogy elvesz minket feleségül, akkor egyszerűen bennünk marad valamiféle
háttér-bizonytalanság. Az ilyen nők szorongóbbak, kevésbé bíznak a
partnerükben, és az elégedettségi vizsgálatok szerint sokkal bizonytalanabbnak
érzik magukat a kapcsolatukban. A férfi számára ellenben ez egy vágyott és
ideális helyzet, mert a szabadság eszméje legalább a fejében megvan, nincs
lepányvázva, mint Gulliver a Liliputiak földjén, akit hajszálanként rögzítenek, és
nem tud moccanni sem. Tehát potenciálisan a szabadságát megadja ez a fajta
kapcsolati szövetség. Persze, jó néhány olyan, hivatalosan nem szentesített
párkapcsolati szövetséget ismerek, ahol tényleg nagyon felelősen vállalják
egymást a partnerek – azért viszont én vállalok felelősséget, hogy ahol nincs
szentesítve a kapcsolat, ott a női oldalon az elégedettség szintje alacsonyabb, a
szorongásé viszont magasabb. Van egy erre vonatkozó vizsgálatunk, ami azt is
feltárta, hogy az ilyen kapcsolatban az anya a gyermekeivel sem tud felhőtlen
biztonsággal viselkedni, ezért a gyerek is hajlamosabb a szorongásra, az ilyen
babákkal pedig több a korai probléma.
Mi, pszichológusok néha egyetlen mondatba foglalható eredményért végzünk
egy éves vizsgálatot, ezeknek a mondatoknak azonban, amiket a pszichológia
üzen, igen nagy a jelentőségük. Hogy a saját életünkben miként tudjuk
alkalmazni ezeket a felfedezéseket, az már személyes felelősség kérdése – én azt
mondom, legalább legyünk tisztában velük. Gondoljuk csak el, mire az ifjúkorra
jellemző intimitás szakaszába elér valaki, már pontosan ki lehet rajzolni, milyen
az ő működése a párkapcsolatban, és milyen azé a másiké, akivel majd keresi a
boldogságát, a szövetségét.
Bizonyára sokan ismerik az „én oké vagyok, te oké vagy” összefüggés-rendszert.
Steiner, később pedig Harris ezt egy képletben állította elénk. A kapcsolat
kimenetele szempontjából ugyanis döntő, hogy a felek megfelelőnek
(elfogadhatónak, szerethetőnek) érzik-e magukat, és a másikat is ilyennek
találják-e. Ezért most lépkedjünk végig a különféle kombinációkon.
Aki úgy érzi, hogy vele is rendben van minden és a párjával is (ez az „én oké
vagyok, te oké vagy” képlete), az már olyan potenciál, hogy a „mi” identitásának
szintjén, vagyis egymással is rendbe tudják hozni a problémákat. Hogyan? Úgy,
hogy megvan az intimitás képessége, a másik iránti figyelem, és a másikat a
hibáival együtt fogadják el. Kollektív tévedése az agyunknak – de hát mind
ilyenek vagyunk –, hogy általában azt kívánjuk, a másik, a partner változzon
meg, mert mi így nem viseljük el őt. Ez alaphiba. Aki ebbe belecsúszik, az a
saját boldogtalanságát biztosítja. Miért? Mert ugyanúgy reagál az emberi lélek,
még ha hatvanéves is, mint ahogy az a gyerek, akit felszólít a tanítónő, hogy
olvassa el a kötelező olvasmányt! Csak azért se! Gyerekként nem is találunk
élvezetet a kötelező olvasmányban, aztán majd felnőttkorban elolvassuk
gyönyörűséggel. Ha felszólítanak valamire, úgy működik a lelkünk, hogy azt
mondjuk: nem! Legfeljebb a felszínen beleegyezünk, és megígérjük, hogy
igyekszünk majd betartani az utasítást. Hányszor hallottam már párkapcsolati
konfliktusok oldogatásakor, hogy megígértem, de valahogy mégse sikerül
betartani! Mi lenne itt a célravezető eljárás? Hogy azt mondjuk a másiknak:
nekem is nehezemre esik néhány dolog, ami neked fontos, de vállalom, hogy
megteszem – és bízom abban, hogy te is megteszed, ami nekem fontos. Én sem
tudom, hogy be tudom-e tartani, de hidd el, a szívem szerint törekszem arra,
hogy megtegyem – neked meg bizalmat adok. Ez a két kulcsfogalom.
Hogy a bizalom a pedagógiában is micsoda fantasztikus hatalom! Minden
pedagógust arra tanítunk, hogy helyezzenek bizalmat a gyermekbe! Volt egy
„Pozitív Pygmalion-effektus” címmel jelzett világhírű pedagógiai kísérlet,
amelynek keretében a pszichológusok megtévesztették a pedagógusokat, mikor
az iskola gyerektáborának képességeit szűrték. Azok közül, akikre a pedagógus
azt mondta, hogy gyengécske képességűek, szándékos céltudattal kiválasztottak
néhány gyereket, és azt mondták rájuk, hogy őbennük reménység van – olyan
jók az értékeik pszichológiailag, hogy előbb-utóbb kiváló tanulók lesznek.
Milyenek lettek az év végére azok a gyerekek, akikre korábban azt mondták a
pedagógusok, hogy gyengécskék? Kiválóak! Kivétel nélkül mind. Miért? Mert a
pedagógusok attól kezdve kiemelt figyelemmel és bizalommal bántak velük,
potenciális zseniként kezelték őket, a gyerekekből pedig valóban kibontakozott a
tehetség. Szülőként is azt mondom, adj bizalmat – na, de ez a párkapcsolatban is
alapvető, mert nemcsak abban van felelősséged, hogy a pároddal hogyan élsz,
hanem abban is, hogy a gyereknek milyen mintát mutatsz. Katasztrófákat
okozhatunk a gyerekeink életében, ha negatív mintákat mutatunk nekik, amelyek
aztán egy nagyon szomorú láncolatban, generációkon keresztül átörökíthetők
úgy, hogy mindenki eltanulja ezeket a szüleitől. A pszichogének is uralkodnak
ám, nem csak a genetika törvényei!
A második képlet, az „én oké vagyok, te nem vagy oké”, nagyon ártalmas
magatartás, mert az a fél, aki a „nem oké”, a nem megfelelő, akivel nincs
rendben valami, olyan módon van belenyomva egy negatív szerepbe, hogy
szegényke, akárhogy kapálódzik is, nagyon nehezen kerülhet ki onnan. Miért?
Mert aki úgy érzi, hogy jobb, mint a másik, jobban tudja, mint a másik, az
fölényeskedik, lenézi a másikat, olykor esetleg durva is. Sajátosan is működhet
ez, például az úgynevezett alkoholista játszmában, amelyben a nőnek az
alkoholista férjével szembeni fölénye mindössze annyi, hogy ő az, aki tűr, segít,
mindent elnéz. Ő tehát egy olyan mártír, hogy az egész világ tisztelheti érte.
Az „én nem vagyok oké, te oké vagy” a harmadik képlet. Ez olyan kapcsolati
konstelláció, amelyben a „nem oké” fél az örök lúzer, a vesztes, akit
folyamatosan bánat, tehetetlenség, keserűség, szorongás emészt. Mi ennek a
kimenetele? Ha a pár egyik tagja folyton lehangolt, szomorú és depressziós, attól
előbb-utóbb az egész kapcsolat zátonyra fut, mert a „mi” az egy entitás, a bánat
„lenyeli” a másik felet is.
A legszomorúbb felállás, aminek aztán tényleg tragikus a vége, az „én sem
vagyok oké, te sem vagy oké” – vagyis tulajdonképpen az egész világ sem
megfelelő. Ilyenkor jön a fölöslegesség érzés, a kétségbeesés, az öngyűlölet. Ez
nagyon veszélyes lelkiállapot, mert akár öngyilkossághoz is vezethet, ha valaki
sehol sem talál a környezetében egy biztonságos pontot. Angyal Andrásnak, az
Amerikába elszármazott, magyar származású pszichiáternek volt egy
fantasztikus felismerése: lehet akármilyen szörnyű a világ és a te személyes
környezeted is, túlélsz minden nehézséget, ha van egyvalaki, akinek te vagy a
legfontosabb a földön. De legalább egy legyen! Ennek nagyon fura nevet adott:
„szükségeltségi szükséglet”, ami azt jelenti, hogy terád és páratlanul terád
valakinek szüksége van. Akkor minden nehézséget leküzdesz, és mindent
túlélsz!
Viktor Frankl a koncentrációs tábori életről írt, …és mégis mondj igent az életre
című könyvében leszögezi, hogy akinek van miért, kiért élnie, az szinte minden
hogyant elvisel, hajlandó az életet továbbvinni, és szinte emberfeletti
erőfeszítésekre képes. Ez a modern idősgondozásnak is a tétele, mert lehet, hogy
már moccanni is alig bír az idős ember, de ha azt mondod neki, hogy ő és csakis
ő az, aki az unkájának ebédet adhat, nélküle éhen marad, akkor akár négykézláb
is, de megcsinálja, mert úgy érzi, rá szükség van. Életben tartó erő, ha valakire a
világban ilyen mérhetetlenül szükség van!
Most pedig térjünk rá a kapcsolati játszmákra, és jöjjenek a példák! Életpéldákat
mondok, amelyek a valóságból származnak, de mivel én fölesküdtem arra, hogy
soha senkit nem szolgáltatok ki, úgy kombináltam össze az eseteket, hogy azok
pontosan ebben a felállásban nem fordultak elő, de minden tételükben igazak.
Van egy tétel, ami Jürg Willitől, a svájci családterapeutától származik, és amire
ez az egész fejezet épül: magunkkal hozzuk a párkapcsolatba a családunkból
eredő viselkedési programokat, és ezeket a személyiségünkbe építve cipeljük.
Vannak olyan mélyen, a sejtjeinkben szomorkodó hiányok, amelyek kielégítést
kívánnak, amikor rátalálunk a másikra: ő úgy szeressen minket, hogy szemének
tükrében láthassuk saját szépségünket, és emeljen meg a szerelmével, hogy
érezzük, milyen kiválóak vagyunk. A hajdani szükségleti hiányt a
párkapcsolatba beemelve létrejön egy úgynevezett tudattalan összejátszás,
amikor egyszer csak egymásra talál két ember. Willi szerint, ha a tudattalan
szükségletek két emberben pontos szinkronban vannak, akkor ők egyszer csak
elkezdenek olyan izzásokat küldeni egymás felé, amelyek azt üzenik, hogy majd
te fogod nekem mindazt pótolni, amit nem kaptam meg gyermekkoromban.
Ebben a fantasztikus, kölcsönös testi-lelki reménységben kezdik el a kapcsolatot,
így jöhet létre a legelső összejátszás, amelyet nárcisztikus kollúziónak nevezett
el. Az összejátszás tudattalan, ezek a szükségletek szinte a tudat mélyébe vannak
beágyazva. A kollúzióban tehát két ember az egykori kielégítetlen gyermeki
szükségletek pótlására tudattalanul összeszövetkezik.
Mi a második fajta, az úgynevezett orális kollúzió? Ha az anya a táplálás orális
szakaszában valami miatt nem tudott vagy nem akart szoptatni, hanem esetleg
valaki másra bízta a gyereket, abból akár tragédiák is származhatnak.
Gondoljanak csak József Attilára – aki az Iszonyat című verset elolvassa, az
pontosan megérti, mi történhet egy gyerekkel, ha nem az édesanya eteti, aki a
testét adja, az ölelését édes tápnak, és ezzel szeretni, örülni, ragaszkodni is
megtanítja. Az Iszonyatban le van írva, hogy amikor a Mama elment dolgozni,
nyolcéves lányára, Jolánra bízta József Attilát, Jolán pedig azzal szórakozott,
hogy amikor az öccse már ordított éhségében, bedugta a cumisüveget a szájába,
amikor azonban a gyerek szopni kezdett, kihúzta. Ezzel játszadozott egész nap,
és amikor a mama hazajött, a gyerek már egyszerűen nem fogadta el tőle a
táplálékot – ez az ambivalens kötődési típus. Nem akármilyen korszak az etetés
időszaka, amikor bizalmat is, meg szeretni tanulást is beimplantálunk a sejtekbe.
Az úgynevezett orális kollúzióban az egyik fél kizárólag akkor érzi jónak a
kapcsolatot, ha anyai gondoskodást kap a másiktól – de pechjére a partner is
ugyanezt várja őtőle. Nem nehéz kitalálni, hogy ilyenkor elég hamar kialakul a
kölcsönös frusztráció.
Úgyszintén tipikus összejátszás, amikor a partnerek egymásra irányuló belső
kívánsága az, hogy legyél a tulajdonom! Legyél az enyém! Függj tőlem, én
viszont maradjak független! Ha mind a ketten ezt akarják, akkor Willi szerint
lesz egy progresszív fél, aki képes keresztülvinni a szándékát, és egy regresszív
fél, akinek ez nem sikerül – ebből a dinamikából alakul ki a bonyodalom. Ez az
összejátszás harmadik típusa.
A negyedik, úgynevezett ödipális kollúzió típus különösen izgalmas, mert ezzel
találkozunk a leggyakrabban: amikor a férfinak az a tudattalan vágya, hogy
kérlek, te legyél az a nő, aki végre megerősítesz abban, hogy én egy macsó
vagyok, hogy velem, mint férfival minden rendben van. A nő pedig azért lép be a
kapcsolatba, mert azt szeretné, hogy a másik erősítse meg abban, hogy ő tényleg
egy szeretnivaló, nagyszerű nő. Ezzel a kölcsönös, mély vággyal lépnek
kapcsolatba egymással – és ebből is micsoda bonyodalmak származnak később!
Az első történetemnek azt a mottót adtam, hogy „halálra szeretlek”. Ádám, a
harmincas éveiben járó, egyedülálló férfi az apja halála óta az édesanyjával élt,
aki nagyon erősen bent tartotta a kapcsolatban, minden nőt, akinek udvarolt,
kritizált, és ezzel eléggé el is bátortalanította a fiát. Ádámnak néhány rosszul
sikerült kapcsolati próbálkozása volt, de nem tudott elköteleződni senki mellett.
Egy vállalati bulin találkozott a nála kicsit idősebb, elvált, és enyhe fokban
mozgássérült Évával. Ennek a nőnek már volt egy sikertelen, rettenetes
házassága, amiből kikerülve szabad vegyértékekkel, viszont erősen
elbizonytalanodva maradt egyedül. Igen ám, de volt egy jellegzetes attitűdje,
mégpedig az, hogy szívesen kiszolgált másokat. Mivel látta, hogy ott kókadozik
ez a szegény fiú, úgy döntött, felkarolja: először elkezdtek beszélgetni, aztán
ittak, és mire kikerekedett a buli vége, ez a független nő meginvitálta a lakására
a fiút, aki, mit ad isten, élete legnagyobb szexuális élményét élte át vele. Olyan
tökéletes találkozásra került sor, a fiú annyira beleszédült ebbe a mámoros
kapcsolatba a korábbi sok rossz próbálkozása után, hogy hihetetlenül elkezdett
ragaszkodni ehhez a nőhöz. A nő úgy érezte, hogy ha őt ennyire kívánják, akkor
helyt ad a kapcsolatnak, de nem vette igazán komolyan ezt a fiút. A férfi tehát
korábban azt gondolta, hogy ő nem oké, mert addig még nem volt igazán
komoly kapcsolata, a nő pedig azt, hogy már voltak próbálkozásai, de azok
zátonyra futottak, tehát ő sem oké. Két ilyen ember úgy talál egymásra, hogy
megélik azt a mámorító pillanatot, hogy velem is minden rendben, veled is
minden rendben, milyen jó így együtt! Mindez azonban nagyon különös
következményekhez vezetett. A férfi nagy boldogságában gondoskodásával vette
körül szerelmét: megvárta a munkahelyükön, hogy együtt mehessenek haza, és
előzékenyen cipelte a cekkerét. A nő számára azonban ez inkább zavarba ejtő,
mint örömteli volt, mert úgy érezte, így mindenki látja, hogy ő a fogyatékossága
miatt a férfira szorul. Márpedig nem akart senkire se szorulni, ezért egyre jobban
idegesítette, ahogy a férfi körülvette őt. Közben a fiú mamája mély krízisbe
került, mert elveszítette a gyermekét, aki egyszerre volt a mindene és a
mindenese, aki bevásárolt, és ágyba vitte neki a reggeli teát. A férfi tehát
tökéletesen be volt tanítva arra az édesanyja által, hogy miként kell egy nővel
viselkedni, és a kiszolgáló gondoskodás mintájával ment bele a kapcsolatba. A
nőt viszont ez érthető okokból roppantmód zavarta – „miért te csinálod folyton a
reggelit, azt hiszed, hogy én nem tudok kikelni az ágyból?!” Summa summarum,
kialakult egy nagyon furcsa helyzet. A nő végül kitette a szűrét a fiúnak, aki
pedig boldogtalanul ácsingózott utána. A munkatársak körében egy idő után
persze elindult a sugdolózás a szakításukról, és amikor kiderült, mi történt, a nők
mind a fiú oldalára álltak, és a keblükre ölelték. Micsoda remek emberpéldány
ez, ők éppen ilyen férfiról álmodoztak, aki ágyba hozza a reggelit, aki kiszolgál,
piacra megy, és naponta ötször telefonál, hogy édesem, jól vagy? Ez a tökéletes
férfi. A nők úgy bekerítették a fiút a megértésükkel, hogy az egyik előbb-utóbb
felajánlotta, hogy őnála kipróbálhatja ezt a helyzetet, neki nyugodtan megfőzheti
a reggeli teát, bevásárolhat. Miután a fiú kárpótlást talált, végül el tudott
szakadni a nőtől.
Ha jobban belegondolunk ebbe a történetbe, itt egy orális kollúzióról volt szó:
rejtett módon annak is arra volt szüksége, hogy másokat körülvegyen a
gondoskodásával, aki saját magát sem tudta jól ellátni. Ilyen volt a nő
előtörténete, tehát ő is belesétált ebbe a csapdába. Két egyforma szükséglettel
ugyan egymásra talál két ember, de mi adódik ebből? Nem tud kialakulni egy
igazi egyensúly, és még a környezetük is rájuk csodálkozik, hogy jaj, de furcsa
pár, hogy lehet, hogy ők összetartoznak? Össze tudnak tartozni emberek akár
úgy is, mint Albee Nem félünk a farkastól című drámájában, hogy évtizedeken át
csak tépik egymást. „Egymás husába beletépünk. S lehullunk az őszi avaron” –
fogalmazta meg Ady Endre azt a bizonyos se veled, se nélküled állapotot, amit a
józan ész, a racionális gondolkodás fel nem foghat. De hát nem is a racionális
gondolkozással szerveződnek az emberi kapcsolatok, hanem az érzelmi agy
vágyvilágával! A vágy szellőzködni akar, és megvalósulást kíván, a rejtett és ki
nem elégített szükségletek keresik a kielégülést.
Második esetpéldámnak az „Adonis és a rút kiskacsa története” címet adtam. Az
alaphelyzetet egy olyan 28 éves férfi határozta meg, aki minden tekintetben a
nők eszménye, bálványa volt. Mindenki, aki csak megtetszett neki, boldogan
hullott a karjaiba, ő pedig rendkívüli önhittséggel és magabiztossággal
fogadhatott rá, hogy ha valakivel kikezd, az biztosan az ágyában köt ki. Egy
bulin azonban találkozott egy lánnyal, akinek az volt a problémája, hogy az
édesanyja híres szépség volt, ő azonban inkább az édesapjára hasonlított. A
lánynak ezért állandóan azt kellett hallgatnia az ő „remek” pszichológiai
felkészültséggel rendelkező anyjától, hogy sajnálom, hogy csak ilyenre
sikerültél! Sajnálom, hogy nem vagy olyan szép, mint én voltam a te korodban!
Ez maga a szülői átok, de hát így is lehet élni, mert élni muszáj! (Ahogy Ady
Endre írja versében: „Igen: élni, míg élünk, / Igen: ez a szabály, / De mit
csináljunk az életünkkel / Ha fáj?”) Ez a lány teljes bizonytalanságban élt, hogy
valaha egy férfi elfogadhatja-e, szépnek találhatja-e, pedig valójában semmi baj
nem volt a külsejével, nem volt rajta semmi visszatetsző, kizárólag a
szembetűnően gátlásos viselkedése. Csak úgy címkézte magát, hogy „a rút
kiskacsa”, ha pedig valakiben ez a kép él önmagáról, az ezt az üzenetet küldi
mások felé is.
Kis kitérő: egy amerikai kísérletben olyan nőket, akiket a szórakozóhelyeken
nem nagyon kértek fel táncolni, pszichológiailag rendszeresen tréningeztek arra,
hogyan viselkedjenek, és milyen üzeneteket küldjenek ilyen helyzetben
magukról. Miután lezajlott a tréningfolyamat, bedobták őket a helyzetbe, és mit
ad isten: a fiúk elsőként kérték fel őket! Miért? Mert arra lettek fölkészítve, hogy
amijük van, az páratlan a világban, és a saját lelkükben is azt hordozták, hogy
nézd már, milyen szemrevaló vagyok, remélem, hogy elviszel egy táncra!
Visszatérve a történetünkhöz: ez a lány sajnos azt gondolta magáról, hogy ő egy
rút kiskacsa. A fiú meg úgy gondolta, jó lesz egyéjszakás kalandnak – igen ám,
de a lány nem állt kötélnek! Azért nem, mert mint később elmondta,
gátlásosságában el sem tudta képzelni, hogy ez az Adonis őt vonzónak és
szépnek találhatja. A fiú őszintén megdöbbent: hogyhogy, hát ő akárkit
megkaphat – ezt a lányt miért nem?! Eldöntötte, hogy ezt a nőt márpedig
meghódítja. Jött az ostrom, a lány pedig, ahogy látta, hogy ez a fiú mennyire
odaadóan viselkedik vele, szép lassacskán nekibátorodott, és a maga szerény,
gátlásos módján az ölelő karba csak-csak belesimult. Elindult közöttük egy
kapcsolat, és a fiú végül odáig jutott, hogy bejelentette az anyjának: megtalálta
végre azt a nőt, akit annyit keresett, ez aztán egy jellem, a gyermekeinek igazi
anyja lesz, elveszi feleségül, megpróbálja vele az életet. De kinek mondta ezt el?
Egy hideg természetű, az érzelmeit nehezen kifejező, elérhetetlen anyának,
akivel gyerekkorában csak akkor került fizikai kontaktusba, amikor a mama
távozóban, illatfelhőbe burkolva odalehelt a homlokára egy csókot. Vagyis
ennek a fiúnak akkora érzelmi deficitje volt, amekkora csak lehetett, ezt pedig
alkalmi kapcsolatok nem orvosolhatják, mert azokban nincs benne az a gyöngéd,
fölépülő fázis, amikor pusztán az a tény, hogy egymás karjaiban vagyunk,
gyönyörűséget okoz. Bezzeg ez a lány abszolút beiskolázta a fiút, mert nem is
tudott mást tenni, mint hogy az érdeklődését viszonozta, egyre odaadóbban és
gyöngédebben. Fölépült közöttük egy kapcsolat, ami ki tudott bontakozni, és
végül beért oda, hogy a fiú feleségül vette a lányt. A legénybúcsún többen
megkérdezték a fiútól: te, aki száz szebbet választhattál volna, bárkit
megkaphattál volna – miért éppen őt vetted el? A fiú csak annyit válaszolt: mert
szeretem. De vajon miért? Ahogy követtük az eseményeket, láttuk, hogyan épült
fel ez a kapcsolat, miként lett egy mély hiánynak a pótlója az a nő, aki lehet,
hogy nem a világszépe volt, de a fiúnak mindazon vágyait beteljesítette,
amelyeket egész gyerekkorában nélkülözni kényszerült. Ez pedig egy jó
kapcsolat alapja lehet.
Ha azt szeretnék, hogy változás következzen be a kapcsolatukban, kövessék
Jungnak, a múlt század jeles pszichológusának tanácsát: kérlek, magad tedd meg
először azt a lépést, amit a másiktól kívánnál! Mindenkinek áldott, melengető,
teherbíró kapcsolatot, jó párkapcsolati szövetséget kívánok!
Kozma-Vízkeleti Dániel
Családi mintáink továbbélése párkapcsolatunkban
Miből fakad a hozott minták ereje?
„Pont olyan vagy, mint anyám!” Kiről szól ez a mondat? Ki tehet arról, ha ez a
kapcsolatban megfogalmazódik? Te, hiszen Te viselkedsz úgy, mint az anyám?
Te, hiszen Te dühítettél fel, hogy aztán a fejedhez vághassam az indulatomat?
Vagy inkább én? Hiszen én hasonlítalak az anyámhoz? Én hoztam anyám képét,
mintáját, példáját a kapcsolatba? Én viszonyítok anyámhoz? Én választottam
olyan társat, akivel aztán a kapcsolat megfelelő pillanatában ráébredhetek,
mennyire hasonlít anyámra? Vagy – akár hasonlít, akár nem – rámondhatom,
hogy mennyire ismerős az, amit tesz?
Ilyenkor kire is haragszom éppen? Rád? Anyámra? Magamra?
Ismerős a helyzet? Tapasztalataim szerint sokan átélik, hogy a párkapcsolatuk
eseményei, az ezek nyomán megjelenő érzések és a problémák megoldására
irányuló próbálkozások kísértetiesen hasonlítanak a szüleiknél látott mintákhoz.
A családterápia egyik nagy öregje úgy fogalmazta meg ezt az élményt, hogy
tudattalanul választott párunk „eléggé hasonlít a régi tárgyakhoz, hogy a
megszokott indulatot bele lehessen vetíteni”.
Ahogy a kapcsolati helyzeteket együtt hozzuk létre, tanakodni és változtatni is
együtt tudunk a legkönnyebben rajtuk. A felelősséget kapcsolatunk alakulásáért
közösen hordozzuk. A saját hozott mintáinkkal való gazdálkodás azonban a
magunk felelőssége, és ezt nem terhelhetjük a párunkra. Mi magunk vagyunk
életünk aktív alakítói, és ennek az is része, hogy rátekintünk a „hozott anyagra”,
majd átdolgozzuk azt. A származási családunkból vagy korábbi
párkapcsolatainkból hozott mintákkal való foglalkozás olykor afféle „belső
kertészkedés” – ehhez kiválóan használhatók az önsegítő, lelki témákkal
foglalkozó könyvek, mint ez is –, máskor pedig felelős szakember kísérte lelki
utazás.
A „kertészkedés” során meg kell különböztetnünk azokat a példákat, bennünk
élő képeket, amelyek erősítik a kapcsolatunkat, és azokat, amelyek inkább gátjai
az egymásra figyelésnek, egymás megértésének, az egymáshoz való közel
kerülésnek és az együttműködésnek. Ennek érdekében fejezetünkben
végignézzük, mi a lélektani logikája annak, hogy ragaszkodunk a hozott
anyaghoz. Utána körüljárjuk, egyfajta leltárt készítve, pontosan mit is hozunk
otthonról. Végül rápillantunk, mekkora a szabadságunk az otthonról hozott
mintáink erejének tükrében. Közben felvázolunk néhány lehetőséget, ami
rendelkezésünkre áll, ha meg akarjuk dolgozni saját kapcsolati elképzeléseinket.
Elöljáróban hadd szögezzem le: nem lehet mindent a szüleinkre fogni. A
hétköznapi pszichologizálás gyakran oda jut, hogy mindenről a szüleink
tehetnek. Ha ezt elhinnénk, a valós magyarázat lehetőségéről mondanánk le.
Elsődleges mintánk az ő kapcsolatuk, ám ehhez hozzáadódott a nagyszüleink és
a testvéreink példája, a tágabb családban látott kapcsolatok, saját párkapcsolati
próbálkozásaink és beteljesült társkapcsolataink megélése, valamint barátaink, a
számunkra fontos személyek kapcsolati történetei. Ahogy ma működünk egy
kapcsolatban, abban mindez benne van: a környezetünk kapcsolati mintái és az
összes eddigi kapcsolati tapasztalatunk. Ezek kölcsönösen erősítik is egymást,
hiszen ha például óvatosságot hoztam magammal apám vagy anyám intései
nyomán, akkor könnyebben gyűjtöttem be olyan kapcsolati tapasztalatokat,
amelyek esetenként a rosszhiszeműségig erősítették meg óvatosságomat.
Kapcsolati hiányokat kapcsolatban lehet betölteni, az önrontó köröket egy
biztonságos kapcsolatban lehet megszakítani. Ne mondjunk le a lehetőségről,
hogy az iménti példában szereplő, önrontó mechanizmussal ellentétes
folyamatokat is tudunk indítani. Ehhez azonban ki kell lépnünk a
komfortzónánkból.
Ami ismerős, az megszokott. Ami megszokott, az
biztonságos.
Biztonságérzetünk megteremtése az egyik legerősebb lélektani igényünk, amit a
kiszámíthatóság és a tervezhetőség mellett az ismerősség, a megszokottság
érzése adhat meg nekünk. Ezért egyfelől tudatosan is törekszünk erre, például
ugyanoda megyünk nyaralni évek óta, ugyanúgy töltjük az estéket és hétvégéket,
ugyanúgy szervezzük az ünnepeket, ragaszkodunk a kedvenc reggeli italunkhoz
a kedvenc bögrénkből és még sorolhatnánk. Másfelől tudattalanul is
hozzájárulunk a megszokott, ismerős helyzetek újrateremtéséhez. Ezt nemcsak
egyedül, hanem együtt is tudjuk művelni: mindketten megtesszük a megszokott
lépéseket, amelyek az ismerős helyzetek kialakulásához vezetnek. A
párkapcsolatban ezt tudattalan összejátszásnak, kollúziónak hívjuk a svájci
analitikus párterapeuta, Jürg Willi nyomán. Persze teljesen logikus, hogy így
teszünk a számunkra kellemes, jó érzéseket hozó, gazdagító és előrevivő
dolgokban. Azonban gyakori tapasztalat, hogy a kellemetlen, sehova nem
vezető, indulatokat szülő helyzetekben is hasonlóan cselekszünk. Legalábbis
addig, amíg elviselhetetlenné nem fokozódik a szenvedésnyomás.
A megszokott, ismerős helyzeteket akkor is
újrateremtjük, ha erős konfliktusokat hoznak. Miért?
Azért, mert úgy érezzük, hogy nem áll rendelkezésünkre más megoldási
lehetőség. „Hogyan is tehetnék másképp?” – gondoljuk ilyenkor, és még csak
nem is hazudunk magunknak. Feszült helyzetekben TÉNYLEG úgy érezzük,
hogy nincs más eszközünk, még ha az indulatok csillapodtával vagy éppen
mások életével kapcsolatban számos remek meglátásunk is lenne. Észlelésünk
szűr, agyunk valóban képtelen hozzáférni más ötletekhez, mint amiket
alapmintaként sajátítottunk el életünk korai éveiben.
Később ezek egy részét tudatos elhatározásokkal megpróbáljuk fölülírni: „Én
biztosan nem úgy fogom csinálni, mint apám.” „Biztosan nem leszek olyan, mint
anyám.” Ám a tudatos elhatározás önmagában kevés a tudattalan minták
átírásához, és azzal, hogy megmondjuk, mit NEM akarunk lemásolni, még nem
tettünk egy lépést előre. Tovább az vezet, ha azt is megfogalmazzuk, mit teszünk
helyette. Hogyan tanuljuk meg ugyanazt másként látni, új módon reagálni rá, az
érzéseinket megfelelőbb formában kifejezni? „Én aztán BIZTOSAN nem fogom
korlátozni a páromat, mint ahogy apám tette!” Az előrelépés ez esetben az lesz,
ha az elutasítástól eljutunk odáig, hogy kidolgozzuk, hogyan fogjuk kezelni az
aggodalmunkat, megerősíteni az önbizalmunkat, kifejezni a féltékenységünket,
megnöveszteni a bizalmunkat, leküzdeni a szorongásunkat – és ennek
megfelelően részt venni a kapcsolatban. Ezt még leírni is eléggé energia- és
időigényes, nemhogy megvalósítani. Nem csoda, hogy sokan inkább azt
választják: maradjon minden a régiben.
Arról nem is beszélve, hogy a tudatos elhatározások remekül működnek, amíg a
komfortzónánkban vagyunk, ám a párkapcsolati konfliktushelyzetek ritkán esnek
ezen belülre. Azokban a pillanatokban, amikor erős érzelmek lesznek úrrá
rajtunk, a tudatos elhatározásainknak csak töredéke hozzáférhető és
alkalmazható. Sokkal inkább a „zsigeri”, érzelmi nyelven kódolt, megszokott,
ismerős, korai minták állnak rendelkezésünkre. Felülírásuk tehát komoly, olykor
hónapokig-évekig tartó mély lélektani munkát igényel. Érdemesebb viszont saját
elhatározásunkból letérni a jól ismert, de sehova nem vezető ösvényről, mint
érzelmeink és indulataink által sodortatva ismételgetni ugyanazokat a kudarcos
megoldási kísérleteket, amelyekkel már a nagyszüleink is hiába próbálkoztak.
A lista
Ahogy Umberto Eco egyik utolsó művében, A lista mámorában kifejti: elemi
módon vonzódunk a listákhoz. Szeretjük összeszedni, rendszerezni a dolgokat,
mert ez azt az érzetet kelti bennünk, hogy amit sorba vettünk, azt már értjük is.
Lélektanilag egyébként ez nem is áll túlságosan messze a valóságtól: a
rendszerezés és a hozzá szükséges átgondolás a mélyebb megértéshez vezető
kognitív feldolgozás egyik alapja.
Mi is Eco nyomdokait követjük: sorra vesszük, mi mindent hozunk otthonról.
Mint minden listához, ehhez is hozzáadhatunk saját tételeket, vagy kihúzhatjuk,
ami ránk nem annyira jellemző.
Határok
Használjuk-e az ajtókat? Bemegyünk-e a párunkhoz, amikor a fürdőszobában
tartózkodik? És amikor a WC-ben? Pisiléskor még igen, ám kakiláskor
semmiképp? Teszünk-e függönyöket az ablakainkra? Belenézünk-e egymás
fiókjába? Táskájába? Telefonjába? Elektronikus levelesládájába, a közösségi
oldalakon kapott üzeneteibe? Mit osztunk meg egymással? Mi marad a mi
titkunk? Látjuk-e egymás költéseit a közös bankszámláról érkező üzenetekből?
Közös-e a naptárunk? Használjuk-e a telefon egymás helyét meghatározó
alkalmazását? Mit kérdezünk meg és mit nem? Mennyi időre utazhatunk el
egymás nélkül? Együtt látogatjuk-e a közös barátainkat, és meghívjuk-e őket az
otthonunkba – vagy inkább semleges helyeken találkozunk velük?
Fontos kérdések, ugyanis mindkettőnk között, mindkettőnk és a külvilág között
vannak bizonyos határok. Ezek lehetnek valódi, fizikai vagy éppenséggel
jelképes, lélektani határok, de mindkettő átjárásának van jelentősége. Azok a
lépések, amelyek által saját fizikai határainkon belülre engedjük a frissen
megismert párunkat, a kapcsolatunk mérföldkövei. Hozzám érhet. Eljöhet
hozzám. Beléphet a szobámba. Befekhet az ágyamba. Tárgyakat hozhat és
helyezhet el a polcomon, szekrényemben…
Ugyanígy, a kapcsolat elejének izgalmas folyamata az egymás tempójához
igazított fokozatos önfeltárás: a lelki határaink közé engedjük párunkat, és egyre
több információt osztunk meg vele önmagunkról, egyre több történetet mesélünk
neki életünk derűs és nehéz helyzeteiről. A kultúránkban általában létezik egy
kimondatlan szabály ennek fokozatosságáról: például exekről (és emésztési
zavarokról) az első (néhány) randin „nem illik” beszélni.
Mindehhez a vezérfonalat az otthon látott minta jelenti. Ezt kezdjük képviselni
az alakuló kapcsolatban – hogy majd később, a megfelelő időszakban
kidolgozzuk a határok tiszteletben tartásának, jelzésének és kezelésének saját, a
mi kapcsolatunkban érvényes módját. Ez kettőnk mintájának közös metszete lesz
– hacsak nem olyan, egyoldalú kapcsolatot alakítunk, amelyben egyikünk
elképzelései válnak egyedül meghatározóvá.
Minden pár lehetősége és felelőssége, hogy eldöntse, kit és mit enged be a közös
határain belülre, beleértve a drága mamát, a haverokat, a vendégeket, mások
véleményét, a folyton szóló tévét, az állandó online jelenlétet és az egyéb külső
hatásokat.
Adódik a kérdés, vajon milyenek a jól működő határok a kapcsolatban? E téren
is az arany középút felé érdemes törekedni. Az a jó, ha a határok láthatóak,
ugyanakkor újragondolhatók és átjárhatók. Ha mindenkinek van személyes tere
és saját tárgyai. Ha meg lehet, de nem kötelező megosztani egymással bármit, a
túrós rétestől a személyes érzésekig, ha el is lehet távolodni egy kicsit
egymástól, és aztán újra közeledni, különösebb szorongás, aggodalmak és
nagyjelenetek nélkül. Ha szabad kapcsolatot tartani barátokkal, rokonokkal,
kollégákkal, ám világosan ki lehet fejezni, hogy olykor kettesben szeretnénk
lenni, akkor a határaink jól szolgálják a kapcsolatunkat. Ha ilyen mintákat
hoztunk otthonról, az segít minket. Ha nem, dolgunk lesz velük.
Kapcsolatok
Ha haragszunk a párunkra, elmondjuk anyánknak? Felhívjuk a barátnőnket?
Eltűnünk otthonról néhány órára/hétre? Kiírjuk a közösségi oldalunkra, hadd
lássa mindenki? Bevonunk valakit döntőbírónak, vigasztalónak vagy
ellensúlynak? Esetleg közös gyermekünket? A szomszéd nénit? A
pszichológust? A papot?
A legjobb kapcsolatban is előfordul néha, hogy nem csak ketten vagyunk jelen
benne. A barátok és a bizalmas rokonok esetenként feszültségzsilipet jelentenek,
ám ennek megvan a maga egészséges mértéke, és nem mindegy, hogy a
kívülállókkal folytatott beszélgetések a kapcsolat érdekét szolgálják vagy annak
ellenében zajlanak. Ha egy pár rendszeresen egymást szidja másoknak, az
biztosan nem segíti a kapcsolatuk fejlődését. A konfliktusokat ugyanis csak
abban a kapcsolatban tudjuk megoldani, amelyben keletkeztek – ezért
ragaszkodom szakemberként ahhoz, hogy párkapcsolati terápiát mindkét fél
részvételével érdemes vállalni.
Erre is otthonról hoztuk a mintákat, szüleinktől, nagyszüleinktől, tágabb
családunk tagjainak párkapcsolataiból. Megfigyeltük, anyánk panaszkodott-e
nekünk apánkra. Apánk halk sóhajjal kifakadt-e, amikor elvitt bennünket
horgászni. Szüleink kikkel beszélték meg saját nehézségeiket, milyen szerepet
töltöttek be a kapcsolatukban a nagyszüleink vagy a barátaik. Gyerekként mit
volt szabad elmondanunk anyuékról a nagyiéknak és mit nem. Tesóinkkal
lejátszhattuk-e magunk között a konfliktusainkat, vagy mindenképp be kellett
vonjuk igazságtevőül valamelyik szülőnket. Láttuk-e, hogy egy kívülálló – a
lelkész, a háziorvos, egy barát, főnök, szomszéd néni – „segít” családunk
döntéseinek meghozásában, vagy a konfliktusok csillapításában, rendezésében –
esetenként fokozásában. Gyermekkorunk kapcsolatainak lényege visszaköszön
felnőttkori kapcsolatainkban.
Szabályok
A bejáratnál le kell venni a cipőt, a nappaliba csak papucsban szabad bejönni. A
hálóba azzal sem. Ha használtál egy tányért vagy poharat, be kell tenni a
mosogatóba. A meleg italokat mézzel vagy nyírfacukorral kell inni. A
borsikafüvet csak a főzés végén szabad beletenni az ételbe. Anyunak mindig
virágot kell vinni. A nagyobb kiadásokat meg kell beszélni. A törülközőt a
szárítóra kell tenni. A fogkrémes tubust a végénél, felgöngyölítve kell nyomni.
Kétnaponta fel kell hívni anyut. Ha elmész inni a haverokkal, nem lehet
negyedik pohár – „ezt Zacher is megmondta”. Ha a kedvenc sorozatom vagy a
kedvenc csapatom meccse megy, nem szólhatsz hozzám. Reggel úgy kell
felkelni, hogy legyen idő reggelizni és indulás előtti puszira. Ha a szüleimhez
megyünk, rendes inget kell felvenned. Ha írok neked, azonnal válaszolnod kell.
Ha dolgozom, nem hívogathatsz. Ha elviszed az autót, tankold tele. Vasárnap
nem szabad kilenc előtt felkelni.
Mindennapi életünket és benne párkapcsolatunkat a fentiekhez hasonló
szabályok segítik. Igen, segítik. Noha ma nem szeretjük a szabályokat, ezek
eredetileg arra valók, hogy támpontot adjanak, kapaszkodókat jelentsenek
életvitelünkhöz. Mostanában inkább úgy tekintünk rájuk, mint amik korlátok
közé szorítanak és megnyomorítanak bennünket. Ennek ellenére valószínűleg
mindannyian egy csomót fel tudunk sorolni, amelyeket akár csak a mai nap
folyamán követtünk. Ezeket is otthon tanultuk meg, és párkapcsolatba kerülve
magától értetődőnek tekintjük alkalmazásukat. A szabályaink egy részének
tisztában vagyunk az eredetével és a szerepével, de vannak köztük olyanok is,
amelyeknek nem ismerjük hajdani jelentőségét, mégis követjük őket. Ha a
párunk eltérő szabályok közt nőtt fel, és azokat próbálja érvényesíteni, arra
nagyon rá tudunk csodálkozni. Olykor ugyanis ostobának, esetenként egyenesen
erkölcstelennek tekintjük, aki más szabályok szerint él, mint mi. Ebből
kibontakozhat egy kapcsolati játszma, egymás „nevelésének” szándékával. A
párkapcsolat fejlődésének második, differenciációnak nevezett szakasza, ami
jellemzően a második-negyedik év között köszönt be – hacsak a korábbi
összeköltözés nem gyorsítja meg a folyamatot –, pontosan a közös
szabályrendszer kialakításáról szól. Ilyenkor a természetszerűleg megszaporodó
viták közös életünk szabályainak és a szabályrendszerről való egyeztetés
módjának kialakítását szolgálják. Ennek megvan a maga szerepe, azonban
egymás „nevelése”, módszeres változtatgatási szándéka, noszogatása nem viszi
előre a kapcsolatot. A nevelésnek a szülő-gyermek viszonyban van
létjogosultsága, de a párkapcsolatot nem építi, ha abban elkezdünk egymás
szülőjeként vagy gyermekeként viselkedni.
Saját párterápiás megfigyelésem, hogy általában azon apró „szabályszegéseket”,
emberi gyarlóságokat bocsátjuk meg könnyen a társunknak, amiket otthon a
szüleink is elnéztek egymásnak. Ha apánk a zuhany alatt fújta az orrát, és
anyánk szeme se rebbent, nőként mi sem haragszunk majd ezért a párunkra,
hiszen megszokott és ismerős jelenség. Amivel nem találkoztunk, az viszont
„megbocsáthatatlan bűn” lesz a szemünkben. Tán ezért is van nehéz dolguk a
„tökéletes szülők” mellett felnőtt gyerekeknek későbbi kapcsolati életükben.
Szerepek
Mi számít nőiesnek? Mi a férfias? Lehet egy nő határozott, bátor, aktív,
kezdeményező? Lehet egy férfi gondoskodó és érzelmes? Emlékezhet a
dátumokra? Ki viszi le a szemetet? Ki vásárol be? Ki keresi a pénzt és ki költi
el? Ki szervezi a programokat? Ki tartja számon a csekkek befizetését? Ki tartja
a kapcsolatot a barátokkal? Ki ismeri a mosógép programjait? Ki fúrja fel a
polcot? Ki viszi az autót szervizbe? Ki csinosítja a lakást? Ki a hangulatfelelős, a
tréfamester és a vigasztaló? Ki főz és ki mosogat? Ki tudja az ügyelet
telefonszámát? Ki tudja megszerelni az eldugult vízcsapot? Ki ápolja a másikat,
ha beüt valami nyavalya? Ki az erős – fizikailag és/vagy érzelmileg? Ki a
temperamentumos? Ki a nyugodt? Ki aggódik? Ki kiegyensúlyozott? Ki a
racionális? Ki az érzelemközpontú? Ki a feladatorientált? Ki a
kapcsolatfókuszú? Ki a csendes? Ki a hangos? Ki a rendes? Ki a laza? És persze,
mivel a törpök élete nem csak játék és mese: ki a kritikus? Ki a fekete bárány?
Ki a határőrző és ki feszegeti a határokat? Ki ragaszkodik a szabályokhoz és ki
teremt lehetőséget azok újragondolására?
Egyszer tényleg nekifogtam, hogy összeírjam a párkapcsolatban és családban
érvényes szerepeket. Háromszázhetvenvalahánynál hagytam abba, de ez csak a
kitartásom határairól tanúskodik. Se szeri, se száma mindennapi szerepeinknek.
Ráadásul épp egy olyan kultúrában élünk, ahol napjainkban is zajlik – és még
tán a felénél sem tart – a nemi, kapcsolati és családi szerepeink újragondolása. A
korábbi, korlátozást és biztonságot egyaránt jelenteni képes támpontok jó része
érvényét vesztette. Az újraírás időszakában több a kérdés, mint a válasz. Nagyon
fontos előrelépések zajlanak a nemi szerepek egyenjogúvá tételében, a kapcsolati
kiegyensúlyozottság felé való elmozdulásban, ám mindannyian érezzük,
egyelőre félmegoldások születtek, és a várt egyensúly még nem jött létre. Mivel
a kultúránk így kevés, vagy inkább zavarba ejtően sokféle támpontot ad,
felértékelődnek a szoros kapcsolatainkban látott minták.
Családunkban bizonyosan voltak válaszok a fenti kérdésekre, a generációk
örökségét szüleink és nagyszüleink közvetítették számunkra. Korábban
kipróbált, elsajátított szerepeinket visszük bele kapcsolatainkba is, hiszen
ezekben biztonságosan érezzük magunkat – még akkor is, ha nem túl hálás
szerepekről van szó. A kritikus, a szókimondó, az aggódós nem lesz népszerű, és
sok konfliktussal találkozik, noha az általa betöltött szerepre, feladatokra is
szükség van. A párkapcsolaton belül akkor működnek jól a szerepek, ha minden
fontos feladat el van látva, ha a szerepek újraoszthatók, ha átvehetjük egymásét,
ha beletanulhatunk a másikéba, ha a kompetencia mellett az önkéntes vállalás is
szerepet játszik, ha a szerepek arányosan oszlanak meg, és mindenkinek jut
kedvenc és nehezebb feladat, illetve ha kapcsolatunk működése lehetővé teszi,
hogy újabb és újabb szerepeket kipróbálva fejlődjünk, gazdagodjunk egymás
mellett.
