Nemzetközi közjog
Kovács, Péter
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Nemzetközi közjog
Kovács, Péter
Publication date 2011-03-31
Szerzői jog © 2011-03-31 Péter, Kovács
Kivonat
A tankönyv bemutatja a nemzetközi jog alapkérdéseit, a nemzetközi jog és a belső jog viszonyát és az ebben a
tárgyban született ré-gebbi és újabb alkotmánybírósági határozatokat.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tartalom
1. A leggyakrabban használt rövidítések ............................................................................................ 1
Előszó ................................................................................................................................................. ii
Előszó a 2. kiadáshoz ......................................................................................................................... iii
2. ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE ............................................ 4
1. I.. FEJEZET – A nemzetközi jog története ........................................................................... 4
1.1. 1. Az ókor nemzetközi joga ...................................................................................... 4
1.2. 2. A középkor nemzetközi joga ................................................................................ 8
1.3. 3. Az újkor nemzetközi joga ................................................................................... 11
1.4. 4. A modern kor nemzetközi joga ........................................................................... 14
1.5. 5. A nemzetközi jog tudományának története ......................................................... 19
2. II. FEJEZET – A nemzetközi jog jogi természete és sajatossagai ...................................... 22
2.1. 1. Jog-e a nemzetközi jog? ...................................................................................... 23
2.2. 2. Miért kötelező a nemzetközi jog? ....................................................................... 25
2.3. 3. Milyen kapcsolatban áll egymással a nemzetközi jog és a belső jog? ................ 27
2.4. 4. A nemzetközi jog és a magyar jogrend ............................................................... 30
2.4.1. Az 1949. évi XX. törvény és módosításai, illetve alkotmánybírósági értelmezése
30
2.4.2. A 2011-ben elfogadott Alaptörvény a nemzetközi szerződések és a nemzetközi
jog jogrendszerbeli helyzetéről ............................................................................ 36
2.5. 5. A nemzetközi jog funkciója, jellemzői és tanulmányozásának értelme .............. 37
2.6. 6. Közjogi és magánjogi jellemzők és technikák a nemzetközi jogban .................. 39
3. MÁSODIK RÉSZ │ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI .......................................................... 41
1. III. FEJEZET – A nemzetközi szerződések joga ................................................................. 41
1.1. 1. A nemzetközi jog jogforrási rendszere ............................................................... 41
1.2. 2. A nemzetközi szerződések definíciója és tipológiája ......................................... 42
1.3. 3. A nemzetközi szerződések megkötése ................................................................ 45
1.4. 4. A fenntartások ..................................................................................................... 54
1.5. 5. A nemzetközi szerződések és az érvénytelenség ................................................ 56
1.6. 6. A nemzetközi szerződések értelmezése .............................................................. 62
1.7. 7. A nemzetközi szerződések hatálya, végrehajtásuk biztosítékai és a normakonfliktus
66
1.7.1. A szerződések végrehajtásának biztosítékai ............................................... 69
1.7.2. A szerződések végrehajtása és a normakonfliktus ..................................... 70
1.8. 8. A szerződések módosítása, kiegészítése, felfüggesztése .................................... 72
1.8.1. A szerződések módosítása, kiegészítése .................................................... 73
1.8.2. A szerződések felfüggesztése ..................................................................... 74
1.9. 9. A szerződések megszűnése ................................................................................. 74
1.9.1. A szerződésekben való államutódlás .......................................................... 76
2. IV. FEJEZET – A nem szerződéses jogforrások és az értelmezés segédeszközei .............. 76
2.1. A NEM SZERZŐDÉSES JOGFORRÁSOK .......................................................... 76
2.1.1. 1. A szokásjog ............................................................................................ 76
2.1.2. 2. A civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek .......................... 82
2.1.3. 3. Az államok egyoldalú jogi aktusai mint jogforrások ............................. 83
2.1.4. 4. A nemzetközi szervezetek határozatai és minősítésük jogforrástani szempontból
.............................................................................................................................. 84
2.1.5. 5. A méltányosság mint jogforrás .............................................................. 88
2.2. A JOGSZABÁLYOK ÉRTELMEZÉSÉNEK SEGÉDESZKÖZEI ....................... 88
2.2.1. 6. A bírói gyakorlat .................................................................................... 88
2.2.2. 7. A jogtudomány és szerepe a jogviták eldöntésében ............................... 90
2.3. AZ ABSZOLÚT DISZKRECIONÁLIS BÍRÁSKODÁS ELVI LEHETŐSÉGE .. 91
2.3.1. 8. Az ex aequo et bono alapon történő bíráskodás ..................................... 91
4. HARMADIK RÉSZ │ A NEMZETKÖZI JOG ALANYAI ........................................................ 93
1. V. FEJEZET – Az állam mint a nemzetközi jog alanya ...................................................... 93
1.1. 1. Az állam fogalmi elemei ..................................................................................... 93
1.2. 2. A főhatalom és alávetettség a nemzetközi jognak: a keretek közötti mozgásszabadság
100
iii
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Nemzetközi közjog
1.2.1. Az állami főhatalom lényege .................................................................... 100
1.2.2. A területi főhatalom ................................................................................. 100
1.2.3. A személyi főhatalom .............................................................................. 105
1.2.4. Az állampolgárság megszerzésének két fő jogcíme ................................. 105
1.2.5. Kettős vagy többes állampolgárság .......................................................... 106
1.2.6. A közfunkciós főhatalom ......................................................................... 109
1.3. 3. Az államhatár .................................................................................................... 110
1.4. 4. A területszerzés jogcímei .................................................................................. 114
1.5. 5. Az államnak nem saját állami területen gyakorolt területigazgatási hatáskörei 121
1.5.1. Az egyedül és önállóan végzett területigazgatás alapesetei ..................... 121
1.5.2. A kollektív igazgatás jogcímei ................................................................. 126
1.5.3. Az ellenőrzött igazgatás jogcímei ............................................................ 128
1.6. 6. Az államok egymás közti kapcsolatainak nemzetközi jogi alapelvei ............... 131
1.6.1. A szuverén egyenlőség elve ..................................................................... 132
1.6.2. A belügyekbe való beavatkozás tilalma ................................................... 135
1.6.3. Az erőszak alkalmazása tilalmának elve .................................................. 139
1.6.4. A viták békés rendezésének elve .............................................................. 140
1.6.5. Az államok együttműködésének elve ....................................................... 140
1.6.6. A nemzetközi kötelezettségek jóhiszemű teljesítésének elve ................... 141
1.6.7. A népek, nemzetek önrendelkezési joga .................................................. 141
1.7. 7. Államok keletkezése, megszűnése és az államutódlás ...................................... 143
1.7.1. A szerződésekben való államutódlás ........................................................ 146
1.7.2. Államutódlás az 1978-as egyezményben nem szabályozott egyéb nemzetközi jogi
jogviszonyokban ................................................................................................ 148
1.7.3. Államutódlás a belső jogi jogviszonyokban ............................................. 149
1.7.4. Állami javakban, archívumokban és államadósságokban való államutódlás 150
1.8. 8. Államelismerés, kormányelismerés és egyéb elismerési formák ...................... 152
1.8.1. Államelismerés ......................................................................................... 152
1.8.2. A kormányelismerés ................................................................................. 157
1.8.3. Nemzetként, felkelőként és hadviselőként elismerés ............................... 160
1.9. 9. Különleges státusok .......................................................................................... 160
1.9.1. Nemzetközi igazgatás alatti területek ....................................................... 160
1.9.2. Az Apostoli Szentszék és a Vatikán jogalanyiságának sajátosságai ........ 163
2. VI. FEJEZET – A nemzetközi szervezetek mint a nemzetközi jog alanyai ...................... 164
2.1. 1. A szervezetek fogalma és fajtái ........................................................................ 164
2.2. 2. Tagfelvétel, kilépés és kizárás .......................................................................... 168
2.3. 3. A nemzetközi szervezetek struktúráinak és működésének legfontosabb kérdései 170
3. VII. FEJEZET – Az egyén a nemzetközi jogban .............................................................. 179
3.1. 1. Az egyén aktív és passzív jogalanyiságának alapjai ......................................... 179
3.2. 2. Az emberi jogok osztályozása .......................................................................... 180
4. AZ EMBERI JOGOK VÉDELMÉNEK NEMZETKÖZI JOGI ALAPINTÉZMÉNYEI . 182
4.1. 3. Az emberi jogok védelme az Egyesült Nemzetek Szervezetében .................... 182
4.2. 4. Az emberi jogok védelme az Európa Tanácsban .............................................. 186
4.3. 5. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet az emberi jogokért ....... 190
4.4. 6. Az Európai Unió Alapjogi Chartája .................................................................. 190
4.5. 7. Egyéb emberi jogvédelmi mechanizmusok ...................................................... 190
5. KÜLÖNLEGES JOGOK SAJÁTOS HELYZETBEN LEVŐ EGYÉNEK ÉS CSOPORTOK
SZÁMÁRA ........................................................................................................................... 191
5.1. 8. Kisebbségvédelem ............................................................................................ 191
5.2. 9. Menekültek és hontalanok ................................................................................ 200
5.3. 10. Különleges jogok a munka világában ............................................................. 202
5.4. 11. Az egyén nemzetközi jogi felelőssége a nemzetközi bűncselekményekért .... 204
6. VIII. FEJEZET – A nemzetközi jog egyéb alanyai ........................................................... 215
6.1. 1. Társaságok ........................................................................................................ 215
6.2. 2. A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága ........................................................... 216
6.3. 3. Lovagrendek ..................................................................................................... 216
6.4. 4. A nemzeti, etnikai, vallási kisebbség ................................................................ 217
6.5. 5. A nép és a nemzet ............................................................................................. 217
6.6. 6. Az emberiség jogalanyisága ............................................................................. 219
5. NEGYEDIK RÉSZ │ A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK ALAPINTÉZMÉNYEI .............. 220
iv
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Nemzetközi közjog
1. IX. FEJEZET – A diplomáciai és konzuli kapcsolatok joga ............................................. 220
1.1. 1. A diplomáciai kapcsolatok eredete és az államok érdekeltsége ........................ 220
1.2. 2. A diplomaták kiválasztása és kinevezése ......................................................... 222
1.3. 3. Az agrément: a kiszemelt misszióvezető előzetes jóváhagyatása a fogadó állammal
224
1.4. 4. A megbízólevél átadása, annak joghatásai és protokolláris ceremóniája .......... 228
1.4.1. Megbízólevél-átadás Párizsban ................................................................ 230
1.4.2. Megbízólevél-átadás Brüsszelben ............................................................ 231
1.4.3. Megbízólevél átadása a Szentszéknél ....................................................... 232
1.4.4. Megbízólevél-átadás Budapesten ............................................................. 233
1.4.5. Az átadás egyéb szabályai ........................................................................ 234
1.5. 5. A diplomáciai képviselet funkciói .................................................................... 235
1.6. 6. A diplomáciai megbízatás megszűnése ............................................................ 239
1.7. 7. A diplomáciai kiváltságok és mentességek ....................................................... 243
1.8. 8. A konzuli kapcsolatok létesítése és a konzul kinevezése .................................. 252
1.9. 9. A konzul feladatköre ......................................................................................... 252
1.10. 10. A konzuli megbízatás megszűnése ............................................................... 254
1.11. 11. A konzuli kiváltságok és mentességek ......................................................... 255
1.12. 12. Egyéb diplomáciai missziók és képviseletek ................................................ 258
1.12.1. Különleges diplomáciai missziók ........................................................... 258
1.12.2. Az egyetemes nemzetközi szervezetek státusa és a melléjük akkreditált
képviseletek helyzete ......................................................................................... 260
1.12.3. Néhány más fontosabb nemzetközi szervezet státusa és a melléjük akkreditált
képviseletek helyzete ......................................................................................... 262
1.12.4. Egyes különleges képviseleti megoldások ............................................. 263
2. X. FEJEZET – Az államok nemzetközi jogi felelőssége .................................................. 265
2.1. 1. A nemzetközi jogi felelősség kodifikációs folyamata és alapelemei ................ 265
2.2. 2. A jogellenes cselekmény betudhatósága ........................................................... 266
2.2.1. A törvényhozó cselekedeteinek betudhatósága ........................................ 267
2.2.2. A végrehajtó hatalom cselekedeteinek betudhatósága ............................. 267
2.2.3. A bírói hatalmi ág cselekedeteinek betudhatósága ................................... 269
2.2.4. A betudhatóság különleges esetei ............................................................ 270
2.3. 3. Kimentés a felelősség alól ................................................................................ 273
2.4. 4. A nemzetközi felelősség jogkövetkezményei ................................................... 276
2.5. 5. A nemzetközi felelősség érvényesítése ............................................................. 277
2.6. 6. A jogszerű tevékenységgel okozott károkért való felelősség ........................... 280
3. XI. FEJEZET – A viták békés rendezése .......................................................................... 281
3.1. 1. A nemzetközi jogvita és a rendezés fogalma .................................................... 281
3.2. 2. A nem bírói vitarendezési módok ..................................................................... 283
3.2.1. A nem bírói vitarendezés hagyományos, államközi módozatai ............... 283
3.2.2. A nemzetközi szervezetek szerepe a nem bírói vitarendezésben ............. 286
3.3. 3. A választottbírósági vitarendezési módok ........................................................ 287
3.4. 4. A Nemzetközi Bíróság és szerepe a viták békés rendezésében ........................ 291
3.4.1. Az állandó nemzetközi bíráskodás intézménye melletti érvek ................. 291
3.4.2. A Nemzetközi Bíróság tagjainak megválasztása ...................................... 291
3.4.3. Ad hoc bírák a Nemzetközi Bíróságon ..................................................... 294
3.4.4. A Nemzetközi Bíróság joghatósága ......................................................... 294
3.4.5. A Nemzetközi Bíróság előtti eljárás menete ............................................ 298
3.4.6. Az ítélet meghozatala, orvoslatai és érvényesítése ................................... 302
3.4.7. A tanácsadó véleményezési eljárás .......................................................... 304
3.4.8. Két atipikus tanácsadó vélemény a Nemzetközi Bíróság eljárásában: tanácsadó
véleménynek öltöztetett eljárások igazgatási és (2010-ig) munkajogi döntésekben 310
4. XII. FEJEZET – A kényszer alkalmazása és következményei a nemzetközi jogban ........ 311
4.1. 1. Az agresszió definiálhatósága és a jelenlegi definíció jogi természete ............. 312
4.2. 2. Az ENSZ hatáskörei az Alapokmány VII. fejezetének szövege szerint ........... 314
4.3. 3. A nemzetközi béke és biztonság érdekében tett ENSZ-lépések a gyakorlatban 315
4.4. 4. Az önvédelem mint az erőszak alkalmazásának legitim formája ..................... 320
4.5. 5. Az ún. ellenséges államok klauzula .................................................................. 323
4.6. 6. Az erőszak alkalmazása tilalmának elbizonytalanodása az ezredfordulón ....... 323
4.7. 7. Lépések az ENSZ-reformjára: Kofi Annan főtitkár 2005. évi tervezete ........... 323
v
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Nemzetközi közjog
5. XIII. FEJEZET – A hadviselés során alkalmazandó nemzetközi jogi szabályok ............. 325
5.1. 1. A hadijog és a humanitárius nemzetközi jog története ..................................... 325
5.2. 2. A kombattáns .................................................................................................... 328
5.3. 3. A hadifogoly ..................................................................................................... 330
5.4. 4. Különleges kategóriák és megkülönböztető jelzések ........................................ 331
5.5. 5. A hadműveletek vezetése, a tiltott fegyverek és a tiltott célpontok .................. 332
5.6. 6. A polgárháborúra vonatkozó szabályozás ........................................................ 337
5.7. 7. A háborús bűncselekmények megelőzése, kivizsgálása és megtorlása ............. 338
5.8. 8. A semlegesség .................................................................................................. 339
6. XIV. FEJEZET – A tengerjog ........................................................................................... 341
6.1. 1. A parti állam szuverenitása és ellenőrzési jogosítványai .................................. 342
6.2. 2. A parti állam kitermelési, hasznosítási jogosítványai ....................................... 347
6.3. 3. A Zóna .............................................................................................................. 354
6.4. 4. Tengerjogi jogviták és rendezésük ................................................................... 355
6.5. 5. Egyes tengeri szorosok és tengeri csatornák különleges helyzete .................... 356
7. XV. FEJEZET – Az édesvizekre vonatkozó nemzetközi jogi szabályrendszerek alapelemei 362
8. XVI. FEJEZET – A légtérre és a légi közlekedésre vonatkozó nemzetközi jogi szabályok 372
9. XVII. FEJEZET – Világűrjog ........................................................................................... 377
10. XVIII. FEJEZET – A környezet védelmének legfontosabb nemzetközi jogi kérdései ... 380
6. Ajánlott irodalom a téma magyar nyelven megjelent műveiből ................................................. 386
1. Fontosabb honlapcímek .................................................................................................... 389
vi
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. fejezet - A leggyakrabban használt
rövidítések
CPA: Cour Permanente d’Arbitrage–Állandó Választottbíróság
CPJI: Cour Permanente de la Justice Internationale–Állandó Nemzetközi Bíróság
CIJ: Cour Internationale de Justice–Nemzetközi Bíróság
CEDH: Cour Européenne des Droits de l’Homme–Emberi Jogok Európai Bírósága
Com. EDH: Commission Européenne des Droits de l’Homme–Emberi Jogok Európai Bizottsága
CJCE: Cour de Justice des Communautés Européennes–Európai Közösségek Bírósága
Rec: (értelemszerűen)
Recueil des arrts, avis consultatifs et ordonnances de la Cour Internationale de Justice,
Publications de la Cour Européenne des Droits de l’Homme (arrts et décisions),
Recueil de la Jurisprudence de la Cour de Justice des Communautés Européennes RAI: Recueil des Arbitrages
Internationaux
RSA: Recueil des Sentences Arbitrales
Série A/B: Publications de la Cour Permanente de la Justice Internationale
ILM: International Legal Materials
JDI: Journal de Droit International
RGDIP: Revue Générale de Droit International Public
ord: ordonnances (a Nemzetközi Bíróság végzése)
mes. cons.: mesures conservatoires (a Nemzetközi Bíróság döntése ideiglenes intézkedések tárgyában)
ex. prél.: exceptions préliminaires (a Nemzetközi Bíróság ítélete pergátló kifogások tárgyában)
fond: a Nemzetközi Bíróság érdemi ítélete
1
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Előszó
1997-ben jelent meg az Osiris Kiadónál a francia nyelvterületen jelenleg a legsikeresebbnek tartott, Nguyen
Quoc Dinh (f)–Alain Pellet–Patrick Daillier: Droit international public című tankönyv általam fordított,
tömörített és a szerzők engedélyével aktualizált, valamint magyar vonatkozású részekkel kiegészített
adaptációja, Nemzetközi közjog címmel. A rendszerváltozás utáni Magyarországon kiadott új nemzetközi jogi
tankönyvek sorában ez egy hónapos különbséggel másodikként jelent meg, és a francia nemzetközi jogi
gondolkodásmódot tükrözte.
Ez a talán pedagógiai szempontból is érdekes kísérlet beváltotta a hozzá fűzött várakozásokat, pótolta a
tankönyvkiadásban a tantárgyunkat érintő, akkor már évek óta egyre kínosabb hiányt. A kiadás óta eltelt
évtizedben azonban természetesen számos új nemzetközi bírósági ítélet és tanácsadó vélemény született, több
jelentős új nemzetközi szerződés jött létre, és bővült a magyar Alkotmánybíróság nemzetközi jogi vonatkozású
joggyakorlata is. Az államok döntöttek a Nemzetközi Büntetőbíróság felállításáról, de a következő évtized
számára valószínűleg azok az intézményi változások lesznek a legjelentősebbek, amelyek „humanitárius
intervenció” vagy éppen „preventív önvédelem” címén, a nemzetközi terrorizmus elleni harc szükségleteire
hivatkozva a szemünk előtt formálódnak, érezhetően a második világháború utáni nemzetközi jogi koordinátarendszer újragondolását igényelve, egyszersmind az Egyesült Nemzetek Szervezetét a régóta halogatott
reformok kidolgozásának felgyorsítására ösztönözve.
Az Osiris Kiadó ösztönzését és több nagyra becsült kollégám bátorítását is magam mögött tudva döntöttem úgy,
hogy az előbb-utóbb minden tankönyvet elérő, elkerülhetetlen aktualizálás immár egy önálló, saját tankönyv
megírásával valósuljon meg. Lényegében megtartottam azonban a Nguyen Quoc Dinh-tankönyv által is
használt, a hagyományos magyar megközelítéstől tulajdonképpen eltérő francia eredetű szerkezetet, és a
nemzetközi bírósági ítéletek és tanácsadó vélemények is ahhoz hasonlóan, alapvetően mondatonkénti idézetek
formájában kerültek beépítésre. Az egyes fejezetek kidolgozása során igyekeztem figyelembe venni mindazokat
a szerkesztést és a tartalmat is érintő kritikai megjegyzéseket, amelyeket az elmúlt években a Miskolci Egyetem
és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem joghallgatóitól kaptam. A többi tankönyvtől eltérően beiktatott,
viszonylag nagy mennyiségű térkép remélhetően segíti az egyes ügyek és problémák jobb megértését, a magyar
történelem ismert eseményeire történő hivatkozások pedig a továbbgondolkodásra kívánnak ösztönözni,
bizonyítva és emlékeztetve arra, hogy mennyire összekapcsolódott történelmünk számos eseménye a
nemzetközi folyamatokkal, konkrét nemzetközi jogi problémákkal. Igyekeztem emellett írásban is átadni azokat
a gyakorlati ismereteket, amelyek a steril elméleti tételeket árnyalják.
Hálás vagyok Kussbach Erich nagykövetnek, a PPKE c. egyetemi tanáraként is tanító kollégámnak, hogy
elfogadta a lektori felkérést, és aprólékos megjegyzéseivel segített abban, hogy e tankönyv minél pontosabb és
használhatóbb legyen. Köszönettel tartozom Gábor Lucának a gondos szerkesztésért. Ezúton is köszönöm a
Miskolci Egyetemen velem együtt tanító fiatal kollégáimnak, Garamvölgyi Orsolyának, Kirs Eszternek és Raisz
Anikónak, hogy a szöveg gondozásában részt vettek, és a nyelvhelyességi, stilisztikai és gépelési hibákat
javították.
Köszönöm továbbá Bányász Rezsőnek, Bratinka Józsefnek, Breuer Klárának, Jeszenszky Gézának, Szávai
Jánosnak és Trócsányi Lászlónak, hogy a diplomáciai kapcsolatokról készített fejezet elkészítéséhez nagyköveti
emlékeik leírásával hozzájárultak.
Miskolc és Budapest, 2006. június havában
A szerző
ii
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Előszó a 2. kiadáshoz
A 2006-ban megjelent tankönyv eredetileg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Miskolci Egyetem
joghallgatói számára íródott, időközben azonban bevezették a Debreceni Tudományegyetemen folyó
jogászképzésbe, majd egykori alma materem, a Szegedi Tudományegyetem is megtisztelt ezzel. A tankönyv
kinyomtatott példányainak az egyetemi könyvesboltokban való elfogyását észlelve döntött úgy az Osiris Kiadó,
hogy itt az ideje a 2., átdolgozott és bővített kiadás elkészítésének. Az 1. kiadást alapul véve, az abban minden
gondos átnézés ellenére bennmaradt, utóbb felfedezett hibákat javítva, az elmúlt öt év nemzetközi jogi,
diplomáciai jogi fejleményeit, a nemzetközi bírósági joggyakorlat újabb fontos elemeit abba beledolgozva
készült el az új változat, amely figyelemmel van a 2011-ben elfogadott új alkotmányszövegnek a nemzetközi
jogot érintő cikkeire, nem hagyva azonban feledésbe merülni az Alkotmánybíróság joggyakorlatának a
nemzetközi joghoz kötődő elemeit sem.
A 2. kiadás tekintetében is hálásan fogadom a kritikai, illetve szövegjavító megjegyzéseket, ötleteket,
kiegészítési javaslatokat, egy majdani, már jelentősebben átdolgozott kiadásra készülve.
Budapest, 2011. július havában
A szerző
iii
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
2. fejezet - ELSŐ RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS
TÖRTÉNETE
1. I.. FEJEZET – A nemzetközi jog története
1.1. 1. Az ókor nemzetközi joga
1. A jelen tankönyv tárgya, a nemzetközi jog, egyidős az államisággal és a joggal. Ahogyan a jog
megjelenésének a pontos dátuma nehezen határozható meg, hiszen az írás megjelenése előtti korszakokban a
bizonyítás értelemszerűen lehetetlen, legfeljebb a természeti népek szokásaiból és gyakorlatából lehet analógia
alapján bizonyos következtetéseket levonni; tárgyunk tekintetében is csupán annyi bizonyos, hogy évezredekre
visszamenően lehet számolni a modern nemzetközi jog előképeivel. Ezek a vadászmezők elhatárolásával,
megjelölésével kezdődhettek, amelyekből utóbb az államhatár emelkedett ki, a törzsek közötti kontaktusokkal,
amelyek a követségi jogot előlegezték meg, és szükségképpen meg kellett jelennie az ígéretnek,
kötelezettségvállalásnak, amiből a szerződés formálódott ki. Valószínűleg megjelent bizonyos törzsek között az
őket közösen fenyegető egyéb törzsekkel szembeni szövetkezés, segítségnyújtás is.
2. Az írásos formában dokumentálható nemzetközi jog is több ezer éves: ismereteink szerint a párizsi Louvreban őrzik az első nemzetközi jogi dokumentumokat, Az írás kezdetei című kiállítási tárlóban. Itt az emberi
civilizációnak a Tigris és az Eufrátesz vidékéhez, az ókori Mezopotámiához kapcsolódó emlékeiről van szó: Kr.
e. 2400–2600 körül (egyesek 3000 körülire teszik a keletkezés időpontját) Uruk és Lagas városok között
tisztázták a határokat, és egy kettétört velős csontra emlékeztető, ékírásos cserépszög (az ilyeneket ünnepélyesen
földbe helyezték és templomot építettek köré) mellett a határvitát elmesélő, cukorsüvegforma feljegyzés, azaz
egy ősi diplomáciai jegyzőkönyv is fennmaradt. Ráadásul a XIX. században megfejtett szövegből kiderül, hogy
egy régebbi határmegállapító szerződés megújításáról, a határok újbóli kijelöléséről volt szó. A szövegben a
szankció is megjelenik, legalábbis abban a formában, hogy a bosszúálló istenek pusztító haragjával fenyegetik
azt, aki megszegi a megállapodást.
3. A Kr. e. 2404–2375 közöttiként azonosított megfejtett ékírásos szöveg szerint „ekkor Entemena, Lagas
hercege és Lugal-Kinisedudu, Uruk hercege szövetséget kötött”. A jegyzőkönyv utal arra, hogy három
nemzedékkel korábban volt egy szövetségi szerződés, és árokkal választották el a területeket, ezt azonban az
urukiak megsértették. Entemena újra kiásatta az árkot, és az ezt megsértőkre az istenek átkát kérték. „Enlil, a király, az istenek
apja, megvonta a határt (...) Meszalim, Kis ura mérőkötéllel kimérte és oszlopot emelt oda.”
4. Elámi nyelven, de akkád írásjelekkel készült a szintén a Louvre-ban őrzött szövetségi szerződés a
mezopotámiai Agade és Avan városok között (Kr. e. 2254–2218 között), amelyben Avan királya hűséget
esküdve kimondja, hogy „Narám-Szín barátja az én barátom, Narám-Szín ellensége az én ellenségem”.
