Thomas Erikson - Narcisztikusokkal körülvéve

A Narcisztikusokkal körülvéve lebilincselő, gyakorlati tanácsokkal alaposan teletűzdelt útmutató, amely segít abban, hogy megszabadulj a körülötted mozgó manipulátorok mérgező hatásától, és boldogabb, teljesebb és sikeresebb életet élhess. *** „Szeretnéd jobban megérteni a körülötted élő embereket? Ennek titka az önismeret. Ha tisztában vagy magaddal, könnyebben átlátod majd, mit miért csinálnak mások.” Thomas Erikson Thomas Erikson Narcisztikusokkal körülvéve Így kezeld az önimádókat! A könyv az alábbi kiadvány fordítása alapján készült: Copyright ©Thomas Ericson: Omgiven av narcissister. Bokförlaget Forum, 2021 Fordította: Annus Ildikó Szerkesztette: Brassai-Sipos András Borítóterv: Tabák Miklós ISBN 978-963-324-989-5 Megjelent a Central Kiadói Csoport Kft. gondozásában 1037 Budapest, Montevideo u. 9. Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Felelős kiadó: Szemere Gabriella Felelős szerkesztő: Marosi László Tördelés: Sólyom Melinda Korrektúra: Lörinczi Ágnes Nyomdai kivitelezés: Central Dabasi Nyomda Zrt. Felelős vezető: Balizs Attila vezérigazgató A könyvet megrendelheti az animuscentral.hu webáruházban. Nem érdekel a véleményed, mármint ha nem rólam szól. Kurt Cobain BEVEZETÉS A szerelem súlyos elmebetegség. Platón I A szerelem alighanem a legszebb dolog, amit az ember átélhet az életben. Az igazi, hamisítatlan, viszonzott szerelem, ami tényleg alapjaiban ráz meg minket. Az az érzés, amitől a szívünk kicsit gyorsabban ver, és lábunk a szokásosnál jobban remeg. Az a fajta szerelem, amitől álmodozó tekintettel bámulunk a messzeségbe, azt kívánva, bárcsak a szeretett lény mellett lehetnénk. Az a szerelem, amitől készen állunk arra, hogy azonnal megvédelmezzük érzelmeink tárgyát, ha valami fenyegető veszély bukkan fel. Általában két ember szükségeltetik ahhoz, hogy kifejlesszük ezt a mélységes mély csodálatot. De a dolog nem mindig így áll. Néhány évvel ezelőtt megírtam a Pszichopatákkal körülvéve című könyvemet. A megjelenés után meghökkentően sok levelet kaptam az olvasóktól, akik mind azt javasolták, hogy írjak egy könyvet a narcisztiku- sokról is. Kezdetben a legkevésbé sem villanyozott fel a téma. Ennek fő oka az volt, hogy a nárcizmus és a pszichopátia egymáshoz roppant közel álló jelenségek, és nem igazán gondoltam, hogy képes vagyok hozzátenni valami lényeges újat. Telt-múlt az idő, én pedig más dolgaimmal foglalkoztam. De nemsokára magam is elkezdtem észlelni mai társadalmunk néhány különös jelenségét. Olyan történéseket, jelenségeket, amelyeket nehezen tudtam megérteni. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy halom egészen furcsa és szokatlan kérdést vitatok meg egy egész sereg olyan emberrel, akik hozzám hasonló megfigyeléseket tettek. Korábban nem tapasztalt jelenségek futótűzként kezdtek terjedni közöttünk. Mindeközben továbbra is érkeztek az érdeklődő kérdések: mikor írsz már könyvet a nárcizmusról? Aztán végül egy olyan embertől is befutott ez a kérdés, akinek nem tudok nemet mondani - tudod, ki vagy -, mire valóban elkezdtem beleásni magam a témába. Ám azt is elismerem, hogy némiképp vonakodva. De miután mélyreható kutatást végeztem a nárcizmus fogalmáról, egyszerre csak rádöbbentem, hogy megtaláltam a választ egy egész sor olyan furcsaságra, ami mostanság rohamosan terjed a világban. A nárcizmusnak nevezett pszichiátriai személyiségzavar Narkisszosz- ról kapta a nevét, aki a görög mitológia szerint csodaszép ifjú volt, Képhi- szosz folyamisten fia. Narkisszosz olyannyira szép volt, hogy bárki, aki megpillantotta őt, azonnal beleszeretett. A baj csak az volt, hogy ő maga viszont mindenkit visszautasított, még a fiatal Ekhót is. Ezt követően Nemeszisz, a bosszúállás istennője azzal büntette meg, hogy beleszerettette saját tükörképébe. A mítosznak szükségtelenül sok változata is van, ám az egyik szerint Narkisszosz a tó mellett ülve elmerült önmagában, és lassanként elsorvadt. Végül aranyszirmú virággá változott, azzá a nárcisszá, amely ma a nevét viseli. Függetlenül attól, hogy melyik történet az igazabb, szegény Narkisszosz volt az első ismert lény, akit ez a hatalmas, mindent elsöprő önimádat sújtott. Mivel azonban ez egy mítosz, úgy gondolom, hogy maga a probléma a történet keletkezésének pillanatában már közismert volt.Így szokott ez lenni a mítoszokkal: olyasmit írnak le, amit az emberek már megfigyeltek, tapasztaltak maguk körül. Láttunk effélét mi magunk is: te is, én is. Olyan emberek, akik szüntelenül önmagukról fecsegnek, akik minden további nélkül kijelentik, hogy mindent tudnak, mindent tapasztaltak és mindent kipróbáltak már. Olyanok, akik meg vannak győződve róla, hogy joguk van mindenből a legjobbat kapni, akik jobbnak, szebbnek és sikeresebbnek tartják magukat másoknál. Olyanok, akik ötszáz fotót készítenek magukról, nagy kínok közepette kiválasztják a legjobbat, aztán pokolian dühösek lesznek, ha a kérdéses kép túl kevés lájkot kap. Ők azok, akik állandóan jelen akarnak lenni, akik szerint szörnyen fontos, hogy mutogassák magukat, és akik mintha el volnának készülve arra, hogy akármeddig elmenjenek csak azért, hogy kitűnjenek a tömegből. Ha a siker elmarad, akkor iszonyú dühbe gurulnak, követelőzni kezdenek, és gyerekes dacoskodásba fognak, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogyan ők azt elképzelték. Most talán azt gondolod, hogy az efféle jelenség korántsem új. Sokáig csak úgy gondoltuk: micsoda nehéz eset! Most azonban szinte senki sem vonja már fel a szemöldökét, annyira mindennapi lett a jelenség. Olyan családok, akik hajlandóak őrületes adósságokba verni magukat csak azért, hogy lekörözzék a szomszédjukat. Olyan szülők, akik bebeszélik a gyermekeiknek, hogy bármi lehet belőlük, mert természetadta tehetségük van mindenhez a világon. Influenszerek, akik nem csinálnak mást, mint a legújabb divat szerint öltözve felbukkannak a közösségi médiában. Vajon mióta megy így a dolog? Iskolások, akik azt képzelik, hogy nem kell tanulniuk, mert úgyis tudnak már mindent. Az iskolai eredmények csak romlanak, bár a követelményeket folyamatosan csökkentik. Családok, akiket olyan családtagok irányítanak, akik vagy csekély élettapasztalattal rendelkeznek, vagy egyáltalán semennyivel. Tizenévesek, akik eldöntik, hogy hova utazzon BEVEZETÉS nyaralni a család. Anyukák, akik drágább autót vásárolnak a kamasz gyermeküknek, mint amivel ők maguk járnak. Egyetemisták, akik ahelyett, hogy értelmes vitába bocsátkoznának ideológiai ellenfeleikkel, inkább galeribe verődnek és ordibálni kezdenek, hogy túlharsogják az általuk nem kedvelt szónokok hangját. Emberek, akik nyíltan elismerik, hogy hajlandók megtenni bármit - a szó legszorosabb értelmében bármit - annak érdekében, hogy elérjék a céljukat. Persze felmerülhet az a kérdés is, hogy miféle célról van ilyenkor szó. Hajlandóak akár olyan valóságshow-ban is részt venni, amelyekben a testiség és bizonyos emberi magatartásformák olyan módon vannak jelen, hogy azzal alig néhány évtizede rémületbe kergettek volna bárkit a világon. Ma már egészen másféle dolgokat tartunk normálisnak, mint korábban. És akármilyen kellemetlen is a gondolat, mégis nyilvánvaló, mi köze van ennek a nárcizmushoz. De ezek a nárcisztikus viselkedés egyértelmű jellemzői. Néha azonban hátra kell lépnünk egy kicsit, hogy meglássuk a mintázatot, és hirtelen minden egyértelművé válik. A legteljesebb mértékben meg vagyok győződve róla, hogy támogatnunk kell egymást, ha azt látjuk, hogy elfajulnak a dolgok. Nyilván minél előbb, annál jobb, és az emberiség döntő része még nem csúszott bele a kultúránk nárcisztikus részébe. Ha elég korán elkezdünk megvitatni olyan dolgokat, amelyek rossz irányba vezetnek, talán képesek leszünk visszafordítani a kedvezőtlen folyamatokat. II A klinikailag narcisztikusnak diagnosztizált emberek a pszichológusok tűrhetően egybehangzó véleménye szerint a népesség egy-két százalékát teszik ki. De a kérdésben minden kutató más és más számot mond, képtelenek megegyezni egymással. így hát mondjuk azt, hogy a népesség egy vagy egy pár százaléka. Nem olyan vészesen sok, gondolhatnánk. Elvégre egy százalék elenyészően kicsi, ennyi erővel akár félreszámolás eredménye is lehet ez az adat. Másrészről viszont egy százalék azt jelentené, hogy az aprócska Svédországban, ahol lakom, valahol 100-200 ezer között van a narcisztikusok száma. Az egész világra levetítve mindez 70-140 millió közötti narcisztikust jelent. Hanem döntő különbség van aközött, hogy valakit klinikáikig diagnosztizálnak nárcisztikus személyiségzavarral (NPD), vagy csak nárcisztikus viselkedési mintázatot mutat. Ez utóbbit olyan embereknél látjuk viszont, akik nyilvánvaló nárcisztikus viselkedésjegyeik ellenére nem rendelkeznek klinikai diagnózissal. Később majd mondok néhány példát arra, amit nárcisztikus kultúrának nevezek, tehát amikor nárcisztikus tendenciák terjednek a társadalom különböző szintjein. Egyike ezeknek az, ha a kelleténél nagyobb fókuszt irányítunk önmagunkra. Amennyiben hihetünk a nemzetközi kutatóknak, ez a szám a nyugati világban inkább valahol 10 százalék körül van, vagy talán még annál is több: egyes kutatók szerint 15-20 százalék körül. És ha ezt most felszorzod a világ népességével, akkor az a gyanúm, hogy sietve keresel egy széket, amire leülhetsz. Tulajdonképpen mit is foglal magában a klinikai nárcizmus? Az efféle emberek többek között irreális önképpel rendelkeznek, önmagukkal foglalkoznak, különlegesnek tartják magukat, csak magukról tudnak beszélni, nem nyitottak a kritikus vagy negatív megjegyzésekre, nem érzik azt, hogy szabályokat kellene követniük, és gyakorlatilag kizárólag jutalomra és közfigyelemre törekszenek. Mindenki más - szó szerint mindenki - legyen kedves arrébb menni, elvégre itt jövök én! A narcisztikusok valójában a tökéletességre törekszenek, főleg mások szemében. Azt akarják, hogy mindenki őket tartsa a legszebbnek, legintelligensebbnek, legokosabbnak, legedzettebbnek és legjobban öltözöttnek, a legtehetősebbnek, a legeslegsikeresebbnek és a legboldogabbnak az egész hatalmas világon. Nyilvánvaló, hogy mi ezzel a probléma: egy efféle cél egyrészt teljesen irracionális, másrészt abszolút elérhetetlen. Ennél a jelenleginél is még jobban kiterjedt nárcizmus egyszerűen nem volna kívánatos. De ahhoz, hogy alaposabban megvitathassuk a kérdést, meg kell értenünk, hogy miként jutottunk idáig. És el kell gondolkodnunk annak a gyakorlati következményein, hogy a mostaninál is kiterjedtebb nárcizmus mit jelentene mindannyiunkra nézve. Más szavakkal: be kell látnunk, hogy valójában mekkora a probléma. Elvégre ha nem tudjuk, milyen problémát kell megoldanunk, akkor nincs is szükség semmiféle megoldásra. Sok-sok évvel ezelőtt nem voltak utcai terepjárók. Aztán teltmúlt az idő, és már járt néhány utcai terepjáró az utakon. Néhányan vásároltak ilyen autót, aztán magasan, kényelmesen és biztonságosan ültek benne, hiszen kitűnő rálátásuk volt a forgalomra (és közben elállták mások elől a kilátást), valamint azt is jó érzés volt tudni, hogy amennyiben összeütköznének más, szokványos autókkal, akkor nekik maguknak jobb esélyeik volnának a túlélésre. Aki azonban nem utcai terepjárót vezetett, az igencsak veszélyesen élt, hiszen egy utcai terepjáró bármelyik pillanatban elüthette. Az utcai terepjáró magasabb költségét tehát más közlekedők fizették meg. Egyre többen kezdtek hát ilyen autót vásárolni, elvégre mindenki biztonságban akarta érezni magát, és mindenki szeretett volna rálátni a forgalomra. És mi lett ennek a következménye? A benzinfogyasztás az egekbe szökött, a bolygó tartalékait még inkább kiszipolyozták, a káros- anyagkibocsátás egyre csak nőtt… Ha mindenki utcai terepjárót vezetne, akkor az eredeti nyereség, tehát ami miatt ezt a típust választották, nagyrészt eltűnne. Úgyhogy csapdába estünk. A nárcizmus körülbelül ugyanígy működik. A nárcisztikus ember cselekedeteinek árát mások fizetik meg, mint ahogy az utcai terepjárók hadának árát is más közlekedők finanszírozzák. Egy nárcisztikus ember képes olyan módon megőrizni büszkeségérzetét, hogy pofon vágja azt, aki őt megalázta. Ugyanilyen módon képes folyamatosan mesésen nagyszerűnek érezni magát, hogy mások tollaival ékeskedik. Menő ember képét alakítja ki magáról azzal, hogy egy halom lehetséges partnerrel randizik, akik viszont egyáltalán nem tudnak egymás létezéséről. A nárcisztikus ember továbbra is csodálatosnak és fantasztikusnak érzi magát, de nagyjából mindenki más szenved majd miatta. Egyesek szerint a társadalmunk nem bír el ennyi önző egoistát. Ez pedig érdekes kérdést vet fel: mennyi nárcizmust bír el a társadalmunk? Már amennyiben ez a jelenség valóban terjedőben van. III Hogyan is jutottunk el idáig? Lebilincselő kérdés, és vélhetőleg nincsen rá semmi átfogó, konkrét válasz. Egyesek az internetet és a közösségi médiát hibáztatják, mások azt, hogy a csapból is az folyik, miként erősíthetjük magunkat és az önbecsülésünket. A közösségi médiát eredetileg olyan emberek indították, akik jót akartak tenni a világban, akik össze akarták kapcsolni egymással az embereket, megadva nekik azt a lehetőséget, hogy online osszák meg egymással az életüket. Megint mások szerint mindig is enyhén narcisztikusak voltunk, de most először kaptunk a kezünkbe olyan eszközt, amivel ezt láthatóvá is tudjuk tenni. Arról mélyen hallgat mindenki, hogy szülők, akik puszta jó szándékból beleplántálták az ivadékaikba, hogy mindannyian kis hercegnők és világbajnokok, és ezáltal kompakt, lomha hadsereget állítottak elő olyan emberekből, akik csak önmagukra figyelnek és közben alulteljesítenek. A könyv későbbi részében olyan kutatást mutatok be, ahol két iskola tanulóinak teljesítményét vetik össze: olyanokat, akiknek erős az önbecsülésük, olyanokkal, akiknek lényegesen rosszabb, az eredmény pedig enyhén szólva is érdekes. Persze az is megoldás, ha már akkor fantasztikusnak és sikeresnek érezzük magunkat, amikor még hozzá sem kezdtünk a munkához. És az is világos, hogy sok embernek inkább az a célja, hogy sikeresnek érezze magát, mintsem az, hogy valójában az legyen, nem? Meg fogom vizsgálni azt a kérdést, lehetséges-e, hogy elértük az egészséges énközpontúság határát. Mikor vált át a megfelelő mértékű önérzet hiúságba és önelégültségbe, hogy aztán végül patologikus egoizmussá fajuljon? Ügyelni kell az eredetileg nem nárcisztikus embernek is, hogy ne ragadjon nárcisztikus viselkedésmintákba. A nárcisztikus ember ugyan bármikor képes berobbanni egy helyiségbe és magára irányítani az ösz- szes figyelmet, a beszélgetést vagy akár egy egész szervezetet, de előbb- utóbb mégiscsak át fognak látni rajta. A körülötte lévő emberek elkezdik nem kedvelni öt. Ha a nárcisztikus ember nem hagy fel nyilvánvaló énközpontúságával, akkor a környezete utálattal fog reagálni. Ami viszont szöges ellentéte annak, amit a nárcisztikus ember el szeretne érni: jelesül a tökéletes és visszavonhatatlan csodálatot. IV Mielőtt nekifognék a magunk körül tapasztalható nárcisztikus kultúra leírásának, elmondom majd, illetve példákkal is illusztrálom, hogy micsoda valójában a nárcisztikus személyiségzavar, az NPD (Narcissistic Personality Disorder): egy zavart állapot. Ezt követően kérést intézek hozzád és mindenki máshoz: gondold végig nagyon alaposan, hogy mi mint társadalom mivé kívánunk fejlődni. Milyen emberek szeretnénk lenni? Ki szeretnél te lenni? Mit szeretnél, mi irányítsa az életedet és a fejlődésedet? Mit szeretnél, milyennek lássanak azok, akikkel mától fogva találkozol? Választhatjuk az egyértelműen nárcisztikus utat, amelyet hiúság, énközpontúság, társadalmi szegélyez. felszínes elszigetelődés, mások kapcsolatok, hibáztatása irigység, és káosz De választhatunk egy másik utat is, amely jó messzire elvezet minket a fentebbitől. Nagyobb szabadsággal jár ez számunkra, de átfogóbb felelősséggel is. Felelősséggel önmagunk, a családunk, gyermekeink, a számunkra legfontosabb dolgok és személyek iránt. De felelősséget jelent ez aziránt a társadalom iránt is, amelyben élünk. Ez az út nehezebben járható, de a nárcisztikus nézőponttól eltérően, ami legnagyobbrészt illúzió, ez legalább valóságos. Ahelyett, hogy önmagunk teljes tökéletességének utópisztikus képét hajszolnánk, törekedhetünk arra, hogy egyre jobbá váljunk. Ez az út persze végtelen, de előnye az, hogy ez legalább valóban létezik. Egy valódi út ez, amely sokkal hívebb önmagunkhoz. Ehhez egyvalamit meg kell tennünk, nekem is, neked is: meg kell állnunk egy pillanatra, és eltöprengenünk mindezen. Be kell húznunk a féket és el kell gondolkodnunk azokon a kérdéseken, amelyek életünk hátralévő részére hatással lesznek. Van egy olyan út, amelyen haladva sikert, és talán még boldogságot is találunk abban, hogy kevesebbet gondolunk önmagunkra, és egy kicsit többet egymásra. Ez a könyv pontosan erről az útról szól. ELSŐ RÉSZ NÁRCIZMUS 1. FEJEZET 1. Ml A NÁRCIZMUS? Önmagunkat jobban szeretjük másoknál, de mások véleményére többet adunk, mint a sajátunkra. Marcus Aurelius A nárcizmus, akárcsak a pszichopátia, időtlen idők óta létezik. A Homo sapiens sapiens faj egyes tagjai szenvednek ilyenben. Amiképpen akadnak csendes emberek és hangoskodó emberek, koránkelők és hétalvók, kutyautáló macskarajongók és macskautáló kutyarajongók - éppen így akadnak nárcisztikus emberek is. Az evolúció megteremtette a nárcizmus jelenségét, és alighanem teljességgel hiábavaló azon töprengeni, hogy miért. Talán a Teremtőnk részéről volt ez egy gonosz tréfa még az idők kezdetén. „Na, küldjünk le nekik valami érdekes kihívást, lássuk, megbirkóznak-e vele. Miért is ne lehetne ez egy emberi alakba bújtatott trójai faló?” Na igen, miért is ne? Az embert mint fajt problémák és zavarok változatos sora sújtotta. A nárcizmus a sok lehetséges példa közül csak az egyik. A nárcizmussal kapcsolatban fontos leszögezni, hogy nem betegségről van szó, nem pszichotikus állapot, a pszichikai betegségekkel nem összevethető. Gyógyszerrel nem lehet megszüntetni, nem lehet megtanulni kezelni. A nárcizmus egy személyiségzavar. Ezt azért fontos belátni, hogy már az elején tisztában legyél vele: ezt nem lehet gyógyítani vagy kezelni. Visszatérek majd azokhoz a módszerekhez, amelyeket használni szoktak, de a nárcizmus alighanem éppoly kevéssé gyógyítható, mint a színvakság, vagy a Rolling Stones iránti rajongás. Ez egyszerűen így van és kész, nem tudunk vele mit kezdeni. A svéd Wikipédia ezt írja: Elbűvöli a saját tükörképe. A nárcisztikus személyiségzavar, rövidítve NPD, egy személyiségzavar, amelynek jellemzői a következők: túlzott magabiztosság, hiányos önismeret, túlzott önérzet, túlbecsült önkép, a középpontban létezés szüksége, hiányos empátia. A Pszichológiai útmutató honlapján ez olvasható a nárcizmusról: Domináns jellemvonása a felfújt önkép, amelyben a kérdéses személy nagyszerűnek, magasztosnak és sikeresnek érzi magát. Amiképpen sok más diagnózis, a nárcizmus is túl gyakran használatos a köznyelvben. Ahhoz, hogy az irodában valakit nárcisztikus baromnak bélyegezzenek, néha az is elegendő, hogy az illető egy egészen kicsit túlzóan beszéljen önmagáról. Mi tagadás, néha zavaróak tudnak lenni az énközpontú emberek, és valóban ez az egyik jellemzője a nárcizmus- nak, de akad még több is. A nárcizmus általános jelei: • Irreális, grandiózus önkép. Rettentően önimádó. • Csak magáról beszél. • • Az a meggyőződése önmagáról, hogy különleges és egyedi. Arrogáns és fennhéjázó. • Szívesen kritizál és ítél el másokat. • • Nem érzi, hogy neki is követnie kellene a szabályokat. Mindig önmagát tolja előtérbe. • Úgy érzi, hogy neki mindenből a legjobb jár. • • Rendkívül érzékeny a kritikára. • Vonzza a hatalom és a hírnév. Állandó megerősítést követel. • Ha megkérdőjelezik, agresszívvá válik. • • Megtévesztő és manipulativ. Ezen pontok mindegyike kisebb alkotóelemekre bontható, és van értelme annak, hogy mindegyikbe belemélyedjünk. Elképzelhető ugyanis, hogy ennek segítségével olyasmit sikerül megértenünk, amit máskülönben csupán halványan sejtenénk. Biztosan te is találkoztál olyan emberekkel, akiket minden további nélkül narcisztikusként diagnosztizálnának, ők maguk azonban nincsenek ennek tudatában. És beszélgetés közben olyasmiket gondoltál, hogy milyen fura ez az egész, valami nem stimmel, de mi lehet az? Velem van valami baj? A következő leírás talán megválaszolja néhány kérdésedet. Ezenkívül amennyiben valakiről azt hallod, hogy nárcisztikus, viszont valójában nem az, akkor ennek a fejezetnek a segítségével eldöntheted, hogy mi is igazából a helyzet. Te magad is megtanulhatod meglátni a mintákat, még ha nem is vagy képzett pszichológus. Mélyedjünk el az egyes jellemzőkben! Ha megnézzük mindegyik jellemvonást, láthatjuk, hogy tulajdonképpen egész jól összefüggnek egymással. Némelyek átfedésben is lehetnek egymással, anélkül azonban, hogy pontos egyezést mutatnának. Irreális önkép Ezt néha grandiózus önképnek is nevezik. Az, hogy valakinek irreális az önképe, pontosan ezt jelenti: az illető önképe nem felel meg a valóságnak. Ez persze mindkét irányban igaz. Egy roppant sikeres ember, aki tökéletes kudarcként éli meg önmagát, éppúgy irreális önképpel rendelkezik, hiszen a reális éppen azt jelenti, hogy valami megegyezik a valósággal. Ebben az esetben azonban pont az ellenkezőjét értjük alatta: még a roppant kevéssé sikeres emberek is képesek önmagukat abszolút nyerőnek látni. A narcisztikusok speciális csoportjába tartoznak az olyanok, akik kudarcként élik meg önmagukat, és egyébként igen gyakran keresnek fel pszichiátert: részben depressziójuk miatt, részben pedig azért, hogy megerősítést nyerjenek (eltérően a másfajta narcisztikusoktól, akik nem mennek pszichiáterhez). Az egész világot okolják azért, hogy igazságtalanul kezelik őket, hiszen - mondják ők maguk olyannyira tele vannak tehetséggel, hogy valójában magasan a tömegek fölött kellene állniuk. Gyakran táplálnak irigységet más emberek irányában, és meggyőződésük, hogy a többi ember valami egészen más módon ért el sikereket, nem pedig tehetség vagy fantasztikus teljesítmények révén, mint a nárcisztikus. A nárcisztikus ember irreális önképe azt jelenti, hogy nem érzi, hogy bármifajta határai lennének. Olyan munkákat vállal el, amelyekre nincsen képesítése, és aztán roppantul meglepődik, amikor kiderül számára, hogy a dolog nem is olyan egyszerű. Olyan kérdésekben bocsátkozik vitába, amelyekről alig tud valamit, és amikor bebizonyítják neki, hogy nincsen igaza, azt bizony elég nehezen dolgozza fel. Rettentően önimádó A Word szinonimaszótára szerint az önimádóra a következő szavak használhatók még: egocentrikus, énközpontú, önző és befelé forduló. Ezt az utóbbit legjobb, ha rögtön ki is húzzuk. Persze vannak introvertált narcisztikusok, hogyne lennének, de valójában ők vannak kisebbségben. A nárcisztikus ember jóformán csakis magára gondol, a saját élményeire, a saját preferenciáira és a saját szükségleteire. És mi van a többiekkel? Léteznek ők is, de csakis azért, hogy a nárcisztikus ember kihasználhassa őket a saját érdekében. Egész egyszerűen: minden a nárcisztikus ember körül forog. Az ő világképe számít egyedül, ehhez kell tehát igazodnia mindenki másnak is. Minden eseményt vagy történést aszerint kell megítélni, hogy maga a nárcisztikus ember mit gondol róla. Ha ök maguk hasznát látják egy eseménynek, akkor az pozitív, még akkor is, ha tíz másik embernek viszont egyértelműen negatív. És ha egy esemény negatívnak tekinthető a nárcisztikus ember számára, de pozitív száz másik embernek, akkor az kérdés nélkül rossz esemény. Csak magáról beszél Minden beszélgetés végső célpontja a nárcisztikus ember. Hogy mi a beszéd valódi tárgya, az tulajdonképpen teljesen mindegy, mert a nárcisztikus számára tökéletesen természetes jóformán mindenhol önmagát látnia. A nárcisztikus ember minden történetbe belehelyezi magát, hangsúlyozva a tapasztalatait ebben vagy abban a témában. Miután a többi ember tökéletesen érdektelen a számára, teljesen természetes, hogy kellemesebb témák felé kívánja terelni a beszélgetést. És ha a narcisztikusnak mégsem sikerülne belekevernie magát az aktuális beszédtémába, hát egyszerűen témát vált - és saját magáról kezd beszélni. Biztosan hallottad már ezt a viccet: Na most már eleget beszéltem magamról, hadd halljam a te véleményedet is. Mit gondolsz - rólam? Az a meggyőződése önmagáról, hogy különleges és egyedi A nárcisztikus ember tökéletesen meg van győződve önnön unikális mivoltáról és különlegességéről. Persze minden ember unikális a maga módján, de a nárcisztikus számára ez azt jelenti, hogy hite szerint olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek jóformán nincsenek senki másnak. Nekik más tulajdonságaik vannak, mint más embereknek. Ök szebbek, okosabbak, sikeresebbek. Ezek az emberek azt képzelik magukról, hogy Isten őket adta ajándékba az emberiségnek. Abszolút fantasztikusnak tartják magukat, aki pedig ennek ellenkezőjét találja hangoztatni, az igen hamar problémákkal lesz kénytelen szembenézni. A nárcisztikus vonásokkal rendelkező ember ezenkívül azt is képzeli, hogy öt igen nagy becsben tartják, sőt roppantul szeretik is. Egészen komolyan képes azt hinni, hogy igen nagy körben örvend roppant népszerűségnek - talán népszerűbb mindenkinél -, de az igazság alighanem az, hogy néhány ember körében talán valóban népszerű, de alighanem mások körében kevésbé az. A nárcisztikus ember azt képzeli, hogy ő ül a világ legtetején, még akkor is, ha mások szerint a legkevésbé sem így áll a helyzet. Szívesen kritizál és ítél el másokat Miután a nárcisztikus ember máris mindenben a legjobb és ezzel gyakorta dicsekszik is, pontosan tudja, hogy a többiek őnála sokkalta rosz- szabbak. És ezt szívesen hangoztatja is, nemritkán igencsak elítélő hangnemben. Úgy érzi, joga van azt mondani, ami neki tetszik, ezért aztán mondja is. És mivel nyilvánvaló megvetést érez a többi ember iránt, egyszerűen muszáj lenyomnia másokat. A nárcisztikus egyszerűen jól érzi magát attól, hogy másokat lenéz, mert ezáltal saját magát nagyobbnak tudja érezni, egy igazi győztesnek. Mivel a narcisztikusnak általában arrogáns és fennhéjázó a viselkedése vagy az attitűdje, csupán néhány emberre hajlandó időt és figyelmet fordítani. A jelentéktelen emberek igazából nem érdemlik meg a figyelmét. És az a nárcisztikus ember, aki képes jól kifejezni magát, óriási rombolást tud végrehajtani egy szegény, mit sem sejtő áldozat lelkében. Ennek egyik példája az az interneten megmutatkozó gyűlölet, amely az utóbbi években robbanásszerű növekedésnek indult. A nárcisztikus ember tökéletesen profi abban, hogy miként lehet leugatni az olyanokat, akiket különböző okokból nem kedvel. Teljesen mindegy, hogy az áldozat elkövetett-e valamit vagy sem. Miután a nárcisztikus ember minden erkölcsi törvény felett áll, tehát hite szerint joga van azt tenni, amit csak akar, és nagyobbnak is érzi magát azáltal, hogy mások jelentőségét kicsinyíti, rengeteg időt képes fordítani arra, hogy olyanokra támadjon, akiket lenéz. Az effélék néha egyszerűen közönséges zsarnokok és zaklatok. Rendkívül érzékeny a kritikára Bizonyos emberek, akik az őszinte és nyílt beszélgetéseket részesítik előnyben, szívesen mondanak kritikát, a nárcisztikus ember esetében azonban ez csak egyetlen irányban működik: amíg neki joga van kritizálni és leszólni másokat, addig ő maga jóformán semmi effélét nem tűr. Mivel a kritika annak egyértelmű jele, hogy a világ nem vette észre a nárcisztikus ember nagyságát, gyorsan jön a reakció, nemritkán hirtelen fellobbanó düh formájában. És vele együtt persze a bosszúvágy. A kritikát többféle módon lehet értelmezni. Részben lehet valódi kritika, tehát például negatív véleményt mondasz a nárcisztikus ember valamiben mutatott teljesítményéről. De jelentheti azt is, hogy nem dicséred meg őt kellőképpen, vagy nem törsz ki a láttán elég hangos üdvrivalgásban. Amíg nem úgy viselkedsz, ahogyan azt a nárcisztikus ember elvárná tőled, bármikor robbanhat a bomba. Nem érzi, hogy neki is követnie kellene a szabályokat Az előző pont nemritkán ezzel a következménnyel jár: miután a nárcisztikus ember önmagát hihetetlenül különlegesnek és unikálisnak éli meg, ez azzal az érdekes hatással jár, hogy a többiek által betartott társadalmi szabályok rá nem érvényesek. Lehet szó bármiről: betartani a sebességkorlátozást, vagy felelősséget vállalni az elvégzett munkáért. Ráadásul, ha az ember úgy érzi, hogy neki igazán nem kell követnie a játékszabályokat, amelyek egy normális társadalomban irányadók, akkor aztán tényleg ki fog tűnni az illető. Persze képes a nárcisztikus ember arra is, hogy megerőltesse magát és kedves, udvarias és szívélyes legyen, de mivel igazából nem érzi azt, hogy szükséges így viselkednie, a maszk hamar lehull, ha provokáció éri. Ez az egyik oka annak, hogy a nárcisztikus emberek csak ritkán igazán közkedveltek. Persze minden további nélkül lehetnek csodálóik, akik állandóan rajtuk lógnak, de valójában senki sem kedveli őket: nem követik a szabálykönyvet, ami miatt tökéletesen beszámíthatatlanná válnak. És hosszú távon ezt nem sokan viselik el a környezetükben. Az ismerősi kapcsolataik alighanem jóval felszínesebbek, mint amennyire ők ennek tudatában vannak. Mindig önmagát tolja előtérbe Minden mondatuk, minden gondolatuk önmagukkal kezdődik. Úgy gondolom, szerintem, az a véleményem, azt szeretném, azt akarom, azt követelem… Mivel a nárcisztikus ember saját magát látja mindenben bajnoknak, mindig hangsúlyozni fogja önnön erényeit. Mindezek mellé még informálja is a többieket önnön népszerűségéről, fontos ismerőseiről és kapcsolati hálózatáról. Ez a grandiózus önkép egyik variánsa, és amikor a nárcisztikus ember szünet nélkül azt ecseteli, hogy ö személy szerint mivel járult hozzá a világ folyásához, ennek rendszerint furcsa hatása lesz. Több ez annál, mint ha valaki állandóan csakis magáról beszél. A legkevésbé sem kizárt, hogy a nárcisztikus ember jótékony célokra adakozik, de csakis akkor, ha szétkürtölheti az egész világban, hogy mit tett. Az oka roppant egyszerű: dicséretet akar bezsebelni a hatalmas szívéért. Az, hogy ezer koronát adományozzon egy gyermekmentő szervezetnek, még csak az első lépés, önmagában nem elegendő. Erről utána ugyanis egy posztot is muszáj kiraknia az Instagramra vagy a Facebookra (vagy leginkább mindkettőre), hogy begyűjthesse utána képzelt rajongói táborának harsogó ovációját. Nyugtalanító módon igen gyakran lehet nárcisztikus embereket találni mindenféle jótékonysági szervezet magasabb beosztású dolgozói között. Ök azok, akik a legkevesebbet dolgoznak, de a leggyorsabban haladnak felfelé a ranglétrán, főként azon kollégáik vagy igáslovaik rovására, akik valóban egész életüket a jótékonysági munkának szentelték. Úgy érzi, hogy neki mindenből a legjobb jár A nárcisztikus ember határozott véleménye az, hogy neki mindenből a legjobb jár, amit a világ csak nyújthat. Az, hogy a legjobbra törekedjenek, hogy elérjék a tökéletességet, egyfajta hajtóerőként funkcionál. Amiképpen a kisgyerek is úgy érzi, hogy megtehet bármit, ami eszébe jut, így érzi a nárcisztikus ember is, elvégre neki ez jár: hogy elvegye azt, amit akar, hogy megalázzon vagy letaposson másokat, hogy a legmagasabb fizetést kapja a legkevesebb munkáért - neki minden efféléhez természetes joga van. Továbbá születési előjoguknak tekinthető, hogy a legelőkelőbb környék legelegánsabb házában lakjanak, övék legyen a legdrágább autó, a legmárkásabb ruhák. A sort lehetne még folytatni. Ha a nárcisztikus ember meg akar szerezni valamit, az azért van, mert azt képzeli, hogy joga van hozzá - ennél több érv pedig igazán nem kell. Akármilyen kevéssé is logikus ez, az ő fülükben tökéletesen racionálisan cseng. És miután mindenfajta jutalmat azonnal meg akarnak kapni, gyakran a rövidebb utat választják. Vonzza a hatalom és a hírnév A nárcisztikus ember számára a hatalom és a hírnév egyértelműen pozitív töltetű fogalom. Elvégre ez a két dolog éppen az ő értéküket hangsúlyozza, amire mindenkinek fel kellene figyelnie. Márpedig a figyelem roppant fontos számukra, és vicces módon nem feltétlenül csupán a pozitív figyelem: a negatív figyelem is jobb, mint a figyelem teljes hiánya. A nárcisztikus ember ezen a ponton éppen olyan, mint a kisgyerek. Ennek a következménye az, hogy a narcisztikusok a pszichopatákhoz hasonlóan gyakran arrafelé húznak, ahol hatalom van, és amerre a figyelem irányul. Abból viszont probléma lehet, ha mások nem tartják őket figyelemre méltónak. Amennyiben nem kapják meg azt a megerősítést, amire szükségük van, akár még enyhe depresszió is sújthatja őket. Állandó megerősítést követel Sok ember keményen dolgozik és élvezi azt a megerősítést, amivel siker esetén a környezetük megajándékozza őket. De ennyi, nem több: megelégszenek annyival, hogy elfogadták őket. Nem úgy a nárcisztikus ember: ő csak akkor képes létezni, ha állandó megerősítést kap. És mivel azt képzeli, hogy joga is van hozzá, állandóan még többet akar belőle. Lehet ő a főnök jobbkeze, aki csakis azért szaladgál folyton felettesének ügyeit intézve, hogy utána azt hallgathassa, hogy ő bizony milyen ügyes és nélkülözhetetlen. De lehet ez a főnök is, aki unosuntalan tortával vendégeli meg a személyzetet, hogy aztán azt hallja vissza, mennyire népszerű is ő. A nárcisztikus egyszerűen kiköveteli a megerősítést, és ezt a környezet számára igazán nem könnyű feldolgozni. Hogyan képes valaki egész álló nap azt hallgatni, hogy milyen jóvágású, jól öltözött, ügyes, sikeres és népszerű? Megtévesztő és manipulativ A nárcisztikus gyakran rendkívül hatékonyan képes felismerni embertársai gyengeségeit, és ezeket aztán nemritkán áldozatai ellen fordítja annak érdekében, hogy becsapja és átverje őket. Tulajdonképpen a természetében van kódolva az, hogy másokat kihasználjon. Általában közömbös mások érzései iránt, ami viszont ügyes manipulátorrá teszi öt. Mivel nem kifejezetten érdekli, hogy lebukik-e vagy sem, olyan szemtelenül képes fellépni, hogy nehezen hisszük el, hogy éppen becsap bennünket. Milyen következtetéseket vonhatunk le idáig? Ezek a nárcizmus alapvető jellemzői. Vannak pszichológiai eszközök, amelyek ezeket a tulajdonságokat viszonylag magas találati aránnyal képesek mérni, és a könyv későbbi részében be is mutatok egy ilyet. Ha az ember kellően sok pontot szerez az egyes területeken, akkor klinikailag narcisztikusnak tekinthető. Ezt a diagnózist azonban csak képzett szakemberek állíthatják fel, leginkább olyanok, akik éppen ennek a területnek a specialistái. Nem teheti ezt meg bármelyik pszichológus, sokan vannak ugyanis olyanok közöttük, akik szerint a nárcizmus - sőt még a pszichopátia is - kezelhető. Ez viszont egyszerűen a probléma helytelen felfogása. Számos hétköznapi embernek vannak azonban nyilvánvaló nárcisztikus tulajdonságai anélkül, hogy valaha is diagnózist kapna. És az kétségtelenül megállapítható, hogy a társadalmunk bizonyos esetekben díjazza is ezt a fajta viselkedést. Megnézünk majd ezek közül néhányat, és látni fogjuk, milyen kockázatok lehetnek; mint ahogy azt is megvizsgáljuk majd, hogy létezhet-e bármiféle előnye a nárcizmusnak. 2. FEJEZET AMIKOK AZ EMBEB EGY KICSIT KÜLÖNLEGESEBB A TÖBBIEKNÉL Ne feledd: egyedi vagy. Mint ahogyan mindenki más is. Margaret Mead Egyedi vagy? Alighanem igen, de ugyanakkor kénytelenek vagyunk azt is megállapítani, hogy legnagyobb valószínűséggel minden ember egyedi abból a megfontolásból, hogy milyen emberré alkotta meg a természet. Minden embernek egyedi DNS-e van. A DNS-szálak minden élőlény esetében különbözőképpen néznek ki. Rengeteg minden néz ki hasonlóan, de most ne foglalkozzunk a nehezen emészthető tudományos terminusokkal, főleg azért, mert ez egyébként is csupán egy nagyon kis összetevője annak a ténynek, hogy egyedi teremtmény vagy. Ha megnézünk más tényezőket, akkor találunk sok mindent, ami egyedi. Egyéniségként, ha nem is száz százalékig vagy egyedi, hát majdnem száz százalékig. Vagyis hát - tulajdonképpen mi is számít egyediségnek egy ember személyiségében? Egészen pontosan mennyire lehetünk egyediek? Melyik nemhez tartozol? Bármit válaszolsz is, az emberiségnek hozzávetőlegesen ötven százalékától máris különbözöl. Hány éves vagy? Az emberiségnek csak töredéke éppen annyi idős, amennyi te. Ezen a bolygón hány embernek van pontosan olyan képzettsége, mint neked? Hány embernek ugyanolyan a társadalmi és családi háttere, a havi jövedelme? Tartozol bármelyik vallási felekezetihez? Mit gondolsz az éghajlatváltozásról? Mi a politikai felfogásod? Házas vagy? Nem? Élettársi kapcsolatban élsz? Vannak gyermekeid? Miért? Vagy úgy, tehát nincsen gyermeked? És miért? Mi a helyzet a szabadidős tevékenységekkel? Milyen ételeket eszel szívesen, és melyek azok, amelyeket szívből gyűlölsz? Milyen magas vagy? Jól végzed a munkádat? A munkaidődnek mekkora részében dolgozol valójában? Megbízható embernek tartod magad, aki többnyire mindig betartja az ígéreteit? Alapos vagy, vagy inkább hanyag? Milyen a temperamentumod? Az egytől huszonhárom millióig terjedő skálán - amelyben a huszonhárom milliót a világ legszuperebb számítógépe jelenti, az egy pedig leginkább egy halottat: milyen gyorsan vagy képes döntést hozni? Koránkelő vagy, vagy inkább éjjeli bagoly? A homlokodhoz szorítanak egy pisztolyt és megkérdezik, hogy kutya vagy macska. Melyiket választanád? Ha minden tényezőt felsorolunk, amelyek révén lehetséges volna egy egyént meghatározni, akkor megállapíthatjuk, hogy bizony nem csupán a DNS-ed tesz téged egyedivé hétmilliárd másik ember között. Gyakran hangsúlyozzák, hogy sokkal inkább hasonlóságunkra kellene fókuszálnunk, semmint a a különbségekre. Ugyan értem én, hogy mit is szeretnének ezzel mondani, mégis azt hiszem, hogy némi félreértés uralkodik azzal kapcsolatban, hogy valójában miféle értelme is van az unikalitás hangsúlyozásának. Több mint naiv dolog azt hangsúlyozni, hogy mindannyian egyformák vagyunk, hiszen, amint azt az előbb kifejtettem, éppen hogy egyediek vagyunk mindannyian. Amikor az ember nem csupán egyedi, de elképesztően különleges is A következtetés igen érdekes. Azt állítani, hogy egyediek vagyunk, miközben a többiek is azok, tökéletesen értelmetlen. Elvégre, ha mindenki egyedi, akkor a szó rögtön el is veszíti értelmét. Az egyéni jelentése: fajtájában egyedülálló. Ebben nincsen semmi különleges. De rendben van, megállapíthatjuk, hogy egyediek vagyunk, anélkül azonban, hogy a tapasztalt különbségeket értékelnénk. A kihívás pontosan abban rejlik, hogy elfogadjuk a különbségeket anélkül, hogy egyúttal értékelést is kapcsolnánk hozzá. Azt állítani, hogy egy bizonyos tulajdonság jobb vagy rosszabb egy másiknál, szerintem problémákat vet fel. Most talán azt kérdezed magadtól, hogy mit is akar mondani ez a fickó ezzel az egésszel. Az, hogy egyediként definiálod magad, egyszerűen annyit jelent csupán, hogy senki sincsen, aki pontosan olyan lenne, mint te. Az azonban, hogy valaki különlegesnek tartja magát, nem ugyanaz. Ha azt mondod, hogy különleges vagy, az annyit tesz, hogy van benned valami specifikus, ami nem sok másik emberben van meg. Ebben az is benne van, hogy egy kicsit több vagy másoknál. Nem csupán egyedi vagy, mert van valami különleges tulajdonságod, egy adottság, talán lélek, amit most közelebbről meg fogunk vizsgálni. Különleges vagy, fantasztikus, csodálatos, megtehetsz bármit, mert te egyszerűen… te vagy. Előre is elnézést kérek ezért, de az igazság az, hogy statisztikailag nézve nem valószínű, hogy kifejezetten különleges vagy. Ugyanis a bolygón élő embereknek csupán egy elenyészően kis része mondhatja el magáról, hogy valóban különleges. És ez az a pillanat, ahol a nárcisztikus emberek igyekeznek a mi rovásunkra pontokat gyűjteni. A különlegesség kockázatai Talán helytelen ez a szakaszcím. Könnyen lehet, hogy egyáltalán semmi baj sincsen azzal, ha valaki valóban különleges. Tehát nem csupán egyedi vagy, de tényleg rendelkezel is valami olyasmivel, amivel emberek milliói számára vagy képes olyan dolgot adni, amivel valóban segíted az életüket: Isaac Newton, Teréz anya, Albert Einstein, Nelson Mandela, Marie Curie, Bill Gates, William Shakespeare, Beyoncé. A különlegesség természetesen valami pozitív dolog. De kizárólag egyetlen feltétellel: hogy az ember valóban különleges. Legyünk őszinték. Mi, az emberek többsége, nem rendelkezünk semmi olyan felülmúlhatatlan, elképesztő tehetséggel, ami hősökké tudna emelni minket. Saját magamról például pontosan tudom, hogy egyetlen olyan területen sem vagyok természetes tehetség. Vannak dolgok, amikben tűrhetően jó vagyok. Bizonyos területeken kifejezetten otthonosan mozgok. Ez azonban nem a magzatvízzel együtt érkezett. Azokat a készségeket, amelyekkel rendelkezem, mind tanulnom kellett. Valahol itt kezd el kikristályosodni egy kínzó probléma: ugyan nem találkoztam túl sok egyértelműen különleges emberrel, néhány olyannal azonban igen, akik egész egyszerűen egyedülállók voltak. Az olyasféle emberekre gondolok itt, amilyenek mi magunk is szeretnénk lenni, de fájdalmas módon kénytelenek vagyunk beismerni, hogy az effélékkel még csak össze sem mérhetjük magunkat. Viszont annál több olyan emberrel hozott össze a sors, akik úgy viselkedtek, mintha különlegesek lennének. A különlegesség legfőbb kockázata nézetem szerint abban rejlik, hogy sokan akarnak ilyenek lenni: különlegesek, olyanok, akik valamilyen kirívó tulajdonsággal rendelkeznek. Akik mintha többek volnának nálunk. A különlegesség egyszerűen azt jelenti számukra, hogy jobbak másoknál. Akkor hát hogyan válik az ember különlegessé? A válasz minden bizonnyal a génállomány-kutatásban gyökerezik, elrejtve sok réteg rendkívül komplex hipotézis alatt, amely mind azt latolgatja, hogy miként születnek bizonyos egyének olyan tulajdonságok birtokában, amelyekkel szinte senki más nem rendelkezik. Tudjuk azt, hogy személyiségünket az öröklés és a környezet keveréke formálja, alakítja. Biológusok, pszichológusok és más szakemberek vitáinak tárgya az, hogy mindez egészen pontosan hogyan működik. Nem állíthatom, hogy ebben a kérdésben többet értenék az egyszerű alapoknál. Valami mást azonban tudok: az ember nem lesz különleges csakis attól, hogy bebeszéli magának, hogy az. Attól sem lesz különleges, hogy valaki más állítja róla ugyanezt. Ha az anyukád azt mondogatta neked, hogy igazán különleges vagy, legjobb, ha azonnal tisztázod vele, hogy mit is értett ezalatt egész pontosan. Az emberiség 99,9 százaléka alighanem kénytelen elfogadni azt a tényt, hogy bár talán egyediek vagyunk, de különlegesek semmiképpen. De ez talán nem is olyan nagy probléma. Mármint persze abban az esetben, ha nem vagyunk narcisztikusok. Akkor ugyanis ez az egész érvelés felér egy halálos tőrdöféssel. 3. FEJEZET A SÖTÉT TRIÁSZ TÖBBI TAGJA Néptelen a pokol - köztünk vannak az ördögök. William Shakespeare Nem a nárcizmus az egyetlen nyugtalanító személyiségzavar, ugyanis vannak más, jóval komolyabb változatai is ennek a legkevésbé sem elbűvölő viselkedésnek. Enyhén komor összefoglaló néven sötét triászként emlegethetünk három komoly személyiségzavart, amelyek veszélyesek lehetnek a környezetre nézve. Nincsenek tűpontos, jól látható határok e három személyiségzavar között, és egyes vonások több zavar esetében is megjelennek. Közös bennük az önteltség, valamint a mások ellen irányuló, manipulativ viselkedéssel kombinált grandiózus önkép. A sötét triász három személyiségzavara a következő: a pszichopátia, a machiavellizmus, és természetesen a nárcizmus. Mostanra elhagytuk már azt a viselkedési szürke zónát, amelyek ugyan idegesítőek tudnak lenni, de mégis normálisnak tartjuk őket. Most már nem öntömjénezésről beszélünk, amikor az efféle viselkedéseket írjuk le, hanem olyan jellegű, veszélyes viselkedési mintázatokról, amelyek mindenkit fenyegetnek, akik ezekkel valamiképpen kapcsolatba kerülnek. Az ilyen zavarban szenvedő emberek közelébe kifejezetten nem ajánlatos kerülni, sőt talán még veszélyes is. Sajnos azonban rengeteg félreértés uralkodik (például a közösségi médiában és az internet más felületein) azzal kapcsolatban, hogy pontosan mit is takarnak ezek a fogalmak. Néha teljesen egybemossák ezt a három fogalmat, ami még fontosabbá teszi, hogy kibogozzuk például a pszichopátia és a nárcizmus között lévő nyilvánvaló különbségeket. Mert bár részben valóban összefüggnek, azért mégsem ugyanaz ez a két dolog. Pszichopátia Miután néhány évvel ezelőtt egy egész könyvet szenteltem a pszichopaták témakörének, itt és most csupán rövid összefoglalót fogok adni. A pszichopata olyan személy, aki úgy néz ki, mint te, többnyire úgy beszél, mint te, és nagy általánosságban úgy is viselkedik, ahogyan te. De mégsem olyan, mint te, a legkevésbé sem. A felszín alatt olyan dolgok működnek, amiről még álmodni sem mernél. A pszichopata ember társadalmunk legvészjóslóbb jelensége. Ha el kívánja érni a céljait, nem léteznek semmifajta korlátái. Ha valaki az útjában áll, nem válogat az eszközökben. Elrejtőzhet közöttünk, mint a báránybőrbe bújt farkas, de idővel mindenképpen leleplezi magát. Csakhogy olyankor többnyire már késő. Extrém módon manipulativ, és szinte bárkit képes meggyőzni bármiről. Téged is, engem is. Félelmetesen jó abban, hogy megtalálja mások gyengeségeit, és ezeket megtámadva szerezzen magának előnyöket. A pszichopátia mérésére sok ellenőrzőlista létezik, de ezek közül is az alább található használatos a leggyakrabban, amelyet David Hare, a pszichopátiát évtizedek óta kutató pszichológus készített. Hare ellenőrzőlistája, átdolgozott, PCL-R verzió, 2016: 1. Bőbeszédű / felszínesen sármos. 2. Megnövekedett önkép / grandiózus. 3. Hiányzik belőle a megbánás és a bűntudat képessége. 4. Hideg / hiányos empatikus képességek. 5. Megtévesztő / manipulativ. 6. Sekélyes érzelmi élet. 7. Impulzív. 8. Hiányos önkontroll. 9. Izgalom szüksége / könnyen beleun a dolgokba. 10. Felelőtlen. 11. Korán megmutatkozó viselkedési problémák. 12. Antiszociális viselkedés felnőttkorban. 13. Patologikus hazudozó. 14. Parazita életmód. 15. Promiszkuus szexuális viselkedés. 16. Nincsenek realisztikus, hosszú távú céljai. 17. Nem vállal felelősséget a cselekedeteiért. 18. Fiatalkori bűnözés. 19. Feltételes szabadlábra helyezéskor történő kihágás. 20. Bűnügyi sokoldalúság. Az ellenőrzőlista pontozása a teoretikus nullától (ami nem fordulhat elő, még veled vagy velem sem, elvégre mindannyian hazudtunk már életünkben) a maximális negyven pontig történik. Mindegyik viselkedést külön-külön megnéznek, és megállapítják, hogy egyik vagy másik milyen gyakran jelenik meg. Ha gyakorlatilag nem fordul elő ilyesmi, az 0 pontot jelent. Ha néha megtörténik, az 1 pont, ha viszont rendszeresen, az 2 pont. Ha kellően sok specifikus viselkedés kellően egyértelmű gyakorisággal mutatkozik meg egy bizonyos embernél, azt pszichopatának lehet nevezni. Ahhoz viszont, hogy valakit valóban pszichopataként lehessen kategorizálni, azt klinikailag teszi meg egy hozzáértő - márpedig az ilyesmi nem történik meg egy kávészünet alatt. Mintázatokat meglátni hosszú időbe telhet, kivált úgy, hogy számos intelligens pszichopata megtanulta már, miként rejtőzhet el közöttünk, a tömegben. Hol húzódik a pszichopátia határa? Függ ez kissé attól is, hogy a világ mely pontján tartózkodunk éppen: Nagy- Britanniában például azt találták ki, hogy 25 pont fölött már pszichopatának tekinthető valaki, míg ugyanez az érték az USA-ban 30 pont. Hogy ez miként lehet - őszintén szólva nem tudom. Nem találtam semmifajta valódi indokot ennek magyarázatára, inkább egyszerűen arról van szó, hogy különböző emberek különböző módon ítélték meg a dolgot. Annak ellenére, hogy az USA- ban több pontot kell elérni ahhoz, hogy valakit pszichopataként diagnosztizáljanak, arányaiban mégis több ilyen beteg található ott, mint Európában. Ennek magyarázatára sem találtam semmifajta adatot. De ha valaki 15 pontot ért el, már akkor óvatosságra intik a kérdéses személy környezetében élőket, egy ilyen pontszámot elért ember ugyanis problémát jelenthet. Nagy általánosságban elmondható az, hogy egy pszichopata rendelkezik minden olyan tulajdonsággal, amivel a nárcisztikus is, plusz még annál többel. A pszichopata semmilyen eszköztől nem riad vissza. Számára nem jelent problémát megszegni a törvény szavát, ő ugyanis nem kifejezetten törődik a következményekkel. Persze jobb, ha nem csukják le és továbbra is szabadon mozoghat, de a kockázatokkal mit sem törődve úgyis megteszi, amit a szeszélye diktál. Gyakran nehezen küzdi le impulzusait, ami miatt bajba is kerülhet. Agyának érzelmi központja teljesen le van zárva, emiatt pedig nem érez félelmet, stresszt, nyugtalanságot, empátiát, szeretetet, vagy bármi más olyan érzelmet, amit mi többiek nap mint nap cipelünk magunkkal. Másokat kihasználni éppoly könnyű számára, mint vacsorát rendelni a helyi vendéglőben. Bármikor képes hazudni. Állítsa csak meg őt a rendőr, miközben egy hullával a csomagtartóban furikázik, neki bizony egy jottányit sem megy fel a pulzusa. Ostoba pszichopaták gyakran kerülnek a rendőrök keze közé. A büntetés-végrehajtás rendszeresen végez felméréseket, és becsléseik alapján a svédországi fogvatartottak körülbelül 25 százaléka tekinthetőklinikai pszichopatának. Tehát már csupán emiatt is érdemes magunkat a börtönöktől távol tartani. Más a helyzet az intelligens pszichopatákkal. Egy másik népszerű adat szerint a magasabb beosztásban lévő vezetők körülbelül 10 százaléka pszichopata. Az adat mindenféle területet magában foglal, a drogkereskedelemtől egészen a vallási közösségekig. Nehéz ezt a számot bármivel is alátámasztani, de nyilvánvaló az, hogy minél magasabbra kerül az ember a hierarchiában, annál több pszichopatával fog találkozni. Ennek az oka egyszerű: a pszichopatáknak hatalomra és figyelemre van szükségük. Hitük szerint ők vannak a tápláléklánc csúcsán, így aztán tökéletesen természetes számukra, hogy egy szervezeten belül felfelé törjenek. És mint mindig, természetesen céljaik eléréséhez ezúttal is minden rendelkezésre álló eszközt igénybe vesznek meg még néhány másikat. Vita tárgyát képezi, hogy a teljes népesség hány százaléka tekinthető pszichopatának. Hazámban, Svédországban azt mondják a pszichológusok, hogy ez a szám 1 százalék körül mozoghat. Többükkel beszéltem a kérdésről, de igazán egyikük sem tudta megmondani, hogy mire alapozzák ezt az állítást. Nemzetközileg meglehetősen sok ilyen tárgyú kutatást végeznek, és az eredményt többnyire 2 és 4 százalék közötti intervallumban adják meg. A pszichopaták kutatásának legnagyobb kihívása körülbelül ugyanaz, mint a macskák kutatásáé: azért nem lehet őket tanulmányozni, mert semmilyen kutatásban nem hajlandóak részt venni. A pszichopátia nem gyógyítható, nem kezelhető, a terápia nem használ, sőt, csak rosszabbá teszi őket, hiszen a terápia során még jobban megtanulják, miként működik az ember. Egyszerűen több fegyvert kapnak a kezükbe. Becslések szerint a pszichopátia génjeinek 50 százaléka öröklődő. Több a pszichopaták között a férfi, mint a nő. A pszichopata viselkedés jelei a korai kamaszkorban megmutatkoznak, adott esetben még annál is korábban. Machiavellisztikus személyiségzavar Erről a személyiségzavarról szinte soha nem hallani, és ez talán jobb is így. A machiavellisztikus személyiségzavar a harmadik eleme annak a személyiségjegynek, amelynek jellemzője, hogy az illető annyira csupán a saját érdekeire fókuszál, hogy céljai elérése érdekében kész manipulálni, becsapni és kihasználni másokat. Ez kifejezetten rémisztő viselkedésminta, amely több részletében is emlékeztet a pszichopátiára, de a közelebbi vizsgálat azt mutatja, hogy még talán annál is rosszabb. Egyesek szerint a machiavellizmust a pszichopátia spektrumának részeként kellene tekinteni, mások szerint viszont ez a zavar annyira egyedi, hogy valóban megérdemel egy külön nevet. Míg a nárcisztikus ember képtelen rá, hogy ne önmagát tolja a középpontba, a pszichopata pedig képtelen rá, hogy ne verje át az összes embert, aki az útjába akad, addig a machiavellisztikus személyiségzavarban szenvedő ember egész idő alatt pontosan tudja, hogy mit csinál és miért. A machiavellizmus fogalma a hírhedt reneszánsz diplomata és filozófus, Niccoló Machiavellitől ered, akinek a leghíresebb müve A fejedelem. E hírhedt könyv javaslata szerint egy erős uralkodónak kemény kézzel kell bánnia alattvalóival és ellenségeivel, és hogy a dicsőség és a túlélés minden eszközt szentesít - még azokat is, amelyeket erkölcstelennek és brutálisnak tartanak. A 16. század végén a machiavellizmus népszerű kifejezés lett annak leírására, ha valaki ismeri annak művészetét, miként juttathatja őt előbbre a félrevezető viselkedés. Pszichológiai terminus azonban csak az 1970-es években lett belőle. A pszichopátiához hasonlóan a machiavellizmus is gyakoribb a férfiaknál, mint a nőknél, de valójában előfordulhat mindenkinél - még gyermekeknél is. A machiavellizmus főbb ismérvei: • Kizárólag csak a saját ambícióira és érdekeire fókuszál. • A pénzt és hatalmat prioritálja a kapcsolatok helyett. • Az előrejutás érdekében másokat kihasznál és manipulál. Gyakran hízeleg. • Nincsenek elvei és értékrendje. • • Nehéz öt valóban kiismerni. • Cinikus; a jóság és morál ismeretlenek számára. • Kerüli az elköteleződést és az érzelmi kapcsolatokat. • Számító természete viselkedni. miatt képes nagyon türelmesen • Csak ritkán árulja el valódi szándékait. • Sok különféle szexuális kapcsolata van. • Ügyesen olvassa a társadalmi helyzeteket és embertársait. • Szociális interakciókban nem mutat semmilyen melegséget. Ezt olvasva könnyen támadhat az az érzésünk, hogy a machiavellizmus pont ugyanaz, mint a pszichopátia, de a két dolog sok lényeges pontban elválik egymástól. A legszembetűnőbb vonás az, hogy a pszichopaták nehezen küzdik le impulzusaikat: meglátnak valamit, és jóformán azonnal cselekednek, hogy azt megszerezzék. A pszichopaták állandóan manipulálnak és hazudoznak, nem utolsósorban azért, mert izgalmas számukra a határok tesztelése. A machiavellisztikus emberek azonban folyamatosan képesek kontrollálni a cselekedeteiket. Bizonyos emberekkel roppant nagylelküek tudnak lenni, miközben másokkal teljes mértékben kíméletlenek. Pontosan tudják, mit miért csinálnak, és ügyesen titkolják el terveiket. Egy pszichopata idővel mindenképpen leleplezi magát, de a machiavellisztikus személyről ugyanez legfeljebb csak hosszú évek múlva derül ki. A machiavellisztikus ember a saját jólétét helyezi középpontba. Az ilyen szindrómával rendelkező személyek meg vannak győződve róla, hogy az előrejutás csupán megtévesztő és manipulativ viselkedéssel lehetséges. Nem bíznak az emberi jóságban, és szerintük naiv dolog másokra bízni magunkat. A hatalom fontosabb számukra, mint a szeretet és az emberi elköteleződés. Mindazon tulajdonságok, amelyek a sötét triászhoz, tehát a nárcizmus, a pszichopátia és a machiavellizmus hármasához köthetők, komplikáltak a környezetük számára. A machiavellizmus lényege a személyes nyereség érdekében való manipuláció. A pszichopátia lényege a hidegség, az empátia hiánya, valamint a mások iránti érzéketlenség. A nárcizmus lényege pedig leginkább az, hogy az illető azt érezze, hogy csodálatot érdemel, és másképpen kezeljék őt, mint másokat. Az olyan ember, aki mindhárom kategória személyiségjegyeit magán viseli, veszélyes a környezet lelki egészsége szempontjából. Képzelj el egy olyan embert, aki mindezek mellé még ráadásul nem fél erőszakos eszközökhöz is folyamodni. Ez volna talán a színtiszta gonoszság definíciója? Annak ellenére, hogy egyértelmű kapcsolat van a sötét triász egyes kategóriáinak személyiségjegyei között, sőt gyakran előfordul, hogy egy bizonyos vonás a másik két kategória jegyeivel együtt fordul elő, a kutatás nem talált egyértelmű bizonyítékot arra, hogy kapcsolat van közöttük. Valami okból kifolyólag szinte semmilyen szakirodalmat nem lehet találni a machiavellizmusról. De ha szeretnéd megérteni a hátteret, akkor javaslom, hogy olvasd el A fejedelem című munkát - igen, éppen Machiavelli tollából. 