A szerepeink mellett a szereposztáshoz való hozzáállásunkat is otthonról hozzuk.
Ha van saját élményünk arról, hogy szüleink biztattak bennünket és egymást, ha
családunkban elhittük egymásról, hogy képesek leszünk valamire, akkor mi is
könnyen fordulunk ilyen bizalommal párunk felé. Ha ezt otthon nem kaptuk
meg, kapcsolatunkban megdolgozandó feladatunk lesz, hiszen a
megkérdőjelezés, a bizalmatlanság, az egyoldalú és változtathatatlan
szereposztás nem segíti a kapcsolat fenntartását és erősítését.
A hagyományos női és férfi szereposztás egyik, a kapcsolatok építését nem
segítő vonatkozása volt, hogy nem tartottuk képesnek egymást a mereven
leosztott „férfi” és „női” dolgok elvégzésére. A férfiak nem hitték el egy nőről,
hogy párhuzamosan beparkol hátrafelé egy emelkedőn a család kézi váltós
egyterűjével, a nők pedig nem tartották lehetségesnek, hogy egy csecsemőt pár
percnél hosszabb ideig rá lehet bízni egy pasira úgy, hogy nem hal éhen vagy
nem lesz valami komoly sérülése. Nem csak megkérdőjeleztük, ki is figuráztuk
egymás próbálkozásait, és soha, de soha nem engedtük oda a másikat a volánhoz
vagy a pelenkázóasztalhoz, ezzel fenntartva a helyzetet és igazolva saját
vélekedésünket. Ugye hogy nem képes rá?! Nem bizony, hiszen soha nem
próbálhatta ki. A szerepek újragondolásával elérkezett az is, hogy kölcsönösen
képesnek tekintjük és ezzel képessé is tesszük egymást bármilyen feladat
elvégzésére. Ennek folyománya, hogy láthatjuk: mindkettőnk szerepei egyaránt
értékes hozzájárulások a kapcsolathoz.
Ha otthonról azt a mintát hoztuk, hogy valaki mindent csinált, míg a többiek
szinte semmit, vagy az anyagiak, a siker, esetleg a tekintély teremtett jelentős
különbséget a szüleink között, akkor mi is természetesnek vesszük a
kiegyensúlyozatlan kapcsolatokat – ám ritkán érezzük magunkat jól bennük. A
magyar iskolaalapító családterapeuta, Böszörményi-Nagy Iván kapcsolatunk
egyik alapigényének tekintette a kiegyensúlyozottságot, ami az érzelmi adokkapokban, a hozzájárulás egyensúlyában mutatkozik meg. Ez mára kulturálisan
elfogadott értékké vált.
A párkapcsolatban szerepeink lehetnek párhuzamosak vagy kiegészítőek. Ez
utóbbi a gyakoribb, ugyanakkor ebből származik sok nézeteltérés, indulat és
keserűség is. Ha a párom aggodalmaskodó, és mindig kimutatja a nehézségek
keltette érzelmek széles skáláját, én lehetek higgadt, rendíthetetlen és
kiegyensúlyozott. A kapcsolatunk működése szempontjából mindkettőre szükség
van: az érzelmek megélésére és csillapítására is. Mindkettő értékes hozzájárulás
a párkapcsolat működéséhez – ugyanakkor vitahelyzetben inkább bosszantó
párunk kiegészítő szerepe. „Hogy tudsz te ilyen higgadt lenni, amikor lerobbant
az autó, és nem érünk oda a szülinapra?!” „Miért hisztizel?! Attól nem jön helyre
az AC pumpa!” Ráadásul kölcsönösen szükségünk van a másikra, hiszen a
csendes és a hangos, a rendes és a rendetlen, az otthon ülő és a programszervező
nincsenek meg egymás nélkül. Mégis, feszült helyzetben nehezen bocsátjuk meg
párunknak, hogy a miénkkel összeillő feladatot tölt be – holott ezt mi magunk
tesszük lehetővé számára. Az eltérő szerepek elismerésére vagy éppen
korholására is otthonról hoztunk mintákat.
Hierarchia és döntések
Amikor valamit akartunk, anyuhoz fordultunk, aki megkérdezte aput, mert ő
döntött mindenről. Amikor valamit akartunk, anyuhoz fordultunk, aki
megkérdezte aput, aki mondott valamit, amit anyu vagy helyeselt, vagy nem.
Amikor valamit akartunk, anyuhoz fordultunk, aki megkérdezte aput – és aztán
az lett, amit anyu mondott. Amikor valamit akartunk, megkérdeztük aput, aki azt
mondta, kérdezzük meg anyut. A családi döntéseknek számos formája
lehetséges. Származási családunk döntéshozatali mintázatát magunkba építettük,
és ezt szeretnénk továbbvinni saját alakuló párkapcsolatunkba is.
Dönteni nap mint nap szükséges, gyakran mindkettőnk életét befolyásoló
kérdésekben. Melyik csempét válasszuk a konyhába? Melyik függönyt a
nappaliba? Mi legyen a vacsora? Hol nyaraljunk? Melyik filmet nézzük meg?
Hova menjünk hétvégén? Mire szánjuk a megtakarításunkat? Ki fizesse az
állatorvost? Mely céljainkért tegyünk közös erőfeszítéseket? Hogyan öltözzünk a
közös programra? A döntéshozás egyszerre felelősség és beleszólási lehetőség,
így ez a párkapcsolati szereposztás kiemelt területe és a hierarchia egyik alapja
is.
A döntési lehetőségeinket, a saját véleményhez és a kapcsolati életünkbe való
beleszóláshoz fűződő jogot általában kitüntetett figyelemmel kísérjük. A
lélektan, amely szereti a hétköznapi folyamatokat eléggé pejoratív, patologizáló
kifejezésekkel illetni, ezt kontrollharcnak nevezi.
A párkapcsolatban az a legszerencsésebb, ha a felek között nincs hierarchia,
közös gyermekeik alrendszere felé viszont egységesen tudnak fellépni – a szülői
döntéshozás felelőssége által teremtett hierarchiában. Ha származási családunk
meghatározó kapcsolatai hierarchikusak, kiegyensúlyozatlanok voltak, mi is
könnyebben megyünk bele hasonló kapcsolatba, ezzel mintegy előrevetítve,
hogy a hierarchia csúcsán álló személy magányosnak, az alján álló pedig
kiszolgáltatottnak fogja érezni magát. Érdemes tehát a hozott minta ellenében
megdolgozni kapcsolatunk kiegyensúlyozottságáért. Ennek belső útja annak
elfogadása, hogy a párom valósága ugyanolyan érvényes, mint a magamé. A
párom igénye ugyanolyan lényeges, mint a magamé. A párom véleménye
ugyanolyan fontos, mint a magamé. És ha a kapcsolatomat képes vagyok
fontosabbnak érezni, mint azt, hogy mindig nekem legyen igazam, nagyot
léptem a kapcsolat kiegyensúlyozása irányába. Ezt természetesen
mindkettőnknek, egymást elismerésekkel kölcsönösen megerősítve érdemes
végigvinnie magában.
Kommunikáció
„Már megint üres a hűtő…” „Nem igaz, hogy ebben a lakásban soha semmit
nem lehet megtalálni…” „Szólj anyádnak, hogy vasalja ki az ingemet…” „Szólj
rá a gyerekedre…” „Látjátok, Tihamér megint tiszteletlen…” „Mi
MINDANNYIAN tudjuk rólad, hogy…” A kapcsolati kommunikáció manapság
nagyon divatos téma. Sokan minden kapcsolati nehézséget a kommunikáció
problémáira vezetnek vissza, vagy csodafegyverként tekintenek a
kommunikációra. A terápiába jelentkező párok jelentős része „kommunikációs
nehézségeket” jelöl meg problémaként. Se szeri, se száma a kapcsolati
kommunikációs modelleknek, és az ezek fejlesztésére kínált tréningeknek,
képzéseknek, csoportoknak, feladatoknak, játékoknak és gyakorlatoknak.
Ezekből szemezgetünk néhányat, amelyekkel a leggyakrabban találkozunk
párterápiás gyakorlatban.
Származási családunkban megtanultuk, mi az, amit kimondunk és amit
sohasem. Mikor célozgatunk, sugallunk. Hogyan beszélünk mellé, nyerünk időt.
Mikor ferdítünk a megtapasztaltakon, saját magunk védelmében vagy másokat
kímélve. Hogyan fejezzük ki igényeinket, elképzeléseinket. Hogyan kérdezünk,
valós érdeklődést mutatva vagy rutinból. Esetleg sugallva a választ, vagy úgy
kérdezve, amire majd reagálhatunk úgy, hogy az következzen be, amit mi
szerettünk volna… Hogyan mutatjuk ki érzéseinket. Van-e létjogosultsága
bármely érzésünknek, vagy szabályok korlátozzák például, hogy „anyut csak
szeretni szabad”, „a testvéreddel csak szépen szabad beszélni”. Esetleg a negatív
érzések meg sem jelenhetnek, hiszen „mi egy kulturált család vagyunk, ahol
soha nincs egy hangos szó sem”.
Bizonyosan ismerik Gary Chapman „5 szeretetnyelv” koncepcióját, melyet a
szerző számos kiváló könyvben fejtett ki. Az, hogy szeretetünket éppen
ötféleképpen fejezhetjük ki, persze olyan, mint a statisztika meg a bikini: a
lényeget nem tárja fel, gondolatébresztésre azonban alkalmas. Mindenesetre
általános tapasztalat, hogy a korai éveinkben, családunkban megtanult
szeretetnyelvünket értjük és beszéljük legkönnyebben később, így
párkapcsolatunkban is. Ha szüleink egy-egy utazásukról visszatérve
ajándékokkal kedveskedtek nekünk, mi is örülni fogunk, ha párunk meglep
bennünket valami aprósággal, és szívesen veszünk neki valamit, ami
kézzelfogható. Ha családunkban az érintés, az ölelés, a simogatás és a puszi
jelentette leginkább az érzelmi közelséget, párkapcsolatunkban is folyton a testi
kontaktust keressük majd, és ezt várjuk a társunktól is – akinek nem lesz könnyű
dolga, ha ő egy nagyobb távolságot tartó, nem „tapizós” családból származik.
Esetenként nem is fogja érteni, mit várunk tőle – hiszen nem beszéli ezt a
„szeretetnyelvet”. De lehet, hogy a szívességek nyelvén értünk jobban: egy
szendvics reggelente a táskán, valaminek az elintézése helyettünk, valamely
igényünk hangsúlyos érvényesítése párunk által. Esetleg az elismerésre, az
őszinte, hiteles visszajelzésre vágyunk leginkább. Vagy éppen minőségi, közösen
töltött időre, amikor nincs elektronikus levél, közösségi oldal, munka, csak
együtt vagyunk, közösen szerzünk élményeket. Mérei Ferenc, az egyik
leghíresebb magyar pszichológus alkotta meg az „együttes élmény” fogalmát: a
közösen átélt élmény érzelmi hőfoka magasabb, mint amit egyedül tapasztalunk
meg. A minőségi idő, Chapman ötödik szeretetnyelve lehetőség az együttes
élményekre – ezek lesznek majd kapcsolatunk üzemanyagai, amik
összekapcsolnak, amiket fel lehet idézni a közös beszélgetések során. A
párkapcsolat Chapman koncepciójában tulajdonképpen egyfajta nyelvtanfolyam.
Megtanuljuk párunk szeretetnyelvét, hogy értsük: a szendvicse, a keze a
vállunkon, az, hogy megköszöni az ételt, és mutatja, hogy ízlik neki, a ránk szánt
ideje, a szép füzetke, amit Nyékládházáról hozott, mind-mind azzal egyenértékű,
mintha azt mondaná: „szeretlek”. És beszélni is fontos az ő nyelvét. Ha neki a
hátvakarászás, a dicséret, az apró ajándékok, a közös séta, az elpakolás mutatja
legvilágosabban a szeretetünket, tudjuk kifejezni azt ezen a módon is. Akkor is,
ha a mi családunkból másféle nyelvet hoztunk. Olyan izgalmas folyamat ez,
mintha két, különböző kultúrából származó személy találkozna és lépne
kapcsolatba. A kultúrantropológusok szerint tulajdonképpen minden család egyegy kis kultúra.
Otthon tanuljuk meg azt is, hogy mit fejezünk ki nyíltan, és mit burkolunk
ködbe. „Megint üres a hűtő” vs. „Kérlek, hozz húsz deka felvágottat és két
Pilsenit a fiúknak.” „Nem igaz, hogy ebben a családban mindig rendetlenség
van” vs. „Kérlek, a használt tányérjaidat és poharaidat tedd be a mosogatóba.”
„Szeretnék enni valami könnyűt” vs. „Borsófőzelékre gondoltam,
bélszínrolóval.” „Ahh, mennyi ölelés fennakadt a világ ág-bogán” vs. „Kérek
egy puszit!” Korai éveinkből származik az a mintánk is, hogy annak szokás-e
átadni az üzeneteket, akinek szól, vagy szívesen veszünk igénybe
közvetítőket. „Szólj apádnak, hogy takarítsa ki a sufnit!” vs. „Eperkutyus, lécci
takarítsd ki a sufnit!” „Szólj rá a fiadra, hogy ne rendetlenkedjen” vs. „Gedeon,
ne püföld kalapáccsal a Bösendorfert!” „Apaaaaa, szeretnék elkéredzkedni
Anyától a VOLT-ra, segííííts…” vs. „Anyu, már kilencéves vagyok, szerintem
ideje, hogy leugorjunk a haverokkal lógni egyet a VOLT-on.” Azt is otthon
tanultuk meg, hogyan lepődjünk meg, ha nem nyíltan kifejezett üzeneteinket
félreértik, vagy ha nem annak mondtuk, akinek szólt, és nem vagy nem
szándékolt formájában jutott el végül hozzá az üzenet.
Mindennek egy másik formája, hogy olykor – itt a kommunikációelméletben
használt fogalmakkal élünk – olyan üzeneteket fogalmazunk meg, amelyeknek
nincs feladójuk, de van címzettjük: „Ágikám, mi MINDANNYIAN tudjuk
rólad, hogy megbízhatatlan vagy.” Máskor meg olyanokat, amelyeknek van
feladójuk, de nincs címzettjük: „Ebben a családban nincs egy perc nyugalom
sem!” Ezek igazából arra jók, hogy mindenki úgy hallja, fogadja és magyarázza
őket, ahogy saját érzékenysége sugallja. Nagyon jól el lehet bizonytalanítani vele
bárkit, vagy tenni érte, hogy az hallja meg, akinek a legélesebb a füle.
Mindenesetre igazán remek lehetőségeket teremtünk vele a félreértésre. Pedig mi
soha nem szeretnénk, hogy félreértsenek bennünket. Vagy – mint a hétköznapi
tapasztalat mutatja – mégis?
Szintén a származási családunkban sajátítjuk el, hogy egymásról szoktunk
beszélni vagy magunkról. Pontosabban mindig a másikról vagy inkább
magunkról. Valahogy ekképpen: „Te hülye vagy.” „Mindig feldühítesz!” „Ezt
sem tudod?” „Már megint késtél, te mindig késel!” Vagy „Nem értem, amit
mondasz.” „Most dühös vagyok.” „Hadd mondjak el erről valamit.” „Nekem
fontos, hogy időben odaérjünk.” Ezek a mondatok ugyanazt jelentik – egy kicsit
más megvilágításban. A tranzakcióanalízis és a rá épülő Gordon-módszer
kidolgozóinak és alkalmazóinak közös tapasztalata, hogy az úgynevezett énüzenetekre sokkal könnyebb reagálni, mint az úgynevezett te-üzenetekre. Az énüzenet nem az, amit én üzenek neked, ahogy egy képzésem résztvevői tréfásan
kifigurázva megfogalmazták. Az én-üzenet során magamról közlök valamit, az
állapotomról, érzéseimről, szükségleteimről, gondolataimról. A te-üzenet során
rólad állítok valamit, a te vélt képességeidről, hozzáállásodról, tulajdonságodról,
jellemvonásodról. Az én-üzenetek nagyobb eséllyel viszik előre a beszélgetést.
Párkapcsolatunkban természetesen a korai éveinkben megalapozott
kommunikációs stílust kezdjük használni, a már otthonról ismerős félreértésekbe
keveredve általa. „Édesem, MINDENKI tudja, hogy lusta vagy.” „Jaaaaj, de
szeretnék kikapcsolódni végre.” „Nahát, de jó lenne valami program estére…”
„Cuncimókus, szeretsz te engem? De igazán? De nagyonnagyonnagyon
tényleg?” „Drága mama, ez a Sanyi/Vali mindig ilyen teszetosza volt?” „Jaj, Icu,
ha ezt Peti megtudnáááá, teeeee…” „Te soha nem figyelsz rám.”
Családterapeutaként több jellegzetes, visszatérő, gyakori kommunikációs
mintázattal találkozom. Ezek közül most csak egyet emelek ki, amely gyakran
okoz nehézségeket a kapcsolatban: az úgynevezett nem beállítódást. Biztos
vagyok benne, hogy az olvasó soha nem tesz ilyet, de talán már találkozott olyan
személlyel, akinek bármit mondunk, azzal kezdi a saját válaszát, hogy „Nem,
…” vagy „Igen, DE…”, aztán talán elmondja nagyjából ugyanazt, amit mi is
mondtunk. Esetleg minden mondatunk kapcsán szükségét érzi az
ellenvéleménye kifejtésének. Ez a kommunikációs stílus általában a beszélgetés
leállásához, az egyik fél elnémulásához vezet. Alkalmazója aztán persze
eljátssza, hogy csodálkozik, vagy korholja azt, aki „sosem beszélget vele”.
A kommunikáció nem könnyű dolog. Azt gondolnánk, hogy nyelvünk által
logikus, egyértelmű, félreérthetetlen üzeneteket tudunk eljuttatni egymáshoz, és
a társunk pontosan azt fogja megérteni, amit mi mondani akartunk. Ám
mindennapos tapasztalatunk, hogy ez még a legnagyobb gondosság mellett sem
így működik, hát még ha magunk is teszünk azért, hogy burkoljuk vagy
közvetítőkre bízzuk mondanivalónkat – az otthon tanult eszközökkel és módon.
Abban, hogy párunk mit hall ki ugyanabból a mondatból, az ő előtörténete,
hozott mintái, érzékenysége és tapasztalatai is benne vannak. Azért vagyunk
felelősek, amit és ahogyan mondunk, nem pedig azért, ahogy azt a másik
hallja. De azért, amit és ahogyan mondunk, felelősek vagyunk. Ha tehát azt
szeretnénk, hogy könnyebben értsenek bennünket, akkor nyílt és direkt
kommunikációval éljünk. A mi feladatunk, hogy az otthonról kapott rejtett és
indirekt közléseket lerakjuk – vagy eltegyük arra az esetre, ha fel szeretnénk
bosszantani a párunkat. Amit persze mi sohasem… de hátha… egyszer… na, de
úgyis MINDIG ő kezdi!
Játszmák és csapdák
„Még ne írj neki, kislányom, hadd izguljon kicsit…” „Majd még meglátjuk,
hogy találkozunk-e.” „Mi a bajod? Semmmmiiiii…” „Ha igazán szeretsz,
kitalálod, mit szeretnék!” „Ezt még ki kell érdemelni!” „Most duzzogok, és
akkor majd vigasztal, és akkor majd kérhetem azt, amit szeretnék, de nem
akarom kimondani…” „Anyunak jó kedve van, most kérj tőle túrós bélest!”
„Édeske, ugye te is szeretnéd, ha örülnék?” „Ó, gyerekeim, nem kellett volna
semmit hoznotok…”
Azok az emberek, akiknek a szájából gyakran hallhatjuk a fent idézett vagy
azokhoz hasonló mondatokat, a rejtett kommunikáció eszközével élnek – aztán
elcsodálkoznak, hogy nem értik vagy félreértik őket. „Én sohasem játszmázom,
túl okos vagyok hozzá” – mondta egyszer a rendelőmben egy igényes,
világlátott, diplomás nő. Az intelligencia, a műveltség azonban sajnos nem ment
meg bennünket a játszmázástól. Az önreflexió annál inkább.
Családunk bőséggel telerakja tarisznyánkat kapcsolati trükkökkel, szuper
receptekkel, hogyan lehet burkoltan, kerülő úton rávenni egymást valamire, vagy
elmenekülni a számunkra kellemetlen helyzetekből. Kapcsolati próbálkozásaink
idején általában leteszteljük a kapott eszköztár elemeit, és a mi felelősségünk,
mennyire élünk később velük. Párterápiás tapasztalatom szerint leginkább
semennyire sem érdemes. Persze, a legjobb kapcsolatban is előfordul olykor
egy-egy játszma, ne aggódjunk, ha esetenként magunk is belecsúszunk, de ne is
lepődjünk meg a következményeiken.
A játszmaelmélet kidolgozója, Eric Berne a játszma fogalmának pontos, szigorú
meghatározást adott Emberi játszmák és Sorskönyv című műveiben. A
párterápiás gyakorlatban azonban általában szélesebb értelemben használjuk a
kifejezést, játszmának tekintve mindazt, ami nem nyílt kommunikáció tudatos
vagy tudattalan alkalmazása egy vágyott kapcsolati mozzanat érdekében. Például
játszma az is, ha szeretném, hogy a párom megöleljen, de nem ezt mondom neki,
hanem mellé ülök, gyámoltalan arcot vágok, és azt mondom, hogy fázom. Ez
esetben ne lepődjek meg, ha ő egy takarót hoz vagy készít egy bögre meleg,
mézes gyümölcsteát. Ezek kedves gesztusok, amelyek kiválóak a FÁZÁSRA –
csak nem az, amire én vágyom. Ezt aztán számon kérhetem rajta vagy meg is
büntethetem. Vagy elkeseredéssel, vagy dühvel reagálhatok, amit ő nem fog
érteni – miért is haragszom rá a takaróért vagy a teáért? Feltéve az i-re a pontot,
szemére vethetem, hogy sosem ért meg engem vagy nem figyel rám. Csakhogy:
én magam vajon segítettem-e a páromnak, hogy az általam vágyott módon
tudjon viselkedni? Láthatjuk, hogy a játszma leginkább az indulatok és a
feszültség fokozása irányába visz bennünket. Még kevésbé segíti a kapcsolatot a
csapda, amikor a párom tulajdonképpen nem is tud jól reagálni. Tán a
legelterjedtebb a „ha szeretsz, kitalálod” kezdetű csapdajátszma. Hacsak nem
gondolatolvasót választottunk párnak, nem fogja kitalálni, mit szeretnénk éppen
(néhány szívmelengető ellenpéldát leszámítva). Ekkor, felhívásunk logikájából
fakadóan, lesz egy bizonyítékunk, hogy nem szeret – amiért aztán büntethetjük,
és mindenféle jóvátételi igénnyel állhatunk elő (koncertjegy, ékszer, szexuális
közeledés, lekváros palacsinta, utazás stb.). Csapdába kerülve azonban
vagdalkozunk, szorongunk, és menekülni kezdünk. Pontosan ez lesz a
folyománya a párkapcsolatban is, és pontosan ezért nem javaslom senkinek.
Az eredeti családunktól útmutatásul kapott vagy ellesett pompás női és férfi
trükkökről leginkább lemondani érdemes. A párkapcsolat nem üzleti tárgyalás.
Nem stratégiai játék. Nem sakkjátszma. Legalábbis nem érdemes azzá tennünk.
Vagy ha azzá tettük, ne játsszuk el, hogy csodálkozunk, amiért a hangulata is
olyan.
Szokások
„Mi ezt így szoktuk.” Mint már korábban leszögeztük, biztonságérzetünk alapja
az állandóság, melynek letéteményesei viselkedésünkben a szokásaink. Amit
szoktunk, azt nem kell magyarázni. Így szoktuk, és kész. Csak. Hogyan készítjük
ki reggel a borotvahabot, hogyan rakjuk le a törülközőt, hogyan vágjuk a
kenyeret, hogyan bontjuk a kávés zacskót, hol tartjuk a ruháinkat… A
megszokott mozdulatok és szokások megspórolnak egy csomó tanakodást,
döntési helyzetet, az erre fordítandó energiát. A szokásaink látszólag
megkönnyítik az életünket. Sőt vannak, amelyek nem csak látszólag. Paradox
módon azonban ragaszkodunk azokhoz a szokásainkhoz is, amelyek nem
könnyítik meg, esetleg kifejezetten meg is nehezítik.
Se szeri, se száma azon szokásainknak, amelyeket otthon, kisgyermekkorunkban
lestünk el. Ezek felnőttkorunkban annyira természetesek számunkra, hogy
rácsodálkozunk azokra, akiknek más szokásaik vannak. A számunkra igazán
fontos, hozzánk érzelmileg közel álló embereknél pedig egyenesen késztetést
érzünk arra, hogy átadjuk nekik a magunk szokásait. A párkapcsolati
összecsiszolódás részben egymás szokásaihoz való igazodásból, egymás
szokásainak közössé válásáról szól. Sajnos, egyáltalán nincs garancia arra, hogy
a frissen megismert „nagy ő” ugyanolyan szokásokkal bír, mint mi. Ugyanúgy
hajtja a fehérneműjét, ugyanannyi sót szeret az ételekben, ugyanolyan tempóban
készülődik lefekvéshez, ugyanúgy kavarja a mézes-karamellás inkakávéját.
Szokásainknak olyan erejük lehet – pontosabban: olyan erővel tudjuk felruházni
azokat –, hogy az ismerkedés időszakában gyakran választóvonalként tekintünk
rájuk. Sőt, egymás szokásait használhatjuk ürügyként a kapcsolat
megszakítására. A szokások ebben nagyon hasonlítanak a korábban tárgyalt
szabályokhoz és a később kifejtendő hiedelmekhez. Ezek együtt ugyanis
életstílusunk jellemzői, meghatározói, leírói – sőt identitásunk, önazonosságunk
részeivé válnak. „Én vagyok az, aki így kel reggel, aki így látja a világot, aki
ezen és ezen szabályok szerint él.”
A párkapcsolatban pedig szeretjük, ha társunk a miénkhez nagyon hasonló
életstílust követ. Hiszen sokkal könnyebb olyasvalakivel futni, lógni, járni, élni,
akivel nagyon sok közös szokást alakítottunk ki. Kevesebb egyeztetést igényel,
kevesebb alkalmazkodásra van szükség, kevesebb a konfliktusforrás, könnyebb
illeszkedni egymáshoz. Általában azonban ehhez nem kevés összecsiszolódásra
van szükség. Számos igen válasz azon kérdésre, hogy „fontosabb-e a
kapcsolatom, mint az, hogy mindig minden úgy legyen, ahogy én szeretném?”.
Ha nemmel válaszolunk, azzal azt hangsúlyozzuk, ami elválaszt, így idővel
elegendő muníciót gyűjtünk a szakításról hozott döntéshez.
A másik lehetőség a természetes különbségek észlelésekor, hogy elkezdjük
„átnevelni” a párunkat. Ez nem visz sehová – legfeljebb a párterapeuta
rendelőjébe. Az egyik lehetséges kimenetele, hogy nem sikerül a nekünk tetsző
szokásokra rávenni a párunkat. Ekkor a kapcsolat megszakításáról hozhatunk
döntést, vagy egy egész életen át korholhatjuk a másikat valamiért, amit ő nem
akart, nem ígért, csak mi vártunk tőle. A másik kimenetel, hogy sikerül a
misszió, és akkor rácsodálkozunk arra a valakire, aki nem az, mint akit
megszerettünk. Ekkor tanakodhatunk csak igazán, hogyan alkalmazkodjunk
valakihez, akit nem választottunk.
Forgatókönyvek
Hogyan zajlik egy hétköznap reggel? És egy nyári hétvége? Mit teszünk, ha
nincs otthon kaja? Hogyan keresünk esti programot? Új albérletet? Születésnapi
ajándékot anyunak? Hogyan szervezzük a nyaralást – ha szervezzük egyáltalán?
Mi van, ha több napot külön kell töltenünk egymástól? Mi lesz, ha egyikünk
megbetegszik? Mit teszünk, ha valamelyikünk sokkal messzebb kap igazán
remek álláslehetőséget? Mi lesz, ha vitázunk? Mi történik, ha féltékenység üti fel
a fejét a kapcsolatunkban?
Az ezekhez hasonló egyszerű vagy bonyolultabb, hétköznapi vagy ritka,
örömteli vagy nehéz érzéseket hozó helyzetekre kaptunk otthon felkészítést –
azon keresztül, ahogyan a mi származási családunkban megoldották,
megszervezték, megoldási kísérletek sorával kialakították a feladatokra adandó
válaszokat. Amelyik helyzetre van előremutató, beváló, érvényes
forgatókönyvünk, azzal meg fogunk tudni birkózni. Amelyikre nem kaptunk,
mert a felmenőink nem találkoztak azzal a nehézséggel, vagy maguk sem
küzdöttek meg vele, vagy kíméletből elhallgatták előlünk, hogy ilyen is volt,
abban elakadhatunk.
Forgatókönyvünk lehet, vagy épp hiányozhat az ismerkedésről, az egymásra
figyelésről, az első, második és harmadik randevúról, a közel kerülésről, a
vonzalomról, az összeköltözésről, az elköteleződésről, a kapcsolati nehézségek
megbeszéléséről, egymás hasonlóságainak és különbözőségeinek fogadásáról, az
összecsiszolódásról.
Amiről nincs vagy nem működőképes a forgatókönyvünk, ott a mi felelősségünk
– és lehetőségünk egyben –, hogy kialakítsuk a magunk életében előrevivő
megoldási algoritmust.
Amikor a pszichológustól azt kérdezzük, mit tegyünk, akkor tulajdonképpen
forgatókönyvet kérünk tőle arra a helyzetre, amire vonatkozóan úgy érezzük,
hogy nincs a birtokunkban megoldási eszköztár. A kollégák többsége ilyenkor –
felelős módon! – nem ad konkrét útmutatást, éppen azért, mert az az ő
megoldása lenne, és semmi garancia nincs arra, hogy a kliense életében is
működni fog. Azt pedig ne várjuk egyetlen segítő szakembertől sem, hogy
birtokában van a világ összes lehetséges sikeres megoldásának forgatókönyve.
Mindent IS csak Chuck Norris tud. A segítő azzal járulhat hozzá a helyzet
megoldásához, hogy áttekinti kliensével a helyzet történetét és végiggondolja
vele a felmerülő ötleteket. A dolgoknak nem okuk, hanem történetük van –
szokás mondani családterapeuta körökben.
Hiedelmek
„Az ember húsevő lény.” „Mindennap egy alma az orvost távol tartja.” „A futás
a legjobb sport.” „A futás tönkreteszi a térdedet.” „A jubunlaiak beképzeltek, a
tapácsok hűvösek.” „A férfiakhoz a gyomrukon és egy kicsivel lejjebb vezet az
út.” „A nők azt szeretik, ha kemény és határozott vagy velük.” „A nőkkel mindig
figyelmesen, gyengéden és lovagiasan kell bánni.” „Azért dolgozunk, hogy
pénzt keressünk.” „Amit megtanulsz, azt nem vehetik el tőled.” „A szomszédnál
minden sokkal jobb. Még a fű is zöldebb.” „Csak egészség legyen.” „Pénzen
mindent megvehetsz.” „A szeretet az, amit nem lehet megvenni.” „Kapcsolataid
révén jutsz előre.” „Ne bízz senkiben, csak magadra számíthatsz!” „A férfiak
mindig csak azt akarják.” „A sör növeli a vérnyomást.” „A sör csökkenti a
vérnyomást.”
Életstílusunkat, választott életmódunkat szeretjük alátámasztani. Ezt szolgálják
hiedelmeink, melyeknek se szeri, se száma. A hiedelmek segítenek a döntésben,
utat mutatnak, a döntés után megerősítést hoznak, önigazolást tesznek lehetővé.
Az emberi elképzelések világában cáfolhatatlan tények, egyértelmű igazságok,
egyedül érvényes látásmódok nincsenek – vagy ha hiszünk is abban, hogy
vannak, nem mindenki osztozik ezekben. Hiedelmeink részben önfenntartóak, és
csak akkor vagyunk hajlandóak változtatni rajtuk, ha rugalmasan tartjuk
gondolkodásunkat.
Hiedelmeink alapjait otthon tanultuk meg. Családi példabeszédekből,
útmutatásokból, mintákból, félmondatokból és mindabból, amit családunk
beengedett a határai közé. Hiedelmeinket – a korábban leírt szabályokhoz és
szokásokhoz hasonlóan – önazonosságunk, identitásunk részeként éljük meg. Ez
magyarázza azt az indulati töltést és erőt, amellyel védelmezzük
elképzeléseinket, ha valaki megkérdőjelezi azokat. A párkapcsolatban jutalmazó
értékű lesz számunkra, ha a párunk osztozik elképzeléseinkben, és
feszültségkeltőnek, sőt egyenesen elkeserítőnek élhetjük meg, ha nem. Sajnos,
semmi garancia nincs arra, hogy párunk ugyanazokat az elképzeléseket tette
magáévá eddigi életútja során, mint mi. Beszélgetéseink jelentős részét általában
hiedelmeink, elképzeléseink, világlátásunk, különböző „valóságaink”
egyeztetésére szánjuk. Kapcsolatunk egyetlen szakaszában sem érdemes
lemondani a személyes egyeztetés lehetőségéről.
Értékek
Hogy mi az igazán fontos, arról gyerekkorunkban, származási családunkban
számos útmutatást kapunk. Bizonyos dolgokat szavak által sajátítunk el, másokat
úgy, hogy látjuk, szüleink és családunk tagjai miért hajlandóak valódi
erőfeszítéseket tenni. Ha a tettek és a szavak összhangban vannak, akkor
könnyen magunkba építjük a mintákat. Ha viszont úgy tűnik, hogy ellentétben
állnak – „az egészség a lényeg”, hangoztatja például orvos édesapánk,
cigarettával a szájában, miközben rommá dolgozza magát –, akkor sokkal inkább
a látottaknak, mint a hallottaknak hiszünk. Azt fogjuk hitelesnek tartani és
követni, amit a szüleink tesznek, nem pedig azt, amit hangoztatnak. Ha
édesapánk gyakran mondja, hogy „édes fiam, a nőkkel mindig tisztelettel kell
beszélni”, akkor sokkal nagyobb hatással lesz ránk, hogy apánk hogy beszél
anyánkkal, a nővérünkkel, anyjával, a nővérével, anyósával, a boltos nénivel, a
tanító nénivel, a gyerekorvos nénivel, az ellenőr nénivel, a csinos
szomszédasszonnyal… És azt fogjuk ellesni, ahogy velük beszél, nem pedig azt,
amit nekünk mondott erről. Ugyanígy, ha édesanyánk szívesen mondogatja,
hogy édesapánk tiszteletre méltó ember, de a legritkább esetben beszél vele a
tisztelet és az elismerés hangján, akkor megtanuljuk, hogy apunak azt kell
mondani, hogy tiszteljük, ám valójában nyugodtan semmibe vehetjük és
figyelmen kívül hagyhatjuk az elképzeléseit.
A későbbiek során mindezt a számunkra példaképpé váló személyek mintái
árnyalják: jeles pedagógusok, edzők, lelki vezetők, sztárok, a kultúránk által
elénk állított szerepmodellek. Ebből rakjuk össze, hogy számunkra mi lesz az
igazi érték.
Párkapcsolatunkban az értékeink a hiedelmeinkhez hasonlóan működnek.
Szeretnénk, ha párunk a mieinkhez nagyon hasonló értékeket vallana. Sőt,
általában van egy olyan elképzelésünk, hogy a számunkra fontos, rokonszenves
emberek TERMÉSZETESEN osztoznak az értékeinkben is – és nagyon rá
tudunk csodálkozni, ha ebben csalatkozunk. „Micsoda, te nem értesz egyet
velem?” – adott hangot csalódottságának egyszer egy párterápián az egyik fél.
Összeszorított ajka és kivörösödő tekintete mutatta, mekkora érzelmi ereje van
számára a különbözőségnek.
Márpedig semmi garancia nincs arra, hogy aki rokonszenves, vonzó, érdekes, az
hozzánk hasonló is – még akkor sem, ha ez fordítva igaz. A hasonlóság,
pontosabban az észlelt hasonlóság növeli a rokonszenvet. A rokonszenv
fokozódásával a még meg nem tapasztalt dolgokban is hasonlóságot
FELTÉTELEZÜNK. Aztán számon kérjük a másikon, ha a feltételezésünk nem
jön be. Ugyanis sajnos ez sem megy magától: a közös értékek kialakítása is
összecsiszolódás révén jöhet létre.
Küldetések
„Vidd többre, mint mi!” „Élj teljes életet!” „A ház meg az autó legyen meg!”
„Legyetek boldogok!” „Az ember a mérnöknél kezdődik.” „Mikor jönnek az
unokák?” „Gyerekek, miért nem vagytok ambiciózusabbak?” „Minek dolgoztok
ennyit?” „Hidd el, hogy szeretni fogsz zongorázni, csak még szokatlan.” „Hogy
milyen pályát válassz, édes fiam? Mindegy, csak keress jól vele. Lehetsz AKÁR
ügyvéd is.” „Tanulj meg rendesen számolni, aztán legyen egy jó szakmád, arra
mindig szükség lesz.” „Fiam, a hétvége a pihenésé.”
Az idősebb generációk általában életfeladatuknak tekintik, hogy az utódokat
ellássák útmutatásokkal. Ezt gyakran nyíltan, tanácsok vagy feladatok
formájában teszik, máskor apró gesztusok, megerősítések, látszatválasztások
vagy tudattalan sugalmazások révén igyekeznek átadni a számukra is ismerős,
megszokott, biztonságos vagy éppen vágyott életmódot. „Édes kicsikém, én nem
tanulhattam zenét/balettot/nyelveket/karatét, téged viszont beíratlak nyolcféle
különórára. Légy hálás, hogy számodra mindez már lehetséges!”
A gyermek lojális szeretne lenni a szüleihez, ezért igazán akkor vagyunk
boldogok, ha beteljesítjük a küldetéseinket. Vannak előrevivő és
kiteljesedésünket erőteljesen gátló küldetések is. No, meg ellentmondásosak,
amelyektől zavarban vagyunk, mint Ádám anyák napján: „Legyél mindig
nagyon ügyes – és tisztességes!” Párunktól elvárjuk – kimondva vagy
kimondatlanul –, hogy segítsen bennünket a céljaink, köztük a hozott küldetések
teljesítésében. Sokszor azonban ő sem tudja, hogy melyik célunk hogyan vált
ennyire fontossá számunkra, miből táplálkozik az ereje. Honnan is tudná?
Gyakran a küldetéseinkkel mi magunk sem vagyunk tisztában, vagy tudatos
szinten nem fogalmazzuk meg azokat, csak érezzük, hogy ez a dolgunk.
A párkapcsolatra, elköteleződésre, házasságra, családi életre, hűségre, válásra
vonatkozóan is megkapjuk a küldetéseinket. Abból, ahogy szüleink időt töltenek
együtt, ahogy feladatokat egyeztetnek, ahogy kimutatják egymás iránt az
érzelmeiket, ahogy a pénzügyeket kezelik, ahogy támogatják egymást, ahogy
nyiladozó értelmünkkel megsejtjük, hogy közöttük intim kapcsolat is van –
például elkaphatunk egy pillanatot, amint apánk anyánk fenekére teszi a kezét.
És persze az útmutatásokból, az elhangzó történetekből, a példabeszédekből.
Gyakran találkozom azzal, hogy hazánkban inkább az elkötelezett tartós
párkapcsolat nehézségeit adják át az anyák lányaiknak és az apák fiaiknak.
Anyánk jó lányaként aztán választunk valakit, akivel újrateremthetjük a nehéz
asszonysorsot. Egy olyan társat, akire ugyanazokért a dolgokért neheztelhetünk,
amelyekért már anyánk is neheztelt apánkra. Beteljesítjük a kapott küldetéseket,
akár annak árán is, hogy nekünk is nehéz asszonysors jut osztályrészül.
Férfiágon pedig általában fanyar humorba csomagolva hangzik el a küldetés:
„Nősülj meg, fiam, miért legyen neked jobb, mint nekem, höhö… majd
meglátod, hogy a házasság börtön.” (Itt egy sokértelmű kacsintás is tartozik az
útmutatáshoz.) Úgyhogy apánk jó fiaként keresünk egy olyan nőt, akinek eleve
hajlama van némi korlátozásra és ellenőrzésre, majd bőségesen nyújtunk is neki
felületet, hogy szükségét érezze korlátozásunknak és ellenőrizgetésünknek. Így
máris elmondhatjuk, hogy lám-lám, apánknak igaza volt… Az önigazolás, noha
jutalmazó erejű, általában súlyos ár azért, hogy kevés kapcsolati örömet adó
módon éljünk le évtizedeket.
A küldetéseket, mint a többi mintát is, vissza lehet küldeni a feladónak. Meg
lehet dolgozni azért, hogy az életünket nem segítő küldetéseinket lepakoljuk, és
azokat vigyük, majd adjuk tovább a következő generációnak, amelyek erősítenek
minket és a kapcsolatainkat.
Rítusok
Vannak olyan szokásaink, amelyek érzelmekkel telítődnek, és amelyeket
jelképes, önmagukon túlmutató jelentéssel ruházunk fel. Az esti mese a
megszokott módon, szó szerint. A szülinap szokásos menete és külsőségei. A
hétvégi kirándulás túracuccban, hátizsákkal. Az ünnepek másnapja, amikor
szabad sütit reggelizni. A vasárnapi ünneplő és családi program, utána a
rántotthús-sültkrumplival-csemegeuborkával ízű csipsz a nagyinál. A
„szerencsehozó” öltözék a vizsgához. A fergetegparti a sikeres vizsga után. A
fergetegparti a sikertelen vizsga után. A ballagás, a bankett, az érettségi, a
felvételi. Az elsőáldozás, konfirmálás, bérmálkozás, bar micvó. A leánykérés,
eljegyzés, előkészületek, leánybúcsú/legénybúcsú, esküvő és lagzi eseménysora.
Vagy az életút végén a búcsú, a betegek kenete, a virrasztás, a gyászruha,
temetés, gyászszertartás, tor. Életünk fontos eseményeit, ünnepeit és életutunk
nagy mérföldköveit rítusokkal jelöljük. A rítus kiemeli az esemény fontosságát,
segíti a változás megélését, az átélő és a környezet számára egyaránt
megmutatja a változás jelentőségét. Például, a jól felkészült lelkészek
általában az örömszülők felé fordulva ismétlik el az esküvőn szokásos igehelyet
(Márk 10:7). „Annakokáért elhagyja az ember az ő atyját és anyját; és
ragaszkodik a feleségéhez”, majd megismétli, „mondom, ELHAGYJA AZ
EMBER AZ Ő ATYJÁT ÉS ANYJÁT”, hogy a drága mamának is leessen:
innentől új utakat szükséges találnia a fiatalok életébe történő beleszóláshoz.
Olyan kultúrában élünk, ahol egy sor, korábban érvényes rítust elhagytunk. Nem
tekintjük fontosnak az ünnepek külsőségeit, nem veszünk ünneplőt a színházba,
ugyanazt csináljuk hétvégén, mint hétköznap, „nem kell a papír” felkiáltással
kihagyjuk az elköteleződés mintegy egyéves soklépcsős rítussorát (látjuk,
mennyivel sokkal több, mint egy papír), nem ismerjük a gyász fájdalmát enyhítő
rítusokat, gyermekeinket és a fiatalokat nem vetjük alá a nagy
életciklusváltásokat kísérő beavató próbatételeknek – és csodálkozunk, hogy
nehezebb megélni az élet változásait, valamint hogy a biztonságérzet ritka
vendég a házunk táján. Nem akarom avítt, ókonzervatív dumákkal untatni a
kedves olvasót, azonban a rítusoknak mentálhigiénés védőfunkciójuk van, nem
érdemes lemondani róluk.
Otthon tanuljuk meg, mi számít ünnepnek, hogyan teremtünk rítust, hogyan
tesszük ünnepélyessé a pillanatokat és megélhetővé a jelentős eseményeket,
hogyan választjuk el a hétköznapit a különlegestől. Érdemes megdolgoznunk
kapcsolatunk rítusaiért, megünnepelnünk annak eseményeit és fordulópontjait,
ezek ugyanis tovább erősítik és éltetik a kapcsolatot. Ha otthonról olyan
rítusokat hoztunk, amelyek nem átélhetőek, nem bírnak jelentéssel számunkra,
akkor bármikor alkothatunk a magunk számára érvényes, valós kiemelt
pillanatokat. Az első hét, az első hónap, a hónapfordulók, évfordulók, az első
közös tárgy, az első nyaralás, az összeköltözés, az elköteleződés, a kapcsolat
előrelépést mutató mérföldkövei… Mind-mind kiváló alkalmak egy, a
kapcsolatért tett erőfeszítéseink, az elért, közösen megteremtett értékek,
érzelmeink erejének megélését ünneppé tevő rítusra.
Történetek és mítoszok
„A történet maga az ember”, tartja a mondás. Amilyen történetet mesélek
magamról, az én magam vagyok. Tanúskodik rólam, világlátásomról,
határaimról, szokásaimról, értékeimről, hiedelmeimről, életstílusomról. Sőt,
nemcsak lenyomata mindannak, amit eddig összeszedtem, hanem egyfajta
vezérelve is. Nemcsak visszatekintő leírás, hanem beteljesítendő program is.
Történeteink szerint éljük életünket.
Ugyanígy, kapcsolatunkról mesélt történeteink maguk a kapcsolat. Az
ismerkedésről, házasságról, elköteleződésről, együtt élésről, nehézségekről és
örömökről, költségekről és hozadékokról rendelkezésünkre álló, másokkal
megosztott történeteink mutatják kapcsolati tapasztalatainkat, várakozásainkat,
elképzeléseinket, értékeinket és félrecsúszásainkat.
Valószínűleg otthon, a származási családunkban számos kapcsolati történetet
hallottunk. Ezek, a korábban vázolt lélektani logika mentén, kapcsolati
próbálkozásaink forgatókönyveivé válhatnak, az ismerkedéstől a hosszú távú
kapcsolat feladataira adott megoldási kísérletekig, anélkül, hogy tudatában
lennénk erejüknek. A transzgenerációs történetekkel való munka óriási
kincsesbánya, bőséggel megéri a vele való nehéz, olykor hosszadalmas lélektani
elmélyülést, ahogy erről Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyvéből vagy
Kádár Annamária és Kerekes Valéria Mesepszichológia a gyakorlatban című
kötetéből is megbizonyosodhatunk.