5. Manitusu akkád király (Kr. e. 2270 körül készíttetett) obeliszkjének tanúsága szerint ismerték a mezopotámiai
népek az adásvételt mint az államterület békés gyarapításának intézményét.
6. Egyiptom és a mai Törökország területén élt hettita nép állama gyakran keveredett konfliktusba egymással. A
nagyjából döntetlenre végződött kadesi csatát követően azonban szövetségi és békeszerződést kötött II.
Ramszesz és III. Hattusilis (Kr. e. 1269-ben, de egyes szerzők ezt 1259-re, 1283-ra vagy 1296-re teszik.). A
szerződést követek segítségével kötötték, egy ezüsttáblára vésve (ami azóta eltűnt), viszont számos hiteles
másolatot készítettek róla, amelyet a hettita birodalom különböző pontjain működő levéltárakban helyeztek el
(ma az ankarai és a berlini régészeti múzeumban találhatóak példányaik), az egyiptomiak pedig a karnaki
Ramesszeum egyik falára véstek. A karnaki szöveg jóval terjedelmesebb, nemcsak a hieroglifikus írásmód
miatt, hanem azért is, mert hosszasan elmeséli az előzményeket, egyes hűbéresek átcsábítását és a kadesi csatát.
A szerződés érdemi tartalma azonban nagyjából azonos a hettita és az egyiptomi változatban: együttműködés,
meg nem támadás, kölcsönös katonai segítségnyújtás, az uralkodójának járó hűséget megtagadó, átmenekülő
alattvalók be nem fogadása, a hűbéresi viszonyban levő fejedelemségekre kiterjedő érdekszférák tiszteletben
tartása. Mivel a megállapodást küldöttek készítették, a két uralkodó megerősítette. A ma ratifikációnak nevezett
4
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
intézmény külső formáját is részletesen leírja a szöveg: Ramszesz isteni mivoltára utaló nevet használ, Hattusilis
saját királyi nevében ratifikálja a megállapodást, de felesége, Puduhepa is megerősíti, talán papnői múltja miatt
mintegy hettita oldalról is isteni erővel felruházva a megállapodás kötelező voltát.
7. Ez a megállapodás hosszú időre stabilizálta a hettita-egyiptomi kapcsolatokat, aminek következtében
sokasodtak közöttük a békés érintkezés intézményei: „diplomáciai úton” tájékoztatták egymást Asszíriával,
Babilonnal kapcsolatos lépéseikről, jegyzékeket küldözgettek egymásnak kisebb-nagyobb ügyekben,
dinasztikus házasságok jöttek létre, maga Ramszesz is feleségül kapta Hattusilis egyik leányát.
8. A közel- és közép-keleti térség egymással vetélkedő népei (az egyiptomiak, hettiták, asszírok, babilóniaiak és
zsidók) az El-Amarnában és Bogazköyben felfedezett ékírásos táblácskákat raktározó diplomáciai archívumok
tanúsága szerint tisztában voltak az irattározás jelentőségével, használtak írásos kapcsolataikban olyan közvetítő
nyelveket, például az arámit, amelyet mindannyian értettek. Ismerték a követek mentességének intézményét,
vannak utalások a protokoll szabályaira (ajándékozás), a megbízólevél és az útlevél intézményére, sőt a ma
vízumként ismert be- és átutazási engedély megtagadásáról is tudunk. (Így például fennmaradt II. KadasmanEnlil asszír uralkodónak Hattusilishez címzett értesítése, hogy nem engedi áthaladni a Ramszeszhez küldött
követeit.) A korabeli utasokat számos veszély fenyegette, és alattvalóikat ért sérelem esetében az uralkodók nem
voltak restek tiltakozni és elégtételt kérni, azaz éltek a ma diplomáciai védelemnek nevezett eszközrendszerrel.
Valószínűleg a hettita udvar leletei között talált Kr. e. XIX. századi agyagtáblácskák az első bizonyítékok a
választottbíróság intézményének ismeretére.
9. A térség államalakulatai szerződéseket is kötöttek, ezek javarészt szövetségi, alávetési, illetve
békeszerződések voltak. A nagyobb birodalmak a szomszédságukban levő kis városfejedelemségek hálózatát
tudták magukhoz kapcsolni, s gyakran az ő képviseletükben is eljártak: a későbbi korokban ezt protektorátusnak
hívták. Egy-egy szuverén átcsábítása egy másik birodalomhoz casus bellit, háborús okot is jelenthetett. A
Louvre-ban őrzik azokat a Kr. e. XIV századból származó, katonai segítségnyújtás iránti folyamodványokat,
amelyekben Rib-Addi, Büblos uralkodója katonai segítséget kér III. Amenhotep fáraótól, vagy amelyikben a
palesztinai Suvardata tájékoztat arról, hogy visszaverte az apirukat, de azért katonai segítséget is kér. Biridiya
megiddói herceg például azért panaszkodott, hogy a közmunkákban szomszédai nem segítik.
10. Az államhatárok pontos kijelölése és láthatóvá tétele igen fontos volt. Rendszerint díszesen faragott
sztéléket, oszlopokat használtak erre a célra. Babilonban a kudurrunak nevezett jelölőköveknek egy bizonyos
fajtáját államhatár megjelölésére használták, szerényebb kivitelű és más szövegű változatát pedig a
mezőgazdasági ingatlantulajdonok számára készítették. Hammurapi törvénykönyve alapvetően a babiloni állam
büntetőjogi és civiljogi szabályait tartalmazza, van azonban benne néhány olyan utalás, amelyet a menedékjog
vagy (a fordítástól függően) esetleg a protektorátusi kapcsolatrendszer ismeretével lehet azonosítani.
11. Asszíria hadviselési módszere az akkoriban szokásosnál is sokkal kegyetlenebb volt. Nem volt ritka a
hadifoglyok tömeges megcsonkítása, megvakítása: ezt a szomszéd államok jogsértésnek tekintették. Az asszírok
alávetési szerződések és trónutódlási szerződések megkötésére bírtak rá több szomszéd államot. A szerződési
szövegek hitelesítésére a vésett uralkodói pecsét intézményét használták. Ok is éltek a követküldés
intézményével. Tisztában voltak azzal is, hogy a diplomáciai küldött egyik feladata a fogadó ország
megismerése, és fennmaradt Kr. e. VIII. századból egy asszír küldött jelentése a szomszédos ország, Urartu
belső viszonyairól. A túszok állítását szerződési biztosítékként kezelték.
12. Babilon és Asszíria bukása után Perzsia emelkedett regionális hatalommá: a szokásos követküldési gyakorlat
mellett a perzsák a meghódított területeknek, illetve egyes vallásoknak készek voltak önkormányzatot
biztosítani (lásd például III. Artabanosz perzsa király dekrétumát Szúza városa javára). Ismerték a konzuli
bíráskodást is, és a környező népekkel ők is könnyen érthető nyelvet használtak diplomáciai nyelvként: az
arámit és az akkádot. Rendszeres futárszolgálattal biztosították a birodalom egységét és a kapcsolattartást
diplomáciai küldötteikkel: fennmaradt ebből a korból a diplomáciai levelezést tartalmazó futárzsák is. Perzsia
hatalmi pozíciója révén egyenlőként tárgyalhatott és köthetett szerződést a kor egyes nagy birodalmaival: így
például Róma is egyenrangúként kezelte a birodalmat szerződéskötéseiben.
13. Az Ótestamentumban megtaláljuk Izrael határainak olyan pontosságú kijelölését (Mózes IV34), amely a
modern szerződésekre emlékeztet, részletesen leírva azokat az egyértelműen felismerhető természeti jellemzőket
(hegyek, csúcsok, patakok, tavak), amelyek révén a határ bármikor rekonstruálható. A zsidó államok is ismerték
a követküldés és -fogadás intézményét, a követek mentességét, a szerződésekben vállalt kötelezettségek
betartásának elvét. Az ókori zsidó államalakulatok nemzetközi jogi kapcsolataiban visszatérően felismerhető a
hol három, hol hat menedékváros által biztosított asylum intézménye (Mózes IV32, \(4,19,23, Józsué 20,2-9),
megjelennek azok a gondolatok, amelyeket utóbb az emberi jogok előképeinek neveztek, így a zsidók közé
5
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
befogadottak gyermekeinek egyenlősége (Ezékiel 47), vagy hogy a rabnői sorból szabad polgár által feleségül
vett asszony még válás esetén is megtartja szabad státusát (Mózes V,4). Több utalás van a hadviselés során
alkalmazandó szabályokra, a fosztogatás tilalmára, a hadikövet intézményére, asszonyok, gyermekek kíméletére
(Mózes IV,31, \(20, Eszter 9, Józsué 6,7,11). A hadviselés korlátait illetően azonban jelentős különbség volt
aközött, hogy az ígéret földjén folyik-e a háború, vagy azon kívül. E korlátok döntően az utóbbi esetre
vonatkoztak. Egyiptomhoz és Babilonhoz fűződő kapcsolataikban hol a függetlenség, hol az alávetettség
érvényesült.
14. A nagy birodalmak, kevésbé kötődnek a nemzetközi joghoz. A nemzetközi jogra emlékeztető elemek inkább
belső jogszabályokban vagy irodalmi művekben maradtak ránk. Az ókori India – számos sikeres háború után –
eljutott a háborúindítás jogáról való lemondáshoz, ahogyan ezt Asóka császár oszlopain és girnari
sziklaediktumain (kb. Kr. e. 258) olvashatjuk. Csandragupta császár (Kr. e. 345-300) kancellárja, Csanakja
készített a koronahercegeknek egy uralkodásra felkészítő tankönyvet (ez volt az Arthasastra), s ebben visszatérő
utalások vannak a mások fegyveres konfliktusaiban való semlegesség intézményének értelmére és feltételeire.
Elkülönítette a hadüzenetet és a tényleges hadviselést, nagyvonalú bevándorlási politikát szorgalmazott,
bevallottan az „agyelszívásra” törekedve, amit az ország gazdagodása és a szomszédok gyengítése miatt tartott
hasznosnak. Különbséget tett a másik állam területe egy részének katonai megszerzése és teljes beolvasztása,
valamint a békés területszerzés különböző, ingyenes és visszterhes formái között. Hangsúlyozta, hogy az
uralkodók közötti megállapodás érvénye nem függhet attól, hogy írásba is foglalták-e a szerződést. A Kr. e. I.
századból származó Manu törvénykönyve a diplomáciai kapcsolatok protokolláris szabályait, a követek
mentességét, a mentesség alóli kivételeket (például visszaélés a státussal, tiltott határátlépés) is érinti. A
világirodalom valószínűleg leghosszabb műve, a Mahábhárata a korabeli hadviselési szabályokat is tükrözi,
ideértve a mérgezett nyilak használatának és a hadi álnokság (perfídia) tilalmát. A nők, a fegyvertelen vagy
menekülő ellenség ellen tartózkodni kellett a fegyver használatától. Megjelenik benne a bűnös parancsot kiadó
parancsnok és a végrehajtó beosztott katona felelősségének azóta is visszatérő problémája. Asóka császár már
említett oszlopain maga utal a háborús kegyetlenkedések miatti uralkodói szégyenérzetére s ezt mind saját
bűnelkövető katonái, mind a fellázadt lakosság javára ígért amnesztia intézményével akarta ellentételezni.
15. Kína, a Mennyei Birodalom istencsászárai nem érezték úgy, hogy akadna velük egyenrangú állam, illetve
uralkodó: így Kína államközi kapcsolatai a szomszédos alávetett államokkal való érintkezésben jelentek meg,
formájukat tekintve inkább kínai belső szabályokként. A diplomáciai jogot illetően a formalitásoknak nagy
szerepet tulajdonítottak. Kínában is találunk trónörökösi tankönyveket, így a bambuszrúdsze- letekre rótt A
háború művészete című alkotást (szerzője egy korábbi nagy hadvezér, Szun-ce neve mögé rejtőzve Szun Pin
lehetett). Ebben a foglyul ejtett katonákkal szembeni emberséges bánásmód kötelezettségére találunk utalást,
valamint megjelenik a mintegy két évezreddel később nemzetközi szerződésekben is rögzített szabály, hogy a
hadviselés célja nem az oktalan pusztítás, hanem az ellenséges katonai erő megtörése. A katonai erő mindenáron
való megsemmisítése helyett a vereség utáni elvonulás engedélyezését tanácsolja. Konfuciusz írásaiban az
erkölcsnek és a jognak olyan kapcsolatait érintette, hogy az utókor a természetjogi filozófia és az emberi jogok
egyik előfutáraként tiszteli. Szerinte az egyetemes emberi cél a béke, a háború pedig elítélendő, szükséges rossz.
16. Az ókori hellén városállamok éppen sokaságuk, viszonylag kis méreteik, egymással összevethető erejük
miatt kedvező terepet jelentettek a nemzetközi jog továbbfejlődéséhez. A láthatóan már korábban is megjelent
ad hoc diplomáciai megbízottak mellett a görögök ismerték az egyik városállam állandó megbízatásával egy
másik városállamban az előbbi polgárai javára tevékenykedő, a mai szóhasználatban konzulnak nevezett
intézményt. A görögproxenosz rendszerint a tevékenységi hely szerinti város polgára volt, azaz leginkább a mai
ún. tiszteletbeli konzulra emlékeztet. Az állomáshely szerinti városállam proxenoszi dekrétumokkal igazolta a
megbízatást. Fennmaradtak például a Kr. e. 450-440 között az Athénban Abidosz városka polgárait képviselő
proxenoszok javára kiállított kődekrétumok, vagy a krétai Olonte városában ilyen jogosítvánnyal rendelkezők
nevei (Kr. e. III–II. sz.) – az utóbbi azon a nagy kőlapon, amelyet közszemlére helyeztek el. Megmaradt a
larisszai Arisztonosz nevére kiállított proxenoszi igazolás vagy Kosz városában „Pythonax fia” számára a
proxenoszi feladatok ellátásért adott kitüntetés is. A konzulok a képviselet mellett bíráskodási funkciókat is
elláthattak.
17. A poliszok közötti kapcsolatok intézésében közhivatalnokok is tevékenykedtek: a béke idején tevékenykedő,
a népgyűlés vagy a tanács által választottpreszbüsz funkciója az eseti feladat ellátására küldött diplomatákéra
emlékeztet. Idegen államok küldötteit Athénban az ötszázak tanácsa fogadta. A kherüsz a hadüzenetet és adott
esetben a békefeltételeket közvetítette. Mindkettejük személyét a felkeresett poliszokban sérthetetlenség illette
meg.
18 . A városállamok kötöttek egymás között jogsegélyügyi megállapodásokat (Athén és Naxosz, Kr. e. IV sz.),
valamint szövetségi szerződéseket (Kr. e. 433-ban Athén Rhe- gionnal, Kr. e. 420-ban Athén Argosszal,
6
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
Mantineával és Eisszel, Kr. e. 392 körül Athén és Szirakuza alapvetően Karthágó ellen). A szövetségi
szerződések hálózatában két különleges típus igen gyakorivá vált: az amphiktüonia, amit szent helyek
védelmére kötöttek (Delphoi, Olümpia), s ezek sérthetlenségét garantálták, utóbbi esetben ezeket az olimpiai
sportjátékokkal összekapcsolva (Kr. e. 380). Garantálták nézők, versenyzők számára az akadálytalan eljutást,
együttműködtek mai szóval élve a rendészeti biztosításban, de érintették az alapvető infrastrukturális hátteret,
például a játékok színhelyére vezető utak felújítását. Az amphiktüonia a közös költségek fedezésére önálló
költségvetéssel rendelkezhetett. A szümmakhia a modern katonai szervezetek előképének tekinthető kölcsönös
védelmi szövetség volt, részben a fenyegető perzsa hatalommal szemben (Kr. e. 487: déloszi szövetség), részben
egy már létező másik szümmakhia kiegyensúlyozására: a kölcsönösség a kezdeti fegyveres segítségnyújtásból
fokozatosan átalakult a kisebb államok adófizetési kötelezettségévé (Kr. e. 440-439: attikai tengeri szövetség), s
az ebből fenntartott athéni, spártai haderő védte a kisebb poliszokat. Az akháj szövetséget szimbolizáló
ezüstpénzek egyik oldala poliszonként azonosan Zeusz-fejjel volt díszítve, a másik oldalra a pénzt verő város
szimbóluma került. Az amphiktüoniák is küldhettek közös követet: a phülagoraszt.
19. Kötöttek a poliszok békeszerződéseket is, s az ókori Hellászban már tisztában voltak a szerződések időbeli
hatályának jelentőségével: határozott időre (például ötven évre) kötöttek békeszerződéseket, amelyek lejárta
után a városállam dönthetett további lépéseiről. A békeszerződés részleges demilitarizálást is tartalmazhatott:
Spárta így rákényszeríthette Athént, hogy rombolja le a városnak és pireuszi kikötőjének erődített falait (Kr. e.
404).
20. A görögök ismerték a viták békés rendezésének számos intézményét, mint például a békéltetést vagy a
választott bíróságot. A makedón uralkodó az attikai városállamok vitáiban többször járt el választottbíróként. A
görög mitológia több példát is hoz az Iliászban a megvesztegetésre, mint ami a szerződéskötési akarat vagy a
választottbírósági döntés manipulálására irányul.
21. A hadviselés szabályait illetően ismerték az elesett ellenfél tiszteletét és eltemetésének kötelezettségét, a
templomok és szenthelyek kivonását az ellenségeskedések alól s ezzel összefüggésben az egyházi asylumot
(görögül aszülon), valamint a templomi javak fosztogatásának tilalmát. Elvárták, hogy a hellén hadseregek ne
rombolják le egymás városait, és nem lehetett a vizet elzárni az ostromlott várostól. A hellén poliszok
nemzetközi jogában ismerték a semlegesített városok intézményét is.
A kis poliszok szövetkezéséből és viszálykodásából, a klasszikus demokrácia kora után a külső fenyegetettség
miatt is egy-egy állam hegemóniára törekvése vált jellemzővé. A makedón állam – Fülöp majd fia, Nagy Sándor
katonai sikerei nyomán – világbirodalmi aspirációkig is eljutott. A Kr. e. 215-ben Hannibál és III. Fülöp között
létrejött megállapodás (amelyet utóbbi helyett Xenophanosz követ tárgyalt le és írt alá) az érdekszférák
megosztását és a Rómával szembeni egyeztetett külpolitika alapelveit fektette le.
22. Nagy Sándor a perzsákkal vívott isszoszi csata (Kr. e. 333) után a vesztesként elmenekülő Dareiosz elfogott
anyját, feleségét és gyermekeit rangjuknak megfelelően kezelte, az elfoglalt Perszepoliszt azonban kifosztotta és
felgyújtotta (Kr. e. 331). A szú- zai menyegző néven ismert történet, a makedón katonák és a perzsa özvegyek –
több mint tízezer pár – összeházasításáról a már legyőzött birodalommal való egybeolvadás és a békés kiegyezés
szimbóluma volt. A birodalmi haderőben és a közigazgatásban eredeti területükön helyezte el a perzsa tiszteket,
tisztviselőket. Nagy Sándor birodalma a harminchárom éves uralkodó Kr. e. 323-ban bekövetkezett halálával
felbomlott, és a tartományok élére helyezett alvezérek területükön önálló dinasztikus államokat (szeleukida,
ptolemaida birodalmak) szerveztek, amelyek némi hellenisztikus mázzal a meghódított területek korábbi
hagyományaihoz hasonultak.
24. Úgy tartják, Rómát a nemzetközi jog addig érdekelte, amíg városállamként kellett védenie érdekeit.
Rómának Romulus idejében Albával kötött szerződése azt is tartalmazta, hogy viszály esetén előbb békés
megegyezésre kell törekedni, mielőtt fegyverekhez nyúlnának. A békére jellemző szerződések voltak az
amititiák, barátsági szerződések, a hospitium publicum vendégjogot és ellátást jelentett egy-egy város valamely
polgára számára. Kötöttek szövetségi szerződéseket is. Békeidőkben a görög proxenosz funkcióját a patronus
látta el: amikor például a VII. Claudia légió kiszolgált, földhöz juttatott katonái megalapították Tupusuctu
települést Africa provinciában, volt parancsnokukat, a Rómába visszatért Q. Julius Secundust kérték fel, hogy
képviselje a település érdekeit. A megbízást egy-egy bronztábla tanúsította: az egyik Tupusuctu fórumán lett
elhelyezve, a másikat pedig a patronus házára függesztették fel (tessera hospitalis).
25. A külügyi funkciók intézése, a követküldés és fogadás, a követi utasítások megadása a szenátusra tartozott.
Róma követként gyakran tekintélyes szenátort küldött, a praetor által jelöltek közül sorsolva vagy kiválasztva. A
hospitium publicumhoz kapcsolódva a követek sérthetetlenségét és területenkívüliségét Rómában jogszabály is
biztosította (ut ne impedietur legatio). Rómában a külföldi követek elhelyezésére egy időben külön épület, a
7
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
Mars-mezei Villa Publica szolgált. Maradtak fenn diplomáciai irattárak (például a Dura Ezopusz-i
papíruszgyűjtemény egy része), amelyek a külföldi követek fogadásáról, a nekik biztosított ellátásról számolnak
be. Afetiales papi testület a mai külügyminisztériumi technikai funkciókat végezte Rómában: őrizték a
szerződések példányait, szakértőként működtek közre a szerződések kötésekor és felbontásakor, döntöttek egy
háború igazságosnak vagy igazságtalannak minősítésében. Szószólójuk, apaterpatratus eljárt az elégtétel adásról
szóló tárgyalásokon, annak sikertelensége esetén a hadüzenet végrehajtásában, ami a véres (vagy vörös
szalagos) lándzsának a határon való átdobásában nyilvánult meg. A recuperator tulajdonképpen nemzetközi
(magánjogi) bíráskodási funkciókat látott el a latin szövetség tagállamainak polgárai között: gyakran háromfős
választottbíróság formában összeállítva. A tagállamok közötti vitában pedig a római szenátus vagy az általa
delegált megbízott járhatott el döntőbíróként.
26. Birodalommá válásával párhuzamosan Róma érdeklődése lanyhult a nemzetközi jog iránt, ehhez való
hozzájárulása elmarad attól a közismert jelentőségtől, amelyet a római jog a modern polgári-kereskedelmi jogra
gyakorolt. A békeszerződések tartalma többféle lehetett: az első pun háború után Karthágó elfogadta Kr. e. 241ben, hogy hadisarcot fizet, s nem toboroz zsoldosokat római érdekszférából. A békeszerződések tartalmazhattak
fegyverzetkorlátozási, leszerelési szabályokat is – ismeretes, hogy a punok a Kr. e. 202. évi békeszerződésben
kötelezték magukat, hogy átadják hadiflottájukat és nem képeznek ki harci elefántokat. Róma megkötött
szerződéseit aszerint osztályozta, hogy egyenlőkkel kötötte-e azokat (foedus aequum) vagy az alávetést elfogadó
állammal (foedus inaequum). A birodalomépítés során sok szomszédos állam ugyanis – rendszerint katonai
vereség vagy fenyegetés nyomán – elfogadta, hogy provinciaként csatolják Rómához. A provinciák státusa
különböző volt, van példa az önkormányzatiság bizonyos szintjére is, de arra is, hogy egyes római jogi
szabályokat egyből bevezettek. Ez függött attól is, hogy deditióval vagy occupatióval, annexióval vagy
incorporatióval kapcsolták a birodalomhoz. Julius Caesar Kr. e. 48-ban Gallia Cisalpina, Kr. e. 44-ben Orsu
meghódított tartományok számára alkotmányt adott: megfogalmazását – biztos, ami biztos – nem bízta az ottani
lakosokra.
27. A hadviselés során a hadikövet mentességének tiszteletben tartására különös figyelmet fordítottak, és a
békében csukott ajtajú, háború idején nyitva álló Janus-templom a templomi asylum jelképe is volt. Bár a
hadviselés egyik célja utóbb a rabszolgák szerzése volt, Marcus Aurelius oszlopán a germán hadifoglyok
lemészárlására, Titus diadalívén a jeruzsálemi templom kifosztására egyértelműen utalnak a szobrászok. A
békeszerződések megkötése különös alakszerűségekkel történt: így például a Kr. e. 321-ben Róma és a
szamniszok között kötött békeszerződésnek a korabeli emlékplakettje is tanúsítja, ahogy a két parancsnok
kardjával vágást ejt egy malac nyakán. Ezt a gyakorlatot egyébként számos nomád népnél is megtaláljuk. Egyes
fontos szerződések betartását túszok cseréjével, illetve adásának megkövetelésével próbálták biztosítani.
28. A Római Birodalom átalakítási kísérletei (Diocletianus tetrarchikus reformjai Kr. u. 286-293 között vagy Kr.
u. 324-ben a Constantinus általi újraegyesítés) csak rövid távon jelentettek megoldást. A történelmileg
legperspektivikusabbnak minősíthető lépés, a keresztény vallás emancipálása (Kr. u. 313), majd egyik (Kr. u.
324), később pedig kizárólagos államvallássá tétele (Kr. u. 391) sem tudta azonban megakadályozni a birodalom
szétmorzsolódását. A népvándorlás egyes népcsoportjait a birodalom befogadta, illetve szövetségesévé tette,
hogy a többi törzsszövetség invázióját feltartóztassa. A Kr. u. 395-ben véglegesen szétváló birodalomból annak
egyik fele, a Nyugatrómai Birodalom 476-ban megszűnt, a fővárosáról Bizáncnak is nevezett Keletrómai
Birodalom még egy évezredig fennmaradt. Bizáncnak Attila hun birodalmával fenntartott diplomáciai
kapcsolatairól részletes korabeli leírások maradtak fenn, és tudjuk, hogy mindkét birodalom megbízólevelet
készített követeinek.
29. A rómaiaknak a jogi logika iránti fogékonysága és a jogi maximáik jóval később, a középkor végén nagyon
sokat segítettek a nemzetközi jog rendszerezésében, szabályai frappáns megfogalmazásában (pacta sunt
servanda, casus belli, clausula rebus sic stantibus, pacta tertiis nec nocent, necprosunt stb.). A nemzetközi jog
elnevezése ajusgentiumra vezethető vissza, jóllehet azt a rómaiak arra a szabályrendszerre értették, amit ma
idegenjog, illetve nemzetközi magánjog néven ismerünk.
1.2. 2. A középkor nemzetközi joga
30. A Nyugatrómai Birodalom bukása utáni első évszázadok története csak hozzávetőlegesen rekonstruálható. A
germán-frank államok egymással történő vetélkedése, a helyi földbirtokosok küzdelme egymással és az uralma
alá hajtásukra törekvő központtal, az írásbeliség és a kultúra lehanyatlása miatt kevés világos bizonyíték van a
nemzetközi jog intézményeinek egyértelmű létére. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy a szerződések tipikus
formái (békeszerződések, trónutódlási szerződések) fennmaradtak, és voltak államközi diplomáciai kapcsolatok
is. Mindezek technikai megvalósításában a kancelláriákon a keresztény papság meghatározó szerepet játszott.
8
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
31. A kereszténység felvételével (496) Klodvig király és a Meroving-dinasztia hosszabb időre stabilizálta
hatalmát, majd Martell Károly mórok feletti győzelme (Poitiers, 732) Európa új korszakát nyitotta meg: fia, az
uralkodóvá váló Kis Pipin, unokája, Nagy Károly a gótokat, longobárdokat, szászokat, avarokat legyőzve ismét
birodalmat építettek. 800-ban Nagy Károlyt Rómában császárra koronázták, amelyet Bizánc is elismert 812-ben.
