Duncan Shelley
Amer első halála
Copyright © Weith Katalin & Duncan Shelley
Minden jog fenntartva!
ISBN 978-963-06-8955-7
Kiadja: Brooks Kiadó
Borító: Végh Brigitta
Nyomdai munka: Multiszolg Kft.
A legjobb, amit tehetsz,
ha nagyon kíváncsi vagy
a következő pillanatra.
Bármit elveszíthetsz,
ami a tiéd –
és bármit megkaphatsz,
amire vágysz.
ELŐSZÓ
A szerelem mély verem, tartja a mondás, de igazán csak az érti a lényegét, aki
valóban beleesik, és megpróbál kijutni belőle. Fájdalmas és reménytelen állapot
megélni ezt a mélységet, amikor az ember úgy érzi, nincs tovább. Valóban nincs,
legalábbis mélyebbre nem vezet út, így a fizika törvényszerűsége szerint valahogy
kifelé kell kecmeregni.
Furcsa dichotómia uralkodik az univerzumban, ami felborítja a törvényszerűt, és
váratlan váltásokhoz vezet. Az események hirtelen megfordulnak, az erőtlenség
helyébe szándék és akarat lép. Elkezdődik a küzdelem a mélység és önmagunk
legyőzésével. Az akadályok először beláthatatlanok, de ahogy darabjaira szedjük
a nehézségek erdejét, itt-ott átvillan a remény fénysugara a fák között. Kellő
kitartással aztán végül felragyog a nap, melynek melegében kellemes a testi-lelki
kínoktól megfáradt izmok fürdőzése.
S ahogy elrévedezünk a kellemes melegben, délibábként villan a furcsa
látomás, hisz saját erőnk és hatalmunk eredményeként taszítottuk magunkat a
mélységbe, ahogy ugyanezzel az önszándékkal is másztunk ki belőle.
Mi hát a szerelem? Talán csak egy önmagunk által kreált illúzió?
Vagy most ezt is csak képzelem?
Duncan Shelley kiváló műve az egyik legcsodásabb, ám legveszedelmesebb
érzelem, a szerelem ember-feletti hatását mutatja be, mely komoly próbára teszi a
földi halandót, de ismét nem fog ki egy jó démon bölcsességén.
Weith Katalin
A Brooks Kiadó igazgatója
ELSŐ FEJEZET
A tizedik század forrongó időszak volt angol vidéken. Nagy Alfréd
unokája, Athelstan, wessexi király, háborút viselt a brit őslakók és a
dánok ellen, 937-ben pedig, a brunanburh-i csatában legyőzte az
egyesült skót és viking seregeket, és ezzel egész Anglia
uralkodójává vált. Csaták lángoltak fel szerte a szigetországban,
melyek hol az egyik, hol a másik fél győzelmével zárultak. A
birodalom egyesült, majd széthullott, azután megint összeállt. A
század legnagyobb tragédiája Amert sújtotta.
Amer...
Egy középkorú férfi, aki beleőrült a tanulásba, a filozófiai és vallási
zűrzavarba, az ellentmondások tengerébe, mert bármit tanult, tanulta
annak ellenkezőjét is. A téboly legmélyére sodródott, ahonnan már
nem volt kiút.
Démonidézőként kereste a kivezető utat, ezerszer és ezerszer
próbálta eladni a lelkét, boldogságért cserébe, de nem sikerült neki.
Mígnem egy napon meglátogatta a démonok legnagyobbika,
Aeshma-Daeva.
Amer tanulni kezdett a túlvilági lénytől, és lassan magához tért:
megtanult élni, önmagában hinni. Szerelmes lett, és szerelme
beteljesedett. Azt hitte, örök boldogságot lelt – ám kedvese elhagyta.
Ez volt a tizedik század egyik legnagyobb tragédiája.
Amer magára maradt: a Nő, akiért élt, akiért lélegzett, akiért
dobogott a szíve, elhagyta őt.
Rettenetes vágyak mardosták legbelül. Pusztítani lett volna kedve,
őrjöngve ölni, gyilkolni, vért ontani, üvölteni, kilökni magából az
iszonyú fájdalmat.
Rilyna...
Különös kapcsolat volt az övék, megvalósult, merész álom, amiről
hinni sem merte, hogy igaz lehet, és hogy éppen ő az, akinek része
lesz benne. Megtörtént. Elkezdett élni. Halványult mindaz, ami rossz.
Erősödött mindaz, ami jó. És egy napon ismét boldog tudott lenni.
Élt, végre. Már nem csak holmi lárva volt, aki reszketve vágyik az
életre. Élt.
Rilyna gyönyörű volt, és szépsége teljét csak Amer láthatta,
másnak nem volt hozzá szeme. Rilyna kedves volt, bátor, sokszínű,
magával ragadó, becsvágyó, élesen okos és okosan éles csoda.
Amer sokáig nem is hitte, hogy a Nő akarhatja őt. Istennőnek látta,
magát pedig nem látta istennek. Nem hitte, hogy összeillenek. Rilyna
pedig, akiért epekedtek a férfiak, Amert akarta. Harcolt érte, hogy
kihúzza a férfit önmaga poklából és együtt lehessenek.
És kihúzta.
Amer kijutott a fénybe, az életbe, a boldogságba, Rilyna karjaiba.
Teltek a hónapok, és Amer magára talált. Élvezte az életet, élvezte
Rilyna gyönyörű lényét, és elbűvölte mindaz, amivé egymás mellett
váltak.
Ám Rilyna egy nap kételkedni kezdett...
A kétely, mint egy apró, gyilkos seb egy hatalmas testen, vagy
mint észrevétlen hajszálrepedés a bevehetetlen erőd falán, úgy
fészkelte be magát a Nő leikébe.
Talán nem Amer az igazi.
Talán Amer az igazi.
Talán valaki más. Talán... talán Metnor, a városka jegyzője. Vagy
talán ő sem.
A kétely egyre csak nőtt, míg végül már oly hatalmasra dagadt,
hogy fájdalmat okozott. Rilyna ekkor beszélt Amerrel, megosztotta
vele a kételyeit, és hogy nem tudja, mi is lenne a jó.
Amer boldogsága kezdett alábbhagyni. Többé nem érezte a
biztonság melegét, mert Rilyna már nem volt mellette, csak úgy féligmeddig, mint ahogy a haldokló sem él már teljesen.
Valahányszor felbukkant Metnor, a városka jegyzője, Rilyna
kételyei az egekbe csaptak.
Azután elérkezett a nap. Bár egykor a Nő Amerért hagyta el
Metnort, most fordult a kocka, ezúttal Amernek kellett mennie,
Metnor miatt.
Amer három napig a pokol legmélyebb bugyraiban szenvedett,
majd összeszedte magát, és feltámadott. Elkezdődött a harc. A harc
a Nőért, aki megmentette őt, és akit nem hagyhatott cserben.
Teltek a hetek, és változott az élet. Rilyna elhagyta Metnort és
visszatért Amerhez.
De azután elhagyta Amert és visszatért Metnorhoz.
Amer nem bírta tovább ezt az őrjítő kínt. Közel volt a robbanás.
Úgy érezte, vagy szétveti a fájdalom, vagy kiadja a külvilágba, ami
egyet jelentett a pusztítással.
Ölni akart. Lett volna hozzá kedve. Kiontani Metnor belét, kifolyatni
az utolsó csepp vérét is a földre, szétverni a fejét a falakon, kinyomni
a szemét, kitépni a szívét, apró darabokra törni a gerincét.
Vagy tán nem is Metnort akarta megölni. Inkább Rilyna lelkébe
vetette volna magát, hogy felkutassa azt a valamit, a kételyt, amely
tönkretette az életüket, és azt semmisítette volna meg. Igen, ezt
kellett volna tennie, de nem tudta a módját.
Amer fáradtan, elgyötörtén haladt előre a mocsárban, hogy
elverekedje magát addig a kis dombig, ahol négy évvel ezelőtt
meglátogatta egy démon, Aeshma-Daeva. Talán most is jönni fog, és
elmulasztja a fájdalmát.
Már csak ebben bízott. A démon hatalmas tudásában.
Amint kibukkant a magas sás takarásából és meglátta a kis
dombot, napok óta először érzett valamennyi megnyugvást.
Aeshma-Daeva a dombon ült.
– Mester...
– Ülj le, Amer – mutatott Aeshma-Daeva maga elé a fűre. – Napok
óta hallom a telkedből kiszűrődő sikolyokat, hallom a zokogásod,
látom a vágyaidat, a kegyetlenséget, a kíméletlen döféseket és
vágásokat, amelyektől azt reméled, megszabadít a borzalomtól, amit
magányod jelent.
Amer leült a mutatott helyre. Érdekes volt a kontraszt kettőjük
között. Amer egy megtört, aggastyánszerű férfi, a démon egy
büszke, időtlen nő, akire semmi nem tudott hatással lenni.
– Segíts... – nyögte Amer.
– Segítek. Elmondom, hogyan kaphatod vissza Rilynát. De fájni
fog az igazság.
– Fáj most minden – nézett fel Amer. Megtörölte az arcát, a
hangjába elszántság költözött. – De érte kiállom, amit kell.
– Minden kérdésemnek súlya van. És nem kevés. Ha
elhamarkodottan válaszolsz, elmegyek, és egy évig nem jövök
többé. Ezek a szabályok – sorolta a démon egykedvűen.
– Elfogadom.
– Akkor az első kérdés, kedves Amer! Rilyna hiányzik, vagy a
boldogság, amit mellette éreztél? De feltehetem ugyanezt a kérdést
másképpen is: őt keresed, vagy magadat?
Ez bizony fogós kérdés, ismerte el magában Amer.
– Tudom – mosolyodott el Aeshma-Daeva.
Amer gondolkodott ezen, hosszú időn át, de nem tudta, mit is
mondhatna erre, mi az igazság.
– Akkor segítek, Amer – szólalt meg végül a démon. – Te ugyan
nem látod még sok-sok életed minden emlékét, de én látom őket.
Voltál már olyan boldog, mint Rilynával a legszebb percekben. Vele
is, és mással is. Érezted ugyanazt, amit éreztél nemrég. És amikor
elhagytak, érezted ugyanazt, amit most.
– Ez azt jelentené, hogy a boldogságot keresem, és nem Rilynát.
De nekem a kettő ösz-szekapcsolódik – mondta Amer.
– Mégis választanod kell. És nem jelentéktelen a választásod,
mert az lesz a tiéd.
– Ha a boldogságot választom, boldog leszek, ha Rilynát
választom, akkor visszakapom őt, de lehet, hogy nem leszek
boldog? Nem értem, ez hogyan lenne lehetséges.
– Nem számít. Visszakapod Rilynát, de sem te, sem ő nem
lesztek boldogok. Soha többé.
– Ő sem? – kérdezte Amer sírásra görbülő szájjal.
A démon nemet intett a fejével.
– Az a vágyam, hogy boldoggá tegyem.
– És ha ennek az ára a te boldogságod?
Amer elgondolkodott, majd lassan mosolyra húzta a száját.
– Lemondanék a boldogságomról, ha őt ezáltal boldoggá
tehetném – mondta ki végül.
– Miért?
– Mert szerelmes vagyok belé. Nekem ő fontosabb nálam.
Aeshma-Daeva felkacagott. Nem gúnyosan, nem lenézően.
Inkább úgy, mint amikor valaki elalél valami csodálatos láttán.
– Néhány évszázaddal ezelőtt élt Görögországban egy filozófus,
aki nagyon erős volt – mesélte a démon. – Egy nap, amint egy
szökőkút szélén üldögélt, odasétált hozzá egy vézna férfi, és azt
kérdezte: „Mond, hogyan lehetnék olyan bölcs, mint te?” A filozófus
felállt, megragadta a férfit, és fejjel előre, belenyomta a szökőkút
vizébe. A férfi megdöbbent a váratlan fordulaton, kapálózni kezdett,
de hasztalan. Ahogyan telt az idő, úgy gyengült az akarata és az
ereje. Végül rádöbbent, hogy itt és most véget ér az élete. Ez a
felismerés egy utolsó, mindent elsöprő küzdelemre sarkalta, és a
következő pillanatban a kövön feküdt, a nap belesütött a szemébe,
és ő levegő után kapkodott. A filozófus egykedvűen nézte, azután
így szólt: „Ha annyira fogod vágyni a bölcsességet, mint a levegőt,
lehetsz bölcs. De addig nem”.
Amer kezdett megnyugodni. Akarta ennyire Rilynát. Efelől
egészen biztos volt.
– A döntés, amit meghoztál, nem emberi döntés. A varázslók
döntenek így – A démon felemelte a hangját – Ez a döntésem. Ez,
és nem változtatom meg. Nem számít, mi történik bennem és nem
számít, mi történik körülöttem, nekem ez a döntésem. Mindegy, hogy
mi az ára annak, hogy megtartsam ezt a döntést, megfizetem – A
Mester hangja ismét lágy és szelíd lett, mint szokott. – Így hozunk
döntést, kedves Amer. Rendelkezünk, kinyilatkoztatunk, és vállalunk
mindent, ami ezzel jár. Tényleg mindent. És amikor egy döntés ilyen,
az önmagában egyfajta mágia.
Amer kezdett kitisztulni. Érezte magában az erőt, érezte, ahogyan
döntése energiát kelt benne.
– Belenéztem Rilyna lelkébe, és látom, amit te nem. Nem is kell
tudnod mindent, hiszen a döntést meghoztad, és ezzel kijelölted az
Egyetlen Utat. Vissza fogod kapni Rilynát, Amer. De nem ebben az
életben.