Mint már említettem, történeteink nemcsak lenyomatok, hanem igyekszünk a
bennük foglaltak szerint élni. Ha az előttünk járó generációktól csupa, a
kapcsolat nehézségeit hangsúlyozó, a szükséges óvatosságot kiemelő történetet
hallottunk, valószínűleg mi is ezekhez hasonlóakra tettünk szert korábbi
ismerkedéseink során. Lehet, hogy a hallottak mintegy önbeteljesítő jóslatként
működtek, és mi is ugyanazokat a problémákat teremtettük újra
kapcsolatainkban, vagy a megélteket saját látásmódunk szűrőjén átválogatva, az
alapmintát megerősítő mozzanatokra összpontosítottuk a figyelmünket. Így
tovább fejleszthettük rosszhiszeműségünket, zárkózottságunkat – amely ki tudja,
melyik ősünk megbántottságából, érzelmi sérüléséből, nem visszaigazolódó
döntéséből, csalódottságából, megbántottságából indult el. Ezekkel a
történetekkel nehéz lesz oldott ismerkedésbe és bizalmas közelkerülésbe jutva
megélnünk a kapcsolati szimbiózis csodálatos érzelmi erejét. Ilyenkor a mi
feladatunk lesz újraírni, bővíteni, továbbfejleszteni a kapott történeteket. Ha az
előző generációk nem végezték el ezt, legalább a mi és leszármazottaink
életében már használhatóbb útmutatásokat hordozó leírások működhessenek.
A személyes és családi történetek különleges változatai a családi mítoszok.
Elnevezésük arról tanúskodik, hogy kívülállóként hallgatva ezek a sztorik
gyakran mesésnek, hihetetlennek tűnnek. A közösséghez, azaz a családhoz
tartozók azonban pontosan tudják, hogy ezeknek a történeteknek nem a
pontossága számít igazán, hanem az általuk hordozott üzenet. A közösséghez
tartozás egyik jele, sőt feltétele ugyanis, hogy osztozunk a közös mítoszokban. A
mítoszok példabeszédek, az értékeket, hiedelmeket, példákat átadni hivatott
nagy mesék. „Amikor megismerkedtünk édesanyátokkal, három hónapig
udvaroltam neki, mielőtt megfogtam a kezét.” „Apátok minden alkalommal
hozott virágot nekem.” „Anyátok volt a legszebb lány szerte e világon (gyors
észbekapás), most pedig a legszebb asszony!”
A pozitív példák mellett természetesen ismerünk elrettentő, szörnyűséges
fordulatokban bővelkedő mítoszokat is. „A férfiak mindig csak AZT akarják.”
„A nők csak a pénzedre utaznak, kéretik magukat, érthetetlenek és
kiszámíthatatlanok.” „A férfiak mindenben meg akarják határozni, mit tegyél.
Amikor az udvariasság köntösébe burkolva megkérdezik, hogy ajánlhatnak-e
ételt az étteremben, még azt is elő akarják írni, mit egyél. Ilyenkor vissza kell
őket utasítani, hogy majd én tudom, mit szeretnék enni!” „A nők: csapda.
Mézesmázosan behízelgik magukat, és mire észbe kapsz, már minden területét
uralják az életednek!” Láthatjuk, hogy a mítoszok gyakorta előforduló belső
ellentmondásai sem zavarnak bennünket, ha hiszünk bennük.
A családi mítoszok kiemelt témái a párválasztás, a férfi-nő kapcsolat, a szülők
kapcsolata, a házasság jelentősége, szentsége vagy éppen szükségtelensége. Egy
esküvőn hallottam, hogy a násznép – még a jelentősebb mennyiségű diabetikus
limonádé elfogyasztása előtt – azzal „vigasztalta” az elfogódott ifjú párt, hogy
„semmi gond, legfeljebb elváltok”. Annyiszor elhangzott ez, hogy már feltűnő
volt. Az jutott eszembe, hogy úgy látszik, a jelenlévők nem olvasták Katarina
Mazetti az Elváltak és válófélben lévők panaszai című könyvét: „Pocsék dolog a
válás, még a házasságnál is rosszabb.” Akár így, akár úgy, a fiatalok az esküvő
után fél évvel elváltak – megfogadták a sok jó rokoni szót.
Számos mítosz van, ami segíti az ismerkedést, megkönnyíti a kapcsolat építését,
erősíti a kapcsolatot. És sok olyan is, amelynek a követése óvatos tüskéshátúvá,
megérinthetetlen macsóvá, pikkelyesedő kis sárkánnyá tesz bennünket. Érdemes
utánajárnunk a saját mítoszainknak.
A szabadságfok
A lista végére érve érezhetjük, milyen gazdag és sokrétű az a csomag, amit
otthonról hoztunk. Belenézve a tarisznyánkba, több dolgot szoktunk tenni.
Egyfelől megállapíthatjuk, hogy nekünk aztán semmilyen (de tényleg
semmilyen!) használható minta nem áll rendelkezésünkre. Erre még
rálicitálhatunk azzal, hogy csak és kizárólag rossz mintát láthattunk magunk
körül. Túl azon, hogy ezzel lebecsüljük saját megfigyelésünk alaposságát –
miszerint a tágabb családban, a környezetünkben, a velünk egykorúak között, a
médiában, a kultúra által közvetített képekben nem találtunk egyetlen épkézláb
kapcsolatot sem –, növelhetjük haragunkat a külvilág iránt, hogy senki nem segít
nekünk. Ezzel egy végtelenségig játszható életjátszmát indíthatunk el, az
áldozatét, sőt a mártírét, aminek hozadéka a sok besöpörhető együttérzés,
sajnálat és szánalom lesz. Ez panaszkodásközpontú hazai kultúránkban eléggé
menőnek számít, azonban tapasztalatom szerint olyan lesz, mint a hintaló: nem
jutunk vele messzire.
Másfelől elhatározhatjuk, hogy mi aztán biztosan nem úgy fogunk kapcsolatokat
alakítani, elköteleződni, párként élni, mint ami a ránk hagyományozott
mintákból fakad. Egész életünkben haragudhatunk a szüleinkre, és az
elutasításon keresztül őrizhetjük indulatainkat. Ám – mint már korábban
megállapítottuk – ezzel sem vagyunk kint a vízből.
A harmadik lehetőség, mint minden igazi mesében, a változás útja. Azzal jutunk
ugyanis előbbre, ha az előző mintán továbblépve azt is megmondjuk, hogyan
fogunk élni. A „hogyan nem szeretnénk” még nem megoldás, a „mit teszünk
helyette” megalkotása és megmunkálása teremt új lehetőségeket. Az „én aztán
nem leszek türelmetlen a férjemmel” vagy „soha nem fogom leszólni a
feleségemet” elhatározások után az a feladatunk, hogy kidolgozzuk: hogyan
fejezzük majd ki konstruktív módon elégedetlenségünket, hogyan kezeljük majd
indulatainkat, mivé alakítjuk magunkban elkeseredettségünket, hogyan jelezzük
elvárásainkat, igényeinket, hiányainkat, feszültségünket. Ha megtesszük, azzal
egy nagyot léptünk előre a saját életstílusunk kialakításában, az előrevivő
megoldások megtalálásában. Ez nem kevés erőfeszítést igényel – ám melyikünk
sajnálna némi érzelmi munkát, hogy kiegyensúlyozott kapcsolatban élhessen…?
Sajnos, sokan. Ám aki ezeket a sorokat olvassa, valószínűleg azért teszi, mert
nem szeretne közéjük tartozni.
Az erőfeszítéseket több dolog segíti. A párkapcsolat természetes fejlődése során
eljön a differenciáció időszaka, amikor életfeladatunk lesz a közös minták,
szabályok, szokások, értékek, rítusok kialakítása. A létrejövő kapcsolat
mintarendszere két hozott példa eredője, összeolvasztása lesz. Bízhatunk abban,
hogy ha nekünk valamire nincs forgatókönyvünk, a párunk hozott magával, vagy
ismeri a módját, hol lehet beszerezni. Lehet, hogy nekünk valamely
életeseményre nincs átélhető, számunkra élő jelentéssel bíró rítusunk, de hátha a
párunknak épp rendelkezésére áll. (Érdekes néprajzi adat, hogy férfiközpontú,
patriarchális kultúránkban például a karácsonyi ünnepkör, a szenteste lefolyása a
családok majd négyötödében a nő származási családjában élő rítus szerint
alakul.) Lehet, hogy otthon nem leshettünk el vitakultúrát, de tán a párunk igen,
és meghonosíthatja közös életünkben. Ha hagyjuk. Ha a differenciáció
összecsiszolódása során is figyelembe vesszük, hogy a kölcsönösség legitimálja
a kapcsolatot.
Minden generációnak lehetősége és felelőssége egyben, hogy gazdálkodjon a
hozott mintákkal. Kölyökkoromban szerettük a Gazdálkodj okosan nevű
társasjátékot, amely a Capitaly, majd Monopoly szocreál verziója volt. Ha
ügyesek voltunk, elmehettünk a Mézes Mackó cukrászdába, és komoly
munkával összeszedett lakásunkat felszerelhettük mosógéppel, porszívóval,
televíziókészülékkel. Hasonló ehhez a hozott mintákkal való gazdálkodás. Ha
rászánjuk a szükséges szellemi és érzelmi energiát, egymásra figyelést és
egyeztetést, alkalmazkodást és önreflexiót, akkor felszerelhetjük kapcsolatunkat
a tisztán tartás és a szórakozás eszközeivel, és megajándékozhatjuk egymást
mézes élményekkel. Néha kimaradunk egy dobásból, néha nagyot dobunk, néha
kicsit, ám a kimenetel döntéseinken múlik. Kedvelem ezt a metaforát, amely
persze mint minden hasonlat sántít egy picit. A hozott mintákkal való
gazdálkodás sokkal kevésbé racionális síkon és tudatos döntések által zajlik.
Van, amit megtartunk. Van, amihez ragaszkodunk egy darabig, aztán ha már túl
nyilvánvalóan veszteséges, esetleg elhagyjuk. Van, amit kidobunk, pedig még
szükség lehetne rá. Van, amire nem emlékszünk, amikor kellene. Van, amit
„nulláról” magunk találunk ki, építünk fel, alkotunk meg. És van, amit alakítunk,
újraírunk. Dolgozunk vele.
Az eddig leírtakból sejthetjük, hogy a családunkból hozott minták felülírása
komoly, olykor hónapokig-évekig tartó lélektani munkát igényel. Szakmai
hitvallásom egyik sarokköve, hogy ez a munka eredményes lehet. Nem tudnék
családokkal és párokkal pszichoterapeutaként dolgozni, ha nem hinnék ebben és
nem tapasztalnám meg oly gyakran.
Merjünk kérdezni magunktól. Gyakran a kérdés fontosabb, mint a válasz. Olykor
a válasz hetek, hónapok múltán érkezik meg, jut eszünkbe. Ám addig is dolgozik
bennünk. Alakítja gondolkodásunkat, esetleg kapcsolati hozzáállásunkat is. A
fentebbi témákat, az otthonról hozott mintáink listáját használhatjuk
gondolatébresztőnek, kiindulópontnak a tanakodás során.
Az önreflexió fejlesztésének egyik első lépése, hogy a figyelmünk legalább
annyira irányul önmagunkra, mint a társunkra. Általában sokkal inkább arra
szoktunk koncentrálni, hogy a párunk mit mond és tesz, vagy éppen mit nem
mond és nem tesz, hogyan mutatja ki szeretetét, vagy inkább hogyan nem…
Saját hozzájárulásunkra valahogy nehezebben irányul a figyelmünk.
Elkezdhetünk tudatosan időt szánni arra, hogy a magunkban megtapasztalt
érzéseket figyeljük. Ha figyeljük őket, tán jobban hozzájuk is tudunk férni. Ha
hozzáférünk, tán könnyebben ki is tudjuk őket fejezni. Ha kifejezzük őket
egymásnak, valami nagyon fontosat tettünk a mintáinkkal való közös
gazdálkodás érdekében.
Lukács Liza
Társ a mindennapokban
„Szeretem, hogy kiszámítható. Tudom, mit várhatok tőle, s azt
általában meg is kapom.”
„Néha úgy érzem, hogy nem tudok egy légtérben meglenni
vele.”
„Ha nem azt az élményt kapom, amire számítok, akkor az egész
napom el van rontva.”
„Vigaszt nyújt és könnyen elérhető. Arról nem is beszélve, hogy
mindezért nem vár el tőlem semmit. Úgy érzem, hogy ez az
egyetlen feltétel nélküli kapcsolat az életemben.”
„Egész nap rá gondolok, alig várom, hogy végre elteljen a nap,
és hazaérjek.”
„Amikor elmegy a család otthonról, rögtön az jut eszembe,
hogy most akkor végre lehet… büntetlenül.”
„Lassan tönkretette az egész életemet. Mégsem tudok
lemondani róla.”
„Ez egy olyan kapcsolat, amelyben csak mélységek és
magasságok vannak. Szenvedély és rabság egyszerre.”
„Két évtizede élek vele, szomorú kimondani, de a legtartósabb
kapcsolatom.”
A fenti mondatok olyan szoros kapcsolódásra utalnak egy ember életében, ami
része a mindennapjainak, meghatározza a hangulatát, de azt is, ahogyan
önmagához viszonyul. Könnyen asszociálhatunk párkapcsolatra, szülő-gyerek
kapcsolatra, baráti, de akár szeretői viszonyra is. Kihez vagy mihez lehet ilyen
szorosan, mégis ambivalensen kötődni?
Ezek a mondatok az evéssel és az ételekkel kapcsolatban hangzottak el,
túlsúllyal és/vagy evési zavarral élő emberektől. Az evéshez és a saját testhez
fűződő viszonyunk ugyanis nem pusztán egy negatív vagy pozitív energiamérleg
következménye – ellentétben azzal, ahogy azt a fogyással-hízással kapcsolatban
még mindig sokan hangsúlyozzák. Az étkezés élménye az emberi
kapcsolatainkat is átitatja és leképezi, akarva-akaratlanul összefűz minket
másokkal. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen az evés és az etetés első kötődési
élményeink szerves részét képezi. Különösképpen az evési zavarokkal élők és a
krónikus fogyókúrázók tudnak arról sokat mesélni, hogy mennyiféle – sokszor
egymással szöges ellentétben álló – érzés és élmény kapcsolódhat az evéshez:
megnyugvás, öröm, harag, félelem, szorongás, szomorúság, tehetetlenség,
izgalom, újdonság, önállóság, összetartozás, elszigetelődés, kontroll,
kiszolgáltatottság, rombolás, erő.
Az emberi kapcsolatainkban átélt élmények és tapasztalatok az egész testünkre
hatással vannak. Minden, a fejünkben megjelenő gondolat, minden, amit érzünk,
és amit gyermekkorunktól kezdve egész életünk során a kapcsolatainkban
megtapasztalunk, hatást gyakorol a testünkre. A testünkhöz való viszonyunk
pedig visszahat a kapcsolatainkra – különös tekintettel a párkapcsolatainkra – és
az önértékelésünkre is.
Az evési probléma egy tünetegyüttes, amelynek testi és lelki vonatkozásai is
vannak. Sajnos, sokszor maguk az érintettek – és kiváltképp a szűkebb-tágabb
környezet tagjai – úgy tekintenek akár az elhízásra, akár az evészavarokra,
mintha nem valódi betegségek lennének, hanem kreált problémák, amelyek
pusztán akaraterővel orvosolhatók. Ez gyakran vezet burkolt vagy nyílt
párkapcsolati feszültségekhez, konfliktusokhoz, és az érintettekben fokozza a
meg nem értettség élményét, majd az izolációt. Pedig nem kevésbé komoly
zavarról van szó, mint amilyen a cukorbetegség, a depresszió vagy a szív- és
érrendszeri megbetegedések, különösen, ha a hosszú távú szövődményekre is
gondolunk. Azon el lehet – sőt érdemes is – töprengeni, hogy a személy miért
épp ezt a tünetet „választotta”, vagy ha úgy tetszik „kapta”, és nem egy
akármelyik másikat. Erre a választ az fogja megadni számunkra, ha
megvizsgáljuk, hogy az evés, az étel, az etetés és a külső testi megjelenés milyen
szerepet töltött be a családunkban, akár több generációra visszamenőleg.
Az evészavaros család
Az evési zavarok egyre vegyesebb képet mutatnak: jellemző az életkori kezdet
előrecsúszása, a szélesebb társadalmi rétegérintettség, a krónikussá váló zavarok
szaporodása és a szubklinikai (enyhébb) kórformák megjelenése. Az elhízás
rohamos terjedésén belül arra is felfigyelhetünk, hogy egyre több a túlsúllyal élő
gyermek, különösen az 5–12 éves korosztályban. Emelkedik az egy főre jutó
súlytöbblet mértéke is, néhány éve már a hazai egészségügyi ellátásban is
megjelentek a szupermorbid elhízással küzdő páciensek, akiknek a
testtömegindexe 50 feletti (ami nagyjából 90-100 kilogrammnyi súlytöbbletnek
felel meg). Lassan ott tartunk, hogy alig találunk olyan családot, ahol a túlsúly
vagy az evési zavar valamely formája ne jelentene problémát. Sőt, gyakori a
családi halmozódás, amely megerősíti azt az elképzelést, hogy az evési
problémák kezelésében a családdinamikai szemléletnek kiemelkedő szerepet kell
kapnia.
A klasszikus evészavarokban (anorexia, bulimia) a családi kapcsolatok
meghatározó szerepére az irányította rá a figyelmet, hogy amikor a gyógyult
betegek visszakerültek az eredeti környezetükbe, ismét betegek lettek, vagy a
család más tagjánál kerültek előtérbe különböző pszichés vagy testi tünetek.
Másrészt figyelmet érdemel az is, hogy ezen betegségek kezdete jellemzően a
kamaszkorra és a fiatal felnőttkorra esik, amely a szülőkről való leválás és az
önmegvalósítás korszaka. Ez a család többi tagjában is komoly változásokat
indít el. Ugyanakkor manapság gyakran találkozunk azzal is, hogy a leválás
olyan mértékben kitolódik, hogy az evési probléma első testi tünetei (a hízás, a
falásrohamok, a kóros fogyás, a külső megjelenéssel kapcsolatos intenzív
szorongás) is csak jóval később, akár már családalapítás után jelennek meg. A
diszfunkcionális (hibásan működő) családi minták általában hajlamosító, sokszor
kiváltó, ugyanakkor betegségfenntartó tényezőkként is értékelhetők az
evészavarokban. Gyermekkorban és fiatalkorban, de legalább addig, amíg a
családban él az evészavaros személy, elkerülhetetlen, hogy akarva vagy
akaratlanul, tudatosan vagy tudattalanul a családtagok (szülők, nagyszülők,
testvérek) be ne vonódjanak az evési problémával való küzdelembe. Gyakran
találkozunk azzal, hogy az evészavar kölcsönhatásban van a többi családtag
problémáival. Például nem ritka, hogy a szülők közötti házassági konfliktusok
elcsitulnak, amikor közösen kezdenek el aggódni az evészavaros gyermekükért.
A családterápiák – főleg ezekben az esetekben – igen hatékonyak, ha a család
együttműködő. Erre is van példa, de még több az ellenkezőjére, amin nagyon
nem lepődik meg az, aki rálát az evészavarok hátterére, ezen belül is arra,
hogyan ékelődik a zavar a családba. Ennek okán ma már nem „evészavaros
betegről”, hanem inkább „evészavaros családról” érdemes gondolkodni, ha a
zavar mélyére szeretnénk látni.
Az evészavaros beteget hordozó családok elemzésekor szembeötlő
ambivalenciákkal találkozunk, melyek illeszkednek a bizonytalan kötődés
jellegzetességeihez: az anyákat a családban a felszínen odafordulónak, már-már
szélsőségesen önfeláldozónak (sokszor „mártírnak”), emellett viszont igen
sértődékenynek, a negatív érzéseiket tagadónak írják le. Az apák gyakran
alacsony önértékelésűek, érzelmileg függésben élnek, míg a felszínen épp
ellenkezőleg: sikeresnek, erősnek tüntetik fel magukat.
A rendszerszemléletű megközelítés lényege, hogy a betegséggel küzdő személy
csupán tünethordozó, és valójában a család egyfajta működészavaráról van szó,
amely egy diszfunkcionális egyensúlyt tart fent a családtagok között. Ezt a kóros
egyensúlyt jelzi a tünet: a súlytöbblet, a falásrohamok, a megállíthatatlannak
tűnő fogyás vagy a kompenzáció (önhánytatás, hashajtóhasználat vagy a túlzásba
vitt, kényszeresen űzött testedzés). Mindig fontos figyelembe venni, hogy
aktuálisan kik vannak közvetlen hatással a család hétköznapi életére, mivel az
elvált szülő vagy a családdal szoros érzelmi, fizikai kapcsolatot tartó nagyszülők
vagy egyéb rokonok közötti viszonyok leképződése is lehet az evési zavar.
A hétköznapokban mégis gyakran azt látjuk, hogy az evészavaros és a krónikus
túlsúllyal küzdő családtag problémáját a többiek nehezen vagy alig értik meg, és
sokszor kevés empátiát mutatnak feléjük. Számomra úgy tűnik, hogy hiába érinti
a társadalom nagyobb hányadát ilyen vagy olyan módon az evési probléma,
mégis értetlenül állnak az érintett személlyel szemben a szűkebb vagy tágabb
környezet tagjai. Az evést valahogy annyira hétköznapi, magától értetődő
dolognak tekintjük, hogy felfoghatatlan, ha valaki ennek a zavarától szenved. A
legsúlyosabb előítélet és elutasítás a bulimiásokat éri, ez a leginkább titkolt és
szégyellt kórkép. Sajnos előfordul, hogy maguk a szülők sem reagálnak jól, ha
felfedezik, hogy a gyermekük hánytatja magát, ezzel viszont megalapozzák a
további titkolózást, a bűntudatot, s ezeken keresztül a zavar krónikussá válását,
ami akár 15-25 évet is felölelhet. Mindaddig a beteg nem kap érdemi segítséget a
gyógyulásban.
Jó néhány évvel ezelőtt felkeresett egy édesanya az akkor 19 éves bulimiás
lányával, aki szégyentől leszegett fejjel ülte végig az első konzultációt, mintha
bíróság elé citálták volna. Kiderült, hogy négy éve vannak falásrohamai, majd
meghánytatja magát. A szülők másfél éve szereztek tudomást a „jelenségről”,
merthogy nem betegségnek tekintették, hanem „rosszaságnak”, bűnnek, amit
sürgősen ki kell valahogy irtani a gyerekből. Mielőtt felkerestek, többféle
fenyítéssel próbálkoztak: szidták, verték, megszégyenítették mások előtt, lakatot
szereltek a hűtőre, és végső „megoldásként” azt találták ki, hogy ha ismét
rajtakapják, akkor bezárják a padlásra. A gyerek hosszú órákat, volt, hogy egy
egész napot töltött bezárva a sötét padlástérbe, sírva, ordítva, számkivetetten. Az
anya szíve sokszor megesett rajta, de az apa hajthatatlan volt. Az sajnos fel sem
merült bennük, hogy megpróbálják megérteni, mi történik a lányukkal, mit él át,
amikor a teljes kontrollvesztettség élménye mellett falni kezd, majd összetörve,
végső kétségbeesésében meghánytatja magát. Teljes tehetetlenségük okán hozták
el hozzám, bár a pszichológia tudományát nem sokra tartották. Ebben a
légkörben esélytelen volt a lány gyógyulása, ezért az elsődleges feladatot az
jelentette, hogy a szülők megértsék, majd átérezzék ennek a betegségnek a
természetét ahelyett, hogy jellemhibának tekintik.
Manapság egyre többször találkozom azzal, hogy a bulimia és az anorexia
érthetetlen és elfogadhatatlan a családban vagy egy párkapcsolatban, agresszívan
reagálnak rá, fenyegetőznek. A tünetét azonban senki nem maga választja,
legyen szó pszichés vagy testi tünetekről. Vannak jobban és kevésbé elrejthető,
elfogadható jelei egy-egy betegségnek. Egyik tünet, mint ahogy egyik betegség
sem minősíti magát az embert. Leginkább a pszichológiai háttér, bizonyos
személyiségvonások, esetenként alkati tulajdonságok (például bulimiánál a
gyomor záróizmának renyhesége) és a családi működés jellegzetességei
határozzák meg, hogy ki melyik probléma tünetegyüttesét hordozza. A
gyógyulási esélyek szempontjából sok múlik a család reakcióján, ezért is
nevezik a családot az evési zavarok legfőbb „gyógyszerének”.
Az evészavarok és a párkapcsolati problémák
összefüggéseiről röviden
„Az a baj, hogy nincs párkapcsolatom. Ha lenne, akkor elmúlna a falászavar, és
végre tudnám élvezni, szeretni ezt a testet, normálisan ennék, egészségeset,
keveset. Tehát először egy jó párkapcsolat kellene, a többi meg már jönne
magától. Vagy fordítva: ha lefogynék, és úgy is maradnék, akkor végre elhárulna
minden akadály az elől, hogy megtaláljam a páromat, és végre én is boldog
legyek. Eddig az életben mindenhez volt kitartásom, kivéve a diétát. Csak éppen
a túlsúly mindent tönkretesz körülöttem és bennem, a többivel sem tudok így mit
kezdeni, amit elértem. Úgy érzem, elakadtam. Hiába mondják, hogy a kisugárzás
fontosabb, mint a külső. Számtalan emlékem, élményem van arról, hogy a
fiúknak mindig a vékony lányok kellettek. Mindegy, hogy nem volt olyan szép az
arcuk vagy épp a személyiségük nem volt vonzó, több esélyük volt a fiúknál, mint
nekem. És itt tényleg nem arról van szó, hogy én nem láttam magam szépnek
túlsúlyosan, ezért nem láttak mások sem annak. Mert igenis emlékszem rá, hogy
hányszor mentem úgy bálba, buliba, hogy belenéztem a tükörbe, és a túlsúlyom
ellenére is úgy éreztem, hogy baromi jól nézek ki. Mégis úgy tértem haza, hogy
senki nem kért fel táncolni, senki nem akart velem megismerkedni, így sírtam
álomba magam minden egyes alkalommal. Nem hiszem, hogy a vékony lányokkal
is sorozatosan történik ilyesmi.”
Gyakran találkozom azzal a tévhittel, hogy az evési problémával küzdő személy
az élete egy-egy szegmensének a megváltozásához (javulásához) köti a
gyógyulást. Ezek közül a leggyakoribb: „Ha lenne egy jó párkapcsolatom, akkor
elmúlna az evészavar.” De gyakran fut le fordítva is az ok-okozati következtetés:
„Ha rendeződne a súlyom, hamar találnék megfelelő társat magamnak.” Az
evészavarok azonban az egész személyiséget érintik, s ahogy azt már említettem:
rendszerelméleti megközelítésben érdemes gondolkodnunk, és nem mindig csak
egy-egy elemet kiragadni a gyógyulás útján. A kötődési problémák, majd az
ezekhez kapcsolódó leválási, problémamegoldási, érzelemkifejezési gondok, az
önismeret hiányosságai, a szükségletek és vágyak felismerésének és
kifejezésének nehézsége valóban részét képezik az evészavarnak és a
párkapcsolati zavaroknak egyaránt, viszont ezek a származási családban
alapozódnak meg.
Ezért felvetődik a kérdés, hogy vajon nem hiányzik-e a jó kapcsolatra vágyó
személyből valami ahhoz, hogy „jó kapcsolata” legyen?
Ha a párkereséshez ilyen „gyógyító” elvárások kapcsolódnak, akkor könnyen
oda lyukadhat ki a személy, hogy senki nem lesz elég jó. Még a nagy
reményekkel induló kapcsolatok is hamar mélyrepülésbe kezdenek, ha nem
tudják megadni, kipótolni az evészavarok hátterén megbúvó hiányérzeteket,
pedig egyetlen párkapcsolatnak sem ez a „feladata”, és legfőképpen nem lehet ez
a minőség fokmérője. A párkapcsolattól gyógyulást váró evészavarosok ezzel a
tévhittel azt is kifejezik, hogy félnek az önállósodástól. Jó lenne a származási
családból azonnal egy minden igényt kielégítő és biztonságos kötődésen alapuló
párkapcsolatba lépni. De az individuációval és a leválással törvényszerűen
együtt járó szeparáció és magány érzését nem lehet megspórolni, átugrani a
személyiségfejlődésben.
Tehát a származási családban kialakult kommunikációs és kötődési mintázatok
nagymértékben befolyásolják azt, hogy valaki milyen párkapcsolatot választ, és
abban hogyan funkcionál.
Ha valakinek evészavara van, az mindig jelen lesz a párkapcsolatban. Akkor is,
ha a társa nem tud vagy nem vesz tudomást róla. Akkor is, ha az evések és az
esetleges kompenzációk is titokban zajlanak. Ha az evési problémával küzdő fél
már korábban is érintett volt az evészavarban/elhízásban, akkor jelen van
magában a társválasztásban is. A hajlamosító tényezőket jellemzően a
származási családból hozza magával a kapcsolatba, a kiváltó esemény pedig
maga az elköltözés, a fizikai leválás a szülőkről, vagy valamely, a
párkapcsolattal együtt járó változás. Az evési zavarok egyes eseteiben az
elköteleződés, a kötődés, az intimitás problémáival is találkozhatunk.
A korai kötődés zavaraiból eredő későbbi funkciózavarok hajlamosító, kiváltó és
fenntartó tényezőkként is értékelhetők az evészavarokban és a párkapcsolati,
elköteleződési problémákban egyaránt.
Mi alakíthat ki kóros egyensúlyt egy családban és egy
párkapcsolatban?
Evési és túlsúlyproblémák esetén leggyakrabban az alábbiakkal találkozhatunk:
Kontrollproblémák
Ha a gyermek számára a kötődési tér nem biztonságos, nem kiszámítható, ha a
jutalmak és büntetések nem következetesen érkeznek, ha a szülő megbízható
gondoskodása, elérhetősége nem megjósolható, akkor a kontrollvesztettség
élményét fogja átélni. Ismét egy olyan fogalomhoz jutunk a kötődés kapcsán,
amely az evészavarban szenvedők számára sajnos mindennapos élmény. S ezen a
ponton már alig-alig válnak külön egymástól az evészavartípusok: a
kontrollvesztettség élménye ugyanúgy állandó szorongással tölti el az
anorexiásokat, a bulimiásokat és a falászavarosokat, de fokozottan jellemző az
egészségesétel-függőségben szenvedőkre is (orthorexia nervosa). A
kontrollvesztettség élményét elsősorban az evéssel kapcsolatban hangsúlyozzák
az érintettek, azonban gyakorlatilag az életük bármely területén jelentkezhet
ezzel kapcsolatos reményvesztettség, tehetetlenség, düh, kiszolgáltatottságérzés,
depresszió, amely hatással van a testi-lelki egészségre és az egészségmagatartásra is. A bizonytalan korai kapcsolati tér elhúzódó stresszforrást jelent.
A túlfogyasztás, az eszegetés, az édes ételek túlsúlya az étkezésben sokszor a
feszültségkezelés módja, azonban fontos hangsúlyozni, hogy nem csak az
aktuális stresszhelyzetekkel való megküzdési nehézségről van szó. Amennyiben
a korai kötődési minta nem biztonságos, úgy egy általános magas belső
feszültségszinttel kell az érintetteknek folyamatosan megküzdeniük. Ezzel az
érzelmi, feszültségkezelési háttérrel könnyen találják magukat egy olyan
párkapcsolatban, ahol a felek kölcsönösen elvárják egymástól, hogy a másik
érzelmileg kiegyensúlyozza őket: kerülje a konfliktusokat, inkább nyelje le a
feszültségeit, mint hogy kimondja azokat, értékelje alul önmagát, hogy a
másiknak ne kelljen attól rettegnie, hogy elhagyják.
Parentifikáció
Ez a fogalom egy szülő-gyermek vagy partnerkapcsolat olyan átalakulását
jelenti, amelyben az egyik fél fizikailag és/vagy érzelmileg átveszi egy hiányzó
(vagy a szerepét ellátni képtelen) szülő/társ helyét, feladatkörét. Ha ez még
gyermekkorban megtörténik, akkor a gyereknek hamar fel kell nőnie, ő lesz a
„kis komoly”, akire lehet számítani. Sokszor a felnőtt-titkok tudójává is válik,
„anya legjobb barátnője” vagy „apa haverja” lesz. Bár néha úgy tűnik, hogy a
gyermek még profitál is ebből a helyzetből azáltal, hogy közelebb kerül a
szülőhöz, felnőttkészségekre is szert tesz, valójában veszteségek és hiányok
egész sorát halmozza fel azzal, hogy gyermekéveiben nem lehet egy
felszabadult, felhőtlen gyerek. Mivel a helyettesítő szerep egy jól kipróbált
viszonyulási formaként helyet kap az életükben, ezért könnyen megjelenik a
párválasztásban is, ám hogy ki melyik szerepet tölti be a párkapcsolaton belül, az
változó. Mindenesetre gyakori kapcsolati kép, hogy a hétköznapokban a
túlsúlyos vagy evészavaros fél irányít, mintha nem is partnere, hanem inkább a
nevelője (szülője) lenne a társának, ám amint az evés vagy a testtömeg kap
hangsúlyt, hirtelen máris ő lesz a kiszolgáltatott, tehetetlen gyermek, akiért
aggódni kell. A probléma az, hogy csak ebben a két relációban tudnak létezni a
felek a párkapcsolatban. A szülő-gyerek kapcsolati dinamika jelenléte a
partnerkapcsolatban megnehezíti vagy teljességgel lehetetlenné is teszi az
önállósodást, az önérvényesítést, a saját igények és szükségletek megismerését,
felvállalását, s ezáltal az evészavarból való gyógyulást – mintegy
betegségfenntartó tényezőként hozzájárulhat a zavar krónikussá válásához.
Gondolatolvasás
Az evészavaros beteget hordozó családokat ki nem mondott szabályok
irányítják. Azokban az élethelyzetekben, amikor egy ilyen családnak valamilyen
változással kell megbirkóznia (például a gyermek felnő, és el akar költözni
otthonról, a korábban nem dolgozó feleség munkába akar állni stb.), az egység
veszélybe kerül. A vélemények tiszta, világos, nyílt kifejezése nem megszokott –
sokszor a kommunikációs eszközkészletük is szegényes –, így mindenki csak
megpróbálja kitalálni a másik gondolatait, sőt, ezt el is várják egymástól.
Előfordul, hogy van egy domináns személy a családban (rendszerint az apa vagy
az anya), aki egy személyben döntést hoz a többiek álláspontjának ismerete
nélkül, s teszi mindezt a „többiek érdekében”. A gyerekek (legyenek szinte
bármilyen életkorúak) pedig úgy élik meg, hogy nincs hatásuk az őket
közvetlenül érintő változásokra. Véletlenül se higgyük azt, hogy az evészavaros
család tagjai valóban jó gondolatolvasók! Sokkal inkább szól ez a saját igények
felismerésének hiányosságairól, illetve a saját hiányzó szükségletek
kivetítéséről. A gondolatolvasás gyakran közvetlenül is érinti az evés témakörét.
A „csak neked főztem, mert tudom, hogy szereted” ételek visszautasítása komoly
lelkiismeret-furdalással járna, s emiatt az evési vagy súlyproblémával küzdők
sokszor fogadnak el olyan ételt, ami ott és akkor (vagy abban a mennyiségben)
nem illeszkedik abba a táplálkozási rendbe, amit követni szeretnének. Ennek
ellenére a kínálást meg sem próbálják visszautasítani, mert előre „kitalálják”,
hogy a másikat ez mennyire kellemetlenül érintené. Mivel a kapcsolódást
sokszor az ételeken keresztül élik meg, ezért számukra az étel visszautasítása
egyenlő lenne a személy elutasításával – persze maga a leállíthatatlanul kínáló
fél sincs ezzel másként. A párkapcsolatban élők gyakran erényként emlegetik a
gondolatolvasást, mintha ez lenne az egyetlen elfogadható bizonyítéka annak,
hogy érzelmileg egymásra vannak hangolódva. Azon túl, hogy ez akadályozza
az igények és szükségletek kommunikációját, valamint könnyen félrecsúszhat a
gondolatolvasás, aminek sértődés a vége, folyamatos érzelmi stresszt is jelent
mindkét fél számára.
Határproblémák
A családi szerveződést illetően jellemző az összemosottság, ami azt jelenti, hogy
a generációk és az egyes családtagok közötti határok változtathatók, könnyen
átjárhatók. Még sincs valódi érzelmi közelség a felek között, a szülők gyakran
kutatnak a gyerekeik holmijai között, ahelyett, hogy rákérdeznének arra, ami
érdekli őket. A partnerkapcsolatban élők jellemzően beleszólnak egymás
dolgaiba, nem jól érzékelik, s ezáltal nem is tartják tiszteletben a személyes
szférát. Ez megnyilvánul abban is, hogy sokat foglalkoznak egymás testével,
külsejével, étkezési szokásaival, gyakran tesznek ezekre megjegyzést. A
gyereknek nem lehetnek az életkorának megfelelő titkai (még a huszonéves
gyereknek sem!), a szobája ajtaját nem zárhatja magára (de sokszor még a
fürdőszobát vagy a mellékhelyiséget sem!), nem szervezhet önállóan vagy
másokkal programot, „mert akkor anyát egyedül hagyja”. Nem támogatják az
egyéniség kialakulását, ami az önismeret szempontjából nagy veszteség.
Ugyanakkor a szülők gyakran vonakodnak a személyes vezető szerep nyílt
vállalásától. (A „mások érdekében” és az érintettek megkérdezése nélkül hozott
döntések nem jelentik a vezetői szerep nyílt felvállalását!) Ennek
megnyilvánulása a másik véglet is, amikor a kiskorú gyermeket olyan
kérdésekben hozzák döntési pozícióba, amelyek a felnőtteket érintik, például,
mint egy „kis bíró” szolgáltasson igazságot a szülők vitájában.
A külső kapcsolatokkal szemben merevek, a család az új megoldások elől
elzárkózik, a külvilággal való kapcsolat szegényes, olykor ellenséges. Ez viszont
nagymértékben akadályozza a tapasztalatszerzést, s ezáltal az önismeret
fejlődését is. Az új kihívásokkal szemben is elutasítóak, ami csökkenti a
sikerélmények lehetőségét.
Kézzelfoghatóan jelenik meg ez a viszonyulás az evés területén is. Sokszor jól
kialakult ételrepertoár van a családban, bizonyos alkalmakon csak bizonyos
ételek kerülhetnek az asztalra, bizonyos módon elkészítve. Az újdonságokat
illetően – legyenek azok új ételek vagy csak összetevők – elutasítóak, az új elvek
szerint étkező családtagokkal szemben kirekesztőek, folyamatos
megjegyzésekkel utalnak arra, hogy a táplálkozását módosítani kívánó fél
megbontja a család egységét, összezavarja a családi szokásokat. Ilyen miliőben
bizony nem könnyű felvállalni és hosszú távon kitartani egy új életmód mellett.
Ugyancsak a határproblémát jelzi a másik étkezésébe, evési és
túlsúlyproblémájába való bevonódás. Tipikus párkapcsolati vitaforrás, amikor a
nem diétázó partner minősíti, véleményezi, avagy csak megjegyzést tesz a másik
étkezésére, kommentálja a tányérjára szedett ételek minőségét és mennyiségét
(„Minek eszel annyit?” vagy: „Inkább mennél el futni az önsanyargatás
helyett!”). Persze a többség – bár nem mindig a megfelelő stílusban, de – segítő
szándékkal teszi mindezt, ezért az első dolog, amit érdemes megjegyezni, ha a
parterünket támogatni akarjuk az életmódváltásban, hogy azt a magánügyének
tekintjük, hagyjuk, hogy birtokolja annak teljes felelősségét. Még akkor is
tartsunk ki emellett, ha ő kifejezetten kéri, hogy foglaljunk állást, rejtsük el előle
a csokit, együk meg a maradékot és hasonlók. Ne lepődjünk meg azon, ha
bármilyen módon be akar vonni a testsúlycsökkentő folyamatba, hiszen ő maga
is határproblémákkal küzd. Ha ennek a kérésnek ellenállunk, akkor valamelyest
támogathatjuk őt a felismerésben.
Konfliktuskerülés
A konfliktusmegoldás hiánya mutatkozik meg azokban a családokban és
párkapcsolatokban, ahol a tagok nem tudnak egymással tárgyalni, alacsony
konfliktustűrési küszöbbel rendelkeznek, de megakadályozzák más családtagok
közötti konfliktusok kifejeződését is. Egy ilyen légkörben gyakorlatilag
mindenki úgy érzi, hogy folyamatosan „nyel”, és ez nemcsak szimbolikusan,
hanem praktikusan is jelen van a súlytöbblettel vagy evési zavarokkal élők
kapcsolatrendszereiben.
A családtagok nem tudnak személyes felelősséget vállalni a nehézségeikért,
inkább a külső körülményeket, a múltbeli eseményeket okolják vagy másokat
hibáztatnak. A krónikus túlsúllyal kapcsolatban gyakori a genetikai hatások
felemlegetése is.
Jellemző még a gyermek bevonása valamely oldalról a szülők közötti
párkapcsolati konfliktusokba, ezáltal a kóros egyensúly megőrzéséhez a
gyermek is hozzájárul, akit később emiatt jelentős bűntudat gyötör. Ilyenkor a
szülők között nincs nyílt konfliktusfelvállalás, hanem az egyik szülő
„panaszkodik” a múltbeli és jelenlegi sérelmeiről a gyermeknek. Ezáltal olyan
témákba avatja be őt, amelyek kizárólag a szülőkre tartoznak. A gyermek a
gyengébbnek vélt fél mellé áll, és ez lehetetlenné teszi a saját leválását, az
önállóság kialakulását. Másrészt „beszorul” a két szülő közé, és azzal a féllel a
kapcsolata, amelyikkel szembefordult, végképp megromolhat.
Azokban a családokban, ahol a szülők és a gyermekek is elhízottak, a negatív
érzelmek kifejezésének kerülése, a családi konfliktusok felvállalásának
képtelensége szintén megfigyelhető. A vezetői szerep vállalása mindenkinek
nehézséget jelent, a szülők ezt szívesen átruházzák valamelyik gyerekükre vagy
a saját szüleikre. Így a nagyszülők nagymértékben jelen vannak a család
életében, gyakran ők az irányítók. Nem ritka, hogy több generáció él együtt –
állandó küzdelemben a leválási nehézségek miatt.
A generációkon át hordozott súly
„A mi családunkban mindenki elhízott, ilyen a genetikánk. Mondja is mindig
anyám, minek sanyargatod magad, úgysem fogsz lefogyni, a túlsúlyod családi
örökség. Inkább fogadd el magad úgy, ahogy vagy. Néha hajlok erre, de
tehetetlennek is érzem magam, mintha valami sorscsapás lenne a testem vagy
büntetés. Számomra nem az jelenti az elfogadást, hogy úgysem tudunk ellene
tenni, akkor legalább együnk jókat és sokat. Pedig a szüleimen leginkább ezt
látom, mintha könnyebb lenne beletörődni, mint tenni ellene. Akárhányszor
megpróbáltam máshogy enni, kevesebbet vagy elhagyni bizonyos ételtípusokat,
megszóltak miatta, megjegyzéseket tettek, hogy már megint különcködöm, anya
csak miattam talpalt a konyhában egész délelőtt. Meghagyni az ételt egyenlő
azzal, hogy nem tisztelem őt, és mindegy, hogy meddig bohóckodom a
fogyókúrával, úgyis az lesz a vége, mint mindig: egy dekát sem fogok lefogyni.
Amikor nem sikerül megállnom, hogy ugyanúgy egyek, mint ők, mérhetetlen
szégyent érzek. Egyrészt magam miatt, magam előtt, másrészt, mert nekik lett
igazuk. Bár ők soha nem azt mondják, hogy gyenge vagyok és nincs akaraterőm,
hanem azt, hogy feleslegesen küzdök, szélmalomharcot vívok. Talán, ha sikerülne
tartósan lefogynom és megváltoztatnom az evési szokásaimat, akkor az azt is
jelentené számukra, hogy nem tisztelem a családomat? Hogy ezzel egy tükröt
tartanék eléjük, amiben meg kellene látniuk a saját tehetetlenségüket? Ezt én
sem szeretném. Nem akarom bántani őket. Lehet, hogy a túlsúly nálunk az
összetartozást is szimbolizálja.”
Ami a „családi örökséget” illeti: az alkati adottságok mellett meghatározóak a
szocializációs hatások is. A genetikai kutatások az elmúlt években egyre inkább
megerősítik, hogy az öröklésért nem kizárólag a genom a felelős: adott
környezeti feltételek mellett mutatkozik meg egy-egy „génben kódolt” hatás – ez
igaz a túlsúlyra és az evészavarra is. Az elhízás területén végzett
családvizsgálatok alapján, ha az egyik szülő elhízott, akkor a gyermek esélye az
elhízásra 40%, míg ha mindkét szülő érintett az elhízásban, akkor ez az arány
80%-ra emelkedik. Ennek hátterében kisebb mértékben a biológiai tényezők, s
fokozott hangsúllyal a környezeti hatások, a szocializáció, a modelltanulás és a
mintakövetés szerepét emelik ki.
Az evéshez való viszony kialakításának elsődleges színtere a származási család,
azonban jelentősek a transzgenerációs hatások is. Ha a felmenőink táplálkozását
vesszük szemügyre biológiai és pszichológiai oldalról, akkor elsőként azt
láthatjuk, hogy rengeteget változott, hogy mi és mennyi kerül az asztalra. (Már
ha manapság egyáltalán az asztalra kerül, hiszen például az, hogy a kanapén
tálcáról együnk, alig pár generációval ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna.
Ugyanez igaz a tévé és egyéb képernyők előtt történő étkezésekre is.) Változott
az egyes ételek tápanyag-összetétele, a szénhidrát-zsír-fehérje arány, az
elkészítés, a tálalás, a tárolás (felhalmozás) lehetősége, módja, az étkezések
gyakorisága és a választék is. A mennyiség tekintetében még összetettebb a kép:
egyfelől egy szerény anyagi körülmények között élő családban is több étel kerül
ma a tányérra, mint néhány évtizeddel ezelőtt egy hasonló életszínvonalon
élőnél, másfelől a megváltozott fizikai terhelés (ülőmunka) miatt ugyanaz az
adag is már túlfogyasztáshoz, s ezen keresztül túlsúlyhoz vezet. Ugyanakkor
vitathatatlanul nagyobb az egészségtudatosság, és az egyes tápanyagok
egészségre gyakorolt hatásairól való ismeretek mennyisége is.