4. FEJEZET NORMÁLIS DOLOG, HA VALAKI ÁLLANDÓAN CSAK MAGÁIRA GONDOL? Minél több a tudás, annál kisebb az egó. Minél kevesebb a tudás, annál nagyobb az egó… Albert Einstein Tulajdonképpen semmi különös nincsen abban, hogy magunkra gondolunk. Az ilyesmi természetes módon jön, alighanem éppen így lettünk megalkotva. Bizonyos viselkedéskutatók szerint a gondolataink 95 százaléka önmagunkról szól, vagy olyan eseményekről, amelyek saját magunkhoz köthetők. Megpróbáltam ezt az állítást valahogy tesztelni magamon, és bár nagyjából el tudom fogadni ezt a logikát, igazából nem sikerült pontosan feltérképeznem, hogy merre is vándorolnak el a gondolataim. Viszont különbség van aközött, hogy önmagunkat helyezzük a fókuszba, és aközött, hogy úgy helyezzük önmagunkat fókuszba, hogy eközben aktívan kizárunk mindenki mást. Azon emberek többsége, akikkel nap mint nap találkozunk, ugyan minden bizonnyal valóban önmagát tartja a saját számára a legfontosabbnak, de mindeközben állandóan reflektál arra is, hogy a döntése milyen kihatással lesz másokra. Miután olyan világban élünk, amelyben senki nem képes teljesen egyedül boldogulni, kénytelenek vagyunk tekintettel lenni másokra. Nem kell, hogy tetsszen nekünk a dolgok ilyetén állása, de tisztán intellektuálisan meg kell értenünk azt, hogy így működik a világ, és hogy ehhez kell alkalmazkodnunk. Némiképp leegyszerűsítve azt is mondhatnám, hogy tulajdonképpen pontosan ez különbözteti meg a normális embert például egy narciszti- kustóL Megvan mindannyiunkban a velünk született ösztön, hogy önmagunkra fókuszáljunk, és saját magunk számára mi magunk legyünk a legfontosabb prioritás. Ezt teszi a nárcisztikus is, méghozzá szemrebbenés nélkül. Mi többiek viszont kontrolláljuk ezt az ösztönt és alkalmazkodunk a körülményekhez. Bár annak ösztöne, hogy önmagunkat helyezzük előtérbe, mindig megmarad, a bennünk zajló másféle folyamatok azért ügyelnek arra, hogy a döntéseinket inkább más emberek érdekeinek figyelembevételével hozzuk meg. Nem akarjuk lebögetni magunkat, nem akarunk bántani másokat. Egész egyszerűen nem akarunk önmagunknak fájdalmat okozni azáltal, hogy teljesen szükségtelenül rossz lelkiismeretet idézünk elő önmagunknak. Hosszú távú következményekben gondolkodunk. Mit fognak gondolni rólam a többiek, ha kiszedek magamnak egy jó nagy szeletet abból a tortából, a legkevésbé sem törődve azzal, hogy hány személyre készült? Talán senki nem fog megjegyzést tenni, elvégre a mi munkahelyünkön éppen eléggé konfliktuskerülő mindenki, de alighanem nehéz lesz majd más kérdésekben elnyernem a munkatársak támogatását, ha egoista fráterként ismernek meg. Vajon mi történik Rogerrel, ha azt a kis ballépését kiszínezve adom elő a főnöknek? Eltúlzom a hanyagságát csakis azért, hogy én magam egy kicsit kedvezőbb fényben tűnhessek fel? Igazán be akarok fűteni Roger- nek csakis azért, mert elkövetett egy apró ballépést? Talán inkább segítenem kellene neki rendbe hozni azt a káoszt, amit okozott. Ha hazudok a feleségemnek arról, hogy mit csináltam múlt csütörtökön, akkor rövid távon nem kell félnem attól, hogy mi lesz a reakciója, ha a hazugság mégis kiderül. Hanem amikor valóban tudomást szerez róla, akkor a haragja vagy a félelme sokkalta erősebb lesz. Hogy ne is beszéljünk arról a rossz lelkiismeretről, amivel nekem ezen idő alatt meg kell küzdenem. A fentebbi mérlegelések tökéletesen normálisak, ilyesmiket nap mint nap gondolunk. Összevetjük a rövid távú nyereséget a hosszú távú kockázattal, és aztán néha helyes döntést hozunk. A nárcisztikus ember azonban nem így működik. Ö úgy cselekszik, ahogyan azt pillanatnyi érzése sugallja, a hibázás rövid távú nyereségére alapoz. Bár belátják, hogy mások ennek következtében szomorúak, megbántottak, dühösek vagy akármi mások lesznek, ez csak igen kevéssé szól bele a döntésükbe. Hiszen a nárcisztikus embernek igenis joga van hibázni. És körülbelül ez az a pont, ahol a normalitásból átmegyünk valami másba. Letaposni másokat pusztán azért, hogy sikert érjünk el - hát azt bizony nem szabadna semmi másnak tekinteni, csakis abnormálisnak. Viselkedésünk alapjai a DISC-elmélet szerint Ha olvastad már valamelyik könyvemet, akkor tisztában vagy vele, hogy előbb vagy utóbb ismeretséget fogsz kötni a piros, sárga, zöld és kék színekkel. Ez a könyv sem kivétel. Habár a DISC-modell nem elengedhetetlen a nárcizmus megértéséhez, mégsem minden haszon nélkül való, ha emlékezetünkbe idézzük, milyen is a természetes viselkedésünk, ez ugyanis megmagyarázhat néhány olyan reakciót, amelyet a könyv olvasása közben esetleg átéltél. Abban is segíthet, hogy kiszűrjünk néhány egészen normális - bár olykor nehezen érthető - jelenséget, és ilyen módon aztán könnyebben tudjunk majd koncentrálni a valódi témánkra, a nárcizmusra. Az elterjedt DISC-modellt használom, hogy a viselkedésminták közötti különbségeket leírjam. Tömegével vannak más módszerek is, de ez a modell lefedi a lényegét annak, amire itt szükséged van. Ha neked az ötfaktoros modell vagy a MyersBriggs-típuselmélet a rokonszenvesebb, nekem az is megfelel, de én magam inkább ehhez ragaszkodom, mert ehhez eléggé értek. Érdemes megjegyezni: ez a rendszer az úgynevezett önértékelési elemzésre épül, és nem célja az, hogy az emberi természet működésének minden elemét megmagyarázza. Leggyakoribb reakcióink fontos alapjait azonban el tudja mondani. Ha úgy érzed, hogy szakértője vagy már a négy színnek, akkor minden további nélkül átugorhatod ezt a fejezetet, de én azért inkább azt javasolnám, hogy mégiscsak kukkants bele. Elvégre az ismétlés, mint ismeretes, a tudás anyja. A gyakorlatias és extrovertált pirosakat a problémakezelés és a komoly kihívások irányítják. Minél keményebbek a feltételek, annál jobb. Ha valami a kelleténél valamivel olajozottabban működik, még gyanakodni is kezdenek. Vajon mi lehet a baj? Miért mennek olyan könnyen a dolgok? Hiszen éppen az a lényeg, hogy minden nehéz és komplikált legyen, máskülönben nem is érezzük, hogy bármi is létezik. Talán még fájnia is kell egy kicsit. A fájdalom megedz minket. Szeretik a tempót és az akciót. Egyszerűen jó, ha pörögnek a dolgok. Ha a piros a cselekvésről szól, úgy az extrovertált és kapcsolatorientált sárga inkább az interakcióról. Ők azok, akiknek mindig meg kell győzniük a többieket a véleményükről és az érzéseikről. Képtelenek elhagyni a helyiséget addig, amíg a bent tartózkodók között nincsen teljes egyetértés. Ők még zuhogó esőben is napsütést látnak. És a piroshoz hasonlóan a sárga is szereti a pörgést. A kapcsolatorientált és introvertált zöld személyiségének alapja a változásoktól való idegenkedés. Ha sok a zöld vonás valakiben, az annyit tesz, hogy az illető nagyon csekély érdeklődést mutat bármifajta változás iránt, és még akkor is rossz szemmel nézi ezeket, ha abszolút szük- ségszerüek. Az ilyen emberek mondanak olyasmiket, hogy „régen minden jobb volt”, „azt tudjuk, hogy mink van, de azt nem, hogy mit kapunk”, „a szomszéd fűje sem zöldebb”. Az új ötleteket elutasítják: minden remekül működik így is, köszönik szépen. Az introvertált és gyakorlatias kékek pedig az olyan emberek, akik nagy becsben tartják a szabályokat és előírásokat. Ök azok, akik a szabályok minden betűjét követik, és mindig pontosan tájékozottak arról, hogy mi a helyes és megfelelő. Az efféle emberek még azelőtt elolvasták a használati utasítást - lehetőség szerint három nyelven is -, hogy egyáltalán kicsomagolták volna a frissen érkezett IKEApolcot. Ez a négyféle világszemlélet, beleszámítva a befelé illetve kifelé fordulást, valamint a gyakorlatias illetve kapcsolatorientált szemléletet, amelyek bizonyos specifikus viselkedésmintákat eredményeznek. Milyen konkrét viselkedésekhez vezetnek el a fentebbi vonások? Ha megnézzük, hogy mindezek valójában hova vezetnek el, minden létező szempontból egyre több egyértelmű különbséget fedezhetünk fel. Alább néhány specifikus, színekre lebontott tulajdonságot találsz. Mielőtt azonban belekezdenél, fel kell hívjam a figyelmed arra, hogy akadnak kivételek - azok ugyanis mindig vannak. Az emberek komplikált lények, nehéz őket kiismerni. De minden tulajdonság jellemző egy-egy színre. Egy másik fontos megjegyzés az, hogy mindannyiunkban van legalább egy kevés minden színből. Mindannyiunk számára megvan a lehetőség, hogy így vagy úgy cselekedjünk, de egyértelműen vannak viselkedésminták, amelyek kényelmesebbek a számunkra, és leggyakrabban ezek azok, amelyeket a legtermészetesebb módon mutatunk a környezetünk számára. Statisztikailag a leggyakoribb mintázat - körülbelül 80 százalék - két szín kombinációja. Gyakori kombinációk: piros-sárga, sárga-zöld, zöld-kék vagy kékpiros. Kevésbé gyakoriak a következők: sárga-kék és piroszöld. Hogy ez miért van így, nem tudni. Az emberek 15 százaléka három szín kombinációjából tevődik össze, ami miatt ők igen nehezen kiismerhetők, és csupán 5 százalék mutat csupán egyetlen színt. Ezek a számok a világ minden táján végzett, körülbelül ötvenmillió elemzésre épülő statisztikán alapulnak. PIROS így viselkedik SÁRGA Hajtóerőként és Optimistán és célratörően spontánul ZÖLD KÉK Gondoskodóan Reflektálva és és megértőén korrekten így dolgozik Szorgalmasan Ambiciózusan Formálisan Hatékonyan Pontosan Érdeklődést keltőén Személyesen Rugalmasan Stimulálóan Jó szónoki képességekkel Személyesen Nyugodtan Barátságosan Informálisan Halk szavúan Munkatempó Gyors és határozott Gyors és spontán Lassú és stabil Lassú és szisztematikus Ezt részesíti előnyben A feladatot és az eredményt Kapcsolatokat A jó viszonyok és hatást megtartását Ettől fél Hogy elveszti a Hogy elveszti a Konfrontáció kontrollt presztízsét Hogy bolondot csinál magából így cselekszik nyomás alatt Feltételeket szab meg és saját magát hangsúlyozza Visszavonul és elkerül mindenkit Támad és ironizál Enged és egyetért Strukturáltan Rendszerezve Specializálva Módszeresen Szűkszavúan A feladatot és a munkamódszert PIROS Ezt akarja Eredmény SÁRGA ZÖLD KÉK Inspiráció Stabilitás Metodika Ezt várja el tőled Egyenesség Stimulus Kedvesség Pontosság Ez akar lenni ö Aki dönt maga Akit csodálnak Akit kedvelnek Aki korrekt Ez idegesíti Hatékonyság Passzivitás és Érzéketlenség hiánya és rutinok és Meglepetések és határozatlanság türelmetlenség szeszélyesség Ezt akarja Siker és kontroll Státusz és rugalmasság Nyugalom és szoros kapcsolatok így lép fel Üzletiesen Elegánsan Barátságosan Törvénytisztelőén Ebben él Itt és most Az eljövendő A régmúlt A gondolataiban (amikor minden jobb volt) Elismerés Saját maga Szakértők Előre nem látható események Kapkodás Ebben bízik meg A megérzései Nyugodtan ülni Magány Ezt nem szereti Hitelesség és felkészülési idő Az önközpontúság rangsorolásának kísérlete A nárcizmus nagy részben az önközpontúságról szól, ez azonban nem azt jelenti, hogy minden önközpontú ember nárcisztikus volna. A pszichológia más kérdéseihez hasonlóan itt sem könnyű tűpontos határokat húzni. Ha kísérletet tennék arra, hogy rangsoroljak egy olyannyira sokszínű fogalmat, mint amilyen az önközpontúság, akkor az valahogy így nézne ki: Minden embert leginkább önmaga és a saját szükségletei érdekli. Ez az emberi természet része. Ugyanez érvényes az általunk ismert legtöbb állatra is. A legtöbb individuum küzdene a túlélésért. Bizonyos emberek mindebből nem sokat mutatnak a külvilág felé. Ez azonban nem azt jelenti, hogy hiányozna belőlük ez a vonás. Egyszerűen csak megtanulták kezelni ennek a tulajdonságnak a kevésbé alkalmazkodóképes variánsait. Az introvertált emberek kívülről nézve nyugodtabbak, csendesebbek, és energiával tölti el őket, ha nincsenek olyan sokan körülöttük. Nekik tökéletesen megfelel az, ha saját maguktól kapnak megerősítést ahelyett, hogy azt állandóan másoktól várnák. Nem beszélnek sokat, legfeljebb csak olyan társaságban, amelyben összkomfortosán érzik magukat. A nagyobb figyelem középpontjában lenni nem olyasmi, aminek kifejezetten örülnének. Szívesebben állnak a szélen, hogy onnan figyeljék meg a többieket. A megőrzés a változásnál fontosabb számukra. Az introvertált ember számára nemritkán tökéletesen kielégítő az, ha a saját gondolataiban tartózkodhat. Ha ezt DISC-nyelvre akarnánk lefordítani, azt mondhatnánk, hogy ilyen személyek a zöldek és a kékek. Kevesebb hűhót csapnak maguk körül, és emiatt a többi ember kevéssé önközpontúnak tartja őket, még akkor is, ha természetesen ők is részei az első, minden emberre érvényes kategóriának. És aztán vannak ennek az ellentétjei, az extrovertáltak, akik kedvelik az akciót, a lüktetést, ha állandóan történik valami. Nekik az adja az energiát, ha gyors a tempó. Ök az introvertált embereknél gyorsabban mozognak a világban. Számukra nem jelent problémát a középpontban lenni, egy részük ráadásul még élvezi is a helyzetet. A változás a lételemük, és élvezik, ha pörögnek az események. Az ő világukban egyáltalán semmi nem volt jobb régen. Ugyanezen DISC-modell szerint ők a pirosak és a sárgák. Bár a pirosaknak valóban nagy és erőteljes egojuk van, de mivel nem kapcsolatorientáltak, nem feltétlenül fogja őket érdekelni az, hogy mások mit gondolnak róluk. Abszolút lehetnek önközpontúak, de csak ritkán idegesítő módon. Egyszerűen csak szokásuk arról beszélni, hogy nekik van igazuk, és a többiek tévednek. A sárga viselkedést gyakran kifejezetten feltűnést szomjúhozónak érzékeli a külvilág. Ha éppen egy vacsorán vagy valamiféle partin veszel részt, keresd a csoportosulásokat. Egy effélének a legközepén nemritkán egy igazi sárga egyént fogsz találni. Ö az, aki vicceket mesél, meg vidám anekdotákat az életéről - vagy egyszerűen csak szórakoztatóakat. Ügyesen képesek mondanivalójukat érdekesnek és fontosnak beállítani, és természetes képességük van arra, hogy fenntartsák mások figyelmét. Egyszerűen fogalmazva: profin fejezik ki magukat. Sokan csábultunk már el sármos és barátságos sárgák vízióitól. Mindez nem egyenértékű a szociális kompetenciával, de hogy társasági jellegű vonás, az tény. A sárgák imádják a feltűnést, és különösen fogékonyak a pozitív visszacsatolásra. Örömmel habzsolják be a dicséretet, az általános rajongást és különös méltatást, miközben nagy hangon bizonygatják, hogy ugyan már, igazán semmiség volt a dolog. Sok sárga, akivel találkozhatunk, elég messzire hajlandó elmenni azért, hogy szórakoztathassa az embertársait. Mindenkit a közönségükként kezelnek, akivel találkoznak. Emiatt alkalmasint a kelleténél nagyobb teret töltenek be, amivel viszont ellenérzéseket válthatnak ki másokból. Mi lenne, ha végre másokat is hagynál megszólalni, he? Az ilyen viselkedés általában kevéssé tudatos. A sárgáknak rendszerint csupán homályos elképzeléseik vannak arról, milyen nagy teret foglalnak el. Az, hogy bizonyos esetekben egy helyiségben gyakorlatilag minden oxigént elszívnak mások elől, nem szándékos a részükről, egyszerűen csak így történik. Ök csak a természetes ösztöneik szerint cselekszenek: kinyitják a szájukat, és megnézik, mi történik. Ennek eredménye nemritkán néhány újabb, én-nel kezdődő mondat. Habár elég sok ember, általában főként zöldek és kékek, fel tudják húzni magukat a túlságosan sárga viselkedésen, azért mégis azt gondolom, hogy a sárga személyiségek nagy többsége tökéletesen ártalmatlan. Nincsen bennük semmi rossz, csupán az önképük hiányos egy kicsit. Amikor végül valaki odaordítja neki: Nem bírnál végre csendben maradni?, akkor a sárga őszintén meglepődik. Mi a baj? Hiszen olyan kellemesen elvoltunk! A legrosszabb, ami egy sárgával történhet, az a társadalmi kirekesztés. Számukra borzasztó büntetés az, ha nem fogadják be őket a közösségbe, sót talán ki is közösítik őket. A sárga szerint abszolút nem igazságos dolog az, ha kizárólag a kevésbé vonzó tulajdonságaik alapján ítélik meg ókét. És amikor észreveszik, hogy a környezetük nem reagál a fecsegő bohóckodásaikra, kicsit meg is bántódnak. Talán morcosak is lesznek. Bizonyos sárgák pedig kifejezetten mogorvák lesznek ettől. A jó hír azonban az, hogy elég gyorsan elfelejtenek minden kellemetlenséget. És hamarosan ismét ragyog a nap az egükön. Ha döntenem kellene, hogy melyik színre sütik leggyakrabban a nárcisztikus jelzőt, én a sárgákra szavaznék. De éppen ebben az esetben valójában nem nárcizmusról van szó. Mert mi történik akkor, ha hagyjuk a sárga viselkedést és megnézzük, hogy mi az, ami kevésbé tekinthető normálisnak? Lehet valaki önközpontúbb, mint egy sárga, de még mindig nem nevezhető narcisztikusnak? A hisztrionikus személyiségzavar A sárga, kissé ártalmatlan énközpontúsága mögött találunk egy olyan fogalmat, amiről nem beszélnek túl sokat: ez a hisztrionikus személyiségzavar, avagy a HPD. Az efféle emberek viselkedését túlzott figyelemkeresés, valamint olykor határtalan csábítási manőverek jellemzik, továbbá annak túlzott vágya, hogy a környezetük elfogadja őket. Azok az emberek, akiket ezzel a személyiségzavarral diagnosztizáltak, általában élénk, drámai, lelkes és flörtölésre hajlamos emberekként írhatók le. Körülbelül négyszer annyi nőt diagnosztizálnak HPD-vel, mint férfit. De vajon miért? Ez volna az igazság? Vagy előítéletesek a pszichológusok? Nem tudja senki. A HPD a jellegüket tekintve drámaibb személyiségzavarok csoportjába tartozik. Az efféle emberek roppantul élvezik, ha a figyelem középpontjában lehetnek, és hangos, néha igencsak illetlen kommentárokat is ejtenek. Nemritkán túlzó viselkedésűnek tartják őket, és állandó stimulusra van szükségük. Lehetnek szexuálisan provokatívak, és erős érzelmeknek adnak hangot csakis azért, hogy a többiekre erőteljes hatást gyakoroljanak. Rendkívül egocentrikusak tudnak lenni, és néha manipulativ eszközökhöz folyamodnak, hogy kielégítsék önnön szükségleteiket. A HPD-ben szenvedő emberek többnyire képesek jól működni a társadalomban és a hivatásukban egyaránt. Általában normális szintű a szociális kompetenciájuk, amit viszont néha arra használnak, hogy másokat manipuláljanak, így kerülve a figyelem középpontjába. De a HPD a közeli kapcsolatokra is hatással lehet, amiképpen a veszteségek és kudarcok kezelését illető képességükre (avagy inkább képtelenségükre) is. A HPD- ben szenvedő egyének nem mindig látják a helyzetüket igazán realisztikusan, és inkább túldramatizálják és eltúlozzák mindennapi gondjaikat. Gyorsan elunják magukat, ezért gyakran váltanak munkahelyet. Miután az adrenalinlöketet és az izgalmat előnyben részesítik, sokszor kerülnek igencsak kockázatos helyzetbe. Ha nem élhetnek úgy, ahogyan ők szeretnének, azaz kissé őrült módon, tombolóan lelkes közönség előtt, könnyen zuhanhatnak depresszióba. Van egy ügyes mozaikszó, amit a HPD-ben szenvedő emberek tüneteinek felelevenítésére használhatunk, de csak eredetiben működik, fordításban nem. így hangzik: Provocative behavior Relationships are considered more intimate than they actually are Attention-seeking Influenced easily by others or circumstances Speech (style) wants to impress; lacks detail Emotional lability; shallowness Make-up; physical appearance is used to draw attention to self Exaggerated emotions; theatrical Mi tagadás, jópofa. De hogyan jutunk el a szokásos önközpontúságból előbb talán a kívánatosnál egy árnyalatnyival élesebb énfókuszba, végül pedig egészen a patologikus öncsodálathoz? Röviden szólva: amikor túl sok lesz a jóból, talán akkor botlunk bele a nárcizmusba? 5. FEJEZET ISMERD MEG LINDÁT! Önmagunk ördögei vagyunk, s e világot önnön poklunkká tesszük. Oscar Wilde Engedd meg, hogy bemutassak neked egy kitalált személyt: az ő neve Linda. Ő fog minket végigkalauzolni a nárcisztikus viselkedés útvesztőiben. Példa a mindennapi nárcizmusra Linda 2020-ban töltötte be 22. életévét. A gazdasági főiskolán tanul. Úgy érzi, keményen dolgozik, de a tanárai nem igazán gondolják úgy, hogy mindent megtesz, amit kellene. Értékelésük szerint Linda közepes tanuló. Linda ismeretségi köre rendkívül nagy. A közösségi médián állandóan emberek veszik körül, mindenki feltűnően jól néz ki és mindenki folyton mosolyog. Linda legalább egyszer posztói egy nap, de inkább többször. Tájékoztatja a világot arról, hogy milyen csodálatosak a napjai - és az éjszakái. Azt mondhatnánk, hogy van számos felszínes baráti kapcsolata, de csak egyetlen, vagy legfeljebb kettő igazán közeli barátja. Ami egyébként meglepő azt tekintve, hogy Linda nyitott, csinos, jó családból származik és jó helyen él, látszólag tudja, hogyan kell viselkedni, népszerűnek tűnik, és könnyedén veszi a dolgokat. Egy kisebb lakásban lakik, egy közepes nagyságú svéd város központi részén. A lakást a szülei vették neki. A vásárlás oka az volt, hogy Lindának túl korán kellett kelnie ahhoz, hogy beérjen az előadásokra. Miután jó párszor rágta a szülök fülét emiatt - amely alkalmakkor egyre egyértelműbben jelezte, hogy szerinte a szülők már nem törődnek vele többé -, azok végül előhalászták a csekkfüzetüket. A lakás majdnem any- nyiba került, mint a szülök elővárosi villája. Amíg Linda tanul, az édesanyja - aki csak félállásban dolgozik - takarítja lánya lakását, és a szennyesét is ő mossa. Az édesanyja néhány alkalommal már megpróbálta rávenni Lindát, hogy intézze ezeket a dolgokat mostantól fogva ő maga, elvégre egy felnőtt ember képes kell hogy legyen mosni a saját szennyesét. De Linda minden alkalommal összeroppan a hatalmas teher alatt: ő nem képes tanulni és a háztartást is rendben tartani egyszerre. Az édesanyja sosem mert egyenesen rákérdezni a lányánál, hogy pontosan hány órát is tanul naponta. Az eredményeit nem közölte szüleivel. És az igazság az, hogy Linda valójában nem is tölt el olyan irtó sok időt tanulással. Ha komolyan készülne egy-egy vizsgára, akkor az egész egyszerűen Linda társasági életének rovására menne. A felsőfokú tanulmányok amúgy sem bizonyultak olyan érdekesnek, mint azt Linda remélte, ezért aztán tanulás helyett inkább bulizik, meg a neten lóg. Lindára máskülönben nem lehet azt mondani, hogy ne lenne intelligens vagy művelt. Az igazat megvallva gyakorlatilag minden feltétele adott ahhoz, hogy sikeres legyen. De nem teljesen világos, hogy valójában miért is nem tanul többet. Linda saját magyarázata a következőképpen hangzik: de hát az élet nem állhat csupán munkából, időt kell szánnunk önmagunkra is. Bele kell nőnünk a saját szerepünkbe, utánagondolnunk és ráéreznünk, mit akarunk voltaképpen. Miután Linda véleménye szerint jóformán az alapvető emberi jogok közé tartozik az, hogy minden vizsgán átengedjék, nem is különösebben nyugtalan. Másoknak is sikerült átmenni, hát neki miért ne sikerülne? Úgy tűnik, hogy bár a legnehezebb tárgyakból utóvizsgákra kényszerült, végül mégis megkapja a diplomáját. Mielőtt elkezdte volna a főiskolát, egy évet utazással töltött. Most, a tanulmányok befejezése után úgy érzi, ismét szüksége volna egy év szünetre, olyan nyomás alatt volt az elmúlt négy esztendőben. Ezért aztán a szülei elé járul, és azt kéri tőlük, hogy úgy egy évig még tartsák őt el, mivel képtelen eldönteni, mivel foglalkozzon élete hátralévő részében. Talán gazdasági területen fog munkát keresni, de az is lehet, hogy tanul még egy kicsit. Majd meglátja. Elvégre fiatal, nem kell neki olyan gyorsan döntenie. Majd amúgy is elrendeződik minden. Szóval mi is tulajdonképpen a baj? Oké, Linda egy kicsit el lett kényeztetve. A szülei alighanem igen bőkezűen pazarolják rá az idejüket és a pénzüket. Hiszen a szülők a felnőtt gyermeküket is rajongásig tudják szeretni, hát persze hogy megtesznek mindent annak érdekében, hogy elinduljon az életben. Hát melyik szülő ne tenne meg mindent? A baj csak az, hogy Linda nem patyolattiszta eszközökkel szerezte meg és érte el mindazt, amije ebben a pillanatban van. Azért, hogy a szülei megvegyék neki azt a lakást a belvárosban, Linda azzal fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz, ha nem teljesítik kérését. Azért, hogy anyja továbbra is mosson és takarítson rá, Linda sírt, toporzékolt és azzal vádolta őt, hogy már nem szereti Lindát. Azért, hogy igencsak gyatra eredményei dacára átmenjen a vizsgán, Linda diszkriminációval vádolta meg az egyik tanárát. A tanár emiatt gyorsan megadta neki az átmenő jegyet. Azért, hogy mindig új ruhái és csinos cipői lehessenek nem is beszélve a sminkjéről, ami egy egész operatársulatnak elegendő lenne -, Linda az ujja köré csavarta apját. Apja sosem tudott neki nemet mondani. Habár Linda havi ruhaszámlái borsosabbak, mint az apjáé egy egész évben, ő még mindig szó nélkül fizet, mint a katonatiszt. Mindebből semmi sem látszik a felszínen. Ezek csupán módszerek, amelyeket Linda idejekorán elsajátított, miután működőnek bizonyultak. A szülei igazából sosem mertek vele komolyabban elbeszélgetni. Lindának az a felfogása, hogy neki mindezen előnyökhöz teljes joga van, ezért nem lát semmi hibát az efféle cselekedetekben. Neki meg kell kapnia mindent, ami egy jó élethez kell, és senki nem állhat az útjában. De akadnak más támadási pontok is. Csupán néhány igazi barátja van, de mégis tengernyi felszínes ismerős veszi őt körül. Linda igen gyorsan azok hátába tudja döfni a kést, akik nem nyerik el a tetszését. Ha valaki kritizálni merészelte őt, hát ő bizony háromszorosan vágott vissza. Ha valaki nem adta meg neki azt a figyelmet, ami szerinte neki alanyi jogon jár, hát Linda alaposan megrágalmazta az illetőt, mindenféle gonosz hazugságot híresztelve el róla. A közösségi média egészen fantasztikus eszköz, ha valaki hazugságokat kíván elterjeszteni olyanokról, akik nem mutattak kellő tiszteletet és csodálatot iránta. Azt gondolod talán, hogy ez az egész sztori teljesen idiótán hangzik? Bizonyos szempontból igazad van: ez az egész sztori tényleg idióta. De miközben haladsz tovább a könyvben, egy kérdést azért tegyél fel magadnak: ha neked kellene eldöntened, akkor szerinted Linda egy roppant erős akarattal rendelkező sárgapiros személyiség, egy hisztrionikus személyiségzavarral rendelkező lány, vagy egy nárcisztikus egyén? MÁSODIK RÉSZ MÉLYEDJŰNK EL A NÁRCIZMUS JELENSÉGÉBEN! 6. FEJEZET PILLANTÁS EGY KOMPLEX LÉLEKBE Mindig van valamennyi őrület a szerelemben. De mindig van valamennyi józanság az őrületben. Friedrich Nietzsche Azon túl, hogy a nárcisztikus ember is ugyanazokat akarja, mint amit mindenki más, azaz egy jó, minél kedvezőbben alakuló életet, azért van néhány külön dolog, amire a nárcisztikus ember áhítozik, és amit mi többiek talán nem igazán kívánnánk. Mit akar a nárcisztikus ember? A nárcisztikus ember a valóságban kontrollálni akar. Szeretik, ha ők ülhetnek a vezetőülésben, méghozzá egész egyszerűen azért, mert ettől jobbnak érzik magukat. De jobbnak minél? Például mindenki másnál - miért is ne? Egy nárcisztikus számára felettébb kívánatos minden, ami képes előidézni a fensőbbség és a ragyogás érzetét. Fontossá válik mindaz, amitől a középpontban érezhetik magukat. Felettébb kívánatos minden, amelynek révén egy olyan fantáziavilágba élhetik bele magukat, amelyben tényleg minden körülöttük forog. Olyasmiket akarnak, amelynek segítségével átélhetik, hogy ők az elsők és legfontosabbak. Sőt még azt is, hogy mások rovására kedveznek nekik. Egy nárcisztikus vonásokkal rendelkező gyermek számára nincsen szükség arra a fajta igazságosságra, amely a testvérét is magában foglalja. Az ilyen gyermeknek nem érdemes olyanokat mondani, hogy de hát ez nem lenne igazságos az öcséddel szemben, mert nem érti meg. A nárcisztikus gyermek kizárólag önmaga számára követel igazságosságot. Ha ő maga nem kap többet, jobbat, vagy egyszerűen mindent, akkor az ő szemében a dolog döbbenetesen igazságtalannak fog tűnni. Az sem elég, ha sokat kap. A nárcisztikus ember azt is tudni akarja, hogy valóban többet kapott. Látnia kell, hogy nagyobb tiszteletben és csodálatban részesül, mint a szomszéd széken ülő srác, és elvárja, hogy a többiek is ezt szajkózzák. Ha a környezete nem jelzi számára, hogy milyen fontos és jelentős ö mindenki máshoz képest, akkor valami irtózatosan nagy baj van a környezettel. Nem elég tehát az, ha azt mondjuk a nárcisztikus embernek, hogy egek, de jól nézel ki! A biztonság kedvéért érdemes még hozzátenni: összevetve mindenki mással, akivel valaha találkoztam. A hatalom, amiképpen volt már szó róla, fontos összetevő. Hatalom önmaga felett, hatalom mások felett, hatalom egy helyzet, egy találkozás, vagy a döntések felett. Más szóval ez a kontroll. Megbecsülés, sőt csodálat. Minél többen hajlonganak és tapsolnak, annál jobb. De a szimpátia is fontos. Sok nárcisztikus egészen fenomenálisan képes játszani az áldozatot, mivel az sokszor eredményez szimpátiát mások részéről. A szimpátia ráadásul pontosan ugyanaz, mint a figyelem. Ha jobban belegondolsz, elég sok embert tudnál mondani, akik magukat vagy a csoportjukat áldozatnak állítják be. Gyanítom, ezek egy része mögött a nárcizmus bújik meg. Erről is bővebben később. A szánalom az emberek legnagyobb részét zavarja, elvégre a szánalomtól szánalmasnak érezzük magunkat. A nárcisztikus ember számára azonban tökéletesen beleillik a nagyobb mintázatba. Presztízs és státusz. A hierarchia csúcsán lenni kétségkívül egyike a nárcisztikus emberek többsége által kívánatosnak ítélt dolgoknak. Nem csupán azért, mert ez több hatalommal jár, de azért is, mert így több figyelem, csodálat, sőt talán félelem is irányul feléjük. A befolyás a hatalommal kapcsolható össze. A nárcisztikus ember számára létszükséglet az, hogy érezze, hatással van mindenre, ami történik, és lehetőség szerint a többi emberre is. A nárcisztikus számára továbbá roppant fontos a szolgáltatások igénybevétele. Ez a szolgáltatás lehet bármi: akár az, hogy az étteremben körbeugrálják, vagy az, hogy életük társául olyasvalakit választanak, aki elvégzi az összes unalmas házimunkát. Akár azt is mondhatnánk rá, hogy kiszolgálják. A nárcisztikus ember különösen fontosnak érzi magát attól, hogy nem neki kell elvégeznie a lehangoló mindennapi tevékenységeket. Megbecsülés és dicséret. Egyértelmű. A nárcisztikus embert nem lehet eleget dicsérni. Az ilyen ember szőröstülbőröstül felfal minden hódolatot, még a nyilvánvaló túlzásokat vagy hazugságokat is, amennyiben azok az ő javára történnek - és utána kegyesen int neked, hogy folytasd még. Mást is akartál mondani? Gyerünk bátran. Alávetettséget követel másoktól. A többi ember engedelmeskedjen, sőt leginkább kapituláljon a nárcisztikus ember nagysága előtt, továbbá mondjon is le önnön jogairól. Ez tökéletesen megfelel a nárcisztikus embernek, ez ugyanis abszolút hatalmat ad neki ahhoz, hogy minket többieket úgy kezeljen, mint bábukat a sakktáblán. A végeredmény a tökéletes lojalitás. Mindenkinek engedelmeskednie kell, senki nem mondhat ellent. Azok esetében, akik alázatosak, és inkább követőnek tekintik magukat, semmint vezetőnek, komoly veszély áll fenn, hogy a nárcisztikus ember markába kerülnek. A nárcisztikus embernél azonban nem minden esetben egyértelmű, hogy mire játszik. Ügyesen rejti el valódi énjét, mivel tudatában van annak, hogy az a környezet, amelytől teljes odaadást követel, nem mindig nézi jó szemmel az efajta törekvéseket. Hogyan lehet kielégíteni egy nárcisztikus embert? Érdemes ezenfelül megjegyezni, hogy amennyiben a nárcisztikus ember tényleg megkapna mindent erről a fenti listáról, akkor sem lenne teljesen elégedett. Szünet nélkül kínozná a gyanú, hogy nem kapott meg valami olyasmit, amire pedig jogosult volna. Elébe halmozhatnak minden földi jót, amit csak ez a világ kínál, de ahelyett, hogy elégedettnek mutatkozna, inkább elégedetlen lesz, vagy rosszabb esetben dühös. És miután alaposan megismertük a nárcisztikus embert, amikor megtanultuk ezt a mintázatot, rájövünk, hogy a nárcisztikus embert istenigazából lehetetlen teljesen kielégíteni. Mindenki, aki adott már valaha a partnerének közben görcsben volt a gyomra - egy olyan ajándékot, ami a legszebb, legdrágább, legátgondoltabb ajándék volt, amit egyáltalán képes volt felhajtani, az tudja, hogy ez a görcs valami okból van. Nemritkán éppen azért alakult ki, mert egy korábbi alkalommal a lelkünket tettük ki egy születésnap előtt csakis azért, hogy hamarosan azt kelljen hallgatnunk, hogy ez meg az az ismerős olyasmiket kapott, ami ennél azért egy kicsit jobb. Hát nem igazságtalan az élet? Az ilyen nem túl vonzó viselkedés oka nem csupán az, hogy a nárcisztikus ember meglehetősen gyerekes. A dolog arról is szól, hogy ezek a drága ajándékok nem képesek a nárcisztikus leghőbb vágyát kielégíteni. Az ajándékra sokkal inkább úgy tekintenek, mintha az egyfajta képzelt igazságtalanság kiigazítása volna. Bizony éppen itt volt már az ideje, hogy ezt a sürgető körülményt végre rendezzék - elvégre így kellett volna lennie már a kezdet kezdetétől. Mindenki, aki látott már valaha olyan gyermeket, aki megvető tekintettel vette át, majd utána rögtön félre is hajította az olykor igencsak költséges karácsonyi vagy születésnapi ajándékokat, alighanem arra gondolt: micsoda elviselhetetlen kölyök ez. Ebben az esetben nárcisztikus tendenciák is működésben lehetnek, amelyeket azonban nem jó ötlet szítani. Felnőttként az efféle gyermeket kifejezetten utálatosnak fogják tartani. Nem magukról az ajándékokról van szó, nem az a kérdés, hogy egyszerűek vagy drágák. Átnyújthatsz a nárcisztikus embernek egy Bentleyt, vagy a világ legnagyobb gyémántgyűrűjét, ö egyszerűen csak a többi hódítása közé fogja ezeket tenni. Valódi hálát azonban nem fog sem érezni, sem mutatni. Sosem lehet teljes mértékben kielégíteni a nárcisztikus embert, még egy Krőzus király sem rendelkezik olyan teli pénztárcával. A nárcisztikus ember gyakorta érzi azt, hogy cudarul bánik vele az élet, hiszen mindazt, amit igazán szeretne, végeredményben sosem fogja megkapni. Ez pedig gyakran egy sor rossz viselkedésmódhoz vezet: például ahhoz, hogy másokat irányítgat, másoknak parancsolgat, hogy azok keményebben dolgozzanak, és kielégítsék a nárcisztikus ember végtelen követeléseit. 7. FEJEZET A NARCISZTIKUS EMBER BONYOLULT VISZONYA ÖNMAGÁHOZ Egyetlen fa sem nőhet a mennyekig, ha gyökere nem a pokolban sarjad. Carl Jung Narkisszosz önmagába szeretett bele, és ez végül a vesztét is okozta. De hát ez csak egy görög mítosz, nem? Önmagunkat szeretni igazán nem lehet olyan nagy probléma, főleg azt tekintetbe véve, hogy hányán vannak, akik nem becsülik önmagukat? A népesség egy részének olyan mélyponton van az önbecsülése, hogy az már veszélyes. Olyan emberek ezek, akik alig bírják elviselni tulajdon társaságukat, és ha valaki megdicsérné őket, azonnal elhárítják azt, mondván: ők maguk valójában tökéletesen értéktelenek. Az efféle emberek könnyen áldozatául eshetnek egy pszichopatának. A pszichopaták különösen ügyesek abban, hogy lépésről lépésre letörjenek egy embert. A pszichopaták túlélő áldozatai nemritkán teljes életkrízisbe kerülnek, illúzióik darabokra törnek, ők maguk pedig poszttrau- más stresszben szenvednek. Az efféle embereknek igen nagy szükségük van arra, hogy egyáltalán képesek legyenek ismét elfogadni magukat. Lehetnek ilyenek a bántalmazó szülők immáron felnőtt gyermekei, akik gyakran fizikai és lelki bántalmazás több évtizedes emlékeit cipelik magukkal. Egész életüket egy drogozó anyához vagy egy erőszakos apához igazították, úgyhogy már nemigen tudják, hogy ők maguk kik is valójában. Könnyen lehet, hogy egész életüket azzal töltötték, hogy riadtan a falhoz lapulva várták a következő pofont. Egy ilyen embernek megtanítani azt, hogy milyen értékes, milyen fontos az, hogy szeresse önmagát, egyrészt létfontosságúnak tűnik, másrészt pedig meglehetősen kockázatmentesnek. Lehangolóan alacsony szintről fognak indulni, és saját tapasztalatomból tudom, hogy milyen nehéz egy ilyen háttérrel rendelkező embert már csak ezen az alapfokú szinten is elfogadtatni önmagával. Ebben az összefüggésben az a tanács, hogy szeresd önmagádat, fontos funkciót tölt be. Az önsegítő iparban sokan foglalkoznak ilyesmivel, és nemritkán érnek el jó eredményt. Önmagunkat szeretni De mi történik azzal, aki esetleg már kezdettől fogva szerette magát? Miként hat az ilyen emberre az, ha azt hallja, hogy el kéne kezdenie úgy istenigazából csodálni önmagát? Ez a téma sem az egyszerűbbek közé tartozik, elismerem. Alighanem nem is lehet megállapítani, hogy hol van a pontos határ az egészséges, jó önbecsülés és az ellenszenvesen önelégült önimádat között. Vagy a nárcizmus között. De feltehetőleg valahol húzódnia kell egy határnak. A tömegmédia szokás szerint szeret teljesen rémületbe kergetni minket. Néha az lehet az érzésünk, hogy minden fiatal egyre rosszabbul érzi magát. És persze, valóban sok fiatal került lelki kutyaszorítóba például amiatt, hogy azt látja, miket posztóinak mások a közösségi médián. Korábban csupán a legközelebbi emberektől kellett tartania mindenkinek, most viszont az egész világtól. És bizony nem könnyű helyzet összemérni magunkat a legjobbak legjobbjával. Azok a jelentések különösen rémisztőek, amelyek szerint a fiatalok online zaklatás után öngyilkossági kísérletet követnek el. És ezek a zaklatok is jönnek valahonnan - a kérdés csak az, hogy honnan. Ugyanakkor a mai fiatalok elégedettebbek önmagukkal, mint a nagyszülőik voltak a maguk idejében. A generációk között nyilvánvaló a különbség. Átfogó pszichológiai tanulmányok az életkor és az önbecsülés közötti nyilvánvaló kapcsolatra mutatnak rá. A változás nem elhanyagolható. Egy amerikai tanulmány szerint az 1960-as és a 2010-es évek között több mint 80 százalékkal nőtt az önbecsülés az egyetemisták körében. Az általános iskolás negyedikesek, ötödikesek és hatodikosok között ez a növekedés 93 százalékos volt. És mindez csupán ötven esztendő alatt. Ezek ám a ragyogó mutatók. És ugyan kinek is lehetne bármiféle problémája ezzel a fejlődéssel? Egy másik tanulmányban háromesztendős gyermekek anyukáját kérdezték meg arról, hogy szerintük fontos-e a gyermek számára az erős önbecsülés. És természetesen mindegyik anyuka azt szerette volna, ha gyermekének erős az önbecsülése. Megkérdezték a nagymamákat is. Az ő véleményük is akképpen hangzott, hogy jobb az erős önbecsülés, mint a gyenge. Amikor arról kérdezték meg az anyukákat, hogy vajon létezik-e olyan, hogy egy gyermeknek túlságosan is erős az önbecsülése, a válasz egybehangzóan nem volt. Az érdekes fordulat akkor következett, amikor a nagymamákat is megkérdezték ugyanerről. Ők is egyetértettek - csakhogy ők abban, hogy igen, bizony az önbecsülésben is lehet túl messzire menni. Szerintük a túl nagy önbecsülést mások arroganciának, a gyereket önközpontúnak és elkényeztetettnek tarthatják. Ez is egy amerikai tanulmány volt, ezért aztán azt természetesen nem igazán tudhatjuk, hogy éppen a mi társadalmunkban milyenek a tendenciák, elvégre nyilván lehetnek kulturális különbségek az USA és az én otthonom, Svédország között. De azt is tudom, hogy ami elindul az USAból, az 5-10 év múlva megérkezik Svédországba. Amúgy az a kutatás, amiről most beszéltem, 2010-ben készült. Fontos megjegyezni, akadnak olyanok, akik szerint éppen ellenkező a tendencia: a fiatalok egyre rosszabbul érzik magukat. Az igazság alighanem az, hogy különböző csoportok vannak. A nagyobb csoportok jobban érzik magukat, mint valaha, miközben a fiatalok egy másik csoportja egyáltalán nem érzi jól magát. Másrészről viszont valószínűleg mindig is ez volt a helyzet. A Google felfogása arról, hogy szeressük önmagunkat Most talán azt gondolod, hogy a szükséges változás mostanra lezajlott? A fejlődés ismeretlen okokból helyes irányba terelte a dolgokat? Hogy a világ fiataljai az egészséges önbecsülés kellemes állapotába kerültek? Ezek szerint tehát semmi olyasminek a terjedésétől nem kell tartanunk, amit nárcisztikus viselkedésnek lehet tartani? Hát, mit is mondjak? Néhány hónappal ezelőtt egy egészen más témájú könyvben olvastam, hogy ha az ember rákeres a Google-on arra, hogy „how to love yourself ”, akkor 191 000 találatot kap. Nem is rossz. A szerzők egészen elájultak az eredménytől. Ennyi találatot! Megnéztem a kiadási évet. Kiderült, hogy 2013-as a könyv. Hát jó. Tényleg csak a poén kedvéért rákeresek most is, ahogy e sorokat írom 2020-21 telén arra, hogy „how to love yourself Kapaszkodj meg! Találatok száma: 2 450 000 000. Majdnem két és fél milliárd találat abban a témában, hogy miként tanulhatjuk meg szeretni önmagunkat. De persze ez logikus. Rengeteg olyan könyv áll rendelkezésre, amelyek mind azt hangsúlyozzák, hogy ha szereted magad, akkor a problémáid lényegében szertefoszlanák, és talán nem lesz semmi a világon, amit nem tudsz majd elérni. Amikor valaki egy kicsit túlzásba viszi az önszeretetet A roppant erős önbecsülés valamennyire érthető mellékhatása az öncsodálat. A kettő között meglehetősen intim a kapcsolat, de amíg az előbbi pozitív, addig az utóbbi negatív. Persze, nem kérdés, szeretnünk kell önmagunkat, de az öncsodálat nemritkán vezet direkt kedvezőtlen hatásokhoz: az a tény, hogy narcisztikusnak fognak gondolni minket, meg az a rengeteg negatív viselkedésminta, amelyek ebből fakadnak, csupán egyike ezeknek. A nárcizmus egy pszichológiai terminus, de nem szükséges pszichológiai előképzettség ahhoz, hogy ennek jeleit fel tudjuk ismerni. Arrogancia, élvhajhászás, hiúság, önhangsúlyozás, grandiozitás és önközpontúság. A nárcisztikus ember teljes egészében önmagával van elfoglalva, elsősorban önmagára gondol, illetve imádja hallgatni a saját hangját. Sok a csak önmagával foglalkozó szemétláda nárcisztikus, de vannak felszínesen sármos és karizmatikus emberek, akik szintén mutatnak magukon nárcisztikus jegyeket. A határok nem rajzolódnak ki élesen. Közös vonás az, hogy túlzottan pozitív képük van önmagukról. Nem csupán magabiztosak, hanem önimádók és önelégültek is. Az ilyen emberek tökéletesen meg vannak győződve arról, hogy nem csupán uniká- lisak, de ráadásul roppantmód különlegesek is. Tulajdonképpen nincs senki, aki olyan lenne, mint ők. De persze van ebben némi kihívás. A nárcisztikus ember ugyanis egy hajmeresztő pszichológiai paradoxon előtt áll: hogyan lehet megtartani a különlegesség és fontosság érzetét, miközben az ember körülbelül pont olyan, mint a többiek? Ennek egy módja lehet az, hogy tettestársakat keres maga mellé: nekik az lesz a feladatuk, hogy tovább fújják a nárcisztikus ember már amúgy is felfújt egoját. Ha sikerül meggyőznöd magad és mindenki mást is arról, hogy éppoly fantasztikus vagy, mint ahogyan te magad hiszed, valóban nyertes lehetsz - méghozzá az öncsodálat nevű versenyben. Az erős önbecsülés tehát ugyanaz, mint a nárcizmus? Nem, természetesen nem, és remélem, az eddigiekből ez világosan kiderült. A nárcizmus és az önbecsülés több, rendkívül lényeges ponton elválik egymástól. Az erős önbecsüléssel rendelkező embereknek határozottan pozitív az önmagukról alkotott képe - elvégre éppen ez a lényege a dolognak -, de képesek arra is, hogy egyfajta társadalmi összefüggésbe helyezzék önmagukat. Nem csupán a saját javukra gondolnak. Mivel önmagukban olyannyira biztosak, szívesen segítenek más embereken. Szeretik erkölcsösnek látni magukat, és arra törekszenek, hogy etikailag helyes döntéseket hozzanak. A nárcisztikus ember jókat képzel önmagáról, de elsődleges célja az, hogy dicsekedjen is a képességeivel. De nem a megfontoltságával vagy a barátságos és alázatos jellemével kérkedik ám - ő ugyanis elsősorban győztesnek látja magát, és ezt a tényt el kívánja mondani minden érdeklődőnek. Még csak meg sem próbálja eltitkolni azon sziklaszilárd meggyőződését, hogy ő a legjobb. Miért is tenné? Hallani olykor olyanokról, akik nem tudnak jól veszíteni, emiatt pedig veszekednek és civakodnak. De hallottál olyanokról, akik nem tudnak jól nyerni? Egyszer ismertem egy ilyen srácot. Ha megnyert valamit, például egy pingpongmeccset, egy kört a Trivial Pursuitban, vagy egyszerűen csak elsőként ért a helyi kocsma vécéjébe, ő azonnal eljárt egy meglehetősen nevetséges győzelmi táncot, és igencsak szemtelen módon lépett fel azzal szemben, akit „legyőzött”. A fair play eszméjéből egyetlen hangot sem értett. És valóban: a kritika nem is váratott sokáig magára. Mindenki kijelentette, hogy hányni tudna ettől a fickótól. Vagy úgy! Ezek szerint a gyenge önbecsüléssel rendelkező emberek a narcisztikusok! Hát… Létezik egy meglehetősen elterjedt felfogás azzal kapcsolatban, miszerint a narcisztikusok igazából gyűlölik önmagukat, meg hogy a valóságban rosszul vannak attól, ha csak meglátják magukat a tükörben. Kizárólag azért viselkednek úgy, ahogyan viselkednek, hogy leplezzék ezt a tényt. A felszín alatt valójában borzasztóan bizonytalanok önmagukban. És persze ezt tényleg annyit hallhattuk már, hogy bőven volt lehetőségünk megunni. Már az én iskoláskoromban is ezt mondogatták azokról a nagyra nőtt, igencsak gonosz természetű fiúkról, akik az iskolaudvaron riogatták a népet és jól belerúgtak másokba, amikor éppen senki nem látta: mélyen legbelül valójában szörnyen bizonytalanok magukban. Ez a megjegyzés már tízéves koromban is ki tudott borítani. Ha a srác olyannyira bizonytalan, akkor miért molesztál engem? Én is bizonytalan voltam, de attól még nem bántottam másokat. Különben meg mindenki átkozottul bizonytalan volt, szóval akkor hogy is áll ez a dolog valójában? Egyes pszichológusok maszknak hívják ezt a viselkedést. Az ő elméletük azt sugallja, hogy miközben ott áll előttünk az önelégülten vigyorgó nárcisztikus ember, mi azt képzeljük, hogy valójában borzasztó rosszul érzi magát. Szegényke. De hát természetesen ezt az érzést mélyen elrejti. Gyanúm szerint ez egy roppant nagylelkű leegyszerűsítése a dolgoknak. Azok döntő többsége, akik problémás gyermekkorral és súlyos traumákkal kénytelenek megküzdeni, abszolút nem azzal töltik az idejüket, hogy a környezetüknek okozzanak tijabb gondokat. Persze vannak olyanok, akik rosszul vannak a múltjuk miatt. Persze hogy vannak olyan emberek, akik roppantmód bizonytalannak érzik magukat. Csakhogy én nem róluk beszélek. Én a nárcisztikus vonásokkal rendelkező emberekről beszélek. Néhány évvel ezelőtt egy nagyon nagy szervezetben dolgoztam. A részlegünkön volt egy fickó, akinek akadt néhány igen fura szokása. Egyértelműbben kifejezve: a pasas rafinált módon bántalmazott másokat. De ahelyett, hogy áthelyezték volna egy másik részlegre, vagy kihajították volna a vállalattól, inkább pszichoterápiát javasoltak neki a HRrészlegen. Azokat, akik bántalmazásának áldozatául estek, arra kérték, hogy nyeljék le a dolgot, vagy váltsanak munkahelyet, ha itt valami gondjuk akad. A szegény bántalmazó pasasnak ugyanis, képzeljék csak, alighanem nehéz gyermekkora volt. Leleplező tanulmány a valóság narcisztikusairól Általában két alcsoportba szokás osztani a narcisztikusokat: vannak egyrészt a grandiózus narcisztikusok, tehát az általában könnyen felismerhető extrovertált emberek, másrészt egy másik, kisebb csoport is, akiket rejtett vagy sebezhető narcisztikusnak neveznek. Ők a gyenge önbecsüléssel rendelkező narcisztikusok, akiket nem lehet olyan könnyen felismerni. Nincs pszichológiai bizonyíték arra, hogy a grandiózus narcisztikusok - akikről ez a könyv főképpen szól a lelkűk mélyén bizonytalanok lennének. Létezik viszont egy egész sor tanulmány, amelyek bizonyítják, hogy a magas nárcisztikus pontszámmal rendelkező felnőtt embereknek az önbecsülése is magas pontszámot ér el. Tény az, hogy ezek az emberek elégedettebbek önmagukkal, mint amennyire a népesség nagy része. Ugyanez érvényes a szociopatákra és pszichopatákra: nekik is feltűnően gyakran van igen jó véleményük önmagukról. Kutatói kérdőíveken gyakran efféle állítások szerepelnek: „Érzem, hogy olyan ember vagyok, aki körülbelül olyan értékes, mint a többiek.”, és „Érzem, hogy van néhány jó képességem.” Azok, akik úgy gondolják, hogy a legjobbra jogosultak, amit csak az élet nyújthat, ehhez nem igazán tudnak mit szólni. A nárcisztikus ember számára az ilyen megfogalmazás túlságosan is óvatos. Arra aztán mérget vehetsz, hogy értékes ember vagyok igazából értékesebb, mint mások. És nem csupán néhány jó képességgel rendelkezem, hanem nagyjából az összessel! A kutatók megalkottak néhány meglehetősen pontos eszközt ennek mérésére. Egy IÁT (Implicit Association Test) nevű rendszer arra az ötletre épül, hogy az én/nem én fogalmát pozitív és negatív szavakhoz kell kötni. Az eszköz többek között arra is épül, hogy milyen gyorsan válaszol a tesztalany bizonyos kérdésekre, azaz azt is mérik, hogy tulajdonképpen mennyire biztos az illető a dolgában. Az erős önbecsüléssel rendelkező emberek általában a jó és csodálatos szavakkal hozzák önmagukat összefüggésbe. De ha a rettenetes és hibás szavak kerülnek elő, már nehezebben asszociálnak. A kutatók arra használják ezt a módszert, hogy felmérjék, hogyan érzi magát a nárcisztikus ember - igazán, legbelül. Az eredményeket nagyon nehéz félremagyarázni. Az derül ki belőlük, hogy a nárcisztikus emberek többsége a legkevésbé sem érzi magát nyomorúságosán. Éppen ellenkezőleg: tökéletesen egyedülállónak élik meg magukat. Sokkal könnyebb egy nárcisztikus ember számára olyan szavakkal azonosítani és jellemezni önmagát, mint jó, csodálatos, fantasztikus, ragyogó és helyes, mint egy nem narcisztikusnak. Éppen olyan egyszerű, mint távolságot tartani a következő szavaktól: rossz, értéktelen, rettenetes és hibás. Ezt egyszerűsítve tudatos önbecsülésnek nevezzük. A kutatók azonban az öntudatlan önbecsülést is mérik. A narcisztikusok magas pontszámot érnek el az olyan szavaknál, mint határozott, aktív, energikus, szókimondó, domináns és lelkes. Eltérően az olyan szavaktól, mint csendes, tartózkodó, visszahúzódó, alázatos vagy gátlásos. Viszont, ha olyan szavakat nézünk meg, mint a barátságos, baráti, nagylelkű, együttműködő, kellemes és odaadó (eltérően az olyan szavaktól, mint a gonosz, pimasz, sértődékeny, veszekedős, nyafogó és kegyetlen), akkor bizony kudarcot vallanak. A nárcisztikus emberek itt már nem érnek el olyan magas pontszámot. Hát ezt meg miként értelmezzük? A nárcisztikus emberek önképe roppantul egybehangzó, akár a felszínt nézzük, akár a mélységet. Akármilyen mélyre nézhetünk, ugyanazt fogjuk látni. A nárcisztikus emberek önmagukat egyértelmű győztesnek látják, de az, hogy törődjenek másokkal, már nem annyira fontos számukra. Itt szembeötlő lesz a különbség. Egy erős önbecsüléssel rendelkező, nem nárcisztikus ember szívesörömest szolgálatára áll másoknak - a nárcisztikus azonban nem. Amikor legközelebb azt hallod, hogy valaki sajnálkozva beszél az iskolaudvar vagy a munkahely réméről, akkor az isten szerelmére, légy résen, nehogy valaki azt találja javasolni, hogy még jobban erősítsétek meg az illető önbecsülését. Ha a bántalmazó ebben a pillanatban még nem nárcisztikus, hát igenis kifejleszthet magában nárcisztikus vonásokat, ha valakinek az az ötlete támad, hogy eddzétek meg az illető saját maga iránt tanúsított tiszteletét. Az efféle embernek a legkevésbé sem az önmaga iránt való tisztelet a problémája. Éppen ellenkezőleg: az, hogy nem érez tiszteletet mások iránt. Ne legyél már olyan negatív, hát egy kis nárcizmus talán mégsem olyan ártalmas? Nem, talán nem. Kemény világban élünk, efelől semmi kétség. A követelmények kemények, a konkurencia gyilkos. Tehát talán érdemes volna egy kicsit megkeményednünk nekünk is, hogy képesek legyünk kiverekedni magunknak egy helyet a világban. Egy kevés nárcizmus talán egészséges dolog lenne? Ezen a ponton a következő kérdést kell feltennünk: kinek volna egészséges? Ha önzőbb leszel, az egyetlen embernek lesz jó - neked magadnak. Ha túlzottan nagy szeletet vágsz le magadnak a tortából, akkor az ebben a pillanatban jó lehet neked, de azt is eredményezheti, hogy legközelebb már meg sem fognak hívni. Tisztában vagyok azzal, hogy ezek a kérdések nem egyszerűek, és komplikált filozófiai érvelésekbe bocsátkozhatunk Darwin elméleteiről annak tárgyában, hogy kikből is lesznek a túlélők. A válasz nem az, hogy a legkedvesebb emberek, hanem hogy a leginkább alkalmazkodókészek. Azok, akik képesek meglátni, hogy merre haladnak a dolgok, és aszerint helyezkednek. Nem feltétlenül a legjobb fej srácok lesznek tehát a túlélők. Ki ugrik először a mentőcsónakba, amikor a komp süllyedni kezd? Nem kérdés: a nárcisztikus ember. Tényleg roppant alkalmazkodóképes. De ha egy kisgyermek helyét vette ezzel el, akkor az tényleg rendben van? A személyes véleményem az, hogy nem helyes dolog másokat bántani. Meglepne, ha kiderülne, hogy te másképpen gondolod. A nárcisztikus vonások lényege az, hogy másokat bántanak. Ezért hát nem gondolom, hogy a nárcizmus bármilyen összefüggésben is támogatandó lenne. De ez az igazságnak csak egy kis szelete. Ha te magad is nárcisztikus vagy, akkor ez idáig semmi problémád nincsen a fentebbi jellemzésekkel. Tökéletesen logikusnak gondolod, hogy éppen neked jusson egy hely abban a mentőcsónakban. De gondold egy kicsit tovább a dolgot. Hosszú távon a nárcizmus magának a nárcisztikus embernek sem jó. Jó például az, ha túlzott magabiztosság miatt buksz meg egy vizsgán? Ha olyan mértékben hangsúlyozod magad, hogy mások távolságot kezdenek tartani tőled - az vajon mennyire sikeres dolog? Ha a többiek titokban utálnak, mert már régen átlátnak rajtad - valóban ez volt a cél? Ha jól érzed magad a bőrödben, hisz azt érzed, hogy a világ legtetején trónolsz - abszolút, tessék csak. Egészen addig, amíg ez segít neked jól teljesíteni anélkül, hogy ez mások kárára történjen, a dolog tökéletes. A baj csak az, hogy nagyon ritkán áll meg itt a dolog. 8. FEJEZET AZ ÉRZELMEK ÉS A NÁRCISZTIKUS EMBER - LEHETSÉGES K0MMÁCIÓ? Ha szeretsz valakit, önmagáért szereted öt, nem pedig azért, amilyennek te szeretnéd tudni öt. Lev Tolsztoj Egyszerű volna azt mondani, hogy a szeretet ellentéte a gyűlölet. De nem vagyok száz százalékig biztos ennek igazságában. A szerelem és a gyűlölet egyaránt erős érzelmek, ráadásul hőfokban alighanem a gyűlölet viszi el a pálmát. A szerelem ellentéte sokkal inkább talán a közöny. A nem kívánt reakció Habár a narcisztikusok képtelenek valódi szeretetet érezni más, mint önmaguk iránt, úgy tűnik, mintha a gyűlölet érzésével mégiscsak kapcsolatban lennének. A közösségi média egyik kutatója, akivel beszéltem, azt mondja, hogy a neten zajló, néha igen heves harcok oka kétségtelenül az, hogy sok ember tiszta szívéből gyűlöli megtámadott ellenfelét. Nem csupán arról van szó, hogy fel akarják hívni magukra a figyelmet, hanem bizonyos embereket valóban ki akarnak csinálni. A mögöttes ok sokféle lehet, de a megvetés, amit éreznek és mutatnak, valódi. Ha szeretnénk felpiszkálni a nárcisztikus ember leplezetlen dühét, legjobb, ha ignoráljuk őket. Gyűlölik, ha nem veszik őket észre, ha nem lehetnek ott, ahol az események zajlanak, ha nem tekintik őket fontosnak. Persze sok embert frusztrál, ha kizárják őket a klubból, de a narcisztikusok valóban gyűlölik az észrevétlenséget. Tekintve azt, hogy milyen fontosnak képzelik saját magukat, és hogy milyen sziklaszilárdan hiszik, hogy jótékony hatással volnának a bolygó minden csoportosulása számára, tökéletes rejtély számukra, hogyan fordulhat meg bárki fejében is az a képtelen ötlet, hogy ignorálja a őket. A büntetés pedig gyorsan sújthatja dühroham formájában a pimaszkodót. Ugyanez érvényes arra az esetre, ha valaki megkérdőjelezi a nárcisztikus embert. Gyűlölik, amikor valaki kihívás elé állítja őket, ami talán furcsának tűnhet, elvégre sok nárcisztikus ember nem kifejezetten félős, sőt sokan kifejezetten agresszívak. Miért is ne néznének örömmel egy verbális mérkőzés elébe, már ha a kérdés megéri a vitát? E reakció pontos megértéséhez bele kell néznünk a nárcisztikus pszichéjébe. Az egy dolog, hogy az embereknek különbözik a véleményük. Ha elvesztünk egy verbális meccset, akkor legfeljebb élesítjük egy kicsit az érveinket, aztán a legközelebbi találkozáskor visszavágót kérhetünk. De a nárcisztikus embert már önmagában a megkérdőjelezés ténye is felháborítja. Hogyan is lehet valaki olyan felfoghatatlanul pimasz, hogy nekem ellentmondjon? Nekem? Ha ez a képzelt túlkapás folytatódik, akkor a nárcisztikus dühe és frusztrációja gyorsabban képes verbális támadássá fajulni, mielőtt bárki is kimondaná, hogy antiszociális személyiségzavar. Ugyanez a helyzet abban az esetben, amikor nem engedelmeskednek nekik. Vannak emberek, akik nem igazán örülnek annak, ha túl sokat egzecíroztatják őket. A nárcisztikus emberek képesek rá, hogy végtelen szóáradatban prezentálják környezetük felé a többé-kevésbé teljesíthetetlen követeléseiket, és általában egész egyszerűen születési előjoguknak gondolják azt, hogy mindenkinek megmondhatnak mindent, azoknak meg kötelességük vakon engedelmeskedni. Ha ezt valaki nem teljesíti, akkor a nárcisztikus ember dühe ismét fellobban. Nekünk többieknek engedelmeskednünk kell, és pont. A nárcisztikus vonásokkal rendelkező főnökök itt elég gyorsan leleplezik önmagukat. Nincs jelentősége annak, hogy mi volna jó vagy kevésbé jó: ha a kolléga nem engedelmeskedik neki, elszabadul a pokol. Ha most megfordítjuk a viszonyt, akkor elmondható az, hogy a nárcisztikus ember gyűlöli, ha kritizálják. Minden főnök, akinek volt valaha nárcisztikus az alkalmazottai között, pontosan tudja, milyen nehéz elérni ezekhez az emberekhez. Egyszerűen becsukják a fülüket. Miután mindig kiválóan teljesítettek, és így egyértelműen valahol az abszolút csúcson vannak, nemritkán dührohamot kapnak, amikor valaki rámutat egy hibára vagy tévedésre, vagy netalán nyíltan leértékeli a nárcisztikus ember teljesítményét. Ha valaki komolyan meg van győződve arról, hogy gyakorlatilag mindenben a legjobb, néha valóban sokkot okozhat, ha kritika éri őt. Igen gyakori az azonnali ellentámadás. Megszállja őket az állati ösztön: ellenfelüket, azaz azt, aki ezzel az igazságtalan kritikával állt elő, azonnal meg kell semmisíteni. A legkevésbé sem érdekes az, hogy jogos volt-e a kritika. A nárcisztikus ezenfelül nemritkán meg van győződve róla, hogy őneki kellene itt a főnöknek lennie. Miért nem ő osztogatja a kritikát? Elvégre mindenki másnál bőven volna kritizálni való. Ha a fentiek közül tulajdonképpen semmi sem igazán meglepő, hát vannak más, kifinomultabb jelenségek, amiket nehezebb lehet elfogadni: például azt, hogy tiszteletben kell tartanunk mások határait. A nárcisztikus ember alapjában véve határtalan, de az ő szabályainak engedelmeskednünk kell. Mint mindig, ezúttal is olyan ez, mint egy egyirányú utca. Előfordul, hogy a narcisztikusok - akárcsak a pszichopaták - mások határait szántszándékkal áthágják, aztán leülnek és megvárják a reakciót. Például nem érkeznek pontosan egy találkozóra, vagy szándékosan helytelenül végeznek el egy munkafeladatot, esetleg eltulajdonítanak valamit a másik javaiból. Tulajdonképpen csak azt akarják ezzel megmutatni, hogy ők még ezt is megtehetik. Egy furcsa példa Nem olyan régen hallottam egy főbérlőröl, aki a fökulcs segítségével bement a bérházának minden lakásába, miközben az albérlők éppen valahol máshol tartózkodtak. Nem vett el semmit, nem csinált semmi különöset, tulajdonképpen nem történt semmi a világon. Amikor az egyik albérlő elkezdett gyanakodni, hogy valami nem stimmel, elhelyezett egy kamerát a lakásban. A dolog igen gyorsan lelepleződött. A főbérlő körbesétált a lakásban és nézelődött; és ráadásul a kamerát is észrevette. Hogy ezt honnan tudjuk? Nos, odaintett az albérlőnek. Aztán kiment. Amikor szembesítették a tettével és megkérdezték, hogy miért engedett meg magának ekkora szabadságot, azt felelte: azért, mert megtehette. Egyszerűen nem tetszett neki az a gondolat, hogy ezt valójában nem tehetné meg, és ezért kénytelen volt megmutatni, hogy megteheti, amit csak akar. És ezzel elérkeztünk a második dologhoz, amit a nárcisztikus ember nem bír elviselni: hogy létezik olyasmi, amit egyszerűen ne tehetne meg. Még akkor is, ha általános szabályokról van szó, amelyeket mindenkinek követnie kell, például a munkahelyünkön, és mindenki követi is, hát a nárcisztikus embernek a legkevésbé sem tetszik ez a leosztás. Őt - saját hite szerint - egy kicsit nagyobb szabadság kellene hogy megillesse, elvégre ugyebár ő jobb mindenki másnál. Ekörül aztán kiadós konfliktusok tudnak kialakulni, és ha a főnök elég erős ahhoz, hogy sakkban tartsa őt, hát a nárcisztikus biztosan gyűlölni fogja érte. Mi is van még? Az például igen rossz volna, ha speciális kiváltságokat tagadnának meg tőlük. Természetesen mérhetetlen sértés, ha nem érvényesíthetik az akaratukat. Ha nem részesülnek kellően jó szolgáltatásban, az azt jelenti, hogy nem kapják meg az őket megillető tiszteletet a puszta létükért. Ez ugye azt jelentené, hogy nem figyelnek rájuk a kellő mértékben, ez pedig főbenjáró bűn. Ezek után talán meglepetésként fog hatni, ha azt mondom, hogy azt is gyűlölik, ha mások nem kellőképpen szeretik őket. Értem én, hogy te magad is látod az egyértelmű paradoxont, és hát igen, valóban nehéz feldolgozni, hogy milyen ellentmondásokkal teli módon látszanak működni a narcisztikusok. Nem jelent semmiféle pluszpontot, ha úgy viselkedik valaki, mint egy éretlen konok gyerek. Senki sem szereti azt, aki csakis azért rosszkedvű folyton, mert senki sem részesíti öt különleges bánásmódban, miközben azt semmivel sem érdemelte ki; és a privilégiumok, melyekre hivatkozik, csak képzeltek vagy kitaláltak. Képes egy nárcisztikus a szeretetre? Igazából ez egy becsapós kérdés volt. Az ilyen emberek elsősorban önmagukat szeretik. A kérdés enyhén szólva komplex, ez ugyanis ugyanakkor egyfajta gyűlölve szerető attitűdnek is tekinthető. Egyrészről roppantul szeretik önmagukat, másrészről viszont gyűlölik, hogy nem jobbak, csinosabbak, gazdagabbak, népszerűbbek stb., mint mások. Nem lehetséges olyan meghatározást találni a szeretetre, amiben mindannyian meg tudunk egyezni. De az egyik definíció, amit személy szerint jónak tartok, az a belülről fakadó jóság. Igazán jónak lenni, belülről fakadóan jó dolgokat cselekedni. Nem simán helyes és megfelelő dolgokat, az túl egyszerű volna, hanem belülről fakadóan jókat. Mit is jelent az, ha valaki belülről fakadóan jó? Talán azt, hogy jót teszek egy másik emberrel anélkül, hogy azért bármifajta viszonzást várnék? Az, hogy képes-e bárki is tökéletesen önzetlen cselekedetet véghezvinni, filozófiai kérdés, amelyet még nem tisztáztak teljes mértékben. De az, hogy miként cselekszel azzal szemben, aki nem tud semmit tenni érted, valamit elárul az értékrendedről. És ezen a ponton a nárcisztikus ember mindig lebukik. A belülről fakadó jóság elve nem értelmezhető számára addig, amíg ez a bizonyos jóság nem őfelé irányul. Képes pénzt adni egy hajléktalannak, de csakis úgy, hogy azt mások is jól lássák. Nem kizárólag önzetlen cselekedet az, hogy a közösségi médiában beszámol róla: ő bizony amikor csak tudja, mindig megveszi a hajléktalanok lapját, a Situation Stockholmot. Célja ezzel az is, hogy mások figyelmét felhívja önnön jóságára és együtt érző mivoltára. Ha az illető népszerű, és csodálok népes hada veszi körül, akkor hamarosan áramlani kezdenek a dicsérő szavak. De a poszt olvasóinak többsége pontosan tudni fogja, hogy mi az igazi cél - és egyáltalán nem biztos, hogy el lesznek ájulva a dologtól. Valóban észszerű kérdés tehát, hogy képes-e egy nárcisztikus ember szerelmet érezni valaki más iránt. Miután a nárcizmus sok más személyiségzavarhoz hasonlóan igen széles spektrummal rendelkezik, nincsen olyan válasz, amely mindenkire érvényes volna, ám az nagy általánosságban elmondható, hogy attól függ, hogy mit értünk szeretet vagy szerelem alatt. Képes-e tehát a nárcisztikus ember szeretni egy másik embert abban az értelemben, hogy vágyik rá, hogy csak rá tud gondolni, és ha megpillantja a szeretett személyt, testében azonnal érzi a hőmérséklet-változást? Képes-e a nárcisztikus ember fájdalmat érezni amiatt, hogy nem lehet együtt azzal a másik emberrel, azzal, akivel együtt kíván megöregedni? Érzi a nárcisztikus ember, miként ragyog fel az egész világ csakis attól, hogy a szeretett személy átlépi a küszöböt? Képes-e a nárcisztikus ember a nagy többséghez hasonlóan annak szükségét érezni, hogy gondját viselje egy másik embernek, egy társnak, gyermeknek, szülőnek vagy jóbarátnak? A szakirodalom nem egyértelmű ebben a kérdésben sem, de én afelé hajlok, hogy egy nárcisztikus ember nem töpreng túl sokat a fentebbi dolgokon. Hiszen mit is jelent az, ha szeretünk valakit? A legtöbb embernél bármi lehet onnantól kezdve, hogy kellemes dolog veled lenni, egészen addig, hogy képes lennék meghalni a kedvedért. Erről a témáról nem tudsz elbeszélgetni a narcisztikussal. Biztos lehetsz benne, hogy akármit is mondasz, ő egyetért majd a te definícióddal. Ha azt mondod, számodra fontos, hogy tegyél valamit egy másik emberért, akkor a nárcisztikus kijelenti, hogy ő is így gondolja. Ha azt mondod, a szerelem azt jelenti, hogy mosolyogni kezdesz már attól is, hogy a szeretett személyre gondolsz, akkor a nárcisztikus kijelenti, szakasztott ez a véleménye neki is. Egyszerűen nem fogják elmondani az igazságot, mert pontosan tudják, hogy az igazság ebben az esetben nem szép, nem kedvező. Egy kis szerelemlexikon A nárcisztikus számára a szerelem jelentése: kényelmessé teszed az életemet. Emögött lehet az, hogy köszönöm, hogy megadod nekem, amire szükségem van, vagy pedig az, hogy szeretlek, amiért olyan jól mutatok melletted. Fontos az, hogy miként mutat melletted a nárcisztikus ember. Ha fiatalabb vagy, jobban nézel ki, esetleg még van egy kis megtakarított pénzed is, az visszahat a nárcisztikus emberre is, kedvezőbb fényben tüntetve fel őt. Légy résen: a nárcisztikus ember éppen ilyeneket keres maga mellé, olyanokat, akik mellett jól mutat. Jelentheti azt is, hogy milyen jó, hogy megerősítesz és elismered a nagyságomat. Vagy azt, hogy köszönöm, hogy itt vagy még, habár én magam nem igazán adok neked semmit. Az, hogy szeretlek, valójában a következőt jelenti: Szeretem azt, hogy mennyire szeretsz engem. Szeretlek, amiért fantasztikussá tetted az életemet, és továbbra is elviseled a túlkapásaimat, valamint hogy nem veszed górcső alá a blöfjjeimet. Szeretlek, amiért nap nap után bedőlsz a süket dumámnak. Szeretlek, amiért minden felelősséget te vállalsz a kapcsolatunkért és életben tartod azt - nekem nem kell semmit tennem, miközben te szétdolgozod magad, amivel azt próbálod elérni, hogy viszonozzam a szerelmedet. A szeretlek legrosszabb esetben a következőt jelenti: ostobább vagy, mint hittem; szerencsésnek mondhatod magad, amiért velem lehetsz. A nárcisztikus ember oldalán átélni a szerelmet röviden szólva nem a legegyszerűbb