A démon szavai hidegzuhanyként érték Amert. Hűvös késként,
amely átszúrta a szívét. Megszédült. Nem értette. De aztán mégis.
Talán kényszerítenie kellene a szerelmét, de ezt nem fogja
megtenni. Soha. Inkább kibírja nélküle ezt az életet. De akkor sem
dönt másként.
– Más nővel lehetsz boldog ebben az életben. De Rilynával nem.
Amer elhessegette a kínt. Felnézett a démonra.
– Akkor nem leszek boldog ebben az életben –jelentette ki
elszántan. – Tanulok majd, és járom a mágia útját. És majd a
következő életben boldog leszek vele.
Aeshma-Daeva bólintott.
– Amit mondtam, tekintsd próbának. A próbát kiálltad. A jövőt én
magam sem látom, hiszen az nem létezik. Nem tudom, mikor tér
hozzád vissza a választottad. Talán még ma. Talán csak holnap. A
döntésed nem a pillanatnak szól, hanem az örökkévalóságnak. Egy
mindent elsöprő szerelemre, és a szerelmed elvesztésére volt
szükséged ahhoz, hogy megtaláld önmagad első morzsáját.
Meglelted. Kezd visszatérni az erőd. A saját határaidnak feszültél
neki, és nem ijedtél meg. A legtöbben inkább meghalnak, de ezt
meg sem próbálják. Egy római bölcs azt mondta egyszer: a
szerelem mindent legyőz. Pontosan erre gondolt, amit tettél az
imént.
Amer megnyugodott. Tényleg elmúlt a fájdalma. Nem volt olyan
könnyed és szabad, és nem volt boldog sem, mint a szerelme
mellett. De volt benne erő. Érezte. Tudta. És hirtelen beléhasított egy
gondolat, amitől döbbenetében felkiáltott.
Aeshma-Daeva látta Amer gondolatait. Könnyed nevetését vitte a
szél.
– Jól látod! – ismerte el – Igen, egy nap majd Rilyna is ezt teszi,
amit te tettél: szembeszáll a határaival, mert szeret téged. És
akkortól fogva az erő, amely a szerelmetekből ébred, szavakkal már
nem lesz leírható.
Együtt nevettek, perceken át. Szép gondolat volt, és Amer
megtanult valamit, ami igazán fontos volt. Megtette az első lépést a
mágia útján.
Aeshma-Daeva felállt.
– Holnap folytatjuk – mondta. – A cél már tiszta.
Amint kiejtette az utolsó szó utolsó hangját, nyom nélkül eltűnt.
Amer egyedül maradt a mocsár közepén árválkodó kis domb tetején.
Acélos akarat, tiszta tekintet, könnyed testtartás jellemezték őt.
Pedig néhány perccel ezelőtt görnyedten vánszorgott ide.
MÁSODIK FEJEZET
Amer egész éjjel a dombon maradt, a mocsár közepén, és
igyekezett kipihenni az elmúlt időszak érzelmi fáradalmait. Csak
hevert a fűben, hallgatta a sás suhogását, a békák és az éjszakai
állatok hangjait. A szúnyogok ott dongtak körülötte, reggelre
mégsem volt egyetlen csípése sem.
Tegnap döntött, és ettől valahogyan jól érezte magát. Pedig
várhatóan sok nehézséggel jár majd mindennel megküzdeni, amit
következményként elé sodor az élet, de nem bánta. Elhagyta a
szerelme, és nemrég félig halott volt, de most ott tombolt benne az
erő, amely ahhoz kellett, hogy kedvére alakítsa az életet és
visszanyerje Rilyna kegyeit.
– Mit szeretsz benne? – hallatszott egy nő lágy, szelíd,
összetéveszthetetlen hangja.
Amer felemelte a fejét, mert fentről jött a hang. Aeshma-Daeva
egy fa ágáról lógott le. Meglehetősen természetesnek tűnt számára
ez a testhelyzet. Hosszú fekete haját lágyan simogatta a szellő, de a
gravitáció nem hatott rá.
– Szeretem, ahogyan nevet – mondta Amer elmosolyodva. – Mit
meg nem tennék, hogy nevetni lássam!
– Mit szeretsz benne még?
– A hatalmas szívét. A kedvességét. Az éles eszét – sorolta Amer.
– Mit nem szeretsz benne? – kérdezte a Mester.
Amer elgondolkodott, hiszen egyességük szerint nem vághatta rá
a választ, hogy „Nincs olyan!”. Hiszen van.
– Egy tulajdonsága van, amit nem szeretek – vallotta meg Amer. –
Hogy nem tud végleges döntést hozni mellettem.
A démon leugrott a földre. Egy szál vörös rózsával a kezében
elsétált a dombocska széléig, ahonnan már a láp kezdődött. Állt ott,
fehér, áttetsző, buja ruhában, amely megmutatta tökéletes alakja
körvonalait. Elnézte a vidéket, közben a rózsával játszott. Amernek
hátat fordítva szólalt meg.
– A második lecke – jelentette be, mintegy mellékesen, pedig
ünnepélyes hangnem illett volna ide. – Hagyd, hogy az emberek
olyanok legyenek, amilyenek. Rilyna nem a képzeleted terméke,
hanem egy élő, létező lény, saját akarattal, döntésekkel, múlttal,
jelennel és jövővel. A második lecke az, hogy ezt elfogadod. Ha
valaki nem olyan, amilyennek elképzelted, az azért van, mert léte
nem a képzeletedtől függ.
– Szeressem meg Rilynában, hogy időnként elhagy? – kérdezte
Amer. Tudta a választ, de annyira hihetetlen volt. Úgy érezte, az első
és a második lecke ellentmond egymásnak. Hiszen a cél az, hogy
visszahódítsa Rilynát, végleg, és akkor most fogadja el, hogy egyik
férfitól megy a másikig?
– Nem mond ellent a két lecke egymásnak – reagált AeshmaDaeva a ki sem mondott kérdésre. – A második az elsőből
következik. Ahogyan a másodikból a harmadik. A harmadikból a
negyedik. És így tovább. Mert mit is tanítok neked, kedves Amer?
Hát téged. Téged tanítalak. Téged magadnak.
Amer ezt nem teljesen értette. Sőt, egyáltalán nem.
– Voltak alkalmak, éjjelek és nappalok, amikor bepillantást
nyerhettél némely képességembe. Mindezekre te nem vagy képes.
Mi a különbség? Én nem várok, nem kérek, nem remélek, nem
hiszek, nem latolgatok, nem vacillálok. Az van, amit akarok – a
Mester szembe fordult Amerrel. – És tudod, hogy miért?
– Mert démon vagy – adta meg a választ Amer.
– Mi tesz azzá?
Amernek elképzelése sem volt erről. Az járt az eszében, hogy
Aeshma-Daeva egyszerűen démonnak született és kész.
– Egykor olyan voltam, mint te – jelentette ki a Mester.
– De akkor... De ez... hogyan? – értetlenkedett Amer – Ez akkor
azt jelenti, hogy... hogy én... én lehetnék olyan, mint te?
– Ha megfizeted az árát.
– Megfizetem! – vágta rá Amer elszántan.
– Bátor döntés ez attól, aki nem tudja, mi az ár. De elmondom
neked. Te latolgatod az esélyeket, vacillálsz, félsz, szemlélődsz,
vizsgálódsz, nézed, ki mit tesz, mi hogyan megy és működik, mi
milyen lehetőségeket és nehézségeket rejt, és egész lényed azzal
foglalkozik, hogy észre vedd, mikor mi történik a világban, ami jó
vagy rossz neked, és kihasználd, vagy elbújj előle. Én egyiket sem
teszem. Én csak döntök. És mindent vállalok. A harcot, a veszélyt, a
halált, a pusztulást, a bűnt, a feledést, a magányt, a gyűlöletet, vagy
bármit, ami még eszedbe jut, vagy nem jut eszedbe. Kész vagyok
mindent elfogadni és mindent kibírni. Ez adja a különbséget.
– Ha a helyemben lennél, kész lennél elfogadni, hogy Rilyna soha
többé nem áll veled szóba? – tette fel a kérdést Amer.
A démon elmosolyodott.
– Kész vagyok elfogadni az örök kínt, a végső pusztulást, az
univerzum megsemmisülését. Rilyna döntése annyira jelentéktelen,
hogy nem tudnám szavakba önteni. Neked most ez a világ, de ez
tévedés.
Amer nagyot sóhajtott. Megint fájdalom volt benne.
– Tehát... te képes lennél... lemondani róla?
– NEM!!! – csattant fel a démon, olyan hangerővel, hogy Amer
majdnem elájult. Az egész lápvidék elcsendesült, semmi nem mert
moccanni. Úgy tűnt, ijedtében az idő is megállt. Aeshma-Daeva még
mindig mosolygott.
– A lemondás azt jelenti, hogy lemondasz önmagadról. A
lemondás azt jelenti, hogy még mindig a világ pillanatnyi állását
figyeled, hogy kihasználhasd, ha kedvező neked, és elfuss, ha nem.
Én nem figyelem a világot, hanem a világ figyel engem. Én döntök,
és vállalok mindent, ami ezzel jár. Ezért vagyok én démon. Ez a
hozzáállás tesz azzá.
Ez még az első lecke, jutott Amer eszébe, és Aeshma-Daeva
bólintott. Amer felidézte a második leckét:
– A második lecke: hagyd, hogy az emberek olyanok legyenek,
amilyenek.
– Mester, ez nem ellentmondás? Elfogadom, hogy olyan, amilyen,
de eldöntőm, hogy megváltoztatom?
A démon Amerhez sétált, leült előtte a földre. Még mindig a
rózsával játszott, az ujjaival gyengéden meg-megérintve a szirmait.
– A leckék lépcsőfokok, amelyek elvezetnek egy magasabb
állapotba – kezdett bele a fejtegetésbe. – Az első lecke megtanít
dönteni, és az erő a döntésből ered. Erőre pedig szükséged lesz a
második leckéhez. Más lények reakciói nem a te reakcióid, más
lények tulajdonságai nem a te tulajdonságaid. Rilyna nem te vagy,
így végső soron nincs fölötte hatalmad. Ezt kell teljesen és
végérvényesen elfogadnod, és ez a második lecke.
– Ez nehezebb, mint az első! – tört ki Amerből.
Aeshma-Daeva vállat vont, azután eltűnt. Csak a rózsa maradt
utána.
Amer a gondolataiba mélyedt. Halványan emlékezett az apjára, és
a vele vívott állandó harcra. Miért is volt a harc? Mert az apja úgy
tekintett Amerre, mint aki csak a képzeletében létezik, és nem vette
észre, hogy ez nem igaz. Amer pedig úgy tekintett az apjára, mintha
csak képzelné őt, pedig valóban létezett.
Rilyna jutott az eszébe, a nő, akit szeretett. Eszébe juthat,
gondolhat rá, emiatt talán úgy hiszi, hogy csak képzeli őt, és
képzeletben átképzelheti, hogy ilyen meg olyan, és fantáziájában
átformálja, és azután fájdalmat érez, amiért Rilyna nem változik át.
De az nem is lehetséges. Mert Rilyna nem a képzeletében él,
hanem a valóságban. A képzeletével nem formálhatja, nem
alakíthatja őt.
Csak egyet tehet: elfogadja olyannak, amilyen. Elfogadja, hogy
Rilyna él, és nem csak képzeli ezt. És ez, a második lecke.
Amer végigheveredett a fűben. Felsóhajtott, elnézte a felhőket az
égen.
– Nem könnyű feladat – mondta ki hangosan. – De megteszem.
Lássuk, mi lesz ebből!
HARMADIK FEJEZET
Amer három napig a mocsárban maradt, várta, hogy AeshmaDaeva visszatér, de a démon nem jelentkezett. Amer arra a
következtetésre jutott, hogy a Mester még biztosan nem elégedett a
gyakorlatával, felkerekedett hát, hogy bemenjen a városba, és
tovább tökéletesítse az emberek elfogadását.
A piactéren hatalmas nyüzsgés és hangzavar fogadta. Vett egy
sós lepényt az egyik kofától, mert igencsak megéhezett az elmúlt
napokban. A lepény íze tűrhető volt, ennél nem is remélt többet.
Elindult a fogadó felé, hogy leöblítse az ételt, és hogy zűrös
alakokkal találkozzon, akiken gyakorolhatja az elfogadást.
Egy fekete pillangó szállt Amer vállára a forgatagban.
Összerándult a világ, és Amer sok-sok mérfölddel odébb találta
magát, egy igazi metropoliszban, óriási tolongás kellős közepén. Az
aréna előtte magasodott, felért egészen az égig.
Aeshma-Daeva pillangóból visszaalakult megszokott, igéző női
alakjába, és ott lépdelt Amer mellett.
– Mutatni akarok neked valamit – mondta.
– Nagy tanulság lesz, meglátod!
Amer nem lepődött meg különösképpen azon, hogy hirtelen
néhány ezer mérfölddel távolabb kerültek, mint ahol egyetlen szívdobbanásnyi idővel ezelőtt voltak. Megszokta már a csodákat.
– Ez már a harmadik lecke, Mester? – kérdezte.
– Bizony, ez már az – bólogatott a démon.
Bementek az arénába, fel a lépcsőkön, a legfelső szintre, ahol
külön erkély várta őket.