Ám vannak olyan, az evéshez és az etetés körülményeihez kapcsolódó
viselkedéses és pszichológiai tényezők, amelyek tartósan fennállnak,
generációról generációra nem vagy alig valamennyit változnak, és nem
igazodnak a megváltozott táplálkozási körülményekhez. Manapság is nagyon
sok család őrzi a „mindent meg kell enni a tányérról” szokását, ami sokszor a
túlélést biztosította eleink számára, a mi jelenlegi életünkben azonban a
túlsúlyhoz vezető hibás gyermekkori berögződés. Nem mindegy ugyanis, hogy
mennyi és mi az a minden, amit meg kell enni arról a bizonyos tányérról, mint
ahogy az sem, hogy naponta hányszor kerülünk elé. A mai harmincasok
nagyszülei, dédszülei sokkal ritkábban ettek, jellemzően csak főétkezések
voltak, nem nassoltak, és a tányérra szedett étel éppen elég volt – nem túl sok, de
főleg nem bármennyi. Lényegesen kevesebb egyszerű szénhidrátot tartalmazott a
napi betevő, míg a mai túlsúlyos ember étrendjének jelentős hányadát ez az
élelmiszercsoport teszi ki. Sokan ódzkodnak a maradék kidobásától, mert
pazarlásnak élik meg, ami ugyancsak generációs intelemként kerülendő
viselkedés és attitűd. A cél nyilvánvalóan az lenne, hogy eleve kevesebb
élelmiszert halmozzanak fel (az asztalra, a tányérra) a családok.
A „mindent megenni” elv helyett ma már sokkal adaptívabb, ha arra tanítjuk
meg a gyerekeket, hogy felismerjék, mennyi az elég, és mikor éhesek valójában.
Ez egy tanulási folyamat, ezért időigényes és gyakorlásfüggő. Nagyon lényeges,
hogy a szülők között konszenzus van-e azzal kapcsolatban, hogy milyen étkezési
szabályok uralkodjanak a családban. Nem ritka, hogy ennek mentén csattannak
össze a szülők, s immár párkapcsolati krízist is generál a gyermek táplálásának
kérdése. Ha a szülők között ez gyakori vitapont, akkor a gyermek már magától
az étkezés helyzetétől is szorongani kezd, és ez negatív irányba változtatja meg
az ételhez, az evéshez való viszonyát.
Volt olyan páciensem, aki már egész kisgyermek korában úgy csitította a szülei
közötti veszekedéseket, hogy enni kért. Ilyenkor az anyát lefoglalta az
ételkészítés, és addig abbamaradt a konfliktus. Mondanom sem kell, hogy ez a
kislány jelentős súlytöbbletet halmozott fel, amitől még a harmincas éveire sem
sikerült megszabadulnia.
Generációk hosszú sora hordozza, és ma is rendületlenül jelen van a szülői (és
óvónői) gyakorlatban az étellel való jutalmazás, vagy a vágyott étel
megvonásával járó büntetés, mint fegyelmezési elv. Ennek az elsődleges oka
talán az, hogy hatékony – ha azt a szempontot nézzük, hogy leállítja, avagy
elősegíti valamely viselkedés megjelenését. Ám attól, hogy valami hatékony,
még nem feltétlenül hasznos is. Valóban sok gyermekkori apró-cseprő
konfliktushelyzet, szomorúság, dacosság aktuálisan megszüntethető egy kis
finomsággal (vagy annak megvonásának kilátásba helyezésével), azonban a
hosszú távú hatások is számottevőek. A túlsúlyos serdülők és felnőttek körében
gyakori, hogy jutalomfalatokkal vigasztalják magukat, avagy ismerik el aznapi
teljesítményüket, erőfeszítéseiket, de előfordul, hogy unaloműzésre használják
az evést. Amikor azt találjuk, hogy valaki így viszonyul az ételhez, gyermekkori
gyökerekhez jutunk. A jutalmazással vagy a jutalmazás elmaradásával (büntetés)
az ételhez való kapcsolódás új színezetet kap, amely tartósan megmarad, elkíséri
a személyt a felnőttkorba, s mivel érzelmek is kapcsolódnak hozzá, jóval több
lesz, mint egy „rossz szokás”, amely kellő kitartással (vagy diétával)
megszüntethető.
Tehát nagyon fontos nem pusztán követni, de megvizsgálni (és adott esetben
felülírni) felmenőink táplálkozási szokásait, és a mai körülményeink
összefüggésében meglátni azok hatásait az étkezéseinkre, a testsúlyunkra.
A kötődés és az evés zavarai
A felnőttkori kötődés személyre vonatkozó jellegzetességei a közeli kapcsolatok
dinamikájában és minőségében mutatkoznak meg. Nemcsak személyekhez,
hanem tárgyakhoz, helyszínekhez, élményekhez, hivatáshoz is kötődhetünk. Sőt,
evési problémákkal élőknél az ételhez, az étkezéshez való kapcsolódás is mutat
olyan vonásokat, amelyeket a kötődés fogalmain keresztül érthetünk meg. A
legmeghatározóbb közelségélmények az első életévben bevésődnek, majd
beépülnek a személyiségbe. Ezáltal az összes kapcsolódásunkat meghatározó
alapmintázatot jelentenek.
Az evészavarok és a kötődési stílusok összefüggését nemzetközi szinten széles
körben kutatják, hazánkban alig pár vizsgálatot találhatunk a témakörben. S bár
egyelőre a kutatások több kérdést vetnek fel, mint amennyit megválaszolnak, az
egyre biztosabbnak tűnik, hogy az evészavarok összefüggése a korai kötődés
zavaraival számottevő: az anorexiás és a bulimiás betegek 96-98%-ánál a
biztonságos kötődés hiányára figyeltek fel egyes kutatók. A szorongó-
ambivalens és a szorongó-elkerülő kötődés a két legjellemzőbb mintázata az
evészavarokban szenvedők anya-gyermek kapcsolódásának.
Az evészavarok hátterén összetett és körkörösen kapcsolódó ok-okozati
rendszert találunk. Lehetetlen egy-egy tényezőt ezek közül kiemelni, és azzal
magyarázni a betegséget, így a kötődés zavarai sem okoznak önmagukban evési
zavart. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy a bizonytalan kötődés mentén kialakuló
önértékelési zavar és a szorongás hátterén kialakuló stresszkezelési problémák
képeznek hidat az evészavar és a kora gyermekkori kapcsolódás jellegzetes
hiányosságai között.
A fiatalkori túlsúly és a bizonytalan (ambivalens, elkerülő, dezorganizált)
kötődés között is találtak figyelemre méltó kapcsolatot. A vizsgálatok
eredményei egységes képet mutatnak annak megállapításában, hogy a
bizonytalan kötődés magasabb testtömegindexszel társul.
Egy közel ezer főt vizsgáló longitudinális kutatás arról számol be, hogy
amennyiben 36 hónapos kora előtt bizonytalan kötődés jellemzi az anyagyermek kapcsolatot, két és félszeresére nő az esélye a tinédzserkori túlsúly
kialakulásának, szemben azokkal a gyerekekkel, akik biztonságos kötődést
alakítottak ki korai életéveikben. A kutatók többoldalú magyarázatot adnak a
megállapításaikra. A bizonytalanul kötődő gyerekek érzelmi önszabályozása
zavart szenved, mivel az anya kiszámíthatatlanul elérhető, nem vagy
következetlenül nyugtatja meg a gyermeket, nem nyújt számára megfelelő
támaszt. Ennek következményeként a gyermek stressz-szintje folyamatosan
magas lesz, aminek kezeléséhez nem kap használható segítséget, mintát. A
krónikus stressz viszont befolyásolhatja azokat a fiziológia rendszereket az
agyban, amelyek a testsúlyt és a táplálékfelvételt is szabályozzák. Ahogy a
szerzők a tanulmányban írják: „Az agy azon területei, amelyek az energiaegyensúlyt szabályozzák, szintén szerepet játszanak a stresszválasz és az
érzelmek szabályozásában, és az extrém és/vagy tartós stressz az agy ezen
területeinek szabályozási zavarához (diszregulációjához) vezet. A stressz növeli
a nagyon ízletes ételek fogyasztását, ami megnyugtatja az agy stresszérzékelő
területeit.”
Fontos azonban szem előtt tartani, hogy az anya-gyermek kötődés milyenségét
számos olyan tényező is befolyásolja, amelyek nem kizárólag az anyától
függnek, ilyen a szociogazdasági környezet, az anya mentális és fizikai állapota,
valamint meghatározó a gyermek veleszületett temperamentuma is.
Evés és kapcsolódás
Az evéshez és az ételekhez való viszonyunk a születésünk utáni első
pillanatoktól kezdve összekapcsol minket másokkal. A csecsemő ellazul,
megnyugszik a táplálás során, s mindeközben kapcsolatot is teremt. Az etetés
légköre meghatározó információkkal látja el a saját testi szükségleteiről (éhes
vagy jóllakott), az igényeire várható reakciókról (megértik-e, figyelembe veszike) és a gondozó elérhetőségéről (biztonság és kiszámíthatóság). Az evés-etetés
mint kapcsolódási minta egyre fontosabbá és érzelmileg összetettebbé válhat a
felnövekedés során, sőt, gyakran az egész életen keresztül megmarad, mint
kiemelt érintkezési pont a családtagok között éppúgy, mint a tágabb szociális
környezetben. A kötődésről, a kapcsolódás minőségéről szerzett első
tapasztalataink alapvetően meghatározzák másokhoz, a világhoz és
önmagunkhoz való viszonyulásunkat. Újra és újra megerősítést is nyernek – akár
pozitívak, akár negatívak ezek az élmények – a barátságokban, a
párkapcsolatokban, a munkahelyi viszonyokban, majd átörökítjük ezeket a
gyermekeinkkel kialakított kapcsolódási formákba, de meghatározzák azt is,
hogy milyen viszonyban vagyunk a saját tükörképünkkel.
Korai kötődés és öngondoskodás
„Tudom, hogy a túlsúly káros, mégsem teszek ellene semmit. Egészen apró
dolgokat sem teszek meg az egészségemért, önmagamért. Sem a páromért, sem a
szüleimért, sem a gyerekeimért. Hiszen az evési problémám rájuk is hatással
van, napi szinten is, de hosszú távon mindenképp. A kudarcok miatt sokszor
vagyok feszült, kiabálok a gyerekekkel, a párommal is, amikor nem kéne. Nem is
tehetnek semmiről, én meg nem mondom meg nekik, hogy figyeljetek, az a
gondom, hogy egy hete nem fogytam egy dekát sem, sőt még híztam is. Úgysem
értenék meg, és nem is kell nekik ezt tudni. Ezért még jobban utálom magam, és
még többször zabálok. Mintha nem is érdemelném meg a törődést, mert kövér
vagyok. Ha lefogyok, akkor jár majd nekem is az odafigyelés, a gondoskodás.
Közben meg ha valami bánt, édességgel jutalmazom magam, mert akkor meg
úgy érzem, hogy nekem is jusson már egy kicsi jó ebben az életben, nem élhetek
örömtelenül. Tele vagyok ellentmondással, tiszta agyrém ez az egész. Álló nap
cikáznak a fejemben ezek a gondolatok, és amikor már nagyon szorongok, akkor
azt is oldja kicsit az evés. Nem tudok elszámolni ezekkel a cselekedeteimmel, a
kesze-kusza érzéseimmel és a sehová nem vezető gondolataimmal. Napról napra
érzem, hogy a párom eltávolodik tőlem, nem érti, mi zajlik bennem. Mintha
sodorna magával ez az egész, és én nem tudom, hogyan kell megállítani.”
Figyelemre méltó összefüggést találtak a kötődési viselkedés és az egészségmagatartás területén. A kötődés nemcsak a pszichés jólléttel és jól működéssel,
hanem a fizikai biztonsággal is kapcsolatban van, ezért a zavara hatással lesz az
egészségtudatos magatartásra is. Az evési zavarok és a túlsúly-elhízás területén
kiemelt arányban találkozom az öngondoskodás alacsony szintjével. Nem
feltétlenül a külcsín, a külsőségek tekintetében, de az érintettek sok szempontból
elhanyagolják magukat. Ennek leggyakoribb megnyilvánulása, hogy nagyon
nehezükre esik gondoskodni önmaguk számára enni- és innivalóról. A legtöbb
életmódváltást célzó kísérletük ezen a ponton bukik el: előre tervezni,
beszerezni, elkészíteni, bedobozolni, sokuk számára heroikus erőfeszítésnek
tűnik, s ha olykor nagy elánnal bele is kezdenek, hamar feladják, s ismét a
könnyen elérhető, előre csomagolt ételekből választanak, amelyek többsége
általában magas szénhidráttartalmú, egészségtelen élelmiszer. Ugyancsak
nehezükre esik maguknak tálalni, kiszedni az ételt, megtisztelni önmagukat az
étkezés méltó körülményeivel. Így aztán sokszor kapkodva, állva, más
feladatvégzés közben, csomagolásból esznek, a folyadékfogyasztást (különösen
ha vízről van szó) pedig teljesen elhanyagolják. Mindezek közvetlenül hatással
lehetnek a súlygyarapodásra, a többletfogyasztásra, a súlyvesztési nehézségre és
a visszahízásra. A kötődésvizsgálatok eddigi eredményei alapján az
öngondoskodás nehézsége, csakúgy, mint az egészségügyi kockázatok figyelmen
kívül hagyása mögött a biztonságos korai kötődés hiánya áll, ezért felnőttként
sem pusztán erőfeszítésről és tanulási folyamatról, szokáskialakításról van szó.
Ugyanakkor az önértékelés ebben az esetben is fontos közvetítő változóként
merült fel: az önbecsülés erősítése elősegíti az egészségtudatos magatartás
megjelenését.
Amikor megkérünk túlsúllyal élő felnőtteket, hogy meséljenek arról, hogyan
gondoskodtak róluk gyermekkorukban a szüleik, több hasonlóságot fedezhetünk
fel. A legtöbb családban fizikailag messzemenően ellátták a gyerekeket, még ha
a család szűkös anyagi körülmények között is élt, étel mindig volt otthon. Az
anya vagy a nagymama rendszeresen főzött, voltak közös étkezések, amelyek
központi szerepet töltöttek be a család életében. Az ételválasztást viszont
többnyire a családfő ízlése és a családi hagyományok határozták meg, s alig
vették figyelembe a gyermekek kívánságait, igényeit. Ezen kialakult szokások
mentén gyakran előfordult, hogy jutalmazással vagy büntetéssel, hízelgéssel
vagy fenyegetéssel kapacitálták őket olyan minőségű és mennyiségű ételek
elfogyasztására, ami a saját akaratukkal és szükségletükkel ellentétes volt. Az
ételt jellemzően használták konfliktuskezelésre, megnyugtatásra és jutalmazásra.
Ugyanakkor az elbeszélésekből az is körvonalazódik, hogy az érzelmi
támasznyújtásról szerzett élményeik igen szegényesek. Sokan számolnak be
közülük arról, hogy a szüleik alig vagy soha nem érintették meg őket – vagy ha
igen, akkor az a fizikai gondoskodással volt összefüggésben (mosdatás, fésülés,
öltöztetés). A szülők érzelmileg nem voltak számukra elérhetőek, aminek
részben fizikai, részben pszichológiai okai voltak. Az apák távolmaradását a
szülők közötti házassági konfliktusok, szenvedélybetegség (alkohol,
szerencsejáték) vagy a túlmunka indokolta, míg az anyák esetében kezelt vagy
kezeletlen pszichés zavar (depresszió, szorongás, pánikbetegség), elhízás
hátterén kialakult inaktivitás, valamint a család megélhetésének biztosítása a
leggyakoribb okok. Ha megkérdezzük, hogyan fejezték ki a közelséget a
családjukban, akkor a leggyakoribb válasz étkezéssel kapcsolatos, például:
vacsora, terített asztal, vendéglátás, dicséret az ételen keresztül (például
elismerésként többletfogyasztás vagy többletfogyasztásért elismerés),
kizárólagos kapcsolódás az ételen keresztül (a kedvencét főzi, ha hazamegy,
közös étkezések). Ha egy gyermek számára a szülő érzelmileg nem elérhető,
akkor az önmegnyugtatás, a biztonságérzet, valamint az önértékelés területén a
fejlődése zavart szenved. A falászavarban szenvedő felnőttek és gyerekek
gyakran reagálnak evéssel, többletfogyasztással az ebből eredő szorongásra.
A párkapcsolatokban is fontos szabályozó szerepe lehet az ételnek, az etetésnek,
sokszor a valódi közelség, közeledés hiányát igyekszik pótolni, ami vonatkozik
az intimitásra, a szexualitásra és az érzelmi támasznyújtásra is.
Kapcsolatban önmagammal
„Megszeretni ezt a testet – na, az valami lenne! Az jóval több lenne, mint
szépnek látni, másoknak tetszeni vagy lefogyni. Ha igazán őszinte vagyok, akkor
sosem voltam magammal elégedett, még akkor sem, amikor egy gramm felesleg
nem volt rajtam. Csak erről hajlamos vagyok elfelejtkezni. Az evés viszont
fontos. Egy szelep, amelyen kiengedem a gőzt. Az az érzés felülmúlhatatlan,
amikor végre elalszanak. A gyerekek, a férjem és én még maradok. Ahogy
közeledik az este, érzem, hogy egyre türelmetlenebb vagyok mindenkivel, hogy
siessenek, menjenek már, hagyjanak végre egyedül. És amikor végre egyedül
hagynak, mégsem vagyok elég önmagamnak, kell a kaja. Végre nem kér senki,
nem bámul a tányéromba senki, nem ugráltat, nem kérdez, nem tesz megjegyzést.
Ilyenkor nem kell megfelelnem senkinek. Nem kell egészségtudatosan ennem,
csak azért, hogy példát mutassak a gyerekeknek. Végre lehetek felnőtt, és
csinálhatok azt, amit én akarok. És én eszem, mert enni akarok. Finomat, sokat,
egészségtelent. Aztán persze jön a bűntudat, hogy már megint átvertem
mindenkit, aki szeret.”
A saját testhez való viszony és a testismeret sarkalatos pontjai az evési
zavaroknak és a párkapcsolati sikerességnek is. Sokan, akik vélt vagy valós
súlytöbblettel küzdenek, eleve kizártnak tartják, hogy társat találjanak
maguknak. Gyakran azonban az történik, hogy hiába fogynak le, az önmagukhoz
való viszonyuk, az önbecsülésük lényegesen nem változik, ha a súlyvesztést nem
kíséri pozitív irányú változás a testismeret és az önismeret területein.
A test fejlődése, változása és a saját testélményre vonatkozó fizikai és pszichés
tapasztalatok központi jelentőséggel bírnak a személyiség alakulásában. A
testkép az első, legapróbb mozgások, testi tapasztalások élményéből alakul ki.
Ez a tudás és élmény a testről, a testhatárokról, a test képességeiről,
ügyességéről, a test fizikai kiterjedéséről és a kinézetéről is szól. A testkép egy
több összetevős fogalom: mit gondolunk, mit érzékelünk-észlelünk a saját
testünkkel kapcsolatban, és hogyan viszonyulunk hozzá érzelmileg. Utóbbit
látom a leginkább hangsúlyozottnak a hétköznapokban a túlsúllyal/evészavarral
való küzdelem során. A családtagok, a barátok – látva a krónikus fogyókúrázók
vagy evészavarral küzdők évekig tartó hányattatásait – sokszor már
tehetetlenségükben, de előbb-utóbb elsütik azt a mondatot, hogy „fogadd el
magad olyannak, amilyen vagy, inkább szeresd meg a tested, ne ostorozd, ne
utáld magad”. Erre vonatkozóan aztán jól ismert praktikák, tippek sorát vetik fel:
mondjuk magunknak mindennap a tükörbe nézve, hogy szeretjük magunkat,
dicsérjük meg egy-egy testrészünket, tegyünk karcsú/túlsúlyos fotót a hűtőre
biztatásképpen/elrettentésül, adjunk hálát mindennap a testünkért, hogy szolgál
minket, és még sorolhatnánk. Ha rálátunk arra, hogy a testkép egy igen komplex
és kora gyermekkortól milliónyi tapasztalatból összeszerkesztett tudás és élmény
önmagunkról, akkor érthetővé válik, hogy miért véges a fenti tanácsok hatása,
különösen hosszú távon.
Az énkép és a testkép fejlődése már csecsemőkortól kezdve szorosan
összekapcsolódik. A gyermek testképének első élménye az „én, aki cselekszem”.
A saját test észlelése, az önindította mozgás és annak átélt hatékonysága lesz az
énélmény alapja. Meghatározza, hogyan viszonyul egy személy önmagához, és
közvetetten azt is, hogyan kapcsolódik másokhoz: az alacsony önértékelésű
ember bizonytalan lesz a szociális térben is. Evési problémákban azt
tapasztalhatjuk, hogy a testével elégedetlen személy gyakran mellőzi a társas
helyzeteket, arra hivatkozva, hogy fél a kinézetét érintő negatív
megjegyzésektől. Az elkerülés viszont tovább fokozza a tapasztalatszerzés
hiányát, ezáltal egy önsorsrontó kör részévé válik: a személy egyre kevesebb
testi-lelki-szellemi-szociális élményt él át. Fontos hangsúlyozni, hogy a
gyermekkori túlvédő szülői magatartás negatívan hat a testképre azáltal, hogy
elvonja a gyermeket a saját test megtapasztalásának élményétől. A testkép
fejlődésére jelentős hatással vannak a felnőttek (szülők, tanárok, társadalom,
média) és a kortársak (testvérek, barátok, osztálytársak) visszajelzései. Ha a
gyermek valamilyen okból nem vagy kevés visszajelzést kap, akkor nem tud
épülni a testkép és az énkép, ugyanakkor negatív önértékelési folyamatok is
elindulhatnak. A testkép fontos alapját képezi az önbecsülésnek. A lányok már
kisgyermekkortól kezdve veszélyeztetettebbek a negatív testkép és a saját testtel
való elégedetlenség kialakulása szempontjából. Ez a különbség serdülőkorra
még erőteljesebbé válik. A testi megjelenéssel kapcsolatos versengés, a
kortárscsúfolás, kiközösítés, általában véve a bántalmazás (kortársak közötti
vagy családon belüli, fizikai, érzelmi, szexuális) és a média által sugallt irreális
testideálok jelentik a negatív testkép legfőbb hatótényezőit.
A biztonságos kötődés talaján a gyermek kipróbálhatja testi képességeit, a
negatív élmények megtapasztalását a szülők, felnőttek érzelmi támasznyújtása
kíséri, akik nyugtatják, segítik, bátorítják, de egyben óvják is őt. Sem a túl sok,
sem a túl kevés sérülés nem jó az öntapasztalás, a pozitív önértékelés
szempontjából. Ahogy mondani szokták, a jó szülő nem azt tanítja meg a
gyereknek, hogyan ne essen el, hanem megmutatja, hogyan kell felállni.
Az evési problémák egyes típusaiban kisebb-nagyobb mértékű testképzavarral is
találkozunk. Általában jellemző, hogy az evészavarosok elutasítják, negatívan
ítélik meg a testüket. Közülük sokan arról számolnak be, hogy gyermekkorukban
túlságosan féltették őket, vagy ők maguk féltek attól, hogy megtapasztalják a
saját testi képességeiket. Emellett viszont mindig hangsúlyos a gyermekkori
visszatekintésekben a szülők (különösen az anya) saját testéhez való viszonya és
az arra vonatkozó megjegyzések, értékelések. Jellemzően összezavarja a
gyermeket, ha a túlsúlyos vagy alultáplált családtag nem étkezik együtt a
családdal, hanem magányosan vagy titokban eszik. Nem értik az összefüggést az
elfogyasztott étel mennyisége, minősége és a súlytöbblet vagy súlyhiány mögött,
márpedig a megértés fontos számukra a kiszámíthatóság, a következetesség és a
biztonságérzet miatt. A praxisomban több, anorexiás és bulimiás nőtől hallottam
már, hogy féltek attól, hogy előbb-utóbb ők is elhíznak, mint az édesanyjuk, de
gyermekkorukban nem értették, észlelték, hogy mi vezetett az ő súlytöbbletéhez,
ez pedig fokozta a kontrollvesztettség élményüket. Ezekből a beszámolókból az
is kitűnik, hogy sem az nem segít a gyermeknek, ha az anya nem vesz tudomást
a saját súlytöbbletéről, sem pedig az, ha ostorozza önmagát. Még tovább rontja a
helyzetet, ha az apa rendszeresen becsmérli az anyát a súlytöbblete miatt a
gyermekek füle hallatára. Természetesen az a legjobb, ha titkolózás, piszkálás és
látszatmegoldások helyett a szülők rendbe szedik a saját testükhöz, az evéshez
való viszonyukat (s ezen keresztül a testsúlyukat) – és ha szükséges, ehhez
professzionális segítséget is kérnek.
Máshogy kapcsolódni
Az evészavarok területén folytatott kötődésvizsgálatokból kiderült: a bizonytalan
kötődés talaján kialakuló szorongás és önértékelési zavar negatívan hat az evési
viselkedésre.
Hogyan lehet egy ilyen mélyen gyökerező kapcsolati bevésődésen,
alapmintázaton változtatni, különösen, ha az idegrendszerünkben, „sejtszinten”
is belénk van kódolva? Leginkább úgy, hogy a személy másfajta, biztonságos
kötődésen alapuló kapcsolódásokban van jelen, s erről szerez élményeket. Az
ilyen kapcsolatok bizalmon alapulnak, támaszt nyújtanak, amikor a személy
megküzdési kapacitása véges, és segít megtanulni az önszabályozáson keresztül
az önmegnyugtatást is. A párkapcsolati elvárásaikban ezek fokozott hangsúllyal
jelennek meg. A bizonytalan kötődésű ember azonban folyamatosan olyan
kapcsolatokba bonyolódik, amelyek így vagy úgy, de leképezik korai
kötődésének alapmintázatát. Egyrészt az összes viselkedési mintája ellentmond a
biztonságos kapcsolódásnak, másrészt az ismerős helyzetek, viszonyulások –
még ha nem is segítenek rajtunk, nem is szolgálják a fejlődésünket és a
jóllétünket – mindig vonzóbbak, mivel kiszámíthatóbbak, s ezáltal a biztonság
illúzióját keltik.
Sokszor, akik már párkapcsolatban élnek, küzdenek a társukkal, az evészavarral
vagy a túlsúllyal, mert úgy élik meg, hogy emiatt nem tud új szintre lépni a
kapcsolat. A tapasztalat azonban az, hogy nem elég inspirálni, támogatni a
súlyproblémával küzdő társat, hanem a zavar mögé nézve érdemes megvizsgálni
a kettőnk viszonyát is, a fentiekben bemutatott ismérvek mentén. Legtöbbször a
párkapcsolatnak is átalakuláson kell keresztülmennie ahhoz, hogy az evési
probléma tartósan megoldódjon.
Kiből lesz mégis „sorompó”? Ki állíthatja meg a sokszor generációkon át
görgetett hibás kötődésmintákat? Tapasztalataim szerint gyakorlatilag bárkiből
lehet, aki hajlandó őszintén szembenézni a saját hiányaival, azzal, hogy mit
kapott s mit ad tovább. Az evészavar (vagy bármilyen testi-lelki tünet) segíthet a
felismerésben, és sokszor kellő szenvedésnyomást teremt a változások
elindításához vagy a segítségkéréshez. A legújabb pszichoneurológiai
vizsgálatok is egyre több bizakodásra adnak okot: az emberi idegrendszer
plaszticitása, változási képessége jelentősebb, mint azt korábban gondolták, s ez
lehetővé teszi, hogy a transzgenerációsan hordozott érzelmi, gondolkodási és
viselkedéses lenyomatok idővel átírhatók legyenek. Az útja ennek a változásnak
viszont nem pusztán a megértés és a felismerés, hanem a megtapasztalás és az
érzelmi átélés, ami csak úgy lehetséges, ha olyan emberi viszonyaink alakulnak
ki, amelyek nem viszik tovább a kapcsolatainkban elszenvedett sérüléseinket,
hanem egy másfajta, egészséges relációt is mutatnak.
Két ember közötti gyógyító kapcsolat képes arra, hogy a személy megtanuljon –
hosszú idő elteltével – máshogy kapcsolódni a világhoz. A pszichológus
szakember abban tud segíteni, hogy olyan kapcsolódást nyújt a kliensnek, amely
tartalmazza a biztonságos kötődés legfontosabb ismérveit: az odafigyelést, a
tiszteletet, a kíváncsiságot, az elfogadást, a megbízhatóságot, a
következetességet, az érzelmi kiszámíthatóságot. Az erre az alapra épülő közös
munka során mintát kap a kliens egy támogató kapcsolatról, amelyet nemcsak
megért, hanem át is él. Ennek megtapasztalása ugyanúgy nyomot hagy,
leképeződik az idegrendszerében, mint a korábbi negatív élmények, s ezáltal
lassan átírhatók az alapminta egyes elemei is.
Az evészavar és a túlsúly: kulcs önmagunkhoz
A másokhoz való kapcsolódásunk meghatározza, hogyan viszonyulunk az
evéshez és a saját testünkhöz. A testünkhöz és az evéshez való viszonyunk
meghatározza, hogyan kapcsolódunk másokhoz, hogyan választunk párt, miként
éljük meg az intimitást, a szexualitást. Az evési probléma jelenléte átírja a
kapcsolatainkat is: az étellel, evéssel szembeni ambivalencia hatással van a
szociális környezetünkre. Míg a magányos evés elszigetel, a közös evési
szokásrendszer – még ha nem is szolgálja minden esetben a test egészségét –
összeköt másokkal. Az evéshez érzelmek sokasága kapcsolódik, amelyek néha
hiányoznak a kapcsolatokból, s bár a megélésük sokszor lehetetlen, az ételen
keresztül mégis kifejezésre jutnak.
A túlsúlyos és az evés zavaraitól szenvedő ember a túlfogyasztással
gyakorlatilag folyamatosan üzen a környezetének arról, hogy valami nem jól
működik az életében: unatkozik, kerüli a konfliktusokat, lenyeli a vágyait, nem
tudja megfogalmazni az igényeit, nem ismeri a valódi szükségleteit, nem tudja,
hol vannak a határai, nem ismeri vagy elutasítja önmagát, nem tartja magát
elfogadhatónak, szerethetőnek, úgy érzi, hogy nem értik meg, több szabadságra
és valódi kapcsolódásra vágyik. Pszichológiai aspektusból szemlélve sokféle
üzenet rejlik a mögött, hogy valaki rendszeresen többet eszik annál, mint
amennyire biológiailag szüksége van. Általában elmondhatjuk, hogy az evési
problémákkal küzdő emberek a valódi szükségleteik és érzelmeik felismerésében
és megfogalmazásában kevésbé jártasak, sokszor a gyermekkoruk óta tartó
fokozott megfelelésigény tartja őket vissza azok érvényesítésétől. Ellenben
nagyon érzékenyek a szavak mögötti kommunikációra, a többségük nagyon
fogékony mások hogylétére, érzelmi megnyilvánulásaira. Talán ez is az oka
annak, hogy az evésen keresztül kommunikálnak, sokszor azon keresztül fejezik
ki, amit elmondani nem tudnak vagy nincs bátorságuk.
Ha elkezdünk egy súlyproblémával küzdő embert kérdezgetni az evéshez fűződő
viszonyáról, szembeötlő ellentmondásokkal találkozunk: az evés élete
megkeserítője, amely beszűkíti a testi-lelki lehetőségeit, akadályozza az
önmegvalósításban, de azon ritka pillanatokat is jelenti, amikor teljes valójában
önmaga tud lenni, amikor senki előtt nem kell álarcot viselnie, és végre – ha csak
pár perc erejéig is – azt élheti meg, hogy szabadon cselekszik. Utóbbi érzéseket
különösen titkolja, sokszor még önmaga előtt is, nehogy ezek a pozitív élmények
alátámasszák az őt gyakran ért kritikát, miszerint „azért nem tud lefogyni, mert
nem is akarja eléggé”. Hiába tapasztal nap mint nap pozitív, máshol nehezen
megélt érzelmeket az evéssel kapcsolatban, a hozzá fűződő ambivalens
viszonynak mégis csupán a negatív oldalát hangsúlyozza, amikor a gyógyulásra
vagy a fogyásra gondol. Ám az evési zavarra vagy a túlsúlyra nemcsak úgy
tekinthetünk, mint egy leküzdendő akadályra, amely megkeseríti az életünket,
hanem mint egy segítő szándékú jelzésre is. Ha nyitottá válunk e nézőpont
befogadására, akár hosszú évek, évtizedek után is elindulhatunk a
gyógyulás/változás útján, melynek során a helyükre kerülnek a kapcsolataink
(beleértve a párkapcsolatunkat), az érzelmeink és az evés is. Végül így kerülhet a
helyére maga az ember is.
F. Várkonyi Zsuzsa
Honnan jöttem?
Nincs olyan hitrendszer, vallás vagy filozófia, amely ne keresné a választ arra a
kérdésre, hogy miért születik sok embergyerek alkalmatlan vagy számára
idegenszerű családba, vagy miért kerül el még gyerekként szüleitől. Miért kapott
olyan szülőket, akik nem akarnak a szülei lenni, vagy éppen olyan „választott
szülőket”, akik imádják és óvják őt? Miért kallódnak egyesek egész
gyerekkorukban otthonnak nem nevezhető, folyton cserélődő helyek között?
Miért tűnnek el apák – nemegyszer anyák – gyerekeik szeme elől? Ha ez történt,
meg lehet-e később találni őket, és főleg: érdemes-e?
Ezekre a kérdésekre nem könnyű választ találni – de irigyelhetjük azokat, akik
hinni tudnak valamiféle igazságban, mert őket nem kínozza bizonytalanság. A
hívő embernek könnyebb megbékélnie a szokatlan családi helyzettel, hiszen
sorsát valamilyen fensőbb akarattól, Istentől származtatja. És ha Istenben
jóindulatú és gondoskodó erőt lát, akkor nemcsak megbékél sorsával, hanem
valószínűleg a legjobbat hozza ki lehetőségeiből.
Ezerszer nehezebb annak a gyereknek, aki sorsáért pusztán szüleit teszi
felelőssé. Ha elutasítóak, akkor a gyerek el van utasítva; ha érzéketlenek, akkor a
gyerek számára nincs, aki együtt érző lehetne vele; ha nem örülnek érkezésének,
akkor fölöslegesnek, útban lévőnek érzi magát. Egy szerető, jóságos Isten képe
viszont felülírhatja a családban tapasztalt nehézségeket vagy az onnan kivetett
gyerek életélményét. És eljuthat odáig, hogy már nem a szülőknek akar
megfelelni, nem az ő kedvüket keresi, nem őrájuk akar hasonlítani – hanem
valami tisztább emberképre, amit jó esetben távolabbi felnőttek tanítottak neki.
De az is előfordul, hogy a gyerek maga alakítja ki ezt a képet.
Néhány gondolat a korai kötődésről
Ahhoz, hogy valaki gyereket szüljön vagy nemzzen, sem érettnek, sem
kiegyensúlyozottnak, sem jóságosnak nem kell lennie. Igaz, hogy normális
esetben az anyaság már a szülés előtt gondoskodni kezd a baba méltó
fogadtatásáról: olyan mennyiségű szeretethormon termelődik az anya
szervezetében, ami „ösztönösen” jó gondoskodóvá teszi a nőt.1 De mit jelent az,
hogy normális esetben? Azt, hogy az adott anya valaha, csecsemőként megkapta
a megfelelő anyai gondoskodást! Mert az anyasági program csak akkor indul be,
ha megvannak erről a helyzetről a korai emléknyomok, fordított
szereposztásban. Sejtszintű emlékezetünk ugyanis nemcsak a saját szerepet
jegyzi meg, hanem a helyzet egészét. És csak akkor tudunk majd gondoskodó
anyaként működni, ha valaha megéltük az anyai gondoskodás alaphelyzetét.
Számos állatkísérlet bizonyította, hogy azok az emlőspéldányok, amelyeket
születésük után anyjuk nem gondozott, már kölyökkorukban sem boldogulnak
normálisan a kortárskapcsolataikban, később szexuális viselkedésük bizarr vagy
elutasító lesz, és ha nőstényként valahogyan mégis teherbe esnek, kölykeikkel
brutálisan bánnak vagy teljesen közömbösen viszonyulnak hozzájuk.
Nemegyszer ugyanez történik az elhanyagolt embergyerekkel is.
Sosem felejtem el azt a több mint harminc éve látott riportot, amely néhány
állami gondozott kamasz által elkövetett brutális gyilkosságról számolt be. Egy
idős vasutas befogadta a három-négy fős kószáló gyerekcsapatot éjszakára, akik
egy kokszot erőltetve a torkába, megfojtották az öreget. Volt köztük egy lány is, ő
is aktívan részt vett a gyilkosságban. Számomra ez volt a leghihetetlenebb részlet
ebben a történetben – míg ki nem derült, hogy ez a lány egyetlen napot sem
töltött annak idején anyja mellett, és vélhetően más gondoskodó felnőtt mellett
sem.
Az egyszemélyes kötődést meg nem tapasztalt gyereknél tehát könnyen
előfordulhat, hogy érzelmileg fogyatékos lesz. Ha nincs folyamatosság az első,
sorsdöntő kapcsolatokban, a gyerek azt tanulja meg, hogy kötődni veszélyes,
hiszen fájdalmas csalódásokhoz vezet, és hogy ő maga hiába próbálkozik, nem
tudja behívni az épp csak megismert/megszokott, tehát megnyugtató arcot.2
Márpedig csakis a megszokott (ember, környezet, ritmus) ad olyan biztonságot,
ami mellől aztán hamarosan el lehet indulni a világ fölfedezésére – apró
lépésekkel, hogy onnan vissza lehessen szaladni megnyugvásképpen a
megszokott emberhez, helyhez. A tucatnyi gondozó által ellátott intézeti
kisgyerek nem indul felfedezőútra – már a pólyázón ott lehet hagyni őrizetlenül,
mert nem indul semerre, nem érdekli a világ. Kötődni pedig senkihez sem
kötődik. Lehet, hogy két-három évesen ennek egy furcsa változatát mutatja:
például azt, hogy a bölcsődés csoporttal tett utcai séta során bárki idegen kezét
szívesen megfogja, és el is menne vele. Ennek ugyanaz a magyarázata, mint a
későbbi kötődéshiánynak: az, hogy olyan mindegy, kinek a kezét fogja éppen, az
illető előbb-utóbb úgyis eltűnik.
A félreértések elkerülése végett már most ki akarom mondani, hogy kellő
gondoskodást természetesen nemcsak a biológiai anya képes adni, hanem bárki
más is, aki eléggé ráhangolódott erre a kisgyerekre. Lehet férfi, lehet idős, lehet
vér szerint idegen – csak épp szereti ezt a babát.
A személynek szóló érzelmi kötődés adja az erkölcs alapjait. Az erkölcs – tudjuk
– nem más, mint belsővé vált parancsok gyűjteménye, amelyek arra indítanak
minket, hogy saját kedvünk, érdekünk vagy kényelmünk ellenére mások javára
döntsünk. Ha nincs szeretett „másik” az életünkben, akkor nincs kiért meghozni
ezeket az áldozatokat, sőt, talán nem is volt kiktől összeszedni ezt a
parancsgyűjteményt. Az emiatt értékrend nélkül felnövő gyerek érdekes módon
nemcsak emberi kapcsolataiban működik megbízhatatlanul, hanem a dolgok,
tárgyak, élménylehetőségek terén sem gondolkodik a hosszú távú
következményekről: elherdál, rongál, óvatlanul elcsábul. Mondhatjuk tehát,
hogy az emberi civilizáció békéjét a stabil család teremti meg.
Jo Marchant, akinek nagyszerű könyve magyarul Gyógyító elme címmel jelent
meg, nemcsak agykutatókhoz látogatott el, hanem olyan hétköznapi emberekhez
is, akiknek életkörülményei szokatlan nyomokat hagytak agyműködésükön.
Például néhány mélyszegénységben élő afroamerikai csonka családhoz, akiknél
agykutatók azt találták, hogy az alapvető biztonságot (apát, anyát, ennivalót,
iskolai elismerést) nélkülöző fiatalok agyában választás esetén mindig azok a
régiók aktiválódnak, amelyek az azonnali, kisebb jutalmat keresik, szemben a
hosszú távú, de „jövedelmezőbb” nyereségekkel – amilyen például az
önfegyelmet igénylő tanulás lenne a későbbi jobb boldogulás érdekében, vagy a
megbízhatóság, ami a kapcsolatok megtartását hozhatja. De ugyanilyen háttere
van a felelőtlen szexnek, szemben az elkötelezett párkapcsolattal. Ez a
választásuk nagyon észszerű: azt tapasztalták, hogy alapvető szükségleteiket
gyakran nem elégíthetik ki, ezért aztán azonnal meg kell ragadni a lehetőséget,
amikor mégis valami jutalom reménye csillan fel.
Most pedig térjünk át egy másfajta kötődéstörténetre. Az a kisgyerek, akiben
első hónapjai során már kialakult a kötődés anyja, apja vagy más stabil
gondozója iránt, de a beszéd előtti korban hirtelen – mindenkijét és mindenét
elveszítve – új környezetbe (például kórházba, távoli rokonokhoz) kerül, ezzel a
megismert, de megszakított kötődési élménnyel küzdhet majd egész életében.
Erről más szakemberek is beszámoltak már, én is több helyen írtam róla, de nem
lehet elégszer. Ezek a gyerekek később a kötődés két véglete közül szoktak
választani – és felnőttkorban mindkettőnek nagy az ára. Vagy minden kialakuló
barátságukat, párkapcsolatukat sorban megszakítják, vagy olyan csimpaszkodva
ragaszkodnak a leglehetetlenebb partnerekhez is, és olyan féltékenyek bárki
harmadik szereplőre, hogy életük a megalázottságról és az elvesztéstől való
rettegésről fog szólni.
A krónikus kapcsolatmegszakító nem egyszerűen ismétli eredeti traumáját –
ahogy a pszichoanalízis atyja, Sigmund Freud gondolta –, hanem ezzel meg is
védi magát a fájdalomtól. Nem várja ki, hogy elhagyják, mindent megtesz, hogy
ezt megelőzze. Hogyan? Úgy, hogy kilép a kapcsolatból, mielőtt az
elválás/szakítás legkisebb előjelét látná. Életeseményeiből mindig hiányzik a
harmadik felvonás, az előadás a második (gyakran már az első) felvonás után
megszakad.
Amikor egy szülő végleg eltűnik
Egészen másfajta nyoma marad a megszokott környezetből váratlanul eltűnő
szülő elvesztésének. Most nem azokról a következményekről akarok szólni,
amelyek akár az adott szerepminta hiányából fakadnak, akár az illető szülő
hiányából adódó terhekkel kapcsolatosak, hanem csak az így kialakuló kötődési
és helytállási nehézségekről. Általánosságban elmondható, hogy akármelyik
szülő tűnik el a gyerek életéből, és akármelyik nemű gyerekről van szó, a tartós
párkapcsolatról megszerezhető tapasztalatai biztosan hiányozni fognak (hacsak
nem talál a magára maradt szülő olyan új társat, akinek köszönhetően a gyerek
mégiscsak lát egy egészséges kapcsolati mintát). Márpedig e tapasztalatok híján
sokkal nehezebb lesz felnőttéletében jól boldogulnia egy partnerrel. De nézzük
meg, milyen különbségek adódhatnak aszerint, hogy az anya vagy apa tűnik el,
illetve hogy fiú- vagy lánygyerek marad-e ott félárván.
Nem egy olyan férfit ismertem, akik kiskorukban – mondjuk, négy- és tízéves
koruk között – veszítették el beteg anyjukat, majd erős, határozott, nemegyszer
náluk idősebb feleséget választottak. Jellemzően szuperalkalmazkodó férjekké
váltak, akik mindent megtesznek párjuknak, mintha csak az lenne életük
vezérelve, hogy „rajtam ne múlhasson a kapcsolat fennmaradása”. Érthető… De
az is előfordul, hogy ez a cserbenhagyás gyanakvóvá, bizalmatlanná teszi a
felnövekvő fiút, és – a veszteség megismétlődésétől tartva – kórosan féltékeny
lesz partnerei bármilyen ismerősére. A két típus között az a különbség, hogy az
előbbi szeretetet és féltést érez meghalt anyja iránt, utóbbi pedig haragot és
értetlenséget.
A szülővesztés arra hajlamosítja a gyereket, hogy a két lehetséges szélsőség
valamelyikével reagáljon. Így van ez a fiúk apavesztésével is. Mivel a gyerekek
életében majdnem mindig az apa a „teljesítményfelelős”, ezért hiánya jó eséllyel
ezen a területen tolja fiát valamelyik szélsőség irányába: a túlteljesítés vagy a
sehogy-sem-teljesítés felé. Hogy kinél melyik valósul meg, az nagyrészt az
anyán múlik. A gyerek teljesítményét jól fogadó, sőt bátorító anya (akár özvegy,
akár elvált) valószínűleg túlteljesítő embert nevel fiából. Az ilyen férfi egész
életében úgy érezheti, mintha két ember helyett kellene helytállnia. Egyrészt
saját nevében, másrészt apja helyett. Ha ráadásul az anya gyenge, akkor már a
korai években megteheti a fiát családfőnek, férjpótlónak – ami szintén nem kis
teher gyereke számára.
Jó néhány esetben tapasztaltam azt a meglepőnek tűnő hatást, amit egy szülő
baleseti halála okozhat a már tudatos korban lévő gyerekében: ez pedig a félelem
a saját váratlan haláltól. Sőt, volt köztük, aki stresszes időszakában szinte
kívánta is, hogy ne „kelljen” hosszabban élnie, mint váratlanul meghalt
szülőjének annak idején. Tudok olyan pánikrohamszerű, visszatérő rettegésről is,
amelynek központi gondolata az volt, hogy talán az illető ugyanúgy nem fogja
tudni felnevelni gyerekeit, ahogy kiskamasz korában elveszített apja sem tudta őt
felnevelni. Van olyan férfi ismerősöm, aki pontosan abban az életkorban került
egy asztmaroham során kómába, amilyen korban az apja meghalt. Ő szerencsére
felépült, és azóta nagy önismereti utat járt be. És sajnos ismertem olyan embert
is, aki ugyanabban az életkorban követett el (sikeresen…) öngyilkosságot,
amelyben harminc évvel korábban anyja lett öngyilkos.
Ezek az esetek mindig előhozzák megdöbbenésemet tudattalanunk számolási
képességére vonatkozóan. A mágikus gondolkodás mögött riasztóan sokszor
találjuk meg ezt a „matematikai zsenialitást”. Csak remélni lehet, hogy
tudattalanunk sokszor majd javunkra – nem pedig kárunkra – számol…
Érdekes megfigyelés, milyen sok csúcsteljesítő férfi nevelkedett apa nélkül.