Unokái, Kopasz Károly, Német Lajos és Lothar egymás ellen fordultak, majd 842-ben a kétnyelvű, ófrancia és
felnémet nyelven írott strasbourgi esküben Károly és Lajos szövetséget esküdött Lothar ellen, 843-ban pedig a
három Karoling uralkodó a verduni szerződésben felosztotta a birodalmat, amelyet immár német központtal
962-ben teremtett újra I. Ottó. A nagy népvándorlást a honfoglaló magyar törzsek bejövetele zárta le, akiknek
államát – a kalandozásoknak nevezett, egy-egy állam felkérésére vagy azzal szövetségben végzett,
fosztogatással kísért adóbehajtás felemás eredményei, majd bukása (Merseburg, 933; Augsburg, 955) után – az
ezredfordulóra az európai hatalmak elismerték.
32. A magyarság nemzetközi jogi kapcsolatrendszere a Kárpát-medencei keresztény államalapítás előtt is
létezett és részben rekonstruálható. A kazár birodalom fennhatósága alól kiszakadó magyar törzsek
vérszerződése konföderatívon túlmutató szövetségi megállapodást szimbolizál. A honfoglalás
eseménysorozatában a szuzdali, kijevi, halicsi fejedelemségekkel való csatározások utáni békeszerződések,
fejedelmi családtag túszok adása szerződési biztosítékként, eseti szolgalomnak tekinthető átvonulási
megállapodások, mind beleilleszthetők a kor nemzetközi jogi gyakorlatába. A Szent Istvánhoz kötött magyar
államalapítás előtt is tudott a magyar törzsszövetség államként nemzetközi jogi jellegű lépéseket tenni,
mindenekelőtt diplomáciai területen: a Gesta-irodalom mérsékelt történelmi és személyi megbízhatóságát is
számításba véve Kurszán találkozása Szvatoplukkal nyilvánvalóan egy diplomáciai küldetés elmesélése. A fehér
ló mondáját pedig a nomád népekre jellemző állatáldozattal öszszekapcsolt szerződéskötés gyanánt lehet
értelmezni. 948-ban fogadták Bizáncban Fajsz fejedelem küldöttségét, a megkeresztelkedése után pedig őt
magát felruházták patrícius címmel. 972-ben Ottó császár fogadta Quedlinburgban Géza fejedelem küldöttségét,
és segítséget ígért a kereszténység felvételéhez és elterjesztéséhez. István házasságának megszervezése, majd a
Szilveszter pápától való koronakérés az egyenrangú királyságként való befogadás igénylésének sikeres
diplomáciai lépéssorozata.
33. Ottó reformjai nyomán három viszonyítási pont volt jelen Európa térképén: a római pápa, a német-római
császár és a bizánci császár. A többi uralkodó valamelyik császár hűbérese volt, hacsak nem ismerte el a pápa
szuverén uralkodóként. Az önállóság és az elismerés különböző szimbólumokban is kifejezésre jutott: nyitott és
zárt koronák, lándzsa, leborulás stb. A negyedik viszonyítási pont a kijevi Rusz volt, majd helyébe az orosz
fejedelemségek belső átrendeződésével Moszkva lépett. Az ezredforduló táján már léteztek a később vezető
szerepet betöltő európai államok, 1066-ban Hódító Vilmos megsemmisíti Hastingsnél a kelta-szász hadsereget,
és a bekebelezett (debellatio) országban a normann katonatelepesek és a helyi lakosság egybeolvadásával
megjelenik a mai Anglia elődje.
34. A nemzetközi jogi intézmények szempontjából a békeszerződések, eseti szövetségi szerződések, trónutódlás
és dinasztikus házasságok mellett meg kell említeni, hogy 1054-ben megszűnik a keresztény vallás egysége. A
schisma így a római katolikus és az ortodox rítus végleges elválását jelenti, ennek több világi következményével
(például a naptárak különbsége vagy a társadalomszerveződés eltérő sajátosságai Nyugaton és Keleten). Ezután
azonban mindenekelőtt a VII. Gergely pápa által 1077-ben kibocsátott Dictatus Papae kezdetű dokumentum
jelentőségét kell hangsúlyozni, ami ugyanis a pápai udvar által igényelt világi főhatalom, szupremácia
doktrínája volt: kimondta az Apostoli Szentszék csalhatatlanságát (infallibilitas), azt, hogy a pápa döntőbíró
lehet a fejedelmek jogvitájában, uralkodókat büntethet, közösíthet ki, vonhat hűbéri kapcsolatokba államokat,
adhat világi javakat és megbízatásokat. A német-római császárral kibontakozott konfliktussorozatot
invesztitúraháborúknak nevezik, amely váltakozó eredmények (Canossa, 1077; Róma elfoglalása, 1084) után
1122-ben a wormsi konkordátummal fejeződik be, ami tulajdonképpen kompromisszum a pápa és a császár
között, de igazi haszonélvezői a kisebb német uralkodók. A pápai udvar befolyása a nagypolitikára hosszú időn
át meghatározó jellegű, a pápai szertartáskönyv sorrendje az államok rangsorát is jelenti. A zsinatok, amelyek
eredetileg kánonjogi kérdések megtárgyalására voltak hivatottak, a mai nemzetközi csúcskonferenciák
előzményei lesznek, az európai uralkodók közül számosan személyesen is részt vettek ezeken, ahol világi
kérdések rendezésére is sor került.
35. A középkor nem ismerte az államok egyenlőségét: a már említett szertartáskönyvben is rögzített hierarchián
túl (1504-ben Magyarország a 9. helyen volt, Skóciával ex aequo), számos protektorátusi, alávetési
kapcsolatrendszer volt – az Árpádok idején Halics (Galícia), a XV században például a macsói, szörényi
bánságok –, amelyek stabilitása jelentősen függött a vezető állam katonai pozíciójának alakulásától. KözépEurópában a magyar-cseh-lengyel együttműködés a XIV-XVI. században a szövetségi kapcsolatoktól többször
is eljutott a perszonálunióig. 1335-ben visegrádi találkozójuk alkalmával a magyar és a cseh király
9
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
választottbírákként döntöttek Lengyelország és a Német Lovagrend vitájában. A dinasztikus birodalomépítések
néhány nagy európai uralkodói család évszázadokra nyúló szerepét alapozták meg.
36. Bizánc fokozatos gyengülését a terjeszkedő szaracén (szeldzsuk-török) uralkodók katonai sikerei is
mutatják. Amikor a Szentföldet is elfoglalják, II. Orbán pápa keresztes hadjáratot hirdet. A hadjáratokban
nemcsak Jeruzsálemet foglalják vissza, hanem Bizánctól is elragadnak területeket, beveszik magát
Konstantinápolyt is. A katonai koalíciók kezdeti sikerei (amelyek nyomán kis hűbéres államokat hoznak létre a
Földközi-tenger mentén) dacára a vállalkozás alapvető célját tartósan nem tudják megvalósítani. A lovagrendek
fontos szerepet játszanak a területek igazgatásában és fennmaradnak a Szentföldről való kiszorításuk után is.
Magyarországon és a Baltikumban rövid ideig területeket kapnak vagy szereznek, de utóbb ezekből is
kiszorítják őket.
37. A hadviselés során egyszerre tapasztaljuk a lovagiasság eszményeinek betartását és megsértését: történnek
fosztogatások, kegyetlenkedések, nemcsak a muzulmánok, hanem az eretneknek minősítettek, sőt az ortodoxok
ellen is. 1231-ben a Domonkos-rend engedélyt kap az inkvizícióra. A középkori kereszténység felújítja az ókor
ismert intézményeit, pax dei és treuga dei elnevezés alatt. Előbbi a tágabb értelemben vett templomi asylumot
jelenti, utóbbi az ellenségeskedések szüneteltetését bizonyos egyházi ünnepnapokon. Az elfogott katonák
jelentős része váltságdíj fejében kerül szabadságra. Mind keresztes, mind szaracén oldalon a váltságdíj egyszerre
magánbevétel és a küzdelem állami finanszírozásának eszköze. 1474-ben kerül sor először a hadviselés elemi
szabályainak megsértése miatt nemzetközi felelősségre vonásra: Peter von Hagenbachot, a Merész Károly
burgundiai fejedelem által elfoglalt Breisach városba kinevezett kegyetlen helytartót a várost visszafoglaló
Habsburg, francia, berni és felső-rajnai csapatok parancsnokai által kinevezett nemzetközi bíróság az isteni és
emberi törvények lábbal tiprásáért halálra ítéli, elutasítva a védelem „parancsra tette” hivatkozását.
38. Dzsingisz mongol kán inváziója (a tatárjárás) hatalmas károkat okozott ugyan Magyarországon,
Lengyelországban és az orosz fejedelemségekben, de csak a Fekete-tenger partján tudtak stabilan
berendezkedni: az újabb világbirodalmi kísérlet nem élte túl Dzsingisz halálát, azt követően több kisebbnagyobb kánság osztozott a megszerzett területeken.
39. Az 1291-ben a Habsburgok ellen felkelt három svájci kanton, Uri, Schwyz és Unterwalden szövetséget
kötöttek, hogy önállóságukat megtartva segítsék egymást. Ehhez utóbb még több más kanton is csatlakozott. (A
konföderáció mára sok szempontból szövetségi állammá alakult át, eredetére emlékeztet azonban Svájc
hivatalos elnevezése: Confédération Helvétique s az autókon a rövidítés: CH.) Számos országperszonáluniós
kapcsolatba került egymással, ezek stabilitása változott, de mint emlékezetes, a magyar-horvát kapcsolat
egészen a XX. századig tartott. A Balti-tenger mentén létesült nagy kikötővárosok pedig a Hanza-szövetségbe
tömörültek, amelyben a résztvevők az esetleges viták rendezésére kifinomult békéltetési és választottbíráskodási
szabályokat is kialakítottak. Megtörtént a nemzetközi tengeri hajózási, zsákmány- és kereskedelmi szokásjog
írásba foglalása: a katalán nyelvű Consolat del Mar, ennek az Északi- tengeren érvényes megfelelője, az Oleroni
Szabályok és a Balti-tenger mentén a Wisby Szabályzat.
40. A XIV századtól terjedt el az állandó külképviselet intézménye: a Hanza-szövetségbe tömörült városok
ügyeltek arra, hogy a másik városba került polgáraik számára helyben bizonyos védelmet tudjanak nyújtani. A
krími, kis-ázsiai és perzsiai keresztény kereskedők számára is hasonló, a mai konzulátusra emlékeztető
intézményeket hoztak létre a velenceiek, genovaiak, franciák, rendszerint már ezt az elnevezést is használva.
Ennek elterjedését elősegítette a területet fokozatosan birtokba vevő oszmán-törökök mohamedán vallásának
azon kánonjogi tétele, hogy az iszlám jog csak a muzulmánok közötti jogviszonyokban alkalmazható. A konzuli
bíráskodás kiépítésére a kapitulációs szerződések nyújtottak intézményes kereteket, amelyek elnevezése a
fejezetet jelentő capitulusból ered. Az államközi politikai kontaktusokban pedig a nehézkes, eseti, utazó
diplomácia (ilyenek voltak a Képes Krónikában is többször megörökített utazó pápai legátusok) mellett
fokozatosan megjelent az állandó diplomáciai misszió intézménye: bizánci hagyományok alapján Velencében
1238-tól számos rendelet szabályozta a követküldés és -fogadás joganyagát, a követek jogait és kötelességeit. A
legelső állandó követséget valószínűleg Velence és Burgundia, illetve Milánó és Firenze állította fel, s ezt nem
sokkal követve Luxemburgi Zsigmond birodalma és Milánó kapcsolatában is megjelent ez az intézmény. Van
példa a követ mentességének megtagadására és fogságba vetésére is: ez történt II. Szulejmán szultánnak 1520ban Budára küldött, a fegyverszünet meghosszabbítását javasló követével, Bahrám csauszszal, aki 1526-ig volt
őrizet alatt.
41. A nemzetközi szerződések betartásának kötelezettsége, a pacta sunt servanda a kor egyértelmű szabálya, a
maga szokásos pragmatikus bizonytalanságával. Azon tétel dacára, hogy az esküt hitetlenek felé nem kell
betartani (fides non est habenda cum infidelibus), valójában kevés kivétellel a mohamedán uralkodókkal kötött
szerződéseket is betartották, és a pápa (vagy küldötte) volt csak jogosult a betartási eskü alóli feloldozásra.
10
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
Oroszlánszívű Richárdnak rendszeres kapcsolatai voltak nagyra becsült ellenségével, Szaladin szaracén
szultánnal, köztük szerződésesek is. Velence is kötött szerződést (1454) a terjeszkedő török birodalommal, de
történelmileg a legkomolyabb következménnyel I. Ferenc francia királynak I. Szulejmánnal kötött Habsburgellenes együttműködési megállapodásai (1525, 1536) jártak, mivel megkönnyítették a törökök balkáni
terjeszkedését és behatolásukat Magyarországra. Mivel az uralkodók egyre kevésbé értek rá arra, hogy
személyesen tárgyaljanak végig egy nemzetközi szerződést, megbízottaikat küldték el, azzal, hogy az általuk
készített szerződés megerősítésének jogát maguknak tartják fenn. Rendszerint külön, díszes okmányban
igazolták a ratifikáció megtörténtét.
1.3. 3. Az újkor nemzetközi joga
42. Meghatározó jelentőséggel bírt az európai államok további fejlődési esélyeire és magára a nemzetközi jog
fejlődésére, hogy Kolumbusz Kristóf 1492-ben a spanyol uralkodó megbízásából eljutott Amerikába. Bár
Grönland mellett tovahajózva a vikingek valószínűleg már az ezredforduló táján eljutottak Amerika északi
partjaira, de mivel ott letelepedtek és nem tértek vissza, ez a tény Európa fejlődését nem érintette. Amint
rájöttek az államok, hogy a tervekkel ellentétben, valójában nem Ázsiára, hanem egy hatalmas, viszonylag
ritkán lakott földrészre bukkantak, arra is rádöbbentek, hogy a gyarmatosító politika és ehhez kapcsolódva a
világkereskedelem lehetőségéhez kapcsolódás átértékeli az európai államok földrajzi, gazdasági és katonai
jelentőségét. Nyugat-Európa eleve jó pozícióját ezt jelentősen javította, Kelet-Közép-Európa államainak
helyzetét viszont tartósan és valószínűleg visszafordíthatatlanul hátrányosan érintette, jelentőségük csökkent.
43. VI. Sándor pápa 1493. május 4-én meghozta híres választottbírói ítéletét, amelyben az újonnan felfedezett
területeken a Zöld-foki-szigetektől száz tengeri mérfölddel nyugatra meghúzott vonaltól nyugatra a spanyol,
keletre a portugál érdekszférákat jelölte ki. Ennek alapján kötötte meg 1494-ben a két állam a tordesillasi
szerződést, a vonalat 270 mérfölddel nyugatabbra tolva. A döntésből kihagyott többi állam, Anglia,
Franciaország és Hollandia a földrész északi részére igyekezett, ahol a Közép- és Dél-Amerikára koncentráló
Spanyolország nem tudta kiépíteni pozícióit. A kegyetlen bánásmód és az odavitt betegségekkel szembeni
immunitás hiánya miatt pusztuló indián lakosság pótlására tömegméreteket öltött az afrikai eredetű rabszolgák
behurcolása Amerikába, a rabszolga-kereskedelem ismét népszerű, jövedelmező iparággá vált. Az egymással
konkuráló területi igények miatt tisztázni kellett a területszerzés jogcímeit, a puszta felfedezés ugyanis nem
pótolhatta a tényleges birtokbavételt, a közigazgatási hatalomgyakorlás alapvető infrastruktúrájának kiépítését.
A keresztény hit terjesztése volt az a jogcím, amelyre hivatkozva szétverték a környékbelinél jóval fejlettebb,
magas kultúrájú azték és inka birodalmat. Az 1494-es osztozkodásból kihagyott hatalmak a kalózkodás
felelevenítésével válaszoltak, az Újvilágból a spanyol, portugál udvarokba szállított aranykincsek, ércek és
termékek megszerzésére kalózlevél kiállításával meghatalmazott tengerészek váltak jogosulttá, akik
zsákmányuk egy részét a megbízó uralkodóknak adták át. A meghatalmazással nem rendelkező fosztogató
tengeri rablónak minősült, elfogatása esetén vele köztörvényes bűnözőként jártak el. Végül is az angol, francia
és németalföldi kereskedelem és ipar tudta valóban gyümölcsöztetni az Újvilág értékeit, szemben a birtokon
belül levő, de a kincseket mindenekelőtt az udvari életbe beforgató spanyol, portugál királyokkal.
44. A kereszténység egysége már az ortodoxia és a római katolicizmus szétválásakor megszűnt, de a lutheri,
kálvini reformáció volt az, amelyik az államok kapcsolatára és ezáltal a nemzetközi jog fejlődésére tényleges
hatást gyakorolt. Eltérően a korábbi ún. eretnekmozgalmaktól (amilyenek például a bogumilok, ariánusok,
albigensek mozgalmai voltak), illetve a huszitizmus vallási kérdéseken túlmutató emancipációs törekvéseitől, a
XVI. században már nem sikerült az új vallási irányzatot, a protestantizmust megtörni, s a társadalmak vezető
rétegei, fejedelmek, kereskedők is tömegesen lettek híveivé. Az inkvizíció újbóli mozgósítása csak kevés helyen
vezetett sikerre, a német vallásháború végén megkötött kompromisszum, az 1555. évi augsburgi vallásbéke a
cuius regio, eius religio elv („akié a terület, azé a vallás”) kimondásával legalábbis tartományúri szinten
biztosította a vallásszabadság bizonyos szintjét. Az Európában vallásuk miatt üldözöttek jelentős része az
Újvilágba vándorolt ki és ott telepedett meg, élvezve az észak-amerikai angol gyarmatokon az otthon hagyottnál
szabadabb légkört.
45. A XVI-XVII. században fektetik le a francia, angol központosított nemzetállamok alapjait, megtörve a
korábbi tartományi különállást: Burgundia, Bretagne a francia állam integráns részévé válik, egységesül a jog, a
pénz stb. Míg itt az államalakulatok száma csökken, a reformációtól nem függetlenül a Német-római
Birodalomban a tartományok széttagolódása folytatódik, s ezt a folyamatot koronázza meg a harmincéves
háborút lezáró 1648-as vesztfáliai békerendszer, amely gyakorlatilag háromszáz szuverén egységet ismer el. A
vesztfáliai békét nemcsak amiatt tekintik sokan mérföldkőnek a nemzetközi jogban, mivel a vallásszabadságot, a
függetlenséget kollektív biztonsági garanciákkal támasztotta alá, hanem azért, mivel a XVI. században
kidolgozott államszuverenitás-elméletek gyakorlati megvalósulását a korábbinál jóval több szereplő
11
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
bizonyította. Akárcsak az ókori Hellászban, ismét volt tehát nagyszámú, egymással öszszevethető erejű, méretű
államalakulat, amelyek önmagukat a többiekkel egyenlőnek tekintették. A közöttük kibontakozó diplomáciai,
szerződéskötési, kereskedelmi stb. kapcsolatrendszer jó alapot nyújtott a nemzetközi jog továbbfejlődéséhez. A
diplomáciai kapcsolatok meghatározó elvévé ettől fogva a reálpolitika vagy hatalmi politika, az egyensúlyok
kiépítése emelkedett, a pápai udvar pedig elveszítette korábbi külpolitikai befolyását, s a német-római császári
cím is csaknem formális, hatalmi jogkör nélküli pozícióvá vált. A szuverenitás egyik legalapvetőbb
érvényesítési eszközének mindenesetre a hadviselést tekintették, ami a királyok végső érve lett (ultima ratio
regum), ahogyan azt mintegy száz évvel később XV Lajos az ágyúira is ráverette.
46. A XVI. századi török expanzió Magyarországon az ország három részre szakadását és a hódoltsági terület
másfél évszázados megszállását eredményezte. Ez azonban valójában nem a magyar főnemesség és
köznemesség önzésének, gyakran hivatkozott szűklátókörűségének volt a következménye, hanem a kor európai
nagyhatalmi érdekkonfliktusainak volt az eredője, azaz egy különös modus vivendi született. Úgy is
tekinthetjük, hogy a nagyhatalmak – ahogyan az a történelemben később is gyakran megtörtént – felosztották az
érdekszférákat egymás között, tekintet nélkül az érintett területek önálló államiságára, addig élvezett és elismert
függetlenségére. Ehhez képest másodlagos a jelentősége annak, hogy melyik család lett Habsburg-hű, melyik
csatlakozott a Szapolyaiakhoz és ki maradt a hódoltsági területen. A terjeszkedő török birodalommal szemben,
azt lassító, de mozgásban is levő ütközőövezetek hálózata jött létre, közvetve módot nyújtva az épphogy
felfedezett Újvilág – az azt követő évszázadokra meghatározó, máig ható gazdasági előnyökkel járó –
gyarmatosításának nyugodt kibontakoztatására. A nemzetközi jog története szempontjából a Fényes Porta
árnyékában részben protektorátusként, részben bizonyos önállósággal politizáló Erdélyi Fejedelemség léte az
érdekes, amely aláírója volt a vesztfáliai békének is. A törököknek adózó Erdély ugyanakkor bizonyos
értelemben a magyar államiság hordozójának számított, diplomáciai kapcsolataiban a Portával a latin mellett a
magyar nyelvet használták – gyakran mindkét irányban. Az ellenreformációval szemben háttámaszt keresve
Erdély, illetve a magyar protestantizmus a török kapcsolatokat a XVII. században önmagára nézve már kevésbé
tartotta veszélyesnek, mint a Habsburg-jogar alatti feltétlen egyesülést. A Habsburg Birodalomban
tartományként kezelt, csökkent területű királyi Magyarországon belüli elégedetlenségre is alapozva törekedtek
egyes főurak és gyakran az erdélyi fejedelmek (Bocskai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György) a magyar
érdek birodalmon belüli emancipálására. A nyugati hatalmak, elsősorban Franciaország taktikai okokból
felkarolták ezeket a törekvéseket, kurucmozgalmakat, de államként való elismerésük nélkül. A török szultán
által küldött elismerési címeket, szimbólumokat (amilyen például az ún. Bocskai-korona) az érintett erdélyi
magyar politikusok igyekeztek kitüntetésként vagy ékszerként kezelni, de nem úgy, mint ami Magyarország
egészének a török birodalom vazallusállamaként való elfogadása gyanánt lenne értelmezhető. Az erdélyi
fejedelmeknek, illetve Thököly kurucainak azonban többször is az oszmán haderő segédcsapataiként kellett
mozogniuk. Erdély általa nem engedélyezett külpolitikai lépéseit pedig a szultán esetenként katonai akciókkal
torolta meg.
47. Miután 1683-ban az időben kapott nemzetközi segítség eredményeként Bécset sikerült megvédeni és a
szultánra katonai vereséget mérni, a kedvező alkalmat megragadva a Habsburgok a Német-római Birodalom
fejedelmeinek haderejére is számítva immár meg tudták szervezni XI. Ince pápa támogatásával, Lengyelország,
Velence, majd Oroszország közreműködésével a Szent Liga elnevezésű nemzetközi katonai koalíciót, amely
Magyarországról és Erdélyből kiűzte a törököket. Buda 1686-as viszszavételét a felszabadító lotaringiai és
egyéb csapatok részéről a foglyul ejtett törökökkel és a zsidó kereskedőkkel szembeni kilengések és
kegyetlenkedések kísérték, amelyek európai visszhangja miatt a haderő egyes tisztjeivel szemben az uralkodó
vizsgálat elrendelésére utasította a főparancsnokságot. A katonai sikerek nyomán Magyarországnak a Temesköz
kivételével csaknem teljes területe felszabadul: az 1699-es karlócai békében a felek megállapodnak az uti
possidetis juris elv alkalmazásáról: ott vonják meg határaikat, ahol csapataik állnak.
48. A spanyol örökösödési háborúra is tekintettel kirobbantott Rákóczi-szabadságharc (1703-1711) külpolitikai
kapcsolatépítése mérsékelt sikerű volt: a korábbi gyakorlatnak megfelelően Franciaország anyagi, diplomáciai,
katonai támogatást nyújtott, XIV. Lajos fogadta Rákóczi követét és neki is volt állandó hivatalos követe
Magyarországon, de az önálló államként való elismerést (Magyarországnak vagy Erdélynek) nem adta meg, s
hamar világossá vált, hogy a végül 1713-ban Utrechtben megkötött békeszerződésbe nem fognak bekerülni
magyar vonatkozású garanciák. Franciaország és az európai hatalmak alapvetően a Habsburg Birodalom
belügyének tekintették a magyar elégedetlenek mozgalmait: akárcsak egyébként maguk a Habsburgok, akik
karikatúrákon pellengérezték ki a zavarosban halászó, a belügyeikbe beavatkozó XIV. Lajost. Rákóczinak
sikerült kapcsolatot kiépítenie a svéd és az orosz udvarral, a bécsi angol és holland követek pedig a jószolgálat
és a közvetítés különböző eszközeivel próbáltak hozzájárulni a kiegyezéshez, amelyet hol Rákóczi, hol a
Habsburg-udvar intranzigens magatartása akadályozott. A Pálffy Miklós és Károlyi Sándor közötti (bizonyos
szempontból magyar-magyar) tárgyalásokon kidolgozott szatmári béke a Habsburg Birodalom keretei között, de
igen kedvező feltételekkel rendezte a kérdést, az ezt el nem fogadó kuruc vezetők, Rákóczi Ferenc, Bercsényi
12
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
Miklós és kíséretük számára először Franciaország, majd utóbb Törökország mai kifejezéssel élve politikai
menedékjogot biztosított.
49. A kortársaknak kevéssé tűnt fel az orosz birodalmi politika koncepciózus kiépülése, a tatár kánságok
felgöngyölítése és a szibériai területek meghódítása a XVII. században, és megdöbbentő könnyelműséggel
vették tudomásul Lengyelország megcsonkítását, majd felosztását és eltüntetését a térképről (1772, 1793, 1795).
50. A XVIII. századnak a nemzetközi jog szempontjából két legjelentősebb eseménye a tizenhárom északamerikai gyarmat elszakadása Angliától és a francia forradalom. Az Amerikai Egyesült Államok függetlenné
válását Nagy Katalin cárnő 1780-ban a fegyveres semlegességi nyilatkozat kiadásával segítette. Ez a
dokumentum a mások konfliktusaiban semleges államok kereskedelmi jogait biztosította, rögzítve, hogy a
katonai erőre közvetlenül vagy közvetve befolyást nem gyakorló szállítmányokat akadályozni, belőlük
zsákmányt szerezni nem szabad. Franciaország viszont katonai expedíciós erővel is segítette a függetlenedést.
Az Amerikai Egyesült Államok függetlensége az európai hatalmi viszonyokat ekkor még ugyan nem rengette
meg, de a folyamatos bevándorlás és a gazdasági fejlődés a XX. századra a korábban megszokott
erőközpontokhoz, viszonyítási pontokhoz egy újabbat csatolt, amelynek jelentősége folyamatosan növekedett. A
francia forradalom a nemzetközi jog fejlődéséhez az emberi jogok koncepciójának jogi intézményesítésével és a
belügyekbe való beavatkozás tilalmának megkövetelésével járult hozzá, még ha mindkettőnek is vannak – már
említett – előképei. A francia forradalom és annak napóleoni folytatása egyébként saját külpolitikájában nem
tartotta tiszteletben a belügyekbe való beavatkozás tilalmát és az önrendelkezési jogot, Napóleon merészen
szabta keresztül-kasul Európa térképét. 1799-ben szíriai és egyiptomi hadjárata során a Gáza erődjénél ejtett
hadifoglyokat élelemhiányra hivatkozva – tisztjei megrökönyödésére – lemészároltatta, és hadműveletei során a
francia múzeumok gazdagítása céljából különböző műkincseket is elrabolt. A francia forradalom
jogszabályainak több meghódított országra való rákényszerítésével viszont hozzájárult azok modernizációjához
és bizonyos szempontból az európai jog egységesüléséhez is.