– Mindjárt kezdődik! – jelentette be Aeshma-Daeva.
Amer körülnézett. Már hallott a gladiátorokról, de még nem látott
ilyesmit a saját szemével. Ahogyan ennyi embert sem, amennyi itt
összegyűlt, ebben a koradélutáni órában. El se tudta képzelni, hány
ember ülhet a kör alakú, tízszintes arénában.
– Majdnem tízszer annyian vannak, mint ahányan laknak abban a
városban, ahol élsz – tájékoztatta mestere.
Hatalmas volt a zsivaj. Sokan a lábukkal dobogtak, ami olyan
hangot adott, mintha egy lovas sereg közeledne.
Egy fehér ruhás, nagydarab férfi lépett az emelvényre, melyet a
küzdőtérre vezető kapuval szemben helyeztek el, olyan magasan,
hogy mindenki jól lássa. Az alak intett arany botjával, mire csend lett.
– Az istenek kegyelméből újra itt gyűltünk össze, itt, élet és halál
mezsgyéjén! – harsogta szenvedélyesen – Testvéreim, fivéreim és
nővéreim! A nagy bajnok visszatért közénk, hogy tovább dicsőítse
fényben ragyogó nevét! Köszöntsétek Isteni Salurst!
Kinyílt a küzdőtér kapuja, és egy hatalmas termetű férfi sétált ki a
porondra. Páncél volt rajta, fején sisak, lehajtott rostély. Kezében
méretes kard, hátán csatabárd, oldalán míves tőr.
A tömeg fülsértő ovációval fogadta. Üvöltöztek, sikoltoztak,
dobogtak a lábukkal. Amernek megfájdult a feje a hangzavartól.
Isteni Salurs a küzdőtéren pózolt, szemlátomást élvezte az
ünneplést. A kikiáltó ismét intett arany botjával, és ismét elhallgatott
a tömeg.
– E nagy bajnok, az Aréna Örökös Bajnoka, aki hét éve nem talált
legyőzőre a birodalomban, és aki a vér szentségében az Isteni
Salurs nevet kapta, ismét harcba száll, hogy bizonyítsa, az Ég
istenei még mindig kegyeikben tartják! Hagyományaink szerint, és
az istenek kívánalmának megfelelően, Isteni Salurs, mielőtt kiállna
ellenfeleivel, a bátor harcosokkal, szent kardját szajhák vérében
füröszti!
Ismét ordibálás és sikoltozás, közel harmincezer ember dobogott
a lábával. A kapun tizenéves lányokat tereltek, löktek be a küzdőtér
homokjába. Alig volt rajtuk ruha.
– Szajhák! Szajhák! Pusztuljanak! – kán-tálta a tömeg.
– Egyszerű parasztlányok – szólalt meg Aeshma-Daeva. – Az
utcáról szedik össze őket.
– Aljasság! – fortyant fel Amer.
Az aréna örökös bajnoka, tetőtől talpig páncélban, kezében
hatalmas, kétkezes pallossal, oroszlánként üvöltve rontott a
lányoknak. Egyszerre kettőt vágott le, majd a harmadikat a fejétől a
medencecsontig kettéhasította.
A tömeg extázisban tombolt.
– Halál a szajhákra! Halál a szajhákra!
A küzdőtéren zokogó, sikoltozó lányok rohantak szanaszét. Csak
az egyik nem mozdult. Ő állt, ahol az imént.
Isteni Salurs kettévágott egy lányt, majd egy újabbat, azután
átszúrt egy harmadikat. Ekkor vette észre a mozdulatlan „szajhát”.
Üvöltve elindult felé.
– Na, most figyelj! – emelte fel az ujját a démon.
A tizenhat éves parasztlány csak állt némán egyhelyben. Testét
alig fedte a ráadott, szakadozott zsákvászon ruha. Az utcán élelmet
koldult, onnan szedték fel, fedelet és ennivalót adtak neki, két hétig.
Azután jött a „munka”. Munka... így nevezték. És a lányok elhitték.
A bajnok megérkezett, lesújtott a fejére. A lány ellépett a kard
útjából, Salurs övéhez nyúlt, kihúzta a tőrét, lehajolt, elkerülte az
újabb csapást, azután...
A sisak leeresztett rostélyának egyik résén keresztül beleszúrta az
acélpengét Isteni Salurs agyába.
A nagy bajnok, az Aréna Örökös Bajnoka, a hét éve veretlen,
istenek kegyeltje, Isteni Salurs holtan rogyott össze.
Megölte, kivégezte egy tanulatlan parasztlány, aki fegyvert soha
nem fogott a kezébe.
Leírhatatlan csend lett hirtelen. Szinte ugyanúgy fájt, mint a
korábbi hangzavar.
Lassan a menekülő lányok is abbahagyták a jajveszékelést.
A váratlan fordulat pokoli zűrzavart eredményezett. Senki nem
számított erre. A kikiáltó hosszú percekig csak tátogott, mint a partra
vetett hal. Azután végre erőt vett magán.
– Az... az istenek... az istenek... szeszélye kiszámíthatatlan és
emberi elme számára soha fel nem fogható! Az istenek mást
ajándékoztak meg kegyelmükkel! Isteni... Isteni Salurs méltó
küzdelemben legyőzőre talált! Az istenek akaratát törvényként
tiszteljük, szívünk nem háborog a történtek felett! Te lány! – mutatott
az emelvény tetején álló kikiáltó arany botjával a véres tőrt kezében
tartó koldusra – Mondd hát a neved! Ki vagy te, ki legyőzted Isteni
Salurst?
Néma csend. Mindenki várta, milyen név hangzik majd el. A lány
is gondolkodott, majd döntött. Felkiáltott:
– A nevem: Isteni Szajha!!!
Aeshma-Daeva jót derült a kislány humorérzékén. Úgy tűnt, ezt
senki nem vette észre.
– Ki ő, Mester? – kérdezte Amer.
– Csak egy lány. Négyszáz mérföldre keveredett a falujától, nem
volt semmije, nem ismerte az itteni szokásokat, és amikor már
kopogott a szeme az éhségtől, koldulni kezdett. Egy éven át koldult.
Egy senki. Egy paraszt. Egész életében a földeken dolgozott, és a
kunyhót takarította.
– De... hogyan tudott így ölni? – kérdezte Amer bizalmas hangon,
bár nem volt egészen biztos abban, hogy a démonon kívül bárki is
hallja a szavait.
– Csak tud. Ne a testét nézd, hanem őt magát! Nem a teste az
érdekes, és nem az a múlt, ami a testével egyidős – magyarázta
Aeshma-Daeva. – Ez a lány, akit ott lent látsz, a véres tőrrel a
kezében, helyzethez nem illően szelíd tekintettel, semmire sem
emlékszik abból, ami egykor volt. De én látom. Életeket harcolt
végig, milliókat gyilkolt meg, egy valóságos szörnyeteg volt, akit
világok rettegtek, méghozzá okkal. Ha ez az Isteni Salurs látta volna,
amit én, összecsinálta volna magát félelmében és hanyatt-homlok
elmenekül.
Amer hirtelen arra lett figyelmes, hogy semmi sem mozdul.
Minden ember megdermedt, az idő megállt.
– Miért kellett látnom mindezt, Mester? –kérdezte alázattal a
hangjában.
– Hogy lásd a pillanat erejét – felelte Aeshma-Daeva. – Egyetlen
pillanattal azelőtt, hogy mindez megtörtént, természetesen engem
leszámítva, senki nem tudta, nem sejtette, nem hitte, még csak nem
is gondolta, hogy ez lehetséges. Maga a lány sem! Fogalma sem
volt arról, hogy mire képes. De az élet úgy hozta, hogy
belekényszerült egy helyzetbe, ahol harcolnia kellett. És a
képessége előkerült. Ilyen egyszerű. Most pedig, élő legenda lesz
belőle. Az egész birodalomban imádni, tisztelni és rettegni fogják a
nevét – a démon a küzdőtérre mutatott. – De ha mindez nem történik
meg, ha nem hajtják be ide meghalni, soha nem derül ki, hogy mire
képes valójában.
Amer azon gondolkodott, hogy mindezt hogyan lehet átértelmezni
Rilyna és az ő viszonyára.
– Nagyon egyszerűen – válaszolt a Mester, még mielőtt Amer
kimondta volna a kérdést.
– Egyetlen pillanattal azelőtt, hogy először találkoztál Rilynával,
nem is tudtad, hogy létezik. Soha nem gondoltál rá. Egyetlen
pillanattal azelőtt, hogy szerelmes lettél belé, soha nem gondoltál rá,
hogy megtörténhet.
Egyetlen pillanattal azelőtt, hogy megcsókolt téged, nem hitted,
hogy lehetséges. Egyetlen pillanattal azelőtt, hogy Rilyna elhagyott
volna, nem sejtetted, hogy ezt fogja tenni. Minden ismeretlen benned
és körülötted, és ugyanezt elmondhatjuk minden egyes emberről.
– Vakon élünk – foglalta össze Amer. – Hogyan lehet véget vetni
ennek?
– Az majd egy sokadik lépés lesz – legyintett Aeshma-Daeva. –
Most azt kell megértened, hogy ne képzelegj, ne akarj jóslásokba
bocsátkozni, ne kutasd a jövőt, ne töprengj a dolgok alakulásán.
Legyél kíváncsi a pillanatra. Minden pillanat más. Minden csak egy
pillanatra van tőled. Bármi is a tiéd, a következő pillanatban
elvesztheted, és bármi is az, amire vágysz, a következő pillanatban
a tiéd lehet. Értsd meg: nem tudod, mi lesz a következő percben. Ha
ezt megérted, és elfogadod – a démon elmosolyodott –, csodák
várnak.
Hirtelen megelevenedett az aréna, a tömeg lassan dobogni
kezdett. Azután összerándult a világ, és Amer ott találta magát
városa fogadójában.
Leült az egyik asztalhoz, intett a csaposnak és kért egy kupa bort.
A következő pillanatban belépett Rilyna a fogadóba.
NEGYEDIK FEJEZET
Amer szíve a torkában dobogott, ahogyan a szeretett nő
közeledett felé. Amer felállt, udvariasan kihúzta a másik széket, hogy
Rilyna leülhessen.
– Köszönöm, nem maradok, csak láttam, hogy bejössz ide, és
mondani szerettem volna neked valamit – kezdte Rilyna.
– Persze, persze, Kincsem! – hadarta Amer zavartam, és ő sem
ült vissza – Hallgatlak, mit akarsz mondani?
A nő kedvesen megsimogatta a férfi karját, és így szólt.
– Drága, Amer! Nagyon szerettelek, és mindig is szeretni foglak.
De én Metnorhoz tartozom, csak mellette érzem magam igazán
nőnek. Sajnálom, hogy a szerelmünk nem tud beteljesedni. Szép
hónapokat töltöttünk együtt, de véget ért, mert így kellett lennie.
Három nap múlva hozzá megyek Metnorhoz. Kérlek, hogy viselkedj
úriemberként, és fogadd el a döntésemet!
Amer szeretett volna meghalni. De előtte ölni. Metnort. Azután
elmondani Aeshma-Daevának, hogy a tanítása semmit nem ér...
A nő látta, ahogyan a férfi szeme megtelik könnyel. Megcsókolta
az arcát.
– Bocsáss meg! – súgta a fülébe – Meg fogod találni azt a nőt, akit
igazán szerethetsz!
Ezzel Rilyna elment. Amer alvajáróként roskadt le a székre. Arcát
a tenyerébe temette, úgy érezte, vége mindennek. Néhány vendég
megvetően, néhányan részvétteljesen néztek rá. A csapos azonnal
intett az egyik szajhának, hogy menjen a vendéghez és tegyen a
kedvére. Neki ilyen egyszerű volt a gondolkodása: nő – nő.
A céda megcirógatta Amer tarkóját.
– Sziiiiia! – búgta.
Amer üvöltve ellökte, a szajha elterült a földön. Amer kirohant az
utcára, és csak futott, futott be az erdőbe. Futott, amíg a lába bírta.
Már égett az egész teste a kimerültségtől, amikor abbahagyta. Még
mindig folytak a könnyei.
Lassan megállt. Térdre roskadt.
– Nem ér semmit a tanításod, démon!!! – kiabálta elkeseredetten –
Elvesztettem! Elvesztettem! Nem akarok tovább élni! Nem bírok
elviselni több fájdalmat... Nem megy...
– Emlékszel, mivel búcsúztam, amikor először találkoztunk,
évekkel ezelőtt? – hangzott Aeshma-Daeva nyugodt, szelíd hangja.
Amer felemelte a fejét, és könnyein át egy fekete alakot látott
közeledni.
– Nem érdekel!!! Nem érdekel semmi! Csak Rilynát akarom! Csak
őt!!! Semmi sem érdekel ezen kívül!!! Semmi!!! És ha ebben nem
tudsz segíteni, akkor tűnj el örökre!!! – ordította Amer.
A démon leült Amer elé a földre. Előrehajolt.
– Hát te sosem tanulsz? – ismételte meg az első búcsú szavait –
Azóta eltelt néhány év, te tanultál, és mélyről, nagyon mélyről ástad
ki magad. Képes lettél arra, hogy élj. Szerelmes lettél, majd
elhagytak, és a vágy, hogy ismét együtt légy azzal, akit szeretsz,
olyan állapotba hozott, hogy ráléptél a mágia ösvényére. Erre csak
nagyon kevesen képesek. Itt tartasz most.