dolog a világon. De sokan olyan rossz helyzetben vannak, hogy emiatt mindig is bőven lesznek olyanok, akik bármit képesek kiállni, csak hogy ne legyenek egyedül. És ezzel a nárcisztikus ember tisztában is van. Pontosan tudja, hogy igazából akár borzasztóan is viselkedhet a partnerével anélkül, hogy bármi következménye lenne. A világ minden részéről származnak leírások arról, hogy milyen együtt élni egy narcisztikussal, és ezek egybehangzóan állítják, hogy nem szerelemben volt részük. A 15. fejezetben erről bővebben olvashatsz. A nárcisztikus embernek nem csupán a szeretet esik nehezére, de ráadásul nemritkán azt is eléri, hogy a partnere nyomorultul érezze magát. Sokan számolnak be arról, hogy kihasználták, letaposták, ignorál- ták, megcsalták és faképnél hagyták őket. És mindezek tetejébe még gyűlölték is. Egyes áldozatok teljes mértékben megtagadják önmagukat, így érvelvén: „Azt mondta, szeret, úgyhogy ez az egész tulajdonképpen nem is történhetett meg.” De sajnos valóban megtörténik. Az én szememben ezek a lelki bántalmazások rosszabbak a fizikai bántalmazásnál, az előbbiek ugyanis egy egész életre szóló károkat okozhatnak. Főleg azoknál, akik belülről fakadóan jók. 9. FEJEZET A NARCISZTIKUSOK TITKOS DIALEKTUSA És amint felébredtél, örökre éber maradsz. Friedrich Nietzsche Nem mindig egyszerű csakis abból megállapítani valakiről, hogy narcisztikus-e, hogy mit mond. Képességük van arra, hogy mondandójukat kedvesen, sőt olykor kívánatosán adják elő. Az ügyes manipulátorok gyakran ördöngösen jól bánnak a nyelvvel. A figyelmeztető jelzések közé tartozik természetesen az és ezt már idejekorán észre lehet venni -, ha túl sokat beszélnek önmagukról. Persze ez azért nem jelent sokat. Mint láttuk, egy egész halom olyan ember létezik, akik önmagukról fecsegnek naphosszat anélkül, hogy narcisztikusok lennének. Egy másik figyelmeztető körülmény, amire főként romantikus kapcsolatokban lehet példát találni, az, hogy valaki három hét randevúzás után máris kikiált téged a lelki társának. Az ilyesmit jó hallani, hogyne, kivált, ha éppen most örületesen ki vagy éhezve egy bensőséges emberi kapcsolatra. De amikor megint bekapcsolod az agyad, rájössz, hogy néhány találkozás után nem lesztek lelki társak. Merthogy ez egyszerűen csak egy manipulációs módszer. Nagy általánosságban ilyen és ehhez hasonló szólamokat hallani a narcisztikustól, legalábbis amíg az illető jókedvében van. Ha viszont a nárcisztikus ember akadályba ütközik, annak lehet egy heves dühroham a következménye. A nárcisztikus embert felismerhetjük, ha összevetjük a szavait a tetteivel. Mindannyiunkkal előfordul, hogy többet ígérünk, mint amennyit be tudunk tartani, de amikor ezek az eltérések patologikus mintázatot kezdenek mutatni, akkor itt az ideje annak, hogy más társ után nézzünk. Ha viszont máris egy nárcisztikus társaságában vagy, érdemes tudni, hogy annak szavai mit jelentenek a valóságban. A következő példákat úgynevezett „túlélőfórumokról” vettem (igen, valóban léteznek a ncten efféle fórumok, amelyeket narcisztikusok és pszichopaták egykori áldozatai népesítenek be). Olyan gyakran fordul elő mindegyik, hogy kétségtelenül egyfajta mintázattal van dolgunk. A nárcisztikus ember szavainak mögöttes jelentése Akkor hát miért is ne kezdjük rögtön ezzel a lelki társdologgal? Mit jelent valójában, amikor a nárcisztikus ember kijelenti: lelki társak vagyunk? Fordítás: Nos, minden hozzáférhető információ szerint ez nem jelent mást, csakis azt, hogy te vagy szükségleteim legfrissebb kielégítője. Kösz, hogy vagy. Ó, ő csak egy barát. Fordítás: Te vagy az elsődleges kielégítője a szex, pénz, társaság, csodálat vagy akármi más terén támadt közvetlen szükségleteimnek. Vicces lesz figyelni, hogy mennyit bírsz ki. A volt partnerem soha nem reagált így. Fordítás: A volt partnerem pontosan így reagált, éppen ezért lett belőle volt partner. Valójában pont úgy reagálsz, mint az összes eddigi áldozatom. A reakcióid segítenek nekem abban, hogy folytathassam ezt a fajta viselkedésmódot, hogy te ezáltal továbbra is nyomorultul érezhesd magad. Szörnyen drámai túlreagálsz mindent. és túlérzékeny vagy. Állandóan Fordítás: Azt akarom, hogy inkább te erezd úgy, hogy valami baj van veled és a teljesen normális reakcióiddal, mint hogy én érezzem, a kellemetlen viselkedésemmel van bármi baj. Őszintén szólva én vagyok drámai, és imádok káoszt provokálni bármilyen helyzetben. Továbbá szörnyen érzékeny vagyok mindennemű kritikára, és túlreagálok minden helyzetet, ami a képzelt fensőbbségemet fenyegeti. Mindezek mellett állati prolin vagyok képes kivetíteni másokra az érzéseimet. Észrevetted már? Sokkal jobb vagy, mint a volt partnerem. Az színtiszta örült volt. Fordítás: Ha valaki őrült volt a korábbi kapcsolatomban, az alighanem én magam voltam. Azt ugyanakkor nem vagyok hajlandó elismerni, hogy annak a korábbi szakításnak én voltam az oka. Tartsunk egy kis szünetet. Fordítás: Időre van szükségem ahhoz, hogy új szövetségeseket és jótevőket keressek magam mellé, és hogy új szexuális kapcsolatokat teremtsek. Ezen idő alatt te nyugodtan vágyakozhatsz utánam, és úgy általában nyugodtan érezheted azt, hogy nem kellesz senkinek. Ezenfelül rengeteg energiát emészt fel az, hogy játszom az empatikus társat. Muszáj egy kicsit feltöltenem az aksimat. Egyszerűen túl különbözőek vagyunk. Fordítás: Én nem érzek empátiát, de te igen. Az igazat megvallva egy olyan ember, mint én, nem illik össze normális emberekkel, sőt valószínűleg nem passzolok senkihez. A szó szoros értelmében idiótákkal vagyok körülvéve. Nincsen semmi humorérzéked. Vagy: Túl komolyan veszed a vicceimet. Vagy: De hát ez csak vicc volt! Fordítás: A vicceimmel igyekszem elleplezni, hogy valójában el akarlak nyomni. Ha nem bírsz elviselni egy tréfát, akkor az alighanem azért van, mert látod, hogy valójában mit akarok vele mondani. így aztán anélkül viselkedhetek szemét disznóként, hogy bármi következménye lenne. Szexelni akarok. Most azonnal. Fordítás: Éppen most csináltam valami nagy butaságot, úgyhogy szexeljünk, az talán majd előidézi bennünk a közösség érzetét. Ilyen módon a hozzám fűződő vonzalmadat tovább fokozza valami őrült biokémiai mix, ami az élvezetet a fájdalommal azonosítja, és ezért mindig vissza fogsz kullogni hozzám, hogy még többet kaphass. Nem akarok szexelni. A szex nem érdekel. Fordítás: Azzal, hogy szexuálisan elhúzódom előled, és mások segítségével féltékennyé Lehetlek, képes vagyok úgy manipulálni téged, hogy úgy érezd, abszolút nem akar téged senki. Élvezem a hatalom érzését, amikor látom, milyen bizonytalannak érzed magad. Ettől én magam még felsőbbrendűnek gondolom magam. Túl keveset szexelünk, vagy nem akarod ezt, azt vagy amazt megtenni (válassz bármit, amit sosem tennél meg, és már régen közölted a nárcisztikus partnereddel, hogy erre nem vagy hajlandó), amit pedig a korábbi partnereim mind akartak. Fordítás: Valójában egyik korábbi partnerem sem volt hajlandó ezeket a borzalmas dolgokat megtenni nekem, annak ellenére, hogy már idejekorán közöltem velük, hogy a kedvenc pornószínészeim állandóan ezt csinálják. Egyik sem volt hajlandó átlépni a saját határait, és mindegyiküket éppannyira sokkolta, mint téged, hogy egyáltalán megkérdeztem. De azzal, hogy azt állítom, hogy ők megtették, azt remélem, rávehettek téged olyan dolgokra, amiktől valójában irtózol. Sajnálom, hogy így érzel. Fordítás: Érdekli a rühes fenét, hogy mit érzel. Csak játszom az empatikust, hogy ezzel befogjam a szád. Nem az a baj, hogy a viselkedésem a pszichikai túlkapások mintázatát mutatják, hanem az, hogy te úgy reagálsz, ahogyan egy normális ember reagál, miközben én csak meg akarom kapni azt, amihez születési előjogom van. Hogy képzeted? Sosem teszek ilyet többé. Fordítás: Ha most nem büntetsz meg a viselkedésemért, akkor teljesen biztos lehetsz abban, hogy legközelebb is megteszem. És amúgy pont most tanultam meg, hogy miként reagálsz, ha ezt csinálom, ezért a legközelebbi alkalommal már ehhez a mostani tapasztalathoz igazítom a túlkapásomat. Roppant kedves fiú/lány vagyok. Fordítás: Ha tényleg annyira kedves lennék, akkor minek kellene folyton ismételgetnem? Talán a cselekedeteim nem beszélnek önmagukért? Na igen, pont ez a baj. Legyünk inkább csak barátok. Fordítás: Fogd vissza egy hangyányit az elvárásaidat, hogy továbbra is ki tudjalak használni, amíg nem bukkan fel megfelelőbb ember. Huh, nekem ebből elegem van. Fordítás: Huh, te egy teljesen normális ember vagy, normális érzelmekkel és empátiával, meg minden, ezt nem bírom elviselni. Úgy tűnik, azt képzeled, hogy állati jól nézel ki. Fordítás: Tényleg állati jól nézel ki, de a magabiztosságod engem bizonytalanná tesz, és ezt nem tudom elviselni. Éppen ezért elhatároztam, hogy a tudomásodra hozom: nem vagy sem olyan csinos, sem olyan népszerű, mint ahogy azt te képzeled. Csak pár hónapot adj, és teljesen leépítem az önbizalmadat. Senki nem törődik sem veled, sem azzal, hogy mit értél el az életben. Fordítás: Túlzottan sokan törődnek veled. Éppen ezért az a szándékom, hogy elszigeteljelek téged a támogatóidtól, és egy kicsit lejjebb vegyelek a ranglétrán. A mi kapcsolatunkban csak egyetlen győztesnek van helye. Nem vagy normális! Nárcisztikus vagy! Fordítás: Pontosan tudom, hogy kettőnk közül én vagyok a nárcisztikus, de azt akarom, hogy te is ugyanolyan rosszul érezd magad a többiek előtt, mint én. Mindezt persze azért kezeld fenntartásokkal! Az azonban tény, hogy a nárcisztikus gondolatmenet tényleg ennyire zavaros tud lenni. Neked a legfőbb teendőd az, amennyiben úgy érzed, egy nárcisztikus ember áll a küszöbön, hogy eddzed magad arra, hogy észre tud venni az effajta süketelést. Minél előbb, annál jobb. 10. FEJEZET VALÓBAN PROBLÉMA EGY KIS NÁRCIZMUS? Az ember kész megtenni bármit, legyen az bármilyen képtelen, hogy ne kelljen szembenéznie önnön leikével. Carl Jung Eddig eljutva fel kell tennünk magunknak néhány kérdést. Például efféléket: valóban olyan nagy jelentősége van a mi számunkra annak, hogy szaladgál néhány nárcisztikus ember odakint? Ugyan mi történik akkor, ha azok egy kicsit túl sokat gondolnak saját magukra? A kérdések relevánsak, elvégre a világ sok más problémával kénytelen szembenézni, amelyek között ennél komolyabbak is akadnak, szóval alighanem kénytelenek vagyunk valahol nekiállni priorizálni. Melyik problémával foglalkozzunk elsőként? Az, hogy érdemes-e egy probléma megoldásán fáradoznunk, attól is függ, hogy vajon lehetséges-e megoldani azt. Sok problémát meg lehet oldani viszonylag egyszerűen, másokhoz viszont óriási erőfeszítés kell. Az üvegházhatás például az utóbbi kategóriába sorolható. Azok, akik szerint mindent meg kellene tennünk ennek kiküszöbölésére, készen állnak arra, hogy vállalják ennek következményeit is. De olyanok ellen küzdenek, akik szerint a problémának nincsen szüksége megoldásra, vagy egyáltalán nincs is megoldás. Mások szerint még csak probléma sincsen. Főként ezért van az, hogy a vitázó felek sokszor képtelenek egyezségre jutni: nem egyforma módon definiálták a fennálló problémát. Márpedig, ha ez nem történik meg, akkor általában értelmetlen dolog bármiféle megoldáson töprengeni. Valakinek az anyósa egy igazi hárpia. Valakinek a nagybátyja a sárga földig leissza magát hétvégenként. És mindez persze szomorú dolog. De olyan dolgok ezek, amiket talán meg lehet oldani, talán nem - alighanem attól is függ, hogy kit kérdezünk róla. De akárhogyan is van, ezekben az esetekben kisebb erőfeszítés szükségeltetik, mint ha az üvegházhatás problémáját szeretnénk megoldani. és annak következményeit A nárcisztikus ember legfőbb erősségei Na, hát miben is jó ez a „banda”? Azon túl, hogy remekül hazudnak és profin vernek át másokat, elképesztően ügyesek abban, hogy megtalálják a gyenge pontjaidat. Éppen úgy cselekszenek, ahogyan a pszichopaták. Például egy párkapcsolat elején rengeteg időt töltenek el azzal, hogy kiderítsék, ki is vagy valójában. Egyszerűen alaposan megvizsgálnak. Főként igaz ez a kezdeti fázisra, a szerelmi bombázásra, amelyben hamis ígéretekbe ringatnak, virágokkal és csokoládéval szédítenek. Feltárják neked kitalált titkaikat, rábírva ezzel téged arra, hogy megnyílj és elmondj olyasmiket is, amiket talán eszed ágában nem lett volna elmesélni. A céljuk ezzel pontosan az, amit sejtesz is: hogy olyan sokat tanuljanak rólad, amennyit csak lehetséges, amit aztán később ellened tudnak fordítani. A nárcisztikus ember bizalmasan elárulja neked, hogy retteg attól, hogy hajléktalan lesz. Te elmondod, hogy attól félsz nagyon, hogy elveszted a munkádat, és nem fogod tudni kifizetni a számlákat. Remek, akkor ezt már tudja a nárcisztikus partner, még jól jöhet az információ. És eközben ő maga vajon valóban fél attól, hogy hajléktalan lesz? Találgathatsz. Feltehetőleg nem. De ő már tud rólad valamit, amit a későbbiekben ellened fordíthat. Ha például olyasmit társz fel neki bizalmasan, hogy borzasztóan félsz a nagy sebességtől, akkor egy dörzsölt nárcisztikus ennek ismeretében hajlamos lesz rátaposni a gázra, ha ki akar téged billenteni az egyensúlyodból. Talán arról mesélsz neki, hogy különösen kellemetlenül érintenek téged az agresszív kitörések és a kiabálás; ebben az esetben pedig mérget vehetsz rá, hogy a nárcisztikus ember megtalálja majd a legtökéletesebb alkalmat arra, hogy leordítsa a fejed, így érve el célját. Egyszer piedesztálra emelt téged azzal, hogy a kedvedre cselekedett, de le is ránthat onnan azzal, hogy olyasmit tesz, amiről pontosan tudja, hogy gyűlölöd. Néha különösen kegyetlen módon képes erre. Cselekedeteit az határozza meg, hogy az adott pillanatban éppen mit akar elérni. A nárcisztikus ember tudja, hogy mi bizonytalant el, ismeri a traumáidat és a félelmeidet. Ne feledd: a nárcisztikus partnered nem érzékel semmiféle határt. Azt teszi, ami eszébe ötlik. Miután ő maga nem empatikus, semmi nem akadályozza abban, hogy téged megbántson, ha valamilyen okból ez a szándéka. Mindeközben roppant ügyesen mutat elbűvölő arcot a külvilág felé. Mindenki, aki megpróbált valaha szakítani egy narcisztikussal, tudja, mit szoktak ilyenkor mondani a többiek. Tényleg szakítani akarsz azzal az elbűvölő fiúval/lánnyal? A nárcisztikus ember idejének jelentős részét tölti azzal, hogy felépítse ezt a felszínen tökéletesnek tűnő imázst. És miután a többiek is körülbelül úgy működnek, ahogy te magad, hinni is fognak ennek a látszatnak. Miután a barátaid nem egy narcisztikussal élnek együtt, nem is fogják elhinni, amikor elmeséled, hogy a te partnered mit művelt valójában. És miért is tennék? Ráadásul ők maguk hallották a narcisztikustól, hogy te viszont annyira megváltoztál, hogy alig lehet már rád ismerni. Sokan ellentmondásosnak találják azt a tényt, hogy a nárcisztikus emberek többsége kiváló ismeretekkel rendelkezik az ember működésével kapcsolatban. Habár ők más érzelmi életet élnek és nem rendelkeznek empátiával, azt mégiscsak értik, hogy mi többiek hogyan működünk. Elvégre tanulmányoztak minket egy bizonyos távolságból, minden érzelmet teljesen kikapcsolva. így sokkal jobban tudják elemezni azt, hogy mi is történik valójában. Az emögött rejlő okok közül az az egyik legfontosabb, hogy meg kellett tanulniuk utánozni az emberi érzéseket. És bizony meg is tanulták, ne gondolj mást. De azért csak vannak gyengeségeik is, nem? Dehogynem, rengeteg. És a többségéről persze nem hajlandóak beszélni. Gyűlölik a közönyt. Ha nem törődnek vele, az valóságos kryptonit a nárcisztikus ember számára. Nem bírják elviselni, ha az emberek nem tanúsítanak figyelmet irántuk. Sokkal inkább elviselik a dühöt vagy a tiszta gyűlöletet, semmint a közönyt, mert mindenféle érzelmi reakció megerősítheti őket abban, hogy jelentenek valamit egy másik ember számára. Ha valaki nem reagál a nárcisztikus ember mutatványaira, az keményen provokatív, mert azt jelenti, hogy a narcisztikusnak nincsen hatalma az illető felett. Hát hogyan is lehetne nyomorúságot provokálni elő valakiben, akit szemmel láthatólag nem érdekel a dolog? Egy párkapcsolat elején fontos megerősítés, hogy szeretnek minket. A közöny? A nulla reakció azt jelenti, hogy nem lehet betenni az illetőnek. Elvégre hogyan ronthatnánk el olyasvalaki napját, aki a jelek szerint nem is figyel ránk? Ha az áldozat, vagyis a kiszemelt áldozat csak továbbsiklik anélkül, hogy a narcisztikust akár csak egyetlen pillantásra is méltatná, az a nárcisztikus embert őrületbe tudja kergetni. Az ilyen emberek sosem fognak abban a világban élni, amelyikben te vagy én. Felszínes érzéseik miatt képtelenek meglátni, hogy mennyi mindent lehet kihozni az életből. Amikor végül belátják - ne feledd, nem pszichopatákról beszélünk, akik nem akarnak tudni semmiféle érzelmekről, sőt gratulálnak is önmaguknak, amiért nem kell az érzelmekkel bajlódniuk -, mély depresszióba is eshetnek. A nárcisztikus ember legbelül tudja, hogy bizonyos dolgoktól örökre el van vágva. Alighanem az kell ehhez, hogy az illető öregedni kezdjen és megtanuljon a tettein és az életén elmélkedni. Semmi kétség, ilyen narcisztikusok is akadnak. A skála igen széles, és hát vannak sebezhető narcisztikusok, akik legbelül gyűlölik önmagukat. Tisztában vannak azzal, hogy a környezetük valójában megveti őket, ők pedig nem tehetnek semmit, hogy ezen változtassanak. Komplikált mix ez: egyrészről megvannak az előnyei annak, hogy nem kell vacakolni a ragacsos érzelmeinkkel, másrészről viszont ott van az a tény, hogy éppen emiatt megvetik az embert. Szóval te, akinek esetleg megfordult a fejében az, hogy igazából jó volna egy kicsit narcisztikusnak lenni - gondold ezt át újra. Ök maguk meglehetősen közönyösek legbelül. Sosem fogják átélni a valódi szerelem érzését. Tudják, hogy létezik ilyen érzés, értik a dolog lényegét, de örökre el vannak zárva tőle. Azt nem nekik találták ki. És miután a nárcisztikus ember gyűlöli, ha valamit megtagadnak tőle, na hát az alaposan megkavarja a dolgokat. Lehetnek veszélyesek a narcisztikusok? És ezzel visszatértünk ahhoz a kérdéshez, amelyet a fejezet elején tettem fel: valóban olyan nagy jelentősége van a mi számunkra annak, hogy szaladgál néhány nárcisztikus ember a világban? Releváns kérdés az, hogy a nárcisztikus ember milyen kárt tud okozni egy másik embernek. Valóban veszélyesek lehetnek például számodra és a családod számára? Miként definiáljuk azt, hogy mi is a „veszélyes”? Több különböző perspektívából szemlélhetjük a dolgot. Aztán tovább bonthatjuk fizikai, illetve pszichikai veszélyre. Rengeteg ember, akik sem nem narcisztikusok, sem pedig nem pszichopaták, hajlamosak lehetnek arra, hogy fizikai erőszak eszközeihez folyamodjanak. Az olyan férjek, akik verik a feleségüket, gyakran csak gyáva szemétládák, akik sosem mernének megütni egy másik férfit, nem támadnának rá olyasvalakire, aki vissza tud ütni. Zsarnokoskodó alakok sajnos mindig is voltak. Azt azonban nem tudjuk, hogy a nárcizmus mint fogalom mutat-e határozottabb tendenciákat a fizikai erőszak alkalmazásának irányában. Ez részben azon is múlik, hogy maga a nárcisztikus ember miket élt át. Kutatás bizonyítja, hogy az olyan szülök, akik verik a gyermeküket, nemritkán maguk is átélték ezt gyermekként. Ez azonban elég vékony jég, amire nem érdemes rámennünk: hiszen sokan mások, akiket szintén vertek gyermekkorukban, nem verik a gyermeküket. A szüleik túlkapásai nem öröklődtek rájuk tovább, ök maguk nem adják tovább a káros viselkedést a saját gyermekeiknek. Azzal kapcsolatban ugyanakkor nem rendelkezünk meggyőző bizonyítékokkal, hogy a narcisztikusok hajlamosabbak volnának erőszakhoz folyamodni, mint mások. A személyes véleményem az, hogy amennyiben például együtt élsz valakivel, és megfordult már a fejedben, hogy lehetséges volna, hogy a partnerem veszélyes?, akkor legjobb lesz, ha alaposan megvizsgálod a helyzetet. A te helyedben azonnal összepakolnám a bőröndöt. Semmi ok nincsen rá, hogy megvárd, mi történik. Ha viszont azt nézzük meg, hogy veszélyes lehet-e a nárcisztikus ember a pszichikai síkon, akkor a válasz egyértelműen igen. A pszichopatákhoz hasonlóan ök is lelki károkat okoznak másoknak a viselkedésükkel. Manipulálnak, hazudnak, becsapnak és kihasználnak másokat, mentális játszmákat játszanak, és olyan kirívóan gonoszak tudnak lenni a partnerükkel, hogy szinte lehetetlen mindezt érintetlenül átvészelni. Tudjuk, hogy azok jelentős része, akik poszttraumás stressz-szind- rómával küzdenek, megelőzőleg egy bizonyos típusú mérgező kapcsolatban éltek. Gyakran olyan érzelmi túlkapások érték őket, amelyek akár évtizedeken át is folyhattak már. A narcisztikusok dörzsölt zsarnokok, és ha nem is alkalmaznak annyira brutális módszereket, mint a pszichopaták, akkor is hajlamosak más emberek érzelmeivel kegyetlenül játszani; amivel pedig - minden kétséget kizáróan - képesek arra, hogy egy embertársuk odaadását hosszú időre megkárosítsák - ha nem egyenesen mindörökre. Összegzésképpen elmondható, hogy a narcisztikusok egyértelműen veszélyt jelentenek a lelki egészségedre. De a narcisztikusok egész embercsoportok számára is veszélyesek lehetnek, például egy munkahelyi közösség számára. Amikor előlép egy olyan ember, aki miatt az egész szervezet rosszabbul működik, akkor az az illető természetesen nagy károkat okozhat. A legrosszabb eset az, ha maga a főnök nárcisztikus. Ilyenkor előfordulhat, hogy kijátssza egymás ellen az alkalmazottakat, hogy a saját pozícióját erősítse. De más szinten is nagy károkat okozhat. A nárcizmust tekinthetjük a passzív dohányzás pszichológiai megfelelőjének. Gyakran végül magának a nárcisztikus embernek is kárt okoz, de ugyanúgy kárt okoz a közvetlen környezetének is - ha nem nagyobbat. És ráadásul sokkal hamarabb is, mivel ők nem dohányoztak. Tény az, hogy a narcisztikusok - a pszichopatákhoz és a machiavellisztikus személyiségzavarban szenvedőkhöz hasonlóan - meglehetősen manipulatívak tudnak lenni, és ezzel nem kis felfordulást okoznak az áldozatuk életében. És ha ezt nem vesszük észre időben, az valóban veszélyes lehet. A végkövetkeztetésem tehát az, hogy a narcisztikusok problémát jelentenek nekünk, többieknek. És minél közelebb vagy a narcisztikushoz, annál nagyobb a kockázata annak, hogy olyasvalami történik veled, amit nem szeretnél. 11. FEJEZET MANIPULÁCIÓ Ha mások jóváhagyása iránti függőségben szenvedsz, akkor a viselkedésed éppen olyan könnyen kontrollálható, mint bármelyik narkósé. A manipulátor dolga egy egyszerű, kétlépcsős lépés. Először megadja neked, amit követelsz, utána meg azzal fenyeget, hogy elveszi tőled. Harriet B. Braiker A nárcisztikus ember azért akarja megzavarni az életedet, hogy utána könnyebben tudjon majd kezelni. Számtalan manipulációs technika létezik. Képzelj el egy olyan narcisztikust, aki egyszerre használ két vagy három technikát, vagy ne adj isten az összesét. A következmények mégsem misítöek lesznek rád nézve. A különös az, hogy rengeteg nárcisztikus ember és más manipulátor nagyon hasonló csínyeket követ el. Néha azon gondolkodom, hogy talán létezik valami használati utasítás, amit olvasgatni szoktak. Véletlenszerű pozitív megerősítés Arról van szó, amikor valaki bizonyos esetekben erős pozitív visszajelzést ad egy másik embernek - bizonyos esetekben viszont nem. A nárcisztikus ilyen módon teszi a másik embert függővé a lelki jólétéhez szükséges megerősítéstől. Mindannyian vágyunk valamiféle megerősítésre. Te talán azok közé tartozol, akiknek jólesik az, ha azt hallják, hogy jó munkát végeztek. Jó érzés, amikor a főnök megdicsér minket. Képzeld el, hogy olyan munkahelyről érkeztél, ahol a dicséret és a pozitív visszacsatolás hiánycikk volt. Leggyakrabban csak arról hallottál, hogy miben vallottál kudarcot. Ahogy a korábbiakban láttuk, mindannyiunknak megvannak a hibái és hiányosságai. Sok főnök pocsékul dicsér. Sokkal inkább kritizál. Most olyan helyre kerülsz, ahol az új főnököd jól fogad. Azonnal látja az erősségeidet, és megdicsér, amiért hatékony vagy, rendszerető, segítőkész, kompetens, meg minden más, amire te magad büszke tudsz lenni a munkádban. Hogyan hat rád mindez? Keményebben akarsz dolgozni, hogy még több pozitív visszacsatolást kaphass. A főnök csupán két hét alatt elérte, hogy jobban érzed magad a munkahelyeden, mint az összes eddigi, munkában eltöltött évek alatt. így folyik ez néhány hónapon keresztül. Hanem az új főnököd egyszer csak egy csapásra elhallgat. Semmifajta megerősítést nem kapsz. Végre egyszer értékelték, hogy szorgalmas munkaerő vagy, most meg hirtelen mintha elvágták volna. Akárhányszor szembejön veled a főnököd a folyosón, mintha keresztülnézne rajtad. Nem válaszol a kérdéseidre, arcának egyetlen rándulásával sem jelzi, hogy tudatában van a létezésednek. Egy végtelen hosszúságúnak tűnő hónapon keresztül nem hallasz semmit felőle. Miként reagálnál erre? Még keményebben dolgozol, csak hogy megkaphasd a napi megerősítés-adagodat. Aztán hirtelen ismét hívat a főnök. Túláradó szavakkal dicsér meg valamiért, amit csináltál. Hálától elnémulva támolyogsz ki az irodájából, és a felhők között jársz, hiszen végre ismét észrevették. Talán még meg is vádolod magad, amiért korábban olyan érzékeny voltál. Most talán azt gondolod, hogy ennyire azért nem szabad szomjú- hozni a figyelmet. De a dicséret fontos motivációs tényező. A dicsérettől vagy képes előre haladni. Amikor ezt elveszíted, csak ürességet érzel legbelül. Amikor a főnököd ismét a segítségedet kéri, és te úgy ítéled meg, hogy ezzel téged mint személyt erősít meg, teljesíteni fogod a kérését, még akkor is, ha a feladat nincsen igazán az ínyedre. De megteszed, és megint érkezik is a megerősítés, hogy ügyes vagy. Jobban érzed magad, és minden rendben lévőnek tűnik. A főnököd most lassanként rávesz, hogy olyan dolgokba fogj bele, amikre korábban gondolni sem akartál volna. Aztán ismét elcsendesül. Fanyalogva hallgatja, amit az értekezleten mondasz; vagy esetleg teljes mértékben ignorál téged. E taktika alkalmazásával hullámvasútra küld téged. a főnököd érzelmi A főnök talán valami kifejezetten alkalmatlan dolog megtételére akar rávenni, vagy egyszerűen arra, hogy keményebben dolgozz, de cserébe ne kérj semmit. És lassanként átprogramozod a viselkedésed valami, jellemedtől tökéletesen eltérő mintázatra. Mi lesz a reakció? Ez attól is függ, hogy milyen személyiség vagy. Nyugodtan nézd át újra a négy színről szóló részt a 4. fejezetben, a Viselkedésünk alapjai a DISC- elmélet szerint cím alatt. Ha a profilod túlnyomó részben piros, akkor talán bedühödsz a főnököd viselkedésétől. Neked az átlagnál kevésbé van szükséged a megerősítésre, mert tisztában vagy azzal, hogy mit tudsz és mit nem tudsz. Persze érzelmileg nem vagy teljesen halott, és alighanem van benned elég bátorság, hogy szembesítsd a főnöködet a viselkedésével. Ebben az esetben a főnököd egészen biztosan letagad mindent. Ilyenkor dönthetsz, hogy mi legyen a következő lépés. Akkor is ez lesz a helyzet, ha inkább kék a profilod. Te saját magad értékeled a teljesítményedet. Már tisztában vagy vele, hogy mi a jó minőségű munka; ezenkívül természetednél fogva gyanakvó vagy a dicsérettel szemben. Nem azt jelenti ez, hogy a kék személyek immunisak volnának a dicséretre, de nehezebb elérni náluk azt a bizonytalanságot, amiről az előző példában írtam. Miután a piros és a kék is gyakorlatias beállítottságú, számukra nem lesz olyan fontos, mint másoknak, hogy milyen a viszonyuk a főnökükhöz. Ha viszont túlnyomórészt sárga van a profilodban (sárgazöld, sárgapiros vagy sárga-kék), akkor elég nagy a kockázata annak, hogy komoly károkat okoz benned ez a sportszerűtlen taktika. Kezdettől fogva mohón vágysz a megerősítésre - főleg a nyilvános megerősítésre -, és amikor megkapod, fantasztikusan érzed magad. A sárga személyek ezt persze tagadják, elvégre annyira önközpontúnak hangzik. De ettől még nem kevésbé igaz. Légy őszinte, te is tudod, hogyan hat rád a dicséret. És azt is tudod, hogyan érzed magad, amikor hirtelen kispadra kerülsz. Ha nem érkezik megerősítés azoktól, akiket te magad nagyra tartasz, gyengének és kiszolgáltatottnak érzed magad. Olyan ez, mintha láthatatlan volnál. Dicséret, csend, dicséret, csend. A sárga talán megtárgyalná a dolgot a munkatársakkal, de az azért rosszul veszi ki magát, ha nem dicséri meg a főnök. Úgyhogy jobb erről inkább egyetlen szót sem szólni. A sárga személyiségnek nem is lesz igazán bátorsága ahhoz, hogy szembesítse a főnökét a viselkedésével. Kivált akkor nem, ha sárga-zöld profilú emberről beszélünk. Akkor komoly lesz a konfliktus veszélye, és az ilyen ember rosszul érzi magát egy efféle helyzetben. A sárga személyiség lassanként aláveti magát főnöke szeszélyeinek. A zöld személyiséggel rendelkező alkalmazott is érzékeny a kapcsolati problémákra, de ő inkább csendben szenved. Ő sosem fogja szembesíteni a főnököt a viselkedésével. Ez nyilván attól is függ, hogy a kezdeti pozitív megerősítést miként prezentálta a főnök: talán az egész csoport előtt dicsérte alkalmazottja teljesítményét. A zöld gyűlöli az ilyen figyelemfelkeltést, tehát ha ezt megússza, az számára már jó hír. Ha viszont a főnök felfogta, hogy hatásosabb az, ha behívja a zöldet az irodájába és négyszemközt osztja ki a személyes dicséretet, akkor a zöld számára világos lesz, hogy pontosan ez a fajta dicséret fog elveszni. A zöldnek ez egy nyilvánvaló gyengesége. A véletlenszerű pozitív megerősítés éppen ezért kegyetlen fegyver. A trükk abban rejlik, hogy hozzászoktatjuk az áldozatot a pozitív megerősítés állapotához. Amikor ez eltűnik, megkezdődik számára a lejtmenet. Véletlenszerű negatív kritika A negatív kritika alkalmazásakor a manipulátor felhagy valamivel, amit te nem szeretsz, amikor olyasmit kezdesz el csinálni, amit ö szeret. A következménye az lesz, hogy azt csinálod, amit a manipulátor szeretne. Egy kapcsolatban ez már a legelső pillanattól kezdve komplikált. Ha el akarsz menni péntek este egyet beszélgetni a haverokkal, és a barátnőd jelenetet rendez, hisztériázik, amíg nem mondod le a találkozót: akkor egyszerre csak boldog lesz megint. Vagy fordítva: ha a barátnőd akar elmenni a barátnőivel egy beszélgetésre, és te úgy gondolod, hogy ez most már egy kicsit sok lesz a jóból, hiszen egyszer végre ő is otthon tölthetne egy péntek estét veled. Amikor elővezeted a kívánságodat, a barátnőd mérges lesz, és panaszkodni kezd mindenre, amit tettél vagy elmulasztottál megtenni. Amint közlöd vele, hogy oké, akkor menj csak beszélgetni a csajokkal, azonnal felvidul ismét az arca. A hangulata aszerint változik, amit éppen mondasz. A taktika éppolyan egyszerű, mint amilyen hatásos. Egészen addig a pillanatig negatív visszacsatolást kapsz, amíg nem adod a beleegyezésed ahhoz, amihez éppen kérik. És akkor varázsütésre ismét rendben lesz minden. így egyszerűen rá lehet téged venni arra, hogy ráállj mindenre, minden probléma nélkül. A lényeg az, hogy meglásd a mintázatot. A manipulátor tudja, hogy azért mész bele mindenbe, hogy ne kelljen megbirkóznod viselkedésének negatív következményeivel. A gond csak annyi, hogy ha egyszer engedékenynek mutatkoztál, akkor igen nagy a valószínűsége annak, hogy a dolog tovább folytatódik. És közben a te viselkedésedet valaki más formálja. Képzelj most el egy igazán ügyes manipulátort, aki tökélyre fejlesztette, miként kell kombinálni a véletlenszerű megerősítést és a véletlenszerű kritikát. Az eredménye teljes mértékben szeszélyes viselkedés lesz, amit semmilyen módon nem tudsz előre látni, és semmi köze nem lesz ennek ahhoz, hogy valójában miként cselekszel. Tehetsz bármit, a reakció tényleg lehet bármi a világon, teljesen ki vagy szolgáltatva a manipulátor szeszélyeinek. El tudod képzelni, miféle stresszel jár ez? Milyen fegyvert lehet alkalmazni ez ellen? Éppen úgy viselkedsz ennél az esetnél is, mint a véletlenszerű pozitív megerősítés esetében. Meg kell tanulnod felismerni ezt. Néha elegendő az is, ha rámutatsz, hogy tudod, mi zajlik. Ha a másik fél alapvetően egészséges ember, akinek igazából nem célja mások becsapása, akkor remélhetőleg képesek lesztek egy kiadós beszélgetést követően tisztázni a dolgot és továbblépni. Érdemes tudnod, hogy a manipuláció gyakran teljesen tudattalanul történik. Ha az ember azt látja, hogy valami működik, akkor folytatja tovább. Sokan nem is gondolnak arra, hogy milyen károkat okoznak ezzel az áldozatuknak, de amikor ezek erre rámutatnak, minden megváltozik. Mert amiképpen a könyv elején is jeleztem, a többség úgyis alighanem leginkább magára gondol. Innen jöhetsz rá, hogy narcisztikussal van dolgod, vagy valami öntudatlan manipulátorral. Bízz az ösztöneidben! Ha rossz érzések ébrednek benned, akkor rossz a helyzet. Nem kell bocsánatot kérned amiatt, ahogyan egy ilyen helyzetben érzel. Jogod van megtenni azt, amit meg kell tenned, hogy megvédhesd magad. Szállj le erről a vonatról, és szállj fel egy másikra! Szerelmi bombázás Alighanem hallottál már erről a taktikáról. (Titkos fenntartásként jelzem: sok férfi él ennek a taktikának valamelyik variánsával egy kapcsolat kezdetekor, hogy aztán áttérjen a szürke és unalmas hétköznapokra. De ettől még nem feltétlenül narcisztikusok vagy pszichopaták - egyszerűen kevéssé sármos és nem túl érdeklődő hímnemű egyének. Egyszerűen nem tudják jobban csinálni a dolgot.) Akárhogyan is van: a szerelmi bombázás kifejezést sok éve használják már ennek az alattomos taktikának a leírására. A nárcisztikus azzal kezdi, hogy kifejezi irántad való, fenntartások nélküli szerelmét. Egészen megnyitja a lelkét, és talán éppen egy csodálatos vacsora közben meséli el (aminek a költségeit te állód), hogy még sosem találkozott olyan emberrel, mint te. Hihetetlen. Hosszú élete során nem találkozott senkivel, aki ennyire páratlan személyiség lett volna, és melletted akar megöregedni. Addig pumpálja az egodat, amíg be nem adod a derekadat. És mindez megtörténhet akár már akkor, amikor még csak három hete ismeritek egymást. Ha piros személyiség vagy, akkor ez idáig mindig azt hallhattad, hogy néha kissé érzéketlen vagy. És tessék, most itt van valaki, akinek mintha semmi problémája nem volna ezzel, sőt, éppen ellenkezőleg, mintha biztatna is téged erre a domináns alfahím-viselkedésre. Van valaki, akinek tetszik az, ha magadhoz ragadod a kezdeményezést. Ha sárga személyiség vagy, akkor talán a lelked mélyén tisztában vagy vele, hogy hajlamos vagy teljesen elszívni mások elől az oxigént. Hanem a lelki társad semmi mást nem szeretne annyira, mint még egy vidám epizódot meghallgatni gazdag életedből. Végre valaki, aki meglátta a nagyságodat! A zöld személyiségnek azt fogja mondani a nárcisztikus ember, hogy csodálja az erős, hallgatag embereket, akik stabilitást és biztonságot nyújtanak. Végre valaki, aki képes befogni a csőrét, és hagyja, hogy a partnere is kibontakozzon. Bárcsak mindenki olyan természetesen és olyan szerényen tenné ezt, mint te! A kék személyiség, aki mindig is sejtette, hogy kicsit kocka és unalmas, azt fogja hallani, hogy az óriási intelligenciája borzasztóan szexi. Egészen pontosan tizenkettő egész harminchat százalékkal szexibb, mint az ilyen meg olyan norma szerint tesztelt emberek mediánértéke. Tedd még hozzá a következőket: ajándékok, virág, barátságos gesztusok, melegség, csókok, a csodálótói érkező, kis aranyos szerelmi sms-ek reggeltől estig. Tudom én, tudom - ha ezt kívülről nézzük, akkor a dolog nevetségesen egyszerűnek tűnik. De mit jelentene számodra, ha azt hallanád, hogy te vagy a természet legtökéletesebb teremtménye - méghozzá egy olyan embertől, aki iránt valóban erős érzelmeket táplálsz? Teljes bizonyossággal kijelentenéd, hogy ellen tudnál állni ennek? Az igazság az, hogy a nárcisztikus ember csupán pozícionál téged az elkerülhetetlen ütés előtt. Jöhet ez fél vagy egy év után - attól függ csupán, hogy mennyire hosszú távú ez a terv, és ez alighanem azzal van összefüggésben, hogy mennyire vagy képes eltartani őt -, és aztán mintegy varázsütésre egyszerre csak abbamarad a szerelmi bombázás. Puff. Egy szép napon nem viszonozza az sms-eidet. A kéz, amely eddig mindig a tiédet fogta, amikor vásárolni mentetek, most a kabátzsebben marad. A szerelmed talán hirtelen másokra mosolyog rá teljesen nyíltan. Aztán egyszerre csak nekiáll korábbi kapcsolatairól beszélni, márpedig vannak dolgok, amikről semmit sem szeretnél tudni abból az időből. És ehhez képest most éppen ezt a tárgyat rángatja elő. Talán házasok vagytok már, és éppen gyermeket vártok. Nem szállhatsz ki a helyzetből. És egyszerre csak kritizálni kezdi személyiséged egy olyan vonását, amit korábban az egekig magasztalt. Ha piros vagy, akkor most hirtelen azt fogod hallani, hogy túlságosan domináns vagy, és egészen elfojtod őt azzal, hogy állandóan te akarsz mindent eldönteni. A sárga személyiséget azzal vádolja, hogy túlságosan könnyelmű és komolytalan, aki sosem hallgat a partnerére. A zöld személyiség fejéhez azt vágja, hogy reménytelen mértékben nem hajlandó semmifajta változásra, és hogy sosem akarja kitenni a lábát a házból, a kék személyiség pedig alighanem megkapja majd, hogy milyen hihetetlenül kocka, szögletes gondolkodású. Totál reménytelen. Az is meglehet, hogy egyetlen szót sem szól hozzád a partnered. Egy álló héten át nem válaszol, ha megszólítod. Felkel, mielőtt te felkelnél, és csak akkor fekszik le, amikor te már lefeküdtél. Bezárkózik. Magyarázat nélkül elmegy otthonról. Ez a kombináció roppant nehezen feldolgozható. El tudod képzelni, hogy ennyi idő alatt milyen gondolatok tudnak végigáramlani a tudatodon? Lassan, de biztosan minden egyre rosszabb lesz. Sokkal rosszabb. De akadnak még alkalmak, amikor megkapod azt a megerősítést, amire a lelki jólléted érdekében szükséged van. És akkor egyszerre csak jön egy romantikus hétvége, telis-tele csodálatos pillanatokkal. És persze most ismét fellélegzel. Huh! Visszatért az a szeretettel teli ember, akit megismertél. Még nincs veszve minden remény! Még mindig jelentesz valamit a számára! És erre megint visszahúzódik, te pedig ismét az érzelmi hullámvasúton találod magad. És bármit kér is tőled, te meg fogod tenni, semmi kétség. Hiszen jól akarod érezni magad. Mit tehetünk, ha szerelmi bombázásnak vetnek alá minket? Hogyan kerülheted el, hogy egy nárcisztikus ember bombázni kezdjen? Maradj józan! Gondolj a következőkre: Az, ami túl szépnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen, általában nem is igaz. Olvasd el a fenti mondatot legalább háromszor. írd le, és nézz rá, amikor csak tudsz. A dolog tulajdonképpen roppant egyszerű. Amikor szerelmi viszonyokra kerül a sor, tedd félre az érzéseidet. Igen, én is látom, hogy mennyire ellentmondásosnak hat. De egyszerűen gondolj csak bele. Ha mindenkinek elmeséled, hogy úgy érzed, találkoztál az ikerlelkeddel, és most azt tervezitek, hogy összeköltöztök - hét napnyi ismeretség után: mit fognak mondani erre a jóakaratú barátaid? Garantálom, hogy meg fogják kérdőjelezni az elmeállapotod. Hét nap után? Neked elment az eszed? Másrészről viszont: ha már hét éve randevúzol valakivel, és még csak nem is költöztetek össze, akkor… Hm. Ki is csap be kit tulajdonképpen? Tehát hét napnál több, de hét évnél kevesebb idő szükségeltetik ahhoz, hogy egy stabil szerelmi kapcsolatot építs fel. Mennyi idő kell hozzá? Nem tudom, és te sem tudod. Nézhetsz statisztikailag a dologra. Hány olyan kapcsolatot tudnál most mondani az ismeretségi körödből, amelyben a két fél néhány hét leforgása alatt megismerte egymást, összeköltözött, és talán össze is házasodtak? Vagy akár néhány hónap leforgása alatt? És vajon meddig tartottak ezek a kapcsolatok? Ha a számoláshoz többre lesz szükséged az egyik kezed hüvelykujjánál, akkor meghívlak egy ebédre. A szerelmi bombázás mögöttes oka az, hogy a manipulátor óriási intenzitással akarja rád erőltetni magát, hogy közben ne láthasd, ki is ő valójában. Az isten szerelmére, be ne dőlj neki. Ha valóban az igazival találkoztál, akkor az illető minimum egy álló évig fog téged bombázni. Ha van hozzá elég pénze és lelkesedése, nos, akkor talán tényleg ráakadtál az igazira. Máskülönben viszont - légy óvatos, ne nyílj meg túl korán egy kapcsolatban. Szomorú dolog ez, de igaz. Ködösítések Ez a manipulációs technika arra jó, hogy teljesen összezavarjon téged. Túlreagálod a dolgot, mint mindig! Úristen, olyan labilis vagy! Hát nem látod, hogy milyen káoszt csináltál? A dörzsölt manipulátor jóformán bármit mondhat, hogy kibillentsen téged az egyensúlyodból. A cél ebben az esetben az, hogy egy valódi, konkrét kérdésről arra irányítsa a fókuszt, hogy valami komoly baj van veled. Az odavezető úton mindenféle érzelmi gombokat nyomogat. Ha például alapos gyanút táplálsz azzal kapcsolatban, hogy a partnered megcsal, akkor feltehetőleg szeretnél vele elbeszélgetni a dologról. Talán teljesen higgadt vagy, csupán beszélgetni szeretnél. Nem kívánsz mást, mint egy megerősítést, hogy fölösleges a gyanakvásod. Ahelyett azonban, hogy a valódi problémáról beszélnétek - a vélelmezett hűtlenségről -, a partnered sziklaszilárdan tagad mindent, és rád irányítja a teljes fókuszt. A te hibáid és hiányosságaid hirtelen sokkal fontosabbak lesznek. Ilyen például a felháborító féltékenységed. Hogyan is jöhetsz elő ilyen ostoba, képtelen célozgatásokkal? Ezzel csupán az a célja, hogy elhintse a kételyt a viszonyotokat illetően. Ez a hűtlenség talán megtörtént, talán nem: adott esetben találsz bizonyítékot is a történtekre. Ez egyébként a legkevésbé sem volna meglepő, sok nárcisztikus ember ugyanis szexuálisan menthetetlenül kicsapongó. Mit teszel hát? Nyilván szembesíted a partneredet a felfedezéseiddel. A fókusz ismét egészen másfelé fog irányulni: például arra, hogy kutattál a partnered kocsijában. Ez azért igen súlyos bűn. Ironikus módon most te leszel megvádolva azzal, hogy nem bízol eléggé a partneredben. Igazán nem volna csoda, ha hűtlen lett volna, hát ki tudná elviselni, ha ennyire nem bíznak benne? De persze igazából nem volt hűtlen, dehogyis. Egy magas nárcisztikus pontszámmal rendelkező manipulátor képes arra, hogy a legérthetetlenebb dolgokat megtegye annak érdekében, hogy önmagáról rád irányítsa a fókuszt. Amikor berángatnak téged ebbe a zavarba ejtő világba, tudatában kell lenned annak, hogy a hagyományos szabályok itt nem érvényesek. Hogy védhetjük meg magunkat ez ellen? Ez természetesen súlyosan érinthet téged, akármelyik színű személyiség vagy. El tudom képzelni, hogy a piros és kék személyiségeknek egy hangyányit egyszerűbb, de senki sem teljesen immunis a manipulációval szemben. Maradj higgadt és racionális! Figyelj az ellenfél viselkedésének minden apró eltérésére, és ráadásul merned is kell szembesíteni a másikat azzal, hogy mi történik. Mondj ilyeneket: Végigbeszélhetnénk beszélgetni? azt Látom, a eltértél kérdést, a amiről tárgytól. elkezdtünk Vagy pedig: Persze hogy beszélhetünk az én kudarcaimról is, de most sokkal jobban érdekelne az, hogy mit keres az a rúzsfolt a gallérodon. Vagy pedig: Semmi baj nincsen a hallásommal, úgyhogy nem kell ordítanod. Az ordítás néni oké, hagyd abba azonnal. Vagy a legegyszerűbb: menj ki a szobából, a házból, a megyéből. És érintsd ismét a tárgyat, amikor mások is jelen vannak, például egy étteremben, vagy olyasvalaki társaságában, akiben megbízol. Ilyen lehet például egy közös ismerős, egy rokon, vagy bárki más, akinek a jelenlétében a nárcisztikus ember csakis úgy tudná alkalmazni ezt a technikáját, hogy azzal alaposan bolondot csinál magából. Amikor mindenki látja, miként jön elő belőle a csúnyaság, az egész helyzet hirtelen megváltozik, hiszen a narcisztikusokat, mint korábban már szó volt róla, nagyon érdekli az, hogy mások mit gondolnak róluk. A probléma az, hogy a nárcisztikus ember igen nagy valószínűséggel kombinálta ezt a technikát egy egész halom másikkal, szóval amikor mindenféle nevekkel illet téged (olyasmire gondolj itt, amit a leginkább szégyellsz magadban), elég nagy a kockázata annak, hogy ösztönösen hátrálni kezdesz. Ha olyan vagy, mint amilyen a többség, akkor ettől az egész helyzettől borzalmasan fogod érezni magad. Néha azonban érdemes tartani egy ideig a frontot, hogy képes legyél a probléma mélyére hatolni. Amikor ellenünk fordítják saját érzéseinket A manipuláció egy másik módja az, ha ellened fordítják az érzéseidet. E taktikával az a célja, hogy elterelje a figyelmedet a valódi problémáról. A taktika lényege, hogy érzékeny pontokat nyomogat a személyiségedben, olyan pontokat, amelyeket talán te magad sem becsülsz nagyra, és ennek tudatában is vagy. Az érzéseket nem könnyű kezelni - a bonyolult érzéseket még nehezebb. Képzelj el egy piros színű személyiséget. Kihívó természetű, első ránézésre kemény dió, gondolhatnánk. De talán mégsem annyira. A piros színű személyiségek néha kissé otrombán, néha agresszívan viselkednek. Néha eléggé fel tudják forgatni a környezetük életét. Ha jó önismerettel rendelkeznek, akkor tudatában vannak ennek a problémának. A manipulátor egyrészről dühöt tud kiprovokálni piros áldozatából. Így amikor az robban, a manipulátor ekképpen reagál: nézd csak! Most megint ordítasz velem! Mindig dühös vagy, te nem vagy normális! A következményt könnyű látni. Mostantól fogva a piros személyiség agresszivitásáról fogtok beszélgetni, nem pedig arról a felfordulásról, amit maga a manipulátor okozott. De ez a másik irányba is működik. Ha a manipulátor tudja, hogy a piros áldozat szerint is szörnyűek ezek a kitörések, és csupán ostobaságokról fecsegnek majd, ha a piros feldühödik, akkor a manipulátor efféle dolgokat mond majd: Most mindjárt robbansz megint, mi? Hamarosan leordítod a fejem, mint máskor is szoktad… tudtam, hogy ez fog történni, kérlek, ne ordíts velem. A piros nem engedi, hogy becsapják, úgyhogy inkább elfojtja a dühét. Ez elég nagy megerőltetést jelent a tüzes lelkének. Ha a piros eltökélte, hogy nem fog kijönni a sodrából, akkor ennek az eredménye valamifajta belső fájdalom lesz majd. Másképpen néz ki a helyzet, ha a manipulátor áldozata sárga színű személyiség. Az első taktikával, tehát azzal, hogy tudatosan csaljon ki valakiből egy bizonyos viselkedést, efféle szavak hangzanak el: Most akkor megint elkezdesz hadováim a nagy semmiről, amiből a világon senki nem ért majd egy kukkot sem. Miért kell neked állandóan magadról fecsegned? Sosem figyelsz rám! A sárgának egyértelműen ez a gyenge pontja: hogy mindig önmagát helyezi a középpontba. A sárga erre hangosan és szaporán beszélni kezd, és mivel stressz alatt áll, legyünk ószinték, eléggé összefüggéstelenül is. Most aztán nyugodtan mondhatja a manipulátor: Hát nem megmondtam? Csak magadról beszélsz! Csak magaddal törődsz» senki mással! A másik verzió némiképp hasonlatos lesz a piros esetéhez. Be tudnád fogni a szád végre egyszer, és hagynád, hogy én beszéljek? Hahó! Adj még ehhez néhány könnycseppet, és a sárga máris nem tudja, mit feleljen. Összeszorítja a száját, hogy ne azt tegye, amit az ösztönei súgnak neki. Minden odabent marad, és a sárga ettől nem fogja magát jól érezni. A manipulátor hatékonyan elcsendesítette öt. A zöld érzékeny és egészen más dolgokat csinál. Ha egy manipulátor egy zöld áldozattal él együtt, az kezdettől fogva egyszerű meccs a számára. Nem mennék olyan messzire, hogy azt mondjam, hogy a zöld esik legegyszerűbben manipuláció áldozatául, de természetüktől fogva alkalmazkodókészek és igyekeznek mások kedvére tenni. És ez sajnos gyakran megkönnyíti azok helyzetét, akik gyanús okokból kifolyólag kívánják őket kihasználni. Tehát miképpen lehet valaki tudatosan gonosz egy zöld színű személyiséggel? Álljunk meg egy pillanatra! Tévedésből logikusan gondolkodtam, ami itt nem működik. A nárcisztikus ember nyilván magasról tesz arra, hogy a másik ember hogy érzi magát. A zöld személyiséget természetesen csak eszközként használja arra, hogy előnyöket szerezzen magának. A manipulátor e szavakkal tudná a zöld fókuszát másra irányítani: Sosem mondasz semmit, gyáva vagy és mindig meghátrálsz. A fenébe is, sosem mersz senkivel vitába szállni semmiről! Annyira belefáradtam már ebbe! Persze ez többnyire tényleg igaz, és sok zöld teljesen leblokkolna tőle. A manipulátor pontosan ezt a reakciót szerette volna előcsalogatni. A zöld bezárkózik, moccanni sem bír, és talán még a sírás is kerülgeti. A felszín alatt forr benne a frusztráció. Annyi mindent szeretne elmondani, de vajon hogyan? Hiszen annyira fél a konfliktusoktól. De egy ügyes manipulátor arra is képes, hogy a zöldet egyensúlyából kibillentve dührohamot csiholjon ki belőle, ilyen módon elérve azt, hogy az szembemenjen tulajdon ösztöneivel. Ki kell hozni belőle mindent, áradjanak a kemény szavak és a negatívum. A zöldből erre ki fog áramlani minden, ami az elmúlt évek alatt bántotta és zavarta. A dührohamnak ráadásul se vége, se hossza. Az ilyen emberek haragtartók, úgyhogy van minek kijönnie. A manipulátor számára ebben az az előny, hogy a zöld egészen elképesztően fog szégyenkezni utána. Teljesen összetörve kér majd elnézést a viselkedéséért. A nárcisztikus ember erre magára ölti az áldozati bárány szerepét, és sietve mindenféle előnyöket eszközöl ki magának cserébe az alapos fejmosásért. Hogyan lehettél velem ilyen gonosz? Szegény én! És ez sokba fog kerülni a zöldnek, hidd el nekem. Hát vajon a kék viselkedése miképpen fordítható ellene? Egyszerűbben, mint gondolnád. A kék számára azok az érzékeny pontok, amikor olyan helyzeteknek teszik ki őt, amelyekben nem érzi magát összkomfortosán. Például egy olyan projektbe kényszerítik, amelyben csak sárga színű személyiségek dolgoznak. Ez aztán kiélezetté teszi a helyzetet. A kék színű ember alig volna képes végiggondolni egy összefüggő gondolatot. Ezt viszont egy kék színű személy képes kezelni. Az ő számára nem olyan fontos, hogy milyen a viszonya a kollégáihoz és főnökeihez, mint mások számára, de egy közeli kapcsolat neki éppolyan fontos, mint bárki másnak. Vegyük például azt az esetet, hogy a felesége rá akarja venni valamire, amihez a kék színű személynek a világon semmi kedve nincsen. Például Dubrovnikba akar utazni egy kiadós álomhétvégére. A legjobb szállodát választotta ki, és most elvárja a férjétől, hogy állja a cechet. Enyhén szólva méregdrága kiruccanás. Nyakló nélküli shoppingolásnak néznek elébe - elvégre álomhétvégéről beszélünk. Minden a kék reszortja. Már megint. A kéket már a legelső támadás aggasztja. A feleség előre látta a kék reakcióját, úgyhogy azt követeli tőle, hogy ne vegye elő a zsebszámológépet, inkább végre egyszer hallgassa őt végig. Miután a kék szereti a feleségét, figyelmesen végighallgatja (amúgy is tud fejben számolni). Végül arra jut, hogy ez az egész túl drága mulatság lenne - erre egyszerűen nem fogja futni. Erre a feleség elérkezik ahhoz a ponthoz, amire egész idő alatt készült: érzéketlenséggel vádolja a férjét. Hogyan viselkedhet vele ennyire hidegen? Ha igazán szereti őt, megadja neki ezt a hétvégét végre egyszer. Ha a kék ezek után még mindig ellenáll, akkor a feleség ahhoz a fegyverhez nyúl, aminek még kék férfiak sem képesek ellenállni: nekiáll sírni. Szentimentalitás. A kitörés csak akkor kezd csillapodni, amikor a férfi azt kezdi számolgatni, vajon tud-e még túlórát vállalni, hogy összegyüjtsön elegendő pénzt egy olyan kirándulásra, ami őt magát egy szemernyit sem érdekli. Létezik ellenszer? Az érzések világa roppant bonyolult terület, és emiatt nincs is olyan módszer, amely minden esetben alkalmazható. Mint mindig, ezúttal is lényeges, hogy higgadt tudj maradni. Ezt persze mondani könnyebb, mint megtenni, kivált az extrovertáltak esetében. A pirosak és a sárgák is hajlamosak csuklóból reagálni, és időre lenne szükségük, hogy átgondolják a dolgokat. A legjobb tanács, amit adhatok, az, hogy legyél egyenes. Mondd meg neki kereken, hogy manipulálva érzem magam, ehhez mit szólsz? A könyv későbbi részében mutatok majd néhány konkrét módszert, amivel kiszabadulhatsz a nárcisztikus tanácsokat! ember hálójából. Nézd meg a részletes Viselkedj piros módjára! Ereszd szabadjára a valódi érzéseidet, cselekedj erőteljesen és gyorsan. Mentsd meg magad, mielőtt valódi önmagad árnyékává redukálnának. A partnered ugyanis ezt fogja tenni, önmagad halovány képmásává formál majd. Légy annak tudatában, hogy amikor krónikusan bizonytalannak, boldogtalannak, nyugtalannak vagy sebzettnek érzed magad, akkor meg fogsz ragadni abban a drámában, amit éppen ebben a pillanatban vagy kénytelen átélni, ami miatt roppant nehéz lesz majd átlátni azon a nagyobb játékon, ami eközben zajlik - jelesül a nárcisztikus ember hosszú távú, manipulációs tervein. Emlékeztetned kell magad arra, amit a könyv egy korábbi részében mondtam: a nárcisztikus ember nem ugyanazokat az érzéseket éli át, mint te vagy én - gyakran játszanak, és amikor abbahagyják a játékot, tudod, amit tudnod kell ahhoz, hogy meghozd a döntésedet. Emlékezz arra, hogy az, akinek a leginkább fontos, hogy megőrizze a kapcsolatot, a gyengébb fél. Miért is adnál neki még egy percet az életedből? Ennél sokkal jobbat érdemelsz. Gaslighting E taktika lényege az, hogy összezavarja és kibillentse egyensúlyából az áldozatot. Képzeld el azt, hogy egy narcisztikussal élsz együtt. Éppen azt meséli, hogy meglepetéssel készül a számodra. Legjobb, ha már most összepakolod a bőröndöt hétvégére. Egészen elbűvölten töprengeni kezdesz, hogy miről is lehet szó. De persze összepakolod a bőröndöt, elugrasz a fodrászhoz egy igazításra, körbetelefonálsz a barátnőidnek: vajon mire készül a barátod? Milyen izgalmas! Mindent elintézel, és amikor beköszönt a hétvége, némiképp meglepve tapasztalod, hogy a barátod egyetlen szót sem szól. Mintha el is felejtette volna, hogy mit mondott neked kedden. Amikor szombat reggel óvatosan megpendíted a dolgot, a barátod teljes értetlenséggel mered rád. Miről beszélsz? Golfozni fog a barátaival. És el is megy. Te pedig ott maradsz, totálisan összezavarva. És most azt gondolod, hogy valamit biztosan félreértettél. Ha erre most az a reakciód, hogy ez az egész teljességgel elképzelhetetlen, akkor ez csak azt bizonyítja, hogy teljesen normális vagy. Vagy vegyük ezt a példát: a barátnőd készülődik, találkozóra megy. Azt mondja, Susannal találkozik. Susan a tejó barátod barátnője, úgyhogy amikor a barátnőd még mindig nem ért haza, holott már igencsak későre jár, és még az sms-eidre sem válaszol, felhívod a haverodat, hogy megkérdezd, Susan hazaért-e már. A barátod azt válaszolja, hogy Susan egész este otthon volt. Mi folyik itt? Valami susmus van a dologban? Egy efféle szcenárió sok mindent jelenthet, és sejtem, hogy a többség ilyenkor mire gondolna. Amikor a barátnőd hazaér az éjszaka közepén, teljesen fel vagy zaklatva, és hazugsággal vádolod. Hiszen nem is Susannal volt egész este! Mivel a barátnőd nárcisztikus, erre azt fogja mondani, hogy abszolút nem azt mondta, hogy Susannal találkozik, ő Sannát mondott. Te magad százszázalékos bizonyossággal tudod, hogy Susant mondott, nem Sannát - és amúgy is, ki az ördög ez a Sanna? Hanem a barátnőd most új fegyverhez nyúl. Ha piros személyiség vagy, akkor közli veled, hogy otromba fráter vagy, aki sosem figyel a másikra; ha sárga, akkor azt hangoztatja, hogy csak magadra gondolsz, és különben is, hogy a fenébe nem sikerült még megjegyezned a barátai nevét? Ha zöld vagy, szimplán addig ordít veled, amíg meg nem hátrálsz, ha pedig kék, akkor alighanem meg fogja kérdőjelezni elméd épségét - netalán kezdődő Alzheimerröl lehet szó? A gaslighting lényege az összezavarás. A nárcisztikus ember hétfőn A-t mond, kedden B-t, szerdán pedig hevesen bizonygatja, hogy sem A-t, sem pedig B-t nem mondott soha életében. Egy ideig bírod követni az eseményeket, de egy dörzsölt manipulátor lépésről lépésre építi fel az egészet. Először csak kicsiben alkalmazza, utána pedig egyre jobban növeli a zavart. A végén már azt sem tudod, hogy fiú vagy-e, vagy lány. A gaslighting azért működik különösen jól, mert a nárcisztikus ember könnyedén hazudik. Amilyen egyszerűen és magától értetődően rendelsz egy taxit, olyan magától értetődően mond a nárcisztikus ember a világon bármit, ami az éppen aktuális kétes céljainak megfelel. Ha valaki ilyesmivel próbálkozna a közvetlen környezetedben, és neked sikerül időben felismerned a mintázatot, vedd fel a nyúlcipőt és inalj el onnan. Ennél egyértelműbben nem tudok fogalmazni. Miként viszonyuljunk mesterkedéseihez? általában a manipulátor A bizalom kérdése lehet itt a kulcs. Meg kell értenünk, hogy milyen okból kell vagy éppen tilos bíznunk bizonyos emberekben. Vegyük például az új ismeretségeket. Nem kell hozzá néhány percnél több, hogy eldöntsük, mit gondolunk: vagy kedvezően állunk hozzá, vagy kedvezőtlenül. Az illető vagy megbízhatónak tűnik, vagy megbízhatatlannak. Gondolkodj el azon, hogy mi az a tényező, az a vonás, ami bizalmat ébreszt benned. Ha valaki iránt bizalmat érzel, arra hallgatni fogsz. Emiatt aztán különösen fontos, hogy megvizsgáld magad és az érzéseidet, hogy kiderítsd, pontosan mivel is tudja valaki elnyerni a bizalmadat. Mert abban a pillanatban, amint kialakítottad magadban valakiről azt a képet, hogy hiteles, megbízható és érdemes a bizalmadra, azonnal egy kihívással találod szemben magad: minden, amit ez az ember mond neked, igaz lesz. Az üzenet hordozója fontosabb lesz számodra, mint az üzenet maga. Viszont ha valaki elnyerte a bizalmadat, akkor ez jelentheti azt is, hogy teljesen kritikátlanul lenyelsz mindent, amit ő mond vagy tesz. Ezért aztán minden egyes cselekedetet külön, önmagában kell megvizsgálnod, és ami furcsának tűnik, azt kell megkérdőjelezni - még akkor is, ha olyan emberről van szó, akiben alapvetően megbízol. Egy ember hitelességét igenis meg lehet kérdőjelezni bizonyos időközönként, amennyiben úgy viselkedik, ami számodra nem elfogadható. Amikor azt kérdezik tőlem, miként lehet eldönteni, hogy megbízunk-e valakiben vagy sem, azt a tanácsot szoktam adni, hogy vessük össze azt, amit mondanak, azzal, amit tesznek. Ha legalább hozzávetőleges egyezés van a kettő között, akkor minden rendben van, erre talán lehet jövőt építeni. Ha viszont a szavak és a tettek csak ritkán, vagy esetleg sosem egyeznek, akkor egyszerűen semmi alapja nincsen a bizalomnak. Az ilyen emberben nem szabad megbíznod. A bizalom feltételei A bizalom három alappilléren nyugszik: kiszámíthatóság, megbízhatóság és bizonyosság. A kiszámíthatóság egy ember viselkedésének következménye. Ez éles ellentétben áll a kiszámíthatatlan viselkedéssel, tehát például a véletlenszerű pozitív megerősítéssel; vagy azzal, ha a szerelem és gyengédség egyik pillanatról a másikra hallgatagságba vagy kritikus megjegyzésekbe csap át, olyan esetekben is, amelyeket korábban kedvezően értékeltek. Amikor valakinek a viselkedése nagyon sokat változik, annak egyébként más oka is lehet, mint az, hogy az illető megpróbál téged manipulálni, de azért legyél nagyon éber. A bipoláris betegség pszichológiai diagnózisa egy dolog, a nárcizmus valami egészen más. Az előbbi kezelhető, az utóbbi nem. A megbízhatóság dönti el, hogy hosszú távon hitelesnek tekintesz-e valakit vagy sem. Meg lehet bízni ebben az emberben? Vajon lehet-e őt hazugságon kapni, vagy azon, hogy elhallgat előled dolgokat? Hány olyan dolgot láttál nála, ami megerősíti benned annak hitét, hogy hosszú távon is megbízhatsz benne? Csak az első hetekben történt ilyen, és utána kikandikált az igazság? Mert ebben az esetben nem sok okod van kitartani mellette. Ha viszont az illető mennyen és poklon egyformán keresztülmegy a kedvedért, és még mindig védelmez téged a világ gonoszságaitól, akkor tudod, hogy emellett az ember mellett biztonságban vagy. Végezetül pedig a bizonyosság, aminek a lényege az, hogy meg vagy győződve róla, hogy ez az ember megfelel az igényeidnek, és szükség esetén szeretetteljes és támogató emberként viselkedik majd - hosszabb távon is, és nem csupán az első hónapban. A narcisztikusok meglehetősen türelmetlen emberek, gyorsan kell nekik a jutalom. Nem képesek akármeddig tartani a maszkot. Éppen ezért elképzelhető, hogy hibát követsz el, amennyiben abból kiindulva próbálod eldönteni, hogy partnered érdemes-e a bizalomra, ahogyan a kezdeti időkben viselkedett. Vizsgáld meg itt és most a kiszámíthatóság, a megbízhatóság és a bizonyosság mértékét. Nem azt, hogy tavaly milyen volt, vagy milyen volt a házasságkötés előtt, vagy hogyan viselkedett, amikor meglátogattátok a szüléidét. Nem: azt nézd meg, mi történt ma reggel, tegnap, vagy éppen most egy beszélgetés közben, amikor egyik vagy másik szavától is a rosszullét kerülgetett. Vajon érdemes a bizalmadra az a viselkedés, amelyet éppen mutat feléd? Vajon büszke lehet bárki is arra a megjegyzésre, amelyet most hallottál? Az ügyes manipulátorok képesek arra, hogy elnyerjék a bizalmadat, de azt megtartani már kevésbé tudják - kivéve természetesen abban az esetben, ha ezt te magad engeded meg nekik. És ha már sikerült keresztüllátnod a manipulátor trükkjein, cselekedj haladéktalanul. Úgy kellene ennek működnie, mint a feleség bántalmazásának esetében: az első ütés után szedd a cókmókodat. Minden kutatás azt mutatja, hogy a partner nem fog megállni egyetlen ütésnél. Egy helytelen viselkedésmód csupán a jéghegy csúcsa: több is jönni fog még. A pszichológiai manipuláció ugyanez az eset. Ha a partnered efféle viselkedést mutat fel, száz százalékig biztos, hogy ezt meg fogja ismételni. A nárcisztikus ember, vagy olyasvalaki, aki nárcisztikus vonásokkal rendelkezik, olyan módszereket alkalmaz, amelyekről látja, hogy működnek. Ha a manipulációjával egyszer már meghátrálásra késztetett, miért ne tenné meg újra? Még egyszerűbben fogalmazva: ha egy tolvaj talál a földön egy ötszáz koronást, felveszi, a zsebébe süllyeszti, majd alaposan kiszórakozza magát valaki másnak a pénzéből, akkor vajon miért hagyná a földön, ha legközelebb is egy ötszázasra bukkan? Mások manipulálásának módjai Sajnos elég sok variánsa létezik. Megjátszott bizalom. A nárcisztikus ember kapcsolatotok korai szakaszában intim részleteket árul el önmagáról (amelyek valószínűleg kitaláltak), ami téged arra sarkall, hogy olyasmit tárj fel magadról, amit ö később ellened fordíthat. • Hibáztatás. Függetlenül attól, hogy mi nem működik a kapcsolatotokban, a nárcisztikus ember megtalálja a módját, hogy téged hibáztasson mindenért. • Közvetett sértegetések. Csúnya kritika, amit a gondoskodás látszatát fenntartó kijelentés mögé bújtat, például egy efféle mondattal: Szerintem pont ez a ruha azért mutat jól rajtad, mert ebben karcsúnak nézel ki. • Bújtatott rágalmazások. Annak az esete, amikor olyan kétértelműen fejezi ki magát, hogy nem tudod, miként értsd, például: Na hallod, belőled aztán elsőrangú gazdasági bűnöző válna! • Üres, semmitmondó szavak. A nárcisztikus ember számára semmit nem jelent az, amit mond. Kijelenthet bármit, ami az adott pillanatban passzol, például: • Szeretlek. Ez téged akkor és ott megnyugtat, de igazából nem jelent semmit, mert a nárcisztikus emberek nem szoktak szeretni. • Bagatellizálás. A nárcisztikus nagy hangon győzköd téged arról, hogy amit tett, nem is volt olyan veszélyes: Mit akarsz, hát mindenki így csinálja! Nem történt semmi a világon! Már megint kicsiségeken akadsz fenn! • Hazugságok. Hogyan ismerheted fel a hazugságokat ebben a katy- vaszban? Ha a többit felismered, akkor biztos lehetsz benne, hogy a nárcisztikus ember ezenkívül még hazudik is neked. Mindenről, folyamatosan. Látod, hogy mozog a szája? Indítsd el a hangfelvételt! • Kisebbítés. Klasszikus hatalmi technika, amelynek lényege az, hogy kisebbíti mindazt, amit gondolsz, érzel vagy átélsz, például: Nem kellene így érezned. Most viccelsz? Hiszen ez nem is volt komoly! • Elbüvölés. A nárcisztikus ember a viszony kezdetén általában igyekszik téged elbűvölni. Ritkán fordul elő, hogy a kezdeti időkben sérteget, elvégre azt nem találta működőképesnek. Ezért hát olyan dolgokat hallasz, amiket még soha korábban - és hát ki ne akarná, hogy fantasztikus bókokkal rohanják le? • Tudatos feledékenység. A nárcisztikus ember „elfelejt” bevásárolni a vacsorához, holott megígérte. Vagy a névnapodat felejti el. Vagy hazatelefonálni a szállodából… • Düh. Ha ellenszegülsz a nárcisztikus ember eszement ötleteinek, azonnal ordibálni kezd veled. • Áldozati bárány. Nagy dolog ez. A narcisztikusok hajlamosak áldozatként tekinteni magukra, és ebben igazi profik. Tudtam, hogy engem senki nem akar majd beválogatni a csapatába. Nem is csoda, miután olyan szürke kisegér vagyok. Na mindegy, akkor egyedül megyek. • Racionalizálás. Szokványos védekezési mechanizmus, de a narcisztikusok tudatosan használják. Ennek lényege az, hogy logikus magyarázatot adnak egy logikátlan viselkedésre, mint például: Ne haragudj, hogy megütöttelek, de olyan mérges lettem amikor provokálni kezdtél. Vagy pedig: Tudom, hogy nem kellett volna ittasan a volán mögé ülnöm, de annyira szerettem volna időben hazaérni hozzád. • Hízelgés. Kell ezt magyarázni? Mindannyian tudjuk, milyen az, ha a külsőnket, az intelligenciánkat vagy az ízlésünket dicsérik. És ezt a narcisztikusok is tudják. 