Mindegy, hogy az illető intellektuális területen, társadalmi pozícióban vagy
sportban törekszik-e az élre, az elismerés hajszolása náluk csillapíthatatlan.
Semennyi siker nem elég, mert a legfőbb tekintély – az apa – elismerését semmi
sem pótolja. Csak a vágy maradt meg. Lelkész barátom mesélte, hogy a lelkészvagy papnövendékek között is a legtöbben apátlanul nőttek fel. Számukra a
Jóisten egész biztosan apapótló! Ahogy nagyon sok más foglalkozású, de családi
támasz nélkül nevelkedett ember számára is betöltheti az Isten ezt a szerepet.
Ha azonban az anya nem áll helyt magányos szülőként – például mert eleve
inkább „szétesett” személyiség volt, vagy mert saját elhagyatottságán nem tud
túllépni –, akkor gyerekei is „szétesettek” lesznek. Nem teljesítenek már
gyerekkorban sem, kamaszkoruk pedig drámai fordulatokat hozhat.
És mi a helyzet a lányok szülővesztésével? Ha anyjuk hal meg vagy lép ki „élve”
a gyerek életéből, az erős személyiségű kislányok hajlamosak átvenni a szerepét.
Esetleg már hat-nyolc évesen is ellátják kisebb testvéreik gondozását, részt
vesznek a háztartási tennivalókban, sőt, néha még apjuk vigasztalójává,
támaszává is válnak. A magára maradt apának nem könnyű megítélnie, mi lenne
ennek az egészséges mértéke. Egy bizonyos mennyiségű hiánypótló vállalás
biztosan enyhíti a gyerek fájdalmát, amit a veszteség okozott. De ha ez a
szereplőváltás az apa számára is „túl jó”, túl kényelmes, az már biztosan
emberfeletti teher a kislány vállán. Volt olyan kliensem, aki tízéves korától lépett
be a megüresedett anyai szerepbe két kisebb testvére mellé, és ezzel nemcsak a
gyerekkor felhőtlen örömeiről mondott le, hanem olyan tökéletesen azonosult is
ezzel a szereppel, hogy férjnek is önállótlan, döntésképtelen embert választott.
És persze vannak kislányok, akik anyjuk elvesztésekor nem elég érettek
bármilyen kompenzálásra. Ők valószínűleg azt élik meg, amit az öngyilkos
szülők gyerekei mindig is, óhatatlanul: hogy én sem voltam elég fontos
anyámnak (apámnak) ahhoz, hogy miattam érdemes legyen életben maradnia;
nem voltam elég vonzó, elég fontos. Ez az érzés egész életükön át felfellobbanhat, valahányszor egy szeretetkapcsolatukat akár csak a legkisebb
veszély fenyegeti.
Szélsőségesen felelősségteljes apák mellett a kislány beleragadhat a „szegény
kicsikém” szerepbe: apja minden igyekezetével kárpótolni akarja őt. Akár saját
felnőttéletét is ennek rendeli alá: nem keres új társat, nincs semmiféle
magánélete, munkahelyet is úgy választ, hogy kiszámítható és kevés idejét kösse
le a munka, és a gyerek őmellette alszik, amíg csak akar. Ismertem olyan
családot, ahol az apa két gyerek mellett is sok évig ezt az utat választotta.
Ha apját veszíti el a kislány, érthető módon sérül a férfiakhoz való viszonya.
Lehet, hogy bizalmatlan, gyanakvó lesz (hasonlóan az anyjukat vesztett
fiúkhoz), vagyis ugyanattól az elhagyatástól retteg, amit gyerekként már megélt.
És amint ez lenni szokott: a várt életesemény általában be is következik. Addig
gyanúsítgat, addig rágja partnere fülét, amíg az valóban elidegenedik tőle,
elhagyja.
Ritkán, de az is előfordul, hogy egy ilyen lány egész felnőttéletében választott
párját bünteti apja valamikori vétkeiért, és ha partnere nála sokkal gyengébb
akaratú, akkor ezt a szegény férfi esetleg el is tűri. Egy ilyen felállásnál biztosra
vehetjük, hogy mindkettőjüknek erőszakos, férfigyűlölő anyjuk volt – a lány az
anyja mintáját követte, a fiú az anyja által ráosztott szerepet vitte tovább a
házasságába.
De az is lehet, hogy egy apátlanul felnőtt lány férfiügyekben naiv lesz – hiszen
nincsenek tapasztalatai a férfiviselkedés dekódolásához –, így aztán könnyen
választ alkalmatlan partnereket, akár egy egész sorozatot. Egy szóval ő is esélyt
ad a sorsnak, hogy eredeti csalódásának sok-sok ismétlődésével lássa őt el.
Hogyan kerültem én ebbe a családba?
Kakukkfiókának szoktam nevezni azokat a fiatalokat, akiknek eszét, erejét,
tisztességét, tehetségét semmi sem magyarázza családjuk adottságai közül.
Mintha egy másik bolygóról pottyantak volna oda. Ilyenfajta „sorstévedések” is
foglalkoztattak már több filozófust, teológust és genetikust, de bizonyíték egyik
magyarázatra sincs. Karma? Alvó állapotból feltámadt gén? Véletlen? Végül is
mindegy. A kívülállók számára legalábbis az. De a kakukkfiókák többnyire
szeretnének valamilyen magyarázatot kapni – talán abban a reményben, hogy az
csökkentené terheik súlyát.
Teri apja súlyos alkoholista volt. Anyja rettegett a férjétől, ezért folyton kereste a
kegyeit, soha nem mert szembeszegülni vele. Így aztán a gyerekeit sem védte
meg, akik sokat szenvedtek agresszív apjuktól. Az iskolában is feltűnt egy-egy
tanárnak, hogy a gyerekeken kék-zöld foltok voltak, de Teriéknek ilyenkor
valamit hazudniuk kellett az okokról. Lépni az iskola sem lépett a gyerekek
védelmében. Az anya a szomszédoknak is mindig hazudott, ha párjáról volt szó,
nehogy kiboruljon a családi szennyes. A környéken ennek ellenére mindenki
tudta az igazságot.
Teri nem emlékszik, hány éves volt, amikor elhatározta, hogy felnőttként bármit
meg fog tenni, hogy az ő gyerekeit senki se bánthassa, és a család szégyen nélkül
élhessen. Még csak 14 éves volt, amikor egy környékbeli 16 éves fiúval
egymásba szerettek, és mivel a fiú anyja okos és jóindulatú nő volt, elfogadta,
hogy a kislány egyre többet van náluk, majd beleegyezett, hogy oda is költözzön.
Teri mohón szívta magába a „normális” család minden szokását, gondolatát,
értékrendjét – mindig is erre vágyott. A szerelemből házasság lett, ma már két
felnőtt gyerekük van, harmóniában élnek. Teri nemcsak a megtervezett,
tisztességes élet feltételeit tanulta meg férje családjában, hanem még
iskolázottságban is túlszárnyalta őket. Ma leginkább a pszichológia érdekli, mert
saját drámai életfordulóján kívül fia gyerekkori tanulási nehézségeire is keresi
(utólag) a választ. Férje azt állítja, hogy most már évek óta ő tanul a feleségétől,
nem pedig fordítva.
Egy másik esetet Sors és sérülés című könyvemben mutattam be, ahol is Judit
néven írtam le annak a valaha fiatal lánynak a történetét3, aki „szétesett”
életvezetésű szülei mellett élt ugyan, de apai nagyszüleit választotta azonosulási
mintaként. Már egészen kicsi korban is csak náluk érezte magát otthon. Ő talán
még nagyszüleinél is értelmesebb volt, és természetesnek látta igényességüket
életformában, kultúrában. Judit apja viszont (ezeknek a nagyszülőknek a fia)
tartás nélküli, nem gondolkodó ember benyomását keltette, és egy rendezetlen
családból jövő, sérült lelkű alkoholistát választott társul. Ez lett Judit anyja.
Judit a mai napig – túl a negyvenen – sem érti, miért pottyantotta őt a gólya
ebbe a családba. Saját gyerekének igyekszik mindazt megadni, amit valaha ő
kapott a nagyszülőktől, és nem kapott meg a szülőktől. Otthonkeresése viszont
máig is tart: más kultúrából jött társat és más országot választott az elmúlt
évtizedben, de nyugalmat (igazi otthont) máig sem talált.
Nem Judit az egyetlen, akinek a családjában megfordult a szereposztás felnőttek
és gyerekek között. Tucatnyi hasonló esetet ismertem meg: a szülők sérültek, és
nemcsak a gondoskodó szerepre alkalmatlanok, hanem tetteik következményeit
sem képesek felmérni; ők várják az alkalmazkodást, megértést, elnézést,
sajnálatot gyerekeiktől. Egyébként az a tapasztalatom, hogy többnyire csak
egyik gyerekük vállalja fel ezt a szerepet, testvére vagy testvérei inkább
szüleikhez válnak hasonlóvá – láttam ugyan kivételt ez alól, mégis ez a
jellemzőbb.
Egy segítő foglalkozásúak számára indított mentálhigiénés képzés felvételi
beszélgetésein döbbenten tapasztaltam, hogy a jelentkezők döntő többsége a
most említett családi háttérből érkezik, és már ott is a megmentő-segítő szerepét
vállalta. Általában eredeti foglalkozásuk is erősen támogató jellegű volt:
többségük tanárként, szociális munkásként, lelkészként, orvosként, ápolóként
dolgozott. Túlzás nélkül állíthatom, hogy majdnem mindnyájan kakukkfiókák
voltak…
Kakukkfiókák – fészek nélkül
Közismert és statisztikailag is igazolt tény, hogy az ide-oda dobált gyerekek
többsége sem megfelelő szerepmintákat, sem megfelelő otthonképet nem szerez
felnövekedése során. „Ezért aztán nem csoda”, hogy felnőttéletük is rendezetlen;
hogy nem tudnak felelősen helytállni sem választott kapcsolataikban, sem
munkájukban, sem szülőként.
De köztük is akadnak kakukkfiókák, akik minden statisztikát meghazudtolva
talpra állnak. Lehet, hogy egy kamaszkori válság után, de akár még anélkül is.
Csaba néhány hónapos volt, amikor a szomszédok kihívták a rendőrséget, mert
két napja szinte megállás nélkül babasírást hallottak. Amikor a rendőrök
feltörték az ajtót, ott találták Csabát egyedül, kiéhezve, kiszáradva. Anyja két
napja elment valahova… A gyerek először csecsemőotthonba került, később
nevelőszülőkhöz, onnan egy másik családhoz, és emlékei szerint sehol sem volt
része szeretetben. Sokszor megverték, sokat dolgoztatták, az államtól kapott
zsebpénzét is elvették. Ő mégis engedelmesen alkalmazkodott az öreg
házaspárhoz, majd kamaszkorában egyszer csak fellázadt, és visszaszökött
anyjához, aki Csaba elkerülése után még három gyereket szült és adott intézetbe,
majd időnként mégis hazavitte őket. Csaba néhány csavargással töltött év után
elhatározta, hogy szakmát tanul, méghozzá olyan szinten, hogy lehessenek majd
magánmegrendelései is. Igényes, józan életet kezdett élni, máig is így él. Bár
házasságai nem sikerültek, ezt inkább túlzott alkalmazkodása okozta, semmint
bármilyen rendezetlenség az életében. Saját lakása és autója van, sokat dolgozik,
beosztja a pénzét – és sokat olvas, hogy bepótolja azt a tanulást, ami gyerekként
nem adatott meg neki.
Honnan volt/van mindehhez ereje? Honnan vette a mintákat? Az ő esetében erre
ugyanúgy nincs válasz, ahogyan hasonló sorsú társainál sincs. Ismerem néhány
sorstársát. Csak bámulni lehet teljesítményüket, erejüket. Csaba és egy hasonló
hátterű férfi ismerősöm is úgy fogalmazott, legfőbb szerencséjük az volt, hogy
elemi erővel munkált bennük a normális élet utáni vágy, így nem csábultak el a
könnyebb örömöknek. Ez még tudományos meghatározásként is hibátlan – no de
honnan jött az erejük ehhez? Erre már nincs tudományos válasz. Egyszerűen
csak az ámuló nagyrabecsülés marad nekünk, kívülállóknak.
„Minek jöttél?!”
Nehéz sors. Mert születésünkkor egyetlen nagy ajándékra van szükségünk: hogy
örüljenek nekünk. Azért nevezhetjük ezt ajándéknak, mert ez talán a legfőbb jó
az életünkben, amiért még nem kell megdolgoznunk. Elég, hogy létezünk. A
bilivel már belép az életünkbe az első feltétel: ha sikerül úgy működtetnünk a
záróizmainkat, ahogy azt a felnőttek szeretnék, akkor mosoly formájában
megjutalmaznak, ellenkező esetben viszont megvonják a mosolyt vagy a jó szót.
A nem várt, nem tervezett gyerek első perctől érzi, hogy „valami bűne van”,
valami nincs rendben vele.4 A szülők gondozó mozdulatai türelmetlenek, a
sírásra idegesen, indulatosan reagálnak, mosoly alig van, hangos szó annál több.
Mindettől persze a baba sírós, nyugtalan lesz.
A felnőttkori önismereti munka során gyakran az derül ki, hogy az első
életévükben drámai (akár válságos) állapotban kórházba kerülő gyerekek
többségükben nem várt babák. Mintha valóban engedelmeskednének az elutasító
szülőnek: „Hát, ha tényleg nem akarod, hogy éljek…”
Ilyenkor persze a szülők „összekapják magukat”, megrémülnek, esetleg attól
fogva jobban meg is becsülik gyerekük létezését. Ezzel a fordulattal pedig nem
egy gyerek azt tanulja meg: gondot kell okozni ahhoz, hogy figyelmet kapjon a
szüleitől. Hiszen ha nincs vele baj, akkor anyja-apja szívesen felejtkezik meg
róla. Csakhogy a gondokozással könnyen állandósul a „teherérzés” a szülőkben:
ezzel a gyerekkel mindig valami baj van…
De vannak olyan nem várt gyerekek is, akik egész gyerekkorukban azon
igyekeznek, hogy megszolgálják szüleik szeretetét: hogy ne legyen velük gond.
(Tehát megint csak a két szélsőséget látjuk!) Ebben sokat segít persze, ha a
szülők mégiscsak honorálják a gyerek teljesítményeit: hogy okos, hogy bátor,
hogy alkalmazkodó. Jó képességű gyerekek erre különösen alkalmasak.
Amikor Gábor megszületett, szülei 22 évesek voltak. Az apa abbahagyta a
főiskolát, állást vállalt, hogy meg tudjanak élni, ifjú feleségének pedig el kellett
viselnie, hogy anyjánál lakjanak mindhárman, és évekig hallgassák
szemrehányásait, hogy milyen könnyelműek voltak és hogy a nyakán élnek.
(Ennek kapcsán felmerül, vajon nincs-e felelőssége egy fiatal lány anyjának
abban, ha lánya nem ismeri a születésszabályozás módszereit – ahogy a fiatal fiú
szüleinek is meglett volna ugyanez a felelősségük.)
Gábor már egész kicsi gyerekként érezte, hogy valamivel tartozik a szüleinek.
Hogy mivel, azt persze nem tudta, de minden téren próbált megfelelni nekik.
Állandó igyekezet volt az élete: nem egyszerűen azáltal, hogy minél kevésbé
legyen terhükre, hanem azzal is, hogy jól teljesít az iskolában – hadd legyenek
büszkék rá. Okos és nagy energiájú gyerek lévén már korán elboldogult egyedül,
és hamarosan az is kiderült, hogy ő a leginkább életrevaló ember a családban.
Szülei sokféle élethelyzetben bizonyultak tehetetlennek, és ilyenkor a megoldást
többnyire Gábor találta meg. Ahogy – már felnőttként – elnézte szüleit, arra is
rájött, hogy betegeskedő, semmit végig nem vivő apja valószínűleg nem az ő
születése miatt hagyta ott a főiskolát (amit Gábornak óvodáskorától fogva
sokszor a szemére vetettek), hanem azért, mert ott is gyengén teljesített, és joggal
félt, hogy nem jut el a diplomáig. Ma is Gábor intéz szüleinek minden józanságot
és praktikus lépést igénylő ügyet. Nem becsüli őket sokra, de máig él benne az a
belső parancs, hogy bizonyítania kell: érdemes volt őt világra hozni.
Nem minden nem várt gyereknek sikerül ennyire szilárd, pozitív szerepet kapnia
családjában. Akiben felnövekedéséig megmarad a „nem kellettem” érzés, az
bizony komoly érzelmi válságba juthat, ha a felnőttkor legfontosabb érzelmi
kötődésében, a párkapcsolatban éri elutasítás. Az öngyilkossági kísérletek
elkövetői leggyakrabban nem kívánt gyerekek voltak. De ettől az induló
helyzettől meg lehet szabadulni. Akár egy bölcs társ, akár egy sikeres önismereti
munka vagy egy szüleitől függetlenül megismert hitrendszer átsegítheti a valaha
nem szívesen látott embert ezen a nehézségen. Attól fogva már nem tekinti a
szülőket bíróknak, akik rátolták a felelősséget meggondolatlan szeretkezésükért.
Már nem nekik él, nem nekik akar megfelelni, hanem olyan közeget keres (és
talál), ahol elismerik és szeretik őt.
„Az apád egy gazember!”
A cserbenhagyott partnerek nemritkán azzal próbálják csökkenteni fájdalmukat,
hogy leértékelik az elment társat. Akár egész szélsőségesen. Férfitól is hallottam
ugyan már ilyenfajta sárba tipró szidalmat, de nőkre mégis jellemzőbb, hogy
szörnyetegként mutassák be volt partnerüket. Mindez lélektanilag érthető – de
nagyon gyenge megoldás. Hol van ebben a saját felelősség a kapcsolat
kudarcáért és a valamikori partnerválasztásért? Ha a sajnálkozó hallgatóság
őszinte lenne, megkérdezhetné: „De hát hogyan tudtál egy ilyen emberrel
összejönni? Hogy nem vetted észre, hogy ennyire… (megbízhatatlan,
tisztességtelen, lélektelen, elviselhetetlen)?”
Semmi kétség, hogy mindez az önfelmentést szolgálja. Az elhagyott nő vagy
férfi legfeljebb majd csak jövőbeli kapcsolataiban szenvedi meg, hogy a
kudarcból nem vont le semmilyen rá vonatkozó tanulságot – de a gyereke, a
gyerekei? Hogyan érinti majd az ő valóságérzéküket ez az angyal/ördög
szerepábrázolás? Ők biztosan nagy árat fizetnek anyjuk vagy apjuk öngyógyító
kísérletéért.
Mi terhet rak rájuk ezzel a gyűlölettel a velük élő szülő (általában az anya)?5
Először is: ha nem akarják anyjuk kegyeit is elveszíteni, kénytelenek lesznek
azonosulni vele, elfogadni álláspontját. Igen, apámnak nagy bűnei vannak, apám
egy selejt. Hogy lánygyerekről vagy fiúgyerekről van-e szó, az
következményében „csak” annyiban más, hogy saját nemét kell-e ezáltal
gyűlölnie vagy az ellenkező nemet. Egyik rosszabb, mint a másik… A
férfigyűlöletben nevelkedő fiúgyerek nemcsak azért nőiesedik el anyja mellett,
mert kerülnie kell bármilyen (ösztönös) férfias viselkedést, hanem azért is, mert
elfogadott férfi szerepminta híján nincs is kivel azonosulnia.
Hogyan tud valaki harmóniát megélni saját párkapcsolatában, ha abban nőtt fel,
hogy férfiként nem szabad olyanná válnia, mint alig ismert legfőbb férfimintája,
az apja, illetve hogy nőként nem szabad bízni a férfiakban?
Az „Olyan vagy mint apád!”, „Nahát, ez pont olyan, mintha apád mondta/tette
volna!” jól ismert mondatok az ilyen családokban. Ráadásul ezt néha
lánygyerekek is megkapják, ha vérmérsékletük, észjárásuk vagy bármi más
adottságuk merészelne hasonlítani az apjukéra. Ha egy gyerek megkapja ezt a
diagnózist, akkor még a szokottnál is nagyobb az esélye egy drámai kamaszkori
lázadásra. Hiszen ebben a megbélyegzésben az is benne van, hogy „valami veled
sincs rendben, nemcsak apáddal…”. Vagyis egészében meg kellene tagadnia
önmagát, nemcsak saját férfiasságát. Ha pedig lánygyerek kapta ezt a vádat,
akkor ez szinte elkerülhetetlenül afelé vonzza őt, hogy közelebb kerüljön
apjához.
Ez a vonzalom fiúknál sem ritka, hiszen a vád azt sugallja, hogy anyám
idegennek érez és elégedetlen velem, apám viszont jobb eséllyel örül majd
nekem, hiszen mi ketten hasonlóak vagyunk. Hogy aztán az ezzel a kéréssel
megkeresett apa valóban nyitott-e kamasz gyereke befogadására, és alkalmas-e
egy elfogadóbb szülői hozzáállásra, az kétesélyes. Nemegyszer az történik, hogy
az apa időközben új családot alapított, esetleg gyerekei is születtek abban a
kapcsolatban, és előző házasságáról a legrosszabb emlékei vannak. Így aztán a
legtisztességesebb apának sem lesz könnyű dolga, amikor nehéz életkorban lévő,
többszörös elutasítást megélt gyereke kopogtat az ajtón.
Persze sok múlik azon, hogy a válást követő években volt-e (és ha volt, milyen)
kapcsolat apa és gyereke között, és ha van új család, akkor azok tagjaival
kialakult-e egy többé-kevésbé jó viszony. Csakhogy egy olyan anya mellett, aki
ördögként mutatja be gyerekének az apját, kicsi az esély a zavartalan apa-gyerek
kapcsolatra.
(Kamaszkorban „családot váltani” egyébként sok előnnyel járhat. Egy új család
biztosan más szemmel néz a felnövő gyerekre, és jó eséllyel le lehet tenni sok
régi-rossz szerepbeidegződést. Vannak természeti népek, ahol a hagyomány írja
elő, hogy a sógorcsaládok kamaszkorban „kicseréljék” gyerekeiket, holott –
olvasmányemlékem6 szerint – ennek semmi más oka nincs, mint egy
pluszlépcsőt építeni a felnövekedéshez. Micsoda pszichológiai éleslátás!)
Természetesen nem minden egyedül maradt, keserű emlékekkel küzdő anya
feketíti be volt párját szélsőségesen. Még ha tesz is olyan megjegyzéseket,
amelyekkel az apa negatív képét a gyerekre is ráhúzza, nem biztos, hogy ez
uralja kapcsolatukat. És az végképp nem mondható el valamennyiükről, hogy
csak rosszat tennének anyaként. Nemegyszer látni sok, okosan átgondolt
áldozatot, amit az ilyen anyák hoznak gyerekükért – megvédik őket az
igazságtalan külső támadástól, segítik érdeklődésük kibontakoztatását, tartalmas
időket töltenek együtt. És ez mind nagyszerű. Ezek alapján biztosan
megérdemelnék gyerekük háláját. Ám ha az önelfogadás terén olyan komoly
konfliktusokat idéztek elő fiuk/lányuk lelkében, amelyeket az „apád egy
gazember” és az „olyan vagy mint apád” együttese okoz, azért bizony nagy árat
fizetnek később ők maguk és a felnövekvő gyerek is.
Végül néhány gondolat a gyerek életéből teljesen eltűnt szülőről. Valamikor
minden „gyerekben” felerősödik az a vágy, hogy megtalálja köddé vált apját
vagy anyját. Többnyire el is kezdik nyomozni, merre lehet megtalálni. Ha
halálhírét veszik, akkor is sokan tovább keresgélik az életéről összerakható
morzsákat. Majd ez a korszak is elmúlik, de a „Honnan is származom? Ki is
vagyok valójában?” bizonytalansága egy életre megmarad.
Az sem ritka, hogy a felnőtt gyerek megtalálja, akit keresett. Az első találkozás
előtt biztosan erős szorongást él át, bár aligha tudja, hogy attól fél-e jobban,
hogy vonzónak, vagy attól, hogy taszítónak fogja találni ezt a szülőt. Hiszen
mindkét esetben nagy a tét, komoly a veszteség. Ha rokonszenves, akkor miért
nem élhettem vele, miért nem kellettem neki, miért nem jött el értem? Ha taszító,
akkor miért rakta rám a sors ezt a közeli rokonságot? Akkor hogyan tudok tőle
kellő távolságot megélni, miután már láttam, milyen? És vajon ő mit szól majd
hozzám? Nem ugyanazt kapom-e majd tőle, amit anyám mondott: hogy
túlságosan hasonlítok a másikukra? Hát én tehetek róla, hogy ők „raktak
össze”?! Az én bűnöm? Mindkettőjük szerint selejt vagyok? Nem… ebből nem
kérek!
Ezt a gondolatmenetét két, valaha elhagyott gyerek is körülbelül ugyanígy
mesélte el, miután felnőttként visszafordultak az úton, azaz lemondtak a
találkozásról. Azt hiszem, jól tették. Mert ebben a folyamatban megértették és
feldolgozták sorsuk terhét, így többé-kevésbé meg is szabadultak tőle.
Három felnőttet is ismerek, akik tizenéves korukban tudták meg, hogy ki az
apjuk, és hogy ő soha nem élt velük egy családban, szülei sosem voltak házasok.
Volt köztük, aki mindaddig nevelőapjáról gondolta, hogy ő az édesapja, volt, aki
férfi nélkül nőtt fel, egyikük apja pedig mint X. bácsi jelent meg időnként az anya
életében. A három történet közös vonása, hogy az apák nem voltak elátkozva,
csak épp köd borította kilétüket. Amint ezek a gyerekek felnőttek, mindhárman
elindultak, hogy megismerkedjenek apjukkal. Egyik találkozás sem volt
kiábrándító, mindhárom ember „vállalható minőségnek” bizonyult, és később
rendszeresen látták is egymást. De a három eset fájdalma szintén közös: hogy
egyik apa sem vállalta fel, hogy jelenlegi családjának bemutassa fiát vagy
lányát. Ez még akkor is magán hordja a „zabigyerek”-sors bélyegét, ha ezek a
fiatalok nevettek rajta: „Azt hiszi, a gyerekeinek majd osztozniuk kell velem az
örökségen? Leszarom a pénzét! Megállok én a lábamon, nem is rosszul!” –
mondta egyikük. Majd elsírta magát (pedig férfi volt…), mert neki nem pénzre,
hanem szerető apára lett volna szüksége.
Szerepzavarok
Több olyan fiatalt ismertem, akiket nem szüleik, hanem nagyszüleik neveltek –
annak ellenére, hogy a szülők éltek és elérhetőek voltak. Ez óhatatlanul felveti a
gyerekben a kérdést, hogy kinek kellek igazán. Ha a szülők erőltették rá a
nagyszülőkre ezt a vállalást, akkor a gyerek valószínűleg egyik helyen sem érzi
magát igazán szívesen látva. Ez persze nagyon megnehezíti az életét, ahogy erről
már volt is szó a korai megszakított kötődés és a nem tervezett gyereksorsok
kapcsán.
De nagyon más lesz a gyerek élménye, ha a nagyszülők döntése volt, hogy
hozzájuk kerüljön. Saját lányukat vagy menyüket valamilyen okból
alkalmatlannak gondolták az anyaszerepre7, és az illető fiatal nő el is fogadta ezt
a véleményt. Persze nem akárkivel eshet meg ilyesmi. Csak az a nő hiszi el –
akár nagy megkönnyebbüléssel –, hogy nem ő a legmegfelelőbb gondozója a
gyerekének, aki korábban sem hitt saját értékeiben.
Hadd mondjak el elsőként egy „sikertörténetet”. Sikernek persze ebben az
esetben is csak a nagyszülők által nevelt fiú (Dani) élete mondható – anyja,
Marika viszont élete (korai) végéig sem volt boldog a ráosztott szereppel.
Marika szülei nagyon fiatalok voltak, amikor ő megszületett. Apja nagy akaratú,
határozott ember volt, különlegesen férfias foglalkozással, aki nem sokra
becsülte átlagos képességű és félénk természetű kislányát. (Marika anyjának
hozzáállását nem ismertem meg, de a történet tanúsága szerint nem lehetett
komoly ellensúlyozó szerepe.) Marika igyekezett hamar kiszabadulni ebből a
családból, és ez pontosan úgy sikerült, ahogy ilyen esetekben szokott: húszévesen
hozzáment egy hasonlóan nagy akaratú férfihoz. Hamarosan meg is szülte Danit,
de legfőbb igazodási pontja ezután is a férje volt, aki nem viselte el, ha nem ő
állt a középpontban. Marika anyai tehetetlenségét, határozatlanságát látva
szülei pár hónap után úgy gondolták, hogy Daninak jobb helye lesz náluk.
Lányuk valószínűleg megkönnyebbült, hogy ezentúl nem kell választania férje és
gyereke igényei között.
A nagyszülők minden jel szerint nagyon jól gondoskodtak Daniról, aki sikeres,
magabiztos, jó önismerettel rendelkező felnőtt lett. Ma már bölcsen rálát egyes
családtagjai karakterére: anyja sajnálható gyengeségére és apja nevetséges
énközpontúságára. Nagyon örül, hogy fiatal nagyszüleinél nevelkedhetett. De
arról sosem gondolkodott, vajon anyja anyai alkalmatlansága mennyiben fakadt
a nagyszülők hozzáállásából. Mi motiválta őket arra, hogy saját fiukként
tekintsenek Danira? Vajon a nagyszülőknek vagy a szülőknek volt nagyobb
szükségük erre a szerepcserére, aminek Dani ugyan nyertesévé vált, Marika
viszont áldozatává? Talán ezért lett rákbeteg és halt meg fiatalon?
Egy másik történet – ezekben a mostani években legalábbis – kevésbé tűnik
„unokaboldogítónak”, holott szeretetben itt sem volt soha hiány.
Szintén nagyon fiatalon, húszévesen szülte meg – apa nélkül – kisfiát Ági, akinek
szülei ugyancsak fiatalok voltak még. Szó sem lehetett arról, hogy Ági
abbahagyja tanulmányait, hogy ne fogadjon el külföldi ösztöndíjakat, vagy hogy
ne induljon el azon a pályán, amely kiszámíthatatlan időbeosztással jár. Ági
máig együtt lakik szüleivel és kamaszodó fiával, Ákossal. Szülei olyan
tökéletesen gondoskodnak lányukról, unokájukról és mindkettőjük
boldogulásáról, hogy ennél jobban nem is lehet. És éppen ez az oka a mostani,
kamaszkori válságnak!
Ákos kicsi kora óta érzi, hogy mérhetetlen hálával tartozik nagyszüleinek. Kiváló
képességei vannak, így a legtöbb tantárgyban nem esik nehezére hibátlanul
teljesíteni – de ha valami nehezebben menne, akkor leblokkol. Nem tesz
erőfeszítést, hanem riadtan visszahúzódik. És mivel az ilyen erős önszigor
mindig együtt jár a másokkal szembeni kritikus beállítottsággal, Ákos nem
igazán népszerű a kortársai között. Amikor népszerűtlensége elér egy fokot, a
nagyszülők kiveszik az adott iskolából, és máshova íratják be. Eddig három ilyen
iskolaváltás történt, és a helyzet most sem jobb. Jelenleg a magántanulói
megoldáson gondolkodnak.
Ági az évek során tett néhány bátortalan kísérletet, hogy fiával együtt saját
lakásba költözzön, de ez „valahogy sosem jött össze”. Sem eltartani nem tudná
egyedül kettőjüket, sem életformája nem engedi, hogy lemondjon szülei hibátlan
szolgáltatásairól. Ezért aztán fiának továbbra is három szülőfigurának kell
megfelelnie képességben, teljesítményben, tehetségben. Amikor pedig ez éppen
nem sikerül tökéletesen, akkor lebénul – mert nincsenek eszközei a lázadásra és
az önálló gondolkodásra, hiszen „itt mindenki csak jót akar neki”. Hogyan is
lehetne ezt hálátlanul elutasítani? És hogyan is boldogulhatna az ő
ezerszázalékos támogatásuk nélkül? Remélem, hogy hamarosan kilábal ebből a
válságból, de abban sajnos biztos vagyok, hogy ez nem lesz békés folyamat.
„Legyél a gyerekem!”
Az indiaiak azt mondják, háromféle nehéz karma létezik: fogyatékkal születni,
idegen családban nevelkedni és idegen kultúrába kerülni. Én most az „idegen
családról” szeretnék írni, méghozzá egy csomó pozitív dolgot.
Évek óta lelkes nézője vagyok egy komolyzenei tehetségkutató tévéműsornak, a
Virtuózoknak. Már kétszer fordult elő, hogy örökbe fogadott gyerek jutott fel a
csúcsra (érdekes módon mindketten ugyanazzal a hangszerrel, a klarinéttal).
Egyikük korcsoportgyőztes lett, és azóta is koncertezik világszerte, a másik
szintén eljutott a döntőig. Egyiküket vér szerint idegen szülők nevelik, a másik
gyereket egy rokon család fogadta be. Mi ebben a sikerben az igazán szép?
Szerintem az, hogy magas szinten zenélni mindig nagy lelki gazdagságot
igényel, és nagy boldogságot teremt – még ha a gyakorlás erőfeszítése kemény
munkát jelent is. Ennek a két fiúnak az élete egész biztosan nem a „nehéz
karmáról” szól, hanem arról, hogy valóban hazataláltak, bár ez az otthon nem a
vér szerinti szüleik otthona.
Van egy unokatestvérem, aki vér szerint nem unokatestvérem, de mindig nagyon
szerettem őt. Szülei meghaltak a háborúban, az én gyerektelen nagybátyámék
viszont túlélték a háborút. Ezután határozták el, hogy örökbe fogadnak egy
elárvult kisgyereket. Máig emlékszem arra a mérhetetlen szeretetre, amit náluk
tapasztaltam szülők és gyerek között. Mert mindhárman átélték azt a hálát,
amivel egymásnak tartoztak drámai hiányaik pótlásáért.
Nem ritka, hogy az örökbe fogadott gyerek és választott szülei külseje könnyen
elárulja, hogy nem azonos a genetikájuk. Vannak családok, akik nem tudnak
jobb megoldást, mint hazug magyarázatokkal becsapni a gyereket és a
környezetet. Szép történetet hallottam viszont – talán már negyven éve is
megvan ennek – egy családról, akik pontosan olyan gyerekeket fogadtak örökbe,
akiknek külseje letagadhatatlanul mutatja idegen származásukat. Félig afrikai
gyereket kerestek, akit (nyilvánvalóan magyar) anyja nem vállalt, ahogy afrikai
apja sem. Úgy gondolták, az ilyen gyerekeknek a legnehezebb európaiak között
elfogadásra lelni. A nevelési tanácsadó segített a családnak, hogy melyik
csecsemőotthonban találnak ilyen gyereket. Aztán még egyet, aztán még kettőt.
Négy gyönyörű, félig afrikai, félig magyar gyereket neveltek fel – és ez többet
jelentett ezeknek a gyerekeknek, mint ha négy különböző család fogadta volna
be őket. Mert így ők testvérekké váltak, akiknek legalább otthonukban megvolt
az az élményük, hogy „nincs bennünk semmi kirívó, hiszen mind a négyen
ilyenek vagyunk”. Gyönyörű, nem?
Amerikában rendkívül nagy számban találni családokat, akik „idegen”
gyerekeket nevelnek. Vannak meghatóan szép történetek, és vannak persze
elszomorítóak is. Azt már sok évtizede tudja minden ilyen család, hogy az
örökbefogadás tényét nem szabad elhallgatni. Akkor kell elmondani az
előzményeket, amikor a gyerek először kérdez olyasmit, amire hazugság lenne
mást válaszolni, mint a tényeket. Miért? Mert egyöntetű tapasztalata az
örökbefogadó családoknak, hogy a gyerek előbb-utóbb megtudja az igazságot, és
soha nem bocsátja meg, hogy becsapták. Ilyen esetekben szinte törvényszerűen
elhangzik, hogy „És még mi minden másban hazudtatok nekem?”. Vagyis
végérvényesen elszáll a bizalom.
Sok helyen pszichológus foglalkozik azokkal a szülőkkel, akik egyedül nem
birkóznak meg meddőségük szorongató érzésével, és emiatt döntenek amellett,
hogy „erről az apróságról” inkább ne legyen szó. Nagy árat fizetnek érte, ha
gyerekük valóban csak tízes-húszas éveiben értesül örökbefogadásáról, mert
ezzel teljesen felborul identitástudata.
Amerikában mintegy harminc évvel ezelőtt oldották fel azt a törvényt, mely
mindaddig megtiltotta, hogy az örökbe adott gyerek tizennyolc éves koráig
bármiféle kapcsolatba kerülhessen a biológiai szüleivel. Volt ebben a törvényben
némi logika (jó szándék feltétlenül), de nagyon sok bajt okozott.
Minden gyerekben – legkésőbb kamaszkorában – megszületik ugyanis az az
igény, hogy saját identitását összerakja. Számtalan kamaszkori válság mögött
találták meg okként ezt a gyökérhiányt. Természetesen tizennyolc éves kor után
is sok fiatallal előfordult, hogy nem találta meg vér szerinti anyját vagy apját
(ahhoz, hogy megkapják egymás elérhetőségét, kölcsönös keresési kérelem kell).
És sok olyan idősödő felnőtt volt, aki valaha örökbe adta gyerekét, és tizennyolc
év után szerette volna viszontlátni, de nem lelt nyomára, mert gyereke nem
nyújtott be keresési kérelmet.
Még ebben a „tiltott korszakban” találta ki egy – nyilván zseniális –
pszichológus a következőt. Önsegítő csoportok alakítását hirdette meg olyan,
valaha örökbe fogadott fiatalok és gyereküket valaha örökbe adó szülők
számára, akik mindaddig hiába keresték az elveszített családi szálakat. Az volt a
cél, hogy ezek az egymásnak idegen emberek ebben a csoportban együtt
dolgozhassanak sorsuk alakulásán. És megható csodák történtek: a fiatalok
kezdték megérteni, milyen komoly élettörténeti okai voltak az ilyen anyáknak
arra, hogy lemondjanak újszülöttjükről; sok fiatalban őszinte együttérzés alakult
ki a valaha elhagyott fiatal anyák szomorúsága, kirekesztettsége iránt. Az
idősödő anyák pedig láthatták, hogy ezek a fiatalok szerető családokhoz
kerültek, és egészséges felnőtt vált belőlük – tehát anyjuknak nincs okuk
bűntudatra.
Akitől ezeket a történeteket hallottam, arról is beszámolt, hogy jó néhány
(„ellengenerációhoz” tartozó) csoportrésztvevő között tartós, szeretetteli
kapcsolat alakult ki. Mintha most ők fogadták volna egymást örökbe, elkallódott
saját gyerekük, illetve anyjuk helyett. Tudomásom szerint ez a fajta önsegítő
csoport Amerika-szerte elterjedt.
Amikor a nyolcvanas években összegezték a tizennyolc évnyi kapcsolateltiltás
negatív tapasztalatait, akkor született meg a „nyílt örökbefogadás” gondolata.8
Amerikai tartózkodásom során interjút is készítettem egy ilyen központ9
munkatársaival és néhány részt vevő családdal. Munkájukat olyan átgondolt
pszichológiai szempontok mentén végzik, hogy érdemes bővebben is írni erről.
Ha egy fiatal nő teherbe esik, és terhességét nem akarja megszakítani, de a
gyerek felnevelésére nem vállalkozik, felkeresheti ezt a gondozóközpontot.
Elsőként pszichológus beszélget vele, általában többször is mindaddig, amíg
nem tűnik meggyőzőnek, hogy a kismama döntése végleges. Merthogy vannak,
akik megváltoztatják eközben döntésüket – például mert szüleik „mégiscsak”
biztosítják őket támogatásukról –, és vannak, akik e beszélgetések nyomán
erősödnek meg elhatározásukban. Az utóbbiak ezután fényképalbumot10
készítenek magukról, talán családjukról és esetleg a gyerek apjáról is. Az
albumban emellett sok mindent elmondanak magukról.
Ugyanennél a központnál jelentkezhetnek azok a házaspárok, akik gyereket
akarnak örökbe fogadni. Ha elhatározásuk komolynak bizonyul, ők is hasonló
bemutatkozó albumot hagyhatnak a központban. Ezután mindkét fél megnézheti
a másik tábor albumait, és ha a rokonszenv-választás kölcsönös, akkor kerülhet
sor személyes találkozásra. Pozitív esetben minden részletről megállapodnak:
miben fognak együttműködni a szülés előtt, alatt és után. (Még egy utolsó
„szakmai” tapasztalat: a biológiai anyától a születés pillanatában átveszik a babát
választott szülei, nehogy ez a legfogékonyabb kötődési időszak, az első óra, még
jobban megnehezítse a szülőanya számára az elválást. Úgy emlékszem, még a
karba vétel is ellenjavallt!)
De a legérdekesebb az ezt követő időszak. Az örökbefogadás nyitottsága ugyanis
hosszú távú kapcsolatot jelent. A biológiai anya mintegy rokonként látogathatja
a nevelő családot és a gyereket, aki keresztnevén szólítja őt, és tudja róla, hogy ő
szülte. De az anya/apa megszólítás kizárólag a nevelőszülőknek jár.
Abban az amerikai városban, ahol ezt a kezdeményezést kutattam, még csak
hatodik éve működött ilyen központ. Néhány tucat örökbefogadásról volt
tapasztalatuk. Mind a központ, mind a részt vevő családok folyamatosan
tartották egymással a kapcsolatot, rendszeresen voltak közös családi
rendezvényeik, amelyeken minden érdekelt (beleértve a szülőanyát) részt
vehetett.
A beszélgetések végére nekem egyetlen kérdésem maradt, bármelyikükkel is
beszélgettem: vajon mi az ő megoldásuk, ha egy gyerekét örökbe adó anya
„túlhasználná” a kapcsolatot? Ha például pénzgondjaira a nevelő családtól
szeretne segítséget kapni? Vagy ha a kellemesnél gyakrabban bukkan fel az
életükben? Mindnyájuktól ugyanazt a választ kaptam: „Ilyen nem fordult még
elő. Ezek a fiatal nők csak hálát éreznek gyerekük családja iránt!”
Irigykedve hallgattam ezeket a mondatokat. Pedig tudom, hogy Amerikában sem
mindenki tisztességes és nem mindenki érett személyiség – de talán az a döntés,
ami egy ilyen megoldás felé visz egy fiatal nőt, garancia lehet arra, hogy az illető
nem felelőtlen, és az élet jó néhány ügyében képes már átgondolni tettei
következményét.
Végül hadd írjam ide azt a mondatot, amit sorsszerű találkozásukról egy
örökbefogadó szülőpár mondott gyerekének: „Annyira vártunk!”
Kell ennél komolyabb jogosítvány egy boldog élethez?
Pál Ferenc
Mit tegyek a sérült részeimmel?
Ha gyerekkorunkban, a korai életszakaszokban, kezdve a magzati kortól,
megsérültünk – márpedig ez kisebb-nagyobb mértékben mindannyiunkkal
megtörténik –, annak egyik következménye nagy valószínűséggel az lesz, hogy
legyünk bár húsz-, negyven- vagy hatvanévesek, bizonyos helyzetekben a
sebzett gyermeki énrészeink elevenné válnak, átveszik az irányítást, és nagyon
megnehezítik azt, hogy a kapcsolataink egészségesek legyenek. Ezek a sérült
énrészeink ugyanis olyan reakciókat adnak, amelyek nem a realitáshoz és az
aktuális helyzetekhez igazodnak, hanem a gyermekkori sérüléseinket tükrözik és
fejezik ki. Amikor tehát felfigyelünk egy-egy visszatérő, az adott helyzethez
nem alkalmazkodó vagy egy konfliktus megoldását nem előmozdító
magatartásformára, akkor sok mindent tudhatunk meg a gyerekkori világunkról.
Ezen sérüléseink akár sémába is rendeződhetnek, mintázattá alakulhatnak.
Elhangolják az érzéseinket, gondolatainkat, de még a testi reakcióinkat is. A
sérülést okozó események élményvilága bevésődik, és a későbbi tapasztalataink
átélését és értelmezését is torzítja. Beszűkültséget hoznak létre és
realitásvesztéshez vezetnek. A jelenből a múltba csúszunk. Sémává formálódott
sérüléseink énállapotokhoz kapcsolódnak és általuk nyernek kifejezést. Az
egyéni és kapcsolati nehézségeinket fokozza és elmélyíti, hogy önismeret
hiányában mindennek nem vagyunk tudatában. A jelen helyzet realitásának
tekintjük azt, ami a múlt tapasztalata és valósága. A megélésünk nagyon erős,
intenzív és magával ragadó lehet, ezért nem is kételkedünk a tapasztalataink
megbízhatóságában. „Most élem át, tehát így van”, véljük naivan. Mivel
énállapotokról van szó, azonosulunk velük. Az élményeink azonban pontatlanul
és torzultan tükrözik azt, hogy kik és milyenek vagyunk mi magunk, ki és
milyen a másik, mi történik most kettőnk között és milyen helyzetben is
vagyunk. A külső-belső konfliktusaink, a társkapcsolati nehézségeink
állandósulása és az ellehetetlenülésünk gyakran azzal vannak összefüggésben,
hogy mindketten a sérült gyermeki énállapotunkban vagyunk, a sebzett
énrészünkkel igyekszünk hatékonyan cselekedni, eredményesen kezelni vagy
megoldani a nehézségeinket. Semmi meglepő nincs abban, ha ez nem sikerül.
Helyzetünk ahhoz hasonlítható, mint amikor célba akarunk érni az utazásunk
során, csakhogy nem tudjuk pontosan, hol vagyunk éppen, rossz a térkép, amit
használunk és téves a cím, ahová tartunk. Nem csoda, hogy eltévedünk, hiszen
eleve tévedésben vagyunk.
Ezért döntő jelentőségű megismernünk a legfontosabb hat sérült gyermeki
énállapotot, vagyis a felnőtt emberre jellemző sebzett énrészeket. Bárki többet is
felfedezhet magában, miközben a közös vonásuk, hogy a szabadságuk
korlátozott, a gyermeki világ mozgásterét tükrözi. Akadályozzák a boldogságot,
a hatékonyságot és a meghitt kapcsolatainkat.
1. Önbántalmazó gyerek
Jellemzője az önbántalmazó belső hangunk, amelynek több fajtája létezik. Lehet
egy örök kritikus hang vagy egy mindig elégedetlen hang, esetleg egy
folyamatosan ítélkező hang – sőt, akár egy lélekgyilkos hang is. Ezek azt
mondják: „Már megint elrontottad! Semmire sem vagy képes! Reménytelen eset
vagy, egy rakás szerencsétlenség, akinek soha semmi nem fog sikerülni!