– Igen. És a baj az, hogy az egész nem érdekel. Csak Rilynát
akarom, mást nem!
– Értelek. A probléma megint az, ami régen: nem tanulsz. Pedig
kéne. Éppen itt az ideje.
Amer megrázta a fejét.
– Nem érted! – mondta – Én nem tanulni akarok, hanem szeretni!
– Kettőnk közül te nem értesz valamit. Hogyan lovagolsz? Úgy,
hogy megtanulod. Hogyan úszol? Úgy, hogy megtanulod. Hogyan
építesz házat? Úgy, hogy megtanulod. Minden erről szól. Tudod a
módját, vagy nem. Mindennek van módja. A halhatatlanságnak is, a
repülésnek is, és annak is, hogy megkapd, amit akarsz.
Amer egy kicsit megnyugodott.
– De hogyan? Nincs már erőm küzdeni... –sóhajtotta. – Olyan
szép lett volna minden, olyan szép...
– Felejtesz, Amer, ez a baj. Visszatértél az első lecke elé. Lesed a
világot, figyeled, hogyan alakul, hogy kihasználhasd, ha neked
kedvező az állás, és sírva elszaladhass, ha nem az. Ezt teszed,
ahelyett, hogy döntenél.
Amer eszelősen megmarkolta a haját.
– De mit tegyek, hogy... az legyen, amit én akarok? Nem értem!
És ha nem is jó, amit döntök? Az is lehet, hogy Rilyna mással lenne
boldog. Igen, biztos, hogy nálam jobbat érdemel! Ez biztos! Nem
vagyok elég jó...
– Pedig mi lenne vonzóbb egy nő szemében, mint egy térdeplő,
zokogó férfi... – jegyezte meg Aeshma-Daeva csipkelődőn. – íme, az
ajánlatom! Te megteszed, amit mondok. Pontosan. Mindig. És a nő a
tiéd lesz.
– Bármit megteszek! – fogadta Amer. Ismét kezdte érezni
magában az erőt, ami pár órával ezelőtt még élénken tombolt benne.
– Akkor lássunk is hozzá! – mondta a Mester – Elmondok egy
titkot a döntésekről, a mágikus döntésekről, de csak akkor, ha kész
vagy meghallgatni, és innentől kezdve törvényként tisztelni. Nehéz
lesz, de ez az út.
A férfi már nem zokogott. Kitörölte a szeméből a könnyeket.
– Készen állok – bólintott eltökélten.
– Minden alkalommal, amikor valósággá lesz, amit eldöntöttél,
erősebb leszel. Minden alkalommal, amikor úgy tűnik, hogy nem
válhat valósággá, amit eldöntöttél, és te mégis ragaszkodsz tovább a
döntésedhez, és dacolsz a külvilággal, erősebb leszel. Ez az út. És
valahányszor elbizonytalanodsz, vagy feladod a döntésed,
gyengébbé válsz.
Amer emésztette a hallottakat. Mint az izmok, gondolta.
– Igen, mint az izmok – értett egyet a démon. – Edzeni kell,
dolgoztatni, és megerősödik. Mindez természetesen nem azt jelenti,
hogy a döntésedet nem változtathatod meg. Természetesen
megteheted, és el is dobhatod. De csak akkor, ha rájöttél valamire,
megváltoztál, és ami egykor fontos volt, már nem érdekel.
Amer bólintott, hogy érti. Kíváncsian várta a negyedik leckét.
Szívében ismét fájdalmat érzett. Rilyna...
– Vegyük át az eddigi leckéket, mielőtt meghallhatod a következőt
– mondta Aeshma-Daeva. – Az első lecke a döntésről szól. A
mágikus erejű döntésről. Dacolsz mindennel, ami történik. Rilyna
bármit is tesz, a döntésedre nincs hatással. Az egy tévedés, hogy
változnod kell a változással.
– Értelek, Mester – jelentette ki Amer elszántan. – Mostantól e
törvény szerint élek.
– A második lecke az emberek elfogadása.
Ha hagysz mindenkit olyannak lenni, amilyen lenni akar, úgy
reagálni és úgy viselkedni, ahogyan akar, akkor saját magadnak is
megengeded majd, hogy szabadon cselekedj.
Aeshma-Daeva úgy látta, hogy Amer megértette, amit mondott.
Folytatta tovább a tanítást.
– A harmadik lecke a pillanat hatalmáról szól. Az élet csak egy
pillanat. Mindig csak ennyi. Bármelyik pillanatban elveszítheted, ami
a tiéd, és a következőben visszakaphatod. Nincs soha és nincs
örökké. Hagyd el a képzelgést, az események kiszámítására tett
erőfeszítést. Csak dönts, tedd, amit akarsz, és kíváncsian várd a
következő pillanatot.
Amer elgondolkodott ezen. Ha mindez igaz, Rilynát még nem
vesztette el. A Mester elmosolyodott.
– Örülök, hogy megértetted végre. A negyedik lecke legyen
Rilyna.
– Rilyna? – kapta fel a fejét Amer – Tudsz róla valamit?
– Mindent tudok róla, Amer. Démon vagyok – emlékeztette
Aeshma-Daeva. – A negyedik leckéhez kérdések járnak, kezdjük az
elején. Milyennek látod Rilynát?
Amer elmerengett, elkínzott arcán mosolyjelent meg, ahogyan
felidézte a szeretett nőt.
– Gyönyörű, csodálatos, lenyűgöző, angyali nő. Istennőt látok
benne.
– Rilyna milyennek látja magát?
– Egyszerű lánynak, aki boldog akar lenni – felelte Amer. – Soha
nem értettem, miért nem látja a valóságot, azt, hogy milyen.
– Te milyennek látod magad?
Amer elfintorodott.
– Átlagosnak, semmitmondónak, jelentéktelennek.
– Rilyna milyennek lát téged?
– Azt hiszem, fontosnak tart. Azt gondolja, hogy illek hozzá.
Bizonyos értelemben. Sose értettem, miért áll velem szóba
egyáltalán. Ő egy istennő, én meg csak egy... csavargó vagyok.
– És egy istennőhöz illik egy átlagos, semmitmondó, jelentéktelen
csavargó?
Amer lelkébe belemart a fájdalom. A démonnak igaza volt. Kevés
ő egy ilyen nőhöz. Mit adhatna neki? Semmit. Az egész világ a lábai
előtt hever, bárkit megkaphat, akit csak akar. Tényleg nincs esélye.
Vagyis... talán mégis csak van! Ha nagy varázsló lesz belőle,
hatalmas uralkodó, dúsgazdag nemes!
– Micsoda káosz! – nevetett Aeshma-Daeva – Néha még mindig
lenyűgöz az emberek vaksága. Te szereted Rilynát. Ő egy olyan
lány, aki boldog akar lenni, és téged egy olyan férfinak lát, aki mellett
ez lehetséges. Ezek a tények. A többit mind te képzeled bele a
világba, és ez okozza a káoszt. Azt hiszed, hogy Rilyna egy istennő,
te pedig egy senki vagy, és egy istennőt akarsz meghódítani
senkiként, amire valóban nem sok esélyed van. Ez nem a valóság. A
képzeletedet belekeverted a valóságba, és meg is lett az
eredménye. Metnor, a riválisod, nem isten. A különbség kettőtök
között az, hogy ő nem látja Rilynát istennőnek. Egyenrangú félként
tekint magára.
Amer kezdte megérteni. Egy álomképpel küzdött. A valóságot fel
se fogta. Nincs mit és nincs kit átkoznia szerencsétlen életéért.
Ő maga a felelős a történtekért. Elöntötte a fájdalom. Ezt
elrontotta.
– Elég!!! – csattant fel a démon olyan hangerővel, hogy Amernek
vérezni kezdett mindkét füle. – Emlékeztetnélek az első, a második
és a harmadik leckére!
Amer rémülten kapta fájó füleihez a kezét, és döbbenten bámulta
a vért a tenyerén. Azután összeszedte magát.
– Értettem... bocsánat, Mester... – nyögte. –Mit tegyek most?
– Halld a negyedik leckét: gondolkozz az emberekről úgy,
ahogyan ők gondolkodnak magukról, és viselkedj velük úgy, mintha
azok lennének, akik lenni szeretnének.
– Bánjak úgy Rilynával, mintha istennő lenne, de gondolkodjak
felőle úgy, mint egy egyszerű lányról, aki boldog akar lenni? –
kérdezte Amer.
– Pontosan – helyeselt a Mester.
Amer elmosolyodott, azután pedig nevetni kezdett. Majd
boldogságtól ragyogó szemekkel így szólt:
– Azt hiszem, én teljesen összeillek Rilynával!
Aeshma-Daeva előrehajolt, és halk, bizalmas hangon
megjegyezte:
– Én pedig azt hiszem, kedves Amer, hogy ebben a pillanatban
valami megváltozott Rilynában.
ÖTÖDIK FEJEZET
Amer azt a feladatot kapta a démontól, hogy kövesse Rilynát és
Metnort, tartsa figyelemmel a készülő esküvőt, és minden
pillanatban törvényként kövesse a leckéket, amiket tanult. Amer tette
a dolgát, ügyelt, hogy ne lepleződjön le, és figyelt.
Néhányszor elöntötte a szemét a könny, de emlékezett a démon
szavaira, és tudásával elűzte a fájdalmat. Az esküvő napjának
reggelén kiült egy padra, és figyelte a készülődést. Egyszerre
elmosolyodott, azután árny költözött a tekintetébe.
– Láttam a mosolyodat, és hallottam, amit döntöttél – szólalt meg
a Mester, és ott ült mellette a pádon. |
– Sok mindent megértettem – jelentette ki Amer. – Volt, ami
tetszett, és volt, ami nem. De nem akarom becsukni a szemem.
Belefáradtam.
– Hallgatlak.
– Két évvel ezelőtt, a birodalmi fővárosban láttam egy legendás
szépséget, Osh-Anshrit. A legtöbb férfi rá sem mert nézni.
És ő sem nézett szinte egyetlen férfira sem.
A császár... maga a császár... szolgának tűnt mellette, annyira
udvarias volt. A festészet legelismertebb mesterei törték magukat,
hogy megfesthessék. Lábai előtt hevert a világ, egyszerűen csak
azért, mert annyira szép volt.
Aeshma-Daeva is ott járt Amerrel akkor, a birodalmi fővárosban,
amikor a legendás szépség felbukkant. A démonnak semmit sem
jelentett a nő külleme, de azt könnyedén elismerte, hogy az esztétika
szokatlanul magas minőségben jelenik meg a hölgy fizikai valójában.
– Láttam, ahogyan Osh-Anshri megjelent az utcán – folytatta Amer
–, kíséret nélkül. És az utcán megállt az élet. Ő pedig, mint egy
illúzió, elsuhant a kővé dermedt emberek között. Később, láttam,
ahogyan a legnagyobb uralkodó, maga a császár, a teljes
udvartartása, a hősök, a lovagok és a parancsnokok hódolnak előtte.
– És mit láttál még? – kérdezte Aeshma-Daeva.
– Láttam, hogy Rilyna megjelenik az utcán, és nem áll meg az
élet. Láttam, hogy , nem fordul meg minden férfi utána. Láttam, hogy
nem közeledik hozzá minden férfi. És láttam, hogy olyan férfiak, akik
Osh-Anshri szemébe sem mernének nézni, elég jónak találják
magukat ahhoz, hogy Rilyna szemébe nézzenek és beszéljenek
hozzá – sorolta Amer. – Figyeltem az esküvő előkészületeit. Láttam,
ahogyan sorban érkeznek a meghívottak, köztük többen is, akik
egykor Rilyna szerelmei voltak. Figyeltem szomorú arcukat, és az
erőfeszítést, hogy leplezzék fájdalmukat. Mindegyikük átlagos,
hétköznapi férfi. Kivétel nélkül. Nem hősök, nem lovagok, nem
uralkodók, nem maga a császár. Csak emberek. Mint itt mindenki az
utcán. Mint ahogy én is. Rilynát körülrajongják bizonyos férfiak, de
nem a világ.
A Mester elmosolyodott.
– Örülök, hogy felnyílt a szemed. Mire jutottál mindezekkel?
– Amikor megismertem Rilynát, nem vettem komolyan. Más világ.
Csak úgy néztem rá, mint más szép nőkre. Csak a fantáziámnak
kellett, nem nekem. Ennyire elérhetetlennek láttam őt. Egy szép
úrinő, én meg az erdőjáró. Képtelen párosítás – idézte fel Amer. –
Egyszer szólt hozzám. Így kezdődött, így ért utol a végzet.
Leereszkedett hozzám, érdeklődött irántam, beszélt velem, sokat.
Elmesélte az életét, jött utánam, keresett. Maga volt a csoda. Észre
sem vettem, és annyira beleszerettem, hogy el sem tudtam hinni
addig, hogy létezhet ilyen erős érzelem. De a szerelem vak. Rilynát
én láttam az univerzum leggyönyörűbb részének, én láttam
tökéletesnek. Ez az én igazságom volt, nem az univerzumé, a
természeté, a világé vagy az embereké. Csak az enyém. Ezt kellett
megértenem.
Néhány percig csendesen szemlélődtek, nézték az utca
forgatagát, és a távolban az esküvő előkészületeit. Amer folytatta
tovább.