12. FEJEZET KI LESZ A NARCISZTIKUS EMBER ÁLDOZATA? Sérülékenységeidből támad majd az erőd. Sigmund Freud Az olyanok, akik folyton-folyvást panaszkodnak mindenre hogy milyen csúnya a világ, ők maguk pedig gonosz körülmények áldozatául estek, mert nem pontosan azon a munkahelyen dolgoznak, ahol szeretnének, vagy mert túl messze van a munkahelyük az otthonuktól, vagy mert a helyi kávézóban nem volt éppen az a zabtej, amit ők maguk szerettek volna - alighanem sosem estek áldozatául sem narcisztikusnak, sem pszichopatának vagy szociopatának. Egyszerűen fogalmuk sincsen, miről beszélnek. A nárcisztikus ember mindenkit megkörnyékezhet, aki rendelkezik az empátia nevű, speciális emberi tulajdonsággal. Szemernyit sem számít, hogy szép vagy, gazdag, kompetens, a munkádban sikeres, közkedvelt, népszerű, vicces vagy mentálisan erős - bármikor fennállhat annak a veszélye, hogy egy nárcisztikus ember alaposan átver téged. Ök is ugyanazokkal a módszerekkel hálózzák be áldozataikat, mint a pszichopaták. A szerelmi bombázás csak egyike ezeknek, ami egyébként kollégák között is működik, csak hát persze ott a párkapcsolathoz képest nagyrabecsülésüket. Az ilyen emberek másképpen olyan mutatják manipulációs ki technikákat alkalmaznak, amilyenekhez még csak hasonlót sem lennél képes megálmodni, ha száz évig élnél, akkor sem. Mentális edzők, pszichiáterek, pszichológusok és terapeuták, akik nem éppen ennek a területnek a szakértői, hetente esnek narcisztikusok és pszichopaták áldozatául. Az efféle személyiségzavarban szenvedő emberek kedvenc célpontja a nagyfokú empatikus képességekkel rendelkező emberek, ők ugyanis éppen azok, akik tárt karokkal fogadnak mindenkit, akinek némi támogatásra volna szüksége ebben a világban. A narcisztikusok annak ellenére játsszák ügyesen az áldozat szerepét, hogy ők maguk az elkövetők. Kicsit olyan ez, mintha a farkas kezdene el segítségért kiabálni, amint megpillant egy bárányt. Kutattam a szakirodalomban, hogy lehet-e bármilyen jelentősége annak, hogy milyen intelligenciával rendelkezik az áldozat, de hiába: úgy tűnik, hogy a magasabb intelligencia nem véd meg a manipulációtól. Ösztönös elméletem az, hogy minél pengébb vagy, annál valószínűbb, hogy manipuláció áldozatává válhatsz. Nem túl szívvidító gondolat. De vajon miért lehet így? Minél magasabb az intelligenciád, annál hajlamosabb vagy racionálisan gondolkodni. Erről készültek is pszichológiai tanulmányok. Nem arról van szó, hogy képes volnál függetleníteni magad az érzéseidtől, egyszerűen csak a logikára építesz, amikor egy ember viselkedését elemzed. Megfigyeled, hogy a másik ember mit tesz, és arra gondolsz, hogy ennek a különös viselkedésnek muszáj - muszáj - hogy legyen logikus magyarázata. Egyszerűen saját magadból indulsz ki. Ebben mindannyian egyformák vagyunk. Ha viszont narcisztikusok megítéléséről van szó, akkor pont nem ez a kifejezetten jó stratégia. Az, hogy mennyire vagy fogékony egy nárcisztikus ember manipulációira, inkább azon múlik, hogy mennyire vagy sebezhető. Márpedig ennek a világon semmi köze nincsen az intelligenciához. Könnyen lehet, hogy egy olyan múltbéli traumával van összefüggésben a dolog, amit te már régesrégen elfelejtettél. Sajnos számos sztereotip elképzelés él a köztudatban azzal kapcsolatban, hogy miképp is néz ki egy áldozat. Általános felfogás például, hogy a bántalmazó férjek oldalán élő feleségek mindenképpen egyfélék: többnyire alacsony az önbecsülésük, és talán még munkanélküliek is. Ez azonban a legkevésbé sem felel meg a valóságnak. Gyakoribb eset, amikor az erős önbecsüléssel és jó állással rendelkező nők lesznek családon belüli erőszak áldozatai. Lehetnek bármilyen ügyesek, sikeresek és tehetségesek, ez nem védi meg őket sem a szemétládáktól, sem a narcisztikusoktól. Ellenkezőleg, az efféle erények éppenhogy erőszakos viselkedést csalnak elő, elvégre a narcisztikusok nem szeretik a kihívásokat. Egy ilyen kapcsolatban csupán egyetlen győztes lehet - és ennek mindig a narcisztikusnak kell lennie. A létező legveszélyesebb dolog volna ezt gondolni: Engem nem lehet manipulálni. Senki sem gabalyíthat bele engem a hazugságok és furcsa viselkedések hálójába. Én bizony már messziről kiszúrnám az ilyet. Nem, nem, nem, ezt felejtsd el a szélnél is sebesebben. Egyszer régen én magam is ezt gondoltam, és keserves tapasztalat lett belőle a végén. Még csak fogalmad sem lehet róla, mibe került ez nekem. A narcisztikusok nem azért férkőznek közel hozzánk, mert olyanok vagyunk, mint ők, éppen ellenkezőleg: csakis azért, mert ellenpontként szolgálunk számukra. Empatikusak vagyunk, jót akarunk másoknak. Mondhatnám azt is, hogy túl nagy a szívünk. Együtt érzünk a gyengébbekkel, rendelkezünk érzelmi intelligenciával, és egy olyasfajta valódi önbizalommal, amit a nárcisztikus ember képtelen lekopírozni. Egyik kedvenc példám Robert D. Hare-ről, a világhírű pszichológusról, a pszichopátia kutatójáról szól, akit a börtönben vert át éppen az a pszichopata, akiről Hare maga állította ki a diagnózist. De hát olyan jól hangzott, amit az a fickó mondott… Egy másik kutató kölcsönadta egy börtönből frissen kiengedett narcisztikusnak a Mercedesét - amit aztán sosem látott többé viszont. Most bizonyára azt kérdezed magadtól, hogy ez meg hogyan lehetséges. Hát ez az. Mondom én neked, hogy a narcisztikusok ebben igazi vérprofik. Van-e összefüggés a viselkedési profilod és az áldozattá válás között? Olyan egyszerű lenne minden, ha csak a nárcisztikus ember mesterkedéseit kellene figyelembe vennünk, mást nem. De a probléma ennél jóval összetettebb. A nárcisztikus ember rengetegféle embert képes manipulálni és becsapni, és egyik személyiségtípus sem érezheti magát teljes biztonságban. Különösen nem egy kapcsolatban. Amikor az érzelmek kerülnek a képbe - amelyek a logika szöges ellentéteinek tekinthetők -, akkor bizony gyorsan félremehetnek a dolgok. Habár egyikőnk sem immunis a manipulációval szemben, azok a gyenge pontjaink, amelyekre figyelnünk kell, különbözőek. Nézzük meg, mi az, amit a nárcisztikus ember keres, amikor az áldozatát kutatja. A gyenge pontjaid A pszichopatához hasonlóan a nárcisztikus ember is ezeket keresi. A közös bennük az, hogy alapvetően eléggé gyávák, és éppen ezért az átlagosnál gyengébb áldozatot szoktak kiszemelni maguknak. Persze ez sem érvényes minden esetre, léteznek ugyanis roppantul elszánt pszichopaták, akik képesek igen erős személyiségeket is behálózni és tönkretenni; de ha már messziről lerí rólad, hogy alaposan megtépázott az élet, akkor sokszoros a kockázata annak, hogy egy manipulátor áldozatául esel. Akad egy nehezen meghatározható különbség a narcisztikusok és a pszichopaták között. Habár mindkettő manipulátor, a pszichopata kétségtelenül veszélyesebb. Mindent játéknak lát, önmagát pedig játékmesternek. Bármilyen káoszt képes előidézni. A pszichopata univerzumában minden és mindenki kicserélhető alkatrész. A nárcisztikus ember sokkal inkább tudatában van annak, hogy amit tesz, az alighanem helytelen, de mivel még mindig meggyőződése az, hogy ő a legjobbra jogosult, amit a világ adhat, mégis megteszi. Odáig nem merészkednék, hogy azt mondjam, a nárcisztikus ember kénytelen nehéz lelkiismeretet cipelni, de alapvetően hangyányival emberibb a pszichopatánál. A pszichopata ráadásul sokkalta ravaszabb is. Ő állandóan csak azt lesi, hogy kit verhetne át. Számára az egész világ egy svédasztal, amelyről szabadon vehet magának bármit, amire kedve támad. A nárcisztikus ehhez képest inkább olyan, mint a nagyra nőtt, csökönyös gyermek, aki toporzékolni kezd, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogyan ő azt elképzelte. A pszichopata viszont minden szituációból képes tanulni, és állandóan javít a technikáján. És - bár ezt nehéz teljes mértékben bizonyítani, elismerem - a pszichopaták sokkal kíméletlenebbek is. Ha a fejükbe veszik, hogy valakin bosszút kell állniuk, akkor mindent megtesznek, hogy teljes mértékben tönkretegyék az illetőt. A pszichopata számára sokkal kevésbé fontos, hogy mit gondolnak mások, míg a nárcisztikus folyamatosan figyeli, hogy a környezete milyennek látja őt. Az egész kérdés igen bonyolult, és amiképpen korábban már utaltam rá, a két állapot között nincsen éles határvonal. Miután a nárcisztikus ember rendkívül kézzelfogható módon képes hatni egy másik ember érzéseire, érdekes lehet megnézni, hogy a különböző színű személyiségtípusok összefüggésekben. miként reagálhatnak különböző Sztereotip megállapítás, hogy a sárgák kívül hordják az érzéseiket, nem képesek elrejteni semmit, míg a zöldek pont fordítva működnek: állandóan tudatosan elrejtik minden érzésüket. A kékekről azt tartják, hogy alig vannak érzéseik, csak faarccal néznek a világba, miközben a pirosaknak csupán egyetlenegy érzésük van: a düh. Eltekintve attól, hogy ez így meglehetősen általánosító, valami mégis van ezekben az ironikus megállapításokban. íme néhány példa arra, hogyan is nézhet ki a dolog. D DÜH Minél nagyobb a D-faktor, annál valószínűbb, hogy az illető türelmetlen és lobbanékony. Ez azt jelenti, hogy az illető gyorsan felfortyan. Gyakran sikerül kordában tartania a dühét, de a környezete észlelni fogja a türelmetlenséget és az irritációt. Minél alacsonyabb a D-faktor, annál több a türelem. TÜRELEM OPTIMIZMUS I Minél nagyobb az l-faktor, annál hajlamosabb az illető mindent a napfényes oldaláról látni. Ez azt jelenti, hogy az illető nagymértékben bízik másokban. Minél alacsonyabb az l-faktor, annál pesszimistább az illető, és annál kevesebb bizalmat mutat mások irányában. PESSZIMIZMUS S NEM MUTAT ÉRZÉSEKET Minél magasabb az S-faktor, annál kevésbé mutatja ki az illető az érzéseit. Annak érdekében, hogy ne terhelje problémáival a környezetét, gyakran elnyomja az érzéseit. Az ilyen ember még akkor is gyakran bizonygatja, hogy minden rendben van, amikor nincs rendben minden. Minél alacsonyabb az S-faktor, annál láthatóbbak és hallhatóbbak lesznek az illető érzései. ÉRZÉSEKET MUTAT C FÉLELEM Minél magasabb a C-faktor, annál hajlamosabb az illető követni a szabályokat azért, hogy ne leplezzék le vagy büntessék meg, vagy egyszerűen csak azért, hogy ne konfrontálódjon a hatalom képviselőivel. Minél több a kék, annál inkább követi a szabályokat. A többiek nem minden esetben veszik észre a félelmét. Minél alacsonyabb a C-faktor, annál kevesebb a rettegés. A szabályokat inkább ajánlásoknak látja, amelyeknek nem feltétlenül kell eleget tenni. BÁTORSÁG Akárhogyan van is, itt következik néhány példa arra, hogy a különböző színű személyiségtípusoknak mire kell figyelniük, hogy ne keveredjenek zűrbe egy narcisztikussal. Mennyire könnyen esik egy piros személyiség a nárcisztikus áldozatául? A pirosak erős és erőteljes személyiségek, akik nem hagyják, hogy mások lacafacázzanak velük - azonnal visszaütnek. Kemény, szívós emberek, akik örülnek, ha harcra kerül a sor. Hogyan volna hát lehetséges, hogy valaki mégis képes legyen kikezdeni velük? Nem, a pirosak nem balhéznak állandóan a környezetükkel, de ha olyasmire próbálod rávenni őket, ami ellenkezik az akaratukkal, akkor abból bizony konfliktus támad. De hogyan reagál a nárcisztikus? Öt az átlagosnál kevésbé érdekli a dolog. Látja a dühödt arcot, hallja a mérges szavakat és az agresszív támadásokat. De továbbra is hajtja az a vágy, hogy elérje célját. Sok példa van arra, hogyan irányították át valami másra a narcisztikusok a piros dühét, és végül ők kerültek ki győztesen a helyzetből. A pirosak pikáns gyengeségei Otromba, arrogáns, agresszív, átgázol másokon, nem figyel másokra, túlságosan siet, parancsoló, kontrollra vágyó, türelmetlen és egoista. A nárcisztikus számára a legjobb az, ha váratlan lépést mer tenni. A pirosakat gyakran olyanok veszik körül, akik a sarokban lapulnak. De képzeld el, milyen volna, ha a pirosak olyasvalakibe botlanának, aki egyáltalán nem lapul meg a sarokban? Ezt csak olyanok mernék megpróbálni, akik készek kockáztatni. A pszichopaták ebben a legjobbak, de a narcisztikusok is profik. Ha például adott egy olyan főnök, aki teljes szívéből megveti a talpnyalókat, és ahhoz bemenne valaki, aki teljesen nyíltan hízelegni kezd neki, az olyan volna, mintha az éhes oroszlán szájába dugná a fejét. De a nárcisztikus ember számára ez csupán egy játék. Ez az, amit a pirosaknak meg kell érteniük; máskülönben alaposan átveri őket az, aki nem látja a veszélyt veszélynek. A nárcisztikus emberből árad az önbizalom. A pirosak azonnal képesek érzékelni az erős önbizalmat, és általában tisztelik is azt. Néha még csodálni is képesek az ilyet. A pirosaknál működőképes az, ha olyasmi miatt dicsérik őket, amiért gyakran kapnak kritikát - de ne feledd, csak akkor, ha kifinomult módon történik a dicséret. Például sok piros hallja azt a vádat, hogy érzéketlen. Persze akadnak pirosak, akik úgy gondolják, hogy menő dolog, ha egyesek félnek tőlük, de akárcsak a többi ember, ők is leginkább közkedveltek szeretnének lenni, és igenis örülnek annak, ha önmagukért tisztelik őket - csak egyszerűen nem úgy mutatják ezt ki, mint más emberek. Úgyhogy ha valaki éppen ezért a tulajdonságáért meri őket megdicsérni, akkor az a dicséret valóban működni fog. Mik a következtetések? A piros személyiségek esetében az a trükk, hogy semmit sem szabad túl nyíltan csinálni. Az ügyes manipulátorok éppen ezért soha nem rontanak ajtóstul a házba. A nárcisztikus ember módszere az, hogy szemtelen viselkedéssel nyeri meg a piros személyiség bizalmát. Ahogy arra utaltam már, a nárcisztikus embernek nem támad olyan szívverése, amikor főnöke arcába hazudik, mint amilyen neked vagy nekem támadna. A pirosak ezenkívül csak ritkán kérnek segítséget, a problémáikat igyekeznek ők maguk egyedül megoldani. Ez roppant jó hír egy dörzsölt manipulátor számára, így ugyanis rendkívül hosszú időn keresztül etetheti áldozatát ugyanazzal a gyógyszerrel, mire a piros végül segítséget kér valaki mástól. Milyen könnyen esik egy sárga személyiség a nárcisztikus ember áldozatául? A sárga gyengesége nagy részben abból áll, hogy nem szívesen beszél gyengeségekről. Az ilyesmi ugyanis abszolút nem inspiráló, és az emberek amúgy is irtóra negatívak. A sárga tipikus kapcsolatember: állandóan társasággal akarja körülvenni magát. Beszél, kommunikál, szinte ragyog az emberek jelenlétében, itt érzi elemében magát. Ennek az a hátulütője, hogy ő maga nem is képes működni, ha egyedül van. Ha nem kap stimulust, az ötletei elapadnak. Nem tud másokkal beszélni, viccelődni és nevetni, és a környezetében lévőkkel kommunikálni. Ez a kulcs a sárga személyiség gyengeségeihez. A szociális elszigetelődés talán a legrosszabb dolog, ami egy sárgát érhet. Egy dörzsölt nárcisztikus, aki egy sárgát kíván manipulálni, éppen ezért azzal fogja kezdeni, hogy elzárja őt a külvilágtól: a barátaitól, a rokonaitól, a munkahelyi társadalmi élettől. After work-összejövetelek kizárva. Lassanként megnyirbálja az áldozat kapcsolati hálóját, és lépésről lépésre közelebb férkőzik hozzá. Ha az áldozat nem tud kivel beszélni, akkor úgy tűnhet számára, hogy a nárcisztikus az egyetlen ember, aki meghallgatja. Ö az, aki még mindig nagyra becsüli a sárgát, annak minden nyilvánvaló hibája és hiányossága ellenére. A manipulátor úgy tünteti fel magát, mint az egyetlent, aki még törődik a sárgával. És éppen ezért lesz a nárcisztikus még sokkal fontosabb személyiség az áldozat számára. De hogyan sikerül a narcisztikusnak véghezvinnie ezt a tervét? A dolog lesújtóan egyszerű: a sárga gyengeségeit ellene fordítja. Mert hogyan is néztek ki a sárga gyengeségei? Vessünk csak rá ismét egy pillantást. A sárga kínos kudarcai Önző, felszínes, énközpontú, túlzottan magabiztos, sokat beszél, de keveset mond, nem koncentrál, hanyag, feledékeny, sértődékeny, érzékeny, rendezetlen és kusza, gondatlan és komolytalan, túl hosszan és túl sokat beszél, mások meghallgatásában nem jó. Akármilyen rosszul is érezné magát a sárga attól, hogy ezekre a tulajdonságaira emlékeztetik, nem számít. A nárcisztikus ember akkor is keresztül akarja vinni akaratát. A manipulativ nárcisztikus ezért példának okáért bizalmasan elmondja a sárgának, hogy milyen csúnya dolgot mondott róla az az ember, akit a sárga a maga részéről nagyon nagyra tartott. Például a legjobb barátja. Micsoda hátba döfés! A sárgák különösen érzékenyen reagálnak arra, ha elveszítik kapcsolataikat. Ez stresszt idéz elő, és kibillenti őket egyensúlyukból. És ha valaki azt szeretné elérni, hogy a sárga folyamatosan ki legyen billenve az egyensúlyából, akkor nem kell mást tennie, mint a kétely apró kis magvait elhinteni benne saját magával és képességeivel kapcsolatban. Vagy a népszerűségével kapcsolatban. Az efféle megjegyzések, mint amilyen a miért beszélsz állandóan magadról?, ezért aztán zavart okoznak. Elvégre, ha itt valaki állandóan magáról beszél, akkor az a nárcisztikus ember. Igen, persze, a sárga személyiség is rendelkezik bizonyos fokú önközpontúsággal, de a nárcisztikus azt is képes elérni, hogy a sárgának ezért rossz lelkiismerete legyen. Folyamatosan azt szajkózza, mennyire öntömjénező a sárga. A sárga erre rövid időn belül felhagy az álmokkal és a víziók festegetésével, és rálép a végromlás felé vezető útra. Többféle módon is meg lehet törni a sárgát. Mondogasd neki többször, hogy komolyodjon meg, ne nevetgéljen annyit, és ne beszéljen állandóan sületlenségeket. Hogy egyszer végre vegye komolyan a dolgokat. A nárcisztikus ember képes a sárga minden egyes viccétől látványosan sértve érezni magát. Minden tréfa illetlen és érzéketlen lesz. Hogyan tehetted ezt velem? A humor, ami a sárga személyiség számára létfontosságú, lassanként megtörik és elenyészik. Egy idő után már senki nem fog ráismerni, és egyre többen távolodnak el tőle. Elvégre olyan fura és befelé forduló lett mostanában. Következtetés? Elszigetelődés. Hagyd abba a gyerekeskedést! Ne beszélj annyi sületlenséget! Mutass felém több figyelmet, sokkal többet! Máskülönben elhagylak. És a sárga szorítóba került. Természetesen sok olyan partner akad, aki többé vagy kevésbé szép módon megpróbálja kiszorítani társa életéből a régi ismeretségi kört. A féltékenység ennek gyakori okozója. Ez nincsen rendben. Ha valaki megpróbál kontrollálni téged, akkor lépj egyet hátra, és kérdezd meg magadtól, hogy a másik miért viselkedik így. Az efféle ráhatást azonnal meg kell kérdőjelezned. És ne feledd: nem mindenki nárcisztikus, aki efféle módszereket alkalmaz. Milyen könnyen esik egy zöld a nárcisztikus ember áldozatául? A zöldek gyengesége az, hogy túlságosan félnek a konfliktusoktól. A konfliktusok kellemetlenek. Ilyesmivel csak a bajkeverők foglalkoznak. A kellemetlen igazságok gondterheltté teszik a zöldet. A zöld színű személyiség negatívan áll hozzá a változásokhoz, főleg azokhoz, amelyeket gyorsan kell véghezvinni. Nem szeret a középpontban állni, és nem akarja, hogy nyilvánosan kritizálják. Igazából azt sem akarja, hogy nyilvánosan dicsérjék. Befelé forduló, leginkább megfigyelő. Néha még nyílegyenes kérdésekre sem könnyű egyenes választ kihúzni belőle. Gyakran megesik, hogy a zöld rávágja egy kérdésre az igent, miközben határozottan nemet gondol. A fenti tulajdonságok közül melyik az, amelyikről a zöld pontosan tudja, hogy rendelkezik vele? Úgy tippelném, hogy az összesről. A zöldek meglehetősen önkritikusak. A zöld személyiségtípus gyengeségei Fél a konfliktusoktól, nem szereti a változásokat, makacs, csökönyös, zárkózott, gyáva, passzív, eloldalgó, nem vállal felelősséget, nem őszinte, nem az emberekhez beszél, hanem róluk, túlérzékeny a kritikára, döntésképtelen. így hát amennyiben a nárcisztikus ember rá akarja vetni magát egy zöldre, akkor annak kritikára való érzékenységét és konfliktuskerülését fogja célba venni. Ezáltal egy érzéketlen ember sokat tud tenni. Nézzünk meg egy privát viszonyt. A zöld nő például nemritkán tudatában van annak, hogy cselekvésre képtelen, és nincsen benne kezdeményezőkészség. Ha egy ugyanolyan zöld férfival köti össze az életét, annak könnyen az lehet az eredménye, hogy otthonülő álmodozó lesz, és az álmai csak álmok maradnak. Ami viszont paradox módon piros viselkedéshez fog vezetni. Egy erőteljes személyiséghez, aki egyértelműen és határozottan cselekszik minden kérdésben. Egy jókedvű piros személyiség óriási mennyiségű munkát képes rendkívül rövid idő alatt elvégezni. Kerítést építeni vagy lefesteni a garázst, kész van semmi perc alatt. Ez természetesen egy egyszerűsített példa, de érted az elvet. A zöld személyiséghez piros cselekvésen át vezet az út. És miután a zöld személyiségek szívesen megszabadulnak a nehéz döntésektől, minden döntést másokra fognak áttestálni. Amikor a nárcisztikus ember elnyerte a zöld bizalmát, és úgymond a közelébe férkőzött, megkezdődhet a manipuláció. Hogyan lehet valaki ellen fordítani az erősségeit? A zöld személyiségeknek nincsen felfújt egojuk. Sokkal inkább lenyomják magukat, és elmondják maguknak és mindenki másnak, aki figyelni óhajt, hogy ök maguk mennyire rosszak. A narcisztikusnak nincs más dolga, mint éppen ezt a részletet tovább hangsúlyozni. Vegyük például azt az esetet, amikor egy zöld nő a tükör előtt állva megjegyzi, hogy meghízott. Minden férfi tudja, hogy az efféle megjegyzés potenciális halálcsapda, de az, aki valóban szeretné fagypont alatt tartani partnere önbecsülését, csak ennyit felel: igen, valóban felszedtél pár kilót. Erre a már amúgy is gyenge önérzet kap egy újabb gyomrost. Főzés. Jól sikerült a szósz? Lehetett volna fűszeresebb, kevésbé sűrű, másabb színű, melegebb vagy langyosabb. Igazán alig kell valami ahhoz, hogy bizonytalanságban tartsunk egy zöld személyiséget. És ha tiltakozni kezdene, semmi mást nem kell tenni, mint egy egészen kicsit megemelni a hangunkat. Hetente egy-egy hangos veszekedés hosszú időre teljesen kiüti a zöldet. Milyen könnyen esik egy kék színű személyiség a nárcisztikus ember áldozatául? A pszichopátia tárgykörében tett korábbi kutatásaim során arra a következtetésre jutottam, hogy alighanem a kék színű személyiség az, akit a legnehezebb manipulálni. A kék tudja, mit mondtál, a kék emlékszik a részletekre. Feljegyzéseket készít, leveleket és sms-eket őriz meg, és tudja, mi miként működik. Mostanra már tisztában vagy vele, hogy a nárcisztikus ember találomra hazudik, és hogyha tetten érik egy-egy hazugságát, akkor egy újabbal igyekszik összezavarni mindenkit. Ilyen módon természetesen a kéknek is megpróbálna blöffölni. A probléma azonban hamarosan nyilvánvalóvá válik: a kék kolléga, főnök, barát, partner gyorsabban leleplezi a hazugságot, mint más. Ő ugyanis pontosan tudja, mit hallott előző alkalommal. Ha tehát egy nárcisztikus ember egy kéket szeretne manipulálni, hogy előnyöket szerezhessen magának, akkor bizony többre van szükség. Azzal, hogy hangosan kijelenti, hogy de igenis így van, nem megy sokra. A kék alaposan végére jár a dolgoknak. A kék racionális és kritikus módon, ahogyan azt természete diktálja, besétál a nárcisztikus ember irodájába, és közli vele, hogy az tévedett. Ezt hogyan magyarázza meg? Egy kapcsolatban nem lehet ilyesmiket kijelenteni: kifizettem a he- verőt, a te részed nyolcezer korona lesz. A kék partner vagy barát szeretné látni a blokkot. Nem feltétlenül azért, mert nem bízik a másikban, egyszerűen csak szeretné látni a blokkot. Nem lehet a kékkel bárhogyan viselkedni, és aztán azt várni, hogy az majd mindent lenyel. Sokan választják azt a stratégiát, hogy egy kicsit utánaolvasnak bizonyos témának, éppen eléggé ahhoz, hogy úgy tűnjön, tényleg tudják, miről beszélnek, és így érik el, hogy mások hallgassanak rájuk. Hanem a kék valóban mindennek a mélyére megy. Egyik legalapvetőbb gyengeségük éppen az, hogy képtelenek nem kutakodni, képtelenek nem utánajárni, miként működnek a dolgok. Ezzel néha tökéletesen képes felidegesíteni a környezetét, és ez mindenképpen előnyére szolgál. Fontos megjegyezni, hogy a kék nem feltétlenül csinál nagy ügyet a nárcisztikus ember mesterkedéseiből, ő ugyanis semmiféle szükségét nem érzi annak, hogy széltében-hosszában hirdesse a meglátásait, de a felszín alatt megalkotta a saját véleményét: a folyosó végi irodában lévő emberben nem lehet megbízni, tehát ehhez tartja magát a későbbiekben is. A kék személyiség tehát immunis volna a manipulációval szemben? A dolog sajnos nem ilyen egyszerű. A kék színű személyiség idegesítő kis hibái Kitérő, rideg, gyanakvó, kritikus, nyafogó, elégedetlen, a szabályokhoz mereven ragaszkodó, határozatlan, zárkózott, hideg, szociális életre képtelen, lassú stb. Lám, a kéknek is vannak gyengeségei, a nárcisztikus ember pedig szép lassan feltérképezi mindet. Mint minden más, ezek is az áldozat ellen fordíthatók. Ehhez idő kell, a manipulátor pedig tisztában van azzal, hogy óvatosnak kell lennie. Ha elvesszük a kéktől a hitelességét, akkor mindent elvettünk tőle. Ehhez tehát az kell, hogy meggyőzzük a környezetét, hogy a kék az utóbbi időben bizony igencsak hanyag és figyelmetlen lett. De a nárcisztikus ember ravaszabb ennél. Magához édesget egy bizonyos számii szövetségest, akik a hasznos idióta szerepét fogják eljátszani, más funkciójuk nincs. Ezeket a szövetségeseket alaposan a maga oldalára manipulálja, akik ezek után semmi másról nem beszélnek, csakis arról, hogy a nárcisztikus a legjobb srác a földkerekségen. Akárhányszor valaki kritizálni kezdi őt, ezek a szolgák - a hasznos idióták - a segítségére sietnek, a kritikus pedig - a kék - ennek következtében egy idő után olyan embernek fog feltűnni, aki barátságtalan, és akinek semmi sem tetszik. Ha elveszed tőlük annak lehetőségét, hogy rámutassanak a hibáidra, talán hamarosan ők maguk is kételkedni kezdenek benne. Az, hogy a munkatársak esetlegesen elhatárolódnak tőle, továbbra sem számít igazán sokat, de ha a kéknek nem engedik meg, hogy folytassa a minőségi munkát, akkor ez lassanként megtépázza az önbizalmát. Milyen következtetéseket vonhatunk le? Alighanem sokkal könnyebb dolga van annak a csinos nárcisztikus nőnek, aki egy kék férfit kíván behálózni, akinek egyébként is problémái vannak a kapcsolatokkal. Ez egy meglehetősen egyszerű példa, főleg most, 2021-ben, tudom én. De nyilván érted, mire gondolok. Képzelj magad elé egy férfit, aki még nem találkozott az igazival. Egyszerre csak felbukkan egy csinos nő, aki örök szerelmet ígér neki. Igazi figyelmet tanúsít a férfi iránt, és a legjobb oldalait emeli ki. A férfi még sosem élt át ehhez hasonlót, úgyhogy ez mindennemű szélhámos számára ajtóablak helyzet. Habár a kék személyiségek kevésbé függnek a kapcsolatoktól, mint sokan mások, a magánéletben azonban közeli kapcsolatokat ápolnak. Kevés számú, de közeli kapcsolatokat. És itt az ö páncélzatuk cseppet sem vastagabb, mint másoké. 13. FEJEZET MIKÉNT VÁLLIK VALAKIBŐL NÁRCISZTIKUS? Egy abnormális helyzetre adott abnormális reakció a normális viselkedés. Victor Franki Észszerű feltenni a kérdést, hogy valójában kiből lesz nárcisztikus. Az emberrel születik, vagy pedig az évek során fejlődik ki valamiképpen? A kérdés különösen a pszichopátiával összevetve érdekes. A pszichopátia olyan személyiségzavar, amiben minden nárcisztikus vonás benne foglaltatik, plusz meg van még fejelve néhány más, még kellemetlenebb tulajdonsággal. És azt a kérdést, hogy miként lesz valakiből pszichopata, mostanra alighanem már megfejtette a tudomány. Azt írtam: alighanem, méghozzá azért, mert nem született ebben teljes konszenzus. Továbbra is akadnak olyan pszichológusok, akik szerint a pszichopátia gyógyítható lenne, de ez inkább elméleti feltételezésnek tekinthető. Ez idáig ugyanis még senki sem tudta pontosan megmondani, miként volna ez lehetséges. De nem mindenki pszichopata, aki pszichopata módjára viselkedik: egy részük ugyanis szociopata. Ha konkrét viselkedésről van szó, akkor a szociopaták nem különböznek a pszichopatáktól. Mindkettő manipulativ és empátiahiányos hazudozó, és nem mutat semmiféle kíméletet, ha valamit meg akar szerezni. Amint korábban már láttuk, nem kellemes dolog ilyenek közelében élni. A pszichopata azonban már eleve ezzel a zavarral született, és ezt az agy MRí-vizsgálatával látni is lehet. Az agy érzelmi központja, az amig- dala, nem olyan fejlett náluk, mint a többi embernél. A szociopatát azonban a környezete formálja ilyenné. Pontosan innen származik a szociopata elnevezés, ami az öt körülvevő társadalomra utal. Egy küzdelmes, nehéz gyermekkor (melyet sok éven át tartó, talán szülői bántalmazások tarkítottak), képes lehet teljes mértékben empátiazavaros és érzelmileg halott lényeket kreálni. A gyermekkatonák beiskolázása például pontosan így történik. A gyermekek alapvetően nem tudnak semmit arról, miként kell másokat meggyilkolni, azáltal azonban, hogy irányítják és lassanként növelik rajtuk a nyomást, teljesen elfojtják bennük természetes együtt érző és gondoskodó hajlamaikat. Egészen borzalmas folyamat ez, de mégis megtörténik nap mint nap a világ számos pontján; nyugodtan nevezhetjük őket pszichopatagyáraknak. Az olyan gyermekek, akik kellően iszonyatos körülmények között nőnek fel, ilyen módon teljesen érzéketlen robotokká programozhatok. Nagyon nehéz folyamat visszaállítani őket abba az állapotba, amilyenné szerencsésebb körülmények között válhattak volna, és nem is mindig sikerül. A tudomány berkein belül meglehetős az egyetértés: egy egyén tulajdonságainak körülbelül 50 százaléka a génekben, az öröklésben keresendő. Több mint száz esztendeje folytatnak ilyen irányú teszteket ikreken, és amennyire tudom, a kutatások minden elképzelhető emberi tulajdonságra kiterjednek. Ez azt jelenti, hogy a nárcizmus tisztán statisztikailag félig a genetikához kapcsolható. A többit az a környezet adja, amelyben a gyermek legnagyobb részben felnő, és ebben a tekintetben több ezer tényezőt kell figyelembe venni. A kutatási terület hatalmas, én azonban most szeretnék egy kicsit arra a részletre fókuszálni, amit környezetnek nevezünk. Ekkor a nárcisztikus következő embert kérdést teremteni kell olyan feltennünk: módon, lehet ahogyan szociopatát is lehet? Az a gyanúm, hogy igen. Hála istennek ritkán fordul elő, hogy példának okáért a szülők tudatosan akarnának narcisztikust faragni egy olyan gyermekből, aki egyébként nem mutatna túl sok - vagy egyáltalán semennyi - hajlamot a nárcizmusra. De az, hogy miként bánnak a gyermekkel, kétségtelen jelentőséggel bír. Több elmélet is létezik arra, hogy valójában miként is alakul ki egy emberben a nárcizmus. Leegyszerüsítve a választ: vagy az öröklés, vagy a környezet, vagy e kettő kombinációjának következményeképpen. Pontosan azonban nem tudni, miként alakul ki ez a jelenség. Vezérfonalak mindenesetre akadnak. Az antiszociális személyiségzavarok tárgykörének kutatói megegyeznek abban, hogy vannak bizonyos specifikus kockázati tényezők, amelyek közrejátszhatnak abban, hogy egy gyermekben NPD - nárcisztikus személyiségzavar - fejlődik ki. Egyes tanulmányok szerint a nárcisztikus szülők gyermeke gyakran nárcisztikus gyermekké fejlődik maga is. De ugyanez érvényes roppant sikeres szülők gyermekére is, kivált akkor, ha magából a gyermekből hiányoznak azok a tulajdonságok, amelyek a szülőket sikeressé tették. És ezeken kívül ebbe a körbe tartoznak a jómódú családok széltől óvott gyermekei is. Hoppá! Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ezt némiképp kellemetlen olvasni, de amennyiben valóban léteznek ilyen irányú tendenciák, érdemes azokat közelebbről is megnézni. Természetesen problémát generál az, ha a gyermek különféle traumákat kénytelen átélni, mint amilyenek például a gyötrelmes, viharos válások, főleg ha a szülő fegyverként használja a gyermeket a másik szülő elleni harcában. A gyermekkorban átélt különböző típusú traumák ahhoz vezethetnek, hogy a gyermek úgymond „lekapcsolja” az empatikus képességét. A cél ezzel az, hogy egyfajta önvédelmet hozzon létre, és ez minden valószínűség szerint a legkevésbé sem tudatos. A pszichológusok ezt nárcisztikus sebnek nevezik. Valószínűleg nem meglepő hír az, hogy a gyermeket traumatizálhatja a boldogtalan gyermekkor. Ez azonban csak a dolog egyik része. A másik, ennél bonyolultabb és - gyanúm szerint nehezebben emészthető rész azon újabb elméletekről szól, hogy mik történhetnek a túlértékelt, agyondédelgetett gyermekekkel. A szülők ebben az esetben jóhiszeműen megteremtik annak feltételét, hogy gyermekük évek múlva, felnőttként is gyermek lehessen. Az ilyen szülőknek esetenként az a meggyőződésük, hogy éppen az ő gyermekük Isten ajándéka az emberiség számára, holott semmifajta bizonyítékuk nincsen arra, hogy a gyermeknek volnának a többiekhez képest bármifajta különleges képességei. Tehát az, amikor egy gyermeket nem leértékelnek, hanem éppenhogy felértékelnek, vezethet ahhoz, hogy a szisztematikusan elkényeztetett gyermek kifejleszti magában azt az érzést, amely szerint neki mindenből a legjobb jár az életben, és éppen ezért csak ritkán tanulja meg, hogy tekintettel legyen más emberek érzéseire. Egész egyszerűen arra trenírozzák az efféle gyermekeket, hogy azt képzeljék: társaik felett állnak. Több tanulmány igazolja, hogy azok a szülők, akik állandóan azt szajkózzák a gyermeküknek, hogy különlegesek, sőt jóval különlegesebbek, mint mások, nárcisztikus gyermekeket teremtenek. Egy jelentésből ez szó szerint ki is derül: „A nárcizmust szülői túlértékelés következtében előre lehetett jelezni, az tehát nem a szülői melegség hiányából következett. Ezért úgy tűnik, hogy a gyermekek azért vesznek fel nárcisztikus viselkedésmintákat, hogy ezáltal egyszersmind erősítsék a szülőknek a róluk alkotott, eltúlzott képét. Például: mások felett állok, különleges privilégiumokra van jogosultságom.” Ez megteremti a grandiózus narcisztikusnak nevezett embereket. Egyes körökben ezt a jelenséget pompózus gyermeknek nevezik, Kínában pedig arany gyermeknek. Olyan gyermekekről van itt szó, akik abban a hitben lépik át a küszöböt, hogy az egész világ őhozzájuk kell hogy alkalmazkodjon. Aligha kell ecsetelnem azt, hogy mi történik, ha az ilyesfajta embereknek együtt kell dolgozniuk másokkal, főleg akkor, ha a munkatársak is első számúnak képzelik magukat. Ebből érdekes meccs lehet. A könyv írása során számos tanárral beszéltem, és roppant lebilincselő hallgatni, hogy a jómódú körzetekben dolgozó oktatóknak milyen mesélnivalóik vannak. A szerencsés családokból érkező gyermekek és fiatalok természetesen gyakran viselkednek kedvesen és jól nevelten. Nemritkán tekintettel vannak másokra, és tisztelettel viseltetnek embertársaik iránt. De szembetűnően sok gyermek eltúlzott képpel rendelkezik önmagáról: őszintén hiszik, hogy privilegizált csoporthoz tartoznak, és bizony megesik, hogy ennek megfelelően is viselkednek. Traumák és azok hatásai Több tanulmány bizonyítja, hogy azon gyermekek esetében is megfigyelhető annak érzete, hogy többre jogosultak, mint mások, akiknek a szülei elfogadták gyermekük rossz viselkedését, és megengedték nekik, hogy mindenféle következmény nélkül másokra tapossanak. Azok a szülők, akik azt tanították gyermekeiknek, hogy természetüktől fogva fantasztikusak és csodálatosak, meglehetősen közönyösen tekintettek a környezetükre. Akkor is alaposan elkényeztették gyermeküket, amikor azok helytelenül viselkedtek. Semminek nem volt soha következménye, és akármit is tett a gyermek, a szülők ujjongtak. Azok a szülők viszont, akik meghúzták a határokat és megtanították gyermekeiknek, hogy mi az elfogadható és mi nem az, egészséges hozzáállást tudtak kinevelni bennük. A határok átlépése rendkívül jellemző nárcisztikus vonás. Egy másik dolog, ami a jelek szerint nárcisztikus hajlamokat vált ki, az, amikor a szülők trófeaként bánnak gyermekeikkel. Ezzel tulajdonképpen tárggyá degradálják önnön gyermeküket, úgy mutogatva őt, mint egy táskát vagy autót. Következmény: a gyermek is tárgyként fog másokra tekinteni, nem pedig hús-vér emberekként. Azáltal, hogy a szülő bebeszéli gyermekének, hogy úgy tökéletes, ahogy van, és ráadásul még jobb is másoknál, miközben viszont tárgyként kezeli öt, és igazából nem ad neki semmi értékes feedbacket, amiből a gyermek megértené, ki is ö valójában, igen bonyolult keverék, a túlértékelés és az elhanyagolás kombinációja képződik, ami azzal a kockázattal járhat, hogy nárcisztikus viselkedésmintákat felmutató gyermekek fejlődnek ki. Ha az ember állandóan azt hallja, hogy tökéletes és elbűvölő, bármit is tesz, de semmiféle konkrét viselkedéshez kapcsolható, realisztikus feedbacket nem kap, problematikus eredményt hozhat. Ekképpen a gyermek fejében nem alakul ki az elfogadható és helyes viselkedés referenciakerete. Ezért aztán azok a gyermekek, akik meg vannak győződve róla, hogy nekik mindenhez joguk van, akarni is fognak mindent, függetlenül attól, hogy megérdemelték-e, avagy sem. Egyszerűen nem fognak semmit a saját teljesítményükhöz kapcsolni. Az ilyen gyermekek hajlamosak lehetnek túlzottan fókuszálni egy bizonyos dologra: lehet ez a külsejük, valami anyagi jellegű fixáció, vagy pedig függés mások véleményétől. Nyilvánvaló az, hogy csupán néhány szülő - vagy egyáltalán senki sem - kívánna tudatosan, a kiegyensúlyozott feedback iránti természetes igényt teljesen elhanyagolva efféle apró, hálátlan lényeket teremteni. És amiképpen korábban már utaltam rá, a végeredmény a nevelés és bizonyos genetikai variációk kombinációjának függvénye. Ha egy szülő egy olyan gyermek esetében túlozza el ebbe az irányba a nevelést, akinek nincsenek meg a genetikai feltételei a nárcizmusra, talán kisebb szerepet játszik az, ha tudatosan felfújja az egoját. Csak hát az a baj, hogy előre nem lehet tudni, hogy melyik gyermek miként reagál az egyes behatásokra. Néhány pszichológus éppen ezért óvatosságra int, hiszen nem lehetünk biztosak a következményben. És ha már túl messzire mentünk, nem lehet visszapörgetni a szalagot. A nárcisztikus túlkapások áldozatainak amigdalájában található sérülések eredményeképpen a kedvezőtlen helyzetben élő gyermekek a félelem és szorongás állandó állapotába ragadnak, és negatívan reagálnak arra a környezetre, amely a nárcisztikus embertől elszenvedett bántal- makra emlékezteti őket. Ezért aztán a nárcisztikus túlkapások áldozatai éberen lesik azt a veszélyt is, amely már nem fenyeget. Ez a túlzott figyelem a narcisztikusok gyermekeinél pánikrohamokhoz, fóbiákhoz és más pánikzavarokhoz vezethet, ezek pedig jelentősen gátolják őket abban, hogy teljes, kreatív életet éljenek. Kell-e sajnálni a narcisztikusokat? Egyetlen dolgot tudunk teljes bizonyossággal: az, aki egy narcisztikussal él együtt, mentális sérüléseket fog szenvedni. Ha egy partner képtelen az empátiára, és általában nem rendelkezik szokványos morállal, az a környezetében élő minden ember számára pusztító következményekkel jár. Bármit tesz is a nárcisztikus ember, azt mások rovására teszi. Tulajdonképpen feltehetjük magunknak a kérdést: számít az bármennyit is, hogy a partnerem milyen okból vált narcisztikussá? Miután megírtam a pszichopatákról szóló könyvemet, kaptam olyan kommentárokat, melyek szerint nem a pszichopata hibája, hogy pszichopata lett belőle. Tulajdonképpen ártatlan az ügyben, hiszen nem képes uralkodni magán. Sőt egyesek szerint a pszichopata - vagy ebben a jelenlegi esetben a nárcisztikus - az igazi áldozat. Miért bántom a narcisztikusokat? Elvégre nem ők akarták, hogy ilyenek legyenek. Hát mit is mondjak? Ha a csecsemődet darabokra szaggatja egy hiéna, akkor kiért aggódsz: a gyermekedért, vagy a hiénáért? Ha valaki személyiségzavarban szenved, az még nem mentesíti őt a felelősség alól, amit a cselekedeteiért vállalnia kell. Éppen ellenkezőleg, az ilyen embernek kötelessége volna szakemberhez fordulnia, mielőtt teljesen elszigetelődne a környezetétől. A nárcisztikus ember történetének vége viszonylag könnyen megjósolható. Az esetek nagy részében elszigetelődnek környezetüktől, és nem akad majd senki, aki csodálná őket. Hiszen végül mindenki keresztüllát a hamis látszaton. Merthogy ez a narcisztikusok problémája. Senki sem szereti őket. Úgy igazából senki a világon. 14. FEJEZET A NAKCISZTIKUS LÉT KIHÍVÁSAI Úgy képzelem, az egyik oka annak, hogy az emberek oly makacsul ragaszkodnak a gyűlöletükhöz, az, hogy érzik: ha egyszerre elillanna a gyűlölet, ők kénytelenek volnának szembenézni a fájdalommal. James Baldwin Magának a nárcisztikus embernek alighanem hasznára válna, ha valóban létezne egy gyógyszer, ami kikúrálja őt ebből az állapotából. Van ugyanis egy szomorú csapda, amire általában nem gondolunk. Meglehetősen elterjedt az a felfogás, hogy egy kis nárcizmus tulajdonképpen még jót is tesz. Különféleképpen fejezik ki ezt a véleményt, de a lényege egy és ugyanaz. Különösen versengő világban élünk, ahol a keménység és a versenyszellem pozitív előjelet kap. Ha valaki határozottan tör a csúcsra, akkor megnő az esélye annak, hogy valóban el is éri. Az, hogy útközben le kell taposni másokat - nos, az csupán egy kellemetlen mellékhatás, de elkerülhetetlen. Mostanra a kelleténél gyakoribbá vált - és talán szükségesebbé is -, hogy középpontba helyezzük önmagunkat. És persze ez is egy módja az érvényesülésnek. A tévé képernyője hemzseg az olyan emberektől, akik naphosszat mást sem tesznek, mint önmagukról fecsegnek, mutogatják az otthonukat és az autójukat, és az igazat megvallva gyakran leplezetlenül önközpontúak. Azt mondod, ez a show-biznisz? Persze, de huszonöt évvel ezelőtt ugyanez azért nem működött volna. Akkoriban még nem válhatott senki híressé attól, hogy celeb volt. Akkoriban még kénytelen voltál tenni valamit, amire az emberek felfigyeltek. Mostanában viszont nagyjából a semmitől is híres lehetsz. A változás észrevétlenül köszöntött ránk, és egy ideje már ilyen viszonyok uralkodnak. Mostanában egyesek tényleg bármit megtesznek, hogy bekerülhessenek a tévébe. És a közösségi média tele van efféle emberekkel. Saját, teljes mértékben improvizált kutatásaim szerint körülbelül minden tizenkettedik másodpercben születik egy új influenszer. A világ legismertebb narcisztikusa? Ahelyett, hogy példákat sorolnék fel az ilyen típusú személyiségekre, választok egy olyat, aki gyanúm szerint csak kevés embernek kerülhette el a figyelmét: Donald Trump. Ingatlanmágnás, üzletember, valóságshow-celeb/sztár, és úgy általában híresség, aki már korábban is úton-útfélen összeakasztotta mindenkivel a bajszát, például a talkshow-k házigazdáival. Ami a látóterébe került, arra rárakta a kézjegyét: a Trump Tower csak egyetlen példa a sok közül. De azt vajon tudtad, hogy bor, víz, golfklubok, repülőgépek, egyetem, éttermek, ruhák, órák, vodka, parfüm (!) stb. is a nevét viselik? A lista ugyan nem végtelen, de mégis imponálóan hosszú. És az egészet azzal fejelte meg, hogy négy esztendeig az Amerikai Egyesült Államok elnöke volt. És bár igen sokat kritizálták, azért mégis beült az elnöki székbe. Szóval végeredményben valóban feltételezhetjük, hogy a nárcizmus a csúcsra képes eljuttatni az embert, nem? Igen, sok szakértő szerint nárcisztikus emberrel van dolgunk. Érdemes megjegyezni: rengeteg híve van. Vigyázat: a politikáját nem kommentálom. Az ember kénytelen önmagát és erényeit előtérbe tolni, és elvenni, ami szerinte neki jár. És talán még le is taposni pár embert a csúcs felé vezető úton. Az is kétségtelen, hogy bizonyos közegben sok éve érvényes dzsungelszabály, hogy vagy te eszel meg másokat, vagy mások esznek meg téged. Másrészről az sincs kizárva, hogy legalább ugyanennyi, ha nem inkább sokkalta több olyan ember akad, akik jóval sikeresebbek, de akikről még nem is hallottunk egyáltalán. Az olyanokról beszélek, akik csendesen teszik a dolgukat, és nem érzik szükségét annak, hogy a tévében vagy a közösségi médiában tündököljenek. És Donald Trumpot már akkor is nehéz volt nem észrevenni, amikor még nem volt az USA elnöke. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy nincs semmi a világon, amiben éppen ő lenne a legjobb. Kivéve persze azt, hogy gyakorlatilag minden tábort képes felhergelni. Ebben a bajnokságban ugyanis, amennyire meg tudom ítélni, nagy fölénnyel vezet. Én mikor kapom meg a tizenöt percemet? Nem nehéz elképzelni annak a varázsát, amikor az ember a tükörbe nézve azt konstatálhatja magában, hogy átkozottul fantasztikus ember mosolyog vissza rá. Csinos, kívánatos, laza, menő, amit csak akarsz. Alighanem pontosan ezért raknak fel olyan sokan képeket például az Instagramra, hogy efféle kommentárokat hallhassanak. Ki ne hallaná szívesen, hogy tényleg te vagy a legvonzóbb a világon? Nem ismerek senkit, aki erre teljes mértékben immunis lenne. Az önámítás becsapós, de mézédes dolog. Ugyanez a helyzet akkor, amikor valaki híres ember közelébe tud férkőzni - esetleg le is taposni pár embert az odaúton -, és így éli át azt, hogy a másikat körülvevő ragyogás szinte őrá is visszaverődik. Mindezek következményeként az egyén kevésbé érzi magát kudarcosnak, sőt, inkább sikeresnek véli magát. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy amennyiben kritika éri, vagy valamiben kudarcot vall, kénytelen becsukni a szemét és fülét. Ugyanaz hajtja őt, mint az alkoholistát meg a notórius házasságtörőt: izgalmas a dolog, és legalább addig sem kell személyes felelősséget vállalni semmiért. Kezdetben kizárólag kedvező következményei lesznek a dolognak. Az élet könnyű, és minden szuper. Lassanként azonban jön a feketeleves. A túl sok önközpontúság és egofixáció a környezet számára megterhelő, és sokan már képtelenek is ezt tovább elviselni. Távolságot tartanak azoktól, akik túl régóta viselkednek nárcisztikus módjára. A végén kénytelen leszel elfogadni az igazságot: nem vagy igazán különleges. Éppen olyan vagy, mint az emberek többsége. Nem vagy sem Dwayne the Rock Johnson, sem Kim Kardashian. Bocs! Ne érts félre! Semmi probléma nincsen azzal, hogy te te vagy. Meg vagyok győződve róla, hogy egészen fantasztikus ember vagy. De eljöhet a brutális ébredés ideje - mármint természetesen abban az esetben, ha nem szeded össze magad és nem kezdesz megfelelő irányba fejlődni. Az egészen más helyzet. Ha az az álmod, hogy sikeres vagy kisportolt légy, vagy azt szeretnéd, hogy valami fontos dolog miatt beszéljenek rólad az emberek, akkor gyerünk, láss munkához, és ne csak sétálgass fel s alá, azt képzelve, hogy máris a célban vagy. Azok az emberek, akiket esetleg csodálsz és akikre hasonlítani szeretnél, nem egyik napról a másikra váltak olyanná, amilyenek ma: megdolgoztak érte. Nyilván nem biztos, hogy teljesen üres kézzel vágtak bele a dologba. Egy részük bizonyosan több helyről kapott segítséget, nem utolsósorban jóakaratú szülőktől, akiknek talán volt módjuk arra, hogy gyermeküket támogassák. De még egy meglévő vagyon megtartásához is meg kell erőltetnie magát az embernek. Aki jó feltételekkel indul az életben, annak is elköteleződésre van szüksége, és őszintén kell vágynia arra, hogy tegyen valamit. De a sikeres emberek többsége szinte a nulláról kezdte. Talán különös, de érdekes példa, hogy a világ összes milliárdosának döntő többsége saját maga teremtette elő egész vagyonát - egyetlen fillért sem örököltek. Ezt sajnos nem tudom kíméletesen mondani: neked is meg kell dolgoznod érte. Semmit sem kapsz ingyen. Ha méregdrága sportautók, luxusvillák vagy elegáns kézitáskák fotóját nézegeted a közösségi médián, az nem tesz téged sikeressé, legfeljebb iriggyé. Előfordulhat, hogy egyes narcisztikusok depresszióba esnek, mert a valóság előtt csak egy bizonyos határig vagyunk képesek becsukni a szemünket. Nincs kizárva, hogy az illető ekkorra a többség szemében már jóformán lehetetlenné tette magát. Könnyen lehet, hogy ezek az emberek érzik, hogy elszigetelődtek a környezetükben mindenkitől, akik most már keresztüllátnak a mázos felszínen. Eddig elviselték a nárcisztikus egó kihágásait, de mostanra belefáradtak. Többé nem kívánnak kellék vagy biodíszlet lenni. És most már a telefont sem veszik fel, ha a nárcisztikus hívja őket. De talán mégis van minderre gyógyír? Mi van akkor, ha valaki nem szeretné, hogy a környezete rossz szemmel nézzen rá? Lehet ilyenkor tenni valamit? Akadnak pszichológusok, akik a narcisztikusokat továbbra is félreértett, stigmatizált és kezelést igénylő pácienseknek tartják. Szerintük tulajdonképpen lehetséges az NPD-vel, azaz nárcisztikus személyiségzavarral „meggyógyítani”. diagnosztizált Sajnos azonban egyelőre embereket nem áll rendelkezésünkre túl sok valódi bizonyíték arra, hogy például a terápia különösebb hatással lett volna egy narcisztikusra. Az NPD kezelése nagy kihívást jelenthet. Sok múlik azon, hogy az alany mennyire hajlandó részt venni a terápiában, és mennyire hajlandó kitartani mellette. Többféle formája létezhet az NPD-t kezelő terápiának. Nézzünk meg néhányat azok közül, amelyeket ilyenkor ajánlani szoktak. Terápiatípusok a nárcisztikus személyiségzavarban szenvedők számára A kezelés vezetője - aki éppen ennek a területnek tapasztalt specialistája - először is ítéletet mond a pszichológiai funkciókról. Mérlegeli, hogy esetleg szó lehet-e más diagnózisokról, vagy egyéb, emellett fennálló problémákról, mielőtt kezelési tervet készítene. Az NPD terápiás kezelés célja, hogy segítsen a narcisztikusnak legyőzni a terápiával kapcsolatos ellenállását • felismerje a problémákat okozó nárcisztikus viselkedéseket az illető életében • korábbi tapasztalatokat és feltételezéseket vizsgáljon meg, amelyek a nárcisztikus viselkedéshez vezettek • elismerje, hogy ezek a viselkedési formák hatással vannak mások életére • a grandiózus gondolatokat realisztikusabbra cserélje • új viselkedési mintákat kutasson ki és ezeket gyakorolja • lássa az újonnan betanult viselkedés előnyeit. • Pszichoterápia Egyéni ülések során megvizsgálják a nárcisztikus ember érzései és viselkedése mögött megbúvó okokat. A múlt megértése fókuszba helyezi a jelenlegi érzéseket és viselkedést, ami a gondolatok és érzések könnyebb kezeléséhez vezet. Kognitív viselkedésterápia (KVT vagy CBT) Ezek során egészségtelen gondolati mintákat és viselkedéseket azonosítanak, és azokat egészségesebbekkel helyettesítik. A nárcisztikus ember új képességeket fog gyakorolni. Házi feladatokat is kap majd, hogy ezeket a készségeket az ülések között is gyakorolja. Mintakezelés A mintakezelés a pszichoterápia és a kognitív viselkedésterápia elemeit ötvözi. A cél az, hogy olyan negatív mintákat és mechanizmusokat azonosítsanak, amelyek kora gyermekkorban képződtek. Amikor a nárcisztikus felismerte ezeket a rossz mintákat, megtanulhatja megváltoztatni azokat. Gestalt-terápia Ez is a pszichoterápia egyik formája. Ebben inkább a jelenre fókuszálnak, semmint a múltra vagy a jövőre. A korábbi élettapasztalatokat annak összefüggésében szemlélik, hogy azok mennyire hatnak a jelenben a narcisztikusra. Arra ösztönzik, hogy reflektáljon arra, mi történik éppen most az életében. Azon fog dolgozni, hogy javítson az öntudatán és a felelősségvállaláson. E módszerekkel az a probléma, hogy legyenek bármilyen jószándékúak, és akármennyire is az a céljuk, hogy valóban kezeljék, sőt meg is gyógyítsák a narcisztikust, hogy a későbbiekben ne folytassa a káros viselkedést - ez idáig kevés konkrét bizonyítékunk van arra, hogy e kezelések valóban hatásosak. Ha létezne olyan tanulmány, amely igazolja egy kezelési módszer működőképességét, azt garantáltan nagydobra verték volna. De talán készül a jövőben efféle tanulmány. Érdemes azt is megjegyezni, hogy nincsenek olyan gyógyszerek, amelyeket kifejezetten a nárcisztikus személyiségzavar kezelésére alkalmaznának. De mégsem ez a valódi probléma a nárcizmus gyógyításában. Minden kezelés azon múlik, hogy a kezelendő személy maga is óhajtsa a gyógyulást. A valódi probléma Egészen egyértelmű, hogy mi a legnagyobb gond: miféle okból kívánna egy nárcisztikus ember meggyógyulni? Ugyan miből kellene kigyógyulnia? Abból a „képességéből”, hogy másokat kihasználjon, és rávegye a partnerét vagy a szüleit, hogy mindent a rendelkezésére bocsássanak, amire esetleg szüksége lehet? Hogy szexuálisan kevésbé legyen kicsapongó? Hogy megtanuljon megbánást, felelősséget és szégyent érezni? Hát mi a fenének akarna egy nárcisztikus ilyesmit? Milyen okból akarna bárki is megszabadulni attól az érzéstől, hogy ő van a tápláléklánc csúcsán? A változásra való motiváció ebben az esetben teljes mértékben hiányzik. A nárcisztikus ember mások rovására éli az életét, és semmiféle terve nincsen arra vonatkozólag, hogy ezt abbahagyja. Nem, és aligha a pszichológiai kezelés az első, amit óhajtana. Ilyenkor mindig a macskák jutnak eszembe, a talán leginkább nárcisztikus állatok. Próbáld megmondani egy macskának, hogy mit tegyen. Próbálj rajtuk hosszabb vagy rövidebb kísérleteket végezni. Sok sikert hozzá! Van azonban egy eset, amelyben valóban lehet segíteni egy narcisztikusnak. Azokról van szó, akik nem mutatnak fel olyan grandiózus viselkedést, mint a többi nárcisztikus. Az inkább befelé forduló, alacsony önbizalommal rendelkezők ugyanis másképpen működnek. Az ilyeneket nevezzük sebezhető narcisztikusnak. Ők jobban tudatában vannak annak, hogy mennyire torzak a saját nagyságukról szőtt elképzeléseik, és nincsenek azzal kapcsolatban illúzióik, hogy a többiek felett állnának - habár ez volna a valódi céljuk. Az ilyenek depressziót fejleszthetnek ki magukban, depresszióra valóban van gyógymód. márpedig a A megfelelő kezelést követően a nárcisztikus ember ismét egyenesbe jön és önmaga lesz: erős, határozott és büszke. De továbbra is nárcisztikus. Ami ismét csak felveti a kérdést: ez akkor kinek jó? A kérdésem elsősorban arra irányul, hogy a társadalom számára jelent-e ez bármiféle pozitívumot. Egy jó formában lévő nárcisztikus ember rengeteg lehetséges áldozatban okoz lelki sérüléseket, mielőtt elkészülne a munkával. Tényleg szeretnénk az effajta viselkedést bátorítani? Egyszerű a kérdés? A legkevésbé sem. Fogalmam sincs, hogy mi a helyes válasz. Eltekintve éppen ettől az esettől, úgy tűnik, hogy a nárcisztikus vonásokkal rendelkező emberek az évek során egyre rosszabb helyzetbe kerülnek: elvégre egyre nehezebb lesz fenntartani a grandiózus önképet, amikor a valóság lelki és fizikai öregedés formájában egészen más képet tükröz vissza nekik. Velük ugyanaz a helyzet, mint a pszichopatákkal: az öregedés egy kicsit lelassítja őket, de nem szűnnek meg pszichopaták lenni. Vagy narcisztikusok. HARMADIK RÉSZ ÍGY KEZELJÜK A NARCISZTIKUSOKAT! 15. FEJEZET A NARCISZTIKUS KÖZVETLEN KÖZELÉBEN ÉLNI - KIHÍVÁSOK A legnagyobb erény az, ha önmagad tudsz lenni egy olyan világban, amely állandóan arra akar rávenni, hogy valami más legyél. Ralph Waldo Emerson Milyen egy narcisztikussal együtt élni? Megnéztük már, milyen tipikus személyiségjegyekkel rendelkezik egy nárcisztikus, de a dolog természetesen némiképp azon is múlik, hogy te magad ki vagy. Némelyünk jobban tolerálja a rossz viselkedésmódokat, mások egyáltalán nem. Mivel a nárcisztikus a kezdeti szakaszban képes elbűvölően viselkedni, a legkevésbé sem egyszerű kideríteni, hogy valójában kivel is van dolgunk. Egyszerű tanácsom a következő: minden új kapcsolat elején - legyen az szerelmi viszony, barátság vagy munkatársi kapcsolat - keress bizonyos specifikus mintákat. A feladat ezen része működik azok számára is, akik egy igazi nárcisztikus karmaiba kerültek, de azok számára is, akiket csak egy nárcisztikus viselkedésmintába ragadt emberrel hozott össze a sors. Nehéz észrevenni a különbséget, úgyhogy figyelj nagyon oda. Mindezzel természetesen a legkevésbé sem azt szeretném mondani, hogy emiatt ne is merj új emberekkel találkozni, az azonban határozottan előnyödre válik, ha egészséges, figyelmes és természetes módon viszonyulsz az olyan emberekhez, akikről valójában semmit sem tudsz a világon. Nézd ezt úgy, mintha a forgalomban mennél. Az utakon és azok környékén teljes mértékben életveszélyes tartózkodni, mindenfelé csak biciklis és autós őrültek vannak. Ez azonban nem akadályoz meg téged abban, hogy eljuttasd magad A helyről B helyre. Egyszerűen csak figyelned kell minden irányba, és minden remekül fog menni. És az esetek túlnyomó többségében nem is történik semmi. A legfontosabb minta, amit keresned kell, azzal kapcsolatos, hogy mennyiben egyeznek meg az illető cselekedetei azzal, amit mond, sőt újra meg újra el is ismétel. Természetesen nem minden nárcisztikus viselkedik teljesen egyformán, és nem is jelenik meg mindenkiben egyszerre az összes tipikus vonás. Hogyan viselkedik tehát a nárcisztikus egy kapcsolatban? Folyamatosan érzékelhető, hogy a nárcisztikus fél csalódott, minden tekintetben csalódott a partnerében. Túl keveset keres, nincs igazán jó végzettsége, nem néz ki elég jól, őrülten keveset tud, nem viseli megfelelően gondját a családjának, rossz háttérrel rendelkezik. Akármit tesz is, valahogy sosem elég jó. Mindig mutatkozik valami ok a kritikára és az elégedetlenségre. Egyszerűbb kellene hogy legyen az élet. Miért is költözik össze az ember egy ekkora lúzerrel? Gyakran hallható megjegyzés például a következő: az előző partnerem bizony sokkal jobb volt ezen meg ezen a téren. Könnyen lehet, hogy a nárcisztikus a kapcsolat egész időtartama alatt pontosan tudja, mit csinálnak a volt partnerei (nagy valószínűséggel egy egész sor van belőlük), hogy lássa, nem áll-e valamelyik például egy pénzügyi áttörés előtt. Ez a nárcisztikus ember javára lehet. Legjobb esetben visszatérhet a volt partneréhez, legrosszabb esetben elő tudja rángatni éppen ezt a példát, és lenyomni azt jelenlegi partnere torkán. Állandóan a rossz oldalra áll Egy másik figyelmeztető jelzés lehet az, ha a kapcsolatban az egyik fél sosem fogja partnere pártját, sokkal inkább ellene fordul, sőt ellene fordít másokat is. Lehet szó állásfoglalásról, véleményekről, bármifajta tervről. Mindig van egyfajta ki is mondott, meg nem is mondott gyanakvás azzal az emberrel szemben, akivel együtt él. A kívülálló emberek eltérő véleménye bizonyítékul szolgál arra, hogy a partnernek fogalma sincs, miről beszél. Egy konkrét példán keresztül: otthon renoválni kell a konyhát vagy a fürdőszobát. Mindegy, hogy mit csinál például a férfi, valahogy semmi sem lesz jó. Amikor vendégek jönnek, a nárcisztikus rámutat mindenre, ami rosszul sikerült, sőt talán még meg is bíz utána egy szakembert, hogy kijavítsa a hibákat. Ilyen módon hatékonyan zavarba képes hozni a férjét. Fontos látni, hogy nem feltétlenül kell hogy valóban hiba legyen a munkában, sokkal inkább az a cél, hogy a férfi nyomorultul érezze magát, meg inkompetensnek. A nárcisztikus számára ez az egyik módja annak, hogy állandóan a partnere nyakán tartsa a lábát. A narcisztikusok ugyebár a legjobbat akarják, és azt képzelik, hogy joguk is van azt követelni. Nemritkán őrületes mértékű fantáziával rendelkeznek: képzeletükben felrajzolják annak az életnek a képét, amit élniük kellene ehhez a jelenlegi „nyomorhoz” képest. E fantáziálások középpontjában állhat a pénz, tehát hogy ők maguk vagy a partnerük kereshetne többet, vagy pedig az a gazdagság és vagyon, ami már régesrégen megilletné a narcisztikust. Ha eltekintünk az anyagi dolgoktól De nem csupán ilyesmikről lehet szó. A fantáziálások és álmok szólhatnak munkahelyi sikerekről, hírnévről, és mindenről, ami lehetett volna. Mármint abban az esetben, ha nem állt volna össze egy lúzer- rel. Alighanem sokkalta jobb lenne minden, ha valaki teljesen mással élne. A régi partner talán alkalmasabb volt arra, hogy adekvát sikert kovácsoljon a narcisztikusnak. Talán a szülőkre kellett volna hallgatnia: ők bizony figyelmeztettek, mondták nekem, hogy nem veled kellene összeállnom. Ha viszont a partner olyasmit tesz, ami kielégíti a nárcisztikus igényeit, például jobban fizető állást keres magának, akkor azt a nárcisztikus abban az esetben is jó megoldásnak tartja, hogyha emiatt kevesebbet láthatják egymást. Hiszen ez az anyagi jólétüket növeli. Minden bevételüket szinte azonnal elherdálják, úgyhogy mindig jó, ha sok a pénz. Aki nárcisztikus ember mellett él, annak mások bűneiért is fizetnie kell. A partner szenved azért, amit mások tettek vagy nem tettek. Lehet például szó képzelt múltbéli méltánytalanságokról, ami miatt a nárcisztikus még mindig meg van sértődve. Az első adandó alkalommal rá is zúdítja társára minden frusztrációját. Képzeld cl, hogy a pincében van egy bokszzsák. Amint a nárcisztikus ideges vagy dühös lesz, lemegy és megpofozza a bokszzsákot. A bokszzsák persze nem ártott neki semmit, egyszerűen csak ott van; de ez kapja a büntetést minden régi sérelemért. Ilyesmi persze bármilyen kapcsolatban megtörténhet, de a narcisztikussal való kapcsolatban különösen jellemző. Hogyan állunk az érzelmekkel? Összetett kérdés! A narcisztikusok lehetnek ridegek, és nem különösebben érzelmesek. Gyakran tartják a partnerüket bizonyos távolságra maguktól, hogy azok ne tudják biztosan, hogy megbecsülik-e őket, avagy sem. Ez pedig működik, méghozzá azért, mert sok ember hajlandó messzire elmenni, és kiállni sok mindent annak érdekében, hogy elfogadják. Ez érzelmileg egyenetlen helyzetet teremthet. Akárcsak a pszichopaták, a narcisztikusok is képesek egyik pillanatban elárasztani a partnerüket a gyengédség minden jelével, hogy aztán a következő pillanatban teljes mértékben elutasítóak legyenek vele. Egyik sem véletlenül történik. Ez egész egyszerűen egy manipulációs technika. Ennek egyik változata az a helyzet, amikor a nárcisztikus ember a bűn érzetét akarja ébreszteni a partnerében, ha az intim szeretne lenni. Micsoda szemtelenség effélét javasolni? Ebben az esetben is az a cél, hogy a másik fél egyedül érezze magát, elszigeteltnek. Amikor az elszigetelés a fő cél A másik mintázat, amelyről sok áldozat beszámol, az az, hogy a nárcisztikus ember gyakran megakadályozza őket új, baráti kapcsolatok kialakításában. Amikor a partner új ismerősre tesz szert, a nárcisztikus hangosan szónokol arról, hogy milyen alkalmatlan embernek is tűnik ez az illető. Vádjaik akár roppant fantáziadúsak is lehetnek. Céljuk az, hogy mindenfajta támogatást elvágjanak partnerüktől, hiszen a nárcisztikus azt szeretné, ha az elszigetelődne a többiektől. És ha a partner találna megjegyzést tenni a nárcisztikus ember ismeretségi körére, akkor bizony azonnal megkapja, hogy zsarnok, és mindent ő akar irányítani. Senki sem tökéletes. Vagy várj csak - egy ember nyilván az - méghozzá a nárcisztikus. Neki aztán sosem kell megváltoznia. Ő maga ugyebár annyira tökéletes, hogy neki aztán semmiféle kritikát nem kell megszívlelnie. Senki nem fogalmazhat meg kritikát vele szemben, legkevésbé az, akivel együtt él. Itt azonban világos kettős mérce uralkodik, elvégre a nárcisztikus ember bátran kritizál mindent és mindenkit, ahogy neki tetszik. Gyakorta megesik, hogy azokat támadja méghozzá igen nagy erővel -, akik olyan szemtelenek voltak, hogy őt kritizálták. Előfordulhat üres fenyegetőzés Aztán ott van egy másik gyakori mintázat: a nárcisztikus azzal fenyegeti partnerét, hogy faképnél hagyja. Habár az efféle fenyegetés önmagában félelmetes lehet, a nárcisztikus ember ritkán áll meg ennyinél. Fenyegetőzhet azzal is, hogy leendő expartnerét bíróság elé citálja. A vitás pont bármi lehet: pénz, hogy kié legyen a ház, kihez kerüljenek a gyerekek. A grandiózus narcisztikusok agresszív természetűek, és szívesen veszekszenek. Rájuk nem hatnak olyan súlyosan a konfliktusok, mint a hétköznapi emberekre. Bár ők nincsenek olyan mértékben elvágva az érzelmeiktől, mint a pszichopaták, azért elég sokáig képesek balhézni másokkal; ugyanakkor arra is figyelnek, hogy a fenyegetés megfelelő szintű legyen. Ha a partner azt mondja, hogy a nárcisztikus viheti a gyerekeket, a fenyegetés pénzügyi területre válthat át. Ha sok a pénz, akkor a partner válaszolhatja azt, hogy persze, vigyél csak, amennyi jólesik. És miután a nárcisztikus ember sérülést szeretne okozni a másiknak, másféle fenyegetésre vált: például arra, hogy mindenféle híreket terjeszt cl az ismerősök között. Vagy a közösségi médiában gyalázza azt, akinek fél évvel korábban még a lelki társa volt. főbb jelet is találhatsz arra, hogy esetleg olyan emberrel élsz együtt, aki a nárcizmus spektrumán belül helyezkedik el, de talán elegendő lesz ennyi. Ahogy korábban már utaltam rá, elsősorban mintázatokat kell keresned. Ne feledd, hogy nem csinálja ezeket állandóan minden nárcisztikus. Szerintem elég az, ha az ember rendszeresen ki van téve egy pár mintázatnak ezek közül ahhoz, hogy elege legyen az egészből. Lásd be: ha azt érzed, hogy nem jó, akkor nem is jó. Tartozol magadnak annyival, hogy tegyél valamit. De mit? Ez pedig elvezet minket egy fontos kérdéshez: hogyan szabadulhatunk meg egyszer és mindenkorra a narcisztikustól? 16. FEJEZET MEGSZABADULNI A NARGISZTIKUSTÓL A barlang, amelybe félsz belépni, az áhított kincset rejti. Joseph Campbell Ez bizony az igazán bonyolult dolog: kezdeni valamit egy már meglévő kapcsolattal, legyen az szerelmi, rokoni, munkatársi vagy baráti. De ha azt érzed, hogy valami nem stimmel, viszont nem igazán tudod, hogy hogyan kezeld, hadd adjak néhány ötletet. Mert ha van valami, amit megtanultam az elmúlt években, miközben pszichopaták áldozatait igyekeztem támogatni, akkor az a következő: meg kell tanulnunk az érzéseinkre hallgatni az ilyen helyzetekben. És ha úgy érezzük, hogy valami nincs rendben, akkor tényleg nincs is rendben. 1. RÉSZ Amit semmilyen körülmények között ne tegyél! Talán nem kellene részleteznem azt, ami nyilvánvaló, de azért megteszem. Azért kezdek a legnyitottabb kapun dörömbölni, mert mi sem könnyebb, mint arról okoskodni, hogy milyen egyszerű az egész. De nem az, a legkevésbé sem: bitang nehéz. Nincs kizárva, hogy tökéletesen lehetetlennek tűnik, és ha most úgy érzed, hogy ez a néhány sor igazán rólad és hozzád szól, akkor biztosíthatlak: együtt érzek veled. De akkor hát mégis leírom: semmilyen körülmények között nem szabad elfogadnod, ha egy nárcisztikus bántalmaz (vagy bárki más, ha már itt tartunk). A fizikai bántalmazásokat könnyű észrevenni, és korábban említettem már, hogy nincs nyilvánvaló, közvetlen kapcsolat nárcizmus és erőszak között. A dolog ennél jóval komplikáltabb. De százszázalékosan egyetértek azzal a tanáccsal, amit a nők gyakran hallanak, amikor bántalmazó férfiakra terelődik a szó: Az első pofon után azonnal pakold a bőröndöt! Ha egy férfi olyan gerinctelen és gyáva, hogy kezet mer emelni egy nőre, akkor bizony megérdemli, hogy magányban sínylődjön mindörökre. Ez a fajta viselkedés elmondhatatlan mértékben felháborít. Nem szabad vele maradnod! És mivel ilyen modern időkben élünk, a férfiaknak is ezt tanácsolom: ha a partnered megüt, te is vedd a nyúl- cipőt. Ez az ember nem neked való. De létezik lelki erőszak is. És most egyértelműen fogok fogalmazni: túlkapásokról, bántalmazásról beszélek. Nem egyszerű sértésekről, nem arról, hogy képtelenek vagytok megegyezni, mit nézzetek szombaton vacsora közben a tévében. Miután megjelent a Pszichopatákkal körülvéve című könyvem, kaptam egy levelet egy hölgytől, aki azt írta, hogy a volt férje nem akarja neki visszaadni a könyveit, pontosabban bizonyos könyveit. Lehetséges volna, hogy a volt férje pszichopata? Nem, nem, nem. Ha két ember útjai elválnak egymástól, akkor természetes, hogy bizonyos dolgokban nem tudnak megegyezni. Elvégre oka volt annak is, hogy szét akartak költözni. Az, hogy „befűtenek” egymásnak, nem bizonyítéka sem a pszichopátiának, sem a nárcizmusnak. A sértés egy dolog, a lelki bántalmazás pedig egy teljesen másik. Ha rendszeresen leértékelnek, csúnya szavakkal illetnek és mások előtt idiótának neveznek, fenyegetnek vagy nyilvánosan megaláznak, az elfogadhatatlan. Ezek egyike sincs rendben. Ne feledd, nem az olyasfajta megjegyzésekről beszélek, mint például: tényleg ezt az inget akarod felvenni a sétához? Persze, nem kedves megjegyzés, de most nem ilyenekről beszélünk. Ezenkívül pedig egy kiadós vita hevében elhangozhat egykét kevésbé bölcs megjegyzés. A normális emberek utána észre térnek és elnézést kérnek. Aztán mindenki továbblép. De ha rendszeres lelki bántalmazásnak vagy kitéve, akkor határozottnak kell lenned. Az ilyesmit nem szabad elfogadnod. Légy tudatában annak, hogy a narcisztikusok jó előre terveznek. Könnyen megeshet, hogy hónapokig játsszák az álomherceget vagy az álomhercegnőt, mielőtt megmutatnák igazi arcukat. Néhány találkozás során mindenkit elbűvölnek a környezetedben, megszilárdítva ezzel másokban azt a képet, hogy ők a mesés partnerek. Aztán amikor már az egész rokonság teljesen odáig van a kérdéses személytől, te pedig fülig szerelmes vagy… na akkor csattan az ostor. Keresd a mintázatokat! Kezdődhet ez egészen apró furcsaságokkal, olyasmikkel, amelyek igazából nem számítanak sokat. Talán magadban azt gondolod, hogy nem ez volt a legszebb viselkedés, amit valaha láttál, de annyiban hagyod a dolgot, elvégre szereted a nárcisztikus embert. Hanem éppen most vetettek téged alá az első tesztnek. És ha nem reagálsz és nem kérdőjelezed meg a dolgot, akkor jönni fog több is. Meg még több. Ha húsz éven át éltél egy narcisztikussal, gondolkodj el a következőn: vajon összeköltöztél volna vele, ha akkor is úgy viselkedik, ahogyan most? Töprengj el az elmúlt hónap eseményein: összeköltöztél volna az illetővel, ha tudod, hogy mostanra így fog kinézni a viszonyotok? Ha úgy érzed, hogy valami nincs rendben, akkor tényleg nincs is rendben. Rengeteg minden szükségeltetik ahhoz, hogy egy kapcsolat működjön, az pedig kétségtelen, hogy a bizalom egyike ezeknek. Ha valaki nem képes bízni a partnerében, akkor a kapcsolat nem működik. Ha nem érzel bizalmat az iránt az ember iránt, akivel együtt élsz - legyen szó egyetlen specifikus területről vagy úgy általában -, akkor a kapcsolat nem fog működni. A bizalom révén tudunk ellazulni és önmagunk lenni, merünk gyengének is mutatkozni, rosszkedvűnek lenni, kényes témákat feszegetni, vagy segítséget kérni. Meg kisírni magunkat a másik ember vállán. Feltárni az abszolút legrosszabb emberi oldalunkat. De a bizalom romlandó dolog. Nem bízhatsz a feleségedben vagy a férjedben azok alapján, amit két éve tett: az számít, amit a múlt héten csinált. Vagy tegnap este. Esetleg ma reggel? Döntésed alapját az képezze, amit most látsz és tapasztalsz. A bizalmat minden nap ki kell érdemelni. És ez természetesen rád is vonatkozik. Talán azok közé tartozol, akik a viselkedésük alapján a környezetük szerint a nárcisztikus spektrum közelében vannak. Ebben az esetben a következőt kell belátnod: a legutóbb mutatott viselkedésed mondja meg, hogy ki vagy. így bizonyítod be, hogy lehet benned bízni, nem pedig azok alapján, amit három hónappal ezelőtt tettél. A bizalom csak egy bizonyos dátumig őrzi meg a minőségét. Ha az lejárt, a kapcsolatnak vége. Pont. 2. RÉSZ Amit semmilyen körülmények között ne tegyél! Van itt még valami, amitől óva intenélek. Csábító lehet a gondolat, hogy drasztikusabb módon próbáld megoldani a problémát. Némiképp függően attól, hogy milyen típusú személyiség vagy, meg hogy mentálisan éppen milyen formában vagy. Elképzelhető, hogy az a gondolatod támad, hogy megmutatod a világnak, miféle idióta nárcisztikus szemétláda is a férjed. Elhatározod hát, hogy kifüstölöd őt. De ezt most gondold végig alaposan! Jó ember vagy, aki nem hazudik, nem csap be és nem manipulál másokat. Könnyen lehet, hogy a partnered a te szöges ellentéted. Nem ugyanolyan feltételekkel játszotok. Neki nincsen beleérzőképessége, de tudja, hogy neked van. Védtelen vagy az érzelmi támadásokkal szemben, ráadásul sebzett is vagy már, még jobban ki vagy tehát téve a komolyabb sérüléseknek. Egyébként pedig nagyon is elképzelhető, hogy a nárcisztikus már évek óta ezt a jelenetet készítette elő. Amikor felhívod azokat az embereket, akiket a szövetségeseidnek hittél, hogy felfedd végre az igazságot, talán azzal kell szembesülnöd, hogy nem te reagáltál a leggyorsabban. Nyilván nem esik nehezedre elképzelni, miket mondhatott rólad a nárcisztikus azoknak, akik fontosak számodra. Habár a nárcisztikus egy egész seregnyi emberen nyilvánvaló sebeket ejthet, mégis sokan fognak úgy tenni, mintha semmi különös nem történt volna. így működik a manipuláció. Talán úgy éled meg, hogy valami szörnyen igazságtalan és helytelen dolog történt veled, és igazad is van. De meglehet, hogy a többieket is éveken át manipulálták. Tehát nem biztos, hogy érdemes folytatnod a kampányt, még akkor sem, ha a legeslegjobbat akarod a többieknek. Elsőre valóban jó ötletnek tűnhet, hogy lerántsd a leplet a nárcisztikus gazemberségeiről, és megmutasd a világnak, hogy mégsem olyan mesebeli hős, mint mindenki hitte, de a válaszcsapás gyorsan és kíméletlenül fog érkezni. A narcisztikusak gyakran rendkívül bosszúállóak. Ha szétpukkasztod a buborékot, akkor egyszerűen csak átrendezik soraikat, hogy alaposan ellássák a bajodat. Az is előfordulhat, hogy összegyűjtik csapataikat, és mindenkit ellened fordítanak. Történt már ilyesmi, és az áldozat korántsem mindig volt képes összeszedni magát utána. Ezért aztán igen nagy ára lehet annak, ha megpróbálod kifüstölni a narcisztikust. Ne tedd hát, legfeljebb csak akkor, ha betonbiztos talajon állsz, és olyan szövetségeseid vannak, akikről tökéletes bizonyossággal tudod, hogy sosem fognak téged cserbenhagyni. 173 HARMADIK RÉSZ ÍGY KEZELJÜK A NARCISZTIKUSOKAT! Amit megpróbálhatsz Azt viszont el kell döntened, hogy cselekedj-e egyáltalán. Amennyiben egy ismerősről, rokonról vagy talán munkatársról van szó, közel sem egyértelmű a válasz. Ha a kérdéses illető nincs a közvetlen közeledben, és nem úgy tűnik, mintha bárkit is közvetlen veszély fenyegetne, akkor talán jobb, ha annyiban hagyod a dolgot. Ha különböző okokból (mely okokat jó, ha legalább te magad értesz) szükséged van arra, hogy megtartsd a narcisztikust, akkor ügyelj rá, hogy olyan messzire legyen tőled, amennyire csak lehetséges. Egyszerűen tartsd távol magad a nárcisztikus legbelsőbb köreitől, a levegő ugyanis itt van a leginkább megmérgezve. Ha egy kicsit növeled a távolságot, a nárcisztikus ember is könnyebben fogad majd el téged, mivel nem leszel kénytelen olyan sokszor reagálni a mesterkedéseire. Okos dolog lehet tehát ilyen módon észrevétlennek maradni. Egy távoli rokonom példája jut eszembe, akinek a férje révén van egy rendkívül gonosz nénikéje: mogorva és nyafogós, panaszkodik mindenre és kötözködik mindenkivel. Abból nyeri az életerőt, hogy másokat támad. Roppant negatívan képes olyan emberekről nyilatkozni, akikkel nem is találkozott soha. Azt képzeli, mindent tud, és hogy a rokonság nagyra tartja őt. Amit viszont nem tud, az az, hogy jóformán mindenkinek elege van belőle és a gonoszságaiból. Még a saját gyermekei is megvetik öt, még ha egyikük sem meri ezt nyíltan kimondani. Ez a nagynéni minden beszélgetés központi tárgyává teszi saját magát, általában azt ismételgeti, hogy milyen komiszul bánt vele az élet. Se vége, se hossza nincs azoknak a fantáziadús beszámolóknak, amelyekben azt ecseteli, miféle cselszövések áldozatává is vált ő. Az azonban sosem derül ki, hogy valójában ki tervelte ki és hajtotta végre ezeket a cselszövéseket. A férje látássérült, de nem hallgathat hangoskönyveket a CD- lejátszóján, mondván: olyan csúnya, ha kábelek hevernek mindenfelé a padlón. Igen, jól olvastad. A nő igényei mindenkor előbbre valók a férfi igényeinél, annak ellenére, hogy a férfi emiatt már nem élvezheti a könyvek adta örömet, ami pedig életének egyik legkedvesebb időtöltése volt. Ez a nő minden és mindenki felé terjeszti a mérgét, és a rokonom annyira elkerüli öt, amennyire csak lehetséges. Persze, érkeznek még a nagynénitől mogorva hangú telefonhívások, de a rokonom csak végighallgatja, mit akar, aztán leteszi. Nem mutat rá a nő előtt arra, hogy menynyire nárcisztikus, csak arra ügyel, hogy a maga részéről annyira kerülje a kontaktust, amennyire csak lehetséges. Ha nem rokonod a nárcisztikus, hanem csak szimpla ismerős, a megoldás egyszerűbb lesz. Ne válaszolj olyan gyorsan az sms-ére vagy a telefonhívására. Te magad ne keresd őt! Ne tegyél megjegyzést semmire, amit az illető a közösségi médiában tesz. Hagyd figyelmen kívül! A következő találkozás előtt jelents beteget. Mindennek egyetlen, de fontos hatása van: kevésbé leszel érdekes, tehát kevésbé fog rád akaszkodni, és talán kevésbé is próbál manipulálni. A nárcisztikus ember majd új vadászterületeket talál magának. Ha a jövőben ismét összetalálkoztok valami eseményen, akkor legyél udvarias, de semmiképpen ne biztasd a viselkedéseddel, ne tegyél fel kérdéseket. Elutasító ne legyél, de ne is biztasd semmire. Amikor a nárcisztikus azzal vádol téged, hogy unalmas lettél, akkor tudod, hogy jó úton jársz. Ugyanez a helyzet a munkahelyeddel. Ha a kollégád nyilvánvalóan nárcisztikus, kerülj mindenféle kapcsolatot vele, amennyire csak lehet. Ha a főnököd a nárcisztikus, akkor válts munkahelyet. Komolyan beszélek: semmiféle hatalmad nincsen fölötte, szóval semmiképpen nem nyerhetsz. Menj el onnan! És a dolog működik. Gondolkodj el ezen, hátha ez számodra is megoldást jelenthet. A kérdéses személyre semmi esetre sem kell tekintettel lenned, viszont teljesen el kellene vágnod tőle magad. Mindent legbiztonságosabb számodra. összevetve Amit alighanem kénytelen leszel megtenni ez a Ha mégiscsak kénytelen vagy elismerni magadban, hogy a közvetlen közeledben élő ember valójában káros a számodra, drasztikusabb módszerekhez kell folyamodnod. Tegyük fel, hogy a partneredről van szó. Kemény feladat ez, és én igazán nem kívánom senkinek, de azt gyanítom, hogy a nárcizmus jellemzőinek elolvasása után sokan jutnak következtetésre, hogy ilyen emberrel élnek együtt. arra a Tegyük fel, hogy az az ember, akivel élsz, nem nárcisztikus. Ebben az esetben megvitathatod vele azokat a dolgokat, amelyekkel elégedetlen vagy, és kérheted, hogy tegyen erőfeszítéseket, próbáljon megjavulni. Ha az illető értelmes, te pedig jelzed, hogy komolyan beszélsz, működni fog a dolog. Semmi kétség, érdemes vállalni a konfliktust. Ha az illető szemétláda, akkor talán mégsem működik, és akkor a megoldás megint csak az, hogy távozz a közeléből. Elvégre miért kellene együtt élned egy szemétládával? Ne használj olyan szavakat, mint nárcisztikus, pszichopata, őrült, vagy bármi ilyesmit, ezzel ugyanis csak provokálod. Senki sem fog így felelni: Erre nem gondoltam, de igazad van - alighanem tényleg nárcisztikus vagyok! Ilyesmi nem fog történni, felejtsd el. Csupán a viselkedésére tegyél megjegyzést. Mondd egyszerűen ezt: Amit velem teszel, az nem oké, és azt szeretném, ha ezzel itt és most felhagynál. írd le pontosan a helyzetet. Érzelmekről inkább ne beszélj, mert azzal csak muníciót adsz a nárcisztikus kezébe, és csak még jobban rád fog szállni. Ne ezt mondd: Olyan gonoszul bánsz velem mindig. Ettől nagyon szomorú leszek. Inkább ezt: Tegnap azt mondtad a családom előtt, hogy egyre öregebb és nyúzottabb vagyok. Ez nincs rendben. Ne ezt mondd: Úgy bánsz velem, mintha két lábon járó pénzautomata lennék, márpedig ez megalázó. Inkább ezt: Újabb ötszáz koronát kértél tőlem kölcsön a múlt hónapban, és azt ígérted, hogy három napon belül rendezed a tartozásodat. Fizesd vissza azonnal a pénzt! Ilyet semmiképpen ne mondj: Amikor egész éjszakákra kimaradsz és nem tudom, hol vagy és merre jársz, úgy érzem magam, mint akit elhanyagolnak és nem szeretnek. Inkább ezt: Nincs rendben, hogy éjszaka bulizni mész. Erre nem lehet működő kapcsolatot építeni. Egy másik dolog, amiről lebeszélnélek, az az, hogy (üres) fenyegetéseket alkalmazz, ez ugyanis agresszív viselkedést idézhet elő a másikban. Ezért aztán ne ezt mondd: Ha nem hagyod abba a volt partnereddel/ partnereiddel való sms-ezést, akkor szakítok veled. Inkább ezt: Egy igazi férfi a jelenlegi barátnőjével foglalkozik, nem a volt barátnőivel. Szóval akkor hogy is vagyunk? A tanácsom az, hogy vegyél elő papírt és ceruzát, írd le, hogy mi a probléma, és töprengj el rajta, miként tudnád ezt világosan és olyan neutrálisán elmondani, amennyire csak lehetséges. Amikor pontosan tudod, hogy mivel nem vagy elégedett, akkor tedd hozzá azt, amit ehelyett várnál inkább. Csak semmi érzelmi kitörés, semmi fenyegetőzés. Nyílegyenesen. Nincs rendben, hogy ezt meg ezt csinálod. Azt szeretném, ha inkább így meg úgy csinálnád. Megeshet, hogy a partnered éppen erre nem gondolt. Ebben az esetben viszont hirtelen egy értelmes beszélgetés közepében találjátok magatokat, és a kapcsolatotok jobban működik, mint korábban. Ha a partnered egyszerűen csak makacs, akkor talán azt feleli neked, hogy érti, amit mondasz, de nem áll szándékában megváltozni. Ebben az esetben még mindig megoldás az, ha otthagyod. A nárcisztikus ember talán megpróbál téged azzal kibillenteni az egyensúlyodból, hogy témát vált, vagy vádakat vagdos a fejedhez. Igen, és te vajon mit csinálsz? Ne feledd, hogy az ilyen emberek ebben a tekintetben olyanok, mint a nagyra nőtt gyerekek. De az is megeshet, hogy azt mondja, igazad van, és ígéretet tesz rá, hogy megjavul. Ilyenkor nem kell mást tenned, mint figyelned, hogy mit tesz valójában. Egyszerűen csukd be a füled, amikor mond, ígér vagy magyarázkodik. Csak azt figyeld, mit tesz. Ez számít csupán, semmi más. A legfontosabb mantráim egyike az életben: vesd össze, mit mond valaki, azzal, amit valójában tesz. Csak ekkor kezd el felosztani a köd. Nem történik semmi változás? Az illető hamarosan visszatér korábbi zsarnokoskodásához? Akkor pakold be a bőröndöt! Ezt nem tudom finomabban megfogalmazni. Muszáj eljönnöd onnan. Legyenek szövetségeseid! Ha a nárcisztikus ember uralma alá hajtotta az összes közös barátotokat, akkor menj ahhoz, aki a te oldaladon áll. Léteznek csoportok, amelyek az efféle támadásnak kitett nőket védelmezik, de jóval kevesebb az olyan csoport, amely a hasonló helyzetbe került férfiakat segítené. De legjobb, ha építesz magad köré egy csapatot, még ha kicsi is az a csapat. Ha egyedül vagy, túl sebezhető leszel. Tartozol magadnak ennyivel. A jövőbeli éned köszönetét fog ezért mondani. Az esetleges jövőbeli gyermekeid köszönetét fognak mondani. A barátaid és a családod végül ismét képes lesz rád ismerni, és ők is köszönetét fognak neked mondani. 17. FEJEZET MIKÉNT SZABADÍTSD KI MAGAD EGYSZER ÉS MINDENKORRA? RÉSZLETES MENETREND Az emberiség kérdésére adott válasz az egyén integritása. Jordan Peterson Szeretnél egy részletes tervet? Semmi gond. ímhol jönnek az én javaslataim pontról pontra, amelyekhez érdemes tartanod magad, ha valóban úgy gondolod, hogy nárcisztikus ember van a közeledben, vagy legalábbis dörzsölt manipulátorral van dolgod. Ez a módszer mindenképpen működik, akkor is, ha az illető a rokonod, vagy együtt élsz vele, vagy az a balszerencse ért, hogy a munkatársa vagy. Törd meg a mintát! Ha manipulálnak minket, általában azonnal reagálunk. Ez nem mindig célravezető, ugyanis ha túl gyors vagy, akkor adott esetben kibillenhetsz az egyensúlyodból. Jobb tehát, ha az azonnali reakció helyett inkább kivársz, hadd teljen el egy kis idő az eset és a reakciód között. Ha túl gyorsan reagálsz, azzal gyakorlatilag alkalmazkodsz a manipulátorhoz, hiszen éppen az ő elvárásai szerint cselekszel. Ez az ember talán jobban ért téged, mint te önmagadat. Úgyhogy inkább legyél megfontolt. Gondold végig, hogy pontosan mi történt. Ne reagálj megérzésből! A telefon remek eszköz arra, hogy lelassíts egy fékevesztetten robogó beszélgetést. Tegyük fel, hogy valaki szeretne nyomást gyakorolni rád, hogy mielőbb mondj igent valamire, amit viszont idő hiányában még nem tudtál végiggondolni. Egyszerűen nehéz helyzetbe akarnak hozni téged, ami adott esetben mondjuk száz óra fizetetten túlórát jelenthet majd számodra. Az azonnali válaszod ezért hát a következőképpen hangozzék: Figyelj csak, várj egy percet. Ne haragudj! Jön valaki, le kell tennem. Hívj fel öt perc múlva. Kezd lemerülni az akkumulátorom. Meg kell keresnem a töltőmet - később visszahívlak. Figyeld meg, hogy nem kérted senki engedélyét. Nem voltál bunkó. Csupán tájékoztattad a másik felet, hogy egy kicsivel később visszatérsz. Abszolút tehetséges, abszolút hihető. Akár még igaz is tehetett. És amíg összeszeded magad, át tudod gondolni, hogy pontosan mi hangzott el, és hogy erre miként keltene reagálnod. Ha egy sms-ről van szó, akkor a dolog a napnál is világosabb: ne válaszolj rá. Vagy várj két órát, egy hetet. Ha túlságosan gyors vagy, annak beláthatatlan következményei tehetnek. Ha viszont egy és ugyanazon szobában ültök, az természetesen jóval keményebb dió. De azt ilyenkor is megteheted, hogy kávét hozol be magadnak, kimész vécére, odaköszönsz valakinek, akit korábban még sosem láttál. Vedd elő a mobilod és olvass el egy levelet, amire most azonnal muszáj válaszolnod. Emeld a magasba a kezed és villants fel egy bocsánatkérő mosolyt. A következmény ugyanaz tesz: nyersz egy szusszanásnyi gondolkodási időt. Úgyhogy tedd pontosan ezt. Gondolkodj! Azt mondod, hogy ez így idétlenül egyszerűnek hangzik? Nos igen, ha egyszer kipróbáltad, akkor tudod, hogy mit tudsz megtenni. Tudod, hogy következményei lehetnek annak, ha nem úgy táncolsz, ahogyan a nárcisztikus fütyül. Igencsak kellemetlen lehet. Paradox módon, ha úgy érzed, nem mersz ilyen módon időt kérni, akkor tudhatod pontosan, hogy muszáj lesz megtenned. Itt ugyanis valami nem stimmel. Ha egy perc elteltével is képtelen vagy arra, hogy világosan gondolkodj, továbbra is megtagadhatod a válaszadást: Időre van szükségem ahhoz, hogy átgondoljam, amit mondtál, úgyhogy hadd tegyem ezt meg, és akkor később visszatérek a válasszal. Ez a kérdés némi megfontolást igényel, úgyhogy idő kell hozzá, hogy átgondoljam. Amint lehet, megadom a választ. Köszönöm a megértést. Most nem tudok választ adni. Mindenképpen átgondolom a javaslatodat, és amilyen hamar csak lehet, visszajelzek. Ahogy látom, ez egy fontos kérdés, úgyhogy időre van szükségem, hogy olyan alaposan át tudjam gondolni, amennyire ez a kérdés megérdemli. Keresni foglak. Ha piros személyiség vagy, talán már átugrottál a következő fejezetre, viszont azzal mostanra már fájdalmas mértékben tisztában vagy, hogy gyakran reagálsz a kelleténél gyorsabban, és lesz is belőle nagy galiba. Néha egyszerűen a magad kárára vagy túl gyors. Ha sárga vagy, akkor számodra az jelenti majd a kihívást, hogy csukva tudd tartani a szádat, és így megakadályozd, hogy kiáramoljon rajta egy egész sor ellenőrizetlen információ. Állj meg! Gondolkodj! Ha zöld vagy, akkor tedd azt, amit máris tudsz - ne válaszolj. Hagyd figyelmen kívül a benned lévő konfliktuskerülőt, és nyúlj a zöld személyiségek legjobb fegyveréhez, a passzív agresszivitáshoz. Rázd meg a fejed és közöld, hogy aludni fogsz a dologra. Ne mondj igent, ha igazából nemet gondolsz. És ezt most ismételd el tizenegyszer. Ha történetesen kék vagy, akkor talán már látod is a logikát a javaslatomban. Neked semmi problémát nem okoz a manipulátorra meredni és közben gondolkodni. Elvégre téged nem zavar a csend, és most van is kéznél egy ügyes és konkrét megoldásod - melyet empirikusan teszteltél is már -, amelyhez akkor nyúlhatsz, amikor valaki megpróbál belőled gyors választ kikényszeríteni. Persze, tudom, ha éppen a „te” manipulátorod határozott és elszánt, akkor meg fogja kérdezni, hogy mi a fenét művelsz. A partnered, aki pénzt akar „kölcsönkérni” tőled a következő fizetésnapig, azt fogja üvölteni, hogy de az istenért, hiszen mindig vissza szokta adni, még akkor is, ha ez színtiszta hazugság. Az anyukád zokogásban tör ki, és azt kérdezi, hogyan is lehetsz ilyen szívtelen, holott ő mindig odaadott neked „mindent, amije van”. A főnököd talán valami előléptetés-félével próbál csalogatni, mielőtt odaadná ezt az öngyilkos projektet valaki másnak. Manipulátorokról beszélünk, akik manipulálnak. Nem lehet megbízni bennük. Ne várd magadtól, hogy képes leszel egész idő alatt nyugodt és higgadt maradni. Talán közben valóban kénytelen leszel kimenni a mosdóba. A nyugalom ideje aligha lesz hosszú. Sor kerülhet némi fegyvercsörgetésre. Viszont egyvalamire emlékeztesd magad: ez az újonnan ébredt ellenállás abból fakadt benned, hogy nem érzed jól magad ebben a kapcsolatban. Ez a kapcsolat nem működik, te pedig valamilyen változást szeretnél. Légy olyan, mint a régi lemez És most azt szeretném, ha elismételnéd a mondanivalódat újra meg újra, meg újra meg újra… A manipulátorod a nyomásgyakorlás mestere, neked azonban ellen kell állnod. Nem kell elnézést kérned, csupán megismételned, hogy vissza fogsz térni erre a kérdésre. Nincs szükséged sem bocsánatkérésekre, sem hosszas magyarázkodásra. Ha a beszélgetés arról szól, hogy miért nem adsz választ az eredeti kérdésre, annál nem vagy köteles leragadni, és arra sem kell felelned, hogy mikor szándékozod megadni a választ. Ha ezt megteszed, azzal ismét azt kockáztatod, hogy elveszíted az uralmat a helyzet felett. Légy konzekvens, ne mondj mást, mint amit az első pillanatban mondtál. Viselkedj következetesen, ne változtasd a véleményedet! Azok az emberek, akik pontosan azt teszik, amit mondanak, hatalmas tiszteletnek örvendenek. Ha jelzed, hogy egyik pillanatról a másikra nem engedsz semmiféle nyomásnak, legyen az könnyzápor, kiabálás, fenyegetés, ígéret vagy bármi más, ami rád egyébként hatni szokott, akkor hirtelenjében a te kezedben van a gyeplő. A következetesség hatalma óriási. Ilyen egy megakadt lemez: A NÁRCISZTIKUS (N): Olyan ügyesen tudsz mindent megszervezni, úgyhogy elhatároztam, rád bízom a készülő gigantikus projekt szervezését. TE: Közben hívnak a másik vonalon. Ezt fel kell vennem, ne haragudj. (Lélegezz mélyeket, és gondold át, hogy szeretnéd-e ezt az öngyilkos projektet, avagy sem.) Hadd teljen az idő. Kezdetnek mondjuk harminc másodperc. TE: Köszönöm, hogy vártál. Némi időre van szükségem ahhoz, hogy átgondoljam a javaslatodat. Amint lehet, visszajelzek. N: Mit kell ezen átgondolni? Azt akarod mondani, hogy nem akarsz felelősséget vállalni a projektért? Irtó sokan vannak benne. TE: Értem a meglepetésedet (erősítsd meg a nárcisztikus valódi érzéseit), de át kell gondolnom a dolgot, úgyhogy majd visszahívlak. N: Hát azért olyan sokáig lehetőleg ne gondolkodj rajta. Az a helyzet, hogy ez egy roppant fontos projekt. Minden ezen múlik. Most azonnal kellene válaszolnod. TE: Megértem a nyugtalanságodat, de át kell gondolnom a dolgot. Amilyen hamar csak lehet, visszahívlak, hogyan döntöttem. N: (most már idegesíti a váratlan ellenállás.) - De hát nem figyelsz rám! Cserbenhagysz minket, mikor a segítségedre van szükségünk! Nincs mit ezen átgondolni! TE: (mély levegővétel) - Megértem, hogy frusztrált vagy, de majd visszahívlak. Szia. Pontosan. Most leteszed. Persze már a legelső pillanatban megkérheted a narcisztikust, hogy húzzon el a fenébe. Ezzel viszont az a baj, hogy kettőtök viszonyát teszed kockára, és egyáltalán nem biztos, hogy az illető tudatában van annak, mennyire manipulativ a viselkedése. A következetesség hatalma. Annál jobb nincsen semmi. Programozd ki magadból a félelmet, a nyugtalanságot és a lelkiismeret-furdalást! A félelem nehéz teher: félünk a visszautasítástól, félünk a hibázástól, félünk attól, hogy nem fogadnak el bennünket, félünk a kritikától, a konfliktusoktól, valaki más dühétől, vagy attól, hogy elszigetelődünk a csoporttól, csak hogy néhány, mindnyájunk által ismert és tapasztalt dolgot említsek. A nyugtalanság ennél absztraktabb. Azon dolgok, amelyek miatt nyugtalanok vagyunk, talán sosem következnek be. Nézz vissza az eddigi életedre. Milyen események miatt aggódtál az elmúlt években? Valószínűleg azt fogod tapasztalni, hogy a nyugtalanságnak csak egy nagyon kis része volt megalapozott. Állítólag Mark Twain mondta a következőt: Problémákkal teli életet éltem, melyeknek a többsége sosem következett be. A lelkiismeret-furdalás pedig lehet amiatt, hogy felelősek vagyunk mások érzéseiért - tehát mintha a te hibád lenne az, ha a nárcisztikus szomorú lesz, vagy úgy érzi, hogy rosszul bántak vele. A manipulátor szándéka az, hogy kibillenj az egyensúlyodból, ezért aztán kiabál, fenyegetőzik, zokog, sír, vagy pedig adja az áldozatot és a mártírt annak érdekében, hogy te nyugtalanságot, félelmet vagy lelkifurdalást érezz. És ez egészen mostanáig működött is. De csak mostanáig. A piros félelmei Ha piros személyiségtípus vagy, csak azokra a dolgokra kell gondolnod, amelyek fölött nincsen uralmad. Mit művelsz tulajdonképpen? Tudom, hogy nem kívánod ezt az oldaladat megmutatni, de ne próbáld azt állítani, hogy nem érzed néhanapján: ennyire érzéketlen azért igazán nem vagy. A piros személyiségek általában attól tartanak, hogy elvesztik uralmukat a számukra fontos dolgok felett. A sárgák félelmei Ha sárga személyiségtípus vagy, akkor állandóan a visszautasítástól félsz. Vajon ki volnál, ha a barátaid hátat fordítanának neked? Az elszigetelődés az egyik legrosszabb dolog, ami a sárgát érheti. Ha nem találkozhat senkivel, ha nem lehet társaságban, az számára embert próbáló feladat. A zöldek félelmei Ha zöld személyiségtípus vagy, akkor tudod magadról, hogy rettegsz a konfliktusoktól. Ha valaki egy egészen kicsit megemeli a hangját, neked már remegni kezd a térded. Ráadásul félsz a túl gyors változásoktól is. Azonnal hátrálni fogsz, ha valaki azzal fenyeget, hogy túlságosan felforgatja a világodat. A kékek félelmei A kék személyiségtípus egy dologtól jobban fél, mint bármi mástól: hogy nevetség tárgyává teszik mások előtt. Lehet szó munkahelyi helyzetről, egy kapcsolatról, arról, hogy tájékozatlannak tűnik fel egy fontos kérdésben, ezért aztán aprólékos és kínosan pontos intézkedéseket fog tenni annak érdekében, hogy ez ne történhessen meg. Ha bolondot csinálna magából és valami ostobaságon kapnák, az olyan megszégyenülés lenne, amit sosem volna képes elfelejteni. Mi a legrosszabb, ami történhet? Amikor elhatároztad, hogy megtöröd a manipulátor hatalmát magad felett, ezen érzések nagy része életre fog benned kelni: nyugtalankodni fogsz, hogy mi történik majd úgy általában, és rettegsz egyes konkrét eseményektől. És ami a legrosszabb: bizonyos mértékű lelkifurdalást is érzel majd, amiért egyszer az életben önmagadra gondolsz. Tisztában vagyok vele, hogy nem vagy tökéletes, de azt semmiképpen nem érdemled meg, hogy manipuláljanak és átverjenek. Miközben kiszabadítod magad a nárcisztikus ember karmaiból, a saját jóllétedre kell gondolnod. Idővel majd fel tudod dolgozni a gyengeségeidet, és előbányászni magadból azt az embert, aki valójában vagy. De ebben a pillanatban ezzel nem kell foglalkoznod. Egyvalamin azonban máris dolgoznod kell: azon az ellenálláson, amit e kellemetlen érzésekkel szemben érzel. Félelmet, nyugtalanságot és lelkifurdalást cipelni roppant megterhelő. Higgy nekem, mindhármat kipróbáltam. Életem egy szakaszában a nyugtalanság szakértője voltam. De ez azelőtt volt, hogy ráébredtem volna, hogy a legtöbb esemény, ami miatt szétaggódtam magam, sosem következett be. Hogy miként kell cselekedned? A dolog egyszerű: konfrontáld magad a kellemetlen érzéssel. Gyógyítsd úgy magad, ahogy a klausztrofóbiában szenvedő embereket gyógyítják: egyszerre kis adagokban adagold magadnak a kellemetlen érzést. A liftezéstől félsz? Akkor elsőként nézegess egy liftről készült fotót. Aztán menj be egy lépcsőházba, ahol van lift, és biztonságos távolból nézegesd egy darabig. Utána nézz be pár percre a lift belsejébe. Ne menj be, csak nézegesd! Később pedig szállj is be a liftbe, miközben valaki tartja az ajtót. Állj ott egy darabig. Aztán sétálj ki a liftből. A legközelebbi alkalommal talán azt is engeded, amikor nem vagy egyedül, hogy az ajtó becsukódjon. Talán mentek is egy emeletet stb. Így gyógyítják a klausztrofóbiát: az ember lépésenként megy a félelme elébe. Ezt te is meg tudod tenni. Öntsd szavakba, hogy mi történik Amíg a manipulátor és közted lévő ki nem mondott szerződés sértetlen marad, addig maga a manipuláció is sértetlen marad. Ezért meg kell szegned ezt a szerződést, és beszélned kell arról, ami éppen történik. Szándékosan használtam a „manipulátor” szót, elvégre nem minden manipulátor nárcisztikus. Ráadásul a manipuláció néha öntudatlanul történik, amiről a könyv egy másik részében esett már szó. Amikor nem tudod, hogy pontosan mivel is állsz szemben, a következő módszert javaslom: Senki nem tud a gondolataidban olvasni. Ezért aztán szembesítsd a manipulátort azzal, ami éppen történik, méghozzá négyszemközt. Nem kell luxusvacsorát rendezned, meg semmi efféle felhajtást, de arra figyelj, hogy egy ideig zavartalanul beszélgethessetek. Öntsd szavakba, amit el kell mondanod. A félreértések elkerülése végett minden egyes mozzanatnak szerepelnie kell az elbeszélésedben. Mondd ezt: 1. Amikor te… (fogalmazd meg, hogy mit csinál a manipulátor, amit szerinted jó volna, ha abbahagyna). 2. …én úgy érzem magam… (fogalmazd meg pontosan, hogy milyen negatív érzelmeket ébreszt ez benned). 3. Ha felhagynál (a kellemetlen viselkedéssel) és ehelyett inkább… (írd le, hogy milyen viselkedést szeretnél látni ebben az adott helyzetben). 187 HARMADIK RÉSZ ÍGY KEZELJÜK A NARCISZT1KUS0KAT! 4. …akkor úgy fogom érezni magam (mondd el pontosan, hogy milyen érzést szeretnél átélni a partnered/főnököd/munkatársad/anyukád stb., tehát a manipulátor társaságában). Pontosan ez legyen a sorrend. A mondanivalód így célba ér, és jó esély van arra, hogy a nárcisztikus ember figyelni fog rád. Ha alapjában véve értelmes emberről van szó, aki egyszerűen csak bennragadt egy alkalmatlan viselkedésmintában, akkor e módszer alkalmazásával változásokat fogsz majd tapasztalni. Íme egy példa egy olyan helyzetről, amellyel kapcsolatban néhány éve kezeltem valakit: 1. Amikor minden miatt panaszkodsz, amit teszek… 2. …akkor alkalmatlannak és értéktelennek érzem magam. 3. Ha viszont ehelyett pozitív dolgokat is mondanál és megdicsérnél… 4. …akkor értékesebbnek és fontosabbnak érezném magam, ami a jóllétemre is kedvezően hatna. Vagy talán ekképpen: Amikor felhívsz és amiatt veszekszel velem, hogy olyan magányosnak érzed magad, akkor úgy érzem, mintha nem értenél meg és alulértékelnél. Ha viszont ahelyett, hogy állandóan azt ismételgeted, hogy magányos és szerencsétlen vagy, inkább autóba ülnél és idejönnél, akkor az az érzés ébredne bennem, hogy egy kicsit komolyabban lehet venni téged. A munkahelyed esetében valahogy így hangozhatna a dolog: Amikor az egész cég előtt a munkám minőségére panaszkodsz, totálisan értéktelennek érzem magam, és legszívesebben azonnal felmondanék. Ha viszont ehelyett néha pozitív megerősítést adnál a munkámra, máris nagyobb kedvem volna fejleszteni a kompetenciáimat és megpróbálnék jobb munkát végezni. Ha a kérdéses napon kifejezetten erősnek érzed magad, akkor talán egy kicsit merészebben is fogalmazhatsz: Amikor folytonosan az egészségi állapotod miatt nyafogsz, és arra utal- gatsz, hogy mindez az én hibám, attól állandó jelleggel tiszta görcsben van a gyomrom. De ha ahelyett, hogy az ágyban heverésznél mindenféle képzelt bajokkal, inkább felkelnél, felöltöznél és kijönnél a konyhába segíteni néha, akkor talán képes leszek megmaradni ebben a kapcsolatban. Bumm. Na most megtörtél egy mintát, nem igaz? Minden egyes megfogalmazás a megadott lépéseket követi a megadott sorrendben. Vegyél elő papírt és ceruzát, és vizsgáld meg az érzéseidet. Melyik a legelső helyzet, ami eszedbe jut? Milyen érzéseket ébreszt benned az illető viselkedése? Mit szeretnél mostantól fogva látni? És hogyan szeretnéd inkább érezni magad? írd le most a teljes szöveget, és olvasd fel magadnak párszor hangosan. Javítgasd, és közben gondolkodj el azon, hogy erre vajon miféle választ fogsz kapni. Ha képes vagy előre látni néhány fontos reakciót, akkor az ezekre adandó válaszaidat már most belefogalmazhatod a szövegedbe. Az ilyesmit preventív kifogáskezelésnek nevezik, és roppant hatékony. Gyakorold néhányszor, akkor sokkal könnyebben fog menni. És lezárhatod az egészet a következő fordulattal: Természetesen te döntőd el, hogy kiabálsz/sírsz/rám kened a felelősséget, de most már tudod, hogy ettől boldogtalannak/aggodalmasnak/értéktelennek/bizonytalannak/iszonyú dühösnek érzem magam. Most olyasmit mondtál, amire a nárcisztikus nem számított tőled. Egyrészt azt mondtad, hogy a viselkedését tudatos döntésként azonosítottad. Azt is hangsúlyoztad, hogy a te érzéseid a te felelősséged. Ha azt mondanád, hogy az ő viselkedése okozza a te érzéseidet, az kockázatos volna, mert olyan viták kerekednének belőle, amelyek simán végződhetnének azzal, hogy azt képzeled be magadnak, hogy helytelenül érzel. Semmisítsd meg a manipulációt - normalizáld a viszonyotokat! A helyzet az, hogy éppen úton vagy afelé, hogy visszavedd az uralmat saját magad, az érzelmeid és az életed felett. Abszolút megéri. És sokkal- sokkal jobban fogod érezni magad, ha ezt a lépést is megteszed. A nárcisztikus - legyen az akárki - ezt nem fogja szeretni, tehát nagyon valószínűtlen, hogy ilyesmiket fogsz majd tőle hallani: Ó, hát erről nekem fogalmam sem volt! Nagyon sajnálom, ilyet soha többé nem teszek. Nem: ahhoz, hogy az ember rossz viselkedésmintákból áttérjen a jókra, hónapok is kellhetnek, és éppen ezért szeretnélek emlékeztetni a következetesség hatalmára. A kimondott szót nem tudod visszaszívni. Ha egyszer kijelentetted, hogy nem vagy hajlandó elfogadni egy bizonyos viselkedést, akkor ahhoz tartanod is kell magad. Egy igazán dörzsölt manipulátor aligha nyugszik bele a döntésedbe - elvégre éppen most nyirbáltad meg a lehetőségeit -, ezért aztán könnyen lehet, hogy a korábbiakhoz hasonló egész sor új támadást intéz majd ellened. A következetesség hatalma Amikor a nárcisztikus ember totális hallgatásával sújt téged, vagy ordibál veled, káromló szavakkal illet, csapkodja az ajtókat, veri az asztalt, dühös grimaszokat vág, gúnyosan kacag rajtad, sír, zokog, makacskodik, gúnyos véleményt fogalmaz meg, sóhajtozik, ignorál, fenyeget téged, vagy bármi mást tesz veled, ami korábban működött, csak ennyit kell mondanod: ez a taktika már nem működik, hagyd abba, légy szíves. Mondd például ezt: Tudom, hogy azt akarod, hogy ugorjak be helyetted, de a fenyegetéseid már nem hatnak rám. Érteni én, hogy azt szeretnéd, hogy én oldjam meg helyetted a problémádat, de az, hogy stresszelsz és megpróbálsz engem kibillentem az egyensúlyomból, nem fog semmire sem vezetni. Tudom, hogy azt akarod, hogy ezt meg ezt megcsináljam, de a dühöd és a szitokszavaid nem hatnak rám többé. Fejezd be! A nárcisztikus mostantól kénytelen lesz tisztelettel viselkedni veled. Szabd meg a feltételeket, ha folytatni szeretnétek a kapcsolatot Ha manipulativ főnököd van, döntést kell hoznod. Rossz főnökkel semerre sem fogsz jutni. Könnyen lehet, hogy megakad a karriered. Talán egyáltalán nem is vagy döntési helyzetben. Kizárólag a főnököd józan eszében bízhatsz. Ha a főnök egyáltalán nem figyel rád, talán érdemes fontolóra venni, hogy másfelé kezdj karrierépítésbe. A magánéleted ebből a szempontból tulajdonképpen egyszerűbb. Megmondhatod a partnerednek, az anyukádnak, a testvérednek, a kellemetlen nagynénédnek vagy egy beházasodott nagybácsinak, hogy teljes mértékben kizárod őket az életedből, ha nem hagyják abba a tiszteletien viselkedést. Ezt persze könnyebb mondani, mint megtenni, tudom. De ha felismerted a narcisztikust a partneredben, és nem érzed jól magad a kapcsolatban, akkor most már azt is tudod, hogy miért. Ugyanakkor annak érdekében, hogy egy felesleges szakítást elkerülhess, felvázolhatod, hogy milyen feltételeid vannak, ha működő kapcsolatot akartok. Figyelem: nem arról van szó, hogy bosszút kell állnod az elszenvedett sérelmekért. Ezt kénytelen leszel kihagyni. Néhány dolgot azonban el kell magyaráznod, hogy továbbléphessetek. Teremts egyfajta keretet ehhez a kapcsolathoz. Ezt javasolnám: 1. Magyarázd el, hogy mostantól fogva te hozod a saját döntéseidet, ha arról van szó, hogy mit szeretnél és mit nem. Ezentúl nagyobb figyelmet fogsz szentelni a saját szükségleteidnek, anélkül azonban, hogy a partneredet hanyagolnád. 2. Magyarázd el, hogy milyen bánásmódot vársz el: legyen rád több tekintettel, legyen őszintébb vagy szívélyesebb; meg hogy azt szeretnéd, ha tettekkel bizonyítaná, hogy értékel téged partnerként, lányaként, szeretőjeként (vagy ami éppen vagy). Magyarázd el világosan, hogy nem engeded meg többé önmagadnak az újabb lelki sérüléseket. Pont. 3. Határozz meg egyértelmű kereteket és határokat. Szögezd le, hogy nem tűröd tovább a nárcisztikus mesterkedéseit (nyugodtan mondd el neki, hogy mit figyeltél meg). Ne fenyegetőzz, az ugyanis csak ront a helyzeten. Jelentsd ki, hogy egyáltalán nem veszel részt olyan dialógusban, amely hangnemét vagy témáját tekintve elfogadhatatlan. 4. Kérj megerősítést arra vonatkozólag, hogy neked is vannak olyan szükségleteid, elveid, véleményed és értékítéleted, amelyek akkor sem feltétlenül hibásak, ha azok nem egyeznek meg a narcisztikuséival. Jelentsd ki, hogy attól még, hogy ő maga azt képzeli, igaza van valamiben, nem jelenti automatikusan azt, hogy te tévedsz. 5. Szögezd le, hogy most, hogy világos határokat szabtál a személyes integritásodnak, minőségibb kapcsolatot vársz el. 6. Végezetül: kérd (esetleg egy barátságos mosoly és kedves pillantás kíséretében), hogy erősítse meg, hogy felfogta mondanivalód lényegét. És továbbiakban ő is megerőlteti majd magát. hogy a Hát erről volna szó. Hadd ismételjem meg: nem valószínű, hogy az az ember, aki talán évek óta manipulál már téged, most ezt fogja mondani: Persze, semmi gond, mától kezdve így csináljuk. De ha követted a terved korábbi öt lépését, amellyel a személyes integritásodat kívántad visszaépíteni, akkor ez azért nem fog a számára teljes meglepetésként érkezni. És hadd ismételjem el ezt is: a következetesség hatalma roppant nagy. Ezzel a fegyverrel egyszer s mindenkorra képes vagy megoldani a problémát. Megjegyzés Akad egy körülmény, amelyben ez a módszer nem működik, méghozzá akkor, ha az illetőnek klinikai NPD-diagnózisa van. Ebben az esetben minden törekvésed csupán korlátozott ideig lehet működőképes. Az ilyen nárcisztikus egyszerűen sosem képes megváltozni, éppolyan kevéssé, mint egy pszichopata. És ha ez a helyzet, ugyanaz érvényes, mint az előző fejezetben: Távozz a helyszínről! És ne is nézz vissza soha többé! 18. FEJEZET LÉTEZIK OLYAN, HOGY HIÁNYZIK AZ, AKI GYÖTÖRT MINKET? Azt hiszem, fontos belátni, hogy előfordulhat, hogy hiányzik valami, de visszakapni nem szeretnéd. Ismeretlen Tegyük fel, hogy sikerül a terved, és megszabadulsz attól az embertől, aki talán már évek óta gyötört téged. Lehet ez a partnered, egy közeli rokon, egy szülő, vagy akár a főnököd. Természetesen mindenki önmaga dönti el, hogy mennyi lelki vagy fizikai bántalmazást tud és akar elviselni. A személyes véleményem az, hogy ilyen esetben zéró toleranciát kell alkalmazni. Ha az ember megengedi a keveset, hamarosan nyakába szakad a sok is. Hanem te tartottad magad a tervedhez, következetes voltál és egyértelmű, és valóban megtettél mindent, ami csak erődből telt, hogy ne kelljen elviselned a rossz bánásmódot. Tegyük fel, hogy a nárcisztikus valóban visszavonult. Vagy esetleg tényleges szakítás is történt, szétköltözés vagy válás. Néha ugyanis valóban ez lesz a mérgezett kapcsolat következménye. Ami persze tragikus, de bizonyos esetekben elkerülhetetlen. És most mi fog történni? Nyugalom és békesség? A nárcisztikus kapcsolatokból kiszabaduló áldozatok jó része kihívással találja szemben magát. Annak ellenére, hogy talán több évig tartó lelki bántalmazáson lett mostanra túl a nárcisztikus ember egykori, kapcsolatból kiszabadult partnere, mégis előfordulhat, hogy hiányzik neki az az ember - vagy esetleg szerelmet is érez iránta -, akit alig fél éve hagyott el. Valami megmagyarázhatatlan, óriási űrt érez. Ennek semmi köze a logikához. Ez abszolút nem logikus, sőt talán teljesen irracionális. De hát sokkal inkább az érzelmeink irányítanak bennünket, mint bármi más. Kezdetnek jó stratégia lehet, ha hagyjuk, hadd múljon az idő, és hadd ülepedjenek le zavaros érzéseink. Amiről azt hisszük, szerelem, az adott esetben lehet egyfajta rutinszerű mintázat is a tudatunkban. Amennyiben hagyjuk, hogy elteljen egy kis idő, ez a mintázat általában elhalványul. Tudom. Különös gondolat ez, talán nem is érted egészen. De néhányan valóban úgy élik meg, hogy elhalványult a mintázat. Úgyhogy nézzük is meg röviden, hogy ennek pontosan mi az oka. Ha te is átélted már, hogy hiányzik egy partner, akiről te magad is tudtad, hogy kifejezetten rossz a számodra, talán ekképpen találsz erre egyfajta magyarázatot. Először is: mi emberek így működünk. Nem úgy megyünk bele egy kapcsolatba, hogy arra gondolunk: na meglátjuk, meddig tart majd. Ha például házasságot kötünk valakivel, akkor kifejezett szándékunk az, hogy örök életünkre tartson. Amióta csak képesek vagyunk lebetűzni Hollywood nevét, azóta belénk van programozva a happy end mámorító gondolata. Éppen ezért fektetünk annyi energiát egy másik emberbe: egyáltalán nem akarjuk, hogy véget érjen a kapcsolat. Ha arra gondolunk, hogy a kapcsolat nem végtelen, azt a gyász érzésével tesszük. Ezenkívül, habár ez furcsának hangozhat: ha nem kedvelünk valakit, attól még továbbra is szerelmesek lehetünk belé. Így csapnak be téged a tulajdon emlékeid Aztán még az emlékeink is csalfák lehetnek. Az agy ugyanis nem az idő, hanem a hasonlóság szerint csoportosít. Amikor olyasmit élsz át, ami emlékeztet téged valamire, akkor valójában semmit sem számít, hogy az a másik eset mennyire régen történt: olyan élesen látod magad előtt, mintha tegnap történt volna. A nárcisztikus által gyakran alkalmazott taktika, hogy roppant intenzív módon udvarol áldozatának annak érdekében, hogy tökéletes partnernek tűnjön fel. Például minden másnap virágokkal érkezik az elegáns vacsorára, apró ajándékokat ad és szerelmi vallomást tesz már a kapcsolat igen korai szakaszában. Egyetlen célja van: abba a hamis hitbe ringatni téged, hogy rendkívül nagyra becsül. És a dolog működik, ugyanis erre emlékezni fogsz: hiszen könnyen lehet, hogy ilyesmit még nem éltél át soha az életben. Most sem igazi az érzés, de ez nem számít. Amikor egy szétköltözés után aztán megpillantasz egy virágcsokrot, hirtelen eszedbe jut minden virág, amit a szerelmi bombázás idején kaptál. A narcisztikussal töltött legelső, kezdeti időszak nagyon erős hatással bírt, és igazából még mindig benned él. Virágok, sms-ek, lopott csókok, forró éjszakák - minden ott van a tudatodban. Habár belátod azt, hogy manipuláltak téged, attól még az érzés továbbra is benned él. És még a rossz dolgok is előidézhetik bennünk azt az érzést, hogy becsülnek és szeretnek minket. A féltékenység lényege például éppen az, hogy az egyik fél nyugtalanságot érez egy rivális miatt, különösen szerelmi kapcsolatok esetében. A pszichológia álláspontja szerint a féltékenység eredhet régi gyermekkori emlékekből, például hogy egy testvér kedvéért részben vagy egészben elhanyagolnak valakit. Az ügyes manipulátor abszolút megpróbálhat rájátszani, hogy kifejezze féltékenységét. Komoly szerepet játszhat természetesen a rossz önértékelés is, de tehát megjátszani is lehet, elérve ezzel azt, hogy sajnálatot érezz a nárcisztikus ember iránt. Féltékenység Amikor érzed, hogy a nárcisztikus ember kimutatja féltékenységét és érezteti, hogy egyedül akar téged birtokolni, az természetesen negatív dolog, viszont minden további nélkül értelmezhető úgy, hogy a másik fél valódi szerelmet érez irántad, valóban nyugtalan, hogy elveszít, és igazán vonzónak talál téged. Ettől aztán különlegesnek érzed magad, és hirtelen hinni kezdesz abban, amit a nárcisztikus ember már mióta mondogat neked: jelesül hogy ti ketten valóban különlegesek vagytok. A másik ember grandiózus önképe egy kicsit rád is átcsaphat. Ezenkívül attól, hogy kritizál, érezheted azt, hogy a nárcisztikus partnered valóban törődik veled, valóban lát téged. Legalábbis nem voltál számára láthatatlan. Most azonban talán az vagy, elvégre ma már nem ébresztesz senkiben még egy egészen kis féltékenységet sem. Ki is vagy hát akkor? Továbbá - és ez egy nyugtalanító gondolat - megeshet, hogy te magad érzel féltékenységet, méghozzá azon ismeretlen iránt, akit egykori gyötrőd szerzett nemrégen magának, és akit most a rajongásával halmoz el. De arra kérlek: állj ellen! Emlékeztesd magad arra a fájdalomra, aminek egykori partnered kitett téged. Mindenkinek vannak jó tulajdonságai De nem ez az egyetlen, ami miatt esetleg hiányzik neked egykori zsarnokod. Meglehet, hogy a narcisztikusnak voltak olyan jellemvonásai, amelyek nem voltak kifejezetten rosszak. Talán remek humora volt. Egyesek akár még jó hallgatóság is lehetnek - vagy legalábbis el tudják hitetni veled, hogy azok. A fizikai vonzalom erejét abszolút nem szabad alábecsülni, ez ugyanis rendkívül fontos szerepet játszik abban, hogy a párok összetartanak, még ha azt állítják is, hogy a belső számít igazán. Gondold csak el, mi van akkor, ha a kérdéses személy a legszebb, sőt talán legszexibb ember volt, akivel valaha találkoztál. Sokan gondolják úgy ezenkívül, hogy a nárcisztikus emberek az átlagosnál jóval vonzóbbak - ők maguk is nyilván így gondolják -, de ez leginkább amiatt van, hogy az ilyen emberek sok energiát fektetnek abba, hogy jól nézzenek ki. Semmiféle bizonyíték nincsen arra, hogy valóban jobban néznének ki az átlagnál, de az önbizalom vonzó dolog. Arra alighanem sok példát láthatunk - különösen tipikus alfahímek között -, hogy az alfahím-viselkedés sok partnert vonz. Intellektuális síkon ezt persze meg lehet kérdőjelezni, de néha nehéz a természetünk ellen cselekedni. Ha pedig már nem vagyunk egy ilyen ember érdeklődésének tárgya, az bizony az elhagyatott- ság érzését keltheti bennünk. Miután nem csupán a nárcisztikus emberek követnek mintázatokat, hanem mindenki más is, van még egy dolog, amire érdemes odafigyelni. Könnyen lehet, hogy te magad is hasonló emberekhez vonzódsz újra meg újra. Nem zárható ki, hogy a nárcisztikus, akit éppen most hagytál ott, emlékeztet téged egy korábban megismert nárcisztikus emberre. Lehet ez egy szülő, egy idősebb rokon, egy korábbi barát vagy barátnő, vagy bárki, aki fontos szerepet töltött be az életedben - de aki talán éppen úgy viselkedett, mint az az ember, akitől most szabadultál meg. Jelentőséggel bírhat az is, hogy mennyi energiát fektettél ebbe az illetőbe, azaz naponta mennyit gondoltál rá, vagy arra, hogy mi fog történni kettőtökkel. Terveztél, hogy miként érteted meg magad vele, vagy miként tudod kielégíteni őt olyan módon, ahogyan éppen azon a héten ki lehet őt elégíteni. Korábban talán rengeteg időt fektettél abba, hogy felújítsd vagy kicsinosítsd a lakást, csak hogy a nárcisztikus ember kedvében járj. De szó lehet bármilyen más időről, amit valamiképpen a narcisztikussal töltöttél: például amikor reménykedtél, hogy minden rendben lesz, vagy azon töprengtél, hogy milyen lesz a hangulata, ha hazatér: talán dühös, talán boldog, vagy bármi más, amit képtelen leszel irányítani. Egyszerűen időbe telik a nárcisztikus ember kezelése, és minél súlyosabb esetről van szó, annál több idő kell hozzá. És ha ez az ember hirtelen eltűnik az életedből, akkor bizony nem meglepő, hogy odabent űrt érzel. Az erős érzelmek általában megmaradnak bennünk, és a rossz élményekre is könnyű emlékezni. Az agykutatók manapság már tudják, miért irányítanak minket könnyebben a negatív érzelmek, mint a pozitívak: ez egész egyszerűen a túlélés záloga, ehhez ugyanis fontosabb a félelem, mint a boldogság. Ha nem félsz, akkor könnyen lehet, hogy felfalnak, hiszen a félelem hiánya miatt vakmerő lettél. De ha boldogtalan vagy, az nem jelent közvetlen veszélyt a túlélésedre. Különösen bonyolulttá válik a dolog akkor, ha ezeket a negatív érzéseket a narcisztikussal együtt élted át. Bizarr módon osztoztok az együttélés rossz élményén. Ott maradtak neked azok az álmok, amelyeket a nárcisztikus vert beléd, és minden más, amiről azt gondoltad, valóra válik. Minden ígéret, amit bebeszélt neked szabadságról, utazásokról, szép dolgokról, gyermekekről, szerelemről, és arról, hogy majd együtt fogtok megöregedni. Ha romantikus alkat vagy, különösen fájdalmas szembesülni azzal, hogy ezek egyike sem vált valóra. Abban a reményben élsz, hogy hamarosan… de nem történik semmi. Az ember néha nem akar mást, csak egyszerűen újra átélni azt, hogy ezeket az álmokat megoszthatja valakivel. De leginkább mégis azt gondolom, hogy egyfajta függőségből következik ez a hiányérzet, sőt szerelem egy olyan személy iránt, aki sokáig valódi fenyegetést jelentett számodra. Ugyanabból az okból hagytad el a nárcisztikus embert, amelyikből az alkoholról szoktak leszokni: részben élvezetet adott neked, legalábbis rövid távon mindenképpen. Az anonim alkoholisták átka Olyan vagy, mint egy anonim alkoholista. Még egy, öt, tíz vagy miért is ne legyen húsz - évnyi józanság után is képes vagy érezni a vágyat. Pontosan ez az oka annak, amiért ezek az alkoholisták soha többé nem nyúlnak az üveghez, ha egyszer már sikeresen megszabadultak tőle. Jól tudják, hogy máskülönben újból belezuhannának a szakadékba. Olyan ugyanis nem létezik, hogy csak egy pohárral iszom. Nem kell emiatt szomorkodnod és nem kell nyomorultnak sem érezned magad, de ha mégis úgy érzed, az is rendben van. Ha magadra ismersz a fenti leírások valamelyikében, az csak azt jelenti, hogy emberből vagy. Semmi baj nincs veled, pontosan olyan vagy, amilyennek lenned kell. Elválni valakitől talán mégis olyan, mintha meghalnánk egy kicsit. Legyen is így. Gyászolhatunk. Engedd ezt meg magadnak! Az utolsó teendő Ha megengeded nekem azt a pimaszságot, hogy megmondjam, mit tegyél, miután sikerült megszabadulnod a narcisztikustól, akkor megmondom: növeld a távolságot közted és a kérdéses személy között annyira, amennyire csak lehetséges. Fizikailag, földrajzilag, érzelmileg. Kizárólag így őrizheted meg frissen elnyert szabadságodat. Hagyd ott, és ne térj vissza soha! Soha. 19. FEJEZET ÚJRA LINDA ELEMEZZÜK KI A VISELKEDÉSÉT! Bátorság kell ahhoz, hogy felállj és beszélj. Bátorság kell ahhoz is, hogy leülj és figyelj. Winston Churchill Emlékszel még Lindára, akivel a könyv első részében ismerkedtünk meg? Hasznos lehet, ha most újra elolvasod a róla szóló szakaszt - vajon most másképpen olvasod? Spekuláljunk egy kicsit a képzeletbeli Linda lehetséges jövőjén. Az efféle viselkedés ugyan tényleg nem szép, de ettől még nem kell büntetendőnek lennie. Ennek ellenére a legkevésbé sincs kizárva, hogy komoly következményei lesznek. Először is: aligha kezd el dolgozni azelőtt, hogy a szülei közölték volna vele, hogy itt az ideje. Amikor a lány a huszonöt felé közeleg, édesanyjának talán sikerül végre rábeszélnie az apát, hogy ne fizessen ki Linda helyett mindent, amit az akar. Talán több gyermekük is van, és az bizony aligha járható út, hogy mindig az kapjon meg mindent, aki a leghangosabban kiabál. Így tehát Linda megpályáz egy állást, és teljes mértékben meg van győződve róla, hogy meg is kapja. Ennek valóban van esélye, sok munkáltató ugyanis keresi a jó önbizalommal rendelkező munkavállalókat. Úgyhogy tegyük fel: megkapja az állást. Vajon a személyisége egy csapásra megváltozott, és most már nem az az enyhén éretlen tinédzser, aki nyafog és elégedetlenkedik, hanem képes felnőttként, okosabban és felelősségteljesebben viselkedni? Roppant érdekes kérdés. Szerintem a következő fog történni. Linda munkába áll. De az elmúlt időszakban igencsak tétlen volt, nehéz az átállás; és hát azt is tegyük hozzá, hogy úgy istenigazából sosem kellett megerőltetnie magát. Tehát úgy viselkedik, ahogyan eddig is viselkedett: későn érkezik a munkahelyére, és korán távozik. De a munkahely és az egyetem között elég nagy a különbség. Az iskolában pénzt kap az ember azért, hogy tanuljon: ezzel úgymond önmagunkba invesztálunk. Az, hogy mennyire haladunk, igazából nem érdekel senkit. Egy munkahelyen azonban azért kap pénzt az ember, hogy az idejét a vállalatba fektesse; naponta legalább nyolc órát várnak el tőlünk heti öt napon át, ami évente nagyjából 40 hét effektiv időt eredményez. Olyasvalaki számára, aki eddig ilyet sosem csinált, cserébe viszont hozzászokott ahhoz, hogy környezetének jóindulatát learassa - ez azért igen jelentős átállás. Sok fiatal találta már magát ilyen helyzetben. De a többségük összeszedi magát, és elfogadja, hogy mostantól felnőtt módjára kell felelősséget vállalnia. Úgyhogy a dolog meg szokott oldódni - legalábbis kisebb vagy nagyobb sikerrel. Az, hogy Linda későn érkezik és korán távozik, addig működik, amíg a kollégák fel nem hívják a főnök figyelmét a dologra. De az is lehet, hogy a főnök maga veszi észre, hogy valami nem stimmel, és behívja magához Lindát egy kis elbeszélgetésre. Mi folyik itt? Linda nyilván megígéri, hogy összeszedi magát, ami pedig a viselkedését illeti, előáll néhány elég hihető magyarázattal. Elvégre hozzá van szokva ahhoz, hogy blöffel juttassa magát előbbre, miért ne sikerülne most is? Hanem a főnök egy hét múlva visszatér a dologra, hiszen tudja, miként kell az ilyesmit kezelni, járt vezetőképzőbe. Nem úgy volt, hogy összeszeded magad? De Linda másképpen gondolkodik. Hiszen hozzászokott ahhoz, hogy kiharcolja magának azt, amihez szerinte joga van. Úgyhogy most megy is szépen apucihoz panaszkodni. A főnök szörnyen kellemetlen ember, egészen lehetetlen dolgokat követel. Linda most aziránt érdeklődik, hogy apukája nem tudna-e beszélni ezzel az embertelen főnökkel. Csak egy telefonbeszélgetésről volna szó, ahogy az ő apukája mindig is megtette a lánya kedvéért. Hiszen ugye apuci szereti az ő kedvenc kislányát? Az apuka egy normálisan gondolkodó ember, és közli a lányával, hogy a dolog teljességgel kizárt. Elvégre ez nem iskola, hanem a gazdasági magánszektor. Itt bizony teljesíteni kell. Ezért tanult négy éven keresztül, ezért vett fel nagy összegekben diákhitelt. Azt azonban tudni szeretné, miként került a lánya ilyen helyzetbe. Linda magyarázni kezd, ahogyan szokta. Azt bizonygatja, hogy tényleg a legtöbbet hozta ki magából - de akármennyit robotol, akármennyire nyüstöli magát, csak kritikát kap, és neki a leghalványabb sejtelme sincs, miért. De az apja ismeri a lányát, szíve mélyén tudja, hogy Linda alighanem a legkevésbé sem adta képességei legjavát. Azt mondja tehát, amit minden felelősségteljes szülőnek mondania kell: Szedd össze magad. Fel kell végre nőnöd! Linda most óriási dührohamot kap, és fenyegetőzni kezd hogy hányadszorra, azt apja már igazán nem tudja számon tartani -, hogy öngyilkos lesz, ha nem tesznek semmit. Apja kitart az álláspontja mellett. A lánya felnőtt már, meg kell oldania a kialakult helyzetet. Linda kirohan a szülői házból, és a hazafelé vezető úton elárasztja a közösségi médiát a hírrel: a világ bizony most aztán igazán komiszul bánik vele. Ö azért ennél sokkal jobbat érdemel. De a támogatás elmarad. A mostanra felnőtt, régi barátai már hátat fordítottak neki. Átláttak a szitán, és rájöttek arra, hogy Linda valójában csak egy blöff. A főnök sem hagyja magát. Ö azt akarja megkapni, amiért Lindát fizeti. Ha Linda ezt nem képes megadni neki, akkor kénytelen lesz megválni az állásától. Szedd össze magad! Ezeken a kérdéseken érdemes elgondolkodni: Hogyan kerülhetett Linda ebbe a helyzetbe? Egy értelmes fiatal lány akinek kedves és barátságos szülei vannak, és aki egy teljesen szokványos, nagyobb problémáktól mentes középosztálybeli családból érkezett. Sokan megirigyelhetnék azt a nyugodt és biztonságos gyermekkort, amelyben része volt. Hogyan mehetett minden ennyire félre? Milyen nárcisztikus viselkedésmódokat veszel itt észre? Mi a színtiszta nárcizmus és mi az, ami egyszerűen csak felelőtlen és neveletlen viselkedés? Miként lett Lindából az az ember, akit most látunk? Lehetséges volna, hogy nem Linda saját hibája, hogy így viselkedik? Mi van akkor, ha létezik más magyarázat is erre, mint amiket eddig megnéztünk? Ilyennek született, vagy valami ebbe az irányba terelte? És amennyiben ez utóbbi kérdésre igen a válasz: vajon mi lehetett az? NEGYEDIK RÉSZ NÁRCISZTIKUS KULTÚRA 20. FEJEZET AMIKOR NEM CSUPÁN AZ EGYÉNNEL VAN PROBLÉMA Sokat szenved a világ. Nem csupán a rossz emberek erőszakosságától, hanem a jó emberek hallgatásától is. Bonaparte Napóleon Eddig azon a síkon beszéltünk a nárcizmusról, amelyet többé vagy kevésbé tudományos módon voltunk képesek megközelíteni és azonosítani. Most már tehát világos az, hogy milyen a nárcisztikus viselkedés, függetlenül attól, hogy egyénileg történik, vagy csoportban, ahogyan azt az előző fejezetben láttuk. És persze számosat felismersz már e mintázatok közül. Láttad őket, tapasztaltad őket, és talán te magad is cselekedtél olykor narcisztikusan. Én magamról tudom, hogy viselkedtem ilyenképpen, és minél jobban megtanulom, hogy mennyire csúnya dolog valójában a nárcizmus, annál jobban igyekszem elkerülni. Az természetesen teljesen rendjén való, hogy az ember önmagáról beszéljen, ám ugyanakkor azt is jó tudni, hogy létezik egy határ, amelyen túl azért már tényleg sok lesz a jóból. Csak ehhez meg kell tanulnunk, hogy valójában hol húzódik ez a határ. Ami nem a legkönnyebb dolog a világon. Néhány éve felvetődött a kérdés, hogy vajon mennyire képes terjedni a nárcizmus. A vita a The Narcissism Epidemic című könyvvel kezdődött, amelyet Jean M. Twenge és W. Keith Campbell jegyzett, és amelynek első kiadása már 2009ben napvilágot látott. A szerzőpáros amellett érvelt, hogy a nárcizmust már nem csupán a szokványos klinikai diagnózis szerint lehet értelmezni. Még azok az emberek is gyanúsan nárcisztikus módon kezdtek viselkedni, akik egyébként egyáltalán nem narcisztikusak. A jelenség egész egyszerűen kultúránk részévé vált: az, hogy megmutassuk magunkat, nagyobb helyet foglaljunk el, és többé vagy kevésbé nyilvánvaló módokon áruba bocsássuk magunkat. Afelé hajlok, hogy a szerzőpáros fején találta a szöget. Arra azonban szeretnék rámutatni, mielőtt belemélyednék a kérdésbe, hogy akadnak olyanok, akik szerint a problémát a legkevésbé sem lehet kulturális jelenségként értelmezni. Akárcsak más, az emberi természet működését firtató kérdésekben, nehéz valódi konszenzusra jutni. Egyesek szerint olyan időket élünk, amikor tényleg semmi más választásunk nincsen, mint hogy teleblöfföljük a szakmai önéletrajzunkat, ha azt szeretnénk, hogy legyen bármennyi esélyünk lépést tartani a többi blöffölővel. Az ezt az elvet vallók következtetése szerint egyáltalán nem az egyén hibája, hogy így alakultak a dolgok. Egyszerűen belekényszerítenek minket ebbe a viselkedésmintába, ezt várják el tőlünk, és főleg a fiatalok körében terjedt el járványszerűen a jelenség. Az azonban nem helyes, hangzik a véleményük, hogy narcisztikusnak nevezzünk egyes embereket csakis azért, mert követik a megváltozott játékszabályokat. Ezt is meg tudom érteni. Másrészről viszont, ha ez nem az egyén hibája, ha csupán arról van szó, hogy sokan alkalmazkodnak az uralkodó körülményekhez - azaz egy olyan kultúrához, amely egyre inkább nárcisztikus -, akkor végül mire jutunk? Nem lehetséges az, hogy az egész jelenséget mégiscsak nárcisztikus kultúrának kell neveznünk? És hogy a nárcizmus valóban terjed, éppúgy, ahogy azt Twenge és Campbell már 2009-ben állította? Elismerem, a kérdés nem egyszerű, viszont roppant fontos. Valóban megvan-e a kockázata annak, hogy terjed a nárcizmus? Vess egy pillantást az érvekre, és formálj magadban te is véleményt! Ezért most megvizsgáljuk közelebbről, hogy mi történik akkor, ha a nárcizmust egy egész társadalomra applikáljuk - és hogy ez milyen eredményt hozhat. Töprengj el, miközben olvasol, és közben gondolj a következőre! Vajon mennyi nárcizmust viselünk el, mielőtt összedől a rendszer? Ebben van az igazi kihívás. A nárcizmust nem lehel összehasonlítani például a skizofréniával, ami főként azt az embert sújtja, aki valóban beteg. A nárcizmus nem mentális betegség, hanem személyiségzavar. A nárcizmus ekképpen nem egy olyan jelenség, amelyet a népesség néhány százalékára érvényes - egyes tudósok szerint tizenöt-húsz százalékunkat is sújthatja. De ez miként lehetséges? Egyvalamit pontosan tudunk a narcisztikusokról: roppant különleges módon tekintenek önmagukra. Ahogyan a könyv első részében többféleképpen is bemutattam, rendkívüli mértékben el vannak ragadtatva önnön személyüktől, és ténylegesen azt gondolják, hogy jobbak a többieknél. A kérdés a következő: elképzelhető az, hogy valakivel egy kicsit elszalad a ló, anélkül azonban, hogy közben kőkemény narcisztikussá változna? Mit jelentene egy olyan ember számára, aki egyébként alapvetően éppen olyan, mint te vagy én, ha hirtelen elkezdene rendkívüli mértékben önmagára fókuszálni? Meddig fokozódhat a dolog, mielőtt teljesen… kisiklana? Milyen erősek az egyénben lévő védekezési mechanizmusok? Jó érzés, hogy képesek vagyunk hinni önmagunkban. Ha igazán hiszünk magunkban, akkor egynél több kísérletet is merünk tenni. Megpróbáljuk újra meg újra, mert valóban hiszünk abban, hogy sikerül. És persze többen is tanúsíthatják azt, hogy határozottan jobb érzés szeretni önmagunkat, mint nem. De létezik vajon egy olyan pont valahol, ahol már túl messzire mentünk? Lehetséges az, hogy a kelleténél egy kicsit jobban szeretjük önmagunkat, még mi is, akik nem vagyunk narcisztikusok? Itt hátra kell lépnünk egyet. Ne csak egy-egy narcisztikust nézzünk meg, és közben szörnyülködjünk erkölcstelen viselkedésükön, hanem értsük meg, hogy nem feltétlenül csupán egyénekről van szó: szélesebb összefüggésben kell szemlélnünk a kérdést. A nárcizmusnak két típusa van: egyrészt az, amelyet egy elfogadott diagnózisforma, az NPD alapján vélhetőleg klinikainak lehet tekinteni. Másrészről viszont itt vannak nekünk azok, akik olykor-olykor nárcisztikus viselkedésmintákat mutatnak fel - vagy éppenséggel állandóan -, de ettől még nem rendelkeznek diagnózissal. Pontosan ez az, amit sok más kutatóval együtt nárcisztikus kultúrának nevezek. Olyan viselkedésmódok ezek, amelyek egyértelműen narcisztikusak, de annyira szokványosak és ezáltal elfogadottak lettek, hogy a kultúránk részévé is váltak - sőt a korunk részévé, ha úgy tetszik. Növekszik a nárcizmus mértéke, vagy csak beképzeljük? Az USA-ban készült egy tanulmány 37 ezer egyetemi hallgató részvételével, és ebben azt állapították meg, hogy a nárcizmus mint viselkedésminta pontosan olyan mértékben nőtt a nyolcvanas évek óta, mint a túlsúlyosság. Négy hallgatóból egy felismerte magában azon tulajdonságok jelentős részét, amelyeket a nárcizmus sztenderdizált jegyeinek tartanak. Ezek olyan viselkedésminták, amelyeket tulajdonképpen nem kapcsoltak egyetlen specifikus diagnózishoz sem. Az természetesen nehezen képzelhető el, hogy ennyi emberben fejlődött volna ki a színtiszta NPD, a jelenségnek tehát valami más oka kell hogy legyen. Ráadásul úgy tűnik, hogy egyre jobban növekszik az ilyen emberek aránya - gyorsabban, mint bármelyik korábbi évtizedben. A tudósok feltételezései szerint a jelenség mélyén egyfajta nárcisztikus kultúra rejlik, és félő, hogy ez mind a nárcisztikus vonásokkal rendelkező emberekre, mind pedig a kevésbé öncentrikusokra hatással lesz. Miután ez az adat értelemszerűen nem csupán az Egyesült Államokra érvényes, veszem magamnak a bátorságot, és bemutatok neked valamit, amire talán egyáltalán nem is gondoltál. Nárcisztikus kultúra Jean M. Twenge és W. Keith Campbell tehát amellett érvelnek, hogy akárcsak egy hagyományos betegséget, a nárcizmust is bizonyos tényezők okozzák, bizonyos csatornákon terjed, többféle tünetcsoporttal is előfordulhat, és talán enyhíthető bizonyos megelőző módszerekkel és gyógyszerekkel. Vélekedésük szerint a nárcizmus egy pszichokulturális ragály, nem pedig fizikai betegség, de a szemléletmód meglepően jól alkalmazható. Akárcsak a túlsúlyosság, ez a járvány sem egyformán hatott mindenkire. Több ember túlsúlyos, mint korábban, és többen is narcisztikusak. De továbbra is rendkívül sokan vannak, akik edzenek és egészségesen táplálkoznak, mint ahogyan olyanok is sokan vannak, akik gondoskodóak és továbbra is alázatosan viselkednek. Önmagukkal kevésbé eltelt emberek is tapasztaltak már nárcisztikus viselkedést a tévében, a világhálón, az ismerősökkel való konkrét helyzetekben, vagy éppen a családon belül. Még ha ezek az emberek nem is válnak e viselkedés rabjává, de legalábbis kapcsolatban voltak vele - és ezáltal valamilyen módon hatott is rájuk. Mostanra a nárcizmus és a pszichopátia bélyegét is egyre több emberre sütik rá egyfajta szitokszóként anélkül, hogy valójában bármi fogalmuk lenne arról, hogy mit is takar pontosan ez a két fogalom. Az akadémikus világon kívül ugyanakkor meglehetősen nehéz tudományosan bizonyított tényeket találni a nárcizmusról. Számos könyv született a nárcizmus témakörében, de továbbra is kevés a konkrét bizonyíték. Az ember sokszor kénytelen önmaga levonni következtetéseket abból, amit maga körül lát, ahogyan én is teszem ebben a könyvben. Alighanem sok évtizednek kell még eltelnie, mire elmondhatjuk, hogy száz százalékig értjük a pszichopátia és a nárcizmus lényegét. Már amennyiben ez az idő valaha is elkövetkezik. A nárcizmus figyelemkereső terminus, és nem használom könnyelműen. Ez a könyv tele van nárcisztikus viselkedésről szóló példákkal, és több helyen is utalok különféle tanulmányokra. És ahogy a nárcisztikus kultúra kérdéséhez érünk, a dolog még összetettebbé válik. A kulturális nárcizmus potenciálisan nagyobb károkat okoz, mivel úgy tűnik, egyre mindennaposabb. Ez az én meglátásom, miután az elmúlt két esztendőt ennek a tanulmányozásával töltöttem. A könyvben érintett jelenségek és viselkedésminták nagy része természetesen nagyon is előfordul azok esetében, akiket NPD-vel lehetne diagnosztizálni. A nárcizmus nem csupán rendkívül erős önbizalomról vagy egészséges önértékelésről szól. Amint láthatjuk, a narcisztikusok nem csupán önbizalommal rendelkeznek, hanem kifejezetten túlzott hitük is van önmagukban és a képességeikben. Ezenkívül - és ez megkülönbözteti őket az önbizalommal és önértékeléssel rendelkező emberektől - az ilyen emberek a legkevésbé sem érdeklődnek annyira az érzelmi jellegű kapcsolatok iránt, mint mások. 21. FEJEZET A NARCISZTIKUS KULTÚKA KIFEJEZŐDÉSI FORMÁI Inkább a benned élő gonoszt támadd, semmint a másokban élő gonoszt. Konfuciusz Nézzük meg közelebbről, miként mutatkozhat meg nárcisztikus kultúra, és hogy egyetértesz-e a következtetéseimmel. Ahogy az imént említettem, nem az NPD-vel diagnosztizált egyénekről beszélek, hanem olyan jelenségekről, amelyeket minden kétséget kizáróan narcisztikusként lehet kategorizálni, amennyiben a nárcizmus minden, rendelkezésre álló ellenőrzőlistáját és tünetét figyelembe vesszük. A talán nem tökéletes példaképek A kis Svédországban akadnak olyan emberek, akik tulajdonképpen egyetlen dologból építettek maguknak karriert: hogy negatívan nyilatkoztak másokról. Ezt azonban lehet kevésbé elegánsan is művelni, meg valamivel elegánsabban is. Lehet gyatra és hanyag helyesírással posztokat rakosgatni a közösségi média felületeire, de lehet valaki gyakorlott író is, és ezáltal erőteljesebben és hatásosabban képes kifejezni magát. A cél azonban továbbra is ugyanaz. Ha valaki jó kifejezőkészséggel rendelkezik, és rá is szánja az időt, akkor jóval nagyobb károkat tud másokban okozni. Különösen akkor, ha ehhez történetesen jó felületet is tudott szerezni magának. Svédországban jó pár népszerű blogger és podcast-készítő van, akik sok éven keresztül gonoszkodtak jóformán mindenkivel, aki az útjukba akadt. Az érzékeny egók érdekében nevezzük mindannyiukat fiktív gyűjtőnéven Blogger Bélának. Majdnem teljesen reménytelen volna még csak felsorolni is, hogy Béla miket talált ki és milyen káoszt okozott. Rengeteg ember szaladgál odakint, akitől el akarta venni a becsületét és tisztességét. És ez egy becsapós dolog, mert csupán nagyobb figyelmet irányít magára a jelenségre. Mindenféle típusú svéd emberre rávetette már magát, a svéd királyi családra, a profi focistákra, a vállalatvezetőkre, az egyedülálló anyákra, a szomszédaira, a volt férjére vagy a volt feleségére. Ebből már érted, mire gondolok. Bárki beleszaladhat Blogger Béla pofonjába, mert ezzel foglalkozik. Vagy Blogger Belláéba - mert hiszen gonoszkodó női bloggerek is vannak. Blogger Béla Blogger Béla általánosan ismert, és nagy újságokba ír. Tekinthetjük őt celebnek is, viszont a viselkedése miatt előfordul, hogy a programkészítők visszamondják a meghívását egy-egy műsorba, ez pedig jobban bosszantja őt, mint bármi más. De ezt a viselkedésmintát is láttuk a nárcizmus ismertetőjegyei között. Blogger Béla azt képzeli, hogy neki joga van másokat gúnyolni, nevetségessé tenni, megalázni, vagy szimplán gonoszkodni bárkivel, méghozzá egyszerűen azzal a felkiáltással, hogy a dolog kifejezetten vicces volt. Blogger Béla véleménye szerint egy kis cikizést mindenkinek el kell viselnie. Egy bizonyos tekintetben igazat tudok adni neki: ezekben a mai időkben ne legyünk túlságosan érzékenyek. Ha viszont valaki kölcsönkenyér visszajár alapon visszacikizi, Blogger Bélát mintha kicserélték volna. Minden alkalommal, amikor ő lesz mások gúnyolódásának céltáblája, Blogger Béla kíméletlen ellentámadásba lendül. Néha saját iparágának más képviselőivel akasztja össze a bajszát. A tömegmédia ilyenkor áhítatosan figyel - ugyanis ez hírértékkel bír. Ne feledd: Bélának roppant nagy közönsége van. Miért nem háborodnak fel többen Blogger Bélán és a hasonszőrűeken? Talán azért, mert ezek az emberek pont azért kapnak pénzt, hogy gonoszak legyenek, vagy pedig azért, mert valódi hajtóerő nélkül csinálják, amit csinálnak? És miért, miért olyan vicces az, amikor emberek gonoszkodnak egymással? Mit mond ez el rólunk ezekben a mostani időkben? Blogger Béla a következőt konstatálja magában: minél keményebbek, hidegebbek és szívtelenebbek voltak a megállapításaim, annál elbüvöltebben tapsolt a közönség. Én pedig érzem, hogy egyre jobban megvetem a saját közönségemet. Na tessék, itt láthatod a nárcisztikus embert. A közönségnek, azoknak az idiótáknak, csak ennyi eszük van. Másrészről viszont a rajongók teszik Bélát Bélává: ha ők nem lennének, nem lenne maga Béla sem. Most vethetünk ismét egy pillantást a nárcizmus jegyeinek listájára. Az egyik jellemző vonás az, hogy úgy érnek el sikereket, hogy közben másokat letaposnak. És ne feledd, hogy a narcisztikusok úgy érzik, joguk van úgy viselkedni, ahogyan csak jólesik nekik - elvégre saját hitük szerint ők maguk mindenki más felett állnak. Mik a kockázatok? Ha az ember egyszer túllőtt a célon, de megúszta, akkor amennyiben van efféle hajlama, hamarosan megpróbálkozik valami mással is. És ami a felszínen viszonylag ártalmatlan dolognak tűnik, az bizony más, ártalmasabb dolgokhoz is elvezethet. Egy profi futballista - többek között - fiatal lányokat és fiúkat vonz magához, akik szintén labdarúgói karrierről álmodnak. Nyaranta megtöltik a focitáborokat. Egy színész - többek között - olyan csodálókat vonz magához, akik szintén szeretnének vászonra kerülni. És sokan szeretnének a színpadon, filmekben vagy tévében szerepelni. Egy ismert és ünnepelt zenész - többek között - olyanokat vonz magához, akik szintén szeretnének zenét írni és fellépni. A tehetségkutató versenyek például nagyon népszerűnek számítanak. Egy bestsellerszerző - többek között - olyanokat vonz magához, akik szintén írói karrierről álmodnak. (Svédországban az emberek többsége valamilyen különös okból kifolyólag író szeretne lenni.) Az íróiskolák dugig vannak tömve, és a könyvfesztivál mindig egyike a legnagyobb rendezvényeknek. A sikeres vállalkozók - többek között - olyanokat vonzanak magukhoz, akik maguk is vállalkozást szeretnének indítani. Gyakoriak a startupok, és a sikertörténetek hallatán sokan érzik magukban a bátorságot, hogy megpróbálkozzanak valami hasonlóval. Kiket vonzanak magukhoz a gonoszkodó bloggerek és a nárcisztikus podcast-készítők? ösztönzik a követőiket? És milyen viselkedésre Na, pontosan erről beszélek. A közösségi média és a kulturális nárcizmus - vajon van összefüggés? Induljunk ki abból a feltevésből, hogy mindannyiunkban megvan a hajlam, hogy beleessünk a nárcizmus csapdájába, abba, hogy különlegesnek és másoknál egy egészen kicsit jobbnak érezzük magunkat. Ebben az esetben milyen kockázatok létezhetnek körülöttünk, és mire kell különösen figyelnünk? A közösségi médiában sok olyasmi zajlik, ami józanul szemlélve nem érthető, legalábbis egészen addig, amíg nem nézzük meg közelebbről a nárcizmus jelenségét. Akkor legalább bizonyos dolgok elkezdenek világosabbá válni. Számos felhasználó tesz közzé olyan információt magáról, amire igazából senki nem kíváncsi. Nem én vagyok az első, aki azon töpreng, vajon miként hatna az, ha a városban járkálva azt ordibálnánk, hogy mit ettünk ebédre és mit gondolunk ennek vagy annak a celebnek az új cipőjéről. A hasonlat persze egy kicsit igazságtalan, mert a helyes összevetés igazából az volna, ha felhívnánk mindenkit, akivel legalább párszor találkoztunk az életünkben - és akinek a telefonszáma is megvan -, és elmondanánk nekik körülbelül ugyanezt. A dolog tehát nem teljesen véletlenszerű. Muszáj fent lennünk a közösségi médián? Hát igen, pontosan ez a kérdés. Ha a nárcizmus valóban a kultúránk részévé vált - lehetséges akkor egyáltalán kivonni magunkat alóla? Az az ember, aki nincsen fent a közösségi média platformjain, létezik egyáltalán? A viselkedés védelmében elmondható az, hogy senkit nem kényszerítenek arra, hogy megnézze, elolvassa, vagy akár kommentálja azt, amit valaki más tesz fel a Facebookra, az Instagramra, a TikTokra vagy a Twitterre. Ha ahhoz az unalmas embertípushoz tartozom, aki szerint felháborító látni, hogy miként viselkednek mások, akkor én magam egész pontosan mit keresek a közösségi média felületén? Mert hiszen elkapcsolhatok egy nekem nem tetsző tévéműsorról ahelyett, hogy dühös hangú leveleket írogatnék a szerkesztőségbe. Vagy végszükség esetén ki is kapcsolhatom a tévét. Ami tulajdonképpen egész jó megoldás. Én magam is rendszeresen alkalmazom, és problémamentesen működik. De igen, használom a Linkedlnt, a Facebookot és az Instagramot. Nem azért, mert szórakoztat, nemritkán néhány perc elteltével teljesen levert leszek tőle, de íróként és előadóként többször kaptam azt a tanácsot, hogy látszódnom kell ezeken a felületeken. Ahogy mondtam: ha az ember nincsen fent a közösségi médiában, akkor talán egyáltalán nem is létezik. Amíg nincsen kellő számú követőnk, addig a létünk is csupán egy illúzió. Ami engem illet, sajnos elég pocsék vagyok ezek használatában. Semmiféle őszinte vágy nem hajt, hogy többé vagy kevésbé érdekes tanácsokat és javaslatokat posztoljak az efféle fórumokra, és azt gyanítom, hogy a igencsak korlátozott számú bátor kővetőm ezt észre is veszi. Ezenkívül kényelmetlenül érzem magam, ha magamról és a magánéletemről kell beszélnem. Kifejezetten hülyének érzem magam attól, hogy különféle szituációkban készült képeket mutogassak magamról, ami pedig a legkevésbé sem könnyíti meg a dolgokat. Semmi esetre sem szeretném azt állítani ezzel, hogy nekem van igazam. Mindezek csupán személyes preferenciák. Kétségtelen, hogy a közösségi médiát roppant jól is lehet alkalmazni. Például inspirációt és fontos gondolatokat lehet ennek segítségével átadni és terjeszteni. Meg izgalmas vitákat lehet folytatni olyanokkal, akik eltérő véleményen vannak. Meg ötleteket tesztelni a kapcsolati hálón. Hiszen nem mindig könnyű egy beszélgetésre összeterelni kellő számú embert. Egyszerre akár tíz különböző emberrel is lehet beszélgetést folytatni, vagy csak tartani a kapcsolatot. Ha nem akarjunk felhívni a barátainkat, rájuk küldhetünk egy üzenetet. A lehetőségek száma végtelen. De miért vonzóak annyira számunkra a közösségi média felületei? Tulajdonképpen mit kapunk belőle mi magunk? Ebben a témában egy egész sor kutatást végeztek. A legtöbb rámutatott a nyilvánvalóra: az ember társas lény, szeret kommunikálni és másokkal interakcióban lenni. Másrészről viszont… korábban is ezt csináltuk. És azok a képek, amelyeket közzéteszünk magunkról az interneten (bármelyik platformon), hogy is mondjam, nem minden esetben egyezik meg a valósággal. Ha egy filtert teszünk egy fotónkra, azzal egy csapásra fiatalabbikak és csinosabbnak nézünk ki. A fotószerkesztés mint művészet szempontjából mindenképpen érdekes az eredmény, de tudjuk, hogy elég régen volt már az, amikor a fotóművészet gyakorlása volt a fő oka az efféle filterek alkalmazásának. Manapság egyszerűen szeretnénk napbarnítottabbnak, kevésbé pattanásosnak vagy karcsúbbnak látszani, vagy hát akármi másnak, amik abszolút nem vagyunk. Persze csúnyábbnak is feltüntethetjük magunkat a filterek segítségével, mint amilyenek vagyunk, de a saját kutatásaim éppen erre a jelenségre nem találtak olyan irtózatosan sok példát. Olyan emberek, akik évtizedeken keresztül figyelték borzadva a drága magazinokban pózoló fotómodellek retusált képeit, most rutinszerűen csinosítják ki magukat egy árnyalatnyit, mielőtt közszemlére tennék a (boldog) családról a vacsoraasztalnál készült fotót. Nem mintha világos volna, hogy mit keres az a fotó a neten, elvégre sosem lehet tőle megszabadulni: örök időkre eltárolódik valahol egy szerveren, úgyhogy akkor sem tűnik el, ha utólag meggondolnád magad és ki akarnád törölni. Talán csak én vagyok régimódi, aki nem bírja felfogni, hogy valóban mennyire érdekes nézegetni, hogy kinek milyen az élete odahaza, és hogy vajon kinek hogyan néz ki a tányérja a vacsora végeztével. És akik szerint ódivatú vagyok, azoknak alighanem igazuk is van. Tényleg nem értem, mi a jó ebben. És talán éppen ez a lényeg. Olyannyira mindennapossá vált ez a nárcizmusba hajlás, hogy már nem is kérdőjelezzük meg. Egyszerűen a kultúránk részévé vált. A jelenség egyik első megnyilvánulása az volt, hogy az emberek elkezdték lefotózni az ebédjüket. Ezen elég sokat tréfálkoztak, amit meg tudok érteni. Van egy anekdotám néhány évvel ezelőttről. Egy étteremben voltam, a mellettem lévő asztalnál két fiatal lány ült, olyan 16-17 évesek lehettek. Amikor kihozták az ebédjüket, elkezdték elrendezgetni, megtervezték a kompozíciót, minden létező szögből lefotózták a tányérjukat, aztán aggodalmaskodni kezdtek, hogy nem sikerültek elég jól a képek. Nagyjából tizenöt percen át dolgoztak a képekkel, aztán minden jel szerint feltöltötték valamilyen platformra, sőt még menő képaláírásokat és slágfertig hashtageket is komponáltak hozzá. Az egyik lány akkor amiatt kezdett aggódni, hogy vajon mit fognak mondani a többiek a tésztájáról. Erre a másik megállapította, hogy az övé bizony hideg. Odahívta a pincérnőt, és felhívta a figyelmét a tévedésre. A pincérnő nyugodtan elmagyarázta neki, hogy amennyiben akkor kezdték volna el enni az ételt, amikor kihozta nekik, nem hűlt volna ki. A szelfi-kór Lehet ezen viccelődni. Láttam embereket, akik erőszakos tüntetések közepébe tolakodtak be, hogy szelfit készíthessenek a káosz legközepén. Egy srác egy 110 km/órával közlekedő teherautó platóján készített szelfit, meg egy híd korlátjáról lelógva; egy autó előtt, amely lesodródott az útról; egy gyalogátkelő közepén, kezében egy méretes súlyzóval. Talán meg akarják mutatni a világnak, mennyire érdekes személyiségek? Nem állítom, hogy tudom, ezt ki miért csinálja, de valaminek valóban lennie kell az efféle viselkedés mögött. Ice Bucket Challenge 2016-17-ben kampányt indítottak a Lou Gehrig-betegség, más néven az ALS javára. Az elképzelés az volt, hogy vagy bizonyítani tudtad, hogy pénzt adományoztál az ALS elleni gyógyszer kutatására, vagy pedig egy vödör jéghideg vizet borítottak a nyakadba. És persze mindezt videózni kellett, aztán feltölteni a netre. A kampány eléggé ártalmatlan volt, kicsit őrült, és hát a cél is nemesnek nevezhető. De aligha működött volna, ha nem keveredik bele egy kicsi nárciz- mus. Mert hiszen, ha nem akadtak volna olyanok, akik vagy jelezni akarták, hogy pénzt adományoztak, vagy pedig egy vödörrel a fejükön mutatkozni, akkor nem sok minden lett volna ebből a (lúgos ötletből. Számtalan ember adományoz jótékony célokra, néhányan azonban képtelenek úgy pénzt adni egy hajléktalannak, hogy közben ne filmeznék magukat. Márpedig ez pszichológiailag érdekes jelenség. Miből ered az a szükségletük, hogy az egész világ előtt hirdessék, hogy ők mennyire jó emberek? Milyen okból nem elegendő az, hogy az ember szimplán… jó ember legyen? Kikkel hasonlítjuk össze magunkat? A legnagyobb közösségi médiaplatformoknak már csak a neve is árulkodó. A koraiak egyike, a MySpace máris elmond mindent. A Facebook tökéletes név: a lényeg az, hogy lássunk és Játszódjunk, méghozzá olyan tökéletesnek, amennyire csak lehetséges. A YouTube szlogenje kezdetben ez volt: Broadcast yourself. És persze, miért is ne? Talán mondjuk az i(ndividual)Phone segítségével? A különböző generációk különböző platformokon kommunikálnak. Nagyjából értelmetlen itt kivesézni azt, hogy melyik korosztály főként melyik platformot részesíti előnyben, mert amikorra ez a könyv megjelenik nyomtatásban, már aktualitását vesztheti a dolog. Semmi kétség, kultúránk részévé vált az, hogy piacra dobjuk önmagunkat. Hogy állandóan a legjobb oldalunkról mutatkozzunk meg, valamint jelentést is tegyünk arról, hogy mit teszünk vagy mit nem teszünk, ebben már nincsen semmi különös - egészen magától értetődő, hogy mind az 567 követőm szeretné tizenegy különböző szögből megnézni az új edzőcipőmet. Ha egy kis szerencsém van, közülük valaki irigykedni kezd, és akkor legalább tudom, hogy egy kicsit jobb vagyok, mint mások. A gond csak az, hogy egy nárcisztikus embernek egyre extrémebb eszközökhöz kell nyúlnia ahhoz, hogy érvényesülni tudjon. Száz évvel ezelőtt elég volt átnézni a szomszédhoz, és összevetni vele magunkat és a sikerünket. Ha a szomszéd termése jobban nézett ki, az persze felháborító volt, de ilyen esetekre megoldást jelenthetett az is, ha átment hozzá az ember és megkérdezte tőle, hogy mi a titka. Nemritkán azonban megállt a dolog ennyinél. Ha valaki történetesen versengő természetű volt, akkor csupán egyetlen ellenfelet kellett lenyomnia a küzdelemben. Ma már másképpen fest a helyzet. A kezemben tartok egy olyan eszközt, ami lehetővé teszi számomra, hogy mindent lássak. Kivétel nincsen. Mindenki megmutat mindent, ráadásul felerősítve és kicsinosítva. Elég kevés olyan felhasználó akad, aki egy kudarcos este emlékeit posztolja az Instagramra, vagy felrakja az odaégett vasárnapi sült fotóját a Facebookra. Nem szívesen hencegünk azzal, mennyire összekaptunk a karácsonyi vacsorán az anyósunkkal. Taknyos gyerekeket és gyomorbajos kutyákat sem hirdetünk. Erről nem akar tudni senki. Nem, a neten mindannyian szépek, edzettek, sikeresek, népszerűek, inspiratívak, tevékenyek és mindenekelőtt elképesztően boldogok vagyunk. Akárcsak a nárcisztikus ember, mindannyian tökéletesnek szeretnénk látszani. És mit tegyünk akkor, ha a viszonyítási pontunk az egész világ? A Facebooknak példának okáért e könyv írásának pillanatában (2020 decembere) 2,7 milliárd felhasználója van. Az emberiségnek több mint harmada. Ahogy én látom, három lehetőségünk van: 1. Össze lehet omlani és depresszióba zuhanni arra gondolván, hogy mások jobbak, csinosabbak és sikeresebbek, mint én vagyok. 2. Nem törődni az egésszel: nézni a show-műsort, de részt nem venni benne. Vagy teljesen kilógni és úgy tenni, mintha még mindig 2005-öt írnánk. 3. Elhatározni, hogy részt veszünk a versengésben, méghozzá olyan eszközökkel, amilyenekre csak szükség lehet. A legutolsó lehetőség akkor a legkönnyebb választás, ha kiadós mértékű nárcizmussal rendelkezünk. És ez logikus is. Ezek a platformok az önimádók paradicsomának tekinthetők. Ki készíti a legcsinosabb képeket? Kinek van a legtöbb barátja? Kinek a legszebb a háza, a legvonzóbb a partnere, kinek osztályrésze a legcsodálatosabb nyaralás és a legragyogóbb karrier? És ki hajlandó időt fordítani arra, hogy mindezeket állandóan tudassa is a világgal? A kérdést behatóan tanulmányozták. Semmiféle kétség nincsen azzal kapcsolatban, hogy azok az emberek, akik a nárcizmust vizsgáló teszten magas pontszámot értek el, remekül képesek menedzselni magukat, rengeteg felületes barátot szerezni és a legjobb tulajdonságaikat kiemelni, közöttük pár kitaláltat is. És sokan keresztül is látnak barátaik szolipszista hajlamain. Mások azonban nem. Én magam sem voltam teljesen immunis. Hogyan lehetséges, hogy olyan kevés barátom van a Facebookon a többiekhez képest? Csak 136 ismerős? Másoknak meg ötezer! Hát ez meg mennyire ciki már! Tutira, teljesen visszataszító vagyok. Beletelt egy kis időbe, amíg rájöttem, hogy azok az úgynevezett „barátok” aligha lehettek többek egyszerű neveknél, még csak ismerősnek sem nevezhetjük őket - sokkal inkább egyszerű kontaktnak. És ha utánagondolunk, elég furcsa volna, ha akár azt mondanánk, hogy van öt igazán közeli barátunk. Nekem a valódi életben sem volt soha kifejezetten széles baráti köröm. Abban mindig is jobb voltam, hogy kevés számú, de közelebbi kapcsolatot alakítsak ki. De az, hogy sok ismerőst gyűjtsünk, csupán a közösségi média gyermekkorában volt érdekes. Mostanában inkább abban a sportágban ver- senyzünk, hogy kinek mennyi követője van, azaz nagyjából minden olyan ember, akit érdekel, hogy miket csinálunk. A világ legszociálisabb embere ebben a pillanatban a futballsztár Cristiano Ronaldo. Majdnem egy negyedmilliárd ember követi mobiltelefonjáról a sztár mindennapjait. Az emberek, úgy tűnik, imádják nézni, ahogy a Bugattijával furikázik. A második helyezett Ariana Grande, az énekesnő. Neki körülbelül 210 millió követője van. A harmadik Dwayne The Rock Johnson, a színész, akinek bő 58 millió követője van. Öt egyébként 2020 karácsonyán kinevezték a világ legjobb fej emberének. Én is kedvelem őt, de hogy mennyiben a legjobb fej, arról nem tudok nyilatkozni. Sosem találkoztam vele. Ronaldo a Facebook-ligát is nyeri 122 millió követővel. Itt az énekesnő Shakira a második 105 millió követővel, a harmadik pedig a színész Vin Diesel bő 102 millió követővel. A TikTokon Zach King a király, körülbelül 53 millió követője van. Az igazat megvallva nem tudom, mivel foglalkozik, de meg vagyok győződve róla, hogy páratlanul rokonszenves ember ő is. A Twitteren Barack Obama volt amerikai elnök vezet 125 millió követövei. Szóval neked meg nekem elég nagy konkurenciával kell összemérnünk az erőnket. És ha igazán versenyben akarunk maradni, akkor amint mondtam, valami extrát kell tudni felmutatni. A közösségi média egész egyszerűen egyfajta végtelenített szociális inflációhoz vezet minket. Ha az emberiséget kizárólag azok alapján ítélnénk meg, hogy mi zajlik a közösségi médiában, akkor sokkal narcisztikusabbnak tűnnénk fel, mint amilyenek valójában vagyunk. Egy amerikai egyetemen néhány évvel ezelőtt átfogó tanulmányt készítettek arról, hogy mi zajlik a neten. Egy nap több poszt kifizetődő, de ha valaki valóban segíteni akar másoknak, vagy kérdéseket tesz fel, az azonnal megbosszulja magát. A végkövetkeztetés az volt, hogy az internet felhasználói inkább felszínes csevegéseket akarnak látni, semmint mélyebb vitákat. Kivételek persze vannak. Részben talán generációs kérdésről is szó van. De többé nem hunyhatunk szemet afölött, hogy a felszínesség tetszik igazán az embereknek 22. FEJEZET NÉZZÜNK A VISSZAPILLANTÓ TÜKÖRBE - SZÓ SZERINT! Minden cselekedetnek megvan az öröme és az ára is. Szókratész Oké, akkor most már csak egy utolsó vidám példa. Lehet, hogy kissé erőltetett, úgyhogy kérlek, légy türelemmel. A világon semmit nem tudok bizonyítani vele, de szerintem jópofa. Tarts velem! Az autók designjáról van szó. Nem tudok túl sokat az autókról általában, de van szemem, amivel látok. Egyrészt azt, hogy a modern autók irtára megnőttek. Felteszem, a rengeteg felszerelés meg biztonsági cuccok miatt, amiket egyébként a kis autókban is el kell valahogy helyezni. De az autók egy része jelentősen nagyobb a többinél. Egy részük már akkora, hogy teherautóként kellene őket kategorizálni, annak ellenére, hogy az idő 95 százalékában egyetlen ember ül bennük. És gondolkodtál már azon, hogy az autók elülső designja ami tulajdonképpen az autó arca - miként változott az utóbbi harminc évben? Az Audi és a Toyota közös vonása A régebbi autókat fogjuk összevetni az újabbakkal. Egyrészt az Audit választom, ami a népszerűbb prémiummárkák egyike, másrészt a Toyotát, mert amit mutatni szeretnék, egyáltalán nem csak az Audira jellemző. A jobb oldali képen egy 1990-es Audi elejét látjuk. A bal oldali egy Toyota Corolla, a legkelendőbb autó a világon. Természetesen a szemlélő dönti el, hogy szépnek vagy éppen semmitmondónak találja-e őket. Személy szerint elég egyszerűnek látom őket, de harminc évvel ezelőtt alighanem másként gondolkodtam. Mindenesetre az efféle kinézetű autóktól nem riad meg az ember. íme egy Toyota Corolla egy Audi 2000-ből, tíz évvel későbbről. Mi történt tulajdonképpen? Nincs nagy különbség, nem igaz? Továbbra is jól néznek ki, nincs bennük semmi végletes. Kicsit modernebbek, de semmi olyasmit nem látunk, amihez erősebb érzéseket kötnénk. De nézd meg ezt a két fotót, 2010-es képek. Továbbra is Toyota Corolla és Audi. Itt viszont tényleg történt valami. De micsoda? Az autó eleje egyrészt nagyobb lett valamivel, másrészt… kicsit harapósnak néz ki. Az efféle arc olyasvalakit takar, aki elveszi, amit kinézett magának, mármint ha érted, mire gondolok. A lámpák egyre jobban hasonlítanak egy szempárra. Hirtelen úgy érezhetjük, mintha az autó figyelne minket. Nézd meg újra a 2000-es modelleket, és látni fogod a különbséget. Ha az, amiről beszélek, egy trend, akkor valamikor 2000 és 2010 között kezdődött. De mi történik később? Hasonlítsunk most össze egy 2015-ös Toyota Corollát és egy Audit. Most már egyre jobban látszik, nem igaz? A szájuk eléggé megnőtt, a lámpák pedig ideges, sőt kissé harcias szemeknek tűnnek. Elkeskenyednek, mintha résen lennének. A ragadozó állat érzete lengi körbe őket. Ezek az autók látszanak, és nem csupán pozitív értelemben. Az efféle külső egyrészt azt árulja el a világnak, hogy új autód van, másrészt azt, hogy olyasvalaki vagy, akivel számolni kell. Meglehetősen nagy teret engedtek itt az individualizmusnak. Vigyázat! De vajon hogyan néznek ki ezek az autók 2020-ban, amikor ezeket a sorokat írom? Keressünk rá a Google-on: Audi+front+2020. És persze adjunk hozzá egy Toyota Corollát is. Ekkor a következő eredményt kapjuk: Hát itt aztán eléggé nekiestek a dolognak. Ez a két autó mintha fel akarná falni a szemlélőt. Az autó frontja mint egy tátott szájú vad, aki bekebelezne mindent, ami az útjába kerül. Most mondd, hogy ezek a frontok nem jóval agresszívabbak, mint az 1990-es őseik. Ezek az autók kifejezetten dühösnek tűnnek. Simán el tudom képzelni, hogy az ember automatikusan félreáll, ha meglátja ezeket a ragadozókat a visszapillantóban. És az ilyen autó sofőrje valóban jelezni tudja a környezetének: itt jövök én! Ha esetleg szereted az Audit vagy Toyotát, akkor leszögezem: meg vagyok győződve róla, hogy fantasztikus autók. Talán azt is gondolod, hogy ennél szebb autót nem láttál még. Ez a jelenség különböző mértékben ugyan, de érvényes sok más autómárkára is. De nem is erről van szó, és szerintem nem is divatról. Az autók egyszerűen agresszívnak néznek ki manapság, dühös hatást keltenek. A tesztoszteron csak úgy hömpölyög a parkolókban. (Igen, a férfiak természetüknél fogva agresszívabbak a nőknél. Erre a világ minden börtönében találunk bizonyítékot.) A jármüvek manapság teljes mértékben embertelenek. Amikor az ablakon kinézve meglátjuk azt a rengeteg új autót, szinte azt is hihetnénk, hogy valamifajta robotháború zajlik az utcákon. Bizonyos modelleket olyan nevetségesen kihívó kinézetűre terveztek, hogy az embernek szinte kedve támad tesztelni a volán mögött ülő srácot - vagy lányt, ha már itt tartunk -, hogy vajon kész-e megfelelni az imázsának. Ki a keményebb: te, vagy az autód? És valahol itt van a lényeg. Az emberek nem vásárolnának ilyen kinézetű autót, ha az nem tetszene nekik. Tetszik nekik az az érzés, ami akkor árad szét az emberben, amikor egy ilyen autóba ül be - sokkal jobban tetszik nekik, mint egy olyan autó, aminek olyan kedves, rokonszenves fizimiskája van. A 2000-es évek elején olyan autóm volt, amit a lányom óvodás társai vidám autónak kereszteltek el. Az volt az érzésük, hogy az autó mosolyog rájuk. Aranyos gondolat volt. De efféle autót nem láttam már egy jó ideje. A saját elméletem az (egy autótervező és egy pszichológus vállvetve talán a végére tudna járni a kérdésnek, én leginkább csak arra koncentrálok, hogy milyen hatást keltenek a kinézetükkel), hogy sokan jobban érzik magukat attól, hogy kicsit veszélyesnek tartják őket. Egyszerűen keményebbnek érzik magukat az átlagnál. Ez mindenképpen lehet egyfajta agresszivitás jele. Ez az agresszivitás alighanem passzív, hiszen csupán egy pimasz autó formájában manifesztálódik, de attól még agresszív. És tudjuk, hogy a nárcisztikus emberek hajlamosak agresszívabbak lenni másoknál. Mi volt tehát előbb, a tyúk vagy a tojás? Ez egy érdekes kérdés. Elvégre az utakon keményebb lett a forgalom, nem igaz? Sodróbb a tempó, az emberek gyorsabban vezetnek, nagyobb a kockázat, több közlekedési kihágást követnek el a belvárosban, mint korábban. Szabálytalanul parkolnak, elfoglalják a mozgássérültek parkolóit - hogy a kerékpárosokról ne is beszéljünk, akik olyan életveszélyes manővereket hajtanak végre, amelyek számomra tökéletesen felfoghatatlanok. Jóformán semmi nem védi őket, de egyes kerékpárosok úgy belemennek pirosnál is a kereszteződés közpébe, hogy szemmel láthatóan nem is gondolnak arra, vajon túlélik-e ezt a reggelt. Talán úgy gondolják, hogy nekik úgysem eshet bajuk. Hova vezet mindez minket? A következtetés természetesen nem magától értetődő, de úgy tűnik, mintha az egész társadalmunk keményebbé vált volna. És hát mit várhatunk, ha már az autók is dühösnek néznek ki? A kérdésem így hangzik: vajon még több agresszivitást teremtenek az efféle jelenségek? 23. FEJEZET AGRESSZIVÍTÁS ÉS KOLLEKTÍV NÁRCIZMUS Minden ember, aki képes téged felbőszíteni, a mestereddé válik. Epiktétosz Általános nézet, hogy az agresszivitás egyenlő azzal, hogy valaki gyakran mérges. De a dolog nem ennyire egyszerű. Irtózatosan feldühödni egy érzés, az agresszivitás azonban valójában egy viselkedés. Ha meg is ütjük vagy megsértjük azt, akire mérgesek lettünk, az már viselkedés. Amikor úgy érezzük, mindjárt felrobbanunk, ugyan nemritkán valóban kedvünk támad lekeverni egy pofont, miután azonban jól neveltek vagyunk, a morgáson és káromkodáson kívül általában nem nagyon teszünk mást. És a legjobb esetben meg is próbálunk tisztába jönni azzal, ami történt. Agresszivitás - több lett, vagy kevesebb? Nem minden nárcisztikus ember azonnal agresszív, de elég sokan azok, és jóval több problémát okoznak, mint akik nem narcisztikusok. Ha kizárólag a több vagy kevesebb szavakkal válaszolhatnál, akkor mit válaszolnál a következő kérdésre: Több vagy kevesebb agresszivitást látunk a társadalmunkban a harminc esztendővel ezelőtti állapotokhoz képest? Ha őszinte választ adsz, akkor azt fogod mondani, hogy többet. De voltaképpen miért van ez így? A szomszédod talán vett egy haragos kinézetű autót. Az egyszerű válasz az volna, hogy több ember dühös, mint korábban. Pontosabban több konkrét cselekedetet hajtanak végre, amelyet agresszivitásnak lehet értelmezni. Érdekes módon elég sokan vannak olyanok, akik meg sem próbálják elrejteni ilyetén viselkedésüket, ami valójában némiképp paradox: hiszen miért akarna a nárcisztikus ember, akinek ugyebár a legfőbb célja az, hogy mindenki csodálatának tárgyává tegye magát, bárkit is verbálisán vagy fizikailag támadni? Nem változtatná ez meg egy csapásra a róla kialakult képet? Létezik egy meglehetősen elterjedt nézet azzal kapcsolatban, hogy ha kedveled önmagad, akkor könnyebben kedvelsz majd másokat is. Néhány pszichológusnak, akiket e könyv írásának kezdetén interjúvoltam meg, kifejezetten az a véleménye, hogy nem is vagy képes szeretni valaki mást addig, amíg nem szereted önmagadat. És ha másokat kedvelsz, akkor nem leszel agresszív. A narcisztikusok azonban pontosan ezen okból válhatnak agresszívvá. Hiszen meggyőződésük az, hogy az ő szükségleteik másokénál előbbre- valóak, így mindenki, aki az útjukban áll, nagy eséllyel részesülhet az agressziójukból. Mivel nem rendelkeznek mások fájdalma iránti empátiával, bárkire - és olykor bárhogyan - képesek rátámadni, amikor nem érzik, hogy megkapják azt a tiszteletet, amit követelnek. De nem teszik ezt állandóan, és talán nem is teszik meg minden egyes alkalommal. Ha nem provokálják őket, akkor körülbelül úgy viselkednek, mint mi, a többiek. Nárcizmus = agresszivitás? Néhány évvel ezelőtt egy amerikai kutatás során arra kívántak rávilágítani, hogy van-e összefüggés az önbecsülés, nárcizmus és agresszivitás között. Jó pár igen izgalmas kísérletet végeztek egyetemi hallgatók körében, akiknek azt a feladatot adták, hogy írjanak fogalmazást, amelyekről utána mások véleményt írtak. Ezek a mások más hallgatók voltak, akik viszont azt az utasítást kapták, hogy alaposan húzzák le társaik alkotásait. Olyan véleményeket kellett írniuk, mint például A legrosszabb, amit valaha olvastam! Borzalmas! Erre vagy csak képes? Értéktelen! Egy nagy nulla! A nárcisztikus vonásokkal rendelkező hallgatók nyolcvan százaléka agresszívabbá vált e sértéseket olvasva, mint a nem nárcisztikus társaik. És egyes reakciók bőven túllőttek azon a célon, mint ami reális volna egy egyszerű dolgozatra adott negatív értékelés esetében. Fizikai erőszakkal kapcsolatos konkrét fenyegetések hangzottak értékelésen nem változtatnak. el, amennyiben az Még a tanárok sem úszták meg, akik pedig elvileg természetes tekintélyek volnának. Egyetemről beszélünk. Itt mindenki egy kicsit idősebb, ezért hát azt képzeljük, hogy mire valaki idejut, addigra már megtanult rendesen viselkedni embertársaival. Ehhez képest az elégedetlen hallgatók mégis minden héten bántalmaznak tanárokat. Néhány hallgató ráadásul börtönbe is került amiatt, hogy tettekkel is kifejezésre juttatta, mennyire nem tetszik neki az, hogy megbuktatták egy olyan kurzuson, amin szerintük teljesen magától értetődő módon át kellett volna menniük. Egész egyszerűen nem fogadnak el semmi mást, mint a legjobb jegyet, elvégre meggyőződésük, hogy valóban ezt érdemlik. Az amerikai ABC tévécsatorna a fent említett kísérletek egy részét filmre is vette. Az egyik hallgató, nevezzük mondjuk Nárcisztikus Norbinak, utcahosszal verte a mezőnyt. A dolgozatban száz lehetséges pontból nem kevesebb, mint kilencvennyolcat kapart össze. Választhatott, hogy benne szeretne-e lenni a tévéműsorban. Abszolúte, felelte Norbi, nagyon is. A kutatócsoport egyik tagja félrevonta őt és figyelmeztette, félő, hogy agresszív nárcisztikus embernek tűnik majd fel. Talán nem ez a legjobb módja, ha hírnevet akar magának szerezni. Nárcisztikus Norbi azonban azon a véleményen volt, hogy ő bizony remekül mutat majd a tévében, elvégre eszement jól néz ki. De talán mégiscsak el kellene egy kicsit homályosítanunk az arcodat, javasolták neki. Nem, nem, látszódni akarok, jelentette ki Norbi. Lehetőleg a nevem is legyen kiírva. Kár, gondolta magában, hogy a mobilszámomat nem tudjátok kiírni. Akármilyen elképesztő is ez az eset, elég sokat elmond nekünk arról, miként működnek a narcisztikusok. Ha tévében szerepelhetnek, nem számít az sem, hogy szemétládának tűnnek fel. Önbecsülés és agresszivitás? Ugyanez a kutatócsoport az önbecsülés és az agresszív viselkedés közötti kapcsolatot is vizsgálta. Azt kívánták megtudni, hogy a nárcizmus milyen mértékben vezethet agresszióhoz. Minden elképzelhető módon tesztelték a kérdést, és mindig ugyanarra a következtetésre jutottak: a magas önbecsüléssel rendelkező és nárcisztikus viselkedést felmutató emberek másoknál agresszívabbak voltak. Nagyobb mértékben, mint az alacsony önérzettel és magas fokú nárcizmussal rendelkező emberek, vagy a magas önbecsüléssel, de alacsony fokii nárcizmussal rendelkezők, vagy pedig azok, akiknek az önbecsülése és a nárcizmusa is egyaránt alacsony fokon volt. Amikor a 11-13 éves, erős önbecsüléssel bíró és fizikailag agresszív viselkedést felmutató gyermekeket vizsgálták, azt tapasztalták, hogy azok egyszerűen kimagyarázzák a viselkedésüket. Azt beszélték be maguknak, hogy az, akit megvertek, egyszerűen idióta volt, vagy pedig gyakorlatilag meg is érdemelte, hogy kapjon egy alapos verést. Ez annak érzését idézte elő bennük, hogy jobbak, feljebbvalóak annál a gyermeknél, akit bántalmaztak. Talán nem szeretnél többet tudni. Egy kicsit lehangoló a dolog. Érzékeny témákat boncolgatni nem a legkönnyebb dolog manapság. De mit is beszélek? Jóformán egyik téma sem biztonságos. Vannak ugyanis olyanok, akik aktívan keresik, hogy mitől akadhatnának kiteljesen. És az ilyen emberek szívesen verődnek csoportokba. Ha éppen állnál, akkor ülj le, légy szíves. Ismerkedj meg a kollektív narcisztikusokkal. Kollektív nárcizmus Gondolj az olyan szlogenekre, mint a Make America Great Again!, amit Donald Trump használt 2016-ban, vagy a Take back control-ra, amit Nagy- Britanniában, a Brexitkampányban használtak ugyanebben az esztendőben. Ezek a szlogenek azt sugallták, hogy az amerikai és a brit nemzet különleges pozíciója valamiképpen alá lett ásva - és ezt most helyre kell állítani. A nemzetet magát kellett megvédelmezni. Mivel a politika rendkívül összetett dolog, és az ember manapság akkor is igen rosszul járhat, hajóformán semmi rosszat sem tett, szeretném hangsúlyozni, hogy magába a politikába nem ártom bele magam, legyen az bal, jobb, vagy bármi a kettő között. Ez egyáltalán nem az én szakterületem. De miután érdekelnek a viselkedésminták, az is érdekel, hogy miként adják elő a politikát. És egy ponton szeretnék egyértelmű lenni: habár az imént Trumpot és a Brexitet említettem, amelyeket általában jobboldali politikához kapcsolunk, a spektrum másik oldalán található csoportosulások sem jobbak a Deákné vásznánál. Sem a jobboldalnak, sem pedig a baloldalnak nincsen monopóliuma a kollektív nárcizmusra. Kik azok a kollektív narcisztikusok? Az olyan emberek, akik azt követelik, hogy éppen az ő csoportjukat ismerjék el mások feltétel nélkül. Rendkívül érzékenyek minden olyan jelre, amely kétségbe vonja fensőbbségüket. A nárcizmus központi vonása az, hogy mások csodálatától és elismerésétől függenek. Amikor ezt a csodálatot a csoport egészére óhajtják megkapni, akkor lesz a nárcizmus kollektív. Fontos hangsúlyozni: a kétféle nárcizmusnak nem mindig van köze egymáshoz. Egyéni narcisztikusok, akár rendelkeznek klinikai diagnózissal, akár nem, nem lesznek automatikusan kollektív narcisztikusok. Már csak azért sem, mert egyesek annyira megkövesedtek önnön nárcizmusukban, hogy teljességgel képtelenek már együtt dolgozni másokkal. Bármilyen jellegű csoportosulásról szó lehet. Lehet ez egy politikai ideológia, vagy az adókérdés egy specifikus területe. Vagy hogy miként tekintünk a feminizmusra, melyik valláshoz tartozunk, melyik focicsapatnak drukkolunk, mit gondolunk a klímakérdésről, vagy bármi másról, ami az emberek érzéseit képes felszítani. De akár egy család is állhat ennek középpontjában. Ha bántani merészeled a családunkat… Magyarázata annak, amit nap mint nap láthatunk a hírfolyamban Mi jellemzi azokat, akik kollektív nárcisztikus csoportba kerültek? íme néhány jel: Bárcsak jóval gyorsabban tudnák más csoportok elismerni az én csoportomat. Az én csoportom különleges bánásmódot érdemel. Sosem leszek elégedett addig, amíg a csoportom meg nem kapja az öt megillető elismerést. Követelem, hogy adják meg a tiszteletet a csoportomnak. Borzasztóan feldühödök, amikor mások a csoportomat kritizálják. Ha a csoportomnak döntő befolyása lenne a világ dolgainak alakulására, sokkal jobb hely lenne a világ. Felháborodok, amikor azt tapasztalom, hogy mások nem látják, mit ért el a csoportom. Túl kevés ember értette meg igazán, mennyire fontos a csoportom. A csoportom valódi értékét gyakran félreértik. Ha csak egy kicsit is figyelted az utóbbi idők vitáit, akkor meglepne, ha nem ismerted volna fel a fentebbi ismertetőjegyek jó részét egyik-másik csoportosulás kommunikációjában. Amikor a kollektív narcisztikusok magukhoz ragadják a hatalmat, akkor valóban van oka nyugtalanságra mindazoknak, akik nem tagjai ennek a csoportnak, ugyanis a kérdéses csoportosulás tele lesz előítélettel, függetlenül az emberek korától, nemétől, végzettségétől vagy politikai ideológiájától. Mindenfelé ütnek. Mindenki más valami furcsa logika alapján ellenség lesz. A kollektív narcisztikusok hordoznak magukban néhány gondosan válogatott előítéletet. Megtámadnak mindenkit, aki akár csak a legapróbb mértékben is fenyegeti csoportosulásuk grandiózus önképét. Nehezen fogadják el, hogy nem mindenki látja őket olyan nagynak, amilyennek ők tekintik önmagukat. A kollektív narcisztikusok harcias bosszút állnak mindenkin, akik nem ismerik el kellően határozottan vagy gyorsan a kérdéses csoportot. Ezt a mintázatot egyébként már vizsgálták is. A kísérlet részeként amerikai illetőségű kollektív narcisztikusok fiktív interjút olvastak egy külföldi cserediákkal, aki kritikus kommentárokkal illette amerikai tartózkodását. A teljes mértékben kitalált cserediáknak kulturális szempontból voltak kifogásolnivalói. Problémái akadtak bizonyos jelenségekkel, amelyeket az USA-ban töltött ideje alatt látott és tapasztalt. Miután a kollektíva ezeket a kedvezőtlen meglátásokat olvasta, különösen ellenséges nézeteket fogalmaztak meg a cserediák minden honfitársával szemben. Teljes mértékben elítéltek egy egész nemzetet, véleményüket egyetlen (kitalált) személy nézeteire alapozva. Különös fordulat: amikor a kutatás vezetője elárulta, hogy a cserediák valójában nem létezik, és az egész az első betűtől az utolsóig kitaláció volt, sokan még mindig dühösek voltak. Az egyik kommentár így hangzott: Nem érdekel, hogy igaze vagy sem. Ez az egész akkor is felháborító. A kollektív narcisztikusok ott is látják a sértést, ahol senki más nem lát semmit. Gyakran még viccelődni sem lehet anélkül, hogy valaki fel ne húzná az orrát. Semmit nem hagynak említetlenül. Benedict Cumberbatch, a brit színész néhány éve nyilatkozta, hogy igen sajnálatosnak tartja, hogy az etnikai kisebbséghez tartozó brit színészbarátai könnyebben kapnak az USA-ban munkát, mint Angliában - ahonnan ő maga is származik. A kijelentését hallgatva nem lehet félreérteni a szándékait: kétségtelenül színes bőrű kollégái oldalán áll. De nyilatkozattétel közben óriási hibát követett el, egy olyan hibát, amit csak akkor lát meg az ember, ha valóban keres is valamit, amin felháborodhat. A kérdéses interjúban ezeket a kollégákat így nevezte: coloured people, ami Angliában az elfogadott formula az ilyen személyek jellemzésére. Egyébként egészen az interjú készítése előtti évig ez volt az USA- ban is az elfogadott kifejezés. De magának az interjúnak az idejében valaki (egy ember, sok, mindenki, honnan is tudnánk, miként működik az ilyesmi?) eldöntötte, hogy inkább így kellene mondani: people of colour. Az angol Cumberbatch nem ismerte ezt a többség szemében alig észrevehető lingvisztikái különbséget. És ennél nem is kellett több. Egyes reakciók olyan erősek voltak, mintha Cumberbatch legalábbis az abszolút tiltott néger szót használta volna az interjúban. Elszabadult a pokol, Cumberbatchet hirtelen a rasszistákkal kapcsolták össze. Miként lehetséges ez? A színész kénytelen volt meghunyászkodva a nyilvánosság elé lépni, és kijelenteni, hogy egészen le van sújtva, amiért ilyen megbocsáthatatlan vétséget követett el. Hogyan is sérthetett meg ennyi embert? Vihar a vizespohárban? Meglehet. De Cumberbatch nyilván nem akarta kockára tenni színészi karrierjét. Ez történik akkor, amikor a méhraj szemet vet valakire. És efféle példából van még bőséggel. Számtalan ember karrierjét, kapcsolatait és életét tették már teljesen tönkre ilyen módon. Ez vajon annak a jele, hogy a nárcisztikus kultúra terjedésnek indult? Hát igen, te magad miként látod? Alig néhány évtizeddel ezelőtt azért nem így mentek a dolgok. Akkoriban talán ferde szemmel néztek azokra, akiknek a véleménye nem egyezett meg az övékkel, de ez a jelenlegi, deplatformingnak vagy cancel culture-nak nevezett jelenség, jelesül hogy teljesen kirántjuk a talajt azok lába alól, akik más véleményen vannak, határozottan új jelenség. Átvették az uralmat a kollektív narcisztikusok? Úgy tűnik, mintha semmifajta határa nem volna annak, hogy mit tekintenek a kollektív narcisztikusok bántónak a saját csoportjukra nézve. Egy másik csoport sikere, vagy egy kisebbség megnövekedett jogai a többség pozícióját veszélyeztetik. A kollektív narcisztikusok akképpen szeretnék védelmezni saját csoportjuk privilegizált helyzetét, hogy más csoportok létjogosultságát ássák alá. Gondolj arra is, hogy azok szemében, akik a saját csoportjuk számára szeretnének elismerést látni, a létező legszörnyűbb mulasztás az, ha a csoportjukat semmibe veszik. A kollektív nárcizmus logikája szerint az efféle bűntettet meg kell bosszulni. És ez utóbbi szót szándékosan használtam. Az egész jelenség igencsak kellemetlen táptalaja az ellentéteknek, sőt erőszaknak, amikor az efféle csoportok úgy érzik, hogy semmibe veszik őket, például a politikában. A kollektív narcisztikusok másoknál hajlamosabbak arra, hogy elégtételt követeljenek a grandiozitás elvesztéséért. A kollektív narcisztikusok tudatosan teremtenek fenyegető légkört a különféle csoportok között. Valójában nem is kell, hogy legyen bármiféle konkrét fenyegetés. Mivel ők óhajtják meghatározni a feltételeket, előfordulhat, hogy kitalált fenyegetésekkel akarják megmutatni a világnak, mennyire erősek ők maguk. Szemrebbenés nélkül blöffölnek, mert meg vannak győződve róla, hogy az igazság az ő oldalukon áll. Nem tudjuk egészen pontosan, hogy miként lehetne konstruktív módon kezelni ezt a problémát. A témában készült tanulmányok azt mutatják, hogy a kollektív nárcisztikus csoportokban található egyének önbecsülése igazából alacsony, érzéseik pedig negatívak. Ez eltér az egyéni narcisztikusoknál tapasztalt jellemzőktől, akik ugyebár, amint azt a könyv más pontjain láthattad, éppen ellenkezőleg, gyakran igen erős önbecsüléssel rendelkeznek, és roppant nagyra tartják magukat. A probléma tehát igen összetett, de ha a közösségi médiát használják fegyverként, akkor minden kétséget kizáróan olyan erővé válnak, amellyel számolni kell. Építeni a csoport túlzott önképét, úgy tűnik, hozzásegíti őket ahhoz az univerzális emberi szükséglet kielégítéséhez, hogy társasági kapcsolatokat ápoljanak. És hát mindenki szeretne valamilyen csoporthoz tartozni. Hogy még inkább megakadályozzuk a csoportok közötti ellenségeskedés eszkalálódását, jobban meg kell ismernünk a kollektív narcisztikusokat - az ugyanis egészen nyilvánvaló, hogy eltűnni nem fognak. A kollektív nárcizmus jelei Az efféle kollektíva tagjai elsősorban ellene vannak bizonyos dolgoknak, nem pedig mellette. Nemritkán jól kihallható negativitás van mindenben, amit tesznek és mondanak. Ennek nyomán a kérdés a következő: honnan tudhatod, hogy olyan csoportba kerültél, amelyet kollektív nárcizmus jellemez? Szerencsére van néhány jel, amire figyelhetsz. A csoport leggyakrabban egyetlen kérdés vagy egyetlen probléma körül formálódott. Nem létezik semmi fontosabb annál az egyetlen kérdésnél, ehhez képest minden másodlagos lehet csupán. A tagok roppant kategorikusan fejezik ki önmagukat. Minden fekete vagy fehér, érvelésükből elveszett mindenféle árnyalat. Ha nem vagy velünk, akkor ellenünk vagy. Miután a tagok kollektívában csoportosultak, nem is biztatnak senkit az önálló gondolkodásra. A csoport vezetője megköveteli, hogy mindenki pontosan ugyanúgy fejezze ki magát és pontosan ugyanúgy gondolkodjon. A csoporton belül tilos bármit is megkérdőjelezni, mindent pontosan kigondoltak előre. Minden válaszunk megvan már, amire szükségünk lehet - mondják. Az individualizmust száműzték ezekből a közösségekből. A csoportgondolkodás mindenek felett áll. Ezt az elhangzó érvekből is kihallhatod: Ezek az emberek ilyenek meg olyanok. Az a banda ilyen meg olyan. Főként arra törekednek, hogy egy és ugyanazon gondolatban egyesüljenek, nem pedig arra, hogy megpróbáljanak harmóniában létezni egymás mellett. És ezt a gondolatot - legyen az bármi - kőkeményen kontrollálják. Vessük ezt össze egy zenekarral! Mindenkinek más hangszere és más hangja van. Nem mindenki játszik állandóan, a vonósok néha bevárják az ötösöket és így tovább. De mégis együtt tudnak működni, mert ugyanazt a partitúrát követik. Ez a kollektív nárcizmusra nem érvényes. Ott mindenkinek trombitán kell játszania. Mindenkire ráerőltetik az uniformizált gondolkodásmódot. Muszáj, kötelező, mindenkinek ugyanazt kell csinálnia, ugyanúgy kell gondolkodnia. Senki sem gondolkodhat önállóan, mert már mindent eldöntötték előre. Fontos figyelmeztető jel az, ha valaki a következőt mondja: Nem kell meghallgatnunk őket. Nekünk már a kezünkben van minden válasz. Ez persze csupán egy illúzió. Nincsen senki, akinek a birtokában lenne minden válasz. De ezekben a kollektívákban megtagadják a dialógust, az ugyanis belső robbanáshoz vezethetne. Azokat, akik a csoporton belül kritikus véleményt fogalmaznak meg az uniformizálással kapcsolatban, brutálisan megbüntetik. Akik megkísérelnek egy másik irányba menni, azokat árulónak tartják, valamint gyanakvással szemlélik és a szégyen bélyegét sütik rájuk. A csoport mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy senki ne léphessen annak keretein kívülre. Aki nem ért egyet a csoport nézeteivel, azt egyszerűen rossznak és gonosznak tekintik. És az efféle embert sokkal keményebben megbüntetik majd, mint azt, aki soha nem is volt a csoport része. Logikus ez? Az igazat megvallva nem tudom én magam sem. A lojalitás követelménye olyan erős a csoporton belül, hogy nyíltan ki kell mutatnod a szolidaritásodat. Menj és kürtőid világgá, hogy mi mit gondolunk. Muszáj a világ füle hallatára elismerned, hogy alávetetted magad a csoport nézeteinek, még akkor is, ha nem találod őket logikusnak. Nem lehetsz passzív, mert akkor is megbüntetnek. A csoporton belül emellett idealizált vagy megszépített kép uralkodik azzal kapcsolatban, hogy tulajdonképpen milyen is a csoport. Őszintén hisznek abban, hogy ők az egyetlenek, akik kellően világosan látják a világot, hogy amit ők képviselnek, az valójában az egyetlen elfogadható nézet. Ha kollektív nárcizmusról van szó, mindenfajta tárgyilagosság eltűnik. Mi jobbak vagyunk. Minden pozitívumot megerősítenek és eltúloznak. A negatívumokat elnyomják és elhallgatják. És akad még egy rendkívül erőteljes ismertetőjel, amely mindig megmutatkozik, ha elég sok embert sikerül összeterelni és kollektív nárciz- must kifejleszteni: az agresszió úgy tenyészik, mint baktériumok az erős melegben. Elég hozzá egy helytelen, rossz gondolat, és máris mindenkinek felforr a csoportban az agyvize. Roppant sértődékenyek és ingerlékenyek, állandóan konfliktusba kerülnek, és ha olyan típusú személyiség vagy, aki szívesen kérdőjelez és vitat meg politikai dogmákat, akkor érdemes tudnod: ha egyetlen emberrel állsz le vitázni, magadra rántod az egész csoportot. Olyan ez, mint ha odasétálnál a méhkashoz és megpöckölnél egyetlen méhet a tízezerből. Könnyen meglehet, hogy nem éled túl a többi kilencezer- kilencszázkilencvenkilenc méh ellentámadását. Következmények Egy efféle csoportba akkor sem tudnál betörni, ha ez volna a vágyad. Szorosan összetartanak. Nem törődnek azzal, hogy te mint különleges egyéniség mit tudsz hozzátenni kívülről. A csoport része kell hogy legyél. A mai társadalomban többfelé láthatjuk ezt a jelenséget. Szinte bármely, megvitatásra érdemes kérdésben - és jelentős számú olyan kérdésben, amit egyáltalán említeni sem volna érdemes - látunk egyre nyilvánvalóbb mintázatokat, amelyekben egy bizonyos csoport olyan agresszív és agyafúrt módon viselkedik, hogy nyilvánvalóvá válik: nem kívánnak valódi vitát folytatni. A céljuk csupán annyi, hogy megsemmisítsék azt, akit valamilyen okból az ellenségüknek képzelnek. Ez az ellenség lehet egy másik csoport, akik valóban másképpen gondolkodnak; de olyan csoport is, akik az égvilágon semmit nem gondolnak, de a nárcisztikus kollektíva a fejébe vette, hogy ók az ellenség. Lehetnek ezek különálló egyének is, akik talán egy kicsit határozottabban álltak ki valami mellett, talán nem. Olyan egyének is lehetnek ezek, akik ugyan ki sem nyitották a szájukat, de pechjükre rossz csoporthoz tartoznak. Ha valaki a méhraj radarja elé került, annak befellegzett. Mit lehet tenni ez ellen? Tegyük fel, hogy ismered önmagad. Tisztában vagy azzal, hogy miként tudsz kellően erős maradni anélkül, hogy nárcisztikus viselkedésmintákba ragadnál és magadra haragítanál egy halom embert. Akkor hát nincs veszély? De, sajnos van, ugyanis továbbra is abban a világban élsz, mint mindenki más. Nehéz ellenállni változásoknak, ha nem eléggé éber az ember. a kulturális Korábban már figyelmeztettelek, hogy nem érdemes ujjat húzni a valódi narcisztikusokkal. És ez még mindig érvényes. Tartsd a távolságot, amennyire csak lehetséges, ne kockáztass fölöslegesen! Ha szeretnéd átismételni a tanácsaimat, lapozz vissza a 16. fejezethez, melynek címe: Megszabadulni a narcisztikustól. De figyelj a kollektív nárcizmus mintázataira is, amelyek néha a közvetlen környezetünkben virágoznak fel. A középkorban sok nőt kínoztak és végeztek ki, mert boszorkánynak tekintették őket. Ma már döbbenten, fejcsóválva nézzük ezt az őrültséget. Néhány embernek sikerült a többiek fejébe verni azt az elképzelést, hogy bizonyos nők boszorkányság révén képesek rossz termést előidézni, varázslat révén hajókat elsüllyeszteni, hogy a legénység és rakomány is odavesszen. Valaki feljelentett egy nőt, akin aztán elvégezték a kísérletet: kezét összekötözve a vízbe hajították. A logika szerint amennyiben valóban boszorkány, a víz nem lesz öt hajlandó befogadni, és ő ezért fel fog bukkanni a víz felszínén. Ha nem boszorkány, akkor a víz tárt karokkal fogadja majd. A nő az eredménytől függetlenül meghalt. Égjen örökké a pokol tüzében az, aki ezt a megoldást kieszelte. Mire valaki rájött, hogy nem működik a logika, addigra már százötvenezer nőt gyilkoltak meg. Hogyan képesek egyáltalán gyökeret verni az ilyen őrült elképzelések? És miért hallgatott bárki is rájuk? A válasz abban rejlik, hogy már korábban is létezett a világon a kollektív nárcizmus. Egyetlen gondolat köré szerveződtek, amely vagy logikus volt, vagy kitalált, vagy direkt gonosz. Aztán elhatározták maguk között, hogy e gondolat igaz. Utána legyilkoltak mindenkit, akinek ettől eltérő volt a véleménye. Egészen hibbant elképzeléseket igazságnak tekintettek, hogy ezáltal hatalmat gyakorolhassanak. Ellentmondani pedig nem mert senki. A kollektíva olyan erőssé vált, hogy veszélyes lehet akár csak az is, ha valaki kérdéseket tesz fel. Ezek a mintázatok megfigyelhetőek bizonyos modern politikai mozgalmakban is. A közösségi média remek táptalaja ennek a viselkedésnek. Azt tanácsolom, legyél különösen figyelmes az ilyen típusú mozgalmak szemlélésekor. Vizsgáld meg alaposan az érveiket, és a megfigyeléseid alapján döntsd el, hogy valóban logikus-e, amit mondanak. És azt is figyeld meg, hogy a kérdéses mozgalomban miként viszonyulnak azokhoz, akik eltérő véleményt alakítottak ki. Ne feledd, amióta világ a világ, az emberek különböző kérdésekben különböző nézeteket vallottak. Ebben nincsen semmi különös. Az viszont már felettébb sajátságos, amikor valaki meg akar semmisíteni mindenkit, aki másképpen gondolkodik. Ez ártalmas, sőt veszélyes is lehet, és egy efféle mozgalomnak aligha szeretnél a részévé válni. Gondolj, amit csak akarsz, válassz olyan szemléletet, ami tetszik, és vitasd meg azokat a kérdéseket, amelyeket jólesik. Itt és most nem az a fontos, hogy milyen szemléletet választasz. Az viszont nem egészséges, ha valaki az ellentétes véleményen lévőket alacsonyabban állónak tekinti és megkísérli elpusztítani őket. így kezdődnek a háborúk, a véres forradalmak, a zsarnoki diktatúrák. A náci Németországban, a régi Szovjetunióban és Mao Kínájában ez a fajta gondolkodás több tízmilliós népirtáshoz vezetett. Ha elkezdik elhallgattatni az embereket és behódolásra kényszeríteni őket azáltal, hogy megszabják nekik, milyen szavakat használhatnak, már tudjuk, hogy elkezdődött. 