Megérdemled, te nyomorult, szenvedj csak! Amit tettél, arra nincs bocsánat. Egy
senki, egy nulla vagy. Nézz már magadra! Undorító vagy!” És így tovább.
Mindannyian folyamatosan belső párbeszédet folytatunk magunkkal. Ez a belső
viszony lehet elfogadó, bátorító, önbecsülést tükröző, ám van, akiben egy belső
hang minduntalan önmaga ellen fordul, és leértékeli, becsmérli, szidalmazza
magát. Önmaga vélt vagy valós hibáit, tévedéseit azonnal és kegyetlenül szóvá
teszi, megtorolja, megbünteti, de mindenekelőtt rossznak, semminek, senkinek
mondja magát. A kapcsolati nehézségekért önmagát hibáztatja, és elhiteti, hogy
egyedül ő felelős a kialakult problémás helyzetért.
2. Elhanyagolt, bántalmazott, traumatizált gyerek
Alapélménye, hogy egyedül van, elhagyatott, magányos, magára maradt. Nem
segítenek neki, és nem talál olyan emberi kapcsolatot, ami kapaszkodót
jelenthetne számára. Gyerekként elhanyagolták, súlyosabb esetben bántalmazták
is. A bántalmazás majdnem mindig elhanyagolással is jár. Ha mindez nagyon
súlyos fokot ért el, akkor már traumatizált gyerekről beszélhetünk. Ő bizonyos
helyzetekkel felnőttként sem tud mit kezdeni, ilyenkor lefagy, semmi nem jut
eszébe, cselekvésképtelenné válik, hiszen a belső pszichés önszabályozása is
elakadt. Gyakran érezhet ürességet, és akkor is magányosnak élheti meg magát
egy kapcsolatban, ha a társa törődik vele és számíthat rá. Érezheti magát
tehetetlennek és kiszolgáltatottnak, kapcsolatfelvételre képtelennek. Lehet
passzív a kapcsolataiban és befelé forduló, hiszen a gyermekkori bántalmazás
elől sokan csak a belső világukba menekülhettek, mert máshová nem lehetett.
Jellemző lehet rá, hogy az érzelmeit nem vagy alig fejezi ki.
3. A dühös gyerek
Ő akkor is dühös, ha ez egy adott helyzetből nem következne, vagy sokkal
indulatosabb, ingerültebb, mint ami jogos és indokolható lenne. Néhány évvel
ezelőtt a Millenáris Park színháztermében tartottam előadást. Többen szerettek
volna bejutni, mint ahányan a tűzrendészeti előírások alapján bejöhettek, ezért
miután a terem megtelt, a szervezők bezárták az ajtót. Ettől kezdve néhány
percig azt hallhattuk, amint valaki a bakancsával rugdossa az üvegajtó
fémkeretét, hogy bejöhessen az empátia és érzelmi intelligencia című előadásra.
Neki valószínűleg tényleg szüksége lett volna rá… Amikor valaki egy ilyen
helyzetben az ajtót rugdosva azt kiabálja, „Engedjenek be! Mit képzelnek
maguk?!”, akkor gyaníthatjuk, hogy ez nem egy felnőtt reakciója, hanem egy
dühös gyereké. A dühös gyerek támad, ítélkezik, minősít, kritizál, de lehet
agresszív és bántalmazó is. A kapcsolataiban lehet akár örök elégedetlen, tele
elvárással, vagy lázadó, aki mindenben talál hibát, kivetnivalót. Felléphet az
igazság szószólójaként, aki minden vélt vagy valós méltánytalanságot és
sérelmet szóvá tesz vagy megtorol. A felelősséget áthárítja.
4. Alkalmazkodó gyerek
Az alkalmazkodóképesség nagyon hasznos és értékes tulajdonság, amelyre
alapvetően szükségünk van az életben. De a sérült gyerek nem szabadon
gyakorolja ezt, hanem alávetett módon. Ő akkor is alkalmazkodik, amikor ki
kéne állnia magáért, az alkalmazkodás ugyanis az önvédelem egyik klasszikus
formája is. Gyerekként azért alkalmazkodunk, hogy megőrizhessük azokat a
kapcsolatokat, amelyeken keresztül a fizikai és érzelmi szükségleteink
kielégülnek. Felnőttként azonban az alkalmazkodó önvédő gyerek részünk
megakadályozhatja azt, hogy szabad, kreatív és egészséges módon önmagunkra
találjunk, meghúzzuk a határainkat vagy megvédjük magunkat. Az
alkalmazkodó gyereket lenevelték vagy leszoktatták arról, hogy a szükségleteit,
vágyait, érzéseit kifejezze, megélje, önmagát érvényre juttassa. Ő azon az áron
tartja fenn a kapcsolatait, hogy saját magát elutasítja, elhanyagolja, önmagától
távolságot tart. Ezáltal biztosíthatja egy ideig a kapcsolatai fennmaradását, ám az
elégedettség vagy boldogság egyre messzebb kerül tőle. Végletekig feszítve a
húrt vagy megbetegszik, vagy végül kiléphet a kapcsolatból, akár anélkül, hogy
megértené, mi történt vele.
5. Nagyratörő gyerek
A grandiozitás által önmagát védelmező gyerek először a fantáziájában és a
képzelőerejében keres menedéket, ezek révén hozza magát egyensúlyba. Például
elképzeli, hogy egyszer rendőr lesz, és az összes olyan férfit, aki bántja a
gyerekeket, börtönbe zárja. Később, ahogy felnőtt grandiózó vagy grandióza
válik belőle, kiléphet a képzelet és az álmodozás világából, nagyratörő terveket
szőhet, és akár meg is valósíthatja azokat. Eleven kapcsolata a fantáziájával
lehetővé teheti, hogy átlépjen határokat, és feljogosítva érezze magát olyasmire
is, amit mások nem tesznek meg. Élhet a saját rendkívüliségének és
kiválóságának tudatában, másokat pedig leértékelhet. Alkothat, létrehozhat
csodás dolgokat, elérhet nagyszerű eredményeket, hős vagy kiváló ember is
válhat belőle. De akár bűnöző is lehet, aki gátlástalanul semmibe vesz másokat.
Kapcsolataiban lehet színes, energikus, kreatív és szenvedélyes, de akár olyan is,
aki a társát és annak igényeit észre sem veszi. A hétköznapiság untatja, a nagy
ügyek és kihívások lelkesítik. Törekedhet a tökéletességre, de el is várhatja azt,
megkeserítve ezzel a társa életét.
6. Függőségben levő gyerek
Életünk kezdetén nemcsak függtünk a szüleinktől, hanem függőségben voltunk
tőlük, de egy magzat, egy csecsemő vagy egy kisbaba esetében ez magától
értetődő. Ám ha valakinek felnőttként a függő gyermeki énrésze válik aktívvá,
az romboló lehet magára és másokra nézve is. Ő ugyanis, ha a fizikai vagy
érzelmi szükségleteit nem tudja megfelelően kielégíteni vagy a kapcsolataiban
érzelmi megterhelés éri, a függőségeiben keres enyhületet. Függősége szinte
bármire irányulhat, személyekre, tárgyakra, magatartásformákra, szerekre és így
tovább. Érzelmi önszabályozása, érzelmi teherbíró képessége gyenge. Valaki
vagy valami nélkül akár életképtelennek is érezheti magát, ezért a végletekig is
elmehet, hogy a függőségéből fakadó vágyait kielégítse. Kapcsolataiban a
függősége irányulhat a társára, később pedig a gyerekeire. Ha az
ellenállhatatlannak megélt sóvárgása másra irányul, az fenyegetést jelenthet a
társára, a kapcsolatukra vagy akár a családjára is.
Sebzett gyermeki énállapotok és a fejlődés, gyógyulás
lehetőségei
Hogyan törődhetünk a sebzett gyermeki énrészeinkkel, hogy felnőttként már ne
azok irányítsanak minket, hanem az egészséges részünk dönthessen az életünkről
és határozza meg a kapcsolataink minőségét?
1. A sebzett és egészséges énrészeink megkülönböztetése
A sebzett gyermeki énállapotok a felnőtt ember sérült énrészei. De van
egészséges, szabad, cselekvőképes felnőtt részünk is, akit felfedezhetünk,
tudatosíthatjuk a jelenlétét, kiépíthetjük a hozzá vezető utunkat, és
kidolgozhatjuk, megerősíthetjük őt. Például felismerjük, hogy időről időre
megszólal bennünk egy önbántalmazó hang, amellyel hajlamosak vagyunk
azonosulni, sőt eddig kritikátlanul hittünk neki, és elfogadtuk, amit mond.
Ilyenkor pedig egy időre elveszítjük a kapcsolatot az egészséges részünkkel,
érzelmileg és tudatilag bezáródunk egy szűk világba, amelyből nem látunk ki, és
úgy véljük, hogy ez a valóság, ilyen az élet, ezek vagyunk mi. A fejlődés első
lépése, hogy elkezdjük gyakorolni a megkülönböztetést: a minket letaroló örök
kritikus, elégedetlen vagy bekebelező lélekgyilkos hang nem azonos velünk,
nem a mi hangunk és nem lát minket jól. Tudatosíthatjuk, hogy van egy
egészséges részünk is, aki látja, hogy egyáltalán nem vagyunk olyanok, mint
amilyennek a bántalmazó belső hang lefesti. Ráadásul az egészséges részünk
megtanulhatja, mit kell tenni az önbántalmazó hanggal, megvédheti magát,
hiszen egyre járatosabb az önbecsülés világában, és ezért sem engedi, hogy
rosszul bánjanak vele.
Párkapcsolati konfliktus esetén aktívvá válhat valamelyik sebzett gyermeki
részünk, és mondjuk, a veszekedés után fél órával felismerjük, hogy a sebzett
haragos gyerek volt jelen a helyzetben, vagy éppen a sebzett alkalmazkodó
gyerek, márpedig ők ott és akkor nem segítették sem a kapcsolatot, sem minket,
sem a tisztázást. Ha erre fél órával később valóban rájövünk, örömtüzeket is
gyújthatunk, mert viszonylag gyorsan eltaláltunk az egészséges részünkbe. Nem
a gyengeségeink, alkalmatlanságunk vagy bénaságunk bizonyítéka, ha beletelik
néhány évbe is, amíg elég rutinossá válunk, hogy rövid időn belül felismerjük,
mikor csúszunk át a sérült énrészünkbe. Ez a realitás. Hiszen ezek az énrészek és
működésmódok gyerekkorunkban alakultak ki, és egész életünkben magától
értetődően azonosultunk velük, használtuk őket. Ahogy azonban újra meg újra
emlékeztetjük magunkat, hogy bár van sérült gyermeki énrészünk is, de az nem
mi vagyunk, egyre rövidebb időbe telik, amíg ráeszmélünk, ha megint
valamelyik sebzett gyermeki énállapotunkban időzünk. A sérült részünkkel való
azonosulás olyan erős is lehet, hogy a legjellemzőbb tulajdonságainknak vagy
személyiségvonásainknak is tarthatjuk a sebzett gyermeki énállapotainkat. Ezért
a megkülönböztetés sem könnyű feladat. Sőt, erősen szorongáskeltő is lehet,
akár a megsemmisülés- vagy halálélményhez is közelítő megpróbáltatást
jelenthet a fejlődés, a gyógyulás folyamatának kezdeti szakasza. Ezen túljutva
hatalmas felismerés lehet, hogy nem kell tovább azonosulnunk a sebzett
gyermeki énállapotainkkal, mert nem mi vagyunk azok, hanem van egy ilyen
részünk, énállapotunk is!
Az azonosítás és a megkülönböztetés érzékeltetésére képzeljünk el egy gyakori
társkapcsolati helyzetet. A férfi este tíz óra körül nézi a tévét, a nő pedig a
beszélgetés, együttlét vágyával érkezik a nappaliba. Felmérve a helyzetet – a
focimérkőzés még legalább egy óráig tart –, csalódottságában haragosan kifakad:
„Már megint azt a rohadt képernyőt bámulod! Elegem van, ez nem házasság,
veled nem lehet élni, én többre vágyom!” A nő megélheti nagyon belülről
jövőnek, természetesnek, a legelemibb vágyai kifejeződésének mind a
csalódottságát, mind a haragját. Közben azonban az indulatai hevessége és a
helyzetből közvetlenül nem adódó reakciója a sérült énrészek jelenlétét és
aktivitását sejtetetik. A férfi ugyanis nem elutasító, csak elmélyült egy számára
pihentető tevékenységben. A nőnél nagy valószínűséggel először az elhagyatott
gyerek reagál, neki fáj a magára maradottság, miközben szörnyen
kiábrándultnak és tehetetlennek érzi magát. Majd a feszültségét, frusztráltságát,
csalódottságát és szorongását oldandó, megjelenik a haragos gyerek, aki
legalább azt eléri, hogy figyeljenek rá, és negatív érzéseinek agresszív
kifejezésével a kiszolgáltatottságát enyhíti. A helyzet megértését tovább nehezíti,
ha a férfi a meccsnézés közben valóban nem figyel a feleségére, és tényleg
elutasítja a közeledését. Így a feleség még jogosabbnak tarthatja a kifakadását és
indokoltabbnak a haragját. Fel sem merül benne, hogy ez nem a felnőtt
csalódottsága, dühe és reakciója, hanem a sérült gyerekrészéé.
Honnan tudhatjuk egészen pontosan, hogy nem a felnőtt, hanem sebzett
gyermeki énrész nyilatkozott meg? Onnan, hogy összehasonlítjuk a nő reakcióját
a lehetséges felnőtt magatartásformákkal. A feleség ugyanis arra vágyik, hogy a
férjével lehessen, az este kölcsönös figyelemben, gyöngédségben,
megbecsülésben, törődésben, intimitásban teljék. Ezzel az igénnyel lép be a
nappaliba. Amikor látja, hogy a férje a tévét nézi, lehet csalódott, szomorú vagy
indulatos, de nem téveszti szem elől a célját és a vágyát az együttlétre. Nem
szűnik meg becsülni a férjét és nem tűnik el belőle a szándéka, hogy jól bánjon
vele, hiszen a társát látja benne. A felnőtt ezek után olyan módot keres a
továbblépésre, ami úgy fejezi ki a szükségleteit és az igényeit, hogy az
összhangban legyen az együttlétre irányuló vágyával. A felnőtt képes az
érzelmeit szabályozni, az érzelmi teherbíró képességét nem őrli fel a focimeccset
néző férje látványa. Hozzáfér a szabadságához, kreativitásához,
cselekvőképességéhez, ezért számtalan reakció közül válogathat. Elismerheti a
férje szükségleteinek jogosságát, de egyúttal kifejezheti a saját igényeit is.
Késleltetheti is a vágyai kielégülését, de átadhatja a terepet a benne élő szabad
kislánynak is. Akkor odabújhat a férjéhez, hiszen erre vágyik, a szavakat pedig
későbbre halaszthatja. Akár el is csábíthatja a férfit a képernyőtől, kislányosan
vagy nőiesen, ahogy neki tetszik. A lehetséges magatartásformái összhangban
vannak önmagával, a vágyaival, a férjével, a kapcsolatukkal, a helyzettel és a
jelennel is.
A sebzett gyerekrészeink azonban a múltunkat és a sérüléseinket fejezik ki.
Ezáltal gyakorta éppen azt fenyegetik vagy teszik tönkre, amit el akarunk érni, és
annak beteljesülését lehetetlenítik el, amire a leginkább szükségünk volna. Tehát
az egészséges felnőtt- és a sebzett gyerekrészünk azonosítása és
megkülönböztetése elemi fontosságú a fejlődés, a gyógyulás és a társkapcsolati
elégedettség szempontjából.
2. Újfajta problématudat kialakítása
Amikor a sebzett gyermeki énállapotunk alapján gondolkodunk, az lehet a
meggyőződésünk, hogy olyasmi miatt szenvedünk, ami a múlt eseménye.
Amikor bekövetkezett, nem volt semmi ráhatásunk, és ma sem tudunk rajta
változtatni, hiszen már megtörtént. Sosem felejtem el azt a férfit, aki szomorúan
azt mondta nekem: „Tudja, mi az én bajom? Az anyám elrontotta az életemet!”
Az úr túl volt a hetvenen! Ez a hiedelem azt mondatja velünk, hogy nincs a
kezünkben a jelenünk és semmit sem tehetünk magunkért. Éppen ezért újfajta,
reális és egészséges problématudatot érdemes kialakítanunk, ez pedig így szól:
bár vannak sérült részeim, az, hogy ma hogy vagyok és hogyan bánok
magammal, nem a múltban dől el, hanem most, és nem másokon múlik,
hanem rajtam. Lehet, hogy a szüleim hajdan embertelenül beszéltek velem és
bántalmaztak, de most, ebben a pillanatban senki sem ordít rám, senki sem
ütlegel, mégis dühösen vagy éppen beletörődve reagálok egy helyzetben. Ez azt
jelenti, hogy a problémám a jelenben van és a saját kezemben. A nehézségem az,
hogy a sebzett gyermeki énrészeim aktívvá váltak bennem, nem pedig az, ami
harminc, negyven, ötven évvel ezelőtt történt. Ez azt jelenti, hogy már képes
vagyok megkülönböztetni a jelenben önmagát bántó sérült énrészemet a múltban
bántalmazó személytől. Az a valaki, aki akár évtizedekkel ezelőtt rosszul bánt
velem, lehet, hogy már nem is él. Ő nem bánthat már engem. Itt és most azért
vagyok rosszul, mert a bántalmazást, a dühöngést vagy a függőséget a sérült
énrészem folytatja. Ő viszont itt van bennem, és én szabadon viszonyulhatok
hozzá.
Sok alkoholbeteg embertől hallhatunk ilyen mondatokat: „Nem csoda, hogy
iszom, hiszen az anyám elhanyagolt, az apám vert.” „Persze hogy iszom, hiszen
a feleségem szakított velem.” Ők azonban nem abba fognak belebetegedni és
belehalni, hogy a szüleik rosszul bántak velük vagy a társuk elhagyta őket,
hanem abba, amit a jelenben önmagukkal tesznek, vagyis, hogy túl sokat isznak.
Nem azért mennek tönkre a párkapcsolataik, mert annak idején a szüleik
elváltak, hanem azért, mert ők most, harminc, negyven, ötven évvel később nem
megbízhatóak és nem lehet rájuk számítani. A régi problématudat kijelentése:
azért iszom, mert problémáim vannak. Az új problématudat felismerése: már
azért vannak problémáim, mert iszom.
Amikor megszólal bennünk egy önbántalmazó hang, és azt mondja: „Örök
vesztes vagy, és mindig is az maradsz!”, megkérdezhetjük magunktól: kinek a
hangja ez? Vagy: kitől hallottunk hasonlót? Többnyire gondolkodás nélkül rá
tudjuk vágni: „Az apám mondott ilyeneket.” Vagy: „Az anyám szidott mindig
így.” Ám itt és most nem azért vagyunk annyira pocsékul, mert harminc évvel
ezelőtt az apánk semmibe vett minket vagy az anyánk becsmérlően beszélt
velünk, hanem azért, mert a jelenben szól bennünk egy mindig kritikus, örök
elégedetlen vagy akár lélekgyilkos hang. A szüleink már régen nem bántanak,
ám ezek a rettenetes mondatok a jelenben most is szólnak. Csakhogy már mi
mondjuk őket magunknak, pontosabban egy bántalmazó belső hang mondja
ezeket nekünk. Mi azonban most már azt mondhatjuk neki, hogy elég!
Természetesen fontos, hogy a múlttal is foglalkozzunk, megpróbáljuk azt
megérteni és elrendezni magunkban, amennyire lehetséges és amennyiben az
segít nekünk – de a helyzetünk kulcsa mégiscsak a jelenben és a mi kezünkben
van. Mi döntjük el, hogy a lélekgyilkos belső hangot elküldjük-e
melegebb/hidegebb égtájakra, vagy pedig életünk végéig azt mondjuk, hogy neki
van igaza, és nincs mit tenni. Tehát az új problématudat lényege: a nehézségeim
nem a múltban vannak, hanem a jelenben, nem más kezében, hanem az
enyémben. Ez pedig azt jelenti, hogy nem a múltat kell, kellene
megváltoztatnom, hanem a jelent. A múlt maradhat, a jelen viszont alakításra
szorul, mert már nem más bánt engem, hanem én magamat, egy sebzett
énrészem bánik rosszul velem.
3. Felismerjük, hogy a gyermeki énállapotok nagyon értékesek voltak,
amikor kialakultak
Elkezdhetünk az életünket egyébként nagyon megnehezítő sérült gyermeki
énrészekre más szemmel nézni, és felismerjük: amikor létrejöttek, nagyon is
értékesek voltak, és segítették az életben maradásunkat, túlélésünket. Az emberi
lélek semmit sem tesz cél nélkül. A bennünk élő dühös gyerekrészünk ma már
szétzilálja a kapcsolatainkat, de amikor kialakult, védelmet jelentett számunkra,
mert képes volt tiltakozni és megvédeni magát, nélküle sokkal sanyarúbb lett
volna a sorsunk. Az alkalmazkodó gyerekrészünk miatt ma már méltatlan
kapcsolatokban és helyzetekben is benne ragadunk, de annak idején a
segítségével tartottuk fenn a szüleinkkel a kapcsolatunkat, amelyen keresztül az
alapvetően fontos fizikai és érzelmi javakhoz hozzájuthattunk. A függőségben
levő gyerekrészünk ma már nagyon kiszolgáltatottá tesz minket, de annak idején,
amikor a szüleink elérhetetlenek voltak számunkra, sokat jelentett, hogy
legalább a tárgyakhoz nyúlhattunk, élvezetekre lelhettünk, és nem emésztett fel
minket a magány, a szorongás és az unalom.
A sebzett gyermeki énállapotaink értékes részeink, amelyek segítségünkre
voltak ott és akkor, amikor kialakultak. Most viszont már nem akarjuk, hogy
irányítsanak minket. Gyerekként az ő kialakulásuk volt a legjobb ötlete a
bennünk munkálkodó emberi természetnek, de már felnőttek vagyunk, ezért az
érett, sokkal nagyobb szabadsággal, mozgástérrel, lehetőségekkel és
képességekkel rendelkező felnőttrészünkre akarunk támaszkodni. Sebzett
részeink valamikor eredményesen alkalmazkodtak a körülményekhez, miután
helyesen mérték föl a helyzetüket. Tehát az akkori realitásnak megfelelően
formálódtak. Ami azonban akkor realitás volt, mára a valóság pontatlan, hiányos
és torz észleléséhez vezet. Ezért szükségünk van az egészséges felnőttrészünkre.
4. Felismerjük, hogy egy életen keresztül közünk lesz a sebzett gyermeki
énrészeinkhez
Amikor éppen nem kebeleznek be a sebzett gyermeki énrészeink, és rájuk
látunk, azt gondolhatjuk, hogy kézben tartjuk őket. Például, amikor egy
alkoholbeteg ember éppen nem iszik, akkor hajlamos úgy tenni, mintha a
függőségi része nem is létezne. „Drágám, bízz bennem, soha többé nem iszom,
hiszen szeretlek titeket!” – mondja a feleségének, aki sokadszorra is hisz neki,
mert ilyenkor tényleg nagyon meggyőzően beszél. Ekkor ugyanis az egészséges,
felnőttrészében van, ezért az árad belőle, hogy ha valamikor komolyan lehet
venni őt, akkor az most van. Igen ám, de ha este éri őt valami, ami felzaklatja és
kibillenti az egyensúlyából, hirtelen elveszítheti a kapcsolatot az egészséges
részével, és máris a pohár után nyúl. Tehát nemcsak az okozza a problémánkat és
elakadásainkat, hogy kialakultak a sebzett gyermeki énrészeink, hanem az is, ha
a felnőtt, egészséges részünkkel kölcsönösen tagadják a másik létezését.
Ezért fontos tisztában lennünk azzal, hogy nagy valószínűséggel egész
életünkben közünk lesz a sérült gyermeki énállapotainkhoz, tehát érdemes
megfelelő, tudatos viszonyt kialakítanunk velük. Ez azt jelenti, hogy
számításba vesszük őket, de az egészséges részünk határozza meg az életünk
irányát. Közünk van és lesz hozzájuk, de nem vagyunk azonosak velük.
Vannak olyan sebeink, amelyek meg tudnak gyógyulni. Ezekben az esetekben a
folyamat három lépése így alakul:
1) Sebesülés
2) Segítségnyújtás
3) Gyógyulás
A sebzett gyermeki énrészeinkkel kapcsolatban azonban egy másik folyamatot
láthatunk és hozhatunk létre:
1) Sebződés
2) Segítségnyújtás
3) Nem gyógyulunk meg, de megtanulunk a sebzett részünkkel törődni,
vele együtt élni és egészségesnek lenni
5. Megértjük a sebzett gyermeki énrészünk természetét, működését
Érdemes kiismerni a sebzett gyermeki énállapotaink mozgásait. Mikor jönnek
elő, hogyan veszik át az irányítást az egészséges részünktől és mit tesznek
velünk? Mi a funkciójuk? Mit akarnak elérni? Mi volt és mi most a szerepük az
életünkben? Bár ösztönösen tiltakozhatunk az ellen, hogy mélységében
foglalkozzunk velük, ha nem tesszük, akkor eszköztelenek maradhatunk a
sebzettségeinkkel kapcsolatban. A fejlődés vagy a gyógyulás útja az, hogy
felismerjük, megértjük és ellenőrzésünk alatt tartjuk ezen énrészeinket és a
működésüket.
Például, hogy akkor kezdek megzuhanni és belecsúszni a sebzett gyermeki
énállapotba, amikor a feleségem egy sajátos hangsúllyal azt mondja, hogy „Jaj,
ne viccelj már!”, és látom, ahogy a szája sarka megvetően lebiggyed, majd
elfordul tőlem. Amikor ezt a hanghordozást meghallom és az arcát meglátom,
akkor kerülök át az elhanyagolt, bántalmazott, sérült énészembe. Amíg ez nem
tudatosult bennem ilyen részletességgel, addig csak annyit érzékeltem, hogy
esténként gyakran rosszra fordulnak a dolgok.
Vagy: amikor kijött az előszobába, és azt mondta, hogy „Vigyél egy könnyű
kabátot!”, akkor még nem voltam dühös. De amikor utánam szólt, hogy „Ugye
nem felejted el…?”, az kicsapta nálam a biztosítékot. Mert ahogy azt mondta,
hogy „ugye”, abban benne volt, hogy „úgyis elfelejted, hiába szólok”. Szóval
becsaptam az ajtót… Most már értem, hogy ha a lenézés vagy a megvetés apró
jeleit vélem felfedezni, máris a haragos gyermeki énállapotban találom magam.
A szenvedélybeteg ember miként hagyhat fel az ivással? Nem úgy, hogy
meggyógyul – a száraz alkoholisták egy életen át alkoholbetegnek tartják és
mondják magukat. Hanem úgy, hogy az egészséges része nagy pontossággal
tájékozódik a sérült részében, és alaposan kiismeri a természetét. Nem mondja
azt, hogy akkor állok le, amikor csak akarok, hanem tudja, hogy szükség esetén
sürgősen fel kell hívnia egy anonim alkoholista barátját – akár hajnalban is –,
mert ha nem beszélhet egy őt megértő személlyel, akkor másnap már inni fog.
Ezért a telefonjában van több olyan név, akiket ha megcsörget, fel fogják venni,
mert előre megbeszélte velük. Ez azt jelenti, hogy az egészséges rész kitűnő
stratégiával rendelkezik arra az esetre, ha a sebzett rész át akarja venni az
irányítást. Tehát nemcsak a sebzett részünket gyógyítjuk, hanem az
egészséges részünket fejlesztjük!
6. Termékeny, kreatív folyamatokat hozunk létre
A menetrendszerűen kudarcba forduló történéseket kreatív folyamatokká
alakítjuk, hogy nehézségek idején ne a sebzett gyermeki énrészeink vegyék át az
irányítást, hanem a szabad cselekvőképességgel rendelkező felnőtt énrészünk
tartsa kezében az események kimenetelét. Hogyan néz ki egy ilyen folyamat?
Ha nem valami rendszerszintű problémáról vagy strukturális zavarról van szó,
akkor adott egy nehézség, amire találunk egy megoldási módot, amelyet
alkalmazva a probléma elrendeződik, és jól leszünk. Tehát a három lépés:
1. probléma
2. megoldási kísérlet
3. a helyzet jobbra fordul
Amikor azonban a sérült gyermeki énrészeink elevenné válnak, akkor már
strukturális zavarokról kell beszélnünk, amelyek rendszerszintű problémákat
okoznak. Ezekben a helyzetekben az történik, hogy van egy nehézség vagy
elakadás, amire megoldási kísérletet teszünk – és ettől a helyzet csak még
rosszabb lesz. Tehát a három lépés a rendszerszintű problémánál:
1. probléma
2. megoldási kísérletek
3. a helyzet rosszabbra fordul
Ezt a folyamatot szükséges tehát átalakítanunk. Ha ugyanis a megoldáskísérlet a
sebzett énrészünkből történik, akkor nem csoda, ha a helyzetünk rosszabbra és
nem jobbra fordul. Vagyis elsősorban a megoldási kísérleteinkkel szükséges
foglalkoznunk, nem a problémával!
Ha például egy alkoholbeteg személyt megkérdezünk, hogy mi a problémája,
nagy valószínűséggel olyasmit mond, hogy „Anyám nem szeretett. A férjem
lenéz. A főnököm zsarnokoskodik. Nincs elég pénzünk. A gyerekeim a fejemre
nőttek.” Az ő valódi problémája azonban az, hogy alkoholbeteg! A függőség
állandósulása megoldási kísérlet a részéről a negatív érzelmi állapotai
kezelésére.
Kutatók megvizsgálták, hogy az alkoholbeteg ÉS depressziós személyeknek
hogyan lehet a leghatékonyabban segíteni. Vajon úgy, hogy a szakemberek
először a depresszióval kezdenek dolgozni, majd később foglalkoznak az
alkoholproblémával, vagy hogy először a szenvedélybetegséggel törődnek, és
csak utána igyekeznek gyógyítani a depressziót? Azok a terapeuták, akik a
klienseknél először a depressziót igyekeztek kezelni, gyakorlatilag
eredménytelennek bizonyultak, mert nem a valódi problémával törődtek, ami a
szenvedélybetegség. Azoknál a szakembereknél azonban, akik a függőséggel
foglalkoztak és értek el eredményeket, a kliensek negyven százalékánál a
depresszió magától megszűnt!
A rendszerszintű problémáknál, strukturális zavaroknál ugyanis kétségkívül van
egy kiindulási nehézség vagy változás, ami zavart okoz, ám a valódi problémát
az elégtelen megoldási módok jelentik. Először tehát iszom, mert problémáim
vannak, idővel azonban már azért vannak problémáim, mert iszom. Az
eredménytelen megoldási kísérlet az alkoholizálás. Ezért elsőként nem az eredeti
nehézséggel érdemes dolgozni, hanem a romboló megoldási próbálkozásokkal.
Amikor valaki az utóbbiban eredményeket ér el, éppen azokat a kompetenciáit is
fejleszti, amelyek használata az eredeti elakadásra nézve is segítséget jelenthet.
Már mindent megpróbáltam
Kapcsolati nehézségek esetén azt gondoljuk, hogy már mindent megpróbáltunk.
Lehetséges, hogy valóban így van. Ám a megoldási kísérleteink egyre inkább a
sebzett gyermeki állapotainkból történhettek, így nem meglepő, ha a helyzetünk
egyre rosszabbra fordult. Ez azt jelenti, hogy akár alkalmazhattuk mind az öt
konfliktuskezelő stratégiát, a mód, ahogyan tettük, hozzájárulhatott a válság
elmélyüléséhez!
Tekintsük át a konfliktuskezelési stratégiákat először a sebzett, azután az
egészséges részünkből kiindulva.
1. Önérvényesítés
a. Sebzett, beszűkült, gyermeki módon: Romboló, negatív kapcsolati üzeneteket
adunk. Durva nyitás, elárasztás, támadás, ítélkezés, minősítés, megvetés,
lenézés, elutasítás, védekezés…
b. Egészséges, szabad, felnőtt módon: Az önkifejezésnek és önérvényesítésnek
olyan formáit választjuk, amelyek nem a társunk ellen irányulnak és nem
fenyegetik a kapcsolatot. A negatív észrevételeinket is a pozitív kapcsolati
üzenetek révén közöljük.
2. Alkalmazkodás
a. Sebzett, beszűkült, gyermeki módon: Kényszerből alkalmazkodunk, mert attól
félünk, hogy e nélkül akár szörnyű események is bekövetkezhetnek, és úgy
vélhetjük, hogy nincs más lehetőségünk, mint önmagunk fontos részeinek
elárulása, semmibe vétele.
b. Egészséges, szabad, felnőtt módon: Szabadságból fakadó döntés nyomán, az
önérvényesítési képesség birtokában alkalmazkodunk.
3. Konfliktus szüneteltetése
a. Sebzett, beszűkült, gyermeki módon: Igyekszünk elkerülni, tagadni vagy a
szőnyeg alá söpörni bizonyos témákat, amelyek akár titokká vagy tabuvá is
válhatnak.
b. Egészséges, szabad, felnőtt módon: A konfliktust azon belátásból fakadóan
szüneteltetjük, hogy a folytatása már nem segíti a probléma megoldását, sőt, akár
az elmérgesedéséhez is vezethet.
4. Kompromisszum elfogadása
a. Sebzett, beszűkült, gyermeki módon: Úgy megyünk bele a kompromisszumba,
hogy közben vesztesnek éljük meg magunkat, a fellépő hiányoktól szenvedve és
elégedetlenül.
b. Egészséges, szabad, felnőtt módon: Nyertesnek tartjuk magunkat, valamely
nagyobb érték vagy cél megvalósítása részeként tekintve a veszteségre. Örömet
és hálát érzünk a létrejött pozitívumokért.
5. Együttműködés
a. Sebzett, beszűkült, gyermeki módon: Próbálkozunk az együttműködéssel, de
sorozatos kudarcot szenvedünk, nem találjuk a lehetőségeket, módokat, hogy
szót értsünk egymással. Egyre kevésbé vagyunk motiváltak, az együttműködést
teherként éljük meg és kommunikációs zavaroktól szenvedünk.
b. Egészséges, szabad, felnőtt módon: Rátalálunk, és egyre alkalmasabbá válunk
a társunk megértésére, az együttérzésre, egymás kölcsönös megbecsülésére és a
biztonságérzet fenntartására.
Amikor este a feleség szeretne együtt lenni a férjével, de azt látja, hogy a férfi a
képernyő előtt ül; az a kezdeti nehézség vagy elakadás, a kiindulási probléma.
Amikor kiabálni kezd vele, hogy változást hozzon létre, kritizálja, becsmérli és
leértékeli; az a megoldási kísérlet. Ami ebből következik: a helyzetük még
rosszabbra fordul. A nő azt mondhatja, hogy azért kiabálok, mert a férjem nem
rám figyel. Amennyiben ez a konfliktus állandósul, a sebzett gyermeki
énállapotból való reagálás rögzül, a probléma rendszerszintűvé és a kapcsolat
fenyegetetté válik. Egy idő után létrejön a fordulat: a férfi már azért nem figyel a
feleségére, mert a nő kiabál vele. Tehát először: kiabálok, mert nem figyel rám.
Később: már nem figyelek rá, mert kiabál. Ezért állíthatjuk azt, hogy előbbutóbb a kapcsolatainkat nem az teszi tönkre, hogy problémáink vannak, hanem
az, ahogy egymással bánunk, amikor problémáink vannak. Vagyis az elégtelen
megoldási kísérleteink. Amennyiben a feleség változtat a megoldási
próbálkozásán, ami akkor lehetséges, ha nem a sebzett gyermeki énállapotából,
hanem a felnőtt egészséges énrészéből reagál a nehézségére, éppenséggel azokat
a képességeit és készségeit fogja fejleszteni, amelyek az eredeti nehézség
feloldását is segítik. Képes lesz olyan közeget teremteni, amelyben a férjének
kedve lesz hozzá kapcsolódni. Márpedig ő pont ezt akarta elérni, mert ez volt a
vágya.
Érdemes volna egy pillantást vetni a férfira is. Ha a feleség kiabálását a szabad,
cselekvőképes felnőtt énrészéből fogadja, akkor bár rossz érzéseket kelthet
benne, lehet akár dühös, csalódott vagy kiábrándult, mégis a kapcsolatukat építő
módon reagálhat. Felajánlhatja, hogy azonnal, vagy a mérkőzés végeztével, vagy
ahogy a felesége szeretné, lehetnek együtt. Ezzel a helyzet megoldódhat, és
marad egy olyan nehézség vagy probléma, amit képesek kezelni, és az nem válik
rendszerszintű elakadássá a kapcsolatukban (eközben a nő belső működésében a
probléma rendszerszintű marad). A társkapcsolatok zömében azonban
kialakulnak azok a konfliktusok, amelyek rendszerszintű problémává lesznek.
Ha ugyanis a férfi a feleség kiabálására nem a felnőtt énrészéből reagál, hanem
egy sérült gyermeki énállapotából, a nehézségük nagy valószínűséggel
elmérgesedik. A férjnél megjelenhet a bántalmazott gyermeki énrész, aki
igyekezhet védekezni, elmenekülni, de le is fagyhat és magába záródhat. A
bántalmazott gyermeki énrész válasza a feleséget, annak elhanyagolt gyermeki
énrészét meggyőzheti arról, hogy a férje tényleg nem figyel rá, elutasítja, sőt
nem szereti. A helyzetük ezzel még rosszabbra fordul. Ilyenkor már a
kapcsolatban is megjelenik a rendszerszintű probléma. A nő még erősebben
akarhatja felhívni magára a figyelmet, miközben a társát elhanyagolónak látja; a
férfi még hatékonyabban igyekezhet megvédeni magát, a feleséget egyre inkább
bántalmazónak megélve. Kialakul a rendszerszintű probléma egy gyakori
társkapcsolati formája, a kölcsönös neurotikus allergia.
Ezekben a helyzetekben már az elégtelen megoldási kísérletekkel szükséges
foglalkoznunk, ami rendszerszintű megoldást hozhat. A rendszerszintű
változás három alapvető jellemzője:
1. A jelennel foglalkozunk, nem a múlttal.
2. A megoldási kísérleten változtatunk, nem a problémát akarjuk megoldani.
3. Újszerű, eredeti, kreatív, váratlan, akár nem logikusnak tűnő gondolkodásvagy cselekvésmódot választunk.
A férfi és a nő kapcsolata megromlik. Elhatározzák és bejelentik a válást. Közös
ügyeik megbeszélésére találkoznak egymással. Szokásos módon, rutinszerűen
összevesznek. A férfi váratlanul faképnél hagyja a nőt, és pár lépésre
eltávolodik. Majd visszasétál hozzá, és a meglepett feleségének a következőket
mondja: „Jó napot kívánok! Elnézést, hogy megszólítom. Nem szokásom az
utcán ismerkedni. Ön azonban valahonnan ismerősnek tűnik számomra.
Találkoztunk mi már? Mert ha nem, szívesen meghívnám egy kávéra.” A nő nézi
a férfit és válaszol: „Lehetséges, hogy már láttuk egymást. Én sem állok szóba
akárkivel, de ön szimpatikus nekem. Elfogadom a meghívást.”
A jelenet egy filmből való, és gyönyörűen példázza, hogyan lehet rendszerszintű
elakadásokat feloldani. A férfi hagyta a múlt összes sérelmét, nem tett egy
sokadik és hiábavaló kísérletet a problémák megoldására, hanem megváltoztatta
a megoldási kísérletének módját, mégpedig egy váratlan és eredeti módon.
Ezáltal visszataláltak a jelenbe és a felnőtt énrészükbe.
Egy ismerősöm mesélte, hogy egyszer éppen állt a bál otthon, amikor a férje
hirtelen elmosolyodott, és azt mondta: „Tudod, milyen szexi vagy amikor
dühösködsz?” Na, ez például kreatív gondolkozás! Egyszer csak váratlanul
valami mást látott meg, ezen a felesége meglepődött, meg is enyhült, és a
veszekedést nem lehetett úgy folytatni, mint annak előtte.
A váratlan megoldások egy pillanat alatt meg tudnak változtatni minduntalan
visszatérő helyzeteket. Vacsorára hívtak kedves barátaim. Négy gyerek már
lefeküdt, de az ötödik minduntalan ki-kijött a szobájából és akart tőlünk valamit.
Az anya egyre idegesebb, majd dühösebb lett. A forgatókönyvszerűen lejátszódó
eseménysor megállíthatatlannak tűnő módon haladt előre. A kislány sokadjára is
megjelent, mire az anya kiabálni kezdett vele; „Mit akarsz itt?” „Én itt lakom”,
felelte a gyerkőc önérzetesen, majd távozott a hálószoba irányába. Ezt nem
lehetett nevetés nélkül bírni.
A jótékony, kreatív folyamat nem csak gyógyulás lehet. Hatalmas öröm
meggyógyulni a sebeinkből, de vannak olyan sérüléseink is, amelyeket egész
életünkben viselünk. A rendszerszintű változást ilyen esetekben is
létrehozhatjuk! A folyamatot a következő lépésekben ragadhatjuk meg:
a. Nem vagyok jól, elakadtam.
b. Megismerem a sérült részemet, és megtanulok bánni vele.
c. Kidolgozom az egészséges részemet, és amikor beköszönt egy nehéz helyzet,
utána már nem egy hétig vagyok rosszul, hanem csak három napig, ami egy
napra csökken, aztán egy órára, majd egy ideig egyáltalán nem is vagyok
rosszul, és amikor egyszer csak megint bekopogtat a sérült gyerekrészem,
rácsodálkozom, hogy egészen el is szoktam tőle.
Ez nem gyógyulás. Ez a sérült részünkben való tájékozódás, kiigazodás,
jártasság. Egy szenvedélybeteg emberrel beszélgettem erről, mire
megkönnyebbülten sóhajtott fel: „Senkinek sem mertem bevallani, de én
valójában sohasem hittem abban, hogy valaha is meg fogok gyógyulni. Nagyon
boldog vagyok, hogy ezt végre bevallhatom, ráadásul már tudom: ez nem azt
jelenti, hogy akkor már nem is leszek jól.”
1. Törekvés a megértésre
Igyekezzünk gyermeki kíváncsisággal felderíteni és megérteni, hogy mi magunk
és a társunk mit miért teszünk, hogy voltaképpen mit érzünk és mi történik
velünk. Az egészséges gyermeki kíváncsiság teszi lehetővé, hogy minősítéstől,
ítélkezéstől mentesen nyitottá váljunk egy-egy új érzés, gondolat, tartalom
befogadására, átélésére. Az állandósult, forgatókönyvszerűen lezajló
konfliktusainkban éppen erre van szükségünk. A megértés többet jelent annál,
hogy értem, amit a másik mond. Miközben értek valakit, lehetnek közöttünk
negatív érzelmek, romboló kapcsolati üzenetek és óriásira növekvő távolság. A
megértés azt jelenti, hogy a konfliktuspartnerem szempontjait, motivációját,
igazát a sajátomként is látom és ismerem el. Vagyis föltételezem, hogy mindaz,
amit ő éppen átél, nekem sem esne jól, vagy én is vágynék rá. Előbb-utóbb én is
tiltakoznék és változtatni akarnék, vagy szeretném, hogy jól bánjanak velem.
A szakértők érdekes felfedezése, hogy miközben férjként és feleségként
tűrhetetlennek éljük meg a társunk magatartását, ugyanazt a cselekvést egy
barátunk részéről – még ha nem is értünk vele egyet – sokkal érthetőbbnek és
elviselhetőbbnek találjuk. Tehát ne a sérült gyerek vagy az allergiás felnőtt
házastárs szerepéből, nézőpontjából törekedjünk a megértésre! Egy barát
nagyvonalú, befogadókész, megérteni vágyó kíváncsiságára van szükségünk.
Azért is, mert a tartósan elégedett társkapcsolatok egyik kulcsa a felek közti
barátság. Lehet, hogy férjként, gyerekkorban megsérült felnőttként nem tudok
egy helyzettel mit kezdeni, de barátként igen. Akkor állíthatom, hogy valóban
megértettelek, ha megértő tudok veled lenni.
2. Együttérzés
Egyfelől, ha van bennünk megértési szándék, az fokozottan is elősegíti, hogy új
szempontokat fölismerve másféle érzéseink támadjanak, és eljuthassunk az
együttérzésig. Másfelől az együttérzés megértővé tesz minket. Ennek a kulcsa a
szerepcsere révén létrejövő nézőpontváltás. A szerepcsere azt jelenti, hogy a
konfliktuspartnerem szerepébe, valóságába átlépve, az ő nézőpontjából is
megnézem és átélem a helyzetünket, sőt magamat is. A szerepcsere lehetővé
teszi, hogy saját élményként átélhessem a partnerem testi állapotait, érzéseit,
vágyait. Így még természetesebben lesz az ő „igaza” az én igazammá is. Az én
„igazamat” kiegészítő igazsággá. Létrejöhet az érzelmi összetartozás
tapasztalata, ami a társkapcsolati elégedettség egyik kulcsa. Tulajdonképpen
többről van szó, mint pusztán együttérzésről. Az érzelmi összetartozásnak nem
az a feltétele, hogy elutasítsam, megtagadjam, elhanyagoljam a saját érzéseimet,
hanem hogy a szerepcsere, nézőpontváltás által átélt tapasztalatok hatására a
helyzetet jobbítani tudó és akaró „felé” kapcsolati üzenetek adására legyek
alkalmas. Az új vagy más gondolatok és érzések építő cselekvésmódokra
tesznek motiválttá. Képzeljük el, amikor a feleség talán évtizedek óta először
nem egy közönyös, elhanyagoló férjet lát, hanem egy védtelen, sérült fiúcskát,
aki biztonságra vágyik. A férj pedig nem egy fenyegető, bántalmazó feleséget,
hanem egy elárvult, figyelemre és gondoskodásra vágyó kicsi lányt. A késztetés,
hogy jól bánjunk a társunkkal, sőt még az is, hogy mit érdemes tennünk, szinte
magától megszületik bennünk.
3. Megbecsülés
A megértési szándék és az érzelmi összetartozás sokat segít, hogy ismét
fölfedezzük: a társunk értékes emberi lény – ugyanis erről a neurotikus allergia
konfliktusaiban egészen meg tudunk felejtkezni. Ilyenkor annyira dühösek
vagyunk, sőt akár annyira tudjuk gyűlölni a másikat, hogy megjelenik bennünk a
társunk leértékelése, lenézése, megvetése. A konfliktus azért is mérgesedik el és
válik kezelhetetlenné, mert haragunkban vagy félelmünkben olyasmit fejezünk
ki a partnerünk felé, hogy „te egy senki vagy”. Nem a harag lehetetleníti el a
helyzetünket, ami a konfliktus során természetes módon jelenik meg. A harag
nyomán fellépő leértékelés és az azt tükröző „el” vagy „ellene” kapcsolati
üzenetek rombolják a viszonyunkat és a lelkünket. A negatív érzésekkel és
indulatokkal együtt gyakorta föltárul, hogy a férfi hajlamos lenézni a nőt, a nő
pedig megvetni a férfit. A leértékelésre való késztetés a vita során aktívvá válhat.
Ezért a harmadik, együttműködést segítő tényező, hogy visszataláljunk a társunk
megbecsüléséhez. Ennek a kulcsa pedig az, hogy az értékeihez tudjunk
kapcsolódni. Hiszen ő nemcsak egy este tizenegykor üvöltő hárpia, hanem a
feleségem. Nemcsak egy konfliktusok elől iszkoló gyáva nyúl, hanem a férjem.
Egy számomra értékes emberi lény. Ezért ajánlják a szakértők, hogy tartsunk
elevenen magunkban néhány meghatározó pozitív élményt, emléket a társunkról.
Ezek akár a konfliktus idején is megragadhatóak lehetnek számunkra. Ő
továbbra is az a valaki, akivel tavaly nyáron…, vagy a szerelem hajnalán…,
esetleg amikor annyira jófej volt…
4. Biztonság és biztonságérzet
A negyedik tényező pedig az, hogy képessé váljunk magunkat és a társunkat is
biztonságba helyezni. Hiszen ha nem érezzük magunkat biztonságban, megindul
a stresszválasz, megemelkedik a pulzusszám, akadoznak a pszichés funkciók…
és végünk van. Nem elég tudnunk, hogy biztonságban vagyunk vagy hogy nem
fogjuk egymást fizikailag bántalmazni – a biztonságérzet létrehozására is
szükségünk van. Mindenféle stresszoldó technika, relaxációs gyakorlat, autogén
tréning, vizualizáció, légzésgyakorlat vagy fizikai aktivitás segítségünkre lehet,
ami megnyugtat, és hozzájárul az önstabilizáció megvalósításához. Érdemes
megnéznünk a You Tube-on Peter A. Levine pszichológus videóját (Treating
Trauma: 2 Ways To Help Clients Feel Safe, with Peter Levine), aki még a
traumatizált kliensek önstabilizációjára is hatékony gyakorlatokat fejlesztett ki.
Egészen egyszerű, legfeljebb tíz percet igénybe vevő, bárki által könnyen
alkalmazható technikákról van szó, melyek által átélhetővé válik a saját testünk,
mint biztonságot adó menedék.
Amennyiben erre a négy tényezőre figyelünk, azzal továbbra sem oldjuk meg a
megoldhatatlan problémáinkat, hiszen az érzékeny pontjaink ettől még
megmaradnak, kompromisszumos megoldás pedig nem lehetséges. De
megtanulhatunk velük úgy együtt élni, hogy abba sem mi, sem a társunk, sem a
kapcsolat nem megy tönkre. Általuk létrehozhatunk egy olyan közeget,
amelyben a problémáink megbeszélhetők, de ami ennél is fontosabb és igazán
számít, hogy kimunkálhatjuk azt a teret, amelyben elégedetten tudunk élni,
hatékonyak lehetünk a kapcsolatainkban és az egészségünket sem fenyegetjük.
Orvos-Tóth Noémi
Kapcsolataink nyelve
„A szerelem egyike a sorsot intéző nagy hatalmaknak,
amelyek uralma a mennytől a pokolig terjed.”
(Carl Gustav Jung)
A legenda szerint, amikor Kolumbusz hajói feltűntek a Karib-szigetek
partjainál, a bennszülött indiánok nem látták a hajókat, pusztán a víz furcsa,
szokatlan fodrozódását észlelték. Álltak a parton a hullámokat nézve, és azon
tanakodtak, mi lehet ez az ismeretlen jelenség, amellyel korábban soha nem
találkoztak. A törzs tagjai a választ természetesen a sámántól, minden tudás
letéteményesétől várták. Ebben az esetben azonban a sámán is tanácstalan volt.
Leült hát a partra, és kémlelni kezdte a vizet. Napokig ült, és árgus szemmel
figyelte a hullámzást, míg lassan kirajzolódtak előtte a hatalmas hajók. Ezzel a
felfedezéssel aztán visszatért a törzshöz, és elmondta nekik, amit látott.
Magyarázta, rajzolta, a saját tudását érthetővé és feldolgozhatóvá tette a társai
számára is, így aztán egyre többen kezdték látni az addig láthatatlan alakzatokat.
Ez a történet az emberi elme különleges működését mutatja meg nekünk.
Ráébreszt, hogy mindaz, amit a világból érzékelünk, sokkal inkább belülről,
mint kívülről meghatározott. Az észlelő, vagyis mi magunk befolyásoljuk, mit
látunk meg, mit veszünk észre. A környezetünkből érkező információk, ingerek
megállíthatatlan áradatából az elme önkényesen válogat. Lesz, amit beenged, és
lesz, amit elvet. A szűrőn minden fennakad, amivel nem tudunk mit kezdeni, ami
nem illeszthető be a világról kialakult elképzelésünkbe. Ha sem egyéni, sem
közösségi tudásunk nincs a vízen úszó hatalmas építményekről, akkor hiába
ringanak a szemünk előtt, az elménk figyelmen kívül hagyja a vizuális
információt. A szemünk azt fogja fel, azt alakítja képpé, amit az elménk el tud
fogadni, ami megfelel a világról kialakított elképzelésünknek, belső
térképünknek.
Ez a belső térkép pedig már nagyon korán, életünk legelején alakulni kezd. A
velünk szoros közelségben élő emberek, az általuk és velük megélt ismétlődő
tapasztalataink, élményeink formálják egyéni valóságunkat, amelyet később
megkérdőjelezhetetlen igazságként fogadunk el. Ezektől az igazságoktól pedig
akkor is nagyon nehéz elszakadnunk, ha komoly gátként tornyosulnak előttünk,
és megakadályozzák, hogy elérjük, amire vágyunk. Minél korábbi egy
tapasztalat és minél éretlenebb életszakaszunkban találkozunk vele, annál
mélyebben, kitörölhetetlenebbül íródik be elménk rejtett zugaiba.
Felkeresett egyszer egy fiatal nő, aki sorozatosan bántalmazó kapcsolatokba
keveredett. Bár szerelmei nagyszerűen indultak, néhány hónap elteltével mindig
felütötte fejét az abúzus. Hol szavakkal alázták meg, hol a szabadságában
korlátozták, például nem mehetett el a céges karácsonyi partira vagy nem
találkozhatott a barátnőjével, de sajnos az is előfordult, hogy tettleg
bántalmazták. Ahogy hallgattam a történeteit, egyszer csak rám nézett, és
mintegy engem vigasztalva azt mondta: „Hát, mit lehet tenni, ilyen a szerelem!”
Ez a mondat talán még jobban szíven ütött, mint az, amit addig elmesélt, mert
arra a belső valóságra világított rá, ami a történetei mögött megbújt. Egyetlen
mondat egy egész élettörténetet rajzolt meg. Korai éveinek ismerete nélkül is
sejtettem, mi minden történhetett vele kicsi lány korában, és további
beszélgetéseink aztán igazolták is sejtéseimet. A fiatal nő egész családtörténete
az erőszakról szólt. Ahogy őt, úgy anyukáját és korábban a nagymamáját is
bántották otthon. A bántást hibásan a férfitermészet elválaszthatatlan részeként
értelmezték, és generációk óta meg sem fordult a fejükben, hogy létezik olyan
párkapcsolat, amelyben a felek emberszámba veszik egymást és jól bánnak a
másikkal. Kölcsönös tisztelet, gyengédség, meghitt viszony férj és feleség között
– ezek teljesen elképzelhetetlenek voltak számukra. Az ő világképükben a
házasság egy alá-fölé rendeltségi viszony volt, amelyben a férj nem is
házastársa, hanem ura a nőnek, aki pedig feltétlen engedelmességgel tartozik, és
minden megalázást, durvaságot tűrni köteles. Generációk óta ebben a
megingathatatlan meggyőződésben éltek, úgy gondolták, ez a világ rendje, amit
el kell szenvedni. Természetesen fájt nekik, ahogy bántak velük, néha talán
tettek is egy-egy halvány kísérletet a változásra, ám a lelkük mélyén maguk sem
hitték, hogy van más párkapcsolati forgatókönyv is. Ez a hiedelemrendszer
megakadályozta őket abban, hogy megvédjék magukat, és megszabaduljanak a
fájdalmasan ismétlődő tapasztalataiktól. Amikor a páciensem sírva panaszolta
édesanyjának, hogy milyen csúnyán bánt vele a párja, az anyukája annyit
mondott neki, jobban tenné, ha nem idegesítené fel a férfit, akkor talán nem
bántaná. Csak hogy tisztában legyünk vele, ezt hívják áldozathibáztatásnak:
amikor az emberi méltóságától megfosztott, bántalmazott embernek azt
mondják, hogy ő maga tehet a másik agressziójáról, mert a viselkedésével,
szavaival provokálta ki, hogy bántsák.
Ha megfigyeljük a különböző kultúrákban felnőtt embereket, jelentős
különbségeket fedezhetünk fel közöttük. Más viselkedés, más szokások, más
szabályrendszerek jellemzik őket. Amíg Olaszországban a hangos és látványos
érzelemnyilvánítás teljesen elfogadott, sőt elvárt, addig Japánban mély
megrökönyödést keltene, ha valaki nagy vehemenciával, szélesen gesztikulálva
fejezné ki az érzelmeit vagy fogalmazná meg a véleményét. A társadalom
engedélyez vagy megtilt bizonyos reakciókat, de kicsiben ugyanez történik a
családokban is. A velünk szoros érzelmi és fizikai közelségben élő emberek
formálják a valóságunkat, erősen hatnak arra, hogy mit tartunk igaznak és mit
hamisnak, mit lehetségesnek és mit elképzelhetetlennek vagy tilalmasnak. A
következő extrém eset ezt nagyon érzékletesen mutatja meg nekünk.
Több mint tíz évvel ezelőtt történt, hogy a pszichiátriai osztályra, ahol éppen
dolgoztam, a mentők két, sürgős ellátásra szoruló beteget szállítottak be: egy
anyát és közel ötvenéves fiát. Mindketten súlyos pszichotikus állapotban voltak,
elveszítették a kapcsolatot a valósággal. Azt képzelték, hogy rendkívüli
veszélyben vannak, mert a falakba mindenhol befészkelték magukat a „mofák”,
amelyek most még csak megfigyelik őket, ám végső céljuk az ő elpusztításuk.
Ezek a paranoid téveszmék annyira elhatalmasodtak, hogy már a lakásból sem
léptek ki, a korábban felhalmozott élelmiszerkészleteikből éltek. Esetüket a
szomszédok jelentették, akik hetek óta ütemes kopogásokat hallottak a
lakásukból, ám amikor becsengettek hozzájuk, senki sem nyitott ajtót. A helyzet
hamarosan tarthatatlanná vált, így kihívták a rendőrséget, akik az ajtót betörve
jutottak a lakásba. Döbbenten látták, hogy anya és fia mindegyik helyiségben
leverte a felső vakolatréteget. Amikor megkérdezték őket, miért tették ezt,
elmondták, hogy a gyilkos „mofákat” szerették volna megtalálni és
megsemmisíteni, ám a rafinált kis lények mindig kereket oldottak, ezért újabb és
újabb falrészeket kellett megszabadítaniuk a vakolattól.
Mit lehet ilyenkor tenni? Hogyan érdemes elkezdeni a kezelést? Ha két,
egymáshoz közel álló ember hasonló téveszméktől és hallucinációktól szenved,
akkor az első és legfontosabb lépés, hogy elkülönítjük őket egymástól. Az anyát
a folyosó egyik végén lévő kórteremben helyeztük el, míg fiát a tőle legtávolabb
esőbe fektettük. Ilyenkor általában az történik, hogy egyikük hamarosan
megszabadul az irreális gondolatoktól, és visszatér a realitásba. A pszichológia
indukált vagy osztott pszichózisnak hívja azt a jelenséget, amikor két, érzelmileg
szoros kapcsolatban élő ember egy közös téveszmerendszeren osztozik.
Egyikük, akiben eredetileg kialakult a téveszme, szinte átadja, átragasztja a
másikra téves képzeteit, aki végül maga is meggyőződésesen hiszi azokat.
Ebben az esetben az anya és ötven felé közeledő fia szinte teljes izolációban
éltek együtt. A külvilággal az elmúlt évek során fokozatosan megszakadt a
kapcsolatuk. Az apa meghalt, a lánytestvér külföldre költözött, más rokonok sem
éltek már a közelben. A fiú, hogy idősödő anyukáját ellássa és felügyelje, feladta
saját lakását, és visszaköltözött a családi otthonba. Közben munkáját elveszítette,
így egész napját az egyre romló mentális állapotú anyukájával töltötte. Az
elszigeteltség és a szimbiotikus közelség megtette a hatását. Mint később
elmondta, édesanyja téveszméit először még teljes elutasítással hallgatta, ám
ahogy telt az idő, egyre hihetőbbnek tűnt a „mofák” létezése, míg végül ő is
belecsúszott a téveszmerendszerbe, és maga is szilárdan hitte, hogy
életveszélyben vannak. Amikor az anyáról leválasztottuk, lassan visszatért a
realitásba, gondolkodása feltisztult, és egy idő után már fogalma sem volt arról,
mi az a „mofa”, sőt, ő is ugyanolyan elképzelhetetlennek tartotta a létezésüket,
mint mi mindannyian. Ilyen mély hatással lehetünk egymásra.
Nagyon szeretem Esther Perel amerikai párkapcsolati terapeuta gondolatait.
Perel igazán érdekes és széles látókörű pszichológus, aki kilenc nyelven beszél,
és ebből hét nyelven vezet terápiás üléseket. Ez a soknyelvűség inspirálta a
következő elképzelést. Aki tanult már idegen nyelvet, az tudja, hogy az
alapvetően fontos igék ismeretében már elég jól elboldogulunk, ahogy mondani
szokás, „már nem lehet minket eladni”. Perel szerint ezek az alapigék a
szeretetmintáink és a kapcsolataink működésének feltárására is használhatók.
Amikor megpróbáljuk megérteni, bizonyos emberi helyzetek miért ismétlődnek
az életünkben, vizsgáljuk meg, hogyan is állunk ezekkel az alapszavakkal.
Melyiket „beszéljük” folyékonyan, és melyek azok, amiket csak hellyel-közzel
vagy egyáltalán nem használunk, talán nem is szerepelnek a repertoárunkban?
Melyik kifejezés tűnik a legismerősebbnek, mi megy könnyen, és mi az, amivel
sehogyan nem boldogulunk? Mit értünk és mi hangzik idegenül? Perel a
következő igéket tartja a legfontosabbnak: kérni, adni, kapni, elvenni,
megosztani, visszautasítani, játszani/elképzelni. Most én is ezeket a szavakat
alapul véve járom körbe, hogyan viszonyulunk önmagunkhoz, a másik
emberhez. Igyekszem arra is rávilágítani, hogy ezek a viszonyulások milyen
élményekre, korai tapasztalatokra vezethetők vissza.
1. Kérni
Először is érdemes megvizsgálnunk, hogyan viszonyulunk saját
szükségleteinkhez, igényeinkhez. Tudunk-e kérni? Képesek vagyunk-e mások
számára is érthető módon megfogalmazni és kifejezni, ha szeretnénk valamit,
vagy inkább magunkba zárjuk a vágyainkat, és némán sóvárgunk? Ki tudjuk-e
mondani, ha egy feladat meghaladja az erőnket, és segítségre lenne szükségünk?
El merjük-e mondai, ha félünk vagy szomorúak vagyunk, és jólesne a biztatás
vagy az együttérzés a hozzánk közelállóktól? De akár egy lépéssel még
korábbról is indulhatunk: elhisszük-e, jogosnak tartjuk-e a saját igényeinket? Járe nekünk bármi? Vagy éppen a másik végletben ragadtunk, és összekeverjük a
kérést a követeléssel, mert gyerekkorunkban azt tanultuk meg, hogy erőszakosan
ki kell kényszeríteni az akaratunkat, különben hoppon maradunk?
Úgy tűnik, ahhoz, hogy felnőve egészséges és a másik számára is érthető és
elfogadható formában fejezzük ki a szükségleteinket, néhány korai tapasztalat
elengedhetetlen. Kell például egy érzékeny szülő vagy felnőtt gondozó, aki
nemcsak meghallja, de jól hallja, mire vágyunk. Ha például az éhségtől
üvöltünk, a gondozónknak ezt kell kihallania a sírásunkból, és erre kell
reagálnia, vagyis etetnie kell. Ha azonban csak közelségre vágyunk, akkor jó, ha
megkapjuk a ringatást, ölelést, azt az érzést, hogy nem vagyunk egyedül, hogy
az a nagy és mindenható ember – akinek a szüleinket, gondozóinkat látjuk –
magához emel és biztonságot ad. Anyánk/apánk érzékeny ráhangolódásán és
vágyainkhoz igazodó gondoskodásán keresztül tanuljuk meg, hogy minden
érzésünk, szükségletünk helyénvaló. Lehetünk éhesek, szomjasak, szabad
fáradtnak lennünk vagy szomorúnak, de félhetünk is. A szülő azzal, hogy azt
adja, ami nekünk az adott pillanatban éppen kell, elfogadja, vagyis érvényesíti az
érzéseinket. Ha etet, amikor éhesek vagyunk, valójában azt üzeni, hogy jogunk
van éhséget érezni, ha ringat és ölel, amikor a karjába kívánkozunk, akkor ilyen
módon megengedi nekünk, hogy vágyjunk egy másik ember közelségére. Kicsi
gyermekként a szüleink reakcióin keresztül tájékozódunk arról, hogy
elfogadható-e, ami bennünk zajlik. Sajnos sok esetben a gyerek minden
próbálkozása hiábavaló, mert vagy elutasítást kap, vagy valami egészen mást,
mint amire valójában vágyna. Ha kekszet gyömöszölnek a szájába, amikor
fáradt, ha szeretgetési igénye lepattan a szülőről, és mindez rendszeresen
ismétlődik, az az egész személyiségfejlődésre hatással lesz. A szülő/gondozó és
a gyerek közötti félreértések idővel megkérdőjelezhetetlen igazságokként, a
világ működéseként íródnak be a gyermek lelki apparátusába, amit egész további
életében visz magával. Megtanulja, hogy szükségletei mások számára
érthetetlenek, és hiába próbálkozik, a körülötte élő emberek úgysem fogják
megadni neki, amire vágyik. Az emberi viszonyainkban oly fontos kölcsönösség
elképzelhetetlen lesz. De az is egyértelművé válik számára, hogy benne magában
van valami rossz, valami vállalhatatlan. A szégyen- és a csökkentértékűségérzések az alapoktól indulóan átjárják az énképét – és felnőve biztosan nem tudja
azt mondani a párjának, „Ölelj meg, kérlek, mert olyan jólesne érezni a
szeretetedet!”. Pedig milyen egyszerű kis mondatról van szó!
2. Adni
Először is tegyünk fel magunknak néhány gondolatébresztő kérdést,
vizsgáljuk meg, milyen viszonyban állunk az adás gesztusával! Tudunk-e adni?
Ha igen, hogyan tesszük? Könnyedén, teljesen természetesen, vagy éppen
ellenkezőleg, feszélyezve, kínos érzések közepette? Elhisszük-e egy
párkapcsolatban, hogy amit mi adni tudunk, akik vagyunk, az jó és értékes lehet
a másiknak? Merünk-e adni? Ölelést, érdeklődést, szerelmet, gyengédséget,
gondoskodást? Vagy kizárólag adni tudunk? Az adás nyelvét „beszéljük”
tökéletesen, így mindig olyan partnereket találunk, akik hibátlanul illeszkednek a
mi állandóan adni kész természetünkhöz, igényt tartanak minden erőforrásunkra,
törődésünkre, figyelmünkre, és így kerülünk vele kóros egyensúlyba?
Hogyan kerülhet az adás, mások igényeinek előtérbe helyezése túlsúlyba az
életünkben? A jelenség gyökerei egészen a gyermekkorunkig vagy akár az előző
generációkig nyúlhatnak vissza. Általában akkor alakul ki, ha olyan családban
nőttünk fel, ahol felcserélődtek a szülő-gyerek szerepek, és gyermekként a
szüleink szüleivé kellett válnunk. Ezt nevezzük parentifikációnak, vagyis
szülősítésnek. A szerepcsere hátterében a szülő érzelmi éretlensége vagy egy
olyan élethelyzet áll, amikor a szülő – például betegsége vagy munkája miatt –
csak korlátozottan tud megfelelni a szerepének. Gyermekként tehát érzelmileg
és/vagy fizikailag is parentifikálódhatunk. Kutatások sora igazolta, mennyire
megterhelő, az egész későbbi sorsunkat meghatározó élmény, ha a családunkban
akár érzelmileg, akár fizikailag olyan terheket, felelősségeket vagyunk
kénytelenek hordozni, amelyek jócskán meghaladják aktuális fejlődési
szintünket.
Az érzelmi parentifikáció jellemző mondata így hangzik: „Nekem a
fiam/lányom a legjobb barátom/barátnőm!” Egészséges esetben a szülő-gyermek
kapcsolat egy hierarchikus viszony. A szülő az, aki érzelmileg és fizikailag is
gondoskodik a gyermekéről, ő irányít, és ő hordozza a felelősséget is. Amikor a
szülő legjobb barátként kezeli a gyermekét, és vele osztja meg felnőtt életének
gondjait-bajait, vele éli lelki életét, neki panaszkodik, tőle vár vigasztalást,
biztatást, talán meg sem fordul a fejében, milyen terheket pakol a gyermek
vállára.
A gyereknek alig van nagyobb vágya, mint hogy megfeleljen a szülei
elvárásainak. Ha azt várják tőle, hogy gyorsan felnőjön, arra is hajlandó. Maga
mögött hagyja gyermeki világát, és arra törekszik, hogy anyának-apának
könnyebb legyen. Vigasztalja a rendszeresen síró anyukáját, megígéri, hogy ha
felnő, elviszi a tengerhez, békíti a hangosan veszekedő szülőket, lemond a saját
programokról, és inkább azt csinálja, amihez a szülőnek kedve van. Az érzelmi
parentifikációnak számtalan arca, megjelenési formája létezhet, a közös pont
mindig a szülő és gyereke közötti helycsere. Aki így nőtt fel, általában pontosan
emlékszik azokra a helyzetekre, amikor neki kellett józannak, higgadtnak lennie,
vagy az ő feladata volt a dühös szülő csillapítása, a sértődött felnőtt engesztelése
– vagyis, amikor megfordultak a szerepek, és neki kellett szülőként viselkednie.
Páciensem, egy kedves harmincas nő évek óta szeretett volna megállapodni
valaki mellett, ám rendre olyan férfiakat választott, akik viszonylag rövid idő
elteltével jelezték, hogy nem kívánják tovább mélyíteni a kapcsolatot, inkább
kiszállnak belőle. Ezeket az elutasításokat azonban ahelyett, hogy szomorúan
vagy csalódottan, de elfogadta volna, képtelen volt annyiban hagyni. Ehelyett
ostromolni kezdte a férfiakat, és szinte könyörgött nekik, hogy ne hagyják el, ő
bármilyen feltételekkel hajlandó folytatni a kapcsolatot. Amikor a gyerekkoráról
kérdeztem, egy emlék nagyon élénken villant fel benne. Talán öt-hat éves
lehetett, amikor anyukája annyira megsértődött, amiért nem ízlett neki az ebédre
főzött borsófőzelék, hogy kitette a verandára, és bezárta az ajtót. Szegény ott
dörömbölt, próbált volna bejutni, ám anyja órákig hajthatatlan volt.
Ez a fiatal nő már kicsi lány korától rengeteg emléket őrzött arról, milyen
kétségbeesetten igyekezett érzelmileg éretlen édesanyját kiengesztelni, ha valami
olyat tett, amivel az anya fogalmai szerint megbántotta őt. Ha megpróbált
ellentmondani neki valami jelentéktelen ügyben, vagy éppen lekötötte a játék, és
nem figyelt oda rá, azonnal jött a retorzió: sértődött édesanyja akár napokig
hideg és elutasító magatartásával büntette. Ilyenkor mindig rettegett, hogy
örökre elveszíti az anyukáját, és hol sírva, hol kedveskedve próbálta
helyreállítani a törékeny egyensúlyi állapotot. A bűntudat és a csökkent
önértékelés egészen mélyre rágta magát a lelkében, a gyermekkorában
megszokott forgatókönyvek pedig automatikusan ismétlődtek. Érdekes módon
kizárólag azokat a partnereket találta vonzónak, azok keltették fel az
érdeklődését, akiktől rövid idő elteltével számíthatott a nagyon ismerős
visszautasításra, és így lejátszhatta velük a rég megszokott szerepeket.
A fizikai parentifikáció hasonlóan mély nyomokat képes hagyni. Ezekben az
esetekben a gyermek aránytalanul nagy feladatot kénytelen átvenni a
felnőttektől. Ellátja a háztartást, bevásárol, felügyeli, óvodába, iskolába hozzaviszi a testvéreit, vagy éppen az ő dolga, hogy fürdesse, etesse, pelenkázza a
beteg szülőt, nagyszülőt, testvért. A szülősítés esetében ez a helytállás jóval
meghaladja a gyermektől elvárható segítés mértékét, sőt, a feladatok
elvégzésének felelőssége is őt terheli. Itt már közel sem arról van szó, hogy a
gyereket – nagyon helyesen – bevonjuk a család életébe, és életkorának
megfelelően rábízunk néhány feladatot. A fizikailag szülősített gyerekeket ezek a
feladatok nem fejlesztik, nem az életre készítik fel, de még csak az
önértékelésüket sem növelik. Éppen ellenkezőleg. Bár sütni-főzni, háztartást
vezetni megtanulnak, számos negatív következménnyel is számolniuk kell.
A túl korán érkező felnőttszerepek, legyenek azok érzelmi vagy fizikai
természetűek, szinte biztosan negatívan hatnak a személyiség fejlődésére. A
folyamat a következő:
1. A gyermek szembesül a vele szemben támasztott elvárásokkal.
2. Mivel kötődik a szülőhöz, szeretne megfelelni az elvárásainak.
3. Bármennyire igyekszik, érzékeli, hogy maradéktalanul nem tudja
ellátni a felnőttekre méretezett érzelmi és/vagy fizikai feladatokat,
szerepeket.
4. Az alkalmatlanság és a csökkentértékűség élménye
személyiségszinten rögzül, és felnőttéletébe is elkíséri.
Amikor a szülősített gyermekek felnőnek, gyakran folytatják a számukra oly
természetes adakozást. Adnak időt, segítséget, támogatást, vigaszt. Mivel
gyerekként a figyelem mestereivé váltak, azonnal észlelik mások szükségleteit,
és igyekeznek azokat kiszolgálni. Ehhez általában sikerül olyan párt találniuk,
aki saját gyermekkori tapasztalataiból, sérüléseiből adódóan másra sem vágyik,
mint arra, hogy gondoskodjanak róla. Ebben a kapcsolati elrendezésben az
egykori szülősített gyermek az aránytalanul sok törődésre vágyó partner szülője
lehet. A szerep tehát levethetetlenül megmarad.
3. Kapni
Az adni másik oldalához érkeztünk. Tapasztalatom szerint, aki nagyon tud
adni, az általában kevésbé képes kapni. Zavarban van, nem hiszi, hogy jár neki a
szeretet, törődés, dicséret vagy bármilyen jó dolog, ami a másiktól érkezik.
Eszembe jut egy pár, akik néhány évvel ezelőtt kerestek fel. A házasságuk
már jó ideje nem működött, amikor úgy döntöttek, utolsó próbálkozásként
elmennek egy pszichológushoz. (Mi szerencsétlen módon általában a
próbálkozási lista legvégére szorulunk, asztrológusok, auralátók és önjelölt
kapcsolati guruk mögé. A párok ilyenkor gyakran azt szokták mondani: „Mielőtt
beadjuk a válókeresetet, még elmegyünk a pszichológushoz, később ne érezzük
úgy, hogy nem tettünk meg mindent a kapcsolatunkért.”) Ennél a párnál is
hasonlóan alakult a dolog, ám ahogy elkezdtünk beszélgetni, egyre inkább úgy
éreztem, a helyzet még nem visszafordíthatatlan. Mintha a mélyben még komoly
érzelmi tartalékaik lapulnának, ám a felszínen valahogy elsodródtak egymástól.
A terápia egy pontján – persze nem a legelején – arra kértem őket, köszönjék
meg a másiknak, amit kaptak tőle. Ez úgy zajlik, hogy egymással
szembefordulva sorolni kezdik mindazt, ami számukra értéket jelent vagy
jelentett a kapcsolatukban. Ennél a párnál a hölgy kezdte a feladatot. Ránézett a
férjére, és azt mondta: „Köszönöm az elmúlt tíz évet! Köszönöm, hogy éjszaka
is hajlandó vagy levinni a kutyát pisilni! Köszönöm, hogy akkor is higgadt tudsz
maradni, amikor én már fejhangon üvöltök! Köszönöm, hogy ott álltál
mellettem, amikor eltemettem az anyukámat! Köszönöm, hogy jó apja vagy a
gyerekeinknek! Köszönöm, hogy a szerelmünk elején olyan sokat nevettünk!
Köszönöm, hogy még ma is észreveszed, ha szépen felöltözöm!” A férj ott ült a
feleségével szemben, akinek a felsorolás végére már el-elbicsaklott a hangja és
csorgott a könnye. Ő maga azonban olyan rezzenéstelen arccal nézett, mint
akinek éppen a Zanussi sütő használati utasítását olvassák fel, majd annyit
mondott: „Nagyon szívesen!” Erre a feleség meghatottsága egy pillanat alatt
dühbe fordult, és csak annyit mondott nekem: „Látja? Hát ezért akarok elválni!
A vele kapcsolatos legszebb érzéseimet tárom fel neki, és ő annyit felel rá, hogy
nagyon szívesen?! Én így nem tudok tovább élni!”
Itt megálltunk egy pillanatra, és megnyugtattam, hogy értem az indulatát, sőt,
ha nem az lenne a szakmám, ami, bizony én is szétrobbannék egy ilyen
reakciótól. Most azonban forduljunk kicsit a férfi érzései felé. Őrajta mi látszott?
Hogy vörös volt az arca, a keze pedig finoman remegett az ölében. Hm. A
vegetatív idegrendszer jelzései nagyon fontosak egy terápiás folyamatban.
Azokat ugyanis akaratlagosan nem tudjuk szabályozni, így arra is rávilágítanak,
amit nem akarunk megmutatni vagy kifejezetten szeretnénk eltitkolni. Ez a férfi
mélyen megérintődött mindattól, ami elhangzott, ám nem tudott rá megfelelően
reagálni. Aki jóban van önmagával, az képes kapni. Az azt tudja mondani egy
dicséretre, hogy köszönöm, és nem jön zavarba, nem igyekszik kibújni a
helyzetből. Ez a férfi azonban kínosan érezte magát ebben a helyzetben, mert
egyszerűen nem hitte el magáról, hogy ő is kaphat, hogy neki járhat bármi, akár
a másik hálájának a kifejezése. Ennek a hitnek a hiányában képtelen volt
megfelelően viselkedni. Mint később elmondta, miközben a feleségét hallgatta,
legszívesebben elmenekült volna. Az ismeretlen helyzet annyira zavarba ejtette,
hogy szervezetében a stresszhormonok szintje az egekbe szökött, pánikszerű
állapotba került, és arra vágyott, hogy megnyíljon alatta a föld.
Talán nem csodálkozunk azon, hogy ennek a furcsa reakciónak a gyökerei is a
távoli múltba nyúlnak vissza. Ez a férfi már kicsi gyermekként mélyen magába
szívta az érzést, hogy ő nem jó semmire. Teljesen mindegy volt, milyen
eredményeket ért el, nem számított a kitűnő bizonyítvány, a ragyogó
sportteljesítmény sem, mert mindenre csak becsmérlés, lekicsinylés volt a
válasz. Lassacskán ő is elhitte magáról, hogy nem jár neki a dicséret, a vállon
veregetés, az ujjongás. Apja súlyos alkoholbeteg volt, aki megállás nélkül
terrorizálta a családját. A testi-lelki bántalmazás széles tárházát vonultatta fel, a
szülők közti veszekedések rendszeresen véres verekedésekbe torkollottak. A
kisfiú élete rettegésben telt. Mire felnőtt, csendes, visszahúzódó, szorongó ember
lett belőle, aki halk szavával igyekezett minél kevesebb feltűnést kelteni. A
felnőttben azonban ott élt a sebzett gyermek, aki nem tudott mit kezdeni azokkal
a helyzetekkel, amikor kaphatott volna valamit. Ilyenkor lefagyott, amit a párja
érzelmi elutasításként élt meg. Miközben a férfi oldalán a zavar, a kényelmetlen
feszengés érzése dominált, a nőben a magára hagyottság élménye kerekedett
felül. Bár mindkettőjük célja a kapcsolódás, a közelebb kerülés volt, múltjuk
gyógyulatlan sebei egyre távolabb taszították őket egymástól.
Természetesen a másik véglettel is találkozhatunk. Vannak, akik ragyogóan
értik a kapás nyelvét, sőt, ha lehet így fogalmazni, annak mestereivé váltak.
Nekik nem okoz semmiféle problémát elfogadni, hiszen úgy érzik, nekik minden
jár, amit a másik nyújtani tud. Ők kifejezetten igényt formálnak a környezetük
erőforrásaira, és magától értetődőnek tartják, hogy megkapják mindazt a
szeretetet, rajongást, figyelmet, gondoskodást, amit a másik csak adni képes.
4. Elvenni
Manapság divatfogalommá vált az „énidő”, amikor tudatosan megtervezve
csak magunkkal foglalkozunk: színházba megyünk a barátnőinkkel, hegyet
mászunk, horgászunk, vagy csak egy jó könyvvel bekuckózunk a szobánkba, és
senki gondjával-bajával nem törődünk. Sokakat hallottam már fogadalmat tenni,
hogy a jövőben milyen következetesen és rendszeresen csípnek majd ki
maguknak kis énidőket, ám aztán sorra azon kapták magukat, hogy mégsem
sikerült a terveikhez tartani magukat. Amikor a miértekről érdeklődtem, a válasz
általában így szólt: nem tudtam elég önző lenni. Ez érdekes dologra világít rá. A
magunkkal való törődés, ha tetszik, önmagunk szeretete, legtöbbünk számára
önzőségnek tűnik, ami pedig egyáltalán nem szép tulajdonság. Ezért nem
vesszük el, nem tesszük meg, amire vágynánk, sőt azt sem, amire az
egyensúlyunk, az egészségünk szempontjából szükségünk lenne.
Az „elvenni” szó kapcsán játsszunk el a gondolattal, mivel kapcsolatban
merjük magunknak megengedni az érzést: ez jár nekem. Aztán lépjünk eggyel
tovább, és vizsgáljuk meg, szoktunk-e magunkban elég bátorságot érezni, hogy
elvegyük, amiről úgy gondoljuk, jár nekünk. Ne erőszakos, durva
önérvényesítésre gondoljunk, hanem érett érdekérvényesítésre. „Drágám,
nagyon kemény hét van mögöttem! Szombaton délután, kérlek, adj nekem
kimenőt! Lemegyek az edzőterembe, aztán pedig szaunázom egy jót.” És
nemcsak mondjuk, de meg is tesszük, és nemcsak megtesszük, de még azt a
luxust is megengedjük magunknak, hogy ne legyen közben lelkiismeretfurdalásunk.
Ezt a kérdést természetesen kapcsolati szinten is körül lehet járni. Általában
mit látok? Nincs gyerekek nélküli hétvége, nem töltünk kettesben időt, mert „az
hogy néz már ki”, meg különben is csak a gyerekekre gondolnánk. Egyébként is,
a szüleink is mindig vittek minket magukkal, így mintánk sincs arról, hogyan
lehet a családon belül a párkapcsolatot is „jól tartani”, gondozni.
5. Megosztani
Mi mindent lehet megosztani egy ember életében? Megoszthatunk érzéseket,
gondolatokat, tapasztalatot, de testi/lelki terheket, fájdalmakat, félelmeket és
feladatokat is. (És még annyi mindent, amit itt fel sem soroltam.)
A kérdés ismét az, mennyire ismerős, mennyire kényelmes és természetes
számunkra, hogy életünk kisebb vagy akár nagyobb eseményeit, élményeit,
kötelezettségeit, felelősségeit a párunkkal, barátainkkal, kollégáinkkal
megosszuk.
Forduljunk megint a gyermekkor, az otthonról hozott mintáink felé, és
vizsgáljuk meg, vajon a feladatok megosztása mennyire volt jellemző a családi
rendszerre, amelyben felnőttünk. A hétvégi nagytakarítás közös feladat volt,
amiből mindenki kivette a részét, vagy egyetlen családtag törölte a port,
porszívózta a szőnyeget, kavargatta a készülő ebédet, miközben a többiek valami
kellemes elfoglaltsággal múlatták az időt? Ez természetes volt, senki által nem
kérdőjeleződött meg, vagy volt ugyan kis háborgás, ám a forgatókönyvben nem
történt változás? A szüleink közötti feladatmegosztás mintája erőteljesen
meghatározhatja, hogy felnőve miben érezzük magunkat komfortosan. Amikor
például egyik fiatal hölgy páciensem hazaért, és újdonsült férjét meglátta a
konyhában mosogatni, rendesen megütközött, mert annyira abszurdnak találta
ezt a helyzetet. Az ő apukájának soha eszébe sem jutott, hogy „női” feladatokat
végezzen – amíg felesége sütött-főzött-takarított, ő a tévé előtt ült. Bár fiatal
lányként bosszankodott ezen, és magában sérelmezte az egyenlőtlen
munkamegosztást, amikor saját férje a vágyainak megfelelően viselkedett, az
annyira szokatlan volt, hogy szinte már zavarta.
A felelősség megosztása, illetve felvállalása szintén fontos kérdése a
kapcsolat működésének. Képesek vagyunk-e elfogadni, hogy párkapcsolatunk
történetét közösen alakítjuk, hogy mi magunk is hozzájárulunk a folyamatokhoz,
vagy hajlamosak vagyunk a másikra mutogatni?
Eljött hozzám egy fiatal pár. A férj nagy lendülettel magyarázni kezdte,
mennyi probléma van a feleségével, ugyanis az asszony nem érti a feladatait, a
kötelezettségeit nem teljesíti, vagyis sok gondot okoz az egyébként ragyogóan
működő kapcsolatukban. Ahogy a férfi mondta: „nagyon elkanászodott”. A férj,
aki igen alapos embernek vallotta magát, hosszasan készült a találkozásunkra, és
a fölösleges időveszteség elkerülése érdekében készített egy ötoldalas, pontokba
szedett összefoglalót a problémákról. Ezt átnyújtotta nekem, hogy közös
összefogással minél gyorsabban képesek legyünk megjavítani a nő működését.
Az meg sem fordult a fejében, hogy neki is köze lehet a házassági
problémáikhoz, hogy a viselkedésével maga is hozzájárult a helyzet
kialakulásához. Mivel a felelősséget teljes egészében az asszonyra hárította, azt
is természetesnek találta, hogy neki a lista összeállításán túl semmi további dolga
nincs. A nő rontotta el, a nő is javítsa meg a házasságot!
Miért tagadta ez a férfi a felelősségét? Miért nem volt képes rálátni a saját
szerepére? A további beszélgetések során erre is fény derült. Szülei szigorú
fegyelemben nevelték. Katonatiszt édesapja visszatérő szlogenje szerint: „Csend,
rend, fegyelem a boldog család titka.” Ehhez aztán igyekezett is tartani magát, és
félelmeit, kétségeit, bizonytalanságait még önmaga előtt is tagadta. A
kellemetlen érzések ugyanis számára a gyengeség jeleinek tűntek, márpedig
gyengének lenni egyenlő a szégyennel. Mivel gyerekkorában senki nem rezonált
a belső világára, felnőve ő is hiányt szenvedett az empátiás ráhangolódás
képességében. Felesége hiába próbálta megosztani vele érzéseit, azok leperegtek
róla.
Érzéseink, vágyaink megosztása ugyancsak fontos párkapcsolati kérdés lehet.
Ki merjük-e mondani, amit érzünk? Van-e bennünk kellő bátorság, hogy
megosszuk a bennünk zajló folyamatokat? Bízunk-e annyira a másikban, hogy
beengedjük lelkünk legrejtettebb zugaiba is? Képesek vagyunk-e eljutni az
intimitás olyan fokára, amikor már a gyengeségeink, tökéletlenségeink is
felvállalhatónak érződnek, vagy legszorosabb kapcsolatunkban is vigyázunk a
látszatra, és elrejtjük, ami vállalhatatlannak tűnik?
Az érzelmek megosztásának képessége elengedhetetlen feltétele egy
harmonikusan működő párkapcsolatnak. A fejlődéspszichológiával foglalkozó
szakemberek jó ideje bebizonyították, hogy csecsemőkorunktól kezdve milyen
erős késztetést érzünk arra, hogy élményeinket, érzéseinket megosszuk, közössé
tegyük. Képzeljünk csak el egy kicsi babát, aki a babakocsiban ülve boldogan
sikongatva mutogat a kukásautóra. Ha a vele lévő felnőtt észreveszi a
lelkesedését, és osztozik a figyelmében, a gyermek ezen keresztül megtanulja,
hogy öröme, lelkesedése megosztható. Ha azonban a felnőtt rendszeresen
tudomást sem vesz a kicsi jelzéseiről, idővel az érzelmi elhanyagolás állapota
alakul ki.
Azt hiszem, ritkán gondolunk bele, milyen fontos kérdés a párkapcsolatunk
szempontjából, hogy miként viszonyulunk tárgyi, anyagi javainkhoz.
Megoszthatónak, közösnek gondoljuk a pénzünket, lakásunkat, autónkat,
nyaralónkat, fűnyírónkat, tusfürdőnket, vagy éppen ellenkezőleg, saját
tulajdonként, kis különvagyonunkként tartjuk őket számon. Az enyém-tiedmiénk aránya hogyan alakul a kapcsolatunkban? Külön kasszán vagyunk,
amihez a másiknak nincs hozzáférése, vagy éppen ellenkezőleg, minden fillért
beteszünk a közösbe, és együtt döntjük el, mire mennyit költünk?
Beszéltem egyszer egy férfival, aki felindulva mesélte el, milyen pimaszul
kibabrált vele a felesége. Ő ugyanis a dolgaira nagyon kényes volt, nem igazán
szerette, ha bárki hozzányúlt a cuccaihoz, „ami az övé, az az övé” alapon. A
felesége azonban notóriusan megsértette ezt az egyszerű szabályt. A
legsúlyosabb kihágása az volt, amikor a férfi külön is felhívta a figyelmét, hogy
ne bolygassa frissen szerzett, speciális ceruzakészletét, majd elment otthonról.
Amikor hazaért, az íróasztalán egy darab papír talált, rajta annyi egyenes
vonallal, ahány ceruza volt a készletben. Ettől aztán teljesen kikészült. Ahogy
tovább beszélgettünk, kiderült, hogy a tárgyai miatt érzett aggodalma általában
teljesen alaptalannak bizonyult, senki nem törte-zúzta a dolgait a családjában.
Ahhoz, hogy megértsük ezt a túlzott, már-már a paranoia határát súroló
aggodalmát, a történetet a családi múltjával is ki kell egészítenünk. A szüleit a II.
világháború alatt elhurcolták, vagyonukat elveszítették, több családtagjuk pedig
a gázkamrák poklában végezte. Ha nem rohanunk figyelmetlenül tovább, az
eredetileg abszurdnak tűnő kis családi epizód mögött egy transzgenerációs
trauma bontakozik ki. Ha a szüleinktől egyszer mindent elvettek volna, kis híján
még az életüket is, akkor talán nekünk is lennének ilyen kis becsípődéseink vagy
mániáink. Ha megértjük, hogy ezekben az érzelmileg nagyon telített
helyzetekben valójában családi múltunk tapasztalatai jelennek meg, talán
kontrollálni is könnyebben tudjuk a reakcióinkat.
6. Visszautasítani
A következő szó kapcsán valójában a nemet mondáshoz fűződő viszonyunkat
vizsgáljuk meg, egyéni és párkapcsolati szinten egyaránt. A visszautasítás a
határaink kijelöléséről szól. Eddig, és ne tovább! Fizikai és lelki határaink
tekintetében egyaránt fontos, hogy képesek legyünk megszabni, kit milyen közel
engedünk magunkhoz. Sokakból azonban hiányzik a nemet mondás képessége
vagy bátorsága. Félnek visszautasítani, kimondani, hogy amit a másik tenni akar
velük, az nekik nem esik jól, azt nem szeretnék.
Amikor a kisgyerek megtanul beszélni, és belép a dackorszakba, egy ideig
mást sem mond, mint nemet – még arra is, amit éppen nagyon szeretne. Ilyenkor
nem a szülő idegrendszerének teherbíró képességét teszteli, hanem a saját
kontrollképességét méri fel és gyakorolja. Azt próbálgatja, van-e súlya az
akaratának, le tud-e válni a másik irányításáról, haladhat-e az önállósodás felé
vezető rögös úton. Mi, szülők meg mit teszünk? Először is idegbajt kapunk,
aztán szépen megtörjük, és leneveljük erről a csúnya dacoskodásról. Éppen ezért
a legtöbben a dackorszakban mertünk utoljára nemet mondani, azóta se, mert túl
jól sikerült az engedelmességre nevelésünk. Miközben nemet mondani egyike a
legfontosabb képességeinknek! A nemmel húzzuk meg a határokat, azzal
jelezzük, hogy ami történik, számunkra már nem komfortos, nem kellemes.
Határt húzni azonban félelmetes dolog lehet, hiszen a másik félreértheti, a
szeretet megvonásaként értelmezheti, aminek súlyos következményei lehetnek
az egész kapcsolatra nézve.
Ahogy ezt írom, eszembe jut egy saját élményem. Éppen vacsorát főztem, és
közben telefonáltam. A készüléket a vállammal a fülemhez szorítva igyekeztem
egyszerre figyelni a vonal végén megállíthatatlanul mesélő barátnőmre, és
közben egyensúlyozni egy, forró olajjal teli serpenyővel. A lányom kicsit
távolabb állt, és figyelt. Én egyre idegesebb lettem, mert éreztem: ebből baj lesz.
Lett is. A serpenyő kicsúszott a kezemből, és csak a szerencsémen múlt, hogy a
tűzforró olaj a konyhakőre és nem a lábamra ömlött. Ekkor mondtam azt a
barátnőmnek, hogy bocs, most le kell tennem. Miközben az olajat törölgettük, a
lányom csak annyit kérdezett: neked biztosan meg kell várni, hogy valami
katasztrófa történjen, mire ki mered ejteni a szádon azt a nyavalyás nemet?