– Ahogyan visszatért a látásom Rilynával kapcsolatban, úgy tűnt
el az illúzió, amit köré szőttem. Nem kétséges, hogy sokat kaptam
tőle, és jobb ember lettem a szerelmünktől. De fel kellett végre
ébrednem, és látnom kellett őt magát, olyannak, amilyen a
valóságban. Látok már más nőket is szépnek, és látom, hogy OshAnshri páratlan adottságai mellett Rilyna szépsége fakónak tűnik. A
tökéletességet sem látom már. Találtam benne egy tulajdonságot,
amit nem tudok elfogadni, amit elítélek, megvetek, és lenézek.
Ez egy olyan tulajdonság, amit ha meglátnék valakiben, lehet,
hogy megtámadnám, de az biztos, hogy nem vennék róla többé
tudomást. Ha meglátnám egy barátomban, a barátságunk abban a
pillanatban semmivé foszlana. Rilyna értékrendjének csúcsán az áll,
hogy jól érezze magát. Ez mindennél fontosabb a számára. Hogy
más hogyan érzi magát, annak nincs jelentősége a szemében. Hogy
mással mi lesz, mi történik, annak sem.
A Mester bólintott.
– Mire jutottál?
– Hoztam egy döntést – felelte Amer, és megint árny költözött a
tekintetébe. – Amikor szerelmesek voltunk egymásba, és minden a
legnagyobb rendben volt, majd nem találkoztunk két napig, valami
történt, és Rilyna úgy érezte, már nem velem a legboldogabb. Ezért
elhagyott. Egyáltalán nem tartotta fontosnak, hogy ez nekem milyen
érzés. Az sem számított neki semmit, hogy mi történik velem ennek
következtében, és azt sem bánta, ha belehalok. Néhány héttel
később megint úgy érezte, hogy velem a legboldogabb, és megint
összejöttünk. Két és fél napig minden rendben volt. Ekkor találkozott
Metnorral, és megint úgy érezte, hogy nem velem a legboldogabb,
ezért ismét kidobott. Hogy nekem ez milyen érzés, vagy velem mi
lesz emiatt, esetleg belepusztulok-e, számára egyáltalán nem
jelentett semmit. Csak a pillanatnyi boldogsága számít, az emberek
nem. Szeretek egy nőt, akiért bármit megtennék, akiért meghalnék,
akiért szembeszálltam a saját határaimmal és a mágia útjára léptem,
és akinek nem számítok semmit. Ez... fájdalmas, és döbbenetes.
Ekkor feltűnt Rilyna és Metnor. Egymásba karolva sétáltak az
utcán, mindketten mosolyogtak, ragyogtak a boldogságtól. A nők
nem omlottak Metnor lábai elé, Osh-Anshri sehol sem volt; hősök és
lovagok nem nyargaltak Rilynához, hogy udvaroljanak neki.
Felállhatnék és elmehetnék, gondolta Amer, és nem fájna többé
semmi. Nem számítana, hogy ez a nő soha nem lesz az enyém.
– Miért nem teszed meg? – kérdezte Aeshma-Daeva.
– Nem tudom – ismerte el Amer. – Nem büszkeségi kérdés, mert
tényleg el tudnék menni. Az elmúlt órákban több nőt is láttam, aki
tetszett. Osh-Anshri pedig talán lenne a kedvesem, ha varázsló
lennék. Azt hiszem, a sok rajongás ellenére nagyon egyedül van, és
szüksége lenne egy társra.
A Mester felnevetett.
– Az igazság bármin áthatol. Előbb-utóbb. Lásd magad, hová
jutottál, alig néhány nap alatt!
Amer elmosolyodott, azután elnevette magát. Régen nem
nevetett. Nagyon rég. És most igen. Őszintén, és felszabadultan,
miközben Rilyna ott sétált előtte, méghozzá Metnorba karolva.
Elképesztő érzés volt ennyi mindenen felülemelkedni.
– Azt gondolom, hogy Rilynával jó életünk lehetne, mert minden
megvan benne, amit keresek egy nőben – folytatta. – De nem
vagyok már annyira vak, hogy ne lássam, milyen valójában. Neki is
meg kell változnia ahhoz, hogy ez lehetséges legyen. Túl kell lépnie
azon a gondolaton, hogy a pillanatnyi boldogságáért akár ölni is
érdemes. Jó lenne vele, ezt érzem. De tudom, hogy megleszek
nélküle is, és hogy amit keresek, az megvan más nőkben is.
Majdnem az egész életemet nélküle éltem le. Ostobaság lenne azt
hinnem, hogy mostantól tőle függ minden.
– Említettél egy döntést – emlékeztette Aeshma-Daeva Amert,
pedig pontosan tudta, mit döntött tanítványa, hiszen látta a
gondolatait.
– Igen – lehelte Amer a szót, különös hangon. – Úgy döntöttem,
hogy felébresztem Rilynát. Még nem mondok le róla. Adok neki egy
esélyt, hogy velem tartson, mert tudom, hogy jó lenne nekünk együtt,
és tudom, hogy tényleg jól érezte magát mellettem, ahogyan én is
mellette. Egyetlen percre tükör leszek a számára, amelyben magát
láthatja. Egyetlen percre úgy viselkedem majd, ahogyan ő viselkedik
velem, és mindenki mással. Csak egyetlen percre.
A démon türelmesen várta a bejelentést. Amer rászánta magát.
– Most csak az számít nekem, hogy egy adott pillanatban hogyan
érzem magam. Hogy más hogyan, az nem érdekel. Hogy mással mi
lesz, az sem – Amer mesteréhez fordult. – Ma megtartják az
esküvőt. Holnap pedig megölöm Metnort. Rilyna szeme láttára. Hogy
miért? Mert van hozzá kedvem. Csak ennyi az ok. Holnap este tükör
leszek a szerelmem előtt. És azután soha többé.
Aeshma-Daeva nevetett, Amer szemébe nézett és így szólt:
– Helyes. Támogatom döntésedet. Tervezd a tettet. Légy
körültekintő, hogy ne a tömlöcben vagy a bitófán köss ki.
– Így lesz, Mester! – értett egyet Amer.
A démon eltűnt, Amer pedig felállt, és eltávozott az egyik keskeny
utcán. Tudta már, hol lesz a nászéjszaka, és most, hogy üresen áll a
ház, ment, hogy megnézze magának a helyszínt, és kifundálja a
gyilkosságot.
HATODIK FEJEZET
Órák teltek el azóta, hogy helyi szokás szerint félreverték a
harangot, világgá kürtölve a hírt, hogy két ember összeházasodott,
és a frigy az égben köttetett. Azóta besötétedett, végéhez ért a tánc
és az evészet. Az ifjú pár elbúcsúzott a násznéptől, és elindult, hogy
eltöltsék első éjszakájukat, megpecsételve a házasság szent
kötelékét.
Amer a kis ház hálószobájában, az egyik fél méter vastag
tetőgerendán feküdt, és várta az alkalmat. Oldalán tőr, kezében,
végigfektetve a törzsén, borotvaélesre fent kard. Nézte a csúcsos
tető sötét foltját maga felett, és újra végiggondolta, mit és hogyan
tesz majd.
Hirtelen nevetést hallott kintről, a falakon túlról. Erősebben
szorította a kardot.
Nyílt az ajtó. Rilyna ismerős kacaja betöltötte a házat. Néhány
perccel később beléptek a hálószobába. Fény gyúlt a lámpásban.
– Végre! Már azt hittem, soha nem jutunk ide! – mondta Metnor
nagyot sóhajtva. – Voltak pillanatok, amikor attól tartottam, hogy
örökre ott ragadunk a templomban!
– A türelem nem erősséged, drága! – szólalt meg Rilyna.
Amer három méterrel felette a tetőgerendán feküdt,
lélegzetvisszafojtva, és a kardját markolta, ugrásra készen. Csak az
alkalmat várta.
– Ah, micsoda fenék! És micsoda mell! És micsoda ajkak! –
sorolta Metnor szenvedélyesen.
– Minden a tiéd, szerelmem! – incselkedett Rilyna.
Felmásztak az ágyra. Hevesen csókolózni kezdtek. Nyögve,
szenvedélyesen. Egymást vetkőztették.
– Átkozott hideg! Miért kell ennyi ruha! – csattant fel Metnor, kissé
megjátszott dühvel.
Vászon szakadt, hallotta Amer a fejük felett.
– Te! – szólalt meg Rilyna – Mit művelsz? A kedvenc bugyogóm
volt!
Mindketten nevettek.
– Most egy ideig nem lesz rá szükséged! – vágott vissza Metnor.
– De neked se erre! – fenyegetőzött Rilyna, és megint, mintha
vászon szakadt volna, Amer így hallotta.
– Na, oda a kedvenc ágyékkötőm! – szomorkodott Metnor
játékosan.
Mindketten felkacagtak. Azután már csak a nyögéseiket és
szenvedélyes sóhajtásaikat, zihálásukat hallotta Amer.
Fortyogott benne a düh. Elszánta magát, ideje volt elkezdeni.
Lassan az oldalára fordult, és óvatosan lelesett az ágyra.
A kisasztalon olajlámpás égett, sápadt fénye megvilágította a
szeretkező párt.
Metnor... Amer gyűlölte. Mindennél jobban. Ha ő nincs, vagy ha
beletörődik abba, hogy Rilyna elhagyta, akkor most semmi baj nem
lenne. De Metnor létezik, és nem volt hajlandó lemondani a nőről.
Létezik, de már nem sokáig.
Amer azon gondolkodott, hogyan ölje meg. Leugrik, az ágyra, és
azonnal lecsap. Talán ezt kellene tenni. Keresztülszúrja a riválisa
testét, a szívét, hogy a vére megfesse a fehér dunyhát.
Vagy fedje fel magát? Csináljon zajt, hogy észrevegyék és
féljenek? Mondjon néhány szót? Mondja el a bánatát, a mérgét, és
hogy amit tesz, azt miért teszi?
Kíváncsi Metnor arcára, a döbbenetére, a rettegésére, egyszerűen
látni akarja, ahogyan lehervad a pofázmányáról az öntelt, ostoba
vigyor!
És Rilyna arcára is kíváncsi, ó, de még mennyire! Vajon mit szól
majd ahhoz, amikor rádöbben, hogy Amer nem egy porszem, amivel
kedvére játszhatja kisded játékait?
Sohasem érdekeltek az érzéseim. Most engem sem érdekel a
tiéd!
Amer iszonyúan dühös lett. Eljött az idő! Elérkezett!
Lassan felemelkedett, és csendesen felült, hogy leugorhasson az
ágyra. Várt és figyelt, nem akarta, hogy Rilyna megsérüljön, amikor
leugrik.
Újabb percek teltek el. A nő hangosan nyögött, szégyentelenül,
ahogyan szokott, és amit Amer mindig is imádott.
Zengett a ház, ahogyan Rilyna vágyai kie-légültek. Azután Metnor
következett, csendesebben, de Amer tisztán hallott mindent.
Amer kitalálta, mit fog mondani, amikor rájönnek, hogy itt van. A
kardjával a reszkető Metnorra mutat, és így szól: „Remélem,
megérte!”. Azután támad, és felnyársalja az aljas rohadékot, amiért
elvette tőle a nőt, akiért élnie volt érdemes.
Rilyna elfeküdt az ágyon, oldalról a hátán heverő Metnorhoz
bújva. Egyik kezével átkarolta. Békésen szuszogtak.
Amer halkan a gerenda széléhez csusszant, és bemérte a helyet,
ahová leugrik. Felemelkedett, hogy ellökje magát.
Ekkor észrevette Rilyna mosolyát.
Hányszor látta már ezt a mosolyt! Elégedettséget fejezett ki,
nyugalmat, békét.
Álmai nője most boldog volt...
És ott feküdt riválisa karjaiban.
Amert döntötték az érzelmek. Visszafeküdt a gerendára, nehogy
véletlenül észrevegyék, és mert nem volt ereje tovább nézni az elé
táruló jelenetet.
Boldog... És nem velem.
Amert szíven ütötte a gondolat.
Ez még sohasem jutott eszébe.
Rilyna a boldogságot kereste, akárcsak ő, vagy Metnor. És Rilyna
néha vele volt boldog, néha Metnorral. Talán néha mással. És a
leckék értelmében, melyeket a démontól kapott, el kellett fogadnia őt
olyannak, amilyen volt valójában.
Amer csendben sírni kezdett.
Szereti ezt a nőt, bármit odaadna azért, hogy boldognak lássa. És
most boldog volt. Csak éppen nem vele.
Talán az a szerelem végső próbája, hogy le tudok-e mondani
Róla, ha úgy látom, valaki mellett több boldogság várja?
Amernek minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy ne
adjon ki hangot a zokogása.
Rilyna... szeretlek. Fontosabb vagy nálam. Metnor... Ideje
másképpen gondolnom rád, nem ellenségként vagy vetélytársként.
Barátként kellene eszembe jutnod, mert boldoggá teszed a
szerelmemet. És ez a legfontosabb nekem.
Amer megtisztult, elszállt belőle minden düh, minden gyűlölet.
Soha nem tudta volna megbocsájtani magának, ha megteszi, amit
tervezett. Örült, hogy az utolsó pillanatban észbe kapott.
Várt, eltelt egy egész óra, azután egy fél. Az ifjú pár alatta már rég
az igazak álmát aludta. Amer nagyon vigyázva, hogy nehogy zajt
csapjon, ahogyan felmászott ide, úgy le is mászott. Csendben,
macskaléptekkel hagyta el a házat, a hátsó ajtón keresztül.
Üdítő volt a friss, hideg levegő a hosszú kuksolás után. Néhány
méterre a háztól egy sötét alak álldogált. Amer odasétált hozzá.