51. A Napóleont legyőző katonai koalíció az 1814-es első és az 1815-ös második párizsi békeszerződésben
visszaállította az 1792-es francia határokat s hadisarcot rótt ki Franciaországra, ugyanakkor az 1814-1815-ös
bécsi kongresszuson sikerült a nemzetközi jog szempontjából nagy jelentőségű lépéseket is tenni. Így elfogadták
Svájc örökös semlegességét, megállapodtak a Dunán és még néhány másik, nemzetközinek minősített folyón a
szabad hajózásról, megtiltották a rabszolga-kereskedelmet, rendezték a diplomáciai követek korábban sok vitát
kiváltott rangsorát, megállapodtak bizonyos területi változásokról és arról, hogy Anglia, Ausztria, Oroszország
és Poroszország egymással egyetértésben fogja Európa ügyeit intézni. Rövidesen Franciaország csatlakozását is
elfogadták az ún. Európai Koncerthez. Ezen belül szűkebb együttműködést jelentett a Szent Szövetség
megalakítása, amely a dinasztikus legitimitás és egyfajta uralkodói szolidaritás elve alapján az orosz, osztrák és
porosz uralkodó együttműködését és kölcsönös segítségnyújtási kötelezettségét jelentette – szükség esetén a
belső társadalmi mozgalmak ellenében is. A fontosabb európai kérdésekben igényelték a beleszólás és adott
esetben a döntés, döntőbíráskodás jogát is. Az 1818-as aacheni kongresszuson a Szent Szövetség államai mellett
Anglia és Franciaország is részt vett, és az aktuális nagypolitikai kérdések mellett a diplomáciai képviselők
egységes címeinek kisebb módosításában is megállapodtak. A Szent Szövetség elvei alapján történt néhány
beavatkozás, ennek keretében nyújtott 1849-ben az orosz cár osztrák kérésre katonai segítséget a magyar
szabadságharc eltiprásához, de az Amerikai Egyesült Államok 1823-as fellépése nyomán az európai színtérre
szorították vissza ezeket az uralkodói ambíciókat.
52. Monroe, az Amerikai Egyesült Államok elnöke ugyanis bejelentette, hogy mivel ők sem szólnak bele az
európai ügyekbe, ezért az európai hatalmak részéről az USA- val szemben barátságtalan lépésnek tekint
bármilyen katonai beavatkozást az amerikai kontinens ügyeibe, ideértve a spanyol gyarmati uralom
fenntartásának támogatását is. A röviden „Amerika az amerikaiaké” megfogalmazásban népszerűvé vált
Monroe-doktrína egyszerre lett az amerikai izolacionista felfogás jelszavává, valamint tényleges hatását illetően
hozzájárult, hogy a dél-amerikai államok – fokozatosan – függetlenné váljanak, de az USA érdekszférájába
kerüljenek. Megjelent ugyanakkor egy pánamerikai identitásérzés, ennek bizonyos közös jogi elemeivel,
amelyek a spanyol jogi örökségből eredeztethetők. A fokozatosan önállóvá váló dél-amerikai államokkal tovább
szélesedett a nemzetközi jogközösség egyenrangúnak tekintett tagjainak köre.
53. Az Amerikai Egyesült Államok területi növekedése folyamatos volt a XIX. század során. Ennek eszközei az
adásvételi szerződések voltak: 1803-ban Napóleon eladta Louisianát (ez a mai Louisiana államnál jóval nagyobb
területet jelentett, mivel a franciák hozzácsatoltak bizonyos frissen megszerzett spanyol érdekeltségeket), majd
az USA megvásárolta Új-Mexikót és Texast, de egy Mexikóval szembeni győztes háború is kellett a szerződés
aláírásához. 1867-ben Oroszország eladta Alaszkát. Emellett bizonyos területek (Florida, Kalifornia)
Spanyolországgal vívott háborúk nyomán kerültek az USA-hoz. A washingtoni kormány különböző
megállapodásokat kötött az indián törzsekkel is: ezek formájukat, megerősítésüket illetően emlékeztetnek a
13
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
nemzetközi szerződésekre. Az amerikai jog ezeket ugyan nem tekinti nemzetközi szerződéseknek (mivel
úgymond nem szuverén államokkal, hanem irokéz, jute, dakota, cseroki stb. törzsekkel kötötték a
megállapodásokat), a mintegy kétszáz megállapodás ugyanakkor az amerikai jog részévé vált, területi és
személyi autonómiát meg bizonyos központi költségvetési támogatást garantálva, ugyanakkor a hátrányos
társadalmi helyzetet is konzerválva. Az európai és ázsiai bevándorlók tömegei számára viszont hatalmas
területeivel szinte az ígéret földjévé vált az Amerikai Egyesült Államok, ahol a gazdasági lehetőségek mellett az
emberi jogok és különösen a kisebb vallásokkal szembeni nagyobb befogadókészség is vonzerőt jelentett.
54. A nagyhatalmak 1830-ban tudomásul vették Németalföld szétválását Belgiumra és Hollandiára. A görög
függetlenségi mozgalom véres eltiprására tett török kísérlet pedig olyan európai szolidaritással – és katonai
nyomásgyakorlással – szembesült, hogy a török birodalom kénytelen volt tudomásul venni a görög
önkormányzatot. Az 1848-1849-es forradalmak bukása sok nép számára keserű csalódást jelentett, mivel a
nagyhatalmak rendszerint az érintett uralkodóházak belső ügyének tekintették a nagybirodalmi határokat
feszegető mozgalmakkal szembeni fellépést. A magyar, lengyel, olasz mozgalmak résztvevői közül sokan
azonban külföldre kerülve menekültstátust kaptak, az egyre inkább Európa beteg emberének tekintett
Törökország pedig fokozatosan autonómiát, majd de facto függetlenséget kényszerült adni több balkáni
birtokának: Görögország után Szerbia, Románia, Bulgária így visszanyerte elvesztett függetlenségét vagy
legalábbis igen közel került ehhez. Afüggetlenség elismerését a nagyhatalmak gyakran különböző feltételekhez
kötötték. A keresztény lakosság védelmére hivatkozva a többi európai nagyhatalom több ízben vezetett
hadjáratot Törökország ellen, s a békeszerződésekben különleges státusokat (kapitulációs szerződések, konzuli
bíráskodás) harcolt ki, ám e hadjáratok eufemisztikusan humanitárius intervenciónak nevezett intézménye
visszaélésektől sem volt mentes. Az olasz egység és a német egység megvalósulása a nemzetiségi elv (a mai
önrendelkezési jog elődjének) győzelmét jelentette, és sok népnek példát mutatott.
55. Az 1856. évi párizsi kongresszus a krími háború lezárásán túl a török birodalom formális felvételét is
jelentette az európai nagyhatalmak közösségébe. A vesztes Oroszország számára kedvezőtlenül állapították meg
a Boszporuszon és a Dardanellákon át történő hajózás szabályait, ismét szabályozták a Dunán mint nemzetközi
folyón való szabad hajózást, két testületre, az Európai Duna Bizottságra és a Parti
Államok Bizottságára bízva a hatalmi felügyeletet, illetve utóbbira bizonyos operatív funkciók gyakorlását. A
tengerjogi deklaráció a zsákmányjog írásba foglalását jelentette, megtiltva a kalózlevelek kiadását. 1878-ban a
berlini kongresszuson a török birodalom kormányzás és közigazgatás céljára átengedte az Osztrák-Magyar
Monarchia számára Bosznia-Hercegovinát, Anglia számára Ciprust. 1885-ben egy újabb berlini értekezleten, a
Kongó-konferencián az egyre erőteljesebb gyarmati birodalomépítési tendenciákra figyelemmel a nagyhatalmak
megpróbálták egyeztetni érdekeiket, mindenekelőtt a területszerzés jogi feltételeinek megfogalmazásával.
Hatalmas afrikai és ázsiai területek megszerzésével a legnagyobb gyarmatbirodalmat Anglia és Franciaország
építette ki, de Németország és Japán is egyre határozottabb retorikával követelt helyet a Nap alatt. A
gyarmatbirodalom elemei a legkülönbözőbb formákban kötődtek a gyarmattartóhoz: a megoldások skálája az
otthoni állami közigazgatási egységtől a protektorátusokon és a bérleteken át a kvázi szövetségekig terjedt.
56. Az amerikai polgárháborúban a rabszolgatartó Dél vereséget szenvedett, erre tekintettel 1885-ben és 1890ben a rabszolga-kereskedelmet nemcsak ismét tiltották, de az ellene való fellépés kötelezettségét is előírták. A
XIX. század első felében napirenden levő amerikai-kanadai súrlódások, majd az amerikai polgárháborúba
történt brit beavatkozás nyomán a területi integritás, a beavatkozás értelmezése tárgyában születtek jelentős
bírói döntések, és ezek a viták békés rendezésére is utat mutattak. A földrészek közötti érintkezést jelentősen
javította az Egyetemes Posta Unió és – korabeli fordításban – a Világtávirda Unió létrejötte: ezek technikai
jellegű nemzetközi szervezetek voltak, amelyeket az államok bizonyos szabályzatalkotási kompetenciákkal is
felruháztak. Sikerük nyomán egyéb területeken, szerzői és iparjogvédelmi, egészségügyi és higiéniai kérdések
rendezésére is létrehoztak az államok igazgatási uniókat.
57. A haditechnika fejlődése és az egyre nagyobb pusztító erő tapasztalata nyomán az államok elfogadták a
hadviselés során alkalmazandó szabályok írásos rögzítését: Ferenc József és III. Napóleon 1859-es solferinói
csatája után a felek tudomásul vették, hogy a harcmezőn Henry Dunant svájci polgár és barátai összeszedjék a
sebesülteket és őket egyenruhájukra tekintet nélkül orvosi ellátásban részesítsék. A kezdeményezésből jött létre
1863-ban a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága, majd 1864-ben megállapodtak Genfben az államok a
szárazföldi háború során alkalmazandó szabályokról. 1868-ban a szentpétervári konferencián az államok
nyilatkozatot fogadtak el, amelynek elvi élű, sokat idézett szabálya, hogy „a hadviselő feleknek nincs korlátlan
szabadságuk a hadviselés módjának és eszközeinek megválasztásában”. Emellett betiltották a 400 grammnál
kisebb robbanólövedékek alkalmazását.
1.4. 4. A modern kor nemzetközi joga
14
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
58. II. Miklós orosz cár kezdeményezésére 1899-ben és 1907-ben nagy horderejű békekonferenciákra került sor
Hágában. 1899-ben három egyezmény született: az első a nemzetközi viszályok békés rendezéséről, a második a
szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól, a harmadik az 1864. évi genfi egyezmény alkalmazásáról a
tengeri háborúra. Mindezeket a következő békekonferencián továbbfejlesztették, így ma is hatályban van a
nemzetközi viszályok békés rendezéséről szóló 1907. évi I. egyezmény, amely a tárgyalás, jószolgálat,
békéltetés, ténymegállapítás, választottbíráskodás szabályainak kodifikációja mellett létrehozta az (1930-as évek
óta azonban érdemben már nem sokat foglalkoztatott) Állandó Választottbíróságot. A Nemzetközi
Zsákmánybíróság felállítása viszont nem sikerült, az 1907. évi XII. egyezmény ugyanis a csekély ratifikációs
hajlandóság miatt nem lépett hatályba. Külön egyezmények sorozatában sor került az ellenségeskedések
megkezdésének (1907. évi III. egyezmény), a szárazföldi hadviselés (1907. évi IV egyezmény) és a tengeri
hadviselés szabályainak (1907. évi VI-X. egyezmény), valamint a semlegesség jogának (1907. évi V. és XIII.
egyezmény) írásba foglalására, ugyanakkor korlátozták a háború indításának addig evidens, szuverén jogát. Az
argentin és amerikai kezdeményezőkről elnevezett Drago-Porter-egyezményben (1907. évi II. egyezmény)
ugyanis az államok vállalták, hogy „nem nyúlnak a fegyveres erőhöz oly szerződéses követelések behajtása
végett, melyeket az egyik ország kormánya, mint az állam polgárait megilletőket, egy másik ország kormányától
követel”, kivéve „ha az adós állam az ügynek választottbírósági döntés alá bocsátása iránt tett ajánlatot
visszautasítja, vagy válasz nélkül hagyja, vagy az ajánlat elfogadása esetén a választottbírósági szerződés
megkötését lehetetlenné teszi, vagy a választottbíróság döntése után a hozott határozatnak nem veti alá magát”.
59. A hágai konferenciákon különös sikerrel alkalmazták a sokoldalú nemzetközi szerződések megkötésének
technikáját, bár már természetesen nem ekkor kötötték az első ilyen egyezményeket. A szerződéskötések során
hamar felismerték a multilateralizmus előnyeit, és ez főleg a technikai részletek egységes elfogadása alkalmával
bizonyította fontosságát. Kötöttek az államok kétoldalú szerződéseket is; az első világháború katonai koalíciói,
az antanthatalmaknak, illetve központi hatalmaknak nevezett tömörülések tulajdonképpen részben titkos,
garanciális tartalmú kétoldalú egyezmények hálózatát jelentették.
60. Az első világháború kirobbanását a hágai békekonferenciák nem tudták megakadályozni. Ferenc Ferdinánd
osztrák-magyar trónörökös 1914. június 28-i meggyilkolása – amelyet bízvást nevezhetünk az állami, sőt a
nemzetközi terrorizmus klasszikus megnyilvánulásának, hiszen azóta fény derült a Gavrilo Principet és
elvbarátait felhasználó összehangolt szerb és orosz titkosszolgálati lépéssorozatra – tulajdonképpen csak a
szikrát jelentette a már régóta érlelődő összecsapás puskaporos hordójának felrobbanásához. A katonai
hadműveletekben – amelyek áldozatainak száma, a pusztulás mértéke minden addigit meghaladott – a második
világháborúban történtekhez képest tulajdonképpen relatíve akár megfelelőnek is tarthatjuk a hadműveletekre és
a hadifoglyokra vonatkozó szabályok betartását. Ez nem jelenti azt, hogy ne történtek volna durva jogsértések a
megszállt területek polgári lakosságával szemben vagy hogy a semlegesek jogait tökéletesen tiszteletben
tartották volna. Az is nyilvánvaló, hogy a semleges hajókat ért támadások (az ún. korlátlan tengeralattjáróháború) jó ürügyet kínáltak az izolacionista Amerika hadba léptetésére olyan körülmények között, amikor az
elsüllyesztett semleges hajók (például a Lusitania) polgári utasainak fogalmuk sem volt arról, hogy a hajó
rakterében fegyver és lőpor van. Arról pedig még kevésbé, hogy erről a tényről a német hírszerzés honnan kapta
a legpontosabb információt...
61. A villámháborús tervek kudarca már előrevetítette a központi hatalmak kudarcát, de az Amerikai Egyesült
Államok hadba lépése tette bizonyossá vereségüket. Wilson elnök az amerikai külpolitikában az
izolacionizmussal gyakran versengő messianisztikus szemléletet képviselte: meggyőződése volt, hogy az
európai hatalmak kisszerű reálpolitikai alapú konfliktusait a magasabb eszmények elfogadásával lehet
megelőzni. Ilyen alapon javasolt – a már létező technikai együttműködési szervezetek, igazgatási uniók mellé –
egy alapvetően nyitott és általános politikai kompetenciákkal bíró szervezetet: ez lett a Nemzetek Szövetsége.
Wilson hangsúlyozta továbbá a diplomácia nyíltan történő alakítását, azaz a titkos szerződések gyakorlatának
megszüntetését, a szabad kereskedelmet, meghirdette Lengyelország államiságának helyreállítását és
meglehetősen kétértelmű formában az önrendelkezési jog elismerését.
62. Az antant győzelme nyomán azonban a wilsoni elvek olyan mérvű eltorzításával valósult meg a
békerendezés, hogy a párizsi békekonferenciáról a megérkezésekor még ünnepelt Wilson elkeseredetten
hazautazott. A genfi székhellyel megalapított Nemzetek Szövetsége – Kissingert idézve: az amerikai idealizmus
és az európai paranoia törékeny kompromisszuma – általános hatáskörű nemzetközi szervezet lett, azzal a céllal,
hogy megakadályozza egy újabb háború kitörését a viták békés rendezésének eszközrendszerével, szervezze az
államok békés együttműködését és elősegítse a leszerelést. Az is feladata lett, hogy a nagy birodalmak
szétbontásával és az önrendelkezési jogra hivatkozva, ám azt csak egyes államok – alapvetően a kisantantszövetségesek – javára végrehajtott önkényes határmegvonásokkal kisebbségi sorba került közösségek felett
egyfajta védelmet gyakoroljon. Az egykori központi hatalmakat is felvették rövid türelmi idő után az új
nemzetközi szervezetbe. Egy immár valóban állandó bírói testület, az Állandó Nemzetközi Bíróság felállítására
15
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
is sor került: az államok jelentős többsége el is fogadta a holland kormány hívására és a Carnegie amerikai
milliomos adománya révén Hágában megtelepült testület joghatóságát szerződések, illetve alávetési
nyilatkozatok útján.
63. A Nemzetek Szövetsége a világ nagy kérdéseire sohasem tudott meghatározó befolyást gyakorolni, de
technikai kérdésekben tagadhatatlanul hasznosnak bizonyult: így például a mértékrendszer, a közlekedési
szabályok egységesítése, a szerzői jogvédelem, az egészségügy, a menekültjog területén vagy a kábítószerkereskedelem elleni fellépésben mérlege egyértelműen pozitív. Hasonlóan lehet minősíteni Németország vagy
Magyarország pénzügyi szanálását vagy a Nemzetek Szövetségével párhuzamosan létrehozott Nemzetközi
Munkaügyi Szervezet tevékenyégét, amely a munka világában érvényesülő jogvédelem nemzetközi
szerződésekbe foglalására koncentrált. Jóval vitatottabb kisebbségvédelmi tevékenységének mérlege: a
panaszosok és általában a kisebbségek, illetve azok az államok, amelyekből őket kiszakították, az alacsony
hatásfok miatt bírálták, a bepanaszolt államok viszont egyoldalúságot vetettek a szervezet szemére, ti. NyugatEurópa államai nem kényszerültek kisebbségvédelmi kötelezettségek vállalására, s gyakran az ő belső
joggyakorlatuk sem volt jobb, mint a bepanaszolt kelet-közép-európai államoké.
64. Az antantállamok a kapitulált központi hatalmak Európán kívüli területeire is igényt tartottak. Mivel a
háborús ideológia az Igazság, a Jó küzdelmét hangsúlyozta a Gonosszal szemben, különösnek tűnt volna a török
birodalomtól (és részben Németország tengerentúli birtokaiból) igényelt területeket csak úgy elvenni. Ezért
életre hívták a mandátumrendszert, és így a Nemzetek Szövetsége adott megbízást egyes államoknak, hogy
igazgassák a különböző státusba sorolt mandátumos területeket. A felkért államok természetesen igent mondtak
erre, és vállalták az igazgatás nehéz feladatát.
65. A Nemzetek Szövetségének égisze alatt 1930-ban megpróbálkoztak a nemzetközi szokásjog
kodifikációjával három területen: a parti tengert, az állampolgárságot és a külföldinek okozott kárért való állami
felelősség szabályait kellett volna a szándékok szerint írásba foglalni, de az egyedül elkészült – tulajdonképpen
a kettős állampolgárság eseteit csökkenteni kívánó – állampolgársági egyezmény sem lépett hatályba, kevés volt
ugyanis a ratifikáló állam. Az első világháború katonai tapasztalatait figyelembe véve ugyanakkor a húszas
években a humanitárius nemzetközi jog szabályait modernizálni tudták. 1928-ban Párizsban amerikai
kezdeményezésre (Briand-Kellogg-paktum) kimondták, hogy „államaik lemondanak a háborúról mint a nemzeti
politika eszközéről”, nem voltak azonban készek arra, hogy egy ezt biztosítandó garanciális mechanizmussal
egészítsék ki a Nemzetek Szövetségének intézményrendszerét.
66. A Nemzetek Szövetségének taglétszáma és tekintélye folyamatosan változott: az európai együttműködésből
kezdetben kitaszított Szovjetuniót felvették és bekerültek a volt központi hatalmak is. Hitler hatalomra jutása
után viszont nem sokkal kiléptette Németországot a szervezetből, majd az ún. tengelyhatalmi együttműködés
kialakulásával sorra léptek ki szövetségesei is. Egyik utolsó döntésével a Szovjetuniót zárta ki a Nemzetek
Szövetsége, az 1939-1940-es szovjet-finn háború miatt. Az Amerikai Egyesült Államok pedig sohasem lett tag,
mivel a szenátus elutasította Egyezségokmányának ratifikációját, döntően azért, mivel az 1920-as évektől ismét
az izolacionista felfogás vált uralkodóvá az amerikai politikai elitben. Az 1930-as évek közepétől fogva a
Nemzetek Szövetsége már csak vegetált, kisebbségvédelmi tevékenysége megszűnt, s nem tudott megfelelően
reagálni a békét ért kihívásokra sem, mint amilyen például Japán beavatkozása volt a kínai polgárháborúba és
Mandzsukuo japán bábállam kikiáltása, vagy Etiópia bekebelezése Olaszország által, illetve a német-olasz
beavatkozás a spanyol polgárháborúba.
67. Hitler expanzionista és revansista ideológiájának vitorlájából Európa akkori tandemje, az angol-francia
együttműködés a mögöttes eltökélt szándékot tökéletesen félreismerve, a megbékítés politikájával akarta a szelet
kifogni. Hatékony válasz nélkül hagyták Németországban a totalitárius rendszer kiépítését és a faji
törvényhozatal bevezetését is. E politika keretei között nézték el a bevonulást a demilitarizált Rajna-vidékre, a
fegyverkezési egyenjogúság meghirdetését és a leszerelési konferenciáról való kivonulást, az Anschlusst, azaz
Ausztria bekebelezését, elégítették ki a Szudéta-vidékre vonatkozó területi igényeit az 1938-as müncheni
megállapodásban, hagyták hatékony válasz nélkül 1939-ben Cseh-Morvaország protektorátuskénti
bekebelezését. Saját politikájának logikai kényszerpályáján mozogva az akkori angol-francia külpolitika
kezdetben visszafogta, majd jóváhagyólag tudomásul vette Magyarország területi igényeit, és nemcsak hogy
nem ellenezte a revíziót – sem az 1938-as első bécsi döntés meghozatalakor, sem Kárpátaljának Csehszlovákia
1939-es felbomlásakor történt katonai megszállásakor –, hanem elismerte e változásokat.
68. A második világháború 1939. szeptember 1-jei kitörése sok európai államot felkészületlenül ért.
Németország így lerohanhatta Lengyelországot, amelyet a Szovjetunió szeptember 17-én hátba támadott. (Az
1939. augusztus 23-án Moszkvában Hitler kezdeményezésére megkötött Molotov-Ribbentrop-paktum titkos
záradékában ugyanis a németek szovjet érdekszférának ismerték el a Baltikumot, Lengyelország keleti területeit,
16
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
valamint a Romániához tartozó Besszarábiát.) Magyarország megtagadta a német hadseregtől vasútvonalainak
felhasználását a lengyelországi hadműveletekhez, és befogadta a menekülő lengyel hadsereget és a vele érkező
polgári személyeket. Az elvben internálásra került lengyel katonák számára lehetővé tette az ország elhagyását,
akik így eljuthattak Angliába. A Románián keresztül távozó varsói kormány előbb Párizsban, majd Londonban
működhetett, mint emigráns lengyel kormány, amelynek követsége volt Magyarországon – igaz, 1941-től
tudatosan semmitmondó, Lengyel Polgári Bizottság elnevezés alatt kellett, hogy folytassa igen aktív működését,
amely azonban a német megszállásig végső soron akadálytalan volt. Lengyelország elfoglalása után a nyugati
fronton az ún. furcsa háború folyt, mivel a katonai garanciák és a hadüzenet dacára a franciák és az angolok nem
indítottak támadást a németek ellen.
69. Az 1940-es év tavasza és nyara villámháborús német katonai sikerek jegyében telt: a német hadsereg
elfoglalta Dániát, Norvégiát, Hollandiát, Luxemburgot és Belgiumot, majd a Maginot-vonal erődrendszerében
várakozó csapatokat megkerülve, hátulról roppantotta össze a francia haderőt. Franciaország kapitulált, északi és
atlanti része német megszállás alá került, déli részén Vichy központtal a hitleri rendszerrel kollaboráló
bábkormány működött. De Gaulle tábornok ezt el nem fogadva Londonba menekült és ott Szabad Franciaország
néven emigráns kormányt alakított. A kollaborálók ily módon nem számíthattak a francia gyarmati területekre a
tengely érdekeinek kiszolgálásában. Angliát a német bombázások nem tudták megtörni, Hitler pedig nem merte
megkockáztatni a partraszállást.
70. A német expanzió árnyékában jelentős területi változások történtek Közép- és Kelet-Európában is: 1940-ben
a Szovjetunió – 1939 novemberében kirobbantott, de váratlanul elhúzódó háborúval – Karéliáról való
lemondásra kényszerítette Finnországot, majd bekebelezte Észtországot, Lettországot és Litvániát.
Ultimátummal kényszerítette Romániát Észak-Bukovina és Besszarábia átadására. Bulgária Dél-Dobrudzsát
követelte és kapta vissza. Magyarország ekkor az egyenlő elbánás elvére hivatkozva bejelentette igényét Erdély
jelentős részére: a tárgyalások eredménytelensége miatt Teleki Pál miniszterelnök elfogadta a tengelyhatalmak
Románia által kért döntőbíráskodását, amely 1940-ben Észak-Erdély Magyarországhoz csatolásáról döntött. A
megbékítési politikával szakító angol vezetés ekkor már nem tett erre vonatkozó elismerést. A besszarábiai
bevonulás előtt Magyarországot Romániával szembeni katonai fellépésre ösztönző Szovjetunió azért
méltatlankodott, hogy Hitler nélküle döntött olyan kérdésben, amely a Molotov-Ribbentrop-paktum értelmében
az ő érdekszféráját érintette. 1941 tavaszán a Balkán került a német hadigépezet lánctalpai alá; Magyarország is
bekapcsolódott a Jugoszlávia elleni német hadműveletekbe: először felvonulási területté vált, majd katonai
erővel vette birtokba a kiürített Muraközt és Bácskát. 1941. június 22-én Németország megtámadta a
Szovjetuniót, amellyel néhány nap múltán Magyarország is hadiállapotban levőnek nyilvánította magát, és
megszálló erőkkel bekapcsolódott a hadjáratba.
71. 1940-1941-ben ténylegesen is világméretűvé vált a háború: átterjedt Afrika földközi-tengeri partvidékére,
Japán pedig 1941. december 7-én Pearl Harbornál megsemmisítette az ott állomásozó amerikai flottát és sikeres
katonai támadást intézett holland, angol és francia gyarmati területek ellen. Így az Amerikai Egyesült Államok
kormánya meg tudta győzni lakosságát az izolacionizmus feladásának szükségességéről. Ugyanakkor az
Amerikai Egyesült Államok már korábban is hozzájárult Anglia katonai potenciáljának erősítéséhez a szükséges
szállítmányok biztosításával.