24. FEJEZET TULAJDONKÉPPEN HOGY IS JUTOTTUNK EL IDÁIG? Egy történetnek mindig négy oldala van: a te oldalad, az ö oldaluk, az igazság, meg ami valójában történt. Jean-Jacques Rousseau Eddig úgy tűnik, hogy valóban létező fogalom a nárcisztikus kultúra. Induljunk ki abból a feltételezésből, hogy trendről van szó. Tehát honnan érkezett ez a jelenség? A semmiből termett volna elő? Mi itt a tyúk és mi a tojás? Alighanem azzal kezdődött minden, hogy valaki úgy érezte, fölötte áll azoknak a szabályoknak, amelyek mindenki másra érvényesek. A kérdés csak az, hogy mikor történt mindez. Különféle elméletek vannak arra vonatkozólag, hogy miként jutottunk el idáig. Ha kezdőpontot szeretnénk találni, akkor én sokan másokhoz hasonlóan egészen az 1970-es évekig megyek vissza. Pontos évet aligha találunk, ennyire azért nem egzakt eseményről van szó. De az 1970-es években sok olyan a gátló és minimalisztikus viselkedési elemet feladtak, ami egyébként az 1960-as évek elejére jellemző volt. Az 1960-as évek második felében, és aztán az 1970-es években megváltozott a divat. A csőnadrágok helyett az extrém módon bő szárú nadrág lett a menő, megjelentek az óriási napszemüvegek. A színek rikítóak lettek. Nem véletlen, hogy sok, hetvenes évekbeli autó vagy rikító zöld volt, vagy narancssárga, vagy hirtelenkék. Azok a csillogó hetvenes évek Végre szabadon lehetett mindenki olyan, amilyen csak akart. A világnak ezen szegletében, amit nevezhetünk akár óvilágnak, sok tekintetben utánozzuk az USA-t. És ott sok minden történt az ötvenes és hatvanas években. A nők munkavállalása megváltozott, a szolgáltatás alapú gazdaság robbanásszerű növekedésnek indult. A média nagyobb terjedelemben kezdett foglalkozni a télapóval, mint Jézussal. A gazdaság erősödött, mindenki jobban élt. És persze ide is begyűrűzött a jelenség. Még az öreg, háborútól elfásult Európában is erősebben ragyogott a remény, mint valaha. Én magam vegyes érzésekkel gondolok a hetvenes évekre. A hidegháború idején nőttem fel, és gyermekként egyenesen rettegtem attól, hogy kitör az atomháború. Iskolás éveim alatt mindvégig a náci Németország második világháborús borzalmairól olvastam. Az ezután következő rendszerek, a kommunista Kína és a Szovjetunió újabb rémálmokat jelentett. Másrészről viszont, ha arra gondolunk, hogy a világ nem sokkal korábban képességének abszolút mélypontján állt, talán nem is annyira meglepő, hogy sokan új lehetőségeket szimatoltak. Valamikor ekkortájt kezdtek el a különféle csoportok tagjai kiállni a jogaikért. A feketék küzdöttek a diszkrimináció ellen, a nők harcba fogtak, hogy ne értékeljék őket kevesebbre a férfiaknál. Rengeteg példát lehetne mondani olyan mozgalmakra, amelyek számos jót teremtettek, és megadták a jövő alaphangját. Mostantól fogva jobb hely lesz a világ, ehhez nem férhet kétség. Ez természetesen egy végletesen, sőt szinte szemtelenül leegyszerűsített történeti leírás, de tény az, hogy a konformista társadalom lassan nonkonformista társadalommá változott: a drogkultúra és a hippik a hatvanas években, diáklázadások 1968-ban. Enyhén szólva nagyon nonkonformista. Elavulóban a befelé fordulás - divatban az extrovertáltak 1972-ben kezdtem az iskolát. Valamikor az általános iskolai éveim alatt történt, hogy a fókusz áthelyeződött a befelé fordulásról a kifelé fordulásra. Szokásom volt túl sokat beszélni, és a szüleim minden egyes szülői értekezleten meghallgathatták, hogy habár a fiuk ügyes az iskolában, azért mégiscsak túl sokat beszél. Megkérnék, hogy ezt hagyja abba? Érdekes módon a tanárok kérték meg a szülőket, hogy oldják meg a problémát, ami manapság nem feltétlenül jellemző. A jelenség viszont a magasabb osztályokban megszűnt. Az extrovertáltabb fiatalokat kezdetben utasították, hogy üljenek nyugodtan és figyeljenek - egy idő után azonban elkezdték buzdítani az introvertáltabb gyermekeket, hogy lépjenek elő, és töltsék be jobban a termet. Mutasd meg magad, foglald el a helyet! Nem tudnám megmondani, hogy mindez mikor történt, a probléma azonban a következő: az extrovertáltaknak semmi kedvük nem volt csendben maradni, míg az introvertáltak mást sem szerettek volna jobban, mint éppen ezt. Saját, teljesen személyes véleményem szerint mindkét látásmód helytelen, hiszen mindkét változat durva becslések szerint a gyermekek felét diszkriminálta. De az érdekes az, hogy ez a váltás egyáltalán megtörtént. Ahelyett, hogy a visszahúzódást értékelték volna, elkezdték díjazni ennek ellenkezőjét, azt kérve, hogy mindenki mutasson meg többet magából. Lehetséges, hogy ez az önhangsúlyozás térnyerésének következménye? Korábban a befelé fordulás volt a norma legalábbis ott, ahol én felnőttem -, most viszont a kifelé fordulás lett az. Manapság mindenkinek mutogatnia kell önmagát. Hm, talán valóban így áll a helyzet. Human potential movement Kezdetben olyan csoportokért küzdöttek, gondolták, diszkrimináció fenyegeti őket. akikről azt A fókusz ezt követően a human potential movementre (magyarul „az emberi potenciál-mozgalomra”) helyeződött. Ennek a mozgalomnak valójában nem valamifajta öncsodálat volt a célja, hangsúlyozták. hanem a befelé pillantás fontosságát Kaliforniában szemináriumokat kezdtek tartani Abraham Maslow szükségletpiramisáról. Fiziológiai szükségletek: étel, víz, levegő, lakhely. Biztonsági szükségletek: biztonság, stabilitás. Szociális szükségletek: család, barátok, szerelem. Az egó szükségletei: önbecsülés, hatalom, megbecsülés. Önmegvalósítás: légy az, ami akarsz. Maslow véleménye már kezdetben is az volt, hogy senki nem léphet felfelé ezen a lépcsőn máshogy, csak egyesével: egy vagy több fokot nem lehet átugrani. Ezt a kérdést aztán sokat vitatták, mostanra azonban meglehetős egyetértés uralkodik abban a tekintetben, hogy valóban ez az elmélet a leginkább helyes. Nehéz bármit is elérni, ha nincsen ételünk vagy vizünk. A félelem érzete nem segít szociális kapcsolatokat teremteni. Önbecsülést építeni nehéz úgy, hogy nincsenek a környezetünkben emberek. Maslow a maga idejében azzal érvelt, hogy nagyon kevés olyan emberrel találkozott, aki valóban a legmagasabb fokon, az önmegvalósítás stádiumában tartózkodott volna. És ez érthető is, elvégre az önmegvalósítás különösen komplikált számos, ugyanolyan bonyolult perspektívából nézve. De Maslow közvetlenül az önmegvalósítás alá helyezte az önbecsülést. Az önmegvalósítás nehéz dolog. Az önbecsülés viszonylag könnyű. És összhangban azzal, hogy egyre többen kezdtek érdeklődni önnön fejlődésük iránt, elvetették a szinte reménytelen önmegvalósítást mint legmagasabb célt, és az önbecsülés jóval józanabb gondolatára cserélték. És miért is ne? Most, hogy végignézem az aktuális irodalmat, végtelen számú információt és eszmefuttatást találok az önbecsülésről mindenféle könyvekben, újságokban, dokumentumfilmekben, sőt még gyermekműsorokban is, de az önmegvalósításról viszonylag kevés szó esik. Maslow-nak talán mégiscsak igaza volt. Azt a célt valóban nehéz elérni. Az önsegítés gyakorlata formálódni kezd Az 1960-as években a cél a közös csoportfejlődés volt, ezt azonban feladták, és helyébe csábítóbb és csillámlóbb fókusz lépett, amely már csakis az énre helyeződött. Na most aztán divatos dolog lesz önmagunkra helyezni a hangsúlyt. Itt az idő, hogy én foglaljak helyet. Ez valójában teljesen logikus, hiszen az individualizmust korábban nem gyakorolták különösen szervezett formában, tehát úgy érezhették, hogy ideje lesz kipróbálni ezt is. Ebben az összefüggésben gyakran idézik az ismert írót, Tom Wolfe-ot, aki szerint ahelyett, hogy minden újonnan szerzett gazdasági előnyt a világ jobbítására fordították volna, inkább arra költötték, hogy önmagukon segítsenek. A legnagyobb nyertesek egyike az est volt (igen, kisbetűkkel írandó), mely az Erhard Seminar Training rövidítése. Több százezer ember fizetett vagyonokat azért, hogy különféle kurzusokon elsajátítsa annak képességét, miként helyezze magát előtérbe, és hogy azután elmagyarázhassa a többieknek, hogy ők felelősek saját személyes sorsuk alakulásáért, meg hogy senki ne érezze magát áldozatnak, mert hiszen mindenki képes formálni a saját jövőjét. Figyelem: ez nem nárcizmus. Ezek olyan dolgok, amelyekben még én is teljes mértékben hiszek. Meg vagyok győződve róla, hogy képesek vagyunk mi magunk felépíteni a saját valóságunkat, amilyennek mi akarjuk azt látni, ha erre a célra fókuszálunk. Továbbá én is azon a véleményen vagyok, hogy a saját magam iránti felelősség főképpen az én vállamon nyugszik. Számos példát találunk olyan emberekre, akik belátták ennek igazságát, és ennek köszönhetően többé nem másoktól várták a segítséget: elkezdték felépíteni önmagukat, a családjukat, a vállalkozásukat és az életüket. Eddig tehát valójában nincsen semmi különös. Az önsegítés mára olyan mértékben vált társadalmunk integrált részévé, hogy már azt sem nagyon tudni, hol kezdődik és hol végződik. Iskolás gyermekek jógázni tanulnak, a börtönlakók mindfulness-tanfolyamra járnak. Mentális edzők specializálódtak minden elképzelhető célra. Ennek lényege hevenyészve kifejezve: képes vagy rá. Ennek nyomait igazából megtalálhatjuk abban a könyvben, amely minden idők egyik legkelendőbb szakkönyve: Napoleon Hill Gondolkodj és gazdagodj! című. műve. Először 1937-ben jelent meg, és egyes adatok szerint felfoghatatlan mennyiségben, 70 millió példányban kelt el eddig világszerte. A könyv lényege röviden az, hogy erős mentális fókusz segítségével valójában megteremthetünk mindent, amit szeretnénk, sőt még betegségeket is gyógyíthatunk. Meg kőgazdaggá is válhatunk. És ennek tetejébe még mindenki megbecsülését is elnyerhetjük. Szinte határa sincs annak, mi mindent tehetünk meg e módszer alkalmazásával. Egy másik nemzetközi irodalmi siker az ausztrál Rhonda Byrne könyve, A titok volt. Ezt 2006-os megjelenése óta szédítő mennyiségben, 30 millió példányban adták el világszerte. A könyv üzenete a következő: megkaphatsz mindent, amit csak szeretnél, feltéve, ha kellően erősen akarod. Fókuszálj nagyon erősen, hogy mit szeretnél elérni, és eléred. Bár most, hogy jobban belegondolok, éppen ez a gondolat ennél jóval régebbi. Jézus már a Bibliában is említést tett a hegyeket megmozgató hitről. Úgyhogy voltaképpen ki tudja? Akárhogyan van is, azok a módszerek, amelyek a legteljesebb boldogságot és sikert, valamint önmagunk legjobb verziójának elérését célozzák, folyamatosan változnak, és ez önmagában még nem része az önsegítés gyakorlásának. De nyilvánvaló nyomokat találunk, amelyek egyenesen egy olyan társadalomba vezetnek minket, amit alighanem nem látott előre senki sem. Mert hiszen mi történik akkor, amikor az ember boldog és gondtalan szeretne lenni… ahhoz azonban nem igazán fülik a foga, hogy felgyűlje az ingujját és elvégezze a munkát hozzá? Amikor túlságosan megerőltetőnek tartja azt, hogy naplót vezessen a mindennapjairól, hogy mit tett, evett és gondolt? Ha most azonnal meg akarja kapni azt a mesebeli luxuséletet, de még arra sem hajlandó, hogy rendezze zavaros gondolatait? Mihez vezet ez? És valójában itt kezd igazán kirajzolódni előttünk a nárcisztikus kultúra egyébként meglehetősen diffúz fogalma. Amikor valaki mindent akar anélkül, hogy bármit is tenne érte Ennek legegyszerűbb módja természetesen az, ha úgy teszünk, mintha mindenünk máris meglenne. A nárcisztikus elemében érzi magát akkor, ha fantasztikus víziókat kell felfesteni, aztán úgy tenni, mintha már célba is ért volna. Elkezd olyan életet élni, mintha a víziói már valóra váltak volna. Nem azt akarom mondani, hogy el kell fogadnunk a sorsunkat, és megmaradni az eddigi „nyomorban”. Ha sikerült felismerni egy problémát az életedben, és eltökélted, hogy megoldod, akkor örömmel felmá- szok a barikádokra és drukkolok neked. Ha azonban valaki elolvas egy könyvet az önmegvalósításról, aztán azzal a gondolattal teszi félre, hogy hát én ezt már mind tudtam, az nem működik. Amíg nem próbálod ki azokat a módszereket, amiket az aktuális könyv javasol, nem fog történni semmi. Semmi sem lesz jobb, a probléma pedig továbbra is fennáll - rosszabb esetben tovább romlik a helyzeted. A potenciális nárcisztikus, aki valamilyen formában talán mindany- nyiunkban ott él egy kicsit, már most a célban akar lenni. Egy kicsit olyan ez, mintha túl könnyen hozzáférnénk az olcsó tökéhez. Kölcsönözhetek pénzt és elegáns életet vásárolhatok magamnak, és közben kelthetem azt a látszatot, hogy minden fillérért keményen megdolgoztam, ahelyett, hogy valóban megdolgoztam volna érte. Valahol még a nárcisztikus hajlamokkal rendelkező embernek is el kell végül fogadnia, hogy semmi sincs ingyen. Ha meg akarjuk kapni, amit szeretnénk, az bizony mindig valamifajta költséggel jár. 25. FEJEZET ÖNBECSÜLÉS - JÓ EZ, VAGY ROSSZ? Mindenkinek, aki szörnyekkel küzd, ügyelnie kell, hogy ne váljon közben ő maga is szörnnyé. Friedrich Nietzsche A könyv elején ejtettem pár szót az önbecsülésről. Nézzük meg röviden, vajon van-e bármiféle kapcsolata az önbecsülésnek a társadalom jelenlegi állapotához. Alapjában véve természetesen jó hír az, hogy a világban növekedést mutat az önbecsülés mértéke. Azok az emberek, akik jól érzik magukat a bőrükben, nagy általánosságban is jobban érzik magukat, kevesebb fizikai és lelki panaszuk van. Tovább élnek, produktívabbak, és kevesebb problémát okoznak másoknak. Létezik ugyanakkor egy csoport, amelyik egyre rosszabbul érzi magát, és a jelenségért sokszor a közösségi médiát okolják. Annak lehetősége, hogy állandóan a bolygó legjobb, legcsinosabb, leggazdagabb és legnépszerűbb lakóival vethetik össze magukat, nem csupán pozitív következményekkel jár. Jordan Peterson, a kanadai pszichológus, a 12 szabály az élethez, így kerüld el a káoszt! című könyvében azt írja, hogy nem szabad úton- útfélen összehasonlítgatnunk magunkat másokkal, sokkal érdemesebb a mostani énünket a tegnapi énünkkel összevetni. Magától értetődően rengeteg dolgot lehet eltanulni például azoktól, akik már elérték a sikert. De kizárólag addig a pillanatig, amíg az összevetés motivációt ad, valamint erőt ahhoz, hogy tovább dolgozz céljaid elérésén. Máskülönben igen nagy lesz annak a kockázata, hogy demotiválóan hat majd rád az, ha egy igazán sikeres emberhez méred magad. Ilyenkor inkább gátol, semmint inspirál az összevetés. Könnyen arra a következtetésre juthatunk ilyenkor, hogy ilyen sikeres én bizony nem leszek soha, mint ez meg az az ember vagy csoport, és ilyen esetben valóban célravezetőbb a tegnapi önmagunkhoz hasonlítanunk magunkat. Ebben az esetben kis szerencsével némi javulást vehetünk észre. A kétféle látásmód között valóban hajszálvékony a határ, úgyhogy jó, ha nagyon éberek vagyunk. És gondolj csak bele! Az internet előtti időkben az ember a testvérével hasonlította össze magát, meg a szomszéddal, a barátjával, vagy egy olyan pasassal, aki a szomszéd városban lakott és akiről esetleg hallottuk, hogy megcsinálta a szerencséjét. A világháló révén viszont információt szerezhetünk minden terület világbajnokairól. Egyetlen gombnyomással megtudhatjuk, hogy ennek vagy annak a területnek az első számú embere mit csinált, mennyi pénzt keres, hogyan él, hogy a gyermekei egészen pontosan mennyire boldogok, és így tovább. Minden közszemlére van bocsátva. Olyan ez, mintha egy tízesztendős, énekesnői vágyakkal rendelkező kislány Beyoncéval vetné össze magát. Inspiráció vagy önbizalom-gyilkosság? Ha rossz attitűddel vágunk neki a dolognak és túl sokat bámuljuk a többieket, az azzal a kockázattal jár, hogy teljesen kiégünk. És semmi kétség nem férhet hozzá, hogy az ilyesmi képes egyenesen az alagsorba taszajtani az önbecsülésüket. Különösen abban az esetben igaz ez, ha olyanokat figyelünk, akik valóban megdolgoztak a sikerért, ez fenyegeti ugyanis a legborzasztóbb módon egyesek lelki jóllétét. Akkor már könnyebb elfogadni azt, hogy egy embertársunk milliókat nyer a lottón. De vajon miért? Nos azért, mert úgy gondolom, hogy nekem magamnak is megvan a lehetőségem arra, hogy nyerjek a lottón. Hanem az az ember, aki húsz éven át dolgozott, mint az őrült, feláldozta magát és mindenét, egyetlenegyszer sem ment el bulizni, nem vásárolt egyetlen BMW-t sem, csakis a saját víziójára áldozta minden pénzét és egész lényét - és azután elérte célját, sikeres lett, talán híres is, és súlyos pénzeket keres -, na ez az ember jelenti számomra az igazi fenyegetést. Az ő teljesítménye mellett az enyéim kínosan szánalmasnak tűnnek fel. Erős önbecsülés = sikeres élet? Sokáig hittem, hogy így áll a dolog. Persze a sikert többféleképpen is definiálhatjuk. Nem kérdés, hogy teljes mértékben egyénfüggő, hogy sikeresnek tekintjük-e magunkat, avagy sem. A Kudarcokkal körülvéve című könyvemben sok szó esik arról, hogy miként írhatod le a saját sikeredet, úgyhogy e helyütt csak konstatálom azt, hogy a siker definíciója teljességgel attól függ, hogy kit kérdezel. Vannak azonban érdekes megállapítások, amelyekből tanulhatunk. Léteznek olyan pszichológiai eszközök, amelyek egy ember alapvető értékrendjét egy egész sor személyes tulajdonsággal kapcsolják össze, és az önbecsülés egyike ezeknek. Úgy tíz évvel ezelőtt átfogó vizsgálatot készítettek különféle szakmák képviselői között, és amikor én magam is készítettem egy elemzést, akkor valahol a középmezőnyben végeztem. Az önbecsülésemről az derült ki, hogy sem túl nagy, sem pedig nem riasztóan alacsony, hanem amolyan éppen elegendő. Maradjon közöttünk, de azt hittem - és reméltem -, hogy ennél magasabb értéket érek el. Azért megkérdeztem a kapcsolattartómat, hogy önbecsülés tekintetében melyik szakma képviselői érték el a legmagasabb pontszámot. A kapcsolattartó azt mondta, hogy tippeljek, én pedig azt feleltem, hogy alighanem az elit sportolók, vagy esetleg az igazán nagy vállalatok vezetői, vagy a neves egyetemek magas státuszú pozíciókban dolgozó professzorai. Ugyanis összekapcsoltam a magas önértékelést a valódi teljesítménnyel. A kapcsolattartóm csak rázta a fejét. A helyes válasz ugyanis az volt, hogy a disznótenyésztők (pig farmers). Ezek az emberek mindent összevetve tökéletesen elégedettek voltak önmagukkal, nem kellett bizonyítaniuk semmit senkinek. Az, hogy mások mondjuk mit gondolnak a szakmaválasztásukról, a legkevésbé sem érdekelte őket. Ezen modell szerint a legtöbb magasan teljesítő ember - szakterülettől majdhogynem függetlenül - alacsony önbecsüléssel rendelkezett, nekik ugyanis rengeteg dolgot kellett bizonyítaniuk. Sosem voltak elégedettek semmivel a világon, ezért aztán csak küzdöttek tovább. Jó ez, vagy rossz? Nehéz megmondani. Ugyan valóban létezik egyfajta kapcsolat önbecsülés és jobb teljesítmény között, de a kutatások egyre inkább azt mutatják, hogy félreértettük az egész jelenséget. Sokkal inkább arról van szó, hogy a jobb teljesítmény idézi elő a jobb önbecsülést - tehát éppen fordítva áll a dolog. Kénytelen vagyok elismerni, hogy én magam egész idő alatt rosszul gondoltam. A siker és a teljesítmény nem minden, hiszen lehetünk elégedettek az egészen kevéssel is, ez egyértelmű. A siker egyik tényezője lehet az is, hogy nem hecceljük magunkat szükségtelenül. És erős önbecsüléssel minden bizonnyal könnyebb megbecsülni azt és hálásnak lenni azért, amink máris van. Ezenkívül vannak más tényezők is, amelyek bezavarnak az eredménybe. Az első társadalmi csoportba tartozó fiataloknak például jobb az önbecsülésük és az átlagos jegyeik is, mint a hármas számú csoporthoz tartozóknak. A gyenge önbecsüléssel rendelkezők közül egyesek rosszul teljesítenek, ezek azonban gyermekkorból eredeztethető problémákra vezethetők vissza, például alkoholista szülőkre. Egész egyszerűen roppant nehéz volt bizonyítani azt, hogy éppen az erős önbecsülés vezet-e automatikusan sikerhez. Ha az öncsodálat képessége garancia volna a sikerre és csúcsteljesítményre, akkor például az amerikai fiatalok jóformán mindenben a legjobbak lennének az egész világon. Vagy a svédek, ha már itt tartunk. Az adatok a két nép fiataljainak összevetésében nem különböznek nagy mértékben. Egy tanulmány kimutatta, hogy az amerikai nyolcadikasok 39 százaléka erős bizalommal volt képességei iránt, és meg volt győződve arról, hogy sikerrel veszi matematikai tanulmányait. Ehhez képest a délkoreaiaknak csupán 6 százaléka gondolta ugyanezt. Amikor valódi eredményeket vetettek össze, a dél-koreai gyermekek gyakorlatilag lemosták a pályáról amerikai sorstársaikat. Ugyanez a helyzet itt Svédországban: az eredmények egyre rosszabbak, miközben a fiatalok minden évben egyre jobban érzik magukat. Ez utóbbinak őszintén örülök, hiszen azt kívánom, hogy mindenki jól érezze magát a bőrében, ugyanakkor nyugtalan is vagyok hosszú távú sikereik és boldogulásuk miatt. Nehéz karriert építeni arra, hogy az ember elégedetten sétálgat fel s alá. Ennél talán egy kicsit többre volna szükség. Meglehet, hogy túlzottan kritikus vagyok, de a kérdés kétségtelenül összetett. Pumpáljuk fel mindenki önbecsülését! Mi a legrosszabb, ami történhet? Ha ki szeretnénk deríteni, hogy valójában mi idézett elő mit, akkor szigorúan tudományos módon kell eljárnunk. Ennek egyik eszköze az, hogy különféle kezelésben részesítünk különböző csoportokat, aztán megnézzük, mi történik. A dolog itt válik igazán izgalmassá, ugyanis efféle kutatásokat valóban végeztek. A kísérletben középszerű hallgatók vettek részt, akiket két csoportra osztottak. Mindkét csoport kapott hetente egy levelet, amelyben egy bizonyos megoldandó feladat szerepelt. Az „A” jelű csoport csak a feladatot kapta meg, semmi kommentárt, semmi mást. Csak ennyit: csináld meg. A „B” jelű csoport egy másik levelet is kapott, amiben mindenféle, önbecsülést erősítő megjegyzéseket olvashattak. Például adatokat arról, hogy a gyenge teljesítmény levert hangulatot eredményezett, meg annak érzését, hogy nem ér annyit, mint a többi diák. A levélben utalás is szerepelt egy (kitalált) tanulmányra, amely szerint az erős önbecsüléssel rendelkező hallgatók nem csupán jobb jegyeket szereztek, de az önbizalmukat is sikerült magasabb szinten tartaniuk. Úgyhogy fel a fejjel - és az önbecsüléssel! Utána újra megíratták mindenkivel a dolgozatot. Néha jó dolog, ha az ember próbára teszi az előítéleteit. Az eredmény ugyanis korántsem az volt, amit a kutatók jósoltak. Az „A” jelű csoport, akik csak megoldandó feladatokat kaptak, körülbelül ugyanolyan eredményt értek el, mint korábban, sem jobbat, sem rosszabbat. A „B” jelű csoport tagjainak eredménye, akik a feladatok mellett önbizalomnövelő levelet is kaptak minden héten, jelentősen leromlott. A százpontos dolgozatban a korábbi 57 pontos eredményük 37-re csökkent. A rendszerető olvasó most talán azt gondolja, hogy a „B” csoport gyengítve érezte magát annak ellenére, hogy minden héten megkapták az önbizalom-növelést. Talán éppen fordítva működött a dolog, ahogyan azt a kutatók elképzelték? Hiszen könnyen meglehet, hogy a hallgatók nem hitték el, ami az önbizalom-növelő levélben állt, nem igaz? A kutatók ennek is a végére kívántak járni. Meg is történt; méghozzá úgy, hogy megmérték mindkét csoport önbecsülését. És vicces módon az derült ki, hogy a kísérlet végén a „B” csoport tagjai remekül érezték magukat a bőrükben. Az önbecsülésük nőtt. Sokkal jobban érezték magukat, mint az „A” csoport, annak ellenére, hogy az eredményük erre enyhén szólva nem adott okot. Hogyan magyarázható ez? Egyáltalán nem jó hír ez egy olyan kultúra számára, amely mintegy céljának tekinti, hogy önbecsülést és önbizalmat öntsön az emberekbe. A jegyzőkönyv kedvéért leszögezem: a legkevésbé sem voltam elégedett, amikor e kutatás eredményéről olvastam. Én ugyanis mindig azon a nézeten voltam, hogy az önbecsülés fontos a jobb teljesítmény eléréséhez. Sokkal jobb az, ha jól érzi magát az ember, mint ha rosszul érzi magát. És mégsem tudok nem töprengeni rajta. És a némiképp nyugtalanító az, hogy mindez milyen kapcsolatban állhat a nárcizmussal. Tulajdonképpen mi is a lehet a végkövetkeztetés minderre? Az erős önbecsülés egyfajta kétélű kard. Egy bizonyos határig remekül működik, aztán fennáll a veszély, hogy elvadul. Hogy teljesen világos legyek: semmiképpen nem állítom, hogy a helyes megoldás az, ha napjainkat önmagunkban erősen bizonytalankodva töltjük, utáljuk magunkat és mindenfajta önbizalmat elveszítünk. De nem feltétlenül baj az, ha nem gondolkodsz magadon meg az önmagadhoz való viszonyodon túl sokat. Az, hogy a csoport javára fókuszálsz, és időt és energiát fektetsz abba, hogy másokat magasabb szintre emelj, nem feltétlenül jelenti azt, hogy gyűlölöd önmagad. Elvileg tudni kell jól teljesíteni úgy is, hogy közben nem hizlaljuk gigantikusra az egonkat. És éppen ez volt azon mozgalmak lényege, amelyek az emberek önbecsülését kívánták építeni. Az önbecsülés-építés trendje már régóta tart, én pedig megismétlem: alapjában véve jó dolognak tartom, hogy elfogadjuk és kedveljük önmagunkat, és hogy érdemesnek tartsuk magunkat a jó életre. De amiképpen láttuk, ennek kockázatai is vannak. És ezek egyikét-másikát nem lehet eléggé komolyan venni. A könyv írásának idején egy egész sor emberrel vitattam meg az önbecsülés kérdését. Néhány alkalommal - hadd mondjam ki nyíltan - pokolian dühös vitákba keveredtem. És néhány vitapartnerem különösen negatívan reagált. Szóval azt szeretnéd, hogy szünet nélkül gyűlöljük magunkat, mi? Ezt akarod mondani? A túlsúly ellentéte nem az anorexia. Az önutálat és a nárcizmus között széles a spektrum. Egyesek azzal töltik az életüket, hogy aktívan utálják önmagukat, és rajtuk segítenünk kell. De becsülheted magad anélkül, hogy közben patologikus és káros önszeretetet fejlesztenél ki. Amiképpen korábban említettem: amikor az önmagadra irányított fókusz másokra már káros hatással van, akkor tudhatod, hogy túl messzire mentél. Ilyenkor veszélyesen közel kerültél a nárcisztikus viselkedésminta határához - vagy már át is lépted, csak éppen nem tudsz róla. Kérdés azonban az, hogy nem lőttél-e már akkor túl a célon, amikor olyasvalakire lett káros hatással az egész, aki talán a többieknél is fontosabb számodra: méghozzá önmagadra. Azért legyünk nagylelkűek azzal az embertársunkkal, aki felismeri önmagát ebben a problémában: talán nem teljes mértékben a te saját hibád, hogy mentálisan ott tartasz, ahol. A nárcisztikus kultúra valóban terjeszkedik, amint azt sok kutató és pszichológus állítja. Ez nem egyetlen egyén felelőssége. Ki tudja, talán elhitették veled, hogy mindennek egyszerűnek kell lennie, és hogy már jó előre a legjobbat érdemied mindenből. Hogy nem kell megerőltetned magad, és hogy ostoba a világ, ha nem adja meg neked azt, amit érdemelsz. Ez vajon ismerősen cseng? Ebben az esetben tudod, mit kell most tennünk: nézzük meg egy pillanatra a szüléidét. 26. FEJEZET HOGYAN HATOTTAK AZ 1970-ES ÉVEK A SZÜLÉINKRE? Az emberek néha nem akarják meghallani az igazságot, mert nem szeretnék, ha lerombolnák az illúzióikat. Friedrich Nietzsche Hadd emlékeztesselek arra, hogy mivel is készülünk éppen foglalkozni: lehetséges okokat próbálunk találni arra, hogy miért indult egyre nagyobb terjedésnek a narcisztitkus kultúra. A világnak ezen szegletében trendnek tekinthető, hogy idősebb korban szánják rá magukat a gyermekvállalásra, mint néhány generációval ezelőtt. Sokan hosszabb ideig tanulnak, utána egy év szünetet tartanak és utazgatnak, aztán pár évig dolgoznak, vagy (megpróbálják) megvalósítani önmagukat. Amikor mindezzel megvannak, családot alapítanak. Manapság nem szokatlan, ha valaki a negyvenes éveiben vállal először gyermeket, ami viszont az 1950-es években teljes mértékben elképzelhetetlen lett volna. Számít-e ez bármit egyáltalán? Ha fizikailag bírja az ember, és erre a korára már az anyagi helyzete is rendeződött, akkor voltaképpen ez a jobb megoldás? Határozottan jobbnak tűnik, mint tizenhét esztendősen gyermeket vállalni. Tudatában vagyok annak, hogy sokféleképpen lehet szemlélni a kérdést, de egyfajta mintázatot mégiscsak kisejthetünk ebből. Aki a negyvenes éveiben vállal gyermeket, az addigra már berendezte valahogyan az életét. Megtalálta a rutinjait, egy egész sor szokást fejlesztett ki, jókat és rosszakat egyaránt, amelyektől annál nehezebb megszabadulni, minél idősebb valaki. Egy olyan szokás, amit már húsz esztendeje gyakorlunk, jóval mélyebb gyökeret vert bennünk, mint az, ami - mondjuk - csak hat hónapja kezdett kialakulni. És akkor most figyelmen kívül hagyjuk azt az egyszerű tényt, hogy egy huszonöt esztendősnek több energiája van, mint egy negyvenévesnek. Tulajdonképpen már 17-18 esztendősen gyermeket kellene vállalnunk. De nyugalom, ezt azért igazán nem javaslom. De az evolúció, úgy tűnik, mégiscsak így formált meg minket. Másrészről viszont a negyvenévesnek, amint említettem, nagyobb az élettapasztalata. Jóval nagyobb. Magabiztosabban mozog a világban, és nemritkán gyermekvállaláshoz szükséges pénzügyi rendelkezik a stabilitással is. Megtanulta kontrollálni önmagát. Remélhetőleg begyakorolta azt is, hogy akkor is őrizze meg a nyugalmát, amikor valami nem úgy megy, ahogyan kellene. Amiképpen az gyermekek esetében elő szokott fordulni. Kiből lesz tehát a legjobb szülő? Fogalmam sincs. Viszont: minél később szánod rá magad a gyermekvállalásra, annál kevesebb gyermeket tudsz vállalni. Az én gyermekkoromban az egy családra eső gyermekek száma Svédországban 2,1 volt. Aztán ez a szám 1,5-re süllyedt, majd ismét 1,8-ra nőtt. Egykék mindig is voltak, és egyre gyakoribbak lesznek. Nekem egyetlen testvérem van. Mindkét szülőmnek van három, az ő szüleiknek meg átlagban egyenként hat. Mi történt? Korábban több gyermekre volt szükség, hogy biztosítsák a család megélhetését, de összhangban azzal, hogy egyre több társadalom kerül egyre jobb anyagi helyzetbe, a gyermekek száma csökken. Ezeket az adatokat nem lehet kétségbe vonni, és senki nem is kérdőjelezi már meg ezeket. A jobb pénzügyi helyzet kevesebb gyermeket eredményez. Ráadásul mostanra elenyésző a gyermekhalandóság is. Az 1900-as évek elején a nagyon szegény Svédországban megesett, hogy valakinek tíz testvére volt, amiből csak öt élte meg az ötödik életévét. A gyermekhalandóság azáltal csökkent, hogy a társadalom gazdagabb lett. Afrikában most olyan szinten van a gyermekhalandóság, amilyenen Európában az ötvenes években volt. Erről nem beszélnek olyan sokat, de a fejlődés valóban előrehaladt. Most nyilván azt kérdezed magadban, hogy miféle köze van ennek a nárcisztikus kultúrához. Feltételezhetjük, hogy amennyiben valakinek csak egyetlen gyermeke van öt helyett, akkor az a gyermek roppant fontos lesz a számára. Hiszen az a gyermek jelenti leszármazottainak száz százalékát. Mit tesz hát az, aki csak egyetlen példánnyal rendelkezik a legfontosabb dologból a világon? Természetesen megpróbálja a lehető legjobban gondját viselni. Védelmezi mindentől, ahogyan csak tudja. Semmi bajnak nem szabad történnie, hiszen talán nem lesz második esély. Odafigyel egyetlen gyermekére, óvja, félti, vigyáz rá, és minden szükségletét megpróbálja olyan módon kielégíteni, ahogyan száz esztendővel ezelőtt még csak meg sem próbálta volna egyetlen szülő sem. Nem is lett volna lehetséges, ha volt - mondjuk - tíz gyermeke. Tedd még hozzá ehhez az egyenlethez azt, hogy sokan, akik az átlagosnál idősebb szülőkkel nőttek fel, és ráadásul agyonkényeztették őket, megszokták, hogy maximális figyelemben részesülnek. Abban a pillanatban, hogy meglátták a napvilágot, észrevették, hogy a világ középpontjában tartózkodnak, és garantáltan tudják, hogy borzasztó fontosak a szüleik számára. Mostanra már felnőttek, készen állnak arra, hogy kilépjenek a nagyvilágba szerencsét próbálni. Szóval milyen köze is van ennek az egésznek a nárcizmushoz? A repülés „veszélyei” Egy hosszabb repülőút alkalmával a feleségem és én a helyünkön ültünk és olvastunk. Mögöttünk középen egy nő ült, az ö ölében egy gyermek, aki szünet nélkül az ülésem támláját rugdalta. Mindenki, akivel történt már hasonló, tudja, hogy egy idő után tökéletesen lehetetlen bármi másra koncentrálni, mint a rugdalózásra. A feleségem hátrafordult, és rászólt a gyermekre, hogy azonnal hagyja abba a rugdalózást. Abba is hagyta azonnal. De az igazán érdekes az anyuka reakciója volt, ö ugyanis ezt mormogta: azért nem kell ennyire mérgesnek lenni. Ha valaki megkér valakit, hogy a következő két órában ne rugdalja a hátát, ezek szerint egyenlő azzal, hogy az illető mérges. Szeretném hozzátenni, hogy a feleségem a legkevésbé sem volt mérges. Teljes mértékben nyugodt volt, csak a tekintete talán némiképp, nos, határozott volt. De miért nem szólt rá a gyermekre az anyuka maga? Alighanem ő sem örült volna, ha valaki az ő ülését rugdalja folyamatosan, de azért nem faggattuk ki őt a dologról. Hanem amikor leszálltunk, ellenséges pillantásokkal illetett minket. Az ember azt hihette volna, hogy felpofoztuk a fiát. Hogyan normalizálhatók a nárcisztikus tendenciák? Emlékszem egy sokkal régebbi alkalomra, amikor a lányom hazajött az óvodából, és kijelentette, hogy ő egy hercegnő. Meglepetésemben egyetlen válaszra futotta: Nem, aranyom, nem vagy hercegnő. Gonosz dolognak tűnhet, ha valaki nem engedi a gyermekeit abban a téveszmében élni, hogy hercegnők, futballsztárok, influenszerek, jövőbeli valóságshow-sztárok, YouTube-fantomok, vagy csak egyszerűen a legcsodálatosabbak a világon. Hadd álmodozzanak csak arról, hogy együtt fociznak majd Zlatannal. Vagy hogy egy herceghez mennek feleségül, és megkapják a fele királyságot. Hát miféle baj lehetne ebből, úristen? Az igazat megvallva egyetértek» túlzásnak tűnhet, hogy ennyire fel- hecceljük magunkat a dolgon - legalábbis egészen addig, amíg nem gondolkodunk el egy kicsit rajta. A kisgyermekek hamarosan egy kicsit nagyobb gyermekké cseperednek. Mindjárt kamaszodnak. A későbbi kamaszévekben meglehetősen nehéz, nárcisztikus viselkedéssel teli időszak következik, és szülőként a legeslegutolsó, amit szeretnél, az, hogy ebben a tekintetben kicsússzon a kezedből az irányítás. Minden vágyad az, hogy a gyermekeidből tényleg önmaguk legtökéletesebb verziója váljék. Természetesen azt szeretnéd, hogy erősek és önállóak legyenek. Azt ugyanakkor nem kívánod bebeszélni nekik, hogy az egész világ az ő lábaik előtt hever. Valahol itt van a nagy paradoxon. Hogyan ad meg az ember mindent a gyermekének anélkül, hogy közben elvenne tőlük mindent? De kezdjük az egészet a legelejéről! Miként jelentheti egy egyszerű póló a vég kezdetét? Az egészen kicsi gyermekek kizárólag önmagukra koncentrálnak. Két- és hároméves kor között bekövetkezik minden szülő rémálma: a dackorszak, amelyben végeredményben nem történik más, mint hogy a gyermek próbálgatni kezdi a határait. Dobálja az ételt; az élelmiszerboltban a földre veti magát; ha van kisebb testvére, akkor az első, keze ügyébe kerülő játékvonattal fejbe vágja őt; a legkisebb kudarcra is sírva fakad; nem hajlandó este lefeküdni, meg még egy sor más, kevéssé szeretetreméltó viselkedést mutat fel. A hagyományos kezelési mód ebben az esetben az, hogy a szülők ellenállnak, amennyire csak lehet, támogatják egymást, miközben a magasabb hatalmakhoz imádkoznak, hogy ez a rettenetes időszak véget érjen valamikor. A gyermek végül kinövi a dolgot, és ismét vállalhatóan viselkedik. Szülőként az a feladatunk, hogy ezt a korszakot legjobb képességeinknek megfelelően kezeljük, ameddig az tart. Nagyon sok mindent szeretnénk, de azt alighanem a legkevésbé sem, hogy ezt a kezelhetetlen, dacos viselkedést erősítsük. Ezért aztán a várost járva meglepve tapasztalom, hogy a gyerekek ilyen feliratú pólókban szaladgálnak: Hercegnő, vagy Főnök, vagy Én vagyok a döntéshozó, vagy Kemény legény, vagy Szupermodell, vagy A csajok kedvence, vagy Leendő valóságshow-sztár. De akár hiszed, akár nem, ilyen is akad: Elkényeztetett. Tudtára kívánják adni a világnak, hogy az ö gyermekük el lett kényeztetve? Nem is olyan régen még szégyen kapcsolódott ehhez a fogalomhoz. És főleg mások gyermekéről mondtak ilyesmiket: hát azt a gyereket bizony nagyon elkényeztették. És ezt a legkevésbé sem bóknak szánták. Értem én, hogy ezekkel a pólókkal nem az a tervük, hogy elkényeztetett kölyköket teremtsenek. Az is nyilvánvaló, hogy sokak véleménye szerint elbűvölő dolog pimasz és belevaló gyermekeket látni. Hiszen mit is számítana tulajdonképpen egy pólófelirat? Elvégre maguk a gyermekek még úgysem érzik, hogy ez bármilyen módon is furcsa volna. Ezek a pólók amúgy is a szülők kedvéért vannak, és egy részük tényleg jópofa. De vegyük például a Hercegnő feliratú pólót. Ha a lányod egész gyermekkorában azt hallja, hogy ő bizony hercegnő, és ezért mindenkinek úgy is kell kezelni őt… akkor mit vársz, hány éves korában fogja önként belátni, hogy ez azért mégsem azt jelenti, hogy ő egy idegen ország régóta rejtegetett trónörököse? Vagy nézzük így: ha a lányod valóban hercegnő, akkor te magad király vagy királynő vagy? Vagy inkább csak egy alattvaló, akinek a hercegnő kisujjának legkisebb rándulására is ugranod kell. Mit együnk ma este? Néhány éve egy helyi élelmiszerboltban álltam és azon töprengtem, hogy vajon mi hiányzik otthon a hűtőből. Mellettem állt egy fiatal apuka. A padlón egy hároméves mászott körbe-körbe. Az apuka megkérdezte a földön mászó hároméves gyermekét: Mit együnk ma? A kérdést költőiként értelmeztem, vagy hát az is lehet, hogy az apuka egyszerűen csak hangosan gondolkodott. Ekkor a kisfiú felkiáltott: Kolbászt! Az apuka rendkívül rosszallóan pillantott rá, nagyot sóhajtott, majd a kolbászos pult felé indult. Még mindig azon gondolkodom, amin akkor, abban a pillanatban is gondolkodtam: milyen okból kell egy háromévesnek eldöntenie, hogy mit egyen vacsorára a család? A szüleimnek, akik minden elképzelhető tekintetben kedvesek, barátságosak és gondoskodóak, álmukban sem jutott volna eszébe, hogy rám meg a húgomra hagyják a menü összeállítását. Ha történetesen nem volt kedvünk gombócos húslevest enni, attól még gombócos húslevest kellett ennünk. Azért persze reménykedtünk, hogy az apukánk grillezett tarjával jön haza pénteken, de ha nem így történt, akkor kénytelenek voltunk megenni a gombócos húslevest. Húsz évvel később én magam is szülő lettem. Egyik specialitásom a bolognai spagetti, és amíg a gyermekek fel nem nőttek, mindenki evett belőle. A fiam felnőtt volt már foglalkozására nézve egyébként szakács -, amikor elárulta nekem, hogy valójában soha nem szerette a bolognaimat. Ami persze szomorú dolog, de úgy tűnik, az élmény mégsem traumatizálta őt túlságosan. Manapság megszokott, hogy egy családban egy-, két-, vagy éppen háromféle fogást készítenek vacsorára, mert a gyerekek nem akarják azt enni, mint a többiek. Az otthon olyan már, mint egy ötcsillagos étterem. Egyes családokban, úgy tűnik, tökéletesen elképzelhetetlen az, hogy mindenki kivétel nélkül abból az egyetlen fogásból eszik, ami az asztalra kerül. Feldaraboljam neked a szendvicset? Levágjam a héját, vagy inkább azzal együtt szeretnéd? Mondd, hogyan akarod, vagy inkább készítsek valami teljesen mást? Mert akkor persze készítek. Álljunk csak meg, mondja valaki felháborodva. Hát persze hogy megmondhatják a gyerekek, hogy mit szeretnének enni vacsorára! Hogyne, abszolút. Minden további nélkül megmondhatják, hogy mit szeretnének enni. De azt talán nem ugyanolyan gyakran, hogy mit kellene enniük. A hétévesek minden rendelkezésre álló tapasztalat szerint nem teljes mértékben táplálkozástudományt érintő vannak legújabb informálva a eredményekről, következésképpen nem látják be, hogy miért olyan hasznos számukra, ha brokkolit esznek. Ásványi anyagok, vitaminok és antioxidánsok meglehetősen idegen fogalmak számukra. Talán szeretik a ketchupöt, a ketchup viszont nem zöldségféle. Hanem a brokkoli a tálban marad, mert azt unalmas enni. Az anyukát és az apukát komorrá teszi a nap eseményeinek komolysága, és nem deríti fel őket az a kilátás sem, hogy még egy vacsorát végigveszekedjenek. A gyerekeknek viszont nincsen más dolguk. Nem kell megnézniük, hogy érkezett-e új levél a főnöktől, és nem kell még egy mosással meglenniük lefekvés előtt. Ök talán még reménykedve is tekintenek egy brokkoliról és ketchupről szóló veszekedés elébe. Úgyhogy a szülők engednek. Ez emberi dolog. Én magam is megtettem olykor, még ha be is láttam, hogy hibát követek el. Minden bizonnyal mindannyian megteszünk mindent, amit szülőként megtehetünk. De a gyermekek így lassanként megtanulják, hogy az ő akaratuk mindenkiénél előbbre való. Éppen olyanok, mint a nárcisztikus, aki nem enged, legyen szó bármiről: mit egyen, milyen ruha legyen rajta lefekvésig, mit nézzen a tévében. Sok helyen a gyermekek döntik el, hogy mivel foglalkozzanak családilag péntek délután. Mindenki, a felnőtteket is beleértve, kénytelen lesz Disney-filmeket nézni. A gyermekek manapság olyan mértékben beleszólnak abba, hogy a szülők mit vásároljanak, ami elképzelhetetlen lett volna akár húsz évvel ezelőtt. Hova menjen nyaralni a család, hogyan ünnepeljék a karácsonyt, milyen autót vegyenek. Bizony, tényleg így van, ez is egyre gyakrabban megtörténik. Tizenegy esztendős gyermekek határoznak arról, hogy hova kerüljön több százezer korona. Az, aki egy ilyen helyzetben engedékenynek mutatkozik, természetesen közben nem arra gondol, hogy a mindenit, milyen jó is volna, ha nárcisztikus gyermekem lenne! De annak, hogy szülőként mit kell elfogadnunk, kell hogy húzódjon valahol egy határa. A kérdés csak az, hogy hol. Én magam sem tudom erre a helyes választ. Kisgyermekes szülőként alighanem számtalan hibát elkövettem. Csupán néhány kockázati tényezőre szeretnék rámutatni azzal kapcsolatban, hogy tulajdonképpen mennyi hatalma is legyen egy gyermeknek. Gondoljunk arra is, hogy ezzel néha elég súlyos felelősséget rakunk a vállukra. Ebben a pillanatban aligha létezik bárki is, aki teljes bizonyossággal kijelenthetné, hogy pontosan tudja, mi történik, ha túl lazára eresztjük a gyeplőt. A dolog ennél összetettebb. A minden akadályt elhárító szülök Ezt a kérdést körülbelül tizenöt esztendeje tárgyalják, úgyhogy mi magunk is pillantsunk rá a témára. Sok érvelő szerint, ha egy szülő túlságosan megkönnyít mindent a gyermekei számára, akkor egész életre tönkreteszi őket. Ha a kissrác sosem találta még szemben magát némi ellenállással, akkor hogyan veszi majd a későbbiekben az akadályokat? Ha egy felnőtt ember úgy viselkedik, mintha gyermek lenne, akkor nárcisztikus viselkedésűnek fogják bélyegezni. Úgyhogy a hipotetikus kérdésünk így hangzik: van-e bármilyen veszélye annak, hogy egy bizonyos szülői magatartás felerősítheti a nárcisztikus hajlamokat? Egy elmélet szerint: viseld gondját a gyermekeidnek, etesd őket, óvd meg őket a nyilvánvaló veszélyektől - de eddzed őket arra, hogy megoldják az életben eléjük tornyosuló akadályokat. Egyszerűen készítsd fel őket a világra, egyszerre csak kis lépésekben. A másik látásmód szerint természetesen megteszek mindent, ami a hatalmamban áll; a gyermekeim kicsik, érzékenyek, és ha túl korán túl nagy próbatételek elé állítjuk őket, akkor megsérülhetnek. Megvédem őket minden rossztól, ameddig csak tudom. Idővel úgyis kénytelenek lesznek majd kilépni a csúf, gonosz világba. Akkor tehát mi a helyes hozzáállás? Hárítsunk el minden akadályt gyermekeink útjából, vagy sem? Régebben a szülők tekintélyelvűbbek voltak. Az olyan tradicionális értékek, mint a pontosság, kemény munka, lojalitás és a család védelme akkor még bírtak jelentőséggel jó és rossz értelemben egyaránt. A felnőttek kevesebb tiszteletet mutattak a gyermek iránt, létezett fenyítés, és a gyermekeket bizony gátolhatták, elnyomhatták. A gyermekeknek engedelmeskedniük kellett, és ha konfliktusokra került sor, akkor a gyermeket nem tekintették tárgyalópartnernek. Az emberek egyszerűen magabiztosabbak voltak a szülői szerepben, és abban is tudatosabbak voltak, hogy milyen értékrendet kell átadni az utódaiknak. A mai szülők demokratikusabbak. A svéd szülők például többször tárgyalnak a gyermekeikkel, mint bármelyik másik országban. Egyesek ezt intellektualizált nevelésnek nevezik. Nemritkán úgy kezelik a gyermekeket, mintha azok érettebbek volnának, mint amilyenek valójában. Hány szülőnek sikerült vajon úgy ágyba dugni a gyermekét, hogy előadást tartott neki az ötévesek alvási szükségletéről? Nem tudom. Vajon mennyire egyszerű tárgyalás révén elmagyarázni a cipőfűző megkötésének hasznosságát, miközben odakint havazik, a négyéves meg már az előszobában ugrál? Nem tisztázott. Vajon ki képes érvelni amellett, hogy a szombati cukorka egy héten csak egyszer osztható ki, miközben a gyerekek tudják, hogy a kamra tele van édességgel? Fogalmam sincs. Amikor még magunk sem tudjuk, mit ültetünk Helytelen dolog engedni gyermekeink kívánságainak és követeléseinek? Mint rendesen, ezúttal is nehéz egybehangzó kutatási eredményeket találni, amelyek kizárólag tényszerű körülményeken alapszanak. Létezik például egy dán tanulmány, amely megállapítja, hogy az olyan gyermekek, akik elől szüleik minden akadályt elhárítottak, és akik rengeteg támogatást kaptak otthon, egyáltalán nem szerepelnek rosszabbul az életben, ha abból a perspektívából nézzük, hogy lelkileg hogyan érzik magukat. Nincs ebben semmi rossz. Még jobb eredményeket értek el azok, akiknek részben elhárították az akadályokat az útjukból, és ezenkívül sokat kellett otthon segíteniük. Sokan örvendenek az efféle kutatásokat olvasva, hiszen ez részben megerősíti őket abbéli meggyőződésükben, hogy egyáltalán semmi baj nincs azzal, ha valaki segíti a gyermekeit. De álljunk csak meg egy pillanatra! Két meglehetősen különböző dologról beszélünk. Természetes, hogy a szülő segíti a gyermekeit. Az a szülő, aki ezt nem teszi, nem túl jó anya vagy apa. De józan határokon belül segíteni, illetve minden létező akadályt eltávolítani az útból talán nem egy és ugyanaz a dolog. A probléma akkor keletkezik, amikor olyan mértékben segítünk, hogy a gyermek nem tanulja meg saját maga megoldani a problémáit. A túlságosan védelmező és a nemtörődöm között mindig létezik egy középút. Elkészítsük egy kétévesnek a szendvicset? Feltehetőleg igen. De hány éves korban lesz elvárható egy gyermektől, hogy saját maga készítse el a szendvicsét? Három év? Öt? Tizenkettő? Valahol húzódnia kell egy határnak. Hogyan néz ez ki az élet másik végén? Az a kor sokban emlékeztet a gyermekkorra. Az idősgondozásban meglehetősen egészséges filozófia szerint dolgoznak, ők ugyanis azt mondják, hogy soha nem szabad olyasvalaki helyett megcsinálni valamit, aki saját maga is képes rá. De miért nem? Nos, azért, mert ebben az esetben elég nagy darabot elveszünk az illető méltóságából, passzívvá tesszük őt, aki ennek hatására lassan már egyáltalán nem is erőlteti meg magát. Gyakorlatilag minden életkedvétől megfoszthatjuk őt. Ezért tehát veszélyes lehet, ha túl sok mindent teszünk meg mások helyett. Hagyjuk, hogy megtegyék azt, amit egyedül is képesek megtenni. Ne vegyük el tőlük a jogot, hogy saját létük urainak érezhessék magukat. Ha valamit nem tudnak elvégezni, akkor lépj oda hozzá és segíts neki, ez nyilvánvaló. De ha nincs rá szükség, akkor ne tedd. Az méltatlan. Van-e bármi oka annak, hogy másképpen bánjunk a gyermekeinkkel? Hagynunk kellene, hogy a lehető legkorábbi időponttól kezdve felelősséget vállaljanak önmagukért, ilyen módon építve fel saját önbizalmukat? Én magam e megoldás felé hajlok inkább. Nem arról beszélek, hogy fenyegessük veréssel az ötéves gyermeket, ha nem hajlandó zuhogó esőben kicserélni az autó kerekét. Arról beszélek, hogy megmutatjuk nekik, miként kell együtt dolgozni és együtt élni egy családban, tehát a társadalomnak abban a kicsi szegletében, amit ismernek. És azt hiszem, ezzel azt is szeretném mondani, hogy a hétéves gyermek képes egymaga elkészíteni a szendvicsét. Valószínűleg pontosan tudja, hogyan zajlik a folyamat. Persze tisztában vagyok azzal, hogy érzékeny húrokat pengetek, amikor ilyen kérdéseket feszegetek, és talán kapok is kritikát azokért az elméletekért, amelyeket itt megfogalmazok. De ha esetleg te is azok sorát gyarapítód, akik felháborodtak, akkor ezt mondhatom: nagyon jó, hogy a kérdés megérintett, mert ez azt jelenti, hogy komolyan veszed. Mielőtt azonban eldöntenéd, te magad miként fogsz majd eljárni a saját gyermekeid esetében, nézd meg a teljes képet. Egyes pszichológus ismerőseim (de a legkevésbé sem az összes), azon elmélet mellett tör lándzsát, hogy ha a szükségleteiről van szó, a gyermek ugyanannyit tud, mint a szülő. Csak éppen nem tudnak róla. Mármint a szülők. Ízlelgesd még egy kicsit ezt a mondatot! A gyermekek ugyanannyit tudnak, mint a szülök. Mit gondolsz az efféle hozzáállásról? Esetleg valami mágikus módon már kezdettől fogva be van programozva minden a gyermekbe? Ha ez valóban igaz volna, akkor talán inkább egy munkahelyre kellene küldeni őket, mint hogy egész álló nap csak rajzolgassanak. Az étteremlátogatás kockázatai Bizonyosan átélted már ezt a szituációt: egy étteremben ülsz a családoddal. Talán ünnepeltek valamit. Kellemes a hangulat, az étel kitűnő, a felszolgálás elsőrangú, ugyanis egy kicsit drágább helyet választottatok. Egy másik asztalnál egy kisgyermekes társaság foglal helyet. Ez a gyermek - mondjuk kétéves - kirándulni jött étterembe. Körbeszaladgál és megnéz mindent. Hamarosan megrángat dolgokat, körbesétál az asztalok között, és örömében sikongat ennyi csoda láttán. Az első sikításnál felrezzensz, mert egy nyugodt étteremben éppen ilyen hangra nem számítottál. A feleséged vagy férjed már elvégezte a felderítő munkát, így most diszkréten jobb oldalra biccent. Ott ülnek a bűnösök. De az a vad sikoly talán csak egy egyszeri jelenség volt. Hamarosan biztosan lenyugszik ismét minden. Persze ebben igazából te magad sem hiszel, és sajnos igazad is lesz. Az édes kisgyermek nemsokára az asztalok között szaladgál és sikongat. Az ivadék tulajdonosai annyira megszokták már ezt a zajt, hogy nem is reagálnak rá. Végül az egyik szülő felkel és begyűjti a szökevény!. És most szabadul el a pokol. Az egész étterem kénytelen végighallgatni egy üvöltő dühkitörést, amelyet könnyek árja követ. Legrosszabb esetben ez az egész szituáció túl macerás lesz a szülőnek, aki megpróbálta megoldani a dolgot, úgyhogy a gyermeket egész egyszerűen megint eleresztik. És aztán az egész folyamat újra lejátszódik. Most képzeld el azt, hogy ugyanez a dolog ismétlődik egészen a gyermek huszonéves koráig. Igazából senki nem képes ezzel az egyénnel bánni, úgyhogy lesz, ami lesz. És ebben mindenki egyetért, mivel így az egyszerűbb. Felébresztették a nárcisztikus hajlamokat - és ez bizonya már nem spekuláció. Pontosan így viselkedik a nárcisztikus gyermek felnőttkorában. Könnyek - minden szülő rémálma Kinek esik jól, ha síró gyermeket lát vagy hall? Ösztönösen ölünkbe akarjuk venni a kicsit, hogy megvigasztaljuk, hogy elmúlik minden szörnyűség. De ha egy gyermek nem tanulja meg elfogadni, hogy a nem az nem, akkor fennáll a veszély, hogy a poronty édes pici kívánsága, hogy egy keddi napon is kaphasson édességet, ne csak szombaton, néhány éven belül átváltozik, és akkor már mondjuk saját autót követel. Mondhatunk-e nemet egy gyermeknek, ha az olyasmit tesz, amit nem szabadna, vagy olyasmit követel, amit nem is kaphat meg? Vajon tönkreteszi-e a gyermekeket az, ha egy kicsit dühöngenek? Vagy éppenséggel megtanulnak ezáltal valami fontosat? Ha azt mondod nekik, hogy nem ihatnak Coca-Colát az étkezéshez, akkor egy idő után megtanulják, hogy ez a szabály. Azért merem egyáltalán kijelenteni ezt, mert utánanéztem, mi az álláspontja erről a gyermekpszichológiának - tehát nem csupán egy halom véleményvezérnek. Számtalan bizonyíték létezik arra, hogy ez az igazság. De persze, egy kicsit valóban érzékeny a téma. Visszatérve a rémes éttermi vacsorára Képzeld el, mi történt volna, ha az anyuka és az apuka abban a pillanatban rászólt volna a gyerekre, hogy üljön vissza, amint az leugrik a székről. Elvégre étteremben így illik. És képzeld el, hogy a gyermek már megtanulta azt, hogy ebben a kérdésben nem lehet alkudozni. És képzeld el azt is, hogy a gyermek biztonságban érezte magát azokban a keretekben, amelyeket megszabtak neki, és így nyugodtan nekiláthatott annak, amit a tányérján talált. Ezt olvasva néhányan a homlokukra csapnak: hát ezt nyilván mindenki felfogta, akinek az agya helyén nem szalma van. Egyszerűen arra kell trenírozni a gyereket, hogy léteznek határok. Néhány hónapig rá kell erre szánni otthon az időt, aztán tiszta nyugis minden. így csinálták évezredekig, miért ne működne most is? Mások viszont inkább azt gondolják, hogy valószínűleg sosem láttam még közelről kétéves gyermeket. Elvégre akkor tudnám, hogy ők képtelenek több órán keresztül nyugodtan üldögélni. Olyan nevelés pedig nem létezik, ami képes volna szembemenni a természettel. Oké, ez igaz. De akkor talán érdemes várni az étteremlátogatással addig, amíg működőképes lesz a dolog. Egy amerikai kutatás kimutatta, hogy a népességnek körülbelül nyolcvan százaléka gondolta azt, hogy a gyermekek túlságosan el vannak kényeztetve. Vicces módon az összes válaszadó egyharmada vélte úgy, hogy az ő saját gyermeke lett elkényeztetve. Ejha. Ahogy említettem korábban, nem vagyok pszichológus. Másrészről viszont nem kell meteorológusnak lennem ahhoz, hogy elmagyarázzam, hogyan keletkezik a zivatar. Még mindig azt keressük, hogy miként tudjuk megmagyarázni a feltehetőleg terjedőben lévő nárcizmust, és hát ennek muszáj hogy legyen valahol egy eredete. Talán minden szülő rossz A szülők minden korban megkapták a magukét amiatt, hogy rosszul tették a dolgukat. A nagyszüleim elég kemények voltak, sokat követeltek - és ezért aztán később alaposan le is szidták őket. Ennek ellenére felneveltek egy tűrhetően jól működő generációt - a szüléimét. Akik jóval kedvesebbek, aranyosabbak és engedékenyebbek voltak - de mégis rengeteg kritikát kaptak azért, amit a gyermekeikkel szemben elkövettek, azaz velünk, az én generációmmal szemben, akik még megengedőbbek, empatikusabbak és elfogadóbbak vagyunk. De a történelem minket sem kímél majd, a legkevésbé sem. Ötven év múlva mi leszünk azok az idióták, akiknek a világon semmi fogalmuk nem volt semmiről. Hogyan nevelik fel a gyermekeim az unokáimat? Fogalmam sincs. A következő generáció képviselői talán egyszerűen kirakják a gyerekeket az udvarra, és hagyják, hogy a természet tegye a dolgát, mondván: nekik már igazán semmi beleszólásuk nincsen a dologba. Ők csak előállították a gyereket, hát mit tudhatnának? De akárhogyan cselekednek is, mindenképpen kritika éri majd őket érte. De félre a tréfával. Szülőnek lenni talán sosem volt fenékig tejfel. És mindenkinek megvan a saját elmélete arról, hogy hogyan kellene, meg hogyan nem szabadiul csinálni. Talán ez nem is annyira meglepő, elvégre a számunkra legdrágább dolgokról beszélünk: a gyermekeinkről. De nyilván nem azért hoztuk őket világra, hogy azután hanyagoljuk őket. A régi idők tekintélyelvű szülei, akik nem gondolták, hogy bármiféle magyarázattal is tartoznának a gyermekeiknek, kénytelenek voltak átadni a helyüket egy modernebb és elfogadóbb gyermeknevelési látásmódnak. De amint láttuk, talán ezt az elfogadást is eltúloztuk egy picit. Ha valaki nem érti egy ügy minden apró részletét, az döntéshozatalkor bizonyos kihívásokkal fogja szembetalálni magát. Hatalom = hatalommal való visszaélés? A gyermekpszichológia a hatalom fogalmát is belekeveri a vitába, amelyet ezenkívül összekapcsol a hatalommal való visszaélés jelenségével. A szülő természetszerűleg hatalommal rendelkezik a gyermeke felett. Ők adnak neki enni, az ő jóvoltukból van tető a feje felett. Aki nem gyakorolhatja ezt a hatalmat, az egyáltalán nem is lehet szülő. Annak végtelen alkudozás lenne az eredménye. És ha senki nem gyakorolhat hatalmat senki felett, akkor mégis hogyan lehetséges az, hogy a gyermek sok esetben hatalmat gyakorol a szülő felett? Nekik, a legkevesebb kompetenciával rendelkezőknek volna döntési előjoguk a legtöbb kompetenciával rendelkezőkkel szemben? Nekem ez így - személy szerint - nagyon nem jön össze. Olyan ez, mintha a vállalat legfrissebben felvett, legalacsonyabb beosztásban lévő alkalmazottjának engednénk, hogy elmagyarázza az ügyvezető igazgatónak és a tulajdonosnak, hogyan kell a vállalatot igazgatni. Lehet az illető rokonszenves és jó illatú, nem kérdés. Talán felnőtt ehhez a feladathoz? Annak, hogy valakit értékesnek tartunk, nincs köze ahhoz, hogy az illető kompetens-e egy kérdésben, avagy sem. A kettőnek nincs köze egymáshoz. Minden embernek van egy értéke, de hát nem mindenki tudja ugyanazt. A szülői hatalmat intelligens és emberi módon kell gyakorolni annak érdekében, hogy a gyermek megkapjon mindent, amire szüksége van. A következetesség hatalma Ha már úgyis a hatalomról beszélünk. Ennek legerősebb formája a következetesség hatalma, amit korábban már érintettem a könyvben, és a lényege az, hogy kijelented, mihez kell igazodni, és utána kitartasz emellett. Ha esik, ha fúj, ha cigánygyerekek potyognak is az égből, te akkor is sziklaszilárdan kitartasz amellett, hogy keddi napon nincsen szombati édesség. Persze előtte alaposan végig kellett gondolnod, hogy milyen álláspontot képviselsz és miért. Nem önthetsz magadból mindenféle marhaságot csak úgy, hogy aztán elvárd, hogy a gyerekek engedelmeskedjenek. Mivel a legtöbb ember következetlen, neked ekképpen különösen erős ütőkártya lesz a kezedben. Gondold végig a dolgot, adj választ, és azután tarts ki mellette! Nevetségesen egyszerű az egész. Könnyűnek viszont nem nevezhető. Neked ahhoz is hatalmad van, hogy olyasmit tégy, amit a gyermekeidnek nem szabad. Tegyük fel például, hogy egészen véletlenül bekapnál titokban egy szelet csokoládét evés előtt. A gyermeked meglátja, mire követelni kezdi a saját csokoládéját, elvégre te is ehettél. Amellett, hogy lebuktál, még mindig mondhatsz nemet. Nincs szükség alkudozásra, te felnőtt vagy, neked szabad. Talán nem kellene, de szabad. Ez a te saját felelősséged. Neked más privilégiumaid vannak, mint a gyerekeknek. Szavazhatsz, vezethetsz autót, vásárolhatsz szeszes italt, dohányozhatsz, még több gyermeket nemzhetsz. Felnőtt vagy. Neked szabad. Azt állítani, hogy a gyermek sérül vagy egész életére traumatizálódik attól, hogy nem rendelkezik ugyanazokkal a privilégiumokkal, mint a felnőttek, elég különösnek hangzik. Kerestem erre tudományos bizonyítékokat, de nem találtam semmit. Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy vajon valóban a gyermek leértékelését jelentené, ha nem hagynánk őket annyi kérdésben dönteni, amennyiben csak lehetséges? Igen, ezen érdemes elgondolkodni. Ha azt mondjuk, hogy a gyermekek főként az egészen kicsik - csak korlátozottan képesek minden helyzetet a helyén értékelni, azzal nem feltétlenül azt mondtuk, hogy nem is alkalmasak semmire, vagy hogy nem ugyanolyan értékesek, mint a felnőttek. Ezek mind tökéletesen különböző dolgok. Ahogy én látom a dolgot: valamiképpen ketté kell választanunk azt, hogy egy embernek van egy bizonyos értéke, attól, hogy belátjuk, hogy hús-vér emberről van szó, akinek bőven vannak erősségei és gyengéi egyaránt. Tartsd a kezedben a szülői hatalmat! Legyél te a felnőtt! Jogod van a saját otthonodban meghoznod a saját döntéseidet. Jogod van használni az egyszerű, de mégis oly nagyszerű és remekül használható nem szócskát. Ettől még nem szereted kevésbé a gyermekeidet. Sőt, talán inkább jobban. Ha mi, a felnőttek világának lakói nem merünk kereteket szabni annak, miként kormányozzuk közösen előre a társadalmunkat, akkor ki fogja megtenni? Ha azt gondolod, hogy eltúlzom ezt az egészet, akkor bizonyos értelemben talán igazad van. De gondold csak meg, mi lehet az alternatíva. Képzelj el egy olyan világot, amelyben mindenki első számúnak tartja magát. Hogyan is volna képes működni ez a világ? 27. FEJEZET TESZT: NARCISZTIKUS VAGY? Mindannyiunkban ott rejtőzik valaki más, akiről nem tudunk. Carl Jung Itt az ideje, hogy továbblépjünk. Miután elolvastad a kulturális nárcizmusról szóló eszmefuttatást, talán felteszed magadnak a logikus kérdést: mi van akkor, ha én is nárcisztikus vagyok? Na igen, mi van akkor? Jó kérdés, és már most elárulhatom, hogy bizonyos mértékig mindannyiunkban ott lapul ez a hajlam. A kérdés csak az, hogy milyen mértékig. De vajon nárcisztikus vagy-e? Talán igen. Legalábbis egy kicsit. Azt nem hiszem, hogy bármilyen módon is klinikai narcisztikusnak lehetne téged nevezni, ilyen diagnózist aligha kapnál. Már láttad, melyek a klinikai nárcizmus általános kritériumai, és garantáltan felismerted magadban ezek egy részét, ami kellemetlen lehet. De amiképpen nem tudjuk letagadni, hogy néha bizony halogatunk dolgokat, vagy nem mindig figyelünk oda másokra, vagy elcsenjük az utolsó darab csokoládét, amikor nem néz oda senki, ugyanúgy nem tudjuk letagadni, hogy néha nárcisztikus módjára viselkedünk. A kérdés összetett. Hamarosan te is elvégezheted azt a tesztet, amit évtizedek óta használnak a pszichológusok annak kiderítésére, hogy narcisztikus-e a páciens. A teszt valószínűleg nem tökéletes, és egyesek szerint nem működik elég jól. De arra alkalmas, hogy jelezze a nárcisztikus tendenciák jelenlétét anélkül, hogy egyúttal kőkemény narcisztikusnak is bélyegezne. Minden bizonnyal akad jó néhány nárcisztikus vonás a személyiségedben, de nárcisztikus csak akkor leszel, ha elég sok efféle jegyet elég gyakran mutatsz fel. Néha egyszerűen muszáj elfogadnunk, hogy nem vagyunk szentek, de ezzel a felismeréssel egyidejűleg azt is megértettük, hogy milyen képességekkel rendelkezünk. Teszt Ideje hát, hogy félretegyük a spekulációkat, és valóban leteszteljük a dolgot. Válaszd azt mindegyik párosból, amivel a leginkább tudod azonosítani magad. Ha mind a kettővel tudod azonosítani magad, akkor válaszd azt, amelyik fontosabb számodra. 1 pont: Természetadta képességem van arra, hogy befolyásoljam az embereket. 0 pont: Nem vagyok jó az emberek befolyásolásában. 1 pont: Az alázat nem jelent számomra semmit. 0 pont: Alapjában véve félénk természetű vagyok. 1 pont: Szinte bármit be merek vállalni. 0 pont: Általában óvatos ember vagyok. 0 pont: Amikor másoktól dicséretet kapok, mindig zavarba jövök. 1 pont: Tudom, hogy jó vagyok, mert mindenki ezt mondja nekem. 0 pont: Halálra rémít az a gondolat, hogy nekem kellene irányítanom a világot. 1 pont: A világ sokkal jobb hely volna, ha én irányíthatnám. 1 0 pont: Általában bármiből ki tudom dumálni magam. pont: Megpróbálom következményeit. elfogadni viselkedésem 0 pont: Jobban szeretem, ha bele tudok olvadni a közegbe. 1 pont: Szeretek a középpontban lenni. 1 pont: Sikeres ember leszek. 0 pont: Nem nyugtalankodom annyira a siker miatt. 0 pont: Nem vagyok sem rosszabb, sem jobb a többségnél. 1 pont: Szerintem különleges ember vagyok. 0 pont: Nem vagyok biztos benne, hogy jó vezető lennék. 1 pont: Jó vezetőnek tartom magam. 1 pont: Magabiztos vagyok. 0 pont: Bárcsak magabiztosabb lennék. 1 pont: Szeretem, ha hatalmam van mások felett. 0 pont: Semmi kifogásom nincs az ellen, ha utasításokat kell követni. 1 pont: Szerintem könnyű dolog manipulálni másokat. 0 pont: Nem szeretem, amikor manipulálok másokat. 1 pont: Ragaszkodom hozzá, hogy megkapjam azt a tiszteletet, ami engem megillet. 0 pont: Általában megkapom azt a tiszteletet, ami engem megillet. 0 pont: Nem szeretem mutogatni a testemet. 1 pont: Szeretem mutogatni a testemet. 1 pont: Úgy olvasok az emberekben, mint egy nyitott 0 pont: könyvben. Az embereket néha nehéz megérteni. 0 pont: 1 pont: 0 pont: Amikor kompetensnek érzem magam, akkor készen állok arra, hogy döntést hozzak. Szeretek felelősséget vállalni a meghozott döntéseimért. Csak elégedett szeretnék lenni. 1 pont: Szeretnék elérni valamit a világ szemében. 0 pont: 1 pont: 0 pont: 1 pont: A testem átlagos, semmi különös nincs vele. Szeretem nézni a testemet. Megpróbálok nem beszámolni minden egyes cselekedetemről. Ha van lehetőségem, akkor el szoktam mondani mindent, amit tettem. 1 pont: Mindig tudom, mit csinálok. 0 pont: Néha nem tudom pontosan, hogy mit csinálok. 0 pont: Néha szükségem van mások segítségére ahhoz, hogy elintézzek bizonyos dolgokat. 1 pont: Ritkán függök más emberektől, bizonyos dolgokat el kell intézni. amikor 0 pont: Néha jó történeteket mesélek. 1 pont: Mindenki szereti hallgatni a történeteimet. 1 pont: Sokat várok el más emberektől. 0 pont: Szeretek másokért megtenni bizonyos dolgokat. 1 pont: Csak akkor vagyok elégedett» amikor mindent megkaptam, amit megérdemlők. 0 pont: Majd akkor veszem át a jutalmam, amikor arra rászolgáltam. 0 pont: A bókok zavarba hoznak. 1 pont: Szeretem, ha bókolnak nekem. 1 pont: Erős akaratom van. 0 pont: Az önmagáért való hatalom nem vonz. 0 pont: Nem érdekelnek a divathóbortok és divatok. 1 pont: Szeretek új divathóbortokat és divatokat teremteni. 1 pont: Szeretem nézni magam a tükörben. 0 pont: Nem kifejezetten szoktam nézegetni magam a tükörben. 1 pont: Igazán szeretek a középpontban lenni. 0 pont: Kényelmetlenül érzem magam a középpontban. 1 pont: Úgy élem az életemet, ahogyan nekem tetszik. 0 pont: Az emberek nem mindig élhetnek olyan életet, amilyet szeretnének. 0 pont: Tekintélynek lenni nem jelent számomra sokat. 1 pont: Úgy tűnik, az emberek mindig érzékelik a tekintélyemet. 1 pont: Jobban szeretek vezető pozícióban lenni. 0 pont: Nem számít, hogy vezető pozícióban vagyok-e, vagy sem. 1 pont: Fantasztikus ember lesz belőlem. 0 pont: Remélem, sikeres leszek. 0 pont: Az emberek néha elhiszik, amit mondok nekik. 1 pont: Bármit el tudok hitetni az emberekkel. 1 pont: Idegesít, ha az emberek nem veszik észre, hogy nézek ki, amikor az utcára lépek. 0 pont: Semmi kifogásom az ellen, hogy elvegyüljek a tömegben, ha az utcára lépek. 1 pont: Született vezéregyéniség vagyok. 0 pont: A vezetés képessége olyan erény, amelynek kifejlesztése hosszú időbe telik. 1 pont: Bárcsak valaki megírná az életrajzomat. 0 pont: Nem szeretem, amikor az emberek magánéletemben vájkálnak. 1 pont: Rátermettebb vagyok más embereknél. 0 pont: Sok mindent tanulhatok más emberektől. a 0 pont: Körülbelül olyan vagyok, mint mindenki más. 1 pont: Különleges ember vagyok. ÖSSZPONTSZÁM: Minta Pontszám 15,6 15,3 17,8 Amerikai egyetemisták (Raskin és Terry, 1988) Amerikai felnőttek (Pinsky és Young, 2009) Amerikai celebek (Pinsky és Young, 2009) Hány pontot értél el? Ahhoz, hogy narcisztikusként diagnosztizáljanak, 25 pont felett kellett teljesítened. Ha körülbelül 30-at szereztél, akkor nagyjából biztos lehetsz abban, hogy a barátaid szerint olykor-olykor elég kimerítő a társaságod. Több mint 30? Hm. Az igazat megvallva nem hiszem, hogy 30 feletti pontszámot értél el, méghozzá azért, mert kizárt, hogy egy igazi nárcisztikus őszintén válaszolt volna ezekre a kérdésekre. Továbbra se feledd, hogy a teszt csupán egy jelzés. Azt, hogy valóban nárcisztikus vagy-e, csak a szakpszichológus képes megállapítani. Mire használhatod ezt az információt? Arra, hogy adott esetben tudd, hogy viselkedés tekintetében esetleg olyan veszélyzónában töltőd a mindennapjaidat, amely nem tesz téged különösen népszerűvé. Másrészről viszont ha nem érdekel, hogy a többiek mit gondolnak rólad, akkor talán mégsem vagy nárcisztikus. Ha több pontot értél el, mint amennyit elfogadhatónak érzel a magad számára, akkor elgondolkodhatsz azon, hogy ez vajon miért is történhetett. Miként alakíthatja mindennapi tapasztalataidat az, hogy „ki is vagy valójában” Az, hogy ki vagy valójában, természetesen kihat arra is, hogy miként sajátítod el e könyv mondanivalóját. De abban a tekintetben is van jelentősége, hogy miként látod, vajon fennáll-e a veszély, hogy nárcisztikus viselkedésmintákba ragadsz, vagy sem. Talán tudod, milyen színű személyiségtípus vagy, talán nem. Ha többet szeretnél megtudni arról, hogy mások hogyan látnak téged és hogy hogyan működsz valójában a DISC- modell szerint, akkor töltsd le az Idiótákkal körülvéve nevű applikációt, és készítsd el magadról az egyszerűsített elemzést. (És persze mindenki másét, akivel összehoz a sors.) Van értelme annak, hogy éppen ebben a tekintetben önmagunkból induljunk ki, ez ugyanis segíthet a kapott eredmény értelmezésében. A különböző színű személyiségtípusok általában némiképp eltérően értelmezik a különféle válaszlehetőségeket, erre pedig az efféle tesztek összeállítása során ritkán fordítanak figyelmet. Vegyük például ezt az állítást: Természetadta képességem van arra, hogy befolyásoljam az embereket. De alatta áll az alternatíva: Nem vagyok jó az emberek befolyásolásában. Egy nárcisztikus ember megfontolás nélkül az első válaszlehetőséget részesítené előnyben, éppen ezért ezt is választja. Egy pont a narcisztikusnak. De jó vagy rossz dolog másokat befolyásolni? Nos igen, attól függ. Ha rossz befolyásról beszélünk, tehát például hogy addig manipuláljuk meg cirógatjuk az embereket, amíg meg nem teszik azt, amit valójában nem akarnak, nos, akkor rossz az a befolyás. De ha pozitív irányba tudjuk befolyásolni az embereket, az már egészen más tészta. Talán ráveszünk valakit, hogy vegye végre kézbe az életét, ne alkoholizáljon hétvégenként, kezdjen el edzeni, figyeljen jobban a partnerére… Tehát nem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy a befolyásolás képessége negatív dolog. De az a vonás, hogy önmagunkról azt gondoljuk, hogy remekül vagyunk képesek befolyásolni másokat, már önmagában lehet egy jelzés. Vegyünk egy másik példát: Halálra rémít az a gondolat, hogy nekem kellene irányítanom a világot. Ami alatt ez áll: A világ sokkal jobb hely volna, ha én irányíthatnám. Tegyük fel, hogy azt választod, amit a ma élő emberek túlnyomó része, tehát az első lehetőséget. Az egész világ irányításának gondolata alighanem a többséget halálra rémítené. De ha a kettes számú lehetőséget választod, tehát azt, hogy a világ jobb hely volna, ha te ülnél az irányítóközpontban, nos, az egy pontot jelentene a nárcizmus felé vezető úton. Most viszont kénytelenek vagyunk egy problémával szembenézni: ez az állítás nyugodtan lehet igaz. Egészen biztosan vannak olyan emberek, akiket szívesen látnánk a világ élén, és akik tevékenysége révén a világ valóban jobb hely volna, mint amilyen ma. De azok, akik a leginkább alkalmasak lennének a feladatra, alighanem nem fogadnák el a posztot. A legrátermettebb vezetőkben ugyanis hatalmas adag alázat is van. Amikor a világ különböző pontjain élő embereket kérdeznek meg arról, hogy melyik vezető a példaképük, a válasz természetesen minden földrészen más és más. De egy név újra meg újra felbukkan, bárki válaszolt is: Nelson Mandelát, Dél-Afrika korábbi elnökét mintha mindenki nagyra tartaná. Vajon jobb hely lenne a világ, ha Nelson Mandela nagyobb befolyást gyakorolhatott volna rá? A teljes mértékben amatőr válaszom: igen. Az érdekes kérdés azonban az, hogy ő maga vajon mit válaszolt volna erre a kérdésre. Legnagyobb valószínűséggel magát Nelson Mandelát is megrémítette volna ennyi hatalom gondolata. És itt találjuk szemben magunkat a kihívással: külön kell választanunk egy ember valódi képességeit attól, hogy ő maga mit gondol magáról. A nárcisztikus ember erre a kérdésre mindig úgy felel, hogy igen, minden jobb lenne, ha mindenki azt tenné, amit mondok. Függetlenül attól, hogy van-e kompetenciája, vagy sem. Javaslatom: menj végig ismét a kérdéseken, és vizsgáld meg, hogy helyes módon válaszoltál-e. Ekképpen talán többet tudhatsz meg önmagadról. De hát mi köze ennek az egésznek a színekhez? Az önbizalmad mértéke függhet attól, hogy milyen színű személyiségtípus vagy. A piros és sárga profilok önbizalma egyaránt rendkívül jó kondícióban van, egojuk erős, és egész egyszerűen hisznek abban, hogy sok mindenre képesek. A sárga nem sokat töpreng, csak érzésre megy. Jó mulatság lesz irányítani a világot, és ráadásul még egy csomó új és fontos barátot is szerzek közben. A pirosak ezúttal sem tőrödnek azzal, hogy mások mit gondolnak. De ha úgy hiszik, hogy képesek megszerezni ezt a bolygót, akkor készen állnak kockáztatni. Elvégre ők kockázatvállaló típusúak, és jéghideg vérrel úgy számolnak, hogy ha bármi balul sülne el útközben, azt képesek lesznek időben korrigálni. A zöld színű személyiségtípusok általában kevesebb bizalommal vannak önnön képességeik iránt. Ök garantáltan tétováznának, mielőtt egy efféle kihívásra igent mondanának. Néha kifejezetten lehetetlen rávenni a zöldet, hogy ismerje el, hogy bármiben is jó egyáltalán. Legkevésbé a világ irányításában. A kékek önkritikusak. Hibát és hiányosságot látnak mindenben, így önmagukban is. Még az ö esetükben sem gondolom, hogy a második választ jelölnék be csak úgy, legfeljebb nagyon alapos megfontolás után. Újfent hangsúlyozom: itt és most nem azt mérjük, hogy mit rejtenek egy ember valódi képességei. Ez a teszt kizárólag azt mutatja, hogy az egyén maga mit gondol saját magáról és a képességeiről. Tehát te milyen színű vagy? És mit gondolsz, ez befolyásolt téged a válaszadásban? Ha mégis azt gondolod, hogy túl sok pontot gyűjtöttél Tegyük fel, hogy mégiscsak úgy látod, kicsit több pontot gyűjtöttél, mint amennyit nyugodt szívvel elfogadnál. Talán azt érzed, hogy életvezetés és általános viselkedés tekintetében egy egészen kicsikét rossz irányba húzol. Ebben az esetben ez roppant belátó gondolkodásra vall, amihez melegen gratulálok. A jó önbecsülés pozitív dolog az egyén számára, ezt korábban láttuk már. Senki sem szeretné, ha az emberek utálnák önmagukat, és elégedetlenek volnának önnön személyükkel. De mint oly sok más dolog esetében, itt is vannak határok, amelyeket nem kellene átlépni. Vajon létezik-e olyan, hogy valaki túlságosan is szereti önmagát? Ezt a kérdést komolyan kell vennünk. Ahogy korábban már láttuk, kockázattal járhat az, ha túl sok van a jóból. Ha valaki túl nagy fókuszt helyez önmagára, annak lehetnek olyan hatásai, amelyek a nárcizmus felé húznak. Mai társadalmunkban a fókusz kissé eltolódott a közös szükségletekről az egyén szükségleteire. Ennek nyomait talán egészen a reneszánszig követhetjük vissza. Ezenkívül meg lennék lepve, ha az derülne ki, hogy már elértük a hullám legtetejét. Ebben a pillanatban semmiféle jelét nem látom annak, hogy lassulna ez a fejlődés. Gyors nyereségek Mivel a nárcizmus rövid távon hasznot hajt, ez türelmetlenebbé tesz minket, minél gyorsabb megoldásokat keresünk. Most azonnal akarjuk a jutalmat, senki sem bír semmire türelemmel várni. A nárcisztikus viselkedésminták hátulütői kezdetben nem látszanak, így akár több év is eltelhet, mire a narcisztikust leleplezik. De akkor aztán itt a vége. Jó szokásokat nehéz kialakítani, de könnyű együtt élni velük. A rossz szokások ugyanakkor roppant könnyen kialakíthatók, csak éppen élni nehéz velük. A rossz szokásokkal az a probléma, hogy kezdetben jó szokásoknak tűnnek, a negatív hatások csak később jelentkeznek. Néha évekkel később. Miért csennek el egyesek mindenféle dolgokat a munkahelyükről? Mert nincs pénzük arra, hogy saját csavarhúzót vagy tollat vásároljanak? A raktárból lába kél a teljes készletnek, úgyhogy amikor a munkatársaimnak tolira volna szüksége, már egyetlen darab sincsen. Ez rövidlátó és erkölcstelen viselkedés, de mégis sokan tesznek ilyet. Persze nem te, de mások abszolút. Milyen okból eszünk túl sok haszontalan gyorsételt? Aligha azért, mert hízni szeretnénk. Ez a vágyak rövid távú kielégítése. Évekbe telhet, mire ráébredünk, hogy már nem bírjuk magunkat belepasszírozni a nadrágunkba. De mégis a kelleténél kicsit gyakrabban eszünk pizzát saláta helyett. Egyesek túl sok alkoholt isznak. Ennek oka a legkevésbé sem az, hogy tudatosan szeretnék tönkretenni az életüket, de az alkohol abban a pillanatban kellemes érzettel tölti el őket. A macskajaj aztán aligha lesz kellemes. Talán az egész vállalat előtt lejáratja magát. Az ivás hosszú távú negatív következményei, mint tudjuk, ennél sokkalta rosszabbak lehetnek, de mégis sokan vannak, akik következetesen egy vagy két pohárral többet isznak a kelleténél. Notórius szerencsejátékosok ugyanezzel a kellemetlen pszichológiával rendelkeznek. Az egész azzal indul, hogy valaki egy egészen kicsikét próbára teszi a szerencséjét egy online kaszinóban, mivel hallott valakiről, aki bankot robbantott, és utána felmondott a munkahelyén. Ezért aztán most ő is kockáztat pár száz koronát. Izgalmas dolog figyelni, mi történik, és közben reménykedni a főnyereményben. Talán kezdetben valóban sikerül is nyernie - márpedig ilyen esetben kedve támad újra szerencsét próbálni, és mire kimondaná azt, hogy „pénzbehajtó”, máris ezer koronát tesz kockára minden este. Még egyszer mondom: természetesen nem te. De mások igen. A jó szokásokat nehéz kialakítani, de könnyű velük élni. A rossz szokásokat könnyű kialakítani, de nehéz velük élni. A nárcizmus hasonlóképpen működik, ugyanúgy öndestruktív, mint a játékszenvedély, hűtlenség, alkoholizmus stb. Tekints ezekre úgy, mint egy olyan csapdára, amelynek a fedele csak hosszú idő elteltével csapódik rád. Ha csak önmagunkra koncentrálunk és másokkal nem törődünk, annak kezdetben látszólag csupa kedvező hatása van. De mindent most azonnal elvenni azt jelenti, hogy másoktól lopunk. Ráadásul lopunk önmagunktól is, csak éppen a jövőbeni önmagunktól. És ezt emiatt kezdetben nem könnyű észrevenni. Lehet bármit is tenni? Nem mindenkinek tetszik a gondolat, hogy egy kicsit háttérbe vonuljon, de ha az illető nem egy NPD-diagnózissal rendelkező klinikai nárcisztikus, akkor van remény. Az alázat mint gyógyír Érdemes emlékeztetnem magam arra, hogy milyen hosszú távú hatásai lennének annak, ha csak önmagámra koncentrálnék. Az igazi megbecsülés azoknak jut végül, akik nem önmagukat helyezik állandóan fókuszba. Gondold végig a történelem legnagyobb neveit, azokat a jelentős személyiségeket, akik a nárcizmus ellentéteinek tekinthetők, akik nagylelkűséget és alázatot hirdettek. Nelson Mandela, Teréz anya, Martin Luther King, Mahatma Gandhi … Csak hogy néhányat említsünk a sok-sok lehetségesből. Ezek az emberek halhatatlanná váltak, cselekedeteikért minden jelenlegi és jövőbeli történelemkönyvbe beírták magukat. De nem az a vágy hajtotta őket, hogy híresek és emlékezetesek legyenek. Idegrendszerünk és annak ingerületátvivő anyagai között vannak specifikus kapcsolatok. A szerotonin olyan ingerületátvivő anyag, amitől büszkeséget és nagyságot érzel. Amikor azt érzékeled, hogy fontos vagy és figyelnek, akkor folyamatos az ellátásod szerotoninból. Ezért fogékonyak sokan a nyilvános elismerésre. És persze szükségünk is van rá, hogy érezzük: embertársaink elfogadnak bennünket. Ezért olyan fontosak a nagy díjátadó ceremóniák, amikor valaki levizsgázik, megnyer egy bajnokságot vagy egy dalversenyt. A nyilvános ünneplés lényege az, hogy jó érzést ad, győztesnek és nézőnek egyaránt. Ha a szerotonin nem volna játékban, elég lenne postázni egy levelet a győztes részére ezzel a szöveggel: Gratulálunk, nyertél. Kinyomtathatod az oklevelet a nyomtatóddal. El ne feledd elénekelni a himnuszt is. A narcisztikusok pedig megragadnak ebben tulajdonképpen figyelemfüggők lesznek. Állandóan egyre többet keresnek majd belőle, még akkor is, ha tudják, hogy ezzel adott esetben idegesítenek másokat. De egyszerűen képtelenek abbahagyni. Mai világunkban roppant fontos a státusz és a presztízs. És ezt miként mutogatjuk? Túlzott anyagiassággal. Drágább autót, elegánsabb házat és divatosabb ruhákat veszünk mindenféle olyan kiegészítővel, amin természetesen szerepel a megfelelő márkajelzés. Éppen ezért került olyan jól látható helyre a márkanév az új táskádon: pont az a lényeg, hogy mindenki jól lássa. Az bizony nem elég, ha te magad tudod, hogy a táska ilyen meg ilyen álommárka. A probléma az (és ezt mindenki tudja, aki szokott mértéktelenül vásárolni), hogy az örömérzet nem tart túl sokáig. Ennek oka az, hogy hiányzik belőle az emberi kapcsolat, az a valaki, aki megcsodálja az új cuccaidat, legfeljebb csak az idegenek az utcán, ők viszont nem sokat számítanak. így hát csak ürességet érzel belül, semmi mást. Következésképpen még többet kell vásárolnod. Talán van más önkifejezési mód is, egy olyan, ami megteremti azt, amire lelkünk mélyén vágyunk: olyan emberek valódi megbecsülését, akik valóban törődnek velünk. Ez mindenképpen alázatosabb hozzáállást eredményezne. A nárcizmus ellentéte talán éppen az alázat. A valódi alázat elképesztő erőt jelent, ez ugyanis megadja azt a képességet, hogy helyesen tudjuk értékelni önmagunkat. Nem túl pozitívan és nem túl negatívan, hanem helyesen. Korrekten, pontosan és precízen kell értékelnünk önmagunkat. Az alázatos embereket roppant nagyra értékeli a környezetük. Olyanok veszik őket körül, akik valóban ügyelnek rájuk. Az alázat azt is jelenti, hogy hálásak vagyunk azért, amink van. Figyelem: semmi rossz nincs abban, ha többet kívánunk az élettől. Nekem például jó hosszú a listám azon dolgokról, amiket tenni és átélni szeretnék. De folyamatosan emlékeztetem magam mindarra, aminek már a birtokában vagyok, amit már átéltem és megtettem. Ettől nem leszek jobb ember, de abban segítséget nyújt, hogy megőrizzek valamennyit a józanságomból, miközben igyekszem előrehaladni, dolgozni. Hiszen amint azt korábban megállapítottuk: nagyon kevés dolgot kapunk ingyen. Ha alázatot mutatunk, hálásak vagyunk azért, amink van és aktívan segítünk másokat, azzal - meglátásom szerint hatékonyan képesek vagyunk a nárcizmus ellen hatni. A boldogságdrog Az oxitocin az az ingerületátvivő anyag, ami a szerelem, bizalom, barátság és gondoskodás érzésekor lép működésbe. Az oxitocinból többféle módon is kaphatsz egy adagot. Az egyszerűbbek egyike a fizikai kontaktus. Többek között ezért olyan jó érzés megölelni valakit: oxitocin termelődik. Kutatásokból tudjuk, hogy az is ilyen eredményt hoz, ha másoknak segítünk. Próbáld ki: olyasvalakivel legyél barátságos és segítőkész, aki nem tehet semmit érted. És figyeld meg, hogyan érzed magad utána. Garantálom, hogy jól, ugyanis ez is adott neked egy adag oxitocint. Méghozzá ingyen és bérmentve. A hatalmas előny ebben az esetben az, hogy a tested segít neked olyan dolgokat újra megtenni, amelyektől jól érzed magad. Minél több oxitocin van a szervezetedben, annál nagylelkűbb leszel embertársaiddal. Most feltehetjük a kérdést: milyen okból szeretnéd jól érezni magad? Önmagunk hangsúlyozása egy dolog, az alázat egy másik. De tehát mindkettő ad nekünk egy-egy dózist. Az alázat útjának választása csupán egy nagy veszéllyel jár: hogy végtelen mennyiségű valódi és őszinte csodáló gyűlik köréd. De ezzel talán képes leszel együtt élni. Az alázat végiggondoljuk, gyakorlásának milyen anyagi egyik módja szükségleteink az, ha vannak. Valóban muszáj háromévente autót cserélnem? Muszáj ötévente lecserélni a teljes bútorzatot? Félévente új okostelefont kell vennem? Együtt tudok még egy kicsit élni ezzel a kabáttal? Valójában kinek a kedvéért töltöm fel azokat a képeket a közösségi média oldalaira? A sajátomért? Vagy valaki más kedvéért? Valóban kevésbé leszek értékes, ha nem kapok minden áldott nap megerősítést a külvilágtól? Vajon elegendő számomra az olyanoktól érkező megerősítés, akik valóban fontosak a számomra? Találó a következő mondás, de sajnos nem tudom, hogy eredetileg ki mondta: Olyasmiket veszünk, amikre nincs szükségünk, olyan pénzből, amivel nem rendelkezünk, annak érdekében, hogy olyan emberekre legyünk nagy hatással, akiket nem kedvelünk. Sokan a mindfulnesst hirdetik az anyagiasság igazi ellenpólusaként, vagy a meditációt, mondván: ez belső elégedettséget okoz. Érdemes volna kipróbálni. És hát nem is olyan nehéz megtanulni meditálni. Hiszen, ha valóban lelki békét képes adni nekünk, és el tud lazítani bennünket egy kicsit, akkor mit veszíthetünk azzal, ha kipróbáljuk? Képzeld csak el: milyen volna, ha ennyire fantasztikusan tudnánk magunkat érezni majdnem minden nap, és közben mindez nem kerülne nekünk semmibe a világon? TE ÉS A SZEREPED POZÍTIV ELLENŐREKÉNT Minden ember a végbe nem vitt jócselekedetek bűnében leledzik. Voltaire Erős? Eltúlzott? Igen, meglehet. De azt akarom, hogy reagálj rá, igazán, a kérdést ugyanis fontosnak gondolom. Mindenki egyetért abban, hogy a nárcizmus hosszú távon nem előnyös. Ha valóban nárcisztikus kultúrában élünk, egy olyan társadalomban, amely arra kényszerít minket, hogy olyasmiket tegyünk és úgy viselkedjünk, ami talán nem teljesen természetes számunkra - akkor vajon van-e bármiféle módja annak, hogy működésbe léptessük a féket? Mindent összevetve te meg én éppen olyanok vagyunk, mint bárki más - legtöbbet önmagunkra gondolunk, méghozzá elég változatos módokon. Úgyhogy tegyük fel, hogy észrevetted a vészéi}!, és beláttad, megvan a kockázata annak, hogy csapdába ess és túlzottan fókuszálj önmagadra. Megértetted, hogy ez rövid távon nem előnyös a környezetednek, hosszú távon pedig hátrányos neked magadnak is. Eldöntötted hát, hogy nem hagyod magad belerángatni a nárcisztikus kultúrába, és ehelyett inkább valami mást szeretnél. Éppen ez a célom ezzel a könyvvel. Fel kívánom ébreszteni minden olvasómat, hogy alternatív életmódra szánják rá magukat. Talán még te magad is tehetsz jót a világban? Hát persze, egy sor módon - még olyanokon is, amikre én magam nem jöttem volna rá. Hogyan inspirálódjunk - és azután? Amikor inspirációs előadót hallgatsz, akkor… inspirált leszel. Érzed magadban a mámorító lelkesedést, igen, na most aztán megmutatom! Sokakat ismerek ebben az iparágban, és akadnak közöttük elképesztően ügyesek. Az ember istenien érzi magát az előadás után (habár a valóságban továbbra is egyszerű halandó). Ezzel az inspirációval ugyanakkor az a baj, hogy egyszer haza kell menned és kezdened kell valamit a hallottakkal. Ha nem állsz neki még ugyanazon a napon tenni valamit, az érzés elhalványul, és az előadás hamarosan egy emlék lesz csupán. Az inspiráció jó dolog, szükségünk van rá. De arra is szükségünk van, hogy mi magunk gyürközzünk neki a munkának. Hol kezdj hozzá? A legtermészetesebb helyen: önmagadban. Ahelyett, hogy minden reggel odakiáltanál a tükörképednek, hogy én vagyok a legjobb! - ahogy az előadáson tanultad -, inkább igazi, hamisítatlan önbizalmat építs fel magadban; például úgy, hogy te saját magad intézel el és oldasz meg dolgokat. Az igazi önbizalmat csak úgy lehet megteremteni, ha te magad éred el a sikert. És miért is ne használnánk ki, hogy a természet éppen ilyenre formált meg bennünket? Belekezdesz tehát valami apró dologba, amit talán még nem próbáltál, de szeretnéd megtanulni. Kísérletezel és apránként tanulsz. Amikor hátralépsz egyet, akkor ráébredsz, hogy megtettél valami olyasmit, amit a múlt héten még nem tudtál. Most tehát jobb vagy, mint korábban. Áramlani kezd a dopamin. Egy kis mámort érzel. Ezenkívül mesélsz róla pár embernek. Rád mosolyognak, és ök is megerősítve érzik magukat a hallottaktól. Gratulálnak neked. Beindul a szerotonin. Büszke vagy. És talán azt is elhatározod, hogy valakinek megtanítod, amit éppen most csináltál. Látod a másik ember szemében az örömet és hálát. Hömpölyög az oxitocin. Még egy kicsit jobban érzed magad. És ha jobban belegondolsz, ez nem is olyan rossz, nem igaz? Most, hogy beindultak a bensődben ezek az anyagok hogyan érzel önmagad iránt? Lehetséges volna, hogy egy kicsit jobban becsülöd magad, mint egy hónappal ezelőtt? Garantálom neked: az önbecsülésed most erősebb. Talán elsőre nem annyira, de apránként mindenképpen. Lelkileg jobb formában vagy, és jobban is érzed magad a bőrödben, méghozzá teljesen természetes okok miatt. Ebben nincs semmi hamis, semmi művi. Jobban érzed magad. Méghozzá igazán. Fogadj el ugyanakkor egyvalamit: néha pocsékul érzi magát az ember. Ez az érzés is természetes részét képezi igazságtalansággal teletömött életünknek ezen a brutális bolygón. Nem lehet minden nap csodálatos, senki sem boldog állandó jelleggel. Csak a bolondok hiszik, hogy sosem kell érzelmileg a padlón lennünk. De most már tudod, hogy mennyire egyszerű dolog változtatni ezen az érzésen. Adj neki időt! Alkalmazd a folyamatot és tanulj lépésenként. Persze azért vannak kockázatok. A nárcizmus csapdáját mindenképpen el szeretnéd kerülni: azt, hogy állandóan rövid távú gondolkodásra építs. A rövid távú jutalmak anyaga a dopamin. Erős hatása van, és olyan erős függőséget képes okozni, mint egyes keményebb drogok. A kokain, amfetamin és egyéb, ópiumot tartalmazó szerek ugyanazt teszik, mint a dopamin: fantasztikusan jól érzed tőlük magad. De csak egy rövid időre, merthogy utána egy kicsit több kell ugyanabból a drogból. Egy idő után meg sokkal több kell. Ezért olyan könnyű nagyon gyorsan drogfüggővé válni. Mindenki, aki kipróbálta már, tanúsíthatja, mennyire gyorsan rá lehet szokni. Ez ugyanakkor csalóka jutalom, mert nem old meg semmilyen problémát. Az a probléma, ami miatt szükséged volt erre a mámorra, továbbra is fennáll. A test jutalomrendszere egész egyszerűen nem a megfelelő módon indul be. Hogyan kell tehát megkapni a jutalmunkat anélkül, hogy azt kockáztatnánk, hogy rövid távú és veszélyes függőségekbe ragadunk? Ha annyira egyszerű lenne, talán egy kicsit többen próbálták volna ki. De azt tudjuk, hogy a legtöbb embernek valamifajta indokra van szüksége ahhoz, hogy valóban a helyes utat válassza. Célra van szükségünk ahhoz, hogy értelmesnek érezzünk valamit. Cél hiányában egész álló nap ülhetnénk otthon a kanapén, videojátékokat játszhatnánk és füvezhetnénk. Elvégre semminek sincs semmi értelme. Egy igencsak régi bölcsesség Most egy kicsit kockáztatni fogok, és elmesélek egy igencsak régi, és az igazat megvallva némiképp elnyűtt bölcsességet. Talán hallottál már a sivatagban ügyködő kőfejtő történetéről. Ha igen, akkor légy türelemmel, mert az én sztorim nem úgy végződik, ahogyan korábban hallhattad. A történet körülbelül így hangzik: egy vándor halad keresztül a sivatagon, és egyszer találkozik valakivel, aki éppen követ fejt. A férfi megkérdezi a kőfejtőt, hogy mit csinál, aki természetesen azt feleli, hogy követ fejt. Amikor azt a kérdést kapja, hogy mit gondol a munkájáról, a kőfejtő a földre köp és azt feleli, hogy lélekölően unalmasnak tartja. A vándor elérkezik egy másik kőfejtőhöz. Őt is megkérdezi, hogy mit csinál. Az azt feleli, hogy egy fantasztikus katedrális építőanyagát készíti elő. Egy olyan katedrálisét, amely az égbe nyúlik majd, és amely a legfantasztikusabb épület lesz, amit emberi szem valaha is látott. Arra a kérdésre, hogy mit gondol a munkájáról, ez a kőfejtő azt feleli, hogy imádja. Micsoda élmény egy ilyen munka részesének lenni! Valahol itt szokott befejeződni a történet. Bölcsen belátjuk, hogy követ fejteni különböző okokból lehet. A probléma az, hogy a valódi felismerést nem olyan egyszerű meglátni. Értjük a történet alapjait: kellemesebb dolog egy szép katedrálist építeni, mint egyszerűen csak követ fejteni, még ha a munka részletei azonosak is. De vajon miért? Miért fontosabb követ fejteni az egyik okból, mint a másikból? Mélyebb értelmet találni Itt kerül be a képbe az értelem kérdése. Van bármiféle értelme bárminek is? Számít bármit, hogy valójában mit csinálok? Azért fejtek követ, hogy felvehessem a fizetésemet, vagy azért, hogy valami nagyobbat teremtsek, például egy szép katedrálist? De jelent-e valami különlegeset maga a katedrális? Ez a lelkiség szimbóluma, az, hogy talán több millió embertársammal oszthatok meg valami igazán nagyot. Persze a katedrális egyfajta templom, és nyilván nem minden ember hívő. De az igazán fontos ebben az esetben az, hogy részt veszek olyasvalaminek az alkotásában, amely elvont értékkel bír. Olyan helyet teremtünk ezzel, ahol az emberek hitet találnak, vagy önmagukat, vagy bármit, amire szükségük van ahhoz, hogy képesek legyenek élni az életüket. De ez a hely a szemlélődés, a befelé figyelés helyszíne is, meg olyan dolgoké, amelyek talán nagyobbak az egyes embernél. És mindez több, mint egy szép épület. Kevés ember - a narcisztikusokat és pszichopatákat leszámítva - immunis arra az érzésre, hogy valamilyen efféle közösség része lehet. És itt nem a dopaminról beszélünk, hanem a szerotoninról és az oxitocinrói. Ezek az anyagok sokkal szorosabban kapcsolódnak a hosszú távú boldogsághoz, mint bármi más. Semmi értelem, semmi lényeg, semmi cél, semmi irány. Semmi okunk nincs arra, hogy felkeljünk a kanapéról. Nem várhatunk semmiféle pozitív érzést. Ilyesmit az ember évezredek óta érez. Kezdetben tahin nem tudtak olyan sokat az agy működéséről, de azt tudták, hogy nagyjából hogyan működünk. Ez valójában egészen hihetetlen. Ezért bír olyan jelentőséggel a kőfejtőkről szóló történet. Szükségünk van arra, hogy értelmet és célt lássunk valamiben, az életünknek valamifajta irányra van szüksége. És akkor egy csapásra lesz értelme felkelni a kanapéról. Ugyanezen okból olyan végzetes az, ha valaki tartósan munkanélküli, ez ugyanis a reménytelenség érzetét teremti meg, passzívvá tesz, és olyan illúziót teremt, hogy már nem is tudunk semmit hozzátenni a dolgokhoz. Az az ember, akinek nincs cél és értelem az életében, aki semmifajta szerepet nem tölt be, egy idő után lelkileg összetörik. Ezért aztán jobb az, ha elfogadunk egy rosszul fizető állást, mint hogy munkanélküliként tengessük tovább mindennapjainkat, mert ez is védi a pszichénket. Léteznek megbízható kutatások, amelyek azt bizonyítják, hogy a munkanélküliség sokkalta rosszabb, még akkor is, ha a munkanélküli segély mértéke megegyezik a fizetés mértékével. Az, aki azt mondja, hogy semmi értelme dolgozni, elvégre ugyanannyit kap érte minden hónapban, mint ha támogatásokból élne, bizony veszélyesen él. Közösségi média - alternatív látásmód Kérdés, hogy vajon lehet-e elégszer mondani: az internet nem a valódi világ. Cserébe viszont olyan eszköz, amellyel remekül lehet a nárcizmust terjeszteni. A narcisztikusok imádják, ha a figyelem középpontjában vannak, a narcisztikusok szeretik mutogatni magukat. Élvezik annak a gondolatát, hogy mindenki őket bámulja. A Iájkok és a pozitív kommentárok jelentik számukra a benzint. Készen állnak arra, hogy nagyon messzire is elmenjenek, hogy mindezt begyűjtsék maguknak. Általában túl pozitív képet festenek magukról és az életükről, és ráadásképpen azt követelik, hogy rajongják őket körbe ezért az illúzióért. Minél jobban blöffölnek a valóságról, annál nagyobb üdvrivalgást várnak el. Az influenszerek tökéletes környezetben mutogatják magukat, elegáns ruhába öltözve, mindig napbarnítottan és állandóan rohanás közben. Limuzinok hátsó ülésén furikáznak, vagy éppen Ferrarit vezetnek. Rengeteg vicces jelenségre bukkanhatunk, ha egy kicsit alaposabban vesszük szemügyre őket. Az Instagramon gyakoriak az olyan fotók, amelyen két autó látható. Ne valami öreg csotrogányra gondolj, nem, dehogy. Balra egy hárommillió koronás Bentley, irtózatosan elegáns és dizájnos. Jobbra egy Rolls Royce négymillió koronáért, mennyei és elérhetetlen. A követőknek most felteszik a kérdést: Melyiket szeretnéd? Melyiket akarod jövőre vezetni? A követők pedig válaszolnak: Én a Bentleyre szavazok. Nem, nem. A Rolls sokkal elegánsabb. MINDKETTŐT, ordítja valaki csupa nagybetűvel. Szinte érezni, hogy mindenki alámerül az álmaiba. Mások kijelentik, hogy készen állnak arra, hogy szó szerint bármit megtegyenek a világon, csak hogy ilyen autóhoz juthassanak. Nézzünk tévét, vagy csináljunk valami jelentősét? A Lamborghini egyik legmagasabb beosztású vezetője néhány évvel ezelőtt azt a kérdést kapta egy interjúban, hogy a Lamborghini miért nem készít soha tévéreklámot. A válasza így hangzott: A mi ügyfeleink nem néznek tévét. ízlelgesd ezt most egy kicsit, és gondolkodj, mit is jelent valójában. Az Instagramon van egy bejegyzés, amelyben egy srác egy kis luxushajót vezet egy sokkal-sokkal nagyobb és még elegánsabb luxushajó felé. Valahol középen egy hatalmas, nyitott nyílás. A szöveg így hangzik: Miközben te tévézel, ez a srác leparkolja a hajóját a másik saját hajójába. Hát nem tudom. Gyémántok. Női influenszerek kezén több millió dolláros ékszerek. Többnyire a hanyagság látszatát keltik, ők bizony ennél közönyösebbek már nem is lehetnének. Hiszen ez csak néhány régi gyémánt. Olyan értékben, ami egy átlagos munkavállalónak egy élet alatt alig jönne ki a fizetéséből. Gyakran látni házakról készült fotókat - olyan elegáns és költséges palotákat, hogy attól magát a királyt is elöntené a sárga irigység. Egyiknek- másiknak harminc szobája is van. A felhajtón egy Aston Martin áll. És efféle felirat szerepel a képen: Egy ilyen házban fogok lakni öt év múlva. Vagy pedig: Lájkold, ha te vagy az első milliomos a családban. De vannak ennél hajmeresztőbb példák is. Bizony, még ennél is. Többször láttam pont az Instagramon olyan képeket, amelyeken az emberek a szó legszorosabb értelmében pénzben fürdenek, pénzzel töltik meg a fürdőkádat. Bankjegyekről beszélünk. Az egész asztal bankókkal van tele, több kiló. Az efféle képek alatt ilyen szövegek szoktak lenni: Mit gondolsz? Eldöntötted, milyen életstílust szeretnél? Mit tennél meg, hogy ezt elérd? Bizarr? Egyetértek, szerintem is az. Egy rövid kis filmben, amit találtam, egy srác a hűtőszekrénye felé ugrik, felmarkol egy csomó bankjegyet és kimegy vele az erkélyre (talán a tizediken lehet). Ott elhajítja a bankókat, azok meg szállnak szerteszét mindenfelé. Egy másik az autó tetőablakán át szórja ki a pénzt, miközben az utcán száguldozik. Szó szerint pénzeső hull. Hamis videó? Meglehet, de az üzenetét nem lehet félreérteni: szerezz annyi pénzt, hogy utána a legörültebb dolgokat tehesd meg. Egyesek azt kürtölik világgá, hogy ők self-made emberek, abszolút nem segített nekik senki, mindent önmaguk értek el egyedül, és csak teszik a dolgukat. Sokan közülük azt hajtogatják, hogy magasról tesznek mindenre és mindenkire, csak magukra és a saját sikereikre fókuszálnak. És arra buzdítanak minket többieket, hogy mi is kövessük a példájukat. Te is megteheted, hogy csak nyomod a gázt. Neked is lehetnek olyan menő cuccaid, mint nekem. Neked is lehet magánrepülőd és sportautód. Elegáns szállodákban lakhatsz, gyöngyéleted lehet. Ez remekül hangzik, és árad belőle a magabiztosság: alighanem sokan el is hiszik. Vegyél magadnak a világból! Adj bele mindent! Tedd a dolgodat! De mit jelent az valójában, hogy tedd a dolgodat? Eltekintve a nyilvánvalótól: mivel senki nem képes tökéletesen egyedül létrehozni túl sok mindent, mégiscsak el kell gondolkodnunk azon, hogy ez a fajta üzenet voltaképpen mit is foglal magában. Ilyesmivel etetni magunkat természetesen egészen addig nem jelent problémát, amíg belátod, hogy ez az elejétől a végéig csalóka illúzió. Legjobb esetben jót nevetünk ezeken a marhaságokon. Viszont… ez a fajta önközpontú hipernárcizmus - jobb kifejezés nem jut eszembe - valójában azt is fogja jelenteni, hogy mindenki, aki nem arat sikert a TikTokon vagy az Instagramon, de továbbra is ezt az elegáns életet szeretné élni, valami más módon meg is próbálja azt megszerezni magának, vagy legalábbis valami ahhoz hasonlót. Mit kell akkor tenni, ha arra azért nem állunk készen, hogy bűntettet kövessünk el? Ilyenkor vagy fülig eladósodunk, vagy nekiállunk kaparós sorsjegyeket venni, vagy lovakra fogadni, hogy gyakrabban cserélhessünk autót, mint a szomszédunk, hogy állandóan utazgathassunk és műanyag játékokkal áraszthassuk el a gyerekeket. Nyugalom, semmi ilyesmit nem javaslok, csak ellenőrizni akartam, hogy figyelsz-e még. Hogyan lehet a hipernárcizmus ellen hatni? Saját vállalkozást kell indítani, hét éven keresztül keményen dolgozni, és utána fogjuk látni erőfeszítéseink gyümölcsét. A siker építése hosszú időbe telik, nem jön el egyetlen éjszaka alatt. Amikor nekiálltam e könyv írásának, Jeff Bezos volt a világ leggazdagabb embere; aztán, amikor a végére értem, már Elon Musk. Ezek a srácok tényleg eléggé pénzesek. De nem egyetlen éjszaka alatt lettek azzá: harminc esztendőre volt szükségük, mire eljutottak oda, ahol most vannak. Gürcölni kell, mígnem már nyüszítünk a fáradtságtól, de aki így jár el, annak nemritkán osztályrésze lesz a siker. Ahogy Warren Buffet, a pénzember felelte arra a kérdésre, hogy miért is követik olyan kevesen a tanácsait: Senki sem lassan akar meggazdagodni. Talán óvatosabban kellene másokkal összehasonlítgatnunk magunkat. Úgyis mindig fogunk olyasvalakit találni, akinek nálunk jobban megy a sora. A narcisztikusokkal nem kelhetünk versenyre. Hadd égjenek csak ki abbéli küzdelmükben, hogy úgy tűnjenek fel, mintha nekik volna a legtöbb cuccuk. Ha példaképre van szükséged, akkor válassz egy józan embert. De mindenekelőtt arra használd az idődet, hogy a tavalyi életedet veszed górcső alá. Jobb most, mint akkor? Szuper, ünnepeld meg egy éttermi vacsorával! Vagy inkább rosszabb? Ajjaj. Vázold fel most azonnal a tervedet, hogy mit tehetsz a sorsod jobbra fordulásáért. Gyerünk, állj neki! De ahhoz ne nagyon mérd magad, amit az Instagramon vagy a Facebookon tapasztalsz. Ne feledd: az internet nem a valódi világ. Rengeteg minden van ott, ami a legkevésbé sem építő jellegű: negatív hírek, gyűlölet, zaklatás és sok minden más. Én magam nem akarok túlságosan beleragadni abba, ami ott zajlik, mert az internet egy igazi nyúlüreg. Digitális detox Javaslatom: kapcsolj le mindent egy hónapra, és figyeld meg, mi történik a stressz-szinteddel. Kapcsold le harminc napra a Twittert! Szedd le egy hónapra a Facebook és az Instagram applikációját! Más platformokat is használsz? Töröld azokat is! Harminc napra. Elnehezült a mellkasod? Egy kis időre úgy érezted, nehezen veszed a levegőt? Ez is árulkodó. Csak nyugalom. Utána újra feltelepíthetsz mindent. Csak kevés ideig kell tesztelned, harminc napig. Ha megéred a nyolcvan évet, akkor ez a harminc nap a teljes életed tized ezrelékének felel meg. Meg tudod csinálni, ráadásul ingyen is van. És valamit még tanulni is tudsz ebből a kísérletből. Elvégre harminc nap semmiség. Egyre több ember próbálja ezt ki. És a reakciójuk kivétel nélkül a következő: Sokkal jobban érzem magam! Hát ez meg hogyan lehetséges? Ennek van egy egyszerű fizikai magyarázata. A kortizol nevű stresszhormon eddig őrült mennyiségben árasztotta el a testedet, és ennek most vége szakad. Végül lekapcsolod magad az állandó hadi készültségről. Nem kell állandóan éberen őrködnöd. Fizikailag és lelkileg is kikapcsolsz. Más értékeket is észreveszel a világban, nem csak azt, ami a mobilon keresztül szembejön veled. Talán több időt fordítasz a gyermekeidre, vagy a házastársadra, a szüléidre, vagy akárkire, aki a legfontosabb az életedben. Talán edzeni kezdesz, vagy könyveket olvasni. Vagy többször emeled fel a telefont, hogy felhívj valakit, és valódi, hús-vér emberekkel beszélgetsz. Egyesek annyira meg vannak elégedve a közösségi média nélküli életükkel, hogy sosem térnek vissza. Soha többé. Elképesztő. 2020 végén egy digitális előadás keretén belül megszellőztettem ezt a kérdést, amit némi szkepszissel fogadtak. A leggyakoribb reakció ez volt: De mit csináljak helyette? Na igen, mit csináltál, mielőtt belezuhantál volna a közösségi média örvényébe? De hogy visszakapcsoljunk a nárcisztikus kultúrához: miután egy időre lemondtál a közösségi médiáról, sokkal hamarabb észre fogod venni az eltérő viselkedésmintákat. Nem leszel olyan eltompult, mint korábban, így aztán egyre világosabban fogod látni, hogy az, amit egyesek online művelnek, valójában nem normális. És talán aktívabb szerepet vállalva meg is ejtesz egy-egy megjegyzést: Barátom, amit tettél, az nincs rendben. Légy szíves, hagyd abba! És hirtelenjében pozitív ellenerő lettél, amivel számolni kell. Fellélegzés Megtudhatod valahonnan, hogy milyen értelmet találsz a létezésben? Hát persze. Töprengj el mélyen, és kérd nyugodtan mások segítségét, hogy neked magadnak valójában mi lehet a célod. Ne ezt a kérdést tedd fel: mikor érzed jól magad? Hanem ezt: mi a célod, az életed értelme? így egy olyan belső békére találsz, amit sosem akarsz majd elereszteni. Ahogy említettem, a mindfulness lehet egy alternatíva. Kérheted egy ügyes KBT-terapeuta (kognitív viselkedésterapeuta) segítségét. Vannak nagyon profi mentális edzők, akik annak a szakértői, hogy az egyén elé kihívásokat állítva rávegyék őket az új, úttörő gondolkodásra. Az ebbe fektetett idő gyakran busásan megtérül. Én magam sem tartanék éppen itt az életemben - ahol valóban akarok is lenni-, ha az egyik mentális edzőm nem kényszerít arra, hogy fejezzem be az önmagámnak való hazudozást. Fájdalmas volt egy kicsit, de nagyjából ez volt a legjobb tanács, amit valaha kaptam. Isten bizony meghívom őt egy ebédre, ha elkészültem ezzel a könyvvel. BEFEJEZÉS LINDA. HOGYAN SEGÍTSÜK ŐT TOVÁBB? Ha szembesíteni akarunk valakit önnön árnyékával, meg kell neki mutatnunk önnön fényét. Carl Jung Ha az az ember, aki a legelső sorban ül a repülőgépen, teljesen hátrahajtja az ülését, akkor a mögötte ülőnek is ezt kell tennie, már amennyiben nem akarja, hogy a kávé az ölében kössön ki. A kór hátrafelé terjed, a probléma pedig végül a legutolsó sorban ülő srácnál landol. Mögötte egy fal van, nem „menekülhet” sehova. Néha az az érzésem, hogy napjainkban egyre többen és többen hajtják hátra az ülésüket. És valahol szembe kell néznünk ezzel a problémával, és meg kell azt oldanunk, mielőtt teljesen elveszítjük felette az uralmat. Itt az idő, hogy még egyszer, utoljára meglátogassunk barátnőnket, Lindát. Ugye nem felejtetted őt el? Az a lány, akinek azok a túlzottan támogató szülei vannak, de akiknek végül elege lett a jóból, így Linda mostantól kénytelen a saját lábára állni. Linda, aki hozzászokott már ahhoz, hogy ha bármi kell neki, azt rendbontással, sírással vagy hisztizéssel el tudja érni bárkinél, lehetett az az édesanyja, az édesapja, a tanárai, vagy mint a könyv elején lévő példában, a főnöke. Talán emlékszel rá, hogy az édesapjának végül elege lett, és határozottan közölte a lányával: több segítséget ne várjon tőle. Többé nem szökhet meg a felelősség elől. - Mostantól felnőttként kell viselkedned! Tegyük fel, hogy Linda és te közeli barátok vagytok, és Linda éppen most értesült róla, hogy az édesapja többé nem kívánja pátyolgatni őt. Most felkeres téged, és panaszkodni kezd. Minden olyan szörnyűséges. Semmi sem úgy alakult, ahogyan azt Linda elképzelte. Ha feltételezzük azt, hogy nem gondolod, hogy ő NPDdiagnózissal rendelkező klinikai nárcisztikus (a férfiak valójában jóval gyakrabban narcisztikusok, mint a nők, alighanem azért, mert a férfiakból gyakrabban hiányzik az empátia), csak olyasvalaki, aki beleragadt a nárcisztikus kultúrának nevezett jelenségbe. Tehát a személyisége valójában nem nárcisztikus, csak éppen kifejlesztett néhány olyan viselkedésmintát, amelyet narcisztikusként lehet jellemezni. Kiindulhatunk abból, hogy Linda sosem töprengett még el önnön viselkedésén, és mivel korábban igazából senki nem mondott neki semmit, apja döntése sokként érte öt. Mondjuk, hogy Linda még sosem gondolkozott el a dolgon. De hát ezt csinálja mindenki! Elvégre nem Linda hibája, hogy miként néz ki körülötte a társadalom. Nem ő kérte, hogy ragadjon bele valamibe, amit nem igazán képes átlátni. De te szeretnél segíteni neki. És pontosan ezt akarom mondani. Segítenünk kell egymást! Nem akarom túlmagyarázni ezt az egészet, de vissza kell térnünk a társadalom egy korábbi állapotához, ahhoz, hogy valóban meg bírjunk tenni bizonyos dolgokat egymásért, és ne csupán önmagunkért. Az egész jelenlegi rendszerünk éppen azáltal vált működővé, hogy segítettünk egymásnak és együtt dolgoztunk. Most van itt az esély, hogy valóban hasznos dolgokat tegyél. Ez természetesen csupán spekuláció. De hogyan tudnál segíteni Lindának, ha megkapnád az esélyt? Ha abból indulok ki, hogy törődsz Lindával, és a javát akarod, akkor mit teszel? Mit mondasz? Mit gondolsz, mit volna muszáj megtennie, hogy megoldja a problémát? Milyen kockázatokat mersz vállalni annak érdekében, hogy valóban kisegítsd őt ebből a negatív spirálból? Mit vagy kész mondani neki? Az egyik legnehezebb feladat, amit a vállunkra vehetünk, az, hogy olyasvalakinek akarunk segíteni, aki nem kér semmiféle segítségből. Olyan ez, mint megpróbálni megölelni valakit, aki inkább bokszolni szeretne. Tapasztalatom szerint a dolog kilátástalan. A jelenség pszichológiája meglehetősen egyszerű: amikor jó és valóban jószándékii tanácsot adsz valakinek, azzal egyszersmind burkolt kritikát is megfogalmazol azzal kapcsolatban, amit az illető jelenleg tesz. Hiszen nem adnál semmiféle tanácsot, ha minden tökéletes volna. Következésképpen kritikát fogalmazol meg. És még akkor is, ha az illető maga jelenti ki, hogy nem elégedett a jelenlegi helyzettel, az nem azt jelenti, hogy megkér téged, hogy erősítsd meg az önkritikáját, és ráadásképpen még néhány „csinos” tanácsot is nyomj le a torkán. Néha csak hallgatnunk kell, mit mond a másik, egyéb feladatunk nincsen. És aztán hallgatni őt még egy kicsit. És közben nem nyitni ki a szánkat. A nők ebben jobbak, mint a férfiak. A férfiak, mint tudjuk, hajlamosak rögtön kinyilatkoztatni a megoldást: így meg így kell csinálnod. Ha te, aki e sorokat olvasod, egy növel élsz együtt, menj oda hozzá és kérj megerősítést a következő feltevésre: a nő néha csak azt szeretné, hogy mmeghallgasd. És hagyd, hogy apróra leírja a helyzetét úgy, ahogyan ő azt megéli, miközben te nem szólsz közbe. De mi jön ezután? Mi van akkor, ha továbbra sincsen semmi ötleted, amivel kihúzhatnád a barátodat ebből a helyzetből? Vegyük példaként megint Lindát. Miképp tudsz neki valóban segíteni, és sínre rakni az életét? A legfontosabb, amit tehetsz, hogy megérted, melyik problémát kell megoldani. Hiszen nem Linda édesapja a probléma, még ha maga Linda ezt a felfogást hirdetné. Ha nem tudjuk, milyen problémával állunk szemben, sosem érezzük szükségét annak, hogy éppen azt oldjuk meg. Ezt tehát idejekorán meg kell értenetek, neked is, Lindának is. Amíg ugyanis nem látja a valódi problémát, addig nem is hajlandó elfogadni a jó tanácsot sem. Legelőször tehát: azonosítsd a problémát. Rá kell venned Lindát, számoljon be arról, hogy épp most hogyan látja az életet. És amint képes elfogadni azt, hogy neki magának kell megváltoznia, akkor máris van értelme elmagyaráznod neki, hogy szerinted milyen módon kellene eljárnia. Ez ennyire egyszerű volna? Nem, a legkevésbé sem. De tökéletesen meg vagyok győződve róla, hogy támogatnunk kell egymást, amikor azt látjuk, hogy a dolgok kezdenek kicsúszni a kezünkből, és kezdenek elfajulni. Vajon túl késő van-e olyasvalaki számára, mint Linda? Nem tudom. Minden azon múlik, hogy mi történik az elkövetkező hetekben. Van egy Linda az életedben? Tegyél valamit, bármit. Együtt képesek vagyunk egy kicsit megfordítani az irányt, hogy elkerüljük a valódi problémákat. Létezik egy angol mondás: It takes a village to raise a child. (Egy egész falu kell ahhoz, hogy egy gyermeket felneveljünk.) Nekem nagyon tetszik ez a mondás. Köszönöm, hogy végigolvastad a könyvet. Vigyázzatok egymásra! Thomas Erikson FELHASZNÁLT IRODALOM, FORRÁSANYAGOK, KÉPEK Bevezetés Twenge, J. M. & Campbell, W. K. Hie Narcissism Epidemic. 7. fejezet Campbell, W. K., Bosson, J. K„ Goheen, T. W., Lakey, C. E., & Kernis, M. H. (2007). Do Narcissists Dislike Themselves ’’deep down inside”? Psychological Science, 18, 227-229. Gentile, B. & Twenge, J. M. Birth Cohort Changes in SelfEsteem, 1988-2007. Unpublished manuscript. Based on: Gentile, B. (2008). Masters thesis, San Diego State University. Twenge, J. M. 8< Campbell, W. K. (2001). Age and Birth Cohort Differences in Selfesteem: A Cross-Temporal MetaAnalysis. Personality and Social Psychology Review, 5, 321-344. 13. fejezet Dweck, C., Po, B. (2007). ”How Not to Talk to your Kids: The Inverse Power of Praise”, Study done by social psychologist Carol Dweck of Stanford: Bronson, Po. February 12, 2007. http://nymag.com/news/ features/27840/ (viewed online 6/6/2008). Horton, R. S., Bleau, G. & Drwecki, B. (2006). Parenting Narcissus: What are the Links Between Parenting and Narcissism. Journal of Personality, 74, 345-376. 317 FELHASZNÁLT IRODALOM, FORRÁSANYAGOK, KÉPEK Miller, J. D. & Campbell, W. K. (2008). Comparing Clinical and Social- Personality Conceptualizations of Narcissism. Journal of Personality, 76, 449-47. Otway, L. J. & Vignoles, V. L. (2006). Narcissism and Childhood Recollections: Psychoanalytic Predictions. A Quantitative Personality and Test of Social Psychology Bulletin, 32, 104-116. Twenge, J. M. & Campbell, ’’Parenting and Narcissism: A Prospective Study” (2008). Unpublished manuscript. (Idézet innen: The Narcissism Epidemic, Twenge & Campbell.) 20. fejezet Ogden, C. L., Fryar, C. D., Carroll, M. D., & Flegal, K. M. (2004). Mean Body Weight, Height and Body Mass Index, United States 1960-2002. Advance Data from Vital and Health Statistics, 347, October 27. 2004. 21. fejezet Buffardi, L. E., & Campbell, W. K. (2008). Narcissism and Social Networking Websites. Personality and Social Psychology Bulletin. 25. fejezet The Koreans, however, far exceeded the U.S. students’ actual performance on math tests: These testing data (from The Trends in International Mathematics and Science Study [TIMSS]) as well as the data from the National Assessment of Educational Progress (NAEP) can be found online on a site run by the U.S. Department of Education. http://nces.ed.gov/index.asp. See, for example http://nces.ed.gov/timss/results03_eighth95.asp (viewed online 6/7/2008). 318 FELHASZNÁLT IRODALOM, FORRÁSANYAGOK, KÉPEK 26. fejezet Foster, J. D„ Campbell, W. K., & Twenge, J. M. (2003). Individual Differences in Narcissism: Inflated Self-Views across the Lifespan and Around the World. Journal of Research in Personality, 37, 469-486. Gibbs, Nancy. ”Do kids have too much power?” Time, August 6, 2001; http://www.time.eom/time/covers/l 101010806/cover.html (viewed online 6/7/2008). 27. fejezet https://opeNPDychometrics.org/tests/NPI/ Raskin, R.; Terry, H. (1988). A Principal-Components Analysis of the Narcissistic Personality Inventory and Further Evidence of its Construct Validity. Journal of Personality and Social Psychology, Vol 54(5), 890-902. Képek Creative Commons License

Thomas Erikson - Narcisztikusokkal körülvéve

Related documents

Products

Support

Thomas Erikson - Narcisztikusokkal körülvéve

Related documents

Add this document to collection(s)

Add this document to saved

Suggest us how to improve StudyLib