– Nem tudtam megtenni – mondta ki, pedig biztos volt benne,
hogy Aeshma-Daeva tanúja volt az eseményeknek.
– Ezt is vártam – szólalt meg a démon, szokott, szelíd, kedves
hangján.
– Tudtad előre? – értetlenkedett Amer, de gyorsan belátta, hogy a
Mester jobban ismeri őt, mint ő saját magát.
– Megtanultad az ötödik leckét. Szavakba tudod önteni? –
kérdezte Aeshma-Daeva.
Amer eltette a kardját. Elgondolkodott, hogyan is fogalmazza meg,
amire rájött odabent a házban, gyilkosságra készülve.
– Egy papnak hinnie kell, egy katonának harcolnia, egy favágónak
fát vágnia. Egy szerelmesnek pedig csak jót adnia. Szerelmes
vagyok, és ez azt jelenti, hogy csak jót adok Rilynának, mindegy,
hogy ő mit ad nekem, vagy ad-e valamit. Meglehet, soha többé nem
érinthetem majd, soha többé nem hallhatom a nevetését, soha többé
nem mondja majd nekem, hogy szeret. Meglehet, örökké fájni fog,
hogy nem engem választott. De én akkor is csak jót adok neki. Ha
kell, titokban, úgy, hogy soha meg se tudja. És csak szerelemmel
gondolok rá. Szerelmes vagyok, ez a dolgom.
– Jól látod. Mi ennek az egésznek a lényege? – kérdezte a
Mester.
– Önfegyelem – mondta ki Amer.
– Pontosan. Uralkodsz magadon a végletekig. A mágiához ez
alapképesség.
Amer egyetértőén bólogatott. Elnézték a Holdat, amely az égen
ragyogott. Eszébe jutott valami, amit még soha nem kérdezett meg.
– Mester, miért tanítasz engem?
– Nincs szükségem indokokra – szólt oda Aeshma-Daeva.
Amer elmosolyodott. Azután nevetni kezdett. A különös lény vele
nevetett.
HETEDIK FEJEZET
Az esküvő utáni harmadik hét végén, Aeshma-Daeva és Amer a
mocsár közepén álló kis dombon találkoztak össze. Amer már épp
belekezdett volna mondandójába, amikor összerándult a világ, és a
következő pillanatban a birodalmi fővárosban voltak, az aréna
közelében.
– A bárdok és a plakátolók több tucat városba vitték a hírt, hogy
Isteni Salurs legyőzőre talált, egy gyereklány, Isteni Szajha
személyében. Azóta sereglenek a városi bajnokok, gladiátorok,
harcosok, zsoldosok, hogy megöljék a lányt és a helyére
léphessenek – mesélte a démon. – Ma lesz az első összecsapás. A
hatodik leckét abból érted majd meg.
– Köszönöm, Mester! – hajolt meg Amer.
Az elmúlt hetekben azzal töltötte a napjait, hogy gyakorolta a
tanultakat, és nem engedett az elszántságából, hogy visszaszerezze
Rilynát. A hét elején összetalálkozott szerelmével, amint férjurával,
Metnorral sétáltak az utcán. Amikor Amer odament hozzájuk, kissé
hűvösen reagáltak rá. Gyorsan elmondta, hogy többé nem tekinti
Metnort gazembernek vagy riválisnak, és örül, hogy boldoggá teszi
Rilynát, mert ez a legfontosabb. Ezt nem igazán értették, és úgy
néztek rá, mint valami holdkórosra.
Az aréna zsúfolásig megtelt azokkal, akik vért akartak látni, de
nem a sajátjukat. Fülsértő hangzavar uralkodott, tízezrek üvöltöztek
és dobogtak a lábukkal. A bekiabálásokból kiderült, hogy sok
rajongója még nem volt Isteni Szajhának. Hiszen a győzelme által
kivívott bajnoki cím minden korábbi szabálynak fittyet hányt. Még
csak nem is gladiátorként került a küzdőporondra, nem járta végig a
kijelölt utat, egyszerű préda volt, áldozati állat, akit leölni hajtottak az
örök bajnok kardja elé. Győzelme mindent felrúgott. Sokan
lázadoztak a döntés ellen, mely szerint ő lett a legnagyobb bajnok.
A kikiáltó az emelvény tetején ült hatalmas székében. Felállt, az
emelvény széléhez lépett és felemelte arany borját. A tömeg lassan
elcsendesedett.
– Az istenek kegyelméből újra itt gyűltünk össze, itt, élet és halál
mezsgyéjén! – harsogta szenvedélyesen – Testvéreim, fivéreim és
nővéreim! Köszöntsétek Isteni Szajhát!
Kitárult a küzdőtér hatalmas kapuja, és kisétált rajta Isteni Szajha,
a tizenéves parasztlány, hogy életében másodszor is harcba
szálljon. Nem viselt páncélt, nem volt nála pajzs, még kard sem,
csak egy kés a derekát átfogó vászonövbe tűzve.
Néhányan a jelenlévők közül éltették, és nagy bajnokként
üdvözölték, de a többség pokolba kívánta.
– Pusztulj! Pusztulj! – üvöltötték.
A kikiáltó ismét csendet teremtett a botjával és folytatta beszédét.
– A birodalom távoli zegzugaiból érkeztek a neves gladiátorok,
hogy megküzdjenek a dicsőségért! Köszöntsük hát őket,
mindnyájukat!
A hívó szóra harcosok bukkantak fel a kapu félhomályából. Egyre
csak jöttek és jöttek. Sokféle náció, sokféle küzdőstílus képviselői.
Volt, aki teljes lovagi vértet viselt, volt, aki csak acél sisakot és
pajzsot. Kardokkal, csatabárdokkal, lándzsákkal, hálóvetővel
felszerelve érkeztek. Egyiküknél, egy magas, sápadt bőrű nőnél íj
volt. Egy óriási barbár övét koponyák díszítették. Tizennégyen
voltak. Isteni Szajha egyedül. A küzdőtér kapuja döngve bezárult.
– Ez nem harc. Ez csak mészárlás – vetette oda Amer
megvetően. – Miért csinálják ezt? Ha annyira zavarja őket, ami
történt, csak mondják azt, hogy tűnjön el, menjen vissza az utcára
koldulni. Vagy öljék meg csendben, az alagsorban.
Amer nem volt egyedül az érzéseivel. Tizennégyen egy ellen, ez
még Isteni Szajha gyűlölői közül is elgondolkodtatott néhányakat. De
a többség még mindig a halálát kívánta.
– Gladiátorok! – harsogta a kikiáltó – A halálba indultok! Az
istenek kísérjék tetteitek, és ítéltessetek meg általuk!
A gladiátorok égnek emelt fegyverekkel köszönték meg a kikiáltó
jó kívánságait. Csak a kis parasztlány nem reagált a történtekre.
Érdeklődve nézte a szobrokat, melyek körbevették a porondot, és az
embereket a lelátókon. Mosolyogva integetett.
– Nem is tudja, mi folyik körülötte? – kérdezte Amer.
– De, nagyon is tudatában van – válaszolt Aeshma-Daeva.
– A halál torkában csak nézelődik...
– Így igaz. És ez a hatodik lecke, Amer. Figyelj jól!
Amer feszülten figyelt, és közben gondolkodott. Mi lehet a hatodik
lecke a figyelmetlenségben?
– Kezdődjék hát a harc! – üvöltött a kikiáltó.
A harcosok támadásba lendültek.
Az íjász nő célba vette Isteni Szajhát, és kilőtte nyílvesszőjét. A
lány elkapta a levegőben. A tömeg felhorkant.
Egy lándzsa fúródott az íjász mellkasába.
Az egyik gladiátor féltékenységében végzett vele, nehogy ő
szerezze meg a dicsőséget és a bajnoki címet.
A termetes, északi barbár, pajzzsal és csatabárddal rohant Isteni
Szajhára. Egy villanás, és holtan rogyott össze, mélyen átvágott
torokkal, melyből sugárban ömlött a vér.
Néhány harcos összeverekedett, hogy eldöntsék, melyiküké
legyen az érdem – a lány megölése. Nem jutottak dűlőre. Ebbe
ketten belehaltak, a harmadik súlyos sebbel vánszorgott a lány felé,
aki körül eddigre már csak holttestek hevertek.
Zihálva megállt előtte. Minden erejét összeszedve utolsó rohamra
készült. Felemelte a f kardját, és...
Isteni Szajha kése sziszegve szelte át a köztük lévő távolságot, és
fúródott a férfi nyakába, átvágva a légcsövét.
Az utolsó gladiátor habzó szájjal bukott térdre, majd elnyúlt a
homokban és kilehelte a lelkét.
Csend telepedett az arénára. A parasztlányon sem vérnyom, sem
sérülés nem látszott. Mintha nem is egészen evilági lény lenne.
Ekkor természetellenes, gyermeki örömmel kuncogni kezdett. A
halál közelsége szemlátomást boldoggá tette.
Hirtelen kirobbant a hangzavar. A nézők őrjöngtek. Most már
elfogadták, hogy a lány az új bajnok, mert látták hatalmas túlerő
ellen mesterien küzdeni.
– Isteni Szajha! Isteni Szajha! Isteni Szajha! – zengték.
– Mi a véleményed? – kérdezte Aeshma-Daeva tanítványát.
– Különös egy lány – mondta Amer. – Ahogy öl... Nincs arra szó.
– Mi volt a legkülönlegesebb benne?
– Olybá tűnt, mintha nem is lenne egészen itt – merengett el
Amer. – Figyelte a szobrokat, rácsodálkozott erre a sok emberre,
integetett nekik, mosolygott... mintha fel se fogta volna, hogy minden
irányból a halál les rá. Vagy mintha nem érdekelte volna. És ezek
ellenére sem került bajba. Alig figyelt oda. Mi lett volna, ha tényleg
komolyan veszi?
– Mondj valami egyszerű, hétköznapi apróságot, amit megtenni
nem okoz neked gondot – kérte a démon.
– Például... inni, inni elég jól tudok. Vagy enni. Vagy... lélegezni.
Sétálni. Futni. Felöltözni... levetkőzni... kezet mosni... – sorolta Amer.
– Mekkora figyelmet fordítasz ezekre?
– Semennyit. Értem már! Isteni Szajha annyira jó harcos, hogy
koncentrálnia sem kell!
A Mester megrázta a fejét.
– Nem. Fordítva – magyarázta.
Amer megdöbbent ezen.
– Neki a harc olyan, mint nekem az ivás? – kérdezte
elcsodálkozva. Aeshma-Daeva bólintott. – De akkor hogyan tud így
harcolni?
– Van egy régi egyiptomi mese a százlábúról, akit megkérdeztek
egyszer, hogy miképpen képes száz lábbal járni, és többé nem
tudott menni, mert elkezdte figyelni magát. Ázsiában van egy
mondás, ami úgy szól, hogy „Hétköznapi lélek jó minden dologra”.
Ezt harcosoknak tanítják.
Amer nem tudta tovább türtőztetni magát. Ez aztán mindennek
ellentmondott, amit addig hitt és gondolt. Úgy érezte, mentem
megbolondul.
– Attól leszek igazán jó valamiben, hogy félvállról veszem??? –
kérdezte szinte kiabálva.
– Tudod, hogyan tanul a kötéltáncos? – kérdezte a Mester, de
nem várt választ – Leteszi a földre a kötelet, és átsétál rajta. Azután
kifeszítik a kötelet, egy tenyérnyire a földtől, és addig gyakorol, amíg
át nem tud sétálni rajta. Azután magasabban feszítik ki a kötelet.
Azután még magasabban. És még magasabban. Végül két torony
között. Tudod, hogy mi az, amit meg kell tanulnia? Hogy ne vegye
komolyan a magasságot. Ha leteszel egy kötelet a földre, bárki
átsétál rajta. Ha kicsivel magasabban van, szinte senki. Holott nincs
különbség.
– Az egyensúlyérzék a gondolatoktól függ? – kérdezte Amer kissé
hitetlenkedve.
– Természetesen – felelte a Mester. – Amikor iszol, fordítasz
figyelmet az ivásra, de fordítasz figyelmet ezernyi másra is. Ezért
tudsz olyan jól inni. Amikor a kötéltáncos átsétál két torony közé
kifeszített kötélen, fordít figyelmet a kötélre, de ugyanúgy ezernyi
másra is. Ezért nem esik le. Amikor Isteni Szajha tizennégy
harcossal áll szemben, fordít figyelmet rájuk, de a világ többi részére
is. Ezért nem tudják legyőzni. Ez mind ugyanaz, és ugyanarra példa.
Amer ezt képtelen volt megfejteni. Sehogyan sem bírta felfogni,
hogy miről is beszél Aeshma-Daeva. A túlvilági lény elmosolyodott
és folytatta a tanítást.
– Számodra most Rilyna döntése a legfontosabb az életben. Ez
tölti ki a gondolkodásod, ez vezeti a tetteid. Ezért hatalmasnak látod.
Óriási, gigászi, mérhetetlen nehézségnek és talánynak. A
világmindenség legnagyobb kérdése: hogyan változtasd meg Rilyna
döntését? Soha nem fog sikerülni – Amernek összeszaladt a
szemöldöke, a Mester még hozzátette: – így nem. A kötéltáncosnak
arra kell rájönnie, hogy a magasság nem fontos. Hogy valójában
nincs köze ahhoz, hogy át tud-e menni a kötélen vagy sem. Észre
kell vennie a világot a kötél mellett. Ahogyan neked is ez a feladatod.