72. Már 1941. augusztus 11-én megállapodott az Amerikai Egyesült Államok Angliával a háború utáni rendezés
alapelveiről (Atlanti Charta), 1942. január 1-jétől pedig már az Egyesült Nemzetek Nyilatkozata jelentette az
angolszász-szovjet katonai koalíció alapdokumentumát. Ennek 26 aláírója közül az USA, Anglia és a
Szovjetunió, azaz a hadműveletekben meghatározó szerepet játszó három állam döntött a kulcsfontosságú
kérdésekben. Mindenekelőtt a teheráni (1943), jaltai (1945) és potsdami (1945) tárgyalásokon formálódott az új
világrend. Egyértelművé vált, hogy kell egy, a Nemzetek Szövetségére emlékeztető, de annál jóval hatékonyabb
világszervezet, amely erősebb kompetenciákkal rendelkezik, egyszersmind biztosítja a vezető koalíció tagjainak
meghatározó pozícióját. Döntés született arról is, hogy Franciaország és Kína is bekerülhet a vezető hatalmak
közé.
73. Valószínűleg 1942-ben döntött véglegesen a hitleri rendszer az európai zsidóság tömeges, szervezett
megsemmisítéséről és építette ki a genocídium eszközrendszerét, a megsemmisítő és munkatáborokat, hajtotta
végre a gettósítást, deportálást. Németország a megszállt országokban a kollaboráló kormányok és azok
közigazgatási apparátusának segítségével törekedett e bűnös politika végrehajtására. A semleges államok is
bizonyos együttműködést mutattak, és az antifasiszta koalíció sem tanúsított egyértelmű magatartást. Máig nincs
hitelt érdemlő magyarázat arra, hogy a szövetségesek, amikor megtehették volna, miért nem semmisítették meg
a gázkamrákat, illetve a megsemmisítő táborokhoz vezető vasútvonalakat. Magyarországon a zsidóság
megsemmisítése azután vette tömegméretekben kezdetét, hogy 1944. március 19-én megszállta a német
hadsereg, s kollaboráns kormány kinevezését követelte meg. A magyarországi zsidóságnak – amellyel szemben
17
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
jogfosztó törvényeket már a megszállás előtt is hoztak – vidéken lakó közösségeit pár hét alatt deportálták, és
jelentős részüket Auschwitzban elpusztították, illetve munkatáborokban estek a kegyetlen bánásmód áldozatául
és haltak bele a nélkülözésekbe. A fővárosban lakó zsidóság deportálását Horthy Miklós kormányzó már meg
tudta akadályozni, az 1944. október 16-i kiugrási kísérlete azonban nem sikerült, és az uralomra került nyilasok
újabb ezreket pusztítottak el.
74. A szövetségesek 1943-tól fogva tudták a tengelyhatalmi koalíciót katonailag fokozatosan felmorzsolni. A
háborút követő békerendezésben azonban az lett a mérvadó, hogy melyik államot sorolták szovjet és melyiket
angolszász érdekszférába. A háborúból való kiugrás vagy az átállás esetenként bizonyos területi nyereséget
eredményeztek, de az önálló fejlődés jogára nem adtak biztosítékot.
75. San Franciscóban 1945. június 26-án írták alá az Egyesült Nemzetek alapokmányát, létrehozva a szép
reményekkel útjára bocsátott új világszervezetet, ami a realitásokhoz idomulva a háború utáni világrend igen
mérsékelt hatékonyságú, de bizonyítottan megkerülhetetlen központi intézményévé vált. A cél az volt, hogy
mentsék meg „a jövő nemzedékét a háború borzalmaitól” és „fegyveres erőszak alkalmazására, hacsak a
közérdek nem kívánja, többet sor ne kerüljön”. Az aláírók hitet tettek „az alapvető emberi jogok, az emberi
személyiség méltósága és értéke, a férfiak és nők, valamint a kis és nagy nemzetek egyenjogúsága mellett”,
hogy „előmozdítsák a szociális haladást és a nagyobb szabadság mellett az életfeltételek javítását”.
76. A tengelyhatalmakat és egykori szövetségeseiket 1955-re csaknem mind felvették az ENSZ-be, de a német
kérdés lezáratlansága miatt csak 1973-ban került sor arra, hogy a Német Szövetségi Köztársaság és a szovjet
érdekszférában kikiáltott Német Demokratikus Köztársaság ENSZ-taggá váljon. A győztesek addigi gyarmataik
mellé ezúttal is szívesen szereztek volna újakat, és ezt a célt a gyámsági rendszer révén próbálták megvalósítani.
Rövidesen világossá vált azonban, hogy a tengelyhatalmaktól visszaszerzett gyarmatok is el akarnak szakadni a
gyarmattartótól, és hol békés megegyezés, hol kegyetlen, elhúzódó háborúk nyomán, de a hatvanas évekre
függetlenné is váltak, és felvették őket az ENSZ-be. Ennek egyik következménye lett a fejlődő világ
kétharmados többsége a Közgyűlésben. Dél-Afrika obstrukciója miatt az ENSZ a korábbi elképzeléstől eltérően
mégis utódjává vált a mandátumrendszer feletti felügyeletben a Nemzetek Szövetségének, nem vette azonban át
annak kisebbségvédelmi rendszerét.
77. Az ENSZ és a mellette tevékenykedő szakosított intézmények nemzetközi szerződések sokaságának
kidolgozását segítették elő, a szokásjog írásba foglalásának felelősségét a Közgyűlésre ruházva. A
szerződéskötés mellett a nem kötelező jellegű határozatok is sokban hozzájárultak – a XX. század jelentős
magyar nemzetközi jogásza, Buza László megfogalmazásában – az új szellemű nemzetközi jog kialakulásához.
78. A II. világháború lezárásaként felelősségre vonták a német és japán háborús főbűnösöket (mindenekelőtt a
Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszéken és a Tokiói Nemzetközi Katonai Törvényszéken), de az 1948.
évi genocídiumegyezmény megkötésével mindenkorra büntetendővé is tették a náci népirtás megismétlődését. A
realitásokkal számolva ismét pontosították a második világháború tapasztalatai alapján a hadviselés során
alkalmazandó humanitárius nemzetközi jogi szabályrendszert az 1949. évi genfi egyezmények elfogadásával.
79. A hidegháború során számtalan egyéb szervezet is létrejött, katonai szövetségek és gazdasági tömörülések.
A regionális szervezetekkel való együttműködésről már az ENSZ Alapokmányában is egy egész (igaz, rövid)
fejezet rendelkezik. A függetlenné váló államok földrajzi, ideológiai, vallási alapokon számtalan szervezetet
hoztak létre.
80. Az ENSZ működésére árnyat vetett a szovjet-amerikai szembenállás miatti gyakori döntésképtelenség, a
Biztonsági Tanácsban élvezett vétójog visszaélésszerű gyakorlása. Mivel a nemzetközi jog oktatásának,
tananyagának jelentős része az ENSZ elmúlt fél évszázados gyakorlatából meríti példáit, ehelyütt a nemzetközi
jog történetének eleve töredékesnek és csak emlékeztetőnek szánt bemutatását le is zárjuk. A mai viszonyok
között az igazán nagy kérdésekben az ENSZ nem tud megfelelő hatékonysággal fellépni, miközben a
kommunista rendszer bukása és a Szovjetunió megszűnése hegemón pozíciót biztosít katonailag az Amerikai
Egyesült Államoknak. Látható azonban, hogy katonai ereje dacára az új nemzetközi jogi koordináta-rendszert az
Amerikai Egyesült Államok sem képes egyedül megalkotni, s végképp nem tudja rákényszeríteni a többi
államra, mindenekelőtt azokra, amelyek az 1945-ös győztes koalícióban szereztek nagyhatalmi pozíciót. Így az
államés kormányfők részvételével, a világszervezet megalakulásának 60. évfordulóján tartott 2005. évi
közgyűlésen csak kisebb horderejű kérdésekben tudtak dönteni, az igazán nagy kérdéseket, az ENSZ régóta
esedékes intézményi reformját és a megváltozott geopolitikai körülményekhez történő adaptálódást kevés
konkrétumot tartalmazó záróközlemény elfogadásával a közelgő évekre halasztották. Ez lett a sorsa Kofi Annan
ENSZ-főtitkár koncepciózus reformjavaslatainak is.
18
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
81. A történeti áttekintésnek az is szándéka volt, hogy érzékeltesse, az új koordináta-rendszereket mindig nagy
kataklizmák után az előzőt megtagadva és átalakítva az adott történelmi rendet megállapító hatalmak dolgozták
ki: a koordináta-rendszer addig tudott megfelelően működni, amíg megfelelt az államok közössége
szükségleteinek. A megállapított szabályok stabilizálódása a kiszámíthatóság miatt az államok
érdekérvényesítését is elősegítette. A régi megtagadása mellett ugyanakkor mindig is tapasztalható volt egyfajta
folyamatosság, megújítva megőrzés, részben az egyetemes érdekű kérdésekben, részben a technikai szabályokat
illetően. A nagyhatalmak meghatározó szerepét a kisállamok vagy méltatlankodva elfogadták, vagy szövetségesi
pozícióba kerülve, oda törleszkedve – és esetenként tábort váltva – megpróbálták a saját maguk számára
kamatoztatni.
1.5. 5. A nemzetközi jog tudományának története
82. A nemzetközi jog tudományának története rövidebb időre nyúlik vissza, mint magának a nemzetközi jognak
a története. A nemzetközi jog tudománya mint önálló diszciplína a középkorból az újkorba való átmenet idején
jelent meg, s a keresztény jogfilozófiából eredeztethető. A skolasztikus filozófiában Aquinói Szent Tamás
(1225-1274) az isteni akaratból vezette le az államok közös jogát és az államokat is kötő jogszabályokat. A
posztglosszátorok közül Bartolus de Sassoferrato (1314-1357) felismerte az államok egyenlőségének jogi
jelentőségét, és Tractatus repressaliarum című könyvében a központi szankció hiányában az azt helyettesítő
egyéni kényszert vizsgálta. A tengerjogi igények elhatárolásában könyvében olyan geometriai megközelítést
javasol, amely a XX. században mint az „egyenlő távolságok elve” vált népszerűvé. Alighieri Dante (12651321) az egyetemes keresztény monarchia gondolatának felvetésével, a nagy egységen belüli szabályok
megtervezésével a mai egyetemes hatáskörű nemzetközi szervezetek előképeit látta meg.
83. Amerika felfedezésével jelent meg az utókor által spanyol nemzetközi jogi iskolának nevezett gondolkodói
kör. Franciscus de Vitoria (1480-1546) könyvében (Relectio de Indis recenter inventis) a gyarmatosítás
jogcímeit vizsgálva közülük számosat mint megalapozatlant elutasított. Felismerte, hogy az európaitól eltérő
indián társadalmak maguk is államként szervezettek, a felfedezett területek tehát nem uratlanok. A keresztény
vallás terjesztésével igazolni igyekezett a gyarmatépítést, de bírálta a konkvisztádorok kegyetlenségét.
Franciscus Suarez (1548-1607) a nemzetközi jogot szintén isteni eredetűnek tekintette könyvében (De legibus ac
Deo legislatore), s érzékelte, hogy a jusgentium római jogi eredetű fogalmát az ő korában már az eredetitől
eltérően és kettős jelentésben használják: jelenti az államok egyedi jogrendszerének közös elemeit, valamint az
államközi jogot. O vezette be utóbbira a jus inter gentes kifejezést, amelyet nemzetközi jog gyanánt fordítottak
le számos nyelvre: international law, droit international, derecho internacional stb. A jus gentiumból fordítódott
ugyanakkor a droit des gens és a Völkerrecht.
84. Bartolomeo Las Casas (1474-1566) felháborodott vitairatokban (Brevissima relacion de la destruycion de las
Indias; Apologetica historia de las Indias; Narratio regionum indicarum per Hispanos) mutatta be a spanyol
udvari közvélemény számára az indiánokkal elkövetett kegyetlenkedéseket. Megoldási javaslatát elfogadták, ez
azonban újabb közösségek sorsát pecsételte meg: az indiánok védelmében azt javasolta ugyanis, hogy erős
testalkatú afrikaiakat szállítsanak az Újvilágba, így javaslata a rabszolga-kereskedelem és a rabszolgatartás
újjáélesztését eredményezte.
85. A későbbi nemzetközi jogászok számára készítette elő a terepet Niccoló Machiavelli (1469-1527) az
Ilprincipe című művével ésJean Bodin (1530-1596) a Six livres de la République című könyvével. Ok
alapvetően a fejedelmi szuverenitást vizsgálták és annak korlátlanságát hangsúlyozták, mindezzel azonban az
uralkodó személyétől elválasztva magának az állam szuverenitásának a megalapozását készítették elő.
86. Alberico Gentili (1552-1608) az oxfordi egyetemen tanított, és már a teológiai megközelítésektől távolodva,
de a római jog fogalomrendszerének segítségével elemezte a nemzetközi jogot. A követségi jogot (De
legationibus) és a háború jogát (De jure belli libri tres) külön könyvekben mutatta be, érzékeltette a politikai
viszonyok hatását a nemzetközi jogi kötelezettségekre, és ezzel összefüggésben a clausula rebus sic stantibust, a
körülmények megváltozásának szerződésbontó hatását is ő elemezte elsőként.
87. A holland Hugo Grotius (1543-1645) érdemelte ki a nemzetközi jog atyja megtisztelő elnevezést.
Gyermekként került be a diplomácia világába, és már húszévesen választottbíróként dönthetett el egy hollandportugál jogvitát. A tengeri zsákmányjogról készített szakvéleménye (De jure praedae) teljes egészében halála
után jelenhetett meg, de ennek egy részét (De mare liberum) már a jogvitát követően kinyomtatták, és a nyílt
tenger szabadságának tétele évszázadokra meghatározta a tengerjog alapelvét. Sikertelenül próbálta e tételeket
az angol John Selden (1584-1654) De mare clausum seu de Domino Maris című munkájában megdönteni, a
korabeli joggyakorlat és a későbbi jogfejlődés Grotiust igazolta. Grotius másik műve a De jure belli ac pacis,
libri tres. A jogban szerinte a jus naturale és a jus voluntarum kettőssége tükröződik, ezért a természetjogászok
19
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
számára Grotius lett a kiindulópont. Meghatározónak tartotta az állami szuverenitást mint a nemzetközi jogi
kapcsolatok alapját. A követségi jog különleges szabályait a területenkívüliség fikciójával kapcsolta össze,
megkülönböztetve egymástól a szerződések értelmezésének technikai szabályait. Hangsúlyozta a megkötött
szerződések betartásának kötelezettségét. A háború jogában a hadviselés jogi szabályait is látta, és bizonyos
korlátokat is feltételezni tudott. Grotius Hármaskönyvében még keverednek ugyan a nemzetközi jogi kérdések a
római jogi és teológiai problémákkal, ennek ellenére a későbbi doktrinális fejlődés számára meghatározó
jelentőségű lett. A természetjogi iskola mellett a pozitivista megközelítés hívei is Grotiusra vezették vissza
számos tételüket.
88. Samuel Pufendof (1632-1694) nemcsak mint a természetjogi iskola kiemelkedő képviselője nevezetes,
hanem ő volt a legelső önálló nemzetközi jogi tanszéknek a vezetője a neves heidelbergi egyetemen. De jure
naturae et gentium című könyvsorozatában a teológiai érveléssel végleg szakítva a racionalizmus szellemében
szemlélte a nemzetközi jogot. A szokásjogot tartóssága miatt a szerződéseknél fontosabbnak tartotta.
Ugyanebben a megközelítésben tevékenykedett Christian Wolff (1676-1756) is.
89. A francia Emeric de Vattel (1714-1767) személye átmenetet jelent a természetjogi és a pozitivista iskola
között. Sokáig használták a Droit des Gens ou Principes de la loi naturelle appliqués a la conduite et aux affaires
des Nations című, kézikönyvszerű művét, amelyet diplomataként szerzett tapasztalataira is épített. A
szerződésértelmezés elveit tovább csiszolta, a semlegesség jogintézményét elemezve valószínűleg ő használta
először jogi fogalomként ezt a kifejezést.
90. Az angol Richard Zouchot (1590-1660) tekintik a pozitivista iskola első képviselőjének. Gentili oxfordi
katedráját örökölve az angol szokásjog és az anglikán kánonjog írásos latin nyelvű összefoglalása mellett
könyvet írt a hadsereg és a haditengerészet szabályzatairól (Descriptio juris et judicii sacri, .. .militaris, ...et
maritimi), a követi mentességekről (Solutio quaestionis de legati delinquentis judice competente) és a római jus
fetialére visszamutatva készítette el immár csak a nemzetközi joggal foglalkozó tankönyvét (Juris et judicii
fecialis sive juris intergentes et quaestionum de eodem explicatio).
91. Cornelius van Bynkershoek (1673-1743) a szerződési jogot tárgyaló egyetemi disz- szertációja (De pactis
juris stricti contractibus in continenti adjectis) megvédése után a semlegesség joganyagában és a tengerjog
területén alkotott maradandót. De dominio maris című művében állította fel a parti tenger egy ágyúlövésnyire
eső terjedelmének tételét, ami szellemesen egyeztette a katonai erőt, a jogi érdekeltséget és az
érdekérvényesítést. A Questionum juris publici libri duo a semlegességet és a tengeri zsákmányjogot dolgozta
fel részletesen. A Deforo legatorum című könyvében a követségi joggal foglalkozott. Mindhárom műben a
jogesetek elemzésével szemléltette a jogi problémák megoldását.
92. A német egyetemeken a pozitivizmusnak több nagy személyisége is alkotott. A württembergi Johann Jacob
Moser (1701-1785) mintegy ötszáz könyvet szentelt a német közjognak, ami ekkor az önálló német
fejedelemségek közötti kapcsolatokat is jelentette. Georg-Friedrich Martens (1756-1822) szerződésgyűjteményt
adott közre, pozitivizmusa természetjogi árnyalatokkal gazdagodott. Német nyelvű tankönyvét már életében
lefordították franciára (Précis du droit des gens moderne de l’Europe), és nagyon sikeres volt a diplomaták
számára készített kézikönyve és iratmintatára (Manuel diplomatique. Précis des droits et des fonctions des agens
diplomatiques; suivi d’un recueil d’actes et d’officespour servir deguide auxpersonnes qui se destinent a la
carrierepolitique).
93. Filozófusok is foglalkoztak nemzetközi jogi kérdésekkel. Thomas Hobbes (15881679) és Baruch Spinoza
(1632-1677) voltak az elsők, akik vitatták az államközi megállapodások jogi természetét. A nemzetközi jog
(international law) kifejezést Jeremy Bentham (1748-1832) használta először, Introduction to the Principles of
Morals and Legislation című könyvében. A Voltaire által igazságtalanul kigúnyolt Gottfried Wilhelm Leibnitz
(1646-1716) nemzetközi szerződésgyűjteményt állított össze. Immanuel Kant (1724-1804) Az örök békéről írt
művével a nemzetközi szervezetek feladatai és hatáskörei megfogalmazását illetően azok filozófiai előfutárának
tekinthető. Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770-1831) nem vitatta a nemzetközi jog létét, de azt az állam
külső keze gyanánt, azaz az államnak alárendelten fogta fel. A XX. században a magyar Somló Bódog (18731920) és az angol John Langshaw Austin (1911-1960) a nemzetközi jognak hasznos tartalmú, de a belső jogtól
természetileg különböző, sui generis jellegű normarendszerként tételező megközelítése keltett figyelmet.
94. A nemzetközi jog szokásjogi anyagának összegyűjtésére Jean-Gaspard (Johann Kas- par) Bluntschli (18081881) Németországban is tanító svájci nemzetközi jogász nemcsak könyvben (Das moderne Völkerrecht der
zivilisierten Staaten als Rechtsbuch dargestellt) tett kódexszerű kísérletet, hanem kezdeményezte egy ezzel
foglalkozó és ma is működő nemzetközi tudományos társaság (Institut du Droit International) létrehozását.
Franz von Liszt (1851-1919) Völkerrecht. Systematisch dargestellt című tankönyvét nemcsak korának
20
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
Németországában használták, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia egyetemein is, sőt a birodalom nem német
nyelvein is készítettek belőle fordítást, illetve arra alapozott saját tankönyveket. A Heidelbergben tanító osztrák
Georg Jellinek (1851-1911) államtani könyvében (Allgemeine Staastlehre) a nemzetközi jog alapját az állam
önkorlátozásában látta. Foglalkozott kisebbségvédelemmel is, erről szóló bécsi előadássorozatát könyvben (Das
Recht der Minderheiten) adták ki. Heinrich Triepel (1868-1946) a bevezetésben már említett Völkerrecht und
Landesrecht című monográfiájában a nemzetközi jog alapját az állami akaratok egybeolvadására (Vereinbarung)
vezette vissza, a nemzetközi jog és a belső jog kapcsolatában pedig a dualista irányzatnak lett a megalapozója.
95. Fjodor Fjodorovics Martensz (1845-1909) a cári Oroszország balti tartományaiban született. Az udvar
vezető jogtanácsosa volt az 1899-es és 1907-es békekonferencián, ő alkotta meg a hadijogi szabályok
rögzítésének merevsége és a haditechnika gyors fejlődése közötti feszültség feloldására a róla elnevezett ún.
Martensz-klauzulát. Több Oroszországban kiadott tankönyvét már a maga korában lefordították idegen
nyelvekre: így például On the Law of Private Property in Time of War és The Contemporary International Law
of Civilized Nations címmel. Emellett tizenöt kötetben közzétette az Oroszország által kötött nemzetközi
szerződéseket.
96. A XX. századra a nemzetközi jogtudomány fejlődése annyira felgyorsult, hogy – a jelen tankönyv
funkciójára is figyelemmel – már megközelítően sem lehet kimerítő felsorolásra törekedni. Az eredetileg osztrák
Hans Kelsen (1881-1973) az, aki megkerülhetetlen a nemzetközi jog oktatása során. Jogfilozófusként indult, és
a Reine Rechtslehre című könyvében fejtette ki normapiramis-elméletét, amelyből tanítványai (az ún. bécsi
iskola) a nemzetközi jog és a belső jog kapcsolatát illetően arra következtettek, hogy Kelsen így a monizmuson
belül a nemzetközi jog primátusának megalapozására törekedett. A hitleri rendszer elől emigrálni kényszerült
Kelsen genfi és prágai tartózkodás után az Amerikai Egyesült Államokba távozott, és a Harvardon, majd utóbb a
nyugati part egyetemein tanított. Munkássága során korábban is érintett nemzetközi jogi kérdéseket, de
Amerikában már a nemzetközi jog vált kutatásának fő területévé, e tárgyban írta a háború után The Law of the
United Nations című könyvét. Kelsen tanítványának szokták tekinteni az ún. mérsékelt monizmus képviselőjét,
az osztrák Alfred Verdrosst (1890-1980), aki Universelles Völkerrecht című könyvében a nemzetközi jog
primátusát a természetjoghoz visszatérve, részben az emberi jogok érvényesülésének példáival bizonyította.
97. Triepel dualizmuselméletét az Állandó Nemzetközi Bíróságnak is tagjává választott olasz Dionisio Anzilotti
(1867-1950) csiszolta tovább, egyebek között Il diritto internazionale nei giuridici interni című művében.
98. Az ugyanott bírói funkciót elnyert francia Georges Scelle (1878-1961) eredeti elméletet alkotott, amelyet
funkcionális megkettőződésnek hívnak. Ez a fordulat ugyanis többször visszatér Précis du droit des gens című
könyvében, és alapvetően az államnak a nemzetközi jog alkotásában és érvényesítésében játszott szerepe
alakváltozásait takarja. Felfogása szerint a belső jogban megismert és Montesquieu óta vallott modern
hatalommegosztás a nemzetközi jogban nem érvényesül, hanem az állam (különböző kapcsolati rendszerekbe
lépve) a nemzetközi jog alkotója, kikényszerítője és bírája. Scelle másik, sok vitát kiváltott alaptétele
ugyanakkor az állam szerepének relativizálása volt: szerinte az igazi alany az egyén, s bár az államot
feltételezve technikailag könnyebb a nemzetközi jogot értelmezni, alkotni, de az állam minőségileg nem más,
mint az egyének és azok közösségeinek összessége, ennek absztrakciója.
99. A XX. század minden bizonnyal legsikeresebb angol nyelvű tankönyvét Lassa Op- penheim (1858-1919)
készítette el. Az első megjelenése óta alkalmanként szükségessé vált aktualizálásokat Anglia legjelesebb
nemzetközi jogászai (Hersch Lauterpacht, Robert Jennings), gyakran a Nemzetközi Bíróság bírái vállalták
magukra. A nemzetközi jog elméletét és gyakorlatát összefoglaló kézikönyv megkerülhetetlen alapmunkává vált
az európai oktatásban. Igen nagy tekintélynek és népszerűségnek örvendenekJohn Starke, Ian Brownlie, ma
pedigJames Crawford, Malcolm Shaw monográfiái. A francia jogtudományban Charles Rousseau ötkötetes
nemzetközi jogi monográfiája vált mértékadóvá, s jelenleg számtalan tankönyv van forgalomban, amelyek közül
a legsikeresebbnek Nguyen Quoc Dinh kézikönyvét tekintik, amely Alain Pellet, az ENSZ Nemzetközi Jogi
Bizottságának tagja és Patrick Daillier tevékenysége révén az utóbbi évtizedekben folyamatosan adaptálódott a
nemzetközi jog és a nemzetközi bíráskodás fejleményeihez. Számos kiadást értek meg Paul Fauchille, Louis
Cavaré, Paul Reuter, René-Jean Dupuy, a ma is alkotók közül pedig Pierre-Marie Dupuy, Jean Combacau
tankönyvei is. Svájc nagy nemzetközi jogászai közül Paul Guggenheim neve a legismertebb, az újabb osztrák
nemzetközi jogtudományt pedig Ignaz Seidl-Hohenveldern neve fémjelezte. Bruno Simma is folytatta a nagy
elődök gyakorlatát, s Verdross és Seidl-Hohenveldern könyveit aktualizálta. A dél-amerikai nemzetközi jogi
irodalomban a XX. század elején Carlos Calvo, második felében pedigJimenez de Aréchaga volt emblematikus
egyéniség.
100. Az 1917 -es bolsevik hatalomátvételt követően Szovjet-Oroszország, majd a Szovjetunió számos területen
kétségbe vonta a nemzetközi jog korábban egyértelműnek tekintett szabályait. Viszonylag hamar
21
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
visszakényszerült azonban a nemzetközi jogi koordináták elfogadásának útjára: a szovjet nemzetközi jogászok
munkáikban – nem mentesen a rájuk kényszerített elvárásoktól – a szuverenitást abszolutizálták és még a
nemzetközi bírói fórumok joghatóságának önkéntes elfogadásával szemben is inkább tartózkodó volt az
álláspontjuk. Kozsevnyikov, Krilov és főleg Tunkin művei voltak azok, amelyekre rendszeresen utaltak a
részletesebb kitekintésre alapozó nyugati nemzetközi jogi munkák is. Visinszkij nevét több okból – főként a
sztálini rendszerben játszott szerepe miatt – igen negatív éllel lehet említeni: nem volt képzett nemzetközi
jogász, külügyminiszterként pedig mondott olyan beszédeket, amelyekből a nemzetközi jog monista felfogására
s azon belül is a hegeli eredetű belső jogi primátus felvállalására következtettek. A Szovjetunió érdekszférájába
kényszerített államok nemzetközi jogászai közül a lengyel Manfred Lachs volt a legismertebb, a Nemzetközi
Bíróságnak csaknem huszonhét évig volt tagja, egy időben elnöke is.