Elgondolkodtató kérdés! Ezt a történetet azért mesélem el, mert sokunkra
jellemző, hogy addig mondjuk az igeneket, addig bólogatunk, addig szolgáljuk a
másik igényeit, míg valami baj nem történik vagy teljesen ki nem merülnek a
tartalékaink.
A visszautasítással családi szinten is lehet dolgunk. Tipikus kapcsolati
helyzet: a fiatal pár szeretne minél több időt együtt tölteni. Egész héten
rohannak, alig van idejük egymásra, hétvégére már teljesen lemerült a
szeretettankjuk, amit jó lenne feltölteni. Igen ám, de hétvégén a szülőkhöz kell
menni. Nem azért, mert vágynak rá, nem azért, mert az nekik jó lesz, hanem
mert nem mernek nemet mondani, hiszen azzal minden szándékuk ellenére is
megbántanák a szülőket. Így aztán mennek kötelességből, konfliktuskerülésből,
de nem az együttlét vágya miatt. Ahhoz, hogy párként egy új egységet tudjunk
kovácsolni, a származási családunkkal korábban fenntartott kapcsolatunkat is át
kell alakítanunk. Ennek egyik fontos állomása, amikor megtanulunk nemet
mondani a mi új életünkbe már nehezen illeszthető korábbi szokásokra. Talán
csökkenti a bűntudatot, ha megértjük, hogy a szüleinknek mondott „nem” egy
előrevivő igent is jelent a párkapcsolatunkban. Természetesen nem a szüleink
visszautasítása mellett kampányolok, hiszen ők még felnőttéletünknek is
kitüntetett szereplői, és nemcsak a mi, de a gyermekeink életében is
pótolhatatlan szerepet töltenek be. Az egészséges és érett leválás, a párunkkal
közösen megrajzolt új határok azonban elengedhetetlenül szükségesek ahhoz,
hogy a mi kettősünk, amelyen az egész család stabilitása nyugszik, jól tudjon
működni.
A határokról egyébként a rendszerszemléletű családterápiás megközelítés ad
nekünk értékes információkat. Általában három jellegzetes határtípusról
beszélhetünk.
Merev határok: Merev határok esetén pompásan értünk a visszautasítás
nyelvén. A bizalmatlanságunk és szorongásunk talaján, önvédelemből tökélyre
fejlesztettük a nemet mondás képességét.
Diffúz határok: A láthatatlan, határozatlan, elmosódott határok az igenek
világát keretezik. Ha diffúz határokkal rendelkezünk, a másik gondolkodás
nélkül átmasírozhat fizikai és érzelmi területünkön.
Rugalmas és tiszta határok: A legérettebb verzió, ha határaink a helyzet
függvényében rugalmasan változnak. Ez az igenek és nemek váltakozásának
művészete.
7. Játszani
Homo ludens – a játékos ember. Az önfeledt, örömteli, minden kényszertől
mentes tevékenység nem csupán gyermekkorban fontos. Csíkszentmihályi
Mihálytól, a pozitív pszichológia ikonikus alakjától tudjuk, milyen fontos
egészségvédő szerepe van annak, ha képesek vagyunk egy tevékenységben
feloldódni, elmerülni, és a külvilágról tudomást sem véve átadni magunkat a
flow (vagyis áramlat) érzésének. A játék során eltávolodunk a mindennapok
monoton ismétlődésétől, és új valóságokat tárhatunk fel. Ehhez az önfeledt
tevékenységhez, az örömhöz fűződő viszonyunk is gyermekkorban kezd
formálódni.
Gondoljunk csak vissza, milyen gyakori vendég volt az öröm az
otthonunkban? Láttuk-e a szüleinket felszabadultan nevetni, viccelődni,
bolondozni? Életvidám és életigenlő légkörben nőttünk-e fel? Megtanultunk-e
játszani, és amikor felnövünk, merünk-e, tudunk-e magunk mellé játszótársat
választani?
Kosztolányi Dezső: AKARSZ-E JÁTSZANI
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
Alsó tagozatos kislányként utáltam napközibe járni, ezért megállapodtam a
szüleimmel, hogy tanítás után inkább az iskola közelében lakó nagyszüleimnél
leszek, ott ebédelek és készítem el a házi feladataimat. Általában nem sokkal déli
tizenkét óra után érkeztem meg hozzájuk. A rádióban legtöbbször magyar nóta
szólt. A mai napig emlékszem azokra a napokra, amikor a nagyapám megragadta
nagymamám derekát, és táncra perdültek. Az amúgy inkább szigorú
nagymamám olyankor kacagó fiatal lánnyá változva pörgött, forgott, egyik kezét
magasba emelve járta a csárdást, aztán egy-két nóta után kifulladva huppant a
fotelba. Játszottak, örültek. Nem azért, mert könnyű volt az életük és nem voltak
problémáik. Ellenkezőleg. Keményen dolgoztak, időnként mégis nyakon csípték
a boldogság gyorsan tovaröppenő kék madarát. Ezek a pillanatok pufferként
működtek, amelyek védték őket és a kapcsolatukat is.
Sok családban a vidámság, a nevetés, az önfeledtség idétlenkedésnek,
rendetlenkedésnek minősül, és negatív címkét kap. Talán még nyaralás közben
sem szabad átadni magunkat a lazaságnak, akkor is viselkedni kell. Egy
középkorú férfi páciensem például gyermekkorában számos európai
nagyvárosba eljutott a családjával, mégsem tud ezekre az utazásokra jó szívvel
gondolni. Édesanyja – fogalmazzunk így – tartózkodó viszonyt ápolt az öröm
érzésével, inkább a fegyelemben hitt. Éppen ezért minden napnak szigorú
beosztása volt. Reggel fél hétkor ébresztő, gyors táplálkozás, majd nyitásra már
ott álltak a múzeum bejáratánál, hogy minden kötelező látnivaló beleférjen a
napba. Hogy közben jól érezték-e magukat? Nem. Hogy nevettek-e? Nem.
Kikapcsolódás és öröm helyett erőltetett menetben trappolták végig az
utazásokat. És most ugorjunk egyet az időben. Ez a férfi évek óta jár teniszezni.
Nem megy neki. Hiába próbálja, nincs meg benne az a lazaság, ami ahhoz
kellene, hogy igazán jó játékos legyen, és feladatból élvezetté váljon a sport.
Neki azonban nem a tenisszel van gondja, hanem a játékkal. Ő játszani nem tud.
Az önfeledtség, a felszabadultság, a játékos öröm képessége teljesen hiányzik
belőle. Ellazult pillanataihoz segítségre van szüksége, amit úgy hívnak: alkohol.
Akkor tud leengedni, ha az ital hatására oldódik a feszültsége. Örömtelen
családokból nehéz örömképes felnőtté válni.
Amikor a játék és az öröm témáját boncolgatjuk, előbb-utóbb eljutunk a
szexualitás kérdéséhez is. Gondolkodjunk el kicsit azon, hogyan viszonyulunk a
testi örömökhöz. Örömforrás-e a szex az életünkben, vagy kötelesség, amin
szeretnénk minél gyorsabban túllenni? Kapcsolatunkat erősítő értékű-e a
párunkkal megélt intim pillanat, vagy feszülten, szégyenlősen viszonyulunk az
erotikus helyzetekhez? Ápoljuk és fontosnak tartjuk-e a testi közelséget,
feloldódunk-e az ölelésben, vagy kibúvókat keresünk, fáradtságra, fejfájásra, a
gyerek betegségére hivatkozva inkább megúszni igyekszünk a közelséget?
Kutatások sora igazolta, hogy minél elégedettebbek a párok a szexuális
életükkel, annál harmonikusabbnak ítélik meg a kapcsolatukat is. Egy kielégítő
szexuális együttlét még napokig érezteti kedvező testi-lelki hatását. A szex a
kreativitás, a fantázia és a spontaneitás világa, ami ragyogó erőforrást jelenthet a
kapcsolatunk számára.
A terápiás tapasztalatok és a statisztikák azonban azt mutatják, a párok
túlnyomó része nem él ezzel az erőforrással.
Mostanra, kedves Olvasó, talán összeállt a személyes szótárad.
Végiggondoltad, mely szavakat ejted ki könnyedén, és melyek azok, amik talán
nem is szerepelnek a listádon. Kirajzolódtak az erősségeid, de az is feltárult, hol
lenne szükséged egy kis gyakorlásra, fejlődésre, hogy elkerüld életed ismétlődő
helyzeteit, visszatérő kapcsolati konfliktusait – és rádöbbentél, TE hogyan
alakítod, TE mivel járulsz hozzá a mintázatok felrajzolásához.
Ahhoz, hogy a jövőben esélyünk legyen csökkenteni a nyomasztó élmények
számát, időről időre szükség van egy kis szembenézésre önmagunkkal. Ezt
hívjuk a tudatosságunk fejlesztésének, erősítésének. Automatikus és spontán
válaszainkat, melyek elsősorban múltunk irányítása alatt állnak, és többnyire
régi sérüléseink visszhangjai, fokozatosan érettebb, a helyzethez jobban
illeszkedő és előrevivő reakciókra váltjuk. Úgy is fogalmazhatnánk: a múltból
megérkezünk a jelenbe. Már nem az dönti el, mit teszünk vagy mondunk, hogy
ott és akkor, hosszú évekkel, évtizedekkel ezelőtt mi történt velünk, hanem az itt
és most, a jelen pillanat határozza meg a viselkedésünket és érzéseinket.
Kis gyakorlat: amikor valamilyen kapcsolati feszültséget érzünk, a
tudatosságunk fejlesztéséhez érdemes megállnunk egy pillanatra, és feltennünk
magunknak négy rövid kérdést:
1. Mi történik éppen?
2. Mire gondolok?
3. Mit érzek?
4. Honnan ismerős ez az érzés? Milyen korai emlékeket tudok felidézni,
amikor hasonlóan éreztem magam?
Mire idáig jutunk, már látjuk is, hogy megint visszatekertük a filmet, és a
múltból válaszoltunk a jelenre. Ezzel a felismeréssel azonban a szabadságot is
megnyertük, hogy most máshogy, az aktuálisan zajló eseményekre reagáljunk.
Ezt az önfelfedezést hívja Fritz Perls hagymahámozásnak. Addig szedegetjük,
bontogatjuk le a héjakat, míg eljutunk a lényegig.
És most ideje kiegészítenünk a képet a párunk történetével is, és ráébredni,
hogy ő is hozza, cipeli a saját szótárát. Abban is vannak szavak, amelyek
vastagon ki vannak emelve, míg mások alig látszanak. Az egymás felé vezető út
első lépése, hogy ne csak a magunk, de a másik esetében is képesek legyünk a
felszín alá látni, és igyekezzünk megérteni az ő belső történéseit is.
Popper Péter
A jó párkapcsolat és a finoman cizellált családi pokol
Amikor hajdan ifjan beléptem a klinikára, egy orvosnő végigvitt a patológiás
újszülöttosztályon, és azt kérdezte tőlem:
– Mondja, maga szerint mi a baja ezeknek a gyerekeknek?
– Hát, mit tudom én!
– A többségüknek cirókahiánya van, abba betegszenek bele!
Nagyon fontos dologra tapintott rá, és azt gondolom, hogy nemcsak a gyerek, de
a felnőtt is belebetegszik a szeretethiányba, a gyengédség hiányába. A
pszichoterápiás esetek nagy része cirókahiányos. Ez különösen nehéz kérdés a
szülő-gyermek kapcsolatban és a párkapcsolatokban, mert az ember úgy is lehet
egyedül, ha éppen van mellette valaki.
Azért telnek meg a pszichológiai rendelések a félresiklott kapcsolatok
tömegeivel, mert az emberek a társadalmi kényszer miatt kötelességszerűen
megjátsszák, hogy mindig és minden körülmények között szeretik a gyereküket.
Hát micsoda szörnyeteg anya vagy apa az, aki nem szereti a gyerekét?! A szülői
álszeretet azonban rengeteget árt a gyereknek, és rendszerint ki is derül, hogy a
gyerek bajai, lelki sérülései a szülőtől származnak. Pedig egy gyerekkel akkor is
lehet jól bánni, lehet hozzá kedvesnek lenni – például emberségből, jóindulatból,
felelősségérzetből –, ha az ember nem szereti ugyan, de felvállalja a helyzetet:
így alakult az élet. Szóval jobb lenne a gyerekkel való kapcsolatot igaz alapokra
építeni.
Egy példa. Egyszer eljött hozzám egy asszony, és a következőt mesélte:
„Doktor úr, segítsen! Minden vasárnapunk maga a pokol. A férjem álláspontja
szerint ugyanis úgy kell enni, hogy az ember felvágja a húst, rászúrja a villára,
mögé kotorja a köretet és azután kapja be. Így eszik a tisztességes ember. De a
gyerek nem hajlandó így enni. Nem válogat, mindent megeszik, de előbb
fogyasztja el a húst, azután a köretet. A férjem meg őrjöng. Szidja a gyereket,
elzavarja az asztaltól, és nekem tesz szemrehányásokat, hogy elrontom,
félrenevelem. Pokol minden vasárnap.”
Erről sok mindent lehet gondolni, de el tudják képzelni, hogy egy férfinak, aki
emiatt teszi tönkre a családjának minden vasárnapját, milyenek az érzelmei?
Szereti ő a gyerekét? Netán a feleségét? Viselkedhet így valaki, aki szeret? Nem
csak hatalomra vágyik az, aki így teszi tönkre a családja vasárnapjait, ilyen
értelmetlenül? És persze meg van győződve arról, hogy igenis szeret. Ő csak jót
akar, csak nevelni akar.
Hadd mondjak indiszkrét módon egy példát a saját életemből is. Méreivel
mentegetem magam ezért, aki gyakran mondogatta: „Az életünkből kell
pszichológiát csinálni, nem a tankönyvekből.” Anyám kissé uralkodni vágyó nő
volt, aki szeretett beleszólni a családtagok életébe. Kamaszkoromban ettől
őrjöngtem. Apám legtöbbször így próbált csillapítani:
– Péterkém, igazad van, de lásd be, hogy szeretetből teszi.
Igaz szöveg, hatásában mégis nagyon rossz, ugyanis majdnem megutáltam
miatta a szeretet szót. Ha a szeretet feljogosít arra bárkit is, hogy beleszóljon az
életembe, akkor nekem nem kell!
Általában is nehéz kérdés, hogy miként lehet jól felnőni egy családban és
meddig tart a szülő kompetenciája a gyerekkel kapcsolatban. Meddig nevelhető
a gyerek? A primitív természeti kultúrák azt tartották, hogy a családban nem
lehet felnőni. Az a gyerek, aki túl sokáig él az apja és az anyja mellett, sem
érzelmileg, sem szociálisan nem tudja megélni azt az élményt, hogy ő egy
felnőtt, szuverén ember. Ha a nyolcvankét éves anyukának van egy hatvanöt
éves fia, azt kisfiúnak tartja, és azt fogja mondani ennek az öregúrnak:
„Lacika! Hideg, szeles idő van. Vegyél föl sálat!”
Instruálja, mint egy kisgyereket – hát hogyan válhat így felnőtté?
Emlékeznek-e még a Török Sándor írásából készült Hahó, a tenger! című
mesefilmre? Főhőse, Öcsi magányosan, szorongva, féltékenyen várja testvére
érkezését. Anyukája már a kórházban van, s egyszer csak megszólal a nagy
maci, a kis plüssmedvék, a bohóc, János vitéz és a többiek. Elmondják neki,
hogy mekkora szüksége lesz rá az új jövevénynek, hogy megmutassa neki a
világot, elmagyarázza a szokásokat, a törvényt. A végén hangjuk összeolvad
valami kántálásszerűségbe: „S ha félni fog a sötétben, ki védi meg őt? Egy hős!
Egy vitéz! Egy rettenthetetlen! Egy másik ember!”
És ha még éretlenül félünk a felnőttségtől, a magunkra maradottságtól, attól,
hogy egyedül kell boldogulnunk, ki véd meg minket? Egy fiú vagy egy lány, egy
férj vagy egy feleség – egy másik ember! Egy olyan valaki, aki jó eséllyel
ugyanúgy védelmet keres nálunk, mint ahogy mi őnála. Ám hatásos védelmet
adhat-e két infantilis ember szövetsége? Leonardo da Vinci úgy fogalmazott: a
boltív két egymásnak támaszkodó gyengeség, amelyből végtelen erő keletkezik.
Nem elvetendő lehetőség a talpon maradásra az ilyen szövetség a világgal
szemben, feltéve, ha egyikük se nő fel. Mert csak addig van szükségük
egymásra. Ha valamelyikük akármi miatt – például egy új szerelem, egy
pszichoterápia vagy valamilyen erős érzelmi megrázkódtatás hatására – felnőtté
válik, már csak idegesíteni fogja partnere gyermeklelkűsége. A másik ilyenkor
riadtan nem érti, hogy mi történik, és csalódottan eltávolodnak egymástól.
És mi történik akkor, ha egy infantilis nő vagy férfi igazi felnőttet keres
támaszként – vagyis papaként vagy mamaként is funkcionáló partnert? Ez
hordoz egy izgalmas ízt, talán a kora gyerekkori, az apa és az anya iránt érzett
erotikus komplexusok és fantáziák miatt. Mindenesetre a védettség és biztonság
szempontjából ezek akár jól működő kapcsolatok is lehetnek.
S végül az oroszlánmegoldás. Egy szorongó, gyávanyuszi-lelkű gyermekded
lány vagy fiú egy nála is infantilisabbhoz kapcsolódik, s ebben a pillanatban
magabiztos oroszlánná változik. Mindent megszervez, elintéz, eldönt, védelmet,
biztatást ad. Magára talál.
Mindenesetre azt, hogy valaki a női vagy férfi életében, a párkapcsolati életében
hogyan működik majd, mennyire lesz sikeres vagy kudarcos, nagymértékben a
gyerekkori, kamaszkori tapasztalatai alapozzák meg. Ha egy ember ifjú
felnőttkorára már nagyon sok olyan élményt szerzett, amikor őt elutasították,
visszautasították, nem fogadták el, a kapcsolatai rosszul sikerültek, akkor keresni
kezdi az okokat. Az okot pedig a legtöbben szívesebben találják meg a
másodlagos nemi jellegek között, mert a sikertelenséget könnyebb rávetíteni a
testi adottságokra és funkciókra, mint szembesülni például a saját
sérültségünkkel, nehezen elviselhető természetünkkel, undokságunkkal, állandó
rosszkedvünkkel vagy rosszindulatunkkal. Erre aztán gyakran a környezet is
rásegít az olyan mondatokkal, mint „ne egyél, meghízol, és nem fogsz tetszeni a
fiúknak”, vagy „egyél többet, ne legyél ilyen sovány, mert nem fogsz kelleni
senkinek”.
Kezeltem egyszer egy fiatal nőt, akinek a kéztörése úgy gyógyult meg, hogy az
egyik karja egy vagy két centivel rövidebb lett, mint a másik. Ezt természetesen
rajta kívül ember meg nem tudta volna mondani róla, mert mikor adódik a
hétköznapi életben olyan helyzet, amikor valaki a két karját hosszabb ideig
párhuzamosan előrenyújtja, hogy a turpisság kiderülhessen? Senki észre nem
vette, ő azonban ezzel magyarázta női kisebbrendűségi érzését. Végül azzal a
problémával került hozzám, hogy szexuálisan kritikátlan kapcsolatokba ment
bele, magyarul mindenkivel lefeküdt, aki csak hívta, mert neki bizonyítékra volt
szüksége, hogy van olyan jó nő, aki kell a férfiaknak. Közben azonban
berobbant nála egy szorongás, hogy elkurvul, mert azt maga is látta, hogy ezek
méltatlan partnerek, méltatlan kapcsolatok voltak. Vajon tényleg a rövidebb
karjáról szólt ez a kisebbrendűségi érzés és bizonyítási kényszer? Dehogy szólt
arról!
Ugyanez előfordul férfiaknál is, hogy valahol korán megsérül az önértékelés
biztonsága, és ebből adódóan kialakul a „janisági komplexus”. Azért kell
Janinak lenni, mert a Jani sok nővel lefekszik, olyanokkal is, akik egyébként
abszolút nem kellenének neki, viszont így bizonyítja, hogy ő kapós a piacon.
Tehát rengeteg olyan kapcsolata van, amelyeknek az ő bizonyítási kényszerén
kívül semmi tartalmuk nincs.
Hadd mondjak erre is egy személyes példát. Anyám mindig jól bánt velem,
mindent megtett az érdekemben, mégse tudtam vele bizalmas lenni, hiába
mondta, hogy gyere, Péterkém, ülj az ölembe, beszélgessünk, amíg apád hazaér.
Nem ment a dolog, és én nem tudtam, miért nem, valami egyszerűen nem jött
össze közöttünk hangulatilag, érzelmileg. Már negyven felé jártam, amikor az
unokahúgom egy orvosi műhibából kifolyólag halva szülte meg a gyerekét, és
anyám a maga módján próbálta vigasztalni. Elmesélte az unokahúgomnak, hogy
ő kislánykorától kezdve egyvalamiért imádkozott: hogy fia ne szülessen. Nem
szerette a fiúkat. Erre megszülettem én. Nem is vállalt több terhességet. Amikor
ezt az unokahúgom visszapletykálta nekem, én abban a pillanatban megértettem
a köztünk lévő viszony bizalmi problémáját. Hogy mekkora bajt hoztam én erre
a szegény mamára, aki semmiképpen nem szeretett volna fiút! Ezután teljesen
feloldódott bennem minden averzió, és attól kezdve haláláig nagyon jóban
voltunk. Végtelenül hálás vagyok az unokatestvéremnek, hogy pletykájával
megfejtette ezt a titkot, mert addig én csak azt éreztem, hogy valami nem
stimmel közöttünk érzelmileg. Kellett ez a pletyka ahhoz, hogy megértsem a
saját érzéseimet, hogy miért nem tudtam vele bizalmas lenni, és azt is, hogy
később, már felnőttkoromban miért volt számomra olyan rettenetesen fontos,
hogy a nők elfogadjanak.
Pedig André Gide-nak van egy megszívlelendő gondolata: „Igazi mondanivaló
nélkül beszélni, igazi szomjúság nélkül inni és igazi vágy nélkül lefeküdni
valakivel – ez a három alapvető bűn, amelyet a mai európai ember
leggyakrabban elkövet.” Nem lenne szabad.
Ahogy Freud mondja: a világon a legegyszerűbb erotikus tárggyá válni valaki
számára. A kapcsolatteremtés legprimitívebb formája az erotikus csábítás. De
nagyon sokan – köztük a túlságosan korai szexuális kezdésekbe beleszaladó
kamaszok – egyszerűen az érzelmi éhezésüket, érzelmi hiányosságaikat
próbálják így pótolni, s mivel ez mégsem hoz megoldást ebből a szempontból,
váltogatni kezdik a partnereiket: hátha most, hátha most…
És van itt még egy csavar, ugyanis a fiatal emberek rendszerint szépek,
szexuálisan kívánatosak, ám ahogy megy az idő, egyszer csak észreveszik, hogy
lassanként elveszítik a szépségüket és az erotikus vonzásukat. Az idő ezt elveszi,
és ekkor erről le kellene mondani, újra kellene alkalmazkodni egy másfajta
létezéshez, az emberi kapcsolatokban elfoglalt másféle pozícióhoz. Sokan
azonban nem tudnak lemondani róla, titokban mégis arra áhítoznak, hogy igenis
kelljenek szexuális értelemben. Nem feltétlenül akarják realizálni is a dolgot,
gyakran elég, ha csak a lehetőség felvillan, ha megérzik, hogy egy adott nőnek
vagy férfinak kellenének. De ha az illető maga is észreveszi a saját öregedését,
alakváltozását, és önmagának sem felel meg, akkor többé nem hiszi el, hogy
másnak tetszhet. Ha pedig egy emberből az sugárzik, hogy „én nem kellhetek
neked, mert nem vagyok vonzó”, akkor mások erre fognak reagálni. Mindig arra
reagálnak, ami egy emberből sugárzik.
Van például egy ismerősöm, egy jó kövér csaj, kirobbanó humorral és
vidámsággal, óriási önbizalommal. Miközben ott is kipúposodnak a hájai, ahol
nem kellene, hogy kipúposodjanak, meg van róla győződve, hogy nála vonzóbb,
erotikusabb lény nincs a világon. Ezzel a módszerrel már négy férjet
elfogyasztott. Figyeltem, mit csinál, és végül rájöttem, hogy nem az erotikával
csábít. De miért veszi el ezt a kövér nőt mindenki? Jókat lehet röhögni vele, ez
igaz – de ez nem elég! Tud még valamit. Ez a nő azt tudta, hogy a férfiakkal
elhitette, hogy rájuk van utalva. Amint belépett egy férfi az életébe, pár hónap
után már úgy érezte, hogy neki kell Klárikát tartania az élet viharai között.
Vagyis fel tudta kelteni a férfiakban a felelősségérzetet önmaga iránt. Egy
férfinak kifejezetten hízelgő érzés, hogy ő a nagy lovag, az egyetlen, aki a
karjába omló, igaz, kicsit kövér hölgyet meg tudja védeni az élet
viszontagságaitól. Ez olyan hálás szerep, hogy sokan nem is tudnak ellenállni
ennek a fölkínálásnak. De hogy boldogok is lesznek-e tőle? Azt nem tudom. Ha
fönn tudják tartani ezt az érzést, akkor ez lehet egy kapcsolatforma: a védelmező
férfi és a gyenge nő, aki persze sokkal erősebb, mint a pasi.
Férfi-női szerepek a családban
Az óvodás gyerek nagyon intenzíven figyeli maga körül a világot, és egyszer
csak észreveszi, hogy férfinak lenni privilegizáltabb helyzet a családban, mint
nőnek. Észreveszi, hogy ki megy futballmeccsre vasárnap, és ki takarít ezalatt
otthon, ki mosogat, ki néz tévét és így tovább. Ezért akár fiú, akár lány, a
férfilétet fogja vonzóbbnak érezni, és maszkulin karaktervonásokat épít be a
személyiségébe.
Sosem felejtem el, egyszer meghívtak a Magyar Optikai Művekbe, ahol
működött valami nőtanács. Beléptem a terembe, és ott ült ötszáz nő, akik rám
néztek. Úgy megijedtem, hogy majdnem kiszaladtam. Gondoltam, most nagyon
gyorsan meg kell nyernem a rokonszenvüket, ezért feltettem nekik egy kérdést:
az itt ülő anyukák közül ki evett a gyerekei születése óta csirkecombot? Óriási
röhögés! A csirkecombot ugyanis a férfiak és a gyerekek eszik, mert az a
legjobb. A nők nem. Nekik majdhogynem kötelező az ilyen kiváltságokról
lemondani. Az én nagymamám például mindig a csirkelábat ette – azt mondta,
azt szereti a legjobban. Azért ezt a gyerek látja ám. A fiúknak, a férfiaknak
könnyebb a helyzetük.
A lányok dolgát ebből a szempontból tovább nehezíti, ha az anya mártír
személyiségű, aki reggeltől estig azt sugározza, hogy föláldozta az életét a
családért. Ennek a mintának rémisztő ereje lehet, mert a tinédzser lány azt fogja
gondolni, hogy neki is ez lesz a sorsa. Ha felnőtt nővé válik, neki is le kell
mondania egy sor dologról, ami számára fontos, mert előtérbe kell helyeznie a
férjét és a gyerekeit. Nem csoda, ha a lemondás mártíriumától eliszonyodik, és
azt mondja, hogy köszönöm, de ezt nem! Nem akarok felnőtt nővé válni! És
talán nemcsak a maszkulin szerepminták vonzzák, de az egész helyzet
átfordulhat patológiába is. Ma nagyjából azt gondoljuk, hogy az anorexia
nervosa – kóros önéheztetés, tipikus tinédzserlány-betegség – is azt sugallja,
hogy a fiatal lány nem akar felnőtt nő lenni. Egy komoly anorexia nervosánál
elmarad a menzesz, lesorvadnak a nőies izmok, a mell, a fenék eltűnik, a
kislányból csontváz lesz. Süt belőle a női formák és funkciók elutasítása. Viszont
az anorexiások nagyon precízek, perfekcionisták, produkciócentrikusak – vagyis
egy csomó maszkulin jegyet vesznek fel, nehogy az anyjuk sorsára jussanak.
De a férfiak számára se jó a mártír anya, aki minden élethelyzetben meg tudja
oldani, hogy a fia bűntudatosnak érezze magát miatta. Normális ember hogyne
lenne bűntudatos, amikor ott él a környezetében egy nő, aki feláldozta magát érte
és lemondott miatta az élet minden öröméről…? Az amerikai irodalomban annak
idején nagy sikert aratott egy könyv, amelynek az volt a címe, hogy Hogyan
legyünk zsidó mamelék? Rögtön a nyitó példa zseniális volt, ezt ugyanis úgy
kell csinálni, hogy az anyuka – a mamele – vesz két gyönyörű inget a fia
születésnapjára. A fiú nagyon örül, másnap fel is veszi az egyiket, és abban
megy le reggelizni. Mire a mama, végtelen szomorúsággal: „A másik nem
tetszik?!” Így kell a férfiakat bűntudatossá tenni. Tessék végiggondolni, hány
ilyen trükkel találkoztak már, amelyek mind arra mentek ki, hogy a nő a
mártírium segítségével végül érzelmi hatalmat gyakorolhasson a férfiak és az
egész család felett. Hogy ez ellen hogyan lázad a férj és a gyerekek, azt családja
válogatja, mindenesetre nagyon sok múlik azon, hogy a fiú vagy a lány
milyennek látja a szülőt a maga nemi szerepében, és hogy ez aztán egy
követendő vagy éppen letiltott út lesz számára a saját életében és
párkapcsolataiban.
Van-e változás, újrakezdés?
Az egyéni újrakezdésekben mindig nagy kérdés az, hogy valaki a múltjának
mekkora sleppjét cipeli magával. Egyszer Indiában azt mondta nekem egy
lámaszerűség, hogy ő meghökkent az európai gondolkodás fegyelmezetlenségén,
amely mindig az irrealitásokban kószál. Mivel tudta, hogy erősen érintett vagyok
pszichoanalitikus szempontból, némi szemrehányás is volt a hangjában, hogy én
is a múltjukban kószáltatom az embereket, a régvolt élményeik között. A múlt
pedig egy irrealitás, mert már nincs.
Vannak olyan emberek, akik különösen szeretnek elsüllyedni a múltjukban, és
mindennap újramagolják a sérelmeiket, amelyek gyerekkoruktól érték őket, hogy
véletlenül se felejtsenek el egyet se. Nemrégiben is járt nálam egy nő, aki a
dédnagymamájától kezdve mesélte el nekem a gyerekkori sérelmeit, amelyeket
azóta is hordoz magában, holott már a negyvenes évei közepén jár, és még
mindig ezzel magyarázza meg élete minden problémáját és kudarcát.
Ez a bizonyos indiai még azt is hozzátette az európaiakról, hogy ha éppen nem a
múltjukban vájkálnak, és a sérelmeiket magolják újra meg újra, akkor a jövőben
bolyonganak, azon fantáziálnak, attól félnek, azt tervezgetik – ami megint csak
irrealitás, mert még nincs. Miközben pedig a „már nincs”-ben és a „még nincs”ben kószálnak a gondolataik, nem élik meg kellő intenzitással az egyetlen
realitást, a jelent. Ezért aztán a jelenben hozott döntéseik rettenetesen labilisak és
tele vannak önbecsapással. Főként, mert az emberek változtatási igénye
legtöbbször érzelmi motívumokból fakad – abból, hogy nem érzik jól magukat
azzal a partnerrel, abban az atmoszférában, abban a környezetben, ahol éppen
élnek, ezért szeretnének valami mást.
A kérdés az, hogy az ember választásai és döntései mit érnek. Vajon, ha valami
mást választunk a jelen pillanat helyett, az valódi megoldást kínál-e az életünkre,
érzelmileg jobb helyzetbe hoz-e, célt tudunk-e így érni? Vagy csupán elnapoljuk,
későbbre halasztjuk a problémánkat? Thomas Mann Mario és a varázsló című
novellájában egy eléggé rosszindulatú pofa hipnotizál embereket, többek között
arra, hogy táncoljanak. A közönség élvezettel engedelmeskedik, komoly férfiak
és nők ropják hipnózisban. De egy római úr – akiről Thomas Mann azt írja, hogy
kiáll az emberiség becsületéért – kijelenti, hogy őt ez az ember nem fogja
hipnotizálni, ő nem fog a szuggesztiójára táncolni. Ezért elkezdődik egy
küzdelem közte és a hipnotizőr között, amely elég sokáig tart, de a római úr
ellenállása lassan gyengülni kezd, és végül elkezd táncolni, valami rettenetes
megkönnyebbüléssel, hogy nem kell tovább harcolnia. Thomas Mann ezzel azt
mondja nekünk, hogy egy „nem” nem elég ahhoz, hogy az ember változtasson,
újrakezdjen, mást csináljon. Nem elég azt mondani, hogy nem akarok a Zsuzsa
férje vagy a Gyuri felesége lenni, nem akarok ennél a vállalatnál dolgozni, nem
akarok Magyarországon élni. Csak tagadáson nem lehet szilárdan megállni, kell
lennie egy igennek is. Ha nincs igen, a döntések és választások bukása majdnem
bizonyosra vehető. A tagadás, a nemet mondás lehet a kezdete egy
változtatásnak, de ha csak el akarunk valahonnan menekülni, ha csak ki akarunk
szabadulni egy adott mintából vagy helyzetből, de nincs, amire igent tudunk
vagy akarunk mondani, akkor a választások és döntések végül kudarcba fognak
fulladni, és a helyzetek megismétlődnek.
Hadd mondjam el azt a pszichológiai tapasztalatot, hogy az apjuk, majd az első
férjük alkoholizmusától sokat szenvedett nők milyen gyakran mennek megint
férjhez alkoholistához. Megismétlik a rossz választásaikat és döntéseiket, és ha
végignézi az ember az életüket, akkor kiderül, hogy ugyanazt a helyzetet,
ugyanazt a típusú konfliktust ismétlik meg újra meg újra. A nemet mondás tehát
kevés lesz, igent is kell mondani ahhoz, hogy egy újrakezdés sikeres legyen.
Az indiai bölcselet azt mondja, hogy ha egy olyan helyzetből, amelyben el
vagyok keseredve, kétségbe vagyok esve, úgy próbálok kimenekülni, hogy
öngyilkos leszek, akkor ezt a lelkiállapotot a következő életembe is magammal
viszem. Menekülök a kétségbeesésből és a kétségbeesést konzerválom. Ez tehát
csapda, ezért az indiaiak kicsit irigykedve néznek az európaiakra, akiknek az az
illúziójuk, hogy öngyilkossággal kimenekülhetnek egy helyzetből, holott erről
szó sincs. Épp ellenkezőleg: belekötik magukat abba az adott helyzetbe és
érzelmi állapotba. Ezért nem lesz öngyilkos az indiai rákos beteg, mert nem
akarja, hogy a következő életében megint rákos legyen. Végig fogja csinálni a
pocsék házasságát felesége őnagyságával, nehogy már ez a csaj a következő
életében is megjelenjen, és azt is tönkretegye! Nincs hát reménye arra, hogy egy
karmikus helyzetből ki tud menekülni, mert nem lehet. Ez óriási különbsége a
két kultúrának az élethez és halálhoz való viszonyában. Egy indiai sose fogja azt
mondani, ha szilveszterkor vakbélgyulladást kap, hogy micsoda pechem van,
amiért lemaradok erről a jó buliról, hanem azt gondolja, hogy ő ezt a betegséget
karmikusan vállalta. Ez nem véletlen, hanem valamit kiegyenlít vele az elmúlt
életeiből, tehát a keserves dolgoknak funkciójuk van. Értelmük van a
negatívumoknak, a szenvedéseknek is. Ez teljesen más közelítés az élet sok
olyan problémájához, amely arra szokta indítani az európai embert, hogy
változtasson, újrakezdjen.
Nem csapja-e be tehát az ember magát azzal, ha választ valamit, változtat,
újrakezdi az életét, és hiszi, hogy ez megoldást fog hozni a problémáira? Egy
anekdota szerint a második világháború alatt Sartre-nál megjelent egy
fiatalember, hogy tanácsot kérjen tőle, mint a nemzet nagy filozófusától.
Elmondta neki, hogy az édesanyja rákos, és ő gyermeki kötelességének tartja,
hogy a mamával maradjon élete utolsó időszakában, egészen a haláláig.
Másrészt viszont úgy érzi, hogy ugyancsak kötelessége lenne beállni
partizánnak, és harcolni Franciaországért a németek ellen. Nem tud dönteni,
ezért fordul Sartre-hez tanácsért. Az anekdota szerint Sartre legalább negyven
percig hallgatott, mire a fiatalember rájött arra, hogy nem fog válaszolni. Ezek
után meghajolt és némán elment. Egy ilyen dilemmában ugyanis nem lehet
tanácsot adni kívülről. Neki kell eldöntenie, hogy mit tud könnyebben vállalni: a
haldokló mama magára hagyását, vagy azt, hogy vele marad, de nem harcol a
hazájáért.
Van Sartre-nek egy novellája, amely még mélyebbre mutat. Ebben arról van szó,
hogy a németek elfognak egy partizánt, és ki akarják szedni belőle a
partizánvezér búvóhelyét, mert rá vadásznak. A partizán tudja, hol rejtőzik a
partizánvezér, de azt is, hogy ha megkínoznák, köpne a németeknek. Ő azonban
nem akar áruló lenni, ezért úgy dönt, hogy inkább lelöveti magát a németekkel,
méghozzá úgy, hogy bemond nekik egy hamis adatot. Ha a nácik rájönnek, hogy
átverte őket, úgyis kivégzik. A halált ugyanis képes vállalni, a kínzást nem. Ezért
azt mondja az SS-tiszteknek, hogy a pusztán van egy elhagyott, kiszáradt kút, és
abban rejtőzik a partizánvezér. A baj csak az, hogy a partizánvezér is ismeri ezt a
búvóhelyet, és ő sem bízik abban, hogy a partizán kiállná a kínzásokat. Ezért
elhagyja az eredeti búvóhelyét, és a kiszáradt kútban rejtőzik el. A németek
odamennek, megtalálják, agyonlövik, a partizánt meg elengedik. A helyzet tehát
a tények szintjén ugyanaz, mintha beköpte volna a partizánvezért, hiszen végül
is az ő közreműködésével ölik meg. De ha ő ezt tudatosan árulta volna el,
öngyilkosnak kellene lennie, és az is lenne, mert nem bírná elviselni a saját
gyengeségét és árulását. Ám ő inkább a halált választotta, s ezért most tovább
tud élni.
Ezért kell választani és dönteni, mondja Sartre. Nem abban a buta illúzióban,
hogy a döntéseink és választásaink feltétlenül megoldást hoznak az életünkre,
mert olyan sok meghatározó erő játszik bele az ember sorsába, hogy
kiszámíthatatlanok a döntések következményei. Dönteni és választani azért kell,
mert pusztán az, hogy megtettük, pszichésen egyben tart, még akkor is, ha a
döntéseink és választásaink eredménye nem bemérhető. Maga a tény, hogy
vállaltuk a döntést és a feszültséget, nem féltettük magunkat a
következményektől, erőt ad, lelkileg megtámaszt minket. Abban ugyanis
mégiscsak van egyfajta bátorság, hogy egy adott helyzetet feladunk,
szétrombolunk.
Szóval van-e egyáltalán esély a valódi változtatásra, újrakezdésre? Nehéz
kérdés. Mennyi az esélye a gödörbe esett embernek, hogy kimásszon? Attól
függ, hogy mennyi benne a vitalitás, az önsajnálat, mennyi az önbizalom. Van,
aki évtizedekre megragad a sérelmekben, fájdalmakban és az önsajnálatban, van,
aki feláll és túllép ezeken. Nincs általános válasz. Mindenesetre, aki elesik, ne
maradjon fekve. Próbáljon meg felkelni…
Ideális kapcsolat?
Meggyőződésem szerint az ideális kapcsolat férfi és nő között a szimmetrikus
kapcsolat. Amikor nincs alá-fölé rendeltség két szabad ember egyenlő
viszonyában. Katona József ezt gyönyörűen írja le a Bánk bánban, amikor Ottó
Melinda kegyeiért eseng, és letérdelve próbálja a nőt elcsábítani. Azt mondja
Melinda:
Kézbe kéz és szembe szem, – minálunk.
Így szokta a szerelmes: aki itt
Letérdel, az vagy imádkozik, vagy ámít.
Ezt a szimmetriát azonban nagyon nehéz megvalósítani, és nagyon nehéz
elviselni is. Hiszen ha egyenlőség van, az azt is jelenti, hogy nem én vagyok a
főnök.
Persze vannak olyan kapcsolatok, ahol a szolgálat kerül előtérbe, mert az egyik
meghajol a másik zsenialitása, tehetsége előtt, és megelégszik azzal, hogy
lehetővé teszi ennek a tehetségnek a kibontakozását. Ez nem szimmetrikus
kapcsolat, hanem nagyon is alárendelt, de ez is lehet vihető, ha mindketten
élvezik.
Füst Milán négylábú asztalnak látta a házasságot. Ha bármelyik lábával van
valami baj, máris billegni kezd. Az asztal első lába: hogyan szeretik a partnerek
eltölteni közös idejüket. Kell, hogy az életstílusban legyen közös pont, valami
azonosság. Ha egyikük társasági ember, a másik otthonülő, egyikük a meleg
tengereket szereti, a másik a havat, akkor nehezen alakítható ki közös életforma.
Másodszor persze egymást is szeretni kell. Ez a második láb.
A harmadik láb a szex. Össze kell passzolni szexuálisan. Nagy tragédia, ha két
ember szereti egymást, és nem illenek össze testileg.
A negyedik láb pedig az, hogy a házasság gazdasági kapcsolat is egy férfi és nő
között, el ne felejtsétek – mondta ujját felemelve az író. A tankönyvek ugyan azt
tanítják, hogy a nyomor nem eszi meg a szerelmet, ám ez tévedés. Megeszi.
Jók ezek az aforizmaszerű bölcsességek, de mire is jók? Végül is az ember nem
aforizmák szerint rendezi be az életét. Egyáltalán: berendezi? Vagy csak
önmagát szeretné meggyőzni arról, hogy a dolgok tőle függnek, „ki-ki a saját
szerencséjének a kovácsa”? Az ember alakítja-e az életét, vagy megtörténik vele
az élet? Inkább alázat és elfogadás kell-e a párkapcsolathoz, vagy erő és
határozottság, némi agresszivitás, hogy a vágyaink szerint alakíthassuk?
Felelj, pszichológus! S a lélek mestere – mint annyi más kérdésre – erre sem tud
felelni. Nem tud bizonyosságot adni. Inkább az élet alapvető
bizonytalanságainak elviselésére biztat, mert ebből hitelesebb létezés, tehát
nagyobb biztonság fakadhat, mint a talmi bizonyosságokból, amelyek újra meg
újra összeomlanak.
Néha azonban a sors kegyéből – vagy talán saját döntéseinknek és
választásainknak köszönhetően is – létrejöhet az a valódi összetartozás, amelyet
Illyés Gyula Kapcsok című gyönyörű versével tudok a legjobban megmutatni:
A szenvedély, mely a mulandó izmot
vaspántként kapcsolta csontunk köré,
hogy megízlelvén őrizzük a titkot:
egy pillanatra sorsunk istené,
a szenvedély majd elmúlik. A boldog
percek, az éj, a kéj már senkié.
Heverünk torzan, mint a páros szobrok,
ha tömbjüket az idő széttöré.
De jönnek majd új közös kapcsok, láncok,
megtartóbbak, mint minden karolás:
futnak arcomon és arcodon a ráncok.
S majd fonalai őszülő hajaknak
tanítják, mi az összetartozás,
amelyet ketté Isten sem szakaszthat.
Megjegyzések
[←1]
Érdekes információ, hogy az apák szervezetében is megemelkedik az ösztrogén- és oxitocinszint,
amikor jelen vannak a szülésnél. Ez azt bizonyítja, hogy pusztán a gyerek látványa mint inger is fel
tudja erősíteni a gondoskodáshormonok termelődését anélkül, hogy az illető szervezete végigjárta
volna a babavárással járó folyamatot. Ugyanez a magyarázat a nagyszülők hirtelen keletkező
szeretetáradatára is.
[←2]
Az egyszemélyes kötődés természetesen nem azt jelenti, hogy más családtagoknak (apáknak,
testvéreknek stb.) ne lehetne pozitív szerepük, de fontos, hogy sírásával a kisgyerek be tudja hívni azt
a legfeljebb két-három stabil gondozó felnőttet, akikre éppen vágyik.
[←3]
F. Várkonyi Zsuzsa: Sors és sérülés (3. kiadás, Háttér kiadó, 2015), 179–190. oldal.
[←4]
Van kivétel! Lehet egy gyerek nem várt és nem is tervezett, ha az őt fogadó anyának/apának olyan,
korai emlékei vannak a szülő-gyerek kapcsolatról, amelyek szívmelengetők. Az ilyen szülő nem
képes nem szeretni a rámosolygó babát, mert az az emléke egy ilyen kapcsolatról, hogy az nagyon jó!
A szülőtárssal való kapcsolata valószínűleg nem lesz ennyire felhőtlen, mert tudva vagy tudattalanul
a társát teszi felelőssé a programhibáért, de gyerekéhez valószínűleg örökre hűséges marad az ilyen
anya vagy apa. Íme, egy pozitív példa arra, hogy a szülő-gyerek minta többgenerációs örökséggé
válhat. Negatív példákat sajnos gyakrabban látunk.
[←5]
Mostantól – az egyszerűség kedvéért – többnyire „anyátˮ fogok írni, mivel ez a változat sokkal
gyakoribb.
[←6]
Roheim Géza kutatásai.
[←7]
Az apai alkalmatlanságot sem a nagyszülők, sem az ifjú feleségek nem szokták perdöntőnek látni.
„Hát igen… kicsit könnyelmű, kicsit indulatos, kicsit ez vagy az…ˮ mondják, de emiatt még
senkinek nem jutna eszébe, hogy egy alkalmas anya mellől más otthont keressen a gyereknek.
[←8]
Úgy tudom, hogy az együttműködést nem kívánó biológiai, illetve nevelő családok számára
változatlanul fennáll a „Ne zavarjuk egymást tizennyolc évig!ˮ korlátozás, de mivel megszületett a
nyílt örökbefogadás lehetősége, ezért ki-ki választhat.
[←9]
Open Adoption Center néven működnek.
[←10]
Ma már biztosan videofelvételeken mutatkoznak be az így ismerkedő felek, de a 80-as, 90-es évek
fordulóján ez még nem lett volna olyan könnyen megvalósítható.