– Azért nem tudok rájönni arra, hogy mit tegyek Rilyna
szerelméért, mert túl komolyan veszem? – kérdezte Amer – Én nem
érzem, hogy túl komolyan venném. Ő nekem tényleg ennyire fontos.
– Pontosan ezért nem kaphatod meg. Most ő a minden, a
legfontosabb, az élet legnagyobb próbatétele, mindennek az alapja
és célja. Ki vagy te, Amer? Egy halandó ember, aki az erdőben éli az
életét. Mit fogsz tenni a mindenség legnagyobb feladatával?
Nyilvánvalóan semmit. Ez megijeszt. Összenyom. Kételyeket
ébreszt. Idegessé tesz. Rosszkedvűvé. Apróvá. Kiégetté.
Élettelenné. Hiszen mekkora feladat áll előtted? Hogyan légy úrrá e
század legiszonyúbb tragédiáján?
Amernek könnybe lábadt a szeme.
– Én... én megoldhatatlannak látom az életemet... – vallotta be, és
minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne omoljon össze. –
Igazából, elképzelni sem tudom, hogyan szerzem vissza Rilynát...
Ne haragudj, Mester, de ez az igazság. Nem tudom, mit tegyek... A
lelkem mélyén abban reménykedem, hogy majd te oldod ezt meg
helyettem, a varázserőddel.
– A magasság nem számít, Amer! Csak túl komolyan veszed! –
jelentette ki Aeshma-Daeva – Mi a megoldása annak a
problémának, hogy körbevesz tizennégy állig felfegyverzett harcos,
akik mind meg akarnak ölni? Lecsökkented az esemény
súlyosságát. Mit tett Isteni Szajha? Tudatában volt a harcosok
jelenlétének? Ó, hogyne, hiszen elkapta a kilőtt nyílvesszőt! De
tudatában volt a homoknak is a földön, a pillangóknak a levegőben,
a szobroknak a küzdőtér oldalán, az embereknek az emelvényen, a
felhőknek az égen. Neki nem a harc volt a minden. Érted már?
Amer kezdett valamit megsejteni.
– Vegyem észre a világot, Mester? Találjak dolgokat, amik
érdekelnek? Tanuljak valamit? Tegyek valamit, aminek nincs köze
Rilynához? – kérdezte. – És ez megoldja a helyzetemet?
A démon bólintott.
Amernek eszébe jutott az élete. A régi élete, és az új. Szeretett
könyvtárakba járni, olvasni, karikát dobni földbe szúrt pálcára,
filozófusokkal beszélgetni, rókabőrt cserzeni, főzni...
– Fel kell szabadítanod a gondolataidat ahhoz, hogy megtaláld a
megoldást – foglalta össze a démon. – Ehhez arra van szükséged,
hogy tudj másra is gondolni, ne csak Rilynára. A feszültségnek nincs
jó oldala. Amikor elöntenek az érzelmek, képtelen vagy arra, hogy
tiszta tudattal megfigyeld a világot és olyannak lásd, amilyen. Alig,
vagy egyáltalán nem tudsz gondolkodni, és összezavarodik a
mozgás koordinációd. Mindezek folyományaként pedig hibás
döntéseket hozol, a döntéseidet pedig nem tudod végrehajtani, vagy
nem elég pontosan. „Hétköznapi lélek jó minden dologra.”
Csodálkozz rá az esőre, menj el halat fogni, köss barátságokat,
élvezd a naplementét. Beszélgess Isteni Szajhával. Sétálj el a déli
városba. Foglalkozz mással is, törődj mással is. Ily módon
zsugorodik majd össze a probléma, és egy nap olyan apró lesz,
hogy rájössz a megoldásra.
A férfi emésztette a hallottakat. Kezdte belátni, hogy ennek van
értelme. De óriási lelki erő kell hozzá, hogy a halál torkában is képes
legyen valaki erre. Isteni Szajha képes volt.
– Ez tetszik – mondta Amer.
– Helyes. Hét nap múlva találkozunk a dombon, a mocsárban. Ha
addig minden leckét törvényként tisztelsz, elmondom neked az
utolsót.
Hirtelen összerándult a világ, és Amer a kunyhójában találta
magát.
Előkereste öt vaskarikáját, és a rudat, amit évek óta elő sem vett.
Kiment az erdő szélére, leszúrta a rudat a földbe, majd eltávolodott
néhány lépést, koncentrált, eldobta a karikát, és mellétrafált.
Nem koncentrálok!
Ismét dobott. Ezúttal lazán, könnyedén, félvállról. És talált. Újra
dobott, ugyanúgy. És megint.
A szél Amer nevetését vitte a fák közé.
NYOLCADIK FEJEZET
Elteltek
a
napok,
melyeket
Aeshma-Daeva
egyfajta
gyakornokságként jelölt meg Amer számára. Tanítványa szigorúan
betartotta a leckéket, soha, egyiket sem szegte meg. Lelki ereje
egyre nőtt, és vele az életkedve is.
Amer már kora hajnalban kiment a mocsár közepén álló dombra,
és leült a fűbe. Oda, ahová általában ülni szokott. Évek óta járt ide,
már meglátszott a nyoma az aljnövényzetben.
A démon egyszer csak ott ült előtte.
– Az utolsó lecke, Amer – mondta. – Megérdemled, halld hát! Ha
akarsz valamit, állj készen arra, hogy megkapd.
A szavak visszhangoztak a vidéken, mintha a sás is megmozdult
volna hallatán.
– Ha akarsz valamit, állj készen arra, hogy megkapd – ismételte
Amer. Ez egy filozófia, gondolta. Nem olyan egyszerű ez, mint elsőre
tűnik.
– Minden sokkal egyszerűbb, mint elsőre tűnik – igazította ki a
Mester. – De nézzük, mit is jelent ez! Évek hosszú sora telt el, és te
áhítoztál a mágia útjára, de nem indultál el. Hitted, hogy elindultál,
többször is, de mindig bebizonyosodott, hogy tévedés volt. Néhány
napja azonban megértél a mágia útjára. És most azon jársz.
Felkészültél arra, hogy megkapd. Te magad, és az életed.
– Értem, Mester! Hogyan kapcsolódik ez Rilynához? – kérdezte
Amer.
– Gondold végig, és jöjj rá magad – tanácsolta Aeshma-Daeva.
– Készen kell állnom arra, hogy Rilyna az életem részévé válik. De
hát készen állok! Semmire nem vágyom jobban, mint erre!
A démon nem reagált. Amer úgy érezte, tovább kell folytatnia.
Használta a megtanult leckéket. Elképzelte magát, ahogyan
Rilynával sétál, és irigy tekintetek követik. Elképzelte, ahogyan
Rilyna elhagyja, ő pedig szembe néz ezzel, nem esik kétségbe, nem
dühödik fel, hanem elviseli, szemrebbenés nélkül. Igen, képes erre.
Hát készen, áll.
– Az élet nem rendkívüli események sora. És ami egykor
különleges is volt, idővel megszokottá válik – figyelmeztette
Aeshma-Daeva. – Nem csak arra kell felkészültnek lenned, hogy
Rilyna elhagy, és ezt túléld.
– A mindennapokra gondolsz, Mester? Azokra készen állok. Nincs
bennük semmi veszélyes vagy megfejthetetlen – jelentette ki Amer
határozottan. – Mi is lehetne benne? Nem látok ilyet, Mester.
A démon mutatta, hogy még, folytassa, gondolkodjon. És Amer
megtette, tovább elmélkedett. Órákon át. Egyszerűen nem tudott
rájönni, mit is kellene mondania.
– Volt egy pillanat, amikor elképzelted, ahogyan ebédeltek
Rilynával – emlékeztette a démon. – Onnan folytasd.
Amer onnan folytatta.
– Ülünk a házban, vagy az erdőben egy tuskón, vagy a fűben,
valahol, mondjuk akár itt, és eszünk. Ez elég egyszerű. De... lehetne
bonyolult is. Ha megtámad minket néhány rabló. Vagy ha előjön a
sűrűből valamilyen szörnyeteg – felsóhajtott. – Igazad van, erre nem
vagyok felkészülve. Kardom van, de soha nem harcoltam.
– Még mindig rendkívüli eseményeken rágódsz. Az élet nem
ezekből áll. Ha szükséges, hetekig itt fogunk ülni – mosolyodott el
Aeshma-Daeva.
– De mi a nehézség a nem rendkívüli eseményekben? –
értetlenkedett Amer. – Apróságok, semmiségek. Nem bírnak
fontossággal. Habár... – kezdett felcsillanni a remény – ha ezek az
apróságok teszik ki az élet nagy részét, akkor nem is olyan
apróságok.
– Kezdesz célba érni, Amer! – nevetett a démon.
Amer folytatta tovább.
– Rilyna kényelmes, biztonságos életet akar élni. Szereti a szép
ruhákat, szeret sokat játszani, mindenfélét... szeretne utazgatni
távoli vidékekre, hogy megismerje a világot. Értelek, Mester! –
lelkesedett fel Amer
– Rilynának ezek jelentik a boldogságot! És ezt kereste mellettem!
Ezek közül sok mindent nem tudok megadni még neki. Az életem...
csupa rendezetlenség. A figyelmemet annyira lekötik a problémáim,
hogy alig látok ki mögülük. A kunyhóm apró, nem elég két
embernek. Düledezik, felszakadt a tető, beázik, és minden csupa
kosz és por. A ruháim sincsenek jó állapotban, a legtöbbjüket nem is
használom, csak bepenészednek és elrohadnak. Adót is kellene
fizetnem az elöljárónak, de nem teszem. Félek, hogy egy nap
lerombolják emiatt a viskómat. A kertet belepte a gaz. Patkányok
laknak a pincében. Nincs semmi, amivel pénzt kereshetek. Az erdőt
járom, az erdőből élek; ha pénzem van, az erdőben találom. Igazad
van, Mester, Rilyna nem így képzeli az életet. Még nem állok készen
arra, hogy egy nő az életem része legyen.
– Tökéletes! Mindent megértettél – ismerte el Aeshma-Daeva. –
Mit fogsz most tenni?
– Előkészítem az életemet Rilyna érkezésére – válaszolta Amer. –
Rendbe hozom az életemet, bevezetek némi rendet. Valamennyi
rend szükséges, valamennyi rendnek lennie kell. Felelős vagyok a
kedvesemért, és ez sok mindent jelent. Igazad van, Mester, az élet
nem rendkívüli események sora. Igen... már értem, mi ez az állandó
kétség Rilynában. Szeret engem, de az életemet nem akarja élni. Ő
egy jómódú úrilány, én meg egy csavargó vagyok. Még az is csoda,
hogy egyáltalán észrevett. Nagyon kellett szeretnie, hogy időrőlidőre engem válasszon. Mérhetetlenül sok problémát vett a nyakába
miattam. Most szégyellem magam azokért a gondolatokért,
amelyeket néhány hete gondoltam róla, mielőtt meg akartam ölni
Metnort. Metnor élete nyugodt, biztonságos, tele lehetőségekkel.
Metnort tisztelet övezi, engem megvetés. Minden az ellen szólt, hogy
Rilyna és én egy pár legyünk, és mégis azok voltunk, mert Rilyna
szeretett engem és küzdött a szerelmünkért. Csak éppen én nem
értettem meg, hogy mi a baj. Most már át tudom érezni az ő
helyzetét is.
Aeshma-Daeva felállt. Elsétált a domb széléig.
– Készen állsz – szólt hátra a válla felett.
Amer mosolyogva felállt, lesétált a partra, a démon mellé.
– Köszönöm, hogy megtanítottál erre is. Mester, nem tudom,
hogyan fogom tudni valaha is meghálálni, amit értem tettél most, és
az elmúlt években.
– Kedvtelésből tanítalak, és látni, hogy értesz, nem lebecsülendő
öröm a számomra –jelentette ki Aeshma-Daeva. – A többit rád
bízom.
Amer arra gondolt, Mestere magányos, de azután elhessegette a
gondolatot. Vannak más démonok is, találkozott már néhánnyal. A
magány fájdalma pedig túlontúl emberi érzés.
– Foglald össze, amit tanultál az elmúlt napok során! – kérte a
démon.
Amer megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett.
– Döntök, és vállalok mindent, ami a döntésemmel jár. Nem lesem
a világot, nem latolgatom az esélyeket, hogy kihasználjam, ha épp
olyan a helyzet, és elfussak, ha nem. Nem várom el, hogy az
emberek olyanok legyenek, amilyennek képzelem őket, hiszen nem
a képzeletem teremtette őket. Minden újabb pillanat egy újabb világ.
Bármi, ami az enyém, azt a következő pillanatban elveszthetem, és
bármi, ami távol van tőlem, a következő pillanatban az enyém lehet.
Az embereket olyannak látom, amilyennek ők látják magukat, és így
is gondolkodom felőlük. Bánni azonban úgy bánok velük, mintha
olyanok lennének a valóságban, amilyenek lenni szeretnének. Azt
hiszem, ezt hívják tiszteletnek. A végletekig uralkodom önmagamon.
Ebből nem származhat bajom, de ha elveszítem az önkontrollom,
minden összeomolhat. És ez majdnem meg is történt. A
nehézségeket nem veszem túl komolyan, mert ha így teszek,
felnagyítódnak és megijedek. Észreveszem a világot, és érdekel az
egész élet. Az utolsó lecke pedig az, hogy készen kell állnom arra,
hogy bekövetkezik, amire vágyom. Ha felkészültem, jön majd
magától.
Amer elhallgatott. Nem várt elismerést, tudta, hogy jól beszélt.
– Valóban – bólintott a Mester. – Használd, amit tudsz. Még látjuk
egymást.
Aeshma-Daeva eltűnt, Amer magára maradt.
Tele volt erővel, elszántsággal, és tudta, mit kell tennie.
Könnyedséget, szabadságot és boldogságot érzett. Megvívta
minden csatáját Rilynáért, és győzött. Bizonyította a szerelmét.
Elindult a városka felé, hogy rendbe tegye az életét és előkészítse
Rilyna érkezésére.
KILENCEDIK FEJEZET
Amer becsukta maga mögött a háza ajtaját. Mély lélegzetet vett,
élvezte, ahogyan a hűs levegő megtölti a tüdejét. Lehelete hófehér
ködként gomolygott előtte. Néhányszor leguggolt, majd ugrált egy
kicsit, azután sietős léptekkel megindult az erdő felé. A fák közé érve
futásnak eredt, az öreg ösvényen. Az egykor düledező viskóból
takaros kis ház lett, benne és rajta minden ragyogott a tisztaságtól.
Amer megjavította a tetőt és a bútorokat, heteken át csinosítgatta
otthonát. Munkát is talált, és rendszeres jövedelme lett.
Gondolkodástól eltunyult testét edzésnek vetette alá. Kezdte úgy
érezni, hogy felkészült Rilyna visszatérésére.
Már negyedik hónapja tartotta be Aeshma-Daeva leckéit,
fejlesztette magát, fejlesztette az életét, és várta vissza Rilynát. Sok
minden történt ez alatt az idő alatt, volt köztük jó, és volt rossz is.
Szembenézett mindennel, és nem változott a változással. Szilárd
maradt, vállalt mindent, ami a döntésével járt.
Amer végigfutott a hegyoldalon, egészen a lápvidék széléig,
onnan felfelé vette az irányt, és meg sem állt a csúcsig. Jóleső
fáradság járta át a testét. Innen gyönyörű kilátás nyílt az ébredező
városra. Látni ugyan nem látta, de tudta, hol van Rilyna és Metnor
hatalmas háza. Ma van Rilyna születésnapja, néhány óra még, és
megint találkoznak.
Megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába Amert.
– Ma fog megtörténni – mondta ki hangosan.
Nem akart előjelek után kutatni, mert nem tudott annyit Rilyna
gondolatairól és érzéseiről, hogy megítélhesse, mi fog történni. És
egyébként sem kellettek neki előjelek. Megtanult dönteni.
A hegycsúcson nőtt néhány ritka, színes virág. Amer húsz szálat
tépett le, és egy zsineggel gondosan összefogta őket, majd a hátára
vette. Lefelé mindkét kezére szüksége lesz, néhol olyan meredek a
hegy. A virágok csak a hátán voltak biztonságban.
Amer neki indult az útnak. Elő kell még készülnie, nincs sok ideje.
Máskor merészebben ereszkedett, hagyta, hogy vigye a lendület,
tudta, hogy elkapja majd a lejtőn elszórtan növő, vékony törzsű
fákat, és nem zuhan le. Most azonban óvatosnak kellett lennie. A
virág a hátán ritkaság volt, és annak szánta, akiből csak egy van.
Az elmúlt hónapokban többször is látta Rilynát, és néhányszor
beszéltek is. Az elöljárótól engedélyt kapott arra, hogy a piactéren
levest áruljon, ebből keresett némi pénzt. Szeretett leveseket főzni,
jól is csinálta, egyre több lett a vendég. Néhányszor Rilyna is leült
hozzá az egyik rönkasztalhoz, finom, meleg levest enni, főleg,
amióta beköszöntött a hidegebb évszak. Amer kezdetben szégyellte,
hogy dolgoznia kell és nem vagyonos nemes, de idővel ez is elmúlt,
mert ennek sem volt értelme.
Amer fahasábokat hajigáit a kemencébe, és a légterelő
elfordításával felszította a tüzet. Vizet húzott a kútból, és feltette a
lassan forrósodó kőlapra. A szépen művelt kertből hagymát, krumplit
és répát szedett, a kamrából előhozta a húst.
Miközben főtt az ünnepi ebéd, sorra vette Rilyna ajándékait. A
csokor virág, a leves, és a tányérok. Négy tányér, felhőkék
porcelánból, melyeket Amer maga festett meg. Errefelé, közel s távol
mindenki fatányérból evett, ritkaságszámba ment a porcelán. Amer
túlvilági segítséget is igénybevett a beszerzéséhez. De megfesteni
maga festette meg. Óriási műgonddal végezve minden
ecsetmozdulatot. Mivel képet nem tudott festeni, csak mintákat
festett, melyeket szépnek talált.
– Mi ez a nagy sürgés-forgás? – hangzott a háta mögül.
Amer megperdült. Rilyna állt ott, összehúzva magán a kabátot,
dideregve a délelőtti szélben.
– Rilyna... – Amer nem találta hirtelen a szavakat. Lopva a hátsó
kertbe kipakolt ajándékokra pislantott.
– Olyan szép lett a házad, hogy már azt hittem, valaki más lakik
itt... – incselkedett Rilyna.
Együtt nevettek.
– Örülök, hogy itt vagy, de most rajtakaptál – mondta Amer.
– Ezek az én ajándékaim? – nézett körbe Rilyna. Szemügyre vette
a porcelánt, a virágokat, és a főzőlapon fortyogó levest.
Amer bólintott.
– Csodás vagy! – mondta Rilyna elragadtatottan. Szemlátomást
tetszettek neki az ajándékok. Megvizsgálta az egyik porcelántányért.
Még soha nem érintett ilyesmit. A virágot megismerte, mert látta
egyszer, tudta, hogy nehéz hozzájutni. – Még mindig ilyen fontos
vagyok neked?
– És az is leszel mindig. Nézz körül a házban, nyugodtan.
Kijavítottam mindent, és tisztaság van. Mintha nem is én laknék itt...
– mosolyodott el Amer.
– És mi ez a nagy változás? Dolgozol, ügyelsz mindenre, adsz
magadra. Amikor a múltkor abban az elegáns ruhádban láttalak... –
a nő nem folytatta tovább, nem is volt rá szükség. – Hónapok óta
olyan vagy, mint korábban a legszebb pillanatokban. Talán
házasodni készülsz?
– Igen.
Különös érzések suhantak át Rilyna arcán. Köhintett egyet.
– És ki a szerencsés? – kérdezte tettetett örömmel.
– Te – felelte Amer.
Egy ideig egyikük sem szólalt meg, csak nézték egymást
csendben. Azután Rilyna erőt vett magán.
– De én Metnor felesége vagyok.
– Akkor majd elválsz tőle – jelentette ki Amer. Olyan nagyon
magától értetődően hangzott, és semmi erőlködés nem volt benne.
Rilynának tetszett, ahogyan mondta. – Nagyon sokat tanultam az
elmúlt hónapokban. Rájöttem, hogy miért nem tudtál velem maradni,
és miért nem tudtál Metnorral sem.
– Miért? – csillant fel Rilyna szeme. Erre nagyon kíváncsi volt.
– Mert engem szerettél, őt pedig nem. Az én életemet nem
szeretted, de az övét igen.
Rilyna leült az egyik padra. Amer mondani akarta, hogy menjenek
be a házba, mert túl hideg van itt kint, de nem szólt semmit, mert
tudta, hogy ez egy fontos pillanat.
– Igazad van – helyeselt Rilyna. – Még mindig szeretlek, Metnort
pedig még mindig nem. Ne haragudj, hogy... elhagytalak...
Amer leült mellé.
– Kezd olyanná válni az életem, amit érdemes élni. Már van benne
nyugalom és biztonság. Szeretlek, Rilyna, és ezen soha, semmi nem
fog változtatni. Szeretnék veled élni, ez a legnagyobb vágyam.
A nő lassan Amer vállához dőlt, vigyázva, félve, nehogy rosszat
tegyen, hiszen esküt tett a templomban.
– Nem tudom, mitévő legyek... – mondta el-csukló hangon.
Könnycsepp folyt végig az arcán.
– Én sírok utánad, te sírsz utánam. Tudom, mi választott el minket,
de az már nem létezik. Vedd ezt észre, Kincsem! – kérlelte Amer. –
Már más a helyzet. Dönts ennek megfelelően.
Rilyna gondolkodott, majd kimondta.
– Ne haragudj, de nem megy. Nekem Metnor feleségének kell
lennem. Talán gyerekeink is lesznek. Sőt azt hiszem, hogy dobog
egy kis szív a szívem alatt.
Amer megölelte, és arcon csókolta a nőt.
– Nem baj, Kedves, majd máskor döntesz – mondta.
Rilyna Amer szemébe nézett. Tisztaság volt benne, könnyedség,
önbizalom. Nyoma sem volt már benne annak a férfinak, aki
összeomlott előtte, amikor elküldte.
– Honnan van ennyi erőd? – kérdezte.
– Tőled kapom.
– Tőlem? – csodálkozott el Rilyna – Én gyenge vagyok!
– Csak hiszed.
– Amer, ne szeress, és ne akarj engem! Szörnyű bűnt követtem el
ellened, amikor elhagytalak! Szeress ki belőlem, és találj egy nőt, aki
megérdemel téged!
– Rilyna, a legjobbat tetted velem, amit csak lehetett! – jelentette
ki Amer, ami igencsak meglepte a nőt – Rájöttem, hogy van bennem
erő és változni is tudok. Rájöttem, hogy nem egy kis porszem
vagyok, amit erre-arra sodor az élet szele. Azért lettem ilyen erős,
mert szeretlek és veled akarok élni. Egyszer majd együtt leszünk.
Talán ma, talán holnap, talán egy év múlva, talán tíz, vagy talán egy
másik életben. Nem tudom, mikor. Csak azt, hogy egyszer
megtörténik. És akkor boldoggá teszlek, ahogyan te is azzá tettél
engem.
A nő kibontakozott az ölelésből, és felállt. Ömlöttek a könnyei.
– De mivel tettelek olyan boldoggá, Amer?! – tárta szét a karját.
– Azzal, hogy vagy – jelentette ki Amer, nyugodtan mosolyogva.
Rilyna értetlenül nézte a férfit. Lassan visszaült a padra, kicsit
odébb, nehogy összeérjen a válluk.
– Jó, mondjuk, hogy egyszer visszamegyek hozzád. És ha megint
elhagylak? – kérdezte.
– Akkor megint elhagysz. Valamiért ilyen vagy. Talán te magad
sem tudod, hogy miért, és talán te magad sem érted néha, hogy mit
és miért teszel. De elfogadlak ilyennek. Nem akarlak megváltoztatni.
Annyi csoda van benned, annyi minden, amit szeretek! Hogy néha
elhagysz – Amer megrántotta a vállát –, szóra sem érdemes.
Rilyna megint felállt, tett néhány bizonytalan lépést, hogy távolabb
legyen a férfitól. Amer is felállt, mert meg kellett néznie a készülő
levest. Apróra vágta a répát és a krumplit.
Percek teltek el némán. Végül Rilyna feltette a kérdést.
– Mit vársz tőlem?
– Nézz rám, nézz a házra, az életemre – kérte Amer. – Szerinted
sokat tettem a szerelmünkért?
– Igen – vallotta meg Rilyna. – És azt várod, hogy most én is
tegyek valamit?
Amer csak bólintott. Rilyna gondolkodott. Nagy sokára döntött.
– Most mennem kell. Majd... majd találkozunk – mondta, sarkon
fordult és elsietett.
Amer jókedvűen visszatért a tűzhelyhez és folytatta a főzést. Nem
tudta, mi fog történni, bármi megtörténhetett. És ő vállalt bármit, mert
döntött. Nem számított, mit hoz a következő pillanat, készen állt az
elfogadására.
Lassan elkészült a leves. Amer kimerte egy hordozható fazékba,
amilyenben a piactérre szokta kivinni, amit főzött. Összecsomagolta
a porcelán tányérokat, és méretre vágta a virágokat. Megfürdött
gyorsan, felvette legelegánsabb ruháját, és kezébe fogta a
csomagokat. Készen állt. Lélekben is.
Könnyed léptekkel és könnyed szívvel indult az ajtó felé, kinyitotta,
kilépett az utcára és...
Rilyna közeledett.
Három táska volt nála, alig bírta el őket. Az egyikből ruhák
kandikáltak ki. Ragyogott az arca a boldogságtól.
– Hát te? – kérdezte Amer nevetve.
– Tettem valamit a szerelmünkért! – jött a válasz.
Két lépésre az ajtótól összetalálkoztak. Mindkét kezükben
csomag. Csak álltak és nézték egymást. Amer előrehajolt, és
megcsókolta Rilynát. Rilyna visszacsókolt.
Bementek a házba. Letették a csomagokat, végre megölelték
egymást.
– Mégis van igazi összetartozás, Amer! – állapította meg Rilyna –
Szeretlek! És nem teszek többé úgy, mintha ez semmiség lenne!
Amer csak mosolygott. Nagyot sóhajtott, és magában köszönetét
mondott egy démonnak, aki valamilyen megfejthetetlen okból
tanítani kezdte.
Aeshma-Daeva a Holdon állt, és figyelte őket. Oly egyszerű az
élet, gondolta. Azután táncolni kezdett.