101. A gyarmati rendszer függetlenné válásával a fejlődő országok – gyakran francia és angol elitegyetemeken
képzett – nemzetközi jogászai is a csúcsokra juthattak. A Nemzetközi Bíróságon bírói posztokat betöltő
szenegáli Keba M’Baye vagy az algériai Mohammed Bedjaoui neve biztos értékmérő.
102. Az Amerikai Egyesült Államokban a nemzetközi jog művelését az angolszász jogi technikák határozzák
meg, de az ország hatalmas katonai és gazdasági erejéből is következően a nemzetközi jog szerepét igazán akkor
becsülik, amikor az az aktuális külpolitika alátámasztását szolgálja. Amennyiben az eldöntött kérdések kapcsán
a nemzetközi jog a végrehajtás akadályának tűnik, akkor az ókortól ismert nagybirodalmi reflexek élednek fel.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az elméleti nemzetközi jogi tanulmányok ne kritizálnák a külpolitikát,
vagy hogy az egyetemi oktatásban a nemzetközi jog ne lenne fontos tárgy. Itt a gazdagabb európai könyvtárakat
gyakran jóval meghaladó mennyiségű nemzetközi jogi szakirodalommal találkozik a hallgató, oktató, kutató. A
hatalmi alapú, játékelméleti, magatartás-tudományi analógiákkal dolgozó megközelítések mellett szembeötlő,
hogy a nemzetközi közjog gyakran egybekapcsolódik a nemzetközi gazdasági joggal, a nemzetközi
magánjoggal és azok belső bíróságok általi irányadó értelmezésével. Itt Philip Jessup Transnational Law című
könyve teremtett iskolát, már címével is egy más megközelítést hirdetve. A számtalan neves szerző közül
említsük meg legalább Michael Reisman, Myres McDougal, Stephen Schwebel és Thomas Buergenthal nevét.
103. Magyarország méreteiből és történelmi pozíciójából is következően meghatározó jelentőséget nem tudott
gyakorolni a nemzetközi jog, illetve annak tudománya fejlődésére. A magyar nemzetközi jogtudomány
kiemelkedő képviselőit azonban a magyar joghallgatónak ismernie kell. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején
hazánkban az osztrák egyetemeken használt nemzetközi jogi tankönyveket használták vagy adaptálták. Somló
Bódognak a nemzetközi jogot is érintő jogbölcseleti tanulmányai szélesebb körben is visszhangot keltettek. Az
1945 előtt alkotó szerzők közül mindenekelőtt Apáthy István, Balogh Artúr, Buza László, Csarada János,
Faluhelyi Ferenc, Flachbart Ernő, Gajzágó László, Irk Albert, Lers Vilmos, Szászy István, Teghze Gyula nevét
kell kiemelni. A két világháború között a kisebbségek nemzetközi védelme (Balogh, Buza, Flachbart), a
Nemzetek Szövetségének működése (Buza, Irk), az államutódlás (Szászy), a nemzetközi jog- és
tudománytörténet (Gajzágó) ragadta meg a kutatók figyelmét, emellett számos rövidebb-hosszabb nemzetközi
jogi kézikönyv és tankönyv is megjelent. 1945 után mindenekelőtt Buza László, Flachbart Ernő és Haraszti
György tudományos munkássága hatott több generációra is. Hajdu Gyula feladata a tudományszervezés mellett
a marxista ideológia alapelemeinek érvényesítése volt. Buza László nevéhez fűződik az ún. programjellegu
normák tana, amelynek részletes elméleti kidolgozását már nem tudta befejezni. Az ezzel összefüggő
tanulmányaiban megjelenik tulajdonképpen mindaz, amit a modern nemzetközi jogtudomány a soft law
elnevezéssel vezetett be. A magyar nemzetközi jogászok közül elsőként igazán nagy nemzetközi elismerésben
Ustor Endre részesült, akit 1967-1976 között a Nemzetközi Jogi Bizottság tagjává választottak, a
rendszerváltozás után Herczegh Géza személyében (1993-2003) először volt magyar tagja a hágai Nemzetközi
Bíróságnak, Prandler Árpád pedig a volt jugoszláv területeken elkövetett emberiség elleni bűncselekmények
nemzetközi törvényszékének (ICTY) ad litem bírája lett.
2. II. FEJEZET – A nemzetközi jog jogi természete és
sajatossagai
104. Az államon belül a természetes és jogi személyek kapcsolatait egymással, illetve az állammal a jog
szabályozza. A jog az emberi közösségekben kialakult olyan szabályrendszer, amelynek betartását intézményeik
szervezett és hierarchizált működtetésével e közösségek ki is tudják kényszeríteni: a szabályok megsértőit
formalizált szankciók révén hátrányos helyzetbe hozzák, a későbbi normasértésektől eltántorítják, a közösség
tagjait a szabályok követésére ösztönzik. Az államba szerveződött társadalmak az embernek a többi emberhez
való viszonyát jogszabályrendszerekben rögzítették: a jog, akárcsak az állam (még ha esetleg csak kezdetleges
formában) – mint láthattuk – voltaképpen egyidős a civilizációval. A civilizáció előrehaladásával egyre több és
22
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
több jogág különült el: az egyes államok joga egyszerre tartalmaz egyedi jellemzőket és hasonlóságokat.
Rendszerint elkülöníthető a közjogi (állam-, illetve alkotmányjog; közigazgatási jog; büntetőjog stb.) és a
magánjogi szabályozás (polgári és kereskedelmi jog; munkajog; családjog stb.). A konkrét megoldások
hasonlóságait nemcsak a társadalomfejlődés adott szintje és a termelés alapvető formái (rabszolgatartó
társadalom, „ázsiai termelési mód”, feudális társadalom, ipari társadalom, ideértve a „tőkés termelési módot” a
klasszikus kapitalizmus formájában és annak modern, XX. századi és ezredfordulós formájában) szerinti
kategorizálás magyarázza, hanem egy-egy vallási, ideológiai vagy kulturális közösséghez tartozásnak, esetleg
birodalmi közösségi múltnak, mai körülmények között a világkereskedelemnek, a globalizációnak és persze a
jog belső logikájának szerepét is figyelembe kell vennünk.
105. Ahogy nincs állam jog nélkül, úgy nincs államok közötti kapcsolat sem jog nélkül: a civilizáció története
állam nélkül elképzelhetetlen, de ugyanígy az államok közötti kapcsolatrendszer szabályozása és annak jogi
jellege is egyidős a történelemmel: a nemzetközi közjog végigkíséri az emberiség történetét (lásd n° 1-103.).
2.1. 1. Jog-e a nemzetközi jog?
106. A nemzetközi jog ugyanúgy jog, mint a nemzeti jog, azaz az államokon belül érvényesülő jog, amit a
nemzetközi jogászok egyszerűen csak belső jognak hívnak, ugyanakkor a sok hasonlóság mellett számos
különbséggel is találkozhatunk. E különbségek számos gondolkodót – mindenekelőtt a jogfilozófia területén –
olyan következtetés levonására ösztönöztek, hogy voltaképpen a nemzetközi jog nem is létezik (lásd n° 155.).
Miért is juthattak – még jeles gondolkodók is, mint Hobbes, Spinoza, Austin vagy a magyar Somló Bódog – a
nemzetközi jog jogi jellegének tagadására? A XVIII. században az állami szuverenitás korlátlanságának
tételezése volt az az indok, amely elméleti alapon jelentette akadályát annak, hogy állam felett álló – éspedig
jogi s nemcsak erkölcsi vagy vallási természetű – normarendszer létezhessen. Jóllehet tapasztalati tény, hogy
nincs olyan állam, amelynek ne lennének jogi természetű kapcsolatai más államokkal (lásd például a
trónutódlási szerződéseket, békeszerződéseket, határmegállapító szerződéseket, a követküldés és -fogadás
közös, illetve igen hasonló szabályait), ugyanakkor az is tény, hogy ezeknek a szabályoknak a betartása sok
kívánnivalót hagy maga után. Régtől fogva ismert az is, hogy a hatalmi erőviszonyok jelentősen befolyásolják a
nemzetközi szerződések megtartását, s az erősebb állam kedvező helyzetben gyakran érzett kísértést arra, hogy a
terhessé vált nemzetközi szabályokon egyszerűen túltegye magát. Mindezeket egy többé-kevésbé koherens
rendszerbe építve lehetett a jogfilozófia elméleti magaslataiból kitekintve kimondani, hogy voltaképpen a
nemzetközi jogból hiányzik a szankció.
107. A belső joggal összevetve – figyelemmel Montesquieu-nek a hatalmi ágak elválasztásáról megalkotott
téziseire – még az a kritika is éri a nemzetközi jogot, hogy míg a modern társadalmak államszerkezetében a
törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom feladata jól elkülöníthető, egymástól a jogállamisági garanciák
érdekében el is választandó, addig a nemzetközi jogban ezeknek a gyakorlása végső soron mindig az államra
mutat vissza. Szintén a modern állam jellemzőivel összevetve megállapítható, hogy a jogalkotás
szabályrendszere sok bizonytalanságot tartalmaz, csak egyes elemei vannak írásba foglalva, döntő része csak
úgy, a szokás alapján formálódik. A legalapvetőbb kérdésekben sem kötelesek az államok szerződéseket kötni,
sőt – mint majd látjuk (lásd n° 220-229.) – még egy szerződésben való részvétel sem jelenti a kötelezettségek
maradéktalan elfogadását, hiszen a fenntartások, opcionális vagy fakultatív klauzulák stb. intézményei révén az
állam nagymértékben megőrzi saját szabadságát. A szabályok betartása az államok jóhiszeműségére van bízva,
hiszen világkormány nincs, sőt valószínűleg – és szerencsére – nem is lehet. Bíróság elé akkor megy az állam,
ha akar. Bezzeg a nemzeti jog, azaz az állami jog – mondják –, ott elképzelhetetlen, hogy az alattvaló, illetve az
állampolgár kivonja magát az uralkodó rendeletei vagy a parlament által megalkotott törvények hatálya alól. Ha
nem tartja tiszteletben a létező, akár autokratikus, akár demokratikus jogrend szabályait, az államnak van ereje
és képessége arra, hogy utána nyúljon és a jog eszközeivel kényszerítse ki a szabályok betartását: az
államapparátus eszközrendszere a segítségtől az erőszakszervezetek felhasználásig terjedően differenciált és
hatékony. A bíróság joghatósága is adott az államon belül, s nem az állampolgár akaratától függ, hogy a polgári
vagy büntetőbíróság ítéletet mondjon az ő ügyében.
108. Ezek az érvek valóban tapasztalati tényekben gyökereznek: ugyanakkor – a nemzetközi jogászok szerint –
egyrészt eltúloznak bizonyos különbségeket, másrészt pedig olyan követelményeket állítanak a nemzetközi
joggal szemben, amelyeket valójában még a modern társadalmak joga (illetve számos jogága) sem mindig tud
teljesíteni. Azt is hangsúlyozni kell, hogy a nemzetközi jog létét tagadó iskola a modern államok jogából indul
ki, s nagyvonalúan figyelmen kívül hagyja a mai polgári, büntető-, közigazgatási jog előképeinek tekinthető
több évszázaddal (esetleg évezreddel) korábbi jogi megoldásokat. Márpedig a jogtörténet tanulmányozása során
az egyetemi hallgatók már nem mást tanulmányoztak, mint a jogot. A nemzetközi jog létét tagadó gondolkodók
túlságosan az európai jogfejlődés germán-római iskolájára figyelnek, tételeiknek, elvárásaiknak már az
23
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
angolszász jogrendszer sem mindenben felel meg, és még nagyobb a távolság az ázsiai jogrendszerek bizonyos
elemeit és gondolati felfogását, valamint bizonyos afrikai jogi megoldásokat illetően.
109. A többé-kevésbé centralizált, piramisszerű államépítés s annak jogi eszközrendszere valójában a civilizáció
fejlődésének igencsak friss gyümölcse: a nemzetállam francia eredetű koncepciójának kialakulása előtt magán a
francia földön is több tartomány kapcsolódott össze nehezen átlátható hűbéri kötelékekkel, ahol az egyes
vidékeken a jog jelentősen eltérhetett a szomszédságétól. Az angolszász jogrendszerben a szokásjog
vitathatatlan tekintélyű és erejű része a jognak, az európai kontinensen kodifikációra került joganyag ott
törvénykönyvbe foglalás nélkül ugyanolyan jól (vagy ugyanolyan rosszul) érvényesül, mint a modern francia,
olasz, német, osztrák vagy éppen a magyar jogban. Az Amerikai Egyesült Államok jogrendszere
köztudomásúan igen bonyolult, ráadásul a tagállamok belső jogának eltéréseit még növeli a különböző indián
törzsekkel kötött megállapodások rendszerének léte, mivel ezek jogilag érvényesíthető kivételeket jelenthetnek a
szövetségi és az állami joggal szemben. A modern Spanyolország tartományai a társadalmi életviszonyok
számos szférájában önállóan alkotnak törvényt, sok európai államban vannak kisebbségi területi autonómiák
vagy személyi önkormányzatok, amelyek léte is cáfolja az egységes jog, egységes állam tételét, pontosabban
azt, hogy csak az ilyen egységes, centralizált, hierarchikus zárt rendszer érdemli meg a jog elnevezést.
110. A magyar joghallgató ráadásul nemcsak összehasonlító jogi tanulmányok alapján érezhet rá arra, hogy a
nemzetközi jog tagadásának jogi érvrendszere bizonytalan alapokon nyugszik. Hiszen alkotmányjogi
tanulmányai – és a tömegtájékoztatásból jövő hírek – alapján eddig is láthatta, hogy hiába rendelkezik
törvényalkotói hatáskörrel az Országgyűlés: ha az adott törvény az ún. kétharmados kategóriába tartozik, s a
kormánytöbbség ennél kisebb, akkor gyakran előfordul, hogy az Országgyűlés nem tudja megalkotni ezt a
törvényt. Azt sem állíthatjuk, hogy a meghozott törvény biztosan érvényesülni tud: az Alkotmánybíróság elég
sok törvényt semmisített már meg részben vagy egészben. Láthatta azt is a hallgató alkotmányjogi tanulmányai
során, hogy alkotmányos cikkek érvényesülése is hagyott maga után kívánnivalót. Lehet, hogy alkotmányjogi
szabályok miatt – egy elvesztett választás után – a működő kormány immár csak ügyvezető kormány, azaz béna
kacsa... Ha kormányválság van, ha meggyengül a parlamenti háttér, a kormány értelemszerűen sokat veszít
hatékonyságából. Nyilvánvalóan tisztában van a hallgató azzal is, hogy mekkora a különbség a reformkor óta
napirenden levő közteherviselés alkotmányos célja és állami megvalósítása között, látja a különbséget egyesek
bevallott jövedelme és tényleges anyagi helyzete között. A családjog tanulása során megtanulta a tartásdíj
kiszámításának technikáját, és esetleg saját családjának példáján is érzékelhette, hogy milyen trükkökkel tudja
elrejteni az elvált szülő bizonyos bevételeit. A munkajog és a szociális jog számos szabályának megtanulása
mellett aligha kerülték el figyelmét a fiktív vállalkozókról, a minimálbéren foglalkoztatottak rendszeres
prémiumairól szóló hírek. S mégsem vonja senki kétségbe az alkotmányjog, pénzügyi jog, családjog, munkajog
jogi jellegét…
111. Abból, hogy valamit a büntetőtörvényben büntetni rendel a jogalkotó, még nem következik, hogy egy
ennek dacára elkövetett tettet büntetés is követ. Gyakran olyan mennyiségben történik a jogsértés, hogy az
elkövető statisztikai alapon joggal bízik abban, hogy el tudja kerülni a felelősségre vonást, mivel nem tudják
elfogni. Az is lehet, hogy elfogják, de büntethetőséget kizáró vagy megszüntető ok áll fenn. Esetleg külföldön
fogták el, s csak azzal a feltétellel került kiadatásra, hogy bizonyos – náluk nem büntethető – cselekményért
nálunk sem vonják őt felelősségre. Ismert az a tétel, hogy a bíróságok előtt nem az objektív igazságosság az
igazi kérdés, hanem a bizonyíthatóság. A polgári jogot illetően még az európai polgári törvénykönyvek sem
zárják ki mindenütt a szokásjog létét, és a diszpozitív szabályok esetében a feleknek hatalmasságuk van saját
akaratuk alapján a törvénykönyvben foglaltakhoz képest jelentősen eltérő tartalmú szerződést készíteni. Nem
vonják azonban ettől még kétségbe a büntetőjog és a polgári jog jogi jellegét...
112. Nem igaz az sem, hogy a belső jogban a jogvita mindig szükségképpen bírói útra terelődik, és főleg, hogy
az megoldást is hoz. Az eljárásjogokban az összeférhetetlenség tana miatt garanciális okokból vagy ex officio,
vagy kifogás nyomán sor kerülhet arra, hogy nem egy bizonyos, területileg egyébként illetékes bíróság jár el az
ügyben. Immár Magyarországon is ismét van lehetőség arra, hogy a rendes bíróságok helyett a felek
megállapodjanak választottbíróság igénybevételében, esetleg valamilyen békéltető fórum előtt keresik az
igazukat. A bírói ítélet végrehajthatósága kapcsán is találkozott a hallgató konkrét problémák tömkelegével:
például a házastársi vagyonmegosztás, a gyermeknevelés kérdésében. Nyilván hallott már olyan esetről, amikor
a jogerősen szabadságvesztésre ítélt személy nem sietett bevonulni a számára kijelölt büntetés-végrehajtási
intézetbe: még szerencse, hogy ezek jelentős része azért utóbb mégis kényszerült letölteni a reá kimért büntetést,
kivéve ha az államfő kegyelmet adott nekik. Ám ettől még nem vonják kétségbe az eljárási jogok, a végrehajtási
jog jogi jellegét...
113. A szankciónak mint a jogiság előfeltételének az abszolutizálása azért is vitatható, mivel, ahogyan arra már
a római jog is rámutatott, a jogrendszer egészében kell meglennie a szankciónak, a konkrét jogszabály elvben
24
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
megjelenhet szankció nélkül is (lex imperfecta), bár az természetesen igaz, hogy az ilyen szabályok rendszerint
jóval kevésbé hatékonyak. A szankció megléte esetében pedig csak az egyik eshetőséget jelenti a központi
szankció, az adott jogrendszer fejlettségének megfelelően a társadalom több-kevesebb, bár tipikusan azért egyre
csökkenő teret enged a magánszankcióknak. A belső jog több ága is ismeri az önvédelem mellett az önsegély
intézményét.
114. A nemzetközi jog valójában összefoglaló elnevezése a számtalan államközi, két- és többoldalú
kapcsolatrendszernek. Ezek között nagyon sok olyan van, ahol a felismert érdekek alapján és a jól kidolgozott
szabályoknak köszönhetően a lex imperfecta is jól működik: ilyenek például az egészségügyi, meteorológiai,
távközlési, légi közlekedési megállapodások. Minél kevesebb állam vesz részt egy együttműködésben, elvben
annál hatékonyabb lehet a rendszer: nincs akadálya annak, hogy néhány állam megállapodjon közös
intézmények, közös kormányra emlékeztető testület, valamilyen területen hatáskörrel rendelkező közös bíróság
létrehozásáról, alkalmazandó szankciók előírásáról. A történelmi helyzet is elősegítheti egy-egy bíróság
létrehozását és működtetését. (Ilyenek voltak például a II. világháború után létrehozott ún. Nürnbergi és Tokiói
Nemzetközi Katonai Törvényszékek.) A nemzetközi jogban – akárcsak a belső jogban – vannak hatékonyabb és
kevésbé hatékony intézmények, hatékony és kevésbé hatékony szankciók, sőt szankció nélkül is megfelelően
érvényesülő szabályrendszerek. Az természetesen nyilvánvaló, hogy a hatékonyság a technicizált jelleg mellett
is csak akkor valósul meg, ha a reális társadalmi igény és az államok érdeke egybevág. Ez adott esetben
magyarázhatja azt is, hogy egy szervezet hatékonysága menet közben is változhat: nőhet vagy csökkenhet.
115. A nemzetközi jognak a közvélemény figyelme előterében álló néhány eleméről kétségtelenül elmondható,
hogy igen szerény a hatékonysága, ám az ottani tényleges szankció hiánya alapján még nem vonható kétségbe a
nemzetközi jog jogi jellege. Nemcsak a nemzetközi jognak, hanem a belső jogoknak is vannak hatékonyabb és
kevésbé hatékony ágai, hatékonyabb és kevésbé hatékony korszakai. A nemzetközi jog mérsékelt
hatékonysággal működő, ám egyértelműen és igazolhatóan is jogi rendszer. Hatékonysága a szabályozott terület
jellegének, dimenzióinak, a szabályozás korának függvényében mutat jelentős eltéréseket.
11 6 . Maga a belső jog sem vonja kétségbe a nemzetközi jog jogi jellegét. Nagyon sok alkotmány tartalmaz
rendelkezést a nemzetközi jog és a nemzeti jog kapcsolatára (lásd n° 129-144.), számos törvénykönyv vesz át
elemeket valamely nemzetközi szerződésből vagy utal valamely szerződésből folyó kötelezettségre.
117 . A nemzetközi jog legkirívóbb szabályainak megsértésekor is megfigyelhető, hogy a jogsértő fél csaknem
mindig valamilyen nemzetközi jogi érvet keres magatartásának magyarázataként („önvédelemben van”,
„provokálták”, „jogsértést követtek el vele szemben, csupán azt torolja meg”, „szükséghelyzetben van” stb.),
márpedig erre nem lenne szükség, ha egyszerűen elegendő lenne a nemzetközi jog létének tagadása is.
Mindennek alapján tehát kimondható, hogy a nemzetközi jog jogi létének igazi bizonyítéka történelmi
tapasztalatokkal is alátámasztható tényleges léte.
2.2. 2. Miért kötelező a nemzetközi jog?
118. A belső jog esetében rendszerint fel sem merül a kérdés, hogy az miért is kötelező. Puszta létéből fakadóan
kötelezi az alattvalót, a polgárt, esetenként legfeljebb az a kérdés merült csak fel, hogy milyen (például erkölcsi,
etikai, vallásfilozófiai) érvek alapján lehet esetleg mentesülni bizonyos belső jogi szabályok teljesítésének
kötelezettsége alól. A nemzetközi jogtudomány azonban tárgyának már említett sajátosságai miatt abban a
helyzetben van, hogy időről időre kénytelen megmagyarázni, miért is kötelesek az államok, illetve általában a
nemzetközi jog alanyai ezeket a szabályokat betartani. Erre annak ellenére sor kerül, hogy a nemzetközi jog
szociológiai háttere igen elvont formában, de magában rejti a magyarázatot. Amennyiben létezik az államok
közössége, mint társadalmi jelenség, akkor ez szükségképpen feltételezi jogi koordináták meglétét, amelyekhez
szükségképpen kapcsolódik a kötelező erő. Ezt csak árnyalja, hogy ha megnézzük a különböző magyarázatokat,
végső soron azt lehet mondani, hogy két markánsabb megközelítés, ha úgy tetszik, iskola van (amelyek persze
számos aliskolára tagozódnak): az egyik a nemzetközi jogi szabályok formális, alaki megközelítésének bizonyos
elemeire épít, a másik inkább a tartalmi elemekre vezeti vissza a magyarázatot. (Megjegyzendő, hogy a
nemzetközi jog számos problémája esetében igen hasznos ennek a – végső soron a francia jogi doktrína által
kidolgozott és gyakran alkalmazott – metodológiai vizsgálatnak az alkalmazása: igen gyakran két iskola van,
amely két-két aliskolára bomlik tovább stb.)
119. Így például a nemzetközi jog kötelező erejét illetően az alaki megközelítés két jellemző aliskolája a
voluntarista és a normativista iskola. A Windscheid-féle akaratelméletet, a Willenstheorie-t (azaz, hogy a jogban
a legmeghatározóbb az állami akarat) a tanítványok és a tanítványok tanítványai két irányba vitték tovább.
25
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
120. Jellinek szerint a nemzetközi jogban az államok önkorlátozása valósul meg. Ez a szuverenitás elméletével
nyilvánvalóan könnyűszerrel összeegyeztethető és plasztikus magyarázatot ad mindenekelőtt az egyoldalú
állami aktusokra, de alkalmazható a fenntartásokra, a csatlakozásra is. Nem ad azonban meggyőző magyarázatot
arra, hogy miért bírnak vitathatatlanul kötelező erővel olyan szabályok, amelyeket az állam esetleg explicit
módon nem fogadott el. Ha egy állam esetleg nem részese a népirtás tilalmáról szóló 1948-as egyezménynek
(lásd n° 250., 722.), abból még nem következik, hogy faji, vallási alapokon szabadon pusztíthatná lakosságának
egy részét. Sőt biztos, hogy nem tehet ilyet! Lehet, hogy egy állam nem részese a rabszolga-kereskedelem
tilalmáról szóló 1890-es egyezménynek, ám mégsem végezhet ilyen tevékenységet s ezt állampolgárai részéről
sem tűrheti el.
121. Triepel úgy vélte, hogy a nemzetközi jog kötelező ereje az állami akaratok egybeolvadásával magyarázható
(Vereinbarungstheorie). Ez hallgatólagos formában történik meg a nemzetközi szokásjogban, s még jobban
tetten érhető egy adott nemzetközi szerződésről folyó tárgyalások során, amikor napok, hetek, hónapok, esetleg
évek alatt egybecsiszolódik az államok akarata. Minden állam meghatározott céllal küldte el diplomatáját a
szerződés letárgyalására, ám menet közben ez is, az is tett engedményeket, ez is, az is meggyőződött a másik
tárgyaló felvetéseinek részbeni igazságáról, s a fáradságos munka eredményeként végül megszületett maga a
szerződés, amely rendszerint igen messze van az eredetileg szándékolttól, s még messzebb egy elméletileg
ideális tartalomtól, az államok által azonban mégis elfogadható és végrehajtható. Ám ez az elmélet sem ad
magyarázatot arra, hogy miért vannak olyan nemzetközi szerződések, amelyekbe gyakorlatilag belekényszerítik
a habozókat is (mint például az atomsorompó-egyezménybe). Nem magyarázza meg, hogy a szerződéskötésben
vagy a szokásjog gyakorlásában részt nem vett államok (például azok, amelyek akkor még gyarmati sorban
voltak, azaz nem rendelkeztek állami önállósággal) miért vannak kötve nagyon sok szabály által, ideértve
például az erőszak alkalmazásának tilalmára vonatkozókat.
122. A Kelsen nevéhez köthető normativista iskola a normapiramis elméletét vette alapul. E szerint valamely
jogszabály a maga kötelező erejét mindig csak a felette álló jogszabályból – s nem azon kívüli tényezőkből –
meríti. Azzal tehát, hogy a nemzetközi jog jogi természetét elfogadjuk, egyszersmind adottnak is kell vennünk,
hogy kötelező. Arról nem is beszélve, hogy a normapiramisban igen magasra helyezte Kelsen a nemzetközi
jogot, tanítványai pedig egyenesen a piramis csúcsán szerették látni, mivel megtörtént, hogy az alapnormát a
pacta sunt servanda elvével (a nemzetközi szerződések végrehajtásának kötelezettségével) azonosította az iskola
mestere. A kel- seni elmélet logikai zártsága miatt ellenáll az elméleti cáfolatnak – ám a gyakorlat csak részben
és igen töredékesen igazolja. Az ún. kógens normák vagy a hasonló erga omnes normák (lásd n° 250.) még jól
illeszthetők ehhez az elmélethez, ám a nemzetközi kötelezettségek végrehajtásának történelmi és napi
viszonylagossága, az esetenként megdöbbentő könnyelműséggel elkövetett durva jogsértések (például a háborús
vagy emberiség elleni bűncselekmények) sorozatának ténye erőteljesen megkérdőjelezi, hogy valóban az
elmélet által diktált következetességgel vetnék alá magukat az államok ezeknek a kötelezettségeknek.
123. A nemzetközi jog kötelező erejét ugyanakkor számos gondolkodó a jogon és az akaraton, azaz a formákon
kívüli tényezőkre vezette vissza.
124. Így a természetjogászok (Grotius, Pufendorf) a természeti törvényszerűség töredékes megvalósulását látták
a nemzetközi jogban. A természetjogi iskola tulajdonképpen több ókori (Konfuciusz) és középkori (Aquinói
Szent Tamás) előfutárral is büszkélkedhetett, s tovább is osztódott vallási (vagy legalábbis deista) és laikus
megközelítésekre. A természetjogi iskola különböző irányzatai egyetértettek abban, hogy a nemzetközi jog
szabályai bizonyos szükségszerűségeket és törvényszerűségeket (isteni vagy természeti eredetűeket) tükröznek
és fejeznek ki, s ezért fogadják el az államok ezeket kötelezőként, hiszen különben a pusztítás, az anarchia
nyerne teret. Nagyon sok nemzetközi szerződés esetében (fegyverzetkorlátozási megállapodások, egészségügyikörnyezetvédelmi szabályok stb.) valóban fel lehet fedezni ennek a logikáját, ám nem kapunk magyarázatot
arra, hogy a rabszolga-kereskedelem törvényen kívül helyezésére miért csak a XIX. század eleji kezdeményezés
után a század második felében került sor. Nem magyarázza meg az elmélet a technikai szabályoknak a létét, a
fenntartások indokoltságát, a kívül maradás lehetőségét sem.
125. A fentire emlékeztető logikával, de immár egyértelműen materialista alapokon magyarázta a mindenekelőtt
a francia Georges Scelle-hez köthető szociológiai iskola a nemzetközi jog kötelező erejét: Ubi societas, ibi jus.
Ahol van együtt élő közösség (a for- tiori egymás mellett élő egyének és közösségek), ott szükségképpen
megjelennek az együttélés rögzített, egyértelmű szabályai. Már az állatvilágban is gyakran megfigyelhető ez: a
falkákon belül is van szolidaritás és megvannak a technikái annak, hogy a vadászterületeket a falkák egymással
tiszteletben tartassák, illetve a különböző állati közösségek saját érdekeik érvényesítésére is törekednek. A
munkamegosztás bizonyos előképei is megfigyelhetők az állatoknál. Ugyanezeket a szabályokat tapasztalhatjuk
az államok egymás mellett élésében, a határok megjelölésében, védelmi szerződésekben, protektorátusokban
stb. A szociológiai iskola igen jól magyarázza, miért elképzelhetetlen, hogy egy állam kivonja magát általában a
26
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
nemzetközi jog alól, miért kényszerültek elfogadni a gyarmati sorból függetlenné vált államok a nélkülük
megalkotott nemzetközi jogszabályok jelentős (főleg szokásjogi) részét. Nem magyarázza meg viszont a
technikai szabályok kidolgozásának folyamatát és a végrehajtás bizonytalanságait.
126. A marxista ideológia sajátosságait és hatását a nemzetközi jogra nagyon sok nyugat-európai, amerikai
tankönyv külön is hangsúlyozta. Ez a gondolatvilág a belső jogot a „termelőerők által meghatározott termelési
viszony” kategóriájával jellemezte, kézenfekvő volt a világkereskedelmet és a nemzetközi gazdasági stb.
kapcsolatokat (valamint a történelmi civilizációk, termelési módok jellemzőit) hangsúlyozni, mint amelyek
meghatározzák az adott korszak nemzetközi jogának jellemzőit. Valójában azonban a nemzetközi jogban
nagyon sok az évszázadokon, évezredeken át többé-kevésbé hasonló módon érvényesülő intézmény. Jóllehet a
marxista ideológia a nemzetközi jogról valójában nem alkotott koherens elméletet, a gazdasági tényezőkre való
figyelem annyiban hasznos, hogy magyarázatot ad arra, miért került sor a civilizáció bizonyos fejlődési fokán
egy bizonyos nemzetközi kapcsolatrendszer kialakítására, és megmagyarázza azt is, hogy az államok jogi
egyenlősége ellenére miért a gazdaságilag meghatározó pozícióban levő országnak jobb az érdekérvényesítő
képessége. (Mindezt a kommunista rendszerek a szuverenitás koncepciójának abszolutizálásával próbálták
ellentételezni.) A bolsevikok 1917-es oroszországi hatalomátvételük után az örökölt nemzetközi jogi szabályok
egy részének elutasítására is felhasználták ideológiájuk sajátosságait.
127. Voltaképpen szintén a szociológiai iskola egyik önállóvá vált alcsoportja az a nézetrendszer, amelyik az
állami akarat érvényesítésének lehetőségeit meghatározó jelleggel a civilizatórikus elhivatottság, a gazdasági
potenciál, a katonai erőpozíció és bizonyos társadalomszimulációs megközelítések (például játékelméletek)
kombinációival magyarázza. Ezek az amerikai eredetű nézetek igen jó indokokat találnak bizonyos
részletkérdésekre (például hogy mikor miért éppen bizonyos robbanóerejű fegyverek csökkentésében lehetett
megegyezni, miért sikerült bizonyos technikai, ipari érdekeket a világ államainak jelentős részével elfogadtatni),
nem adnak azonban magyarázatot például a szokásjogi folyamatokra, a nemzetközi bíráskodásra s az abból
folyó kötelezettségek elfogadására és más hasonló kérdésekre.
128. Jól látható, hogy a fenti elméletek egyike sem képes arra, hogy globális és támadhatatlan magyarázatot
adjon a nemzetközi jog alapkérdéseire, kötelező erejének eredetére és érvényesülésének, illetve kidolgozásának
részletkérdéseire. Mindegyik tartalmaz azonban valós elemeket, tartalmi vagy formai szempontból. A történelmi
tapasztalatok alapján úgy tűnik, a társadalomtudományokban eleve nem lehetséges általános, állandó, komplex
és koherens, ám működőképes elméletet alkotni, és ez vonatkozik a nemzetközi jogra is. A nemzetközi jog
kötelező ereje döntően a létéből, saját jogi jellegéből fakad, ám a konkrét jogszabályi kötelezettségek
értelmezésekor az összes felsorolt megközelítés figyelembevétele szükséges.
2.3. 3. Milyen kapcsolatban áll egymással a nemzetközi jog és a
belső jog?
129. Abból, hogy elfogadtuk a nemzetközi jog jogi természetét, még nem következik, hogy minden
szempontból azonos természetűnek is kell tekintenünk a nemzetközi és a belső jogot. A közöttük levő
tagadhatatlan különbségek dacára vélhetjük úgy, hogy alapvetően ugyanarról a jogról van szó, azaz a belső
jogban nincs elméleti akadálya annak, hogy a nemzetközi jogot alkalmazzuk. Ez a monizmus irányzata. Lehet
azonban arra a megállapításra jutni, hogy a különbségek minőségi jellegűek: más jogi természetű a belső jog és
másmilyen természetű a nemzetközi jog. Ezt a megközelítést nevezzük dualizmusnak.
130. A két lehetséges irányzat közötti választás nemcsak elméleti probléma, és főleg nem olyan kérdés, amely
az igaz és a hamis közötti választással eldönthető lenne. Valójában már hosszú idő óta nyilvánvaló, hogy a
doktrína nem tudja eldönteni egyszer és mindenkorra, minden államra egyformán érvényesülően a kérdést,
hanem alapvetően az egyes országok alkotmányos rendszerének megoldásai azok, amelyeknek választaniuk kell
a két lehetséges alternatíva közül. Tulajdonképpen mindkét elmélet megfelelő elvont magyarázatot ad, az igazi
kérdés azonban az, hogy a jogalkotó melyiket építi be tételes jogába. Döntő fontosságú, hogy az alkotmányjogi
megoldások és technikák logikusan illeszkedjenek a választott megközelítéshez. Az adott ország alkotmányos
tradíciói kijelölhetik az utat, de korszakonként érvényesülnek bizonyos divatirányzatok is. Az utóbbi
évtizedekben terjedőben vannak a pragmatikus, közelítő megoldások, de új, korábban nem hallott kérdésekre is
válaszolni kell a megfelelő megoldás kidolgozásával.
131. Történelmileg először Hegel munkássága nyomán a monizmus jelent meg. Ő úgy vélte a XVIII-XIX.
század német fejedelemségeinek megoldásaira építve, hogy a nemzetközi jog valójában külső közjog, a
szuverén uralkodó, illetve az állam meghosszabbított, határokon átnyúló keze. Az egyik oldalán piros, a
másikon zöld színű almára emlékeztető monista megoldásnak számot kell vetnie azzal is, hogy mi történjék, ha
27
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
ütközik a két jog. Hegel tételeiben kimondatlanul benne rejlett az is, hogy ha a nemzetközi jogban vállalt
kötelezettség a belső jogba ütközik, akkor a belső jognak kell elsőbbséget adni. Ez a belső jog primátusának
elve. Ez az elv azonban történelmileg diszkreditálódott: a bolsevik Oroszország többek között ezen az alapon is
próbált kibújni a cári hatalom által vállalt bizonyos kötelezettségek teljesítése alól. Az a tény, hogy a hitleri
Németország jogfosztó faji törvényeinek érvényesítése során is felhasználta ezt az elméletet avégett, hogy –
mielőtt még kilépett volna az akkori világszervezetből – indokolja a Nemzetek Szövetségének kisebbségvédelmi
rendszeréből s egyéb őt kötő szerződésekből folyó kötelezettségek relativizálását, még súlyosabb árnyat vetett
erre az elméletre. Bár immár más korban élünk, e megközelítés sem elméleti iskolaként, sem alkotmányjogi
megoldásként nem tért vissza.
132. A történelmi bűnök mellett azonban van egy gyakorlati következménye is a belső jog primátusa tételének:
a partnerállamok számára kiszámíthatatlanná válna egy ilyen állammal a szerződési kapcsolat jövője, hiszen ez
utóbbi a vállalt kötelezettséget egy későbbi belső jogi reformmal bármikor annulálhatja, ami pedig
nyilvánvalóan ütközik a szerződési kötelezettségek jóhiszemű végrehajtásának elvével (pacta sunt servanda),
sérti a jogos előreláthatóság elvét és ellentmond annak a híres tételnek is, amit az Állandó Nemzetközi Bíróság
hirdetett meg, amikor (lásd n° 1340.) nem fogadta el, hogy Németország belső jogi aktusa (semlegességi
nyilatkozata) alapján a versailles-i békéből fakadó kötelezettségei alól mentesülhessen (CPJI: A Wimbledongőzös ügye, 1923. augusztus 17. Série A n° 1., 29-30. o.). Az Állandó Nemzetközi Bíróság a danzigi lengyel
állampolgárok ügyében még magasabbra téve a mércét azt is leszögezte, hogy „egy állam sem hivatkozhat egy
másik állammal szemben saját alkotmányára avégett, hogy mentesüljön a nemzetközi jogból vagy hatályos
szerződésekből fakadó kötelezettségei alól” (CPJI: A danzigi lengyel állampolgárokkal való bánásmód ügyében
adott tanácsadó vélemény, 1932. február 4., Série A/B n° 44., 24. o.). Mindennek alapján – gyakorlati
következményként – az mondható ki, hogy ha egy állam a monizmusnak a belső jog primátusával jellemezhető
változatát tenné magáévá, úgy igen nehezen találna szerződő partnert.
133. A monizmus másik aliskolája ennek ellentétét, a nemzetközi jog primátusát hirdeti a belső jog felett. Ennek
megalapozója Kelsen, a már említett normapiramis elméletével: tételei szerint a nemzetközi joggal szemben álló
belső jogi norma érvénytelen vagy legalábbis nem érvényesíthető. Kelsen tételei kezdetben nem voltak
összeegyeztethetők az állami alkotmányok rendelkezéseivel, azonban a II. világháború utáni alkotmányozás
során, illetve a kommunista rendszerek XX. század végi bukását követően tömegesen születtek olyan
alkotmányok, amelyek expressis verbis rögzítették a nemzetközi jog elsődlegességét vagy legalábbis az emberi
jogi vonatkozású nemzetközi jogi dokumentumok elsődlegességét a belső joggal szemben.
134. A másik iskola a dualizmus iskolája, amelyet Triepel és Anzilotti nevéhez köthetünk. Eszerint a
nemzetközi jog és a belső jog két külön világ, amely nincs egymással kapcsolatban. A kapcsolatot
mesterségesen kell megteremteni, mintegy hidat építve két sziget között. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a
nemzetközi jogi szerződést át kell öltöztetni belső jogi formába. Ez a hídépítés, átalakítás vagy átöltöztetés a
transzformáció, ekkor belső jogszabályi formát (rendszerint törvényi becikkelyezést) kap a nemzetközi
szerződés. Ekkor már a jogalkalmazó által is értékelhető, a jogforrási rendszerbe beilleszkedő formája van a
nemzetközi szerződésnek.
135. Azt, hogy egy állam a monista vagy a dualista felfogást követi-e, alapvetően abból állapíthatjuk meg, hogy
mit tesz a nemzetközi szerződésekkel. Ha csak közzéteszi azokat hivatalos lapjában, azaz alkotmányjogilag csak
publikációt eszközöl, de az is elegendő az érvényesítéshez, akkor monista. Ha jogszabályként kihirdeti, azaz
promulgációt hajt végre, akkor dualista. Komoly problémát jelent azonban, ha nem következetes a kihirdetés és
a közzététel közötti választásban.
136. A dualizmus elméletileg nem kifogásolható, alkalmazása során azonban több gyakorlati nehézséggel is
számolni kell. Így például a törvényhozó szerv – feltéve hogy törvényhozási tárgykörbe tartozik a kérdés az
adott országban – többször is dönt róla: egyszer akkor, amikor az aláírt nemzetközi szerződést megerősíti vagy
felhatalmazza az államfőt a megerősítésre, másodszor pedig akkor, amikor beépíti a nemzeti jogrendbe. (Első
esetben tipikusan országgyűlési határozat, második esetben törvény születik.) Ezt a kétszeri döntést (ami esetleg
háromszori is lehet, ha már a kormány aláírása is igényli esetleg az előzetes országgyűlési felhatalmazást) s
ennek indokoltságát gyakran félreértik, keverik, főleg ha a partnerállamokban az ottani képviselőház csak
egyszer tárgyalja a dokumentumot. A ratifikáláshoz kapcsolódó döntés a szerződéskötési folyamat része (lásd n°
200-204.), a kihirdetés azonban már a szerződés végrehajtásának lépése. Probléma akkor keletkezik, ha a
nemzetközi szerződés a saját szabályainak megfelelően hatályba lépett, ám a kihirdetés nem történt meg, illetve
elhúzódik: a nemzetközi jogban már ketyeg az óra, de a belső jogban mégsem tudja érvényesíteni a
jogalkalmazó. Meg kell oldani azt is, mi történjék – az említett Wimbledon ügyben kimondottakra is
figyelemmel –, ha a belső jogi normaként kihirdetett szerződés egy másik belső jogi normával ütközik. Ez
egyébként még viszonylag egyszerűen megoldható: ha a lehető legmagasabb alkotmány alatti jogszabályban
28
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
hirdették ki, akkor a belső jogi normakonfliktus (lásd n° 285-296.) feloldása mechanikusan történik, az azonos
természetű jogszabályok esetében pedig a lex specialis derogat legi generali elv sajátos értelmezésével lehet
garantálni a szerződés érvényesülését. Ha azonban a kihirdetés törvény alatti szinten történt, akkor a belső jogi
normahierarchia logikája szembesül a pacta sunt servanda elvvel.
137. A dualizmus eredeti megfogalmazásában egy konkrét nemzetközi szerződés érvényesítésével foglalkozott
és annak transzformációjában vélte felfedezni a megoldást. A nemzetközi szokásjog is része (sőt meghatározó
része) a nemzetközi jognak, a szokásjogot azonban nem szokták és nem is lehetséges transzformálni. Erre a
problémára nézve a német alkotmányozás azt a megoldást javasolta, amelyet adopciónak vagy recepciónak
neveznek. Eszerint az alkotmány egy generális utalással mintegy eleve hitet tesz a nemzetközi jog általános
szabályainak irányadó volta mellett, azokat egységes egészként beemeli a belső jogba, s így logikailag zárt
marad a rendszer, ráadásul a legmagasabb alkotmányjogi norma garantálja a nemzetközi szokásjog pozícióját.
Mivel a dualizmus transzformációja egy konkrét nemzetközi szerződésre és végső soron annak konkrét
szabályaira vonatkozik, nem könnyen magyarázható meg, hogy például az evolutív értelmezésre (lásd n° 261.)
feljogosított bíróságok (mint amilyen az Emberi Jogok Európai Bírósága) által adott értelmezésben miért
érvényesülhet egy nemzetközi szerződés a szerződéskötés idején megfogalmazottól, illetve szándékolttól
jelentősen eltérő tartalommal – anélkül, hogy ezt az átértelmezést a nemzeti törvényhozó ismét beemelte volna a
belső jogba. Az ilyen típusú szerződések csak így működhetnek, de itt a dualista logika érezhetően
megbicsaklik.
138. A XX. században egyre szaporodott azoknak a nemzetközi szervezeteknek a száma, amelyek adott esetben
az államot kötelező és az állam által érvényesítendő határozatokat hozhatnak. Jelenleg ilyenek például az ENSZ
Biztonsági Tanácsa által hozott szankciós határozatok. A dualista állam akkor következetes önmagához, ha az
ilyen határozatokat is kihirdeti. A jelentős részben igen-igen technikai tartalmú határozatok száma
megállíthatatlanul növekszik, de úgy tűnik, ezeknek csak egy részét hirdeti ki szabályszerűen a dualista állam.
139. A dualista államok gyakorlatában viszont az is kiderült, hogy vannak, lehetnek olyan esetek, amikor a
kihirdetés elmaradása dacára problémamentesen tud érvényesülni a vállalt kötelezettség: így például ha a belső
jog adekvát módon megfelel az adott nemzetközi szerződés tartalmának, akkor a nemzetközi szerződés tartalma
gyakorlatilag megvalósul az attól jogilag független belső norma alkalmazása révén. (Például eleve nem ismeri a
halálbüntetést az adott állam jogrendszere, majd csatlakozik az ezt explicit módon tiltó egyezményhez, amellyel
nem tesz semmit.) Hasonló a helyzet akkor, amikor a dualista állam már vállalt egy – megfelelően kihirdetett –
nemzetközi szerződésben bizonyos kötelezettséget, majd gyakorlatilag ugyanazt vállalja egy másik nemzetközi
szerződésben, amelyet már nem hirdet ki. (Például regionális és univerzális szerződésben egyaránt elfogadja a
halálbüntetésről való lemondást.) Az előbbi szerződés belső jogi végrehajtása a kihirdetés elmaradása dacára
szükségképpen végrehajtását jelenti a későbbi szerződésnek is.
140. Igaz, a monista gyakorlat is szembesült olyan kihívásokkal, amelyekre adható lehetséges válaszokra Hegel
vagy Kelsen még nem tért ki. Nyilvánvalóvá vált például, hogy a monista államban sem biztos, hogy a
jogalkalmazó egy konkrét jogvita eldöntésében alkalmazza a nemzetközi jogot. Ha ti. a szerződés csak
általánosságokat vagy nem konkretizálható ígéreteket tartalmaz („az állam mindent megtesz annak érdekében,
hogy anyagi lehetőségei függvényében minél inkább szélesítse az anya- és csecsemőgondozás rendszerét és
méltányos támogatást nyújtson a kiadások viseléséhez”), akkor ezt nehezen tudja szembesíteni a konkrét belső
jogi szabályokkal, amelyek összeghatárok, feltételek tömkelegét tartalmazzák. Más a helyzet akkor, ha a parancs
egyértelmű, mint egyes emberi jogi egyezmények híres mondata: „A halálbüntetés bármilyen fajtája tilos!” A
közvetlen alkalmazást igénylő normák (self-executing norms, direct applicability, applicabilité directe vagy a
mindenekelőtt az emberi jogok nemzetközi jogának német nyelvű szakirodalmában meghonosodott
Drittwirkung stb.) amerikai eredetű elmélete szerint a jogalkalmazónak vizsgálnia kell a norma természetét,
hiszen a közvetlen alkalmazásra (s ezzel együtt a primátus érvényesítésére) csak akkor van mód, ha a
megfogalmazás egyértelmű, ha a szerződés (vagy annak vizsgált normája) nem várja el a tagállamtól a
megfelelő kiegészítő belső jogi jogalkotást, ha nincs manőverezési lehetőség.
141. A francia alkotmány a kétoldalú egyezmények esetében a kölcsönösségtől teszi függővé a közvetlen
alkalmazást, ami adott esetben a jogalkalmazót hozza kínos helyzetbe: előfordulhat ugyanis, hogy érdemben
ugyanolyan tartalmú két szerződés közül az egyiket (a másik monista állammal kötöttet) közvetlenül
alkalmazhatja, ám a másik esetében – amelyet dualista állammal kötött – önmagában még nem, hanem csak
belehelyezve a nemzeti jogszabályrendszer komplexumába. Mindez ennek a formális kritériumnak a
relativizálására vezetett, s a norma tartalmának vizsgálata lett a döntő a francia joggyakorlatban is.
142. A norma tartalmának megítélése – ami ebben az esetben értelemszerűen a nemzeti jogalkalmazó feladata –
a vegyes tartalmú nemzetközi szerződések esetében külön nehézségeket vet fel, arról nem is beszélve, ha a
29
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
doktrína vagy a nemzetközi gyakorlat esetleg megosztott az adott szabály értelmezése tekintetében. Nem
hagyhatja figyelmen kívül a jogalkalmazó azt sem, hogy állama nem fűzött-e fenntartást az adott
egyezményhez, nem csatolt-e ahhoz értelmező nyilatkozatot (lásd n° 220-228.).
143. A monista állam a nemzetközi szervezetek határozatai, illetve az evolutív jogértelmezésre felhatalmazott
nemzetközi bíróságok ítéletei tekintetében nem szembesül olyan elméleti kihívással, mint amilyet a dualista
állam tapasztal: ezek a monista gondolatvilágba problémamentesen illeszkednek. A monizmus a nemzetközi jog
primátusával tehát nem véletlen divatirányzat a jelenlegi Európában, hanem praktikus előnyei is vannak. Több
az automatizmus, kevesebb a félrecsúszási lehetőség. Tehát nem arról van szó, hogy az egyik megoldás helyes,
a másik téves, hanem mindkettő jogilag egyaránt lehetséges, a fontos az, hogy a választott irányzat logikai
elvárásaihoz következetesen illeszkedjenek a technikai megoldások. A monizmusra és a dualizmusra jellemző
megoldások vegyítése nem kompromisszum, hanem a káosz melegágya. Ez igaz annak dacára, hogy a recepció,
illetve a self-executing normák elméleti hátterének részletes kidolgozása és elterjedése nyomán ma már a
különbségek igen-igen relatívak a tekintetben, hogy mit is kell tennie például a gazdasági, szociális jogokat
tartalmazó egyezmények tekintetében az államnak.
144. Akár a dualista, akár a monista megközelítést teszi is magáévá az állam alkotmányos berendezkedése, a
választott megoldás nem változtat azon a követelményen, hogy az állam nemzetközi jogi kötelezettségei és
belső joga együtt érvényesüljenek és összhangot mutassanak, hiszen valójában eleve jogi szimbiózisban vannak.
Az államnak a belső jogát – amennyiben az adott szabályozási területen vannak odavágó, irányadó, akár
szokásjogi, akár szerződési jogi nemzetközi kötelezettségek is – az utóbbiakkal összhangban kell alkotnia,
értelmeznie. A monizmus és a dualizmus közötti választás így alapvetően technikai különbségek érvényesülését
jelenti, de a végeredményt, a nemzetközi kötelezettségek végrehajtását, a pacta sunt servanda elv érvényesülését
egyformán biztosítania kell. A nemzetközi jog és a belső jog esetleges ütközése, kollíziója, súrlódásai, valamint
az ún. látszatjoghézagok által felvetődött problémák száma a jogalkotó és a jogalkalmazó számára a jogi
szimbiotikus szemlélettel jelentősen csökkenthető.
2.4. 4. A nemzetközi jog és a magyar jogrend
2.4.1. Az 1949. évi XX. törvény és módosításai, illetve alkotmánybírósági
értelmezése
145. A magyar jogtudományban a dualista és a monista megközelítés egyaránt megtalálható volt a különböző
korszakokban. Az alkotmányjogi és mindenekelőtt a parlamenti gyakorlat a dualizmus felé hajlott és hajlik,
jóllehet a monizmusra is utaltak jelek egyes jogszabályokban. Jelenleg az alkotmányjogi szabályozás
tulajdonképpen nem egyértelmű, de a nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos eljárásról elfogadott 2005. évi L.
törvénnyel a jogalkotó a helyzet tisztázásának irányába lépett (lásd n° 153.).
146. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején, majd a két világháború közötti Magyarországon írott alkotmány
nélkül is a német-osztrák hagyományok miatt a dualizmus érvényesült, az országgyűlés kihirdetése szükséges
volt a megkötött nemzetközi szerződés érvényesítéséhez. Az 1949-ben elfogadott alkotmány eredeti formájában
nem tartalmazott utalást a nemzetközi jog és a belső jog viszonyára, a gyakorlat a dualista hagyományokat
követte: alapvetően a kollektív államfői testület, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa hirdette ki törvényerejű
rendelet formájában a megkötött nemzetközi szerződéseket, néhányuk kihirdetését azonban maga az
Országgyűlés végezte el, törvényt alkotva.
147. Az alkotmány 1972-es módosítása sem terjedt ki erre a kérdésre, azonban egy törvényerejű rendeletben, a
nemzetközi szerződésekről szóló 1982. évi 27. törvényerejű rendeletben utalás történt a dualizmusban szokásos
kihirdetés mellett a monizmusra jellemző közzétételi gyakorlat elegendő voltára is (amit az idézett szövegben
dőlt betűvel emeltünk ki).
1982. évi 27. tvr.: „13. § (1) Az Országgyűlés által megerősített nemzetközi szerződéseket törvénnyel kell
kihirdetni. (2) Azokat a nemzetközi szerződéseket, amelyek a magánszemélyek és a jogi személyek számára
közvetlenül és általános érvénnyel állapítanak meg jogokat és kötelezettségeket, törvénnyel, törvényerejű
rendelettel, kormány- vagy miniszteri rendelettel kell kihirdetni. (3) Az (1) és (2) bekezdésben nem említett
nemzetközi szerződéseket közzé kell tenni. A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa vagy a kormány ettől
eltérően is határozhat.”
Ez a megfogalmazás már elfogadásakor is problematikus volt, azóta pedig több alkotmányossági problémát is
felvetett, többek között azért, mivel az erős elnöki típust megtestesítő kollektív államfői testületnek biztosított
jogosítványok csak nagy ellentmondásokkal voltak transzponálhatók a rendszerváltozás után megteremtett
30
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
gyenge típusú köztársasági elnökökre. Az Alkotmánybíróság a 7/2005. (III. 31.) AB határozatban, észlelve a
jogirodalomban már régóta jelzett anomáliákat, kimondta: „V/1. Megállapítható, hogy a tvr.-nek a nemzetközi
szerződés kihirdetésére és közzétételére vonatkozó szabályai több helyen feloldhatatlan értelmezési nehézséget
okoznak a tvr. címzettjei számára és a nemzetközi szerződéskötési eljárásra vonatkozó tvr.-beli szabályok
követése adott esetben az alkotmány sérelmével járhat. (...) V/2. Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy az
alkotmányellenes helyzet maradéktalan felszámolása érdekében a tvr. rendelkezéseinek a teljes körű
felülvizsgálata szükséges. Ezért kötelezte az Országgyűlést, hogy jogalkotási feladatának – az
Alkotmánybíróság e határozatában foglaltakkal összhangban – 2005. december 31. napjáig tegyen eleget.” A
hatályon kívül helyezés végül a 2005. évi L. törvénnyel történt meg.
148. A rendszerváltozás együtt járt az alkotmány átfogó átdolgozásával, s ekkor,
ben került sor arra, hogy az alkotmány szövegszerűen utaljon a nemzetközi jog és a belső jog kapcsolatára. A
monizmus és dualizmus között szükségképpen választani kell, azonban az alkotmány hatályos szövege eleve
mindkét irányban értelmezhető. Első fele a monista, második fele a dualista megközelítés szófordulataira
emlékeztetett:
i. Alkotmány „7. § (1) A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert
szabályait, biztosítja továbbá a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját.”
ii. Igaz, ma már nem hatályos, de mégis meg kell említeni a kilencvenes évek egyik alkotmánymódosítását,
amikor egy időre egyértelműen dualista stílusú megoldás került be az alkotmányba: „40/C. § (2): a honvédelmet
érintő nemzetközi szerződéseket törvényben kell megerősíteni és nyilvánosan kihirdetni”.
iii. Az EU-csatlakozásra tekintettel végrehajtott alkotmányreformmal (2002. évi LXI. törvény) megalkotott új
alkotmányos cikk ismét a kihirdetésre utalt: „2/A. § (1) Magyarország az Európai Unióban tagállamként való
részvétele érdekében nemzetközi szerződés alapján – az Európai Uniót, illetőleg az Európai Közösségeket (a
továbbiakban Európai Unió) alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek
teljesítéséhez szükséges mértékig – egyes, alkotmányból eredő hatásköreit a többi tagállammal közösen
gyakorolhatja; e hatáskörgyakorlás megvalósulhat önállóan, az Európai Unió intézményei útján is. (2) Az (1)
bekezdés szerinti nemzetközi szerződés megerősítéséhez és kihirdetéséhez az országgyűlési képviselők
kétharmadának szavazata szükséges.”
149. Tény, hogy csak sokára sikerült az Alkotmánybíróságnak többé-kevésbé egyértelmű irányvonalat mutatni
az eléje terjesztett ügyekben.
i. Az Alkotmánybíróság tevékenységének első éveiben álláspontját legátfogóbban az 53/1993. (X. 13.) AB
határozatban (az 1949. évi genfi egyezmények [vö. a humanitárius nemzetközi jog] és az emberi jogi
egyezmények, illetve az ún. igazságtételi törvény összefüggései kapcsán) fejtette ki:
„III. A belső jog és a nemzetközi jog viszonya az alkotmány 7. § (1) bekezdése értelmében
a) A 7. § (1) bekezdés első fordulata (...) azt mondja ki, hogy ezek az »általáno- san elismert szabályok« külön
(további) transzformáció nélkül is a magyar jog részei. A transzformációt ebben az általánosságban – vagyis a
szabályok felsorolása, illetve meghatározása nélkül – maga az alkotmány hajtotta végre. Eszerint a nemzetközi
jog általánosan elismert szabályai nem az alkotmány részei, hanem »vállalt kötelezettsé- gek«. Az, hogy a
vállalást és a transzformációt az alkotmány tartalmazza, nem érinti az alkotmány, a nemzetközi jog és a belső
jog hierarchiáját. Ez az általános belső joggá tétel egyáltalán nem zárja ki, hogy egyes »általánosan elismert
szabályokat« külön egyezmények (is) meghatározzanak és azok tekintetében külön transzformáció történjék. Az
ENSZ Alapokmánya és a genfi egyezmények tartalmaznak például ilyen szabályokat. Az alkotmány 7. § (1)
bekezdése azt is jelenti, hogy a Magyar Köztársaság az alkotmány rendelkezéseinél fogva részt vesz a nemzetek
közösségében; ez a részvétel tehát a belső jog részére alkotmányi parancs. Ebből következik, hogy az
alkotmányt és a belső jogot úgy kell értelmezni, hogy a nemzetközi jog általánosan elfogadott szabályai valóban
érvényesüljenek.
b) A 7. § (1) bekezdés második fordulata – a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog
összhangjának biztosítása – minden »vállalt« nemzetközi kötelezettségre vonatkozik, az általánosan elismert
szabályokra is. Másrészt az összhangot az egész belső joggal biztosítani kell, az alkotmánnyal is. Az alkotmány
7. § (1) bekezdése tehát az alkotmány, a nemzetközi jogból származó szerződéssel vagy közvetlenül az
alkotmánnyal vállalt kötelezettségek, valamint a belső jog összhangját követeli meg; az összhang biztosításában
figyelemmel kell lenni mindegyikük sajátosságaira.”
31
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
ii. Az Alkotmánybíróság az igazságtétellel összefüggő újabb döntésében [36/1996. (IX. 4.) AB határozat]
megsemmisítette a törvényt, mivel az „a genfi egyezmények különböző személyi és tárgyi alkalmazási körre
szóló rendelkezéseit egymásra vonatkoztatja és az egyezményekben nem szereplő összefüggést létesít közöttük.
Tévesen jelöli meg a bűncselekmények el nem évülésének jogalapját is (...) így a magyar jogrendszer nem
biztosítja a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját. (...) A törvény megsemmisítésével
elhárult az akadály annak útjából, hogy a magyar hatóságok a nemzetközi jog szerinti háborús és emberiség
elleni bűncselekményeket üldözzék és megbüntessék.”
Az Alkotmánybíróság ebben a döntésében tehát – az alkotmány rendelkezéseire alapozva – hangsúlyozottan az
adott nemzetközi szerződés közvetlen alkalmazhatóságára következtetett.
iii. A párizsi békeszerződés bizonyos kártérítési szabályai végre nem hajtásának ügyében hozott 37/1996. (IX.
4.) AB határozat szerint a békeszerződés 29. cikk 3. pontjában „a magyar kormány kötelezte magát, hogy azokat
a magyar állampolgárokat, akiknek javait e cikk értelmében elvették és nem adták vissza, kártalanítani fogja. E
kötelezettségvállalás belső jogalkotási kötelezettséggel jár, így mindaddig, amíg a nemzetközi jogi kötelezettség
és a belső jog összhangja nem valósul meg, a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes állapot fennáll.”
iv. Az Európai Közösséggel kötött társulási szerződést kihirdető jogszabály alkotmányossági szempontú
ellenőrzése kérdésében benyújtott beadvány kapcsán, az érdemi döntés előtt hozott előzetes állásfoglalásban
[4/1997. (I. 22.) AB határozat] érezhető a de lege ferenda sugallata:
„.a fent kifejtettek megerősítéseképpen az Alkotmánybíróság utal arra, hogy a nemzetközi jog és a belső jog
viszonya tekintetében az európai jogfejlődésben a dua- lista-transzformációs rendszert egyre inkább a monista
rendszer – a nemzetközi szerződések (nemzetközi jog) közvetlen alkalmazása váltja fel”, ugyanakkor úgymond
mind a monista, mind a dualista államokban elfogadott, hogy az Alkotmánybíróság a nemzetközi szerződések
kapcsán se legyen elzárva az alkotmányossági kontroll elől.
v. Igaz, az Alkotmánybíróság a 30/1998. (VI. 25.) AB határozatban mintha ismét a dualizmushoz tért volna
vissza, amikor így fogalmazott:
„.rámutat az Alkotmánybíróság arra, hogy az általánosan kötelező tartalmú nemzetközi szerződést belső
jogforrásban – általános szabályként – ki kell hirdetni, hogy a szerződésbe foglalt jogi norma a magyar
jogalanyok felé is érvényesüljön”.
Ugyanakkor ismét felfedezhetünk ugyanebben a határozatban egy, a monizmus iránti szimpátiáról tanúskodó
tézist:
„.az Alkotmánybíróság hangsúlyozza: önmagában az a körülmény, hogy egy nemzetközi megállapodás
megfelelő transzformáció (inkorporáció) hiányában nem válik a belső jog részévé, nem feltétlenül jelenti
minden esetben azt, hogy az illető megállapodás rendelkezéseit ne kellene a magyar jog alkalmazásában
figyelembe venni”.
vi. A 15/2004. (V 14.). AB határozat foglalt állást abban, hogy megsértette-e a jogalkotó a Szentszékkel 1997.
június 20-án aláírt és ki is hirdetett megállapodást a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993.
évi III. törvény 2003. évi módosítása során. Az Alkotmánybíróság az alkotmány 7. § (1) bekezdését vette alapul,
itt azonban a nemzetközi jog és belső jog összefüggéseiben csak korábbi utalásait ismételte meg. Az „összhang"
problémáját érintve megállapította, hogy bár a nemzetközi szerződésben expressis verbis módon nem említett
intézmény bekapcsolása a vállalt kötelezettség végrehajtásába önmagában nem alkotmányellenes,
megállapítható azonban az alkotmányellenesség, ha ez nemcsak „jogi kerete, következménye”, hanem az eredeti
szerződésben nem szereplő előfeltétele az állami kötelezettség teljesítésének.
vii. A 18/2004. (V! 25.) AB határozat a büntető törvénykönyvnek azt a módosítását, amelyik az ún.
gyűlöletbeszédet büntetőjogi szankció alá vétette volna, megsemmisítette. Az indoklásban nemcsak az ENSZ és
az Európa Tanács idevágó, emberi jogi vonatkozású egyezményeit érintette, hanem utalt az Európa Tanács
Miniszteri Bizottságának 97. (20.) sz., a gyűlöletbeszéddel szembeni fellépésre felszólító, de ajánlás értékű
határozatára is. Mindezekkel összefüggésben az összhang értelmezését a következőképpen adta meg: „A
Magyarország által vállalt nemzetközi szerződéses kötelezettségek nem jelentik azt, hogy a jogalkotó a szabad
véleménynyilvánításhoz fűződő alapjogot figyelmen kívül hagyhatná a szélsőséges megnyilvánulások elleni
állami fellépés szabályozásakor. A nemzetközi szerződésben foglalt kötelezettségek teljesítését célzó jogalkotás
esetében is irányadó az alkotmány által felállított jogvédelmi mérce, valamint a magyar Alkotmánybíróság által
kialakított szükségességi/arányossági teszt.” Eszerint tehát az összhang az alkotmányosság tükrében értendő,
32
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
azaz végső soron az alkotmány, az ennél alsóbb szintű belső jogi norma és a nemzetközi jog hármas
egységében. Az Alkotmánybíróság ráadásul itt nem tartotta szükségesnek, hogy jogforrási értékű különbséget
tegyen a nemzetközi jog szerződési jogi és ajánlási típusú normái között.
viii.A Btk.-nak a kábítószer-fogyasztásra vonatkozó bizonyos rendelkezéseit a korábbiakhoz képest enyhítő
módosítás tárgyában hozott 54/2004. (XII. 13.) AB határozat igen hosszasan foglalkozott a nemzetközi
szerződésbe (konkrétan a kábítószer tiltott forgalmazása elleni 1988. évi ENSZ-egyezménybe, valamint a
gyermekek jogairól szóló 1989. évi egyezménybe) való ütközéssel, és alapvetően ezért semmisítette meg a
módosítás jelentős részét. A nemzetközi jog és a belső jog közötti kapcsolatrendszer elemzésekor elvi éllel
mutatott rá az Alkotmánybíróság arra, hogy „VI. 2.3.: (…) az alkotmány 7. §-ának (1) bekezdéséből az
következik, hogy az állam nemcsak formálisan köteles eleget tenni a nemzetközi szerződésben vállalt
kötelezettségeinek. Ennél fogva a nemzetközi jog szabályainak puszta kihirdetése egyfelől nem elegendő,
másfelől pedig az állam sem a kihirdetéssel összefüggő jogalkotás során, sem azt követőleg a belső jogba
történő transzformálás alkalmával sem tehet olyan intézkedéseket, amelyek a nemzetközi szerződésekben foglalt
elvek hatályosulását lerontják, vagy azok normatív szabályok által körülhatárolt tartalmának érvényre
juttatásában torzulásokat okoznak. Az államnak figyelembe kell továbbá vennie a nemzetközi jog minden olyan
rendelkezését, amelyek célja a szerződő felek diszkrecionális jogvédelmének biztosítása. (...) VII. 2.: (...) Az
alkotmány 7. § (1) bekezdésében foglalt azon követelmény érvényesülését, amely a nemzetközi szerződés és [a]
belső jog összhangját kívánja meg, a nemzetközi szerződés kihirdetése teszi lehetővé. Az alkotmány 7. § (1)
bekezdése tartalmilag azt jelenti, hogy az alkotmány összes további rendelkezéseinek betartásával kell az
államnak azt a jogi környezet megteremtenie, amely a nemzetközi szerződés szigorú szabályainak megfelelő
gyakorlat kialakítására alkalmas. A nemzetközi szerződéseknek az állam általi elfogadása a nemzetközi jog által
védett értékek elismerését jelenti. (…) Azállam számára mindez azt a feladatot szabja, hogy a nem zetközi jog
és a belső jog szabályait a jogalanyok számára összetartozó, ellentmondásmentes egységgé kovácsolja. Ebbe a
rendszerbe a nemzetközi szerződés szelektív kihirdetése nem illeszthető be. Amennyiben a nemzetközi
szerződések teljes tartalma nem válik hozzáférhetővé és kihirdetés folytán kötelező érvényűvé, a jogalkotás és a
jogalkalmazás során nincs is mihez mérni a harmónia meglétét. Az összhangra vonatkozó alkotmányi
követelményt mindenekelőtt a belső jogalkotás számára előírásokat és korlátokat állító megismerhetőség teszi
élővé, az állampolgárok számára pedig ez teszi lehetővé a jogkövető magatartás kialakítását, azaz végső soron
ez garantálja a jogbiztonság követelményének megvalósulását. (...) Ezzel összefüggésben az Alkotmánybíróság
rámutat: a nemzetközi egyezmények nem megfelelő kihirdetése közvetlenül is negatív következményekkel
járhat a magyar állampolgárok számára. (...) A jogbiztonság jogállami értelmezésébe a jog
megismerhetőségének pedig az a szintje is beletartozik, hogy az állampolgárok a nemzetközi közösség által
elismert jogi kötelezettségek, tilalmak tartalmával, a jogkövető magatartásnak az állam határain túl megkövetelt
minőségével is tisztában legyenek. (...) VII. 3.3.2.: (...) A vizsgált esetben ez azt jelenti, hogy az állam által
elfogadott nemzetközi egyezmények által megszabott követelmények a belső jog szabályaival összhangban a
normavilágosság igényeit is kielégítő koherens rendszerként határolják körül azt a területet, amelyet az állam
büntetőhatalma érinthet.”
ix) A légi fuvarozásra vonatkozó szabályok egységesítése tárgyában kötött 1929. évi varsói egyezményt
módosító 1975. évi montreali jegyzőkönyv, illetve az azt kiegészítő 1961. évi guadalajarai egyezmény kapcsán
hozott 7/2005. (III. 31.) AB határozat, illetve a 8/2005. (III. 31.) AB határozat is foglalkozott az összhang
kérdésével. A 7/2005. (III. 31.) AB határozat az összhangot illetően rámutatott az alkotmány 2. § (1)
bekezdésének („A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam”) a 7. §-sal való összekapcsolódására:
„II/4.: A nemzetközi kötelezettségvállalás végrehajtása (adott esetben szükséges jogalkotási feladat teljesítése) a
jogállamiságot, ezen belül a nemzetközi jogi kötelezettségek teljesítését magában foglaló alkotmány 2. § (1)
bekezdéséből, valamint a nemzetközi jog és a belső jog összhangját megkövetelő 7. § (1) bekezdésből fakadó
kötelezettség, amely attól a pillanattól fennáll, amikortól a nemzetközi szerződés (nemzetközi jogi értelemben)
kötelezi Magyarországot.” A 8/2005. (III. 31.) AB határozat ezt tovább pontosította, amikor kimondta: „II/3.: A
magánjogi jogalanyokat közvetlenül, további jogalkotói aktus nélkül jogosító és kötelező nemzetközi
szerződéses rendelkezések belső jogba építésekor a jogalkotónak az alkotmány 7. § (1) bekezdése mellett szem
előtt kell tartania az alkotmány 2. § bekezdéséből következő, jogszabályalkotást kötelező alkotmányos
előírásokat: a visszaható hatály tilalmát, a kellő felkészülési idő biztosítását és a norma világosságára vonatkozó
követelményeket is.” Mindez ezekben az esetekben azt jelentette, hogy az Alkotmánybíróság
alkotmányellenesnek találta a kihirdetett szerződés visszamenőleges hatállyal történő alkalmazását a magyar
jogrendben.
x. A Büntető Törvénykönyv 1998. évi LXXXVII. törvénnyel történő módosítása 283/B. §-ként iktatott be egy
tényállást „visszaélés teljesítményfokozó szerrel vagy módszerrel” cím alatt. Ez tulajdonképpen az Európa
Tanács égisze alatt, Strasbourgban, 1989. november 16-án elfogadott, a tiltott teljesítményfokozó szerek és
módszerek használata elleni egyezményből fakadó kötelezettségek végrehajtása érdekében került be a Btk.-ba.
33
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
Jóllehet ez az „anti-doping convention" Magyarország tekintetében 1990 óta hatályos egyezmény volt, sokáig
nem került kihirdetésre. Az Alkotmánybíróság a 47/2000. (XII. 14.) AB határozatban megsemmisítette a Btk.
283/B. §-át, hangsúlyozva, hogy „egy jogszabályba foglalás nélküli, illetve egy közzé nem tett nemzetközi
egyezmény előírásainak megszegése nem alapozhatja meg a büntetőjogi felelősséget”.
xi. Az 1/2011. (I. 14.) AB határozat az emberkereskedés és mások prostitúciója kihasználásának elnyomása
tárgyában New Yorkban, 1950. évi március hó 21. napján kelt nemzetközi egyezmény 6. cikkébe („A jelen
Egyezményben részes Felek kötelesek az összes szükséges intézkedést megtenni minden hatályos törvény,
szabályzat vagy igazgatási gyakorlat hatályon kívül helyezésére vagy eltörlésére, amely szerint a prostitúcióval
foglalkozó vagy azzal gyanúsított személyek különleges nyilvántartásba tartoznak magukat vétetni, külön
igazolvánnyal kell rendelkezniök, vagy különleges ellenőrzési vagy bejelentési előírások alá esnek.”) ütközőnek
találta, hogy a prostituáltak csak abban az esetben végezhették „mesterségüket”, ha rendelkeztek olyan
igazolással, amely tanúsította, hogy részt vettek a háromhavonkénti kötelező, nemi betegségek felderítésére
irányuló orvosi vizsgálaton, és vizsgálatuk eredménye negatív volt. E határozatában az Alkotmánybíróság az
alábbiakat hangsúlyozta: „Az Alkotmánybíróságnak a jelen ügyben előterjesztett indítványok keretei között
azonban nem általában a prostituáltak tevékenysége jogi szabályozásának alkotmányossága tárgyában kellett
állást foglalnia, hanem kizárólag azt kellett vizsgálnia, hogy az R.-nek [a prostituáltak részére kiadandó orvosi
igazolásról szóló 41/1999. (IX. 8.) EüM rendeletnek] a prostituáltak igazolványkényszerét előíró Melléklete
ellentétes-e nemzetközi szerződéssel, és ezáltal sérül-e az Alkotmány 7. § (1) bekezdése. (...) Ha az
Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a nemzetközi szerződést kihirdető jogszabállyal azonos vagy annál
alacsonyabb szintű jogszabályi rendelkezés nemzetközi szerződésbe ütközik, akkor a nemzetközi szerződésbe
ütköző jogszabályi rendelkezést megsemmisíti. A jelen esetben a nemzetközi szerződésbe ütköző jogszabályi
rendelkezés a nemzetközi szerződést kihirdető jogszabálynál alacsonyabb szintű, ezért az Alkotmánybíróság az
R. Mellékletét mint nemzetközi szerződésbe ütköző jogszabályi rendelkezést megsemmisítette.”
xii. Az Alkotmánybíróság 2006-ban az internetes sportfogadások és egyéb szerencsejátékok tárgyában hozott
1053/E/2005. AB határozatában pedig arról döntött, hogy az Európai Unió ún. elsődleges jogát – az
alkotmányossági kontroll szempontjából – immár nem szerződési jogként, azaz nem az alkotmány 7. § (1)
bekezdése alá tartozóként, hanem a sui generis jellegre tekintettel a 2/A. § alapján értékeli: „Az alkotmány 2/A.
§-ában foglalt ún. csatlakozási klauzula a Magyar Köztársaságnak az Európai Unióban való tagállami részvétele
feltételeit és kereteit, valamint a közösségi jognak a magyar jogforrási rendszerbeli helyét határozza meg. ( ) Az
Alkotmánybíróság (...) szerződési eredetük dacára, az Európai Unió alapító és módosító szerződéseit nem
nemzetközi szerződésként kívánja kezelni.”
xiii. Az Alkotmánybíróság ezt az elvi élű megjegyzését azokra a szerződésekre vonatkoztatta, amelyek a
közösségi jogrendszerben e határozatai meghozatalakor már hatályosak voltak. Erre a tényre tekintettel az
Alkotmánybíróság a fenti határozatát felidézve úgy fogalmazott, hogy ”[a]ddig, amíg a hatálybalépéshez a
magában a szerződésben megkövetelt feltételek nem teljesülnek, az Alkotmánybíróság az Európai Közösségek
alapító és módosító szerződései mint elsődleges jogforrások módosítására irányuló, de még nem hatályosult
újabb szerződést csak a nemzetközi jogi eredetére figyelemmel tudja értékelni, ezért vonatkoztathatja rá az
Alkotmánynak és az Abtv.-nek a nemzetközi szerződéseket érintő szabályait” [61/2008. (IV 29.) AB határozat].
150. A magyar Országgyűlés nemzetközi szerződések sorozatát hirdeti ki törvénnyel – ez értelemszerűen a
dualista államok gyakorlatának követését jelenti. (Igen gyakori ráadásul az, hogy a nemzetközi szerződés
tényleges hatálybalépését időben jelentősen elcsúszva követi a belső jogi kihirdetés, amely azonban időben
visszaható hatállyal történik. Az alkotmánybírósági gyakorlat alapvetően ellenzi a visszaható hatályú
jogalkotást.) Több olyan szerződés is van, amely nem került kihirdetésre, és mégis minden további nélkül
érvényesül. Ráadásul az Országgyűlés nem is tiltakozott az ellen, hogy a kormány nem terjesztette elébe a
kihirdetési törvényjavaslatot. Így kihirdetés nélkül is érvényesül például a Magyarország és a Szentszék között a
tábori lelkészi szolgálatról kötött 1994. január 10-i megállapodás, de a kilencvenes években az egykori
jugoszláv területeken dúló nemzeti és nemzetközi fegyveres konfliktusokat lezáró megállapodások nyomán
békefenntartó missziókat teljesítő IFOR, KFOR stb. katonai erők magyarországi átvonulásáról és
tartózkodásáról szóló megállapodások is csak közzé lettek téve.
151. Említettük, hogy a dualista iskola alapítói nem láthatták előre, mennyire bonyolult helyzetet teremtett a
nemzetközi szervezetek megjelenése és különösen azoké, amelyek kötelező döntést hozhatnak: ilyenek
tipikusan az ENSZ Biztonsági Tanácsának egyes határozatai, mint például a fegyver- és egyéb kereskedelmi
embargók (lásd n° 1191-1193.). A magyar joggyakorlat több mint homályos ezen a téren is. Volt olyan
biztonsági tanácsi határozat, amelyet törvényben hirdettünk ki, például az egykori Jugoszlávia területén
elkövetett bűncselekmények törvényszékét felállító 827. (1993) sz. határozatot (lásd n° 738., 1209.) az 1996. évi
XXXIX. törvénnyel, de az ugyanilyen jellegű, a ruandai népirtás felelőseinek megbüntetésére létrehozott,
34
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
csaknem szó szerint azonos szövegű statútumot hordozó 955. (1994) sz. határozat törvényi kihirdetésére csak
1999-ben került sor az 1999. évi CI. törvénnyel, amikor már régóta működött a testület. A szankciós határozatok
közül gyakran az első kihirdetésre került, a módosító, felfüggesztő, visszaállító későbbi határozatokat gyakran
csak közzétették, esetleg tartalmilag összefoglalva, több azonban meg sem jelent a Magyar Közlönyben. Az
egykori jugoszláv területekre elrendelt első embargók az 1993. évi LXXI. törvénnyel, de a későbbi biztonsági
tanácsi határozatok embargóinak jelentős része kormányrendelet formájában került be a magyar jogrendbe.
Ugyanakkor az Európai Unió szankcióihoz kormányhatározattal csatlakoztunk – tagságunk előtt –, s ebben a
formában jelentek meg a Magyar Közlönyben.
152. A dualista és monista elemeket elegyítő magyar intézményrendszerben több példa is van a dualista
tendenciák mellett a nemzetközi jog és a belső jog szimbiózisára. (Ez egyszersmind azt is bizonyítja, hogy nem
valamelyik elméleti iskola elvont tételeinek követése a döntő, hanem az alkotmányos összhang megvalósulása.)
Így a büntető törvénykönyvben például a nemzetközi jogi kötelezettség megsértésének, valamint az apartheid
bűncselekményének a megfogalmazása a belső jogi kriminalizációt gyakorlatilag nemzetközi jogi norma
érvényesítésére alapítja. 261/A. §-a (nemzetközi jogi kötelezettség megsértése) szerint: „(1) Aki a Magyar
Köztársaság nemzetközi jogi kötelezettsége alapján kihirdetett gazdasági, kereskedelmi vagy pénzügyi tilalmat
megszegi, ha külön törvény a tilalom megszegését büntetni rendeli, büntettet követ el és öt évig terjedő
szabadságvesztéssel büntetendő.”
A megfogalmazás még bonyolultabbá vált, amikor a Btk.-nak a 2005. évi XCI. törvénnyel történő
módosításával az európai uniós szankciók megszegését is büntetendővé kellett tenni:
Btk. 261/A. § (1) „Aki a Magyar Köztársaság nemzetközi jogi kötelezettsége alapján kihirdetett, illetve az
Európai Közösséget létrehozó szerződés 60. cikke alapján elfogadott rendeletekben, illetve e rendeletek
felhatalmazása alapján elfogadott rendeletekben vagy határozatokban, valamint az Európai Uniót létrehozó
szerződés 15. cikke alapján elfogadott tanácsi közös álláspontokban elrendelt a) a pénzeszközök, egyéb vagyoni
értékek vagy gazdasági erőforrások zárolására vonatkozó kötelezettségét, b) gazdasági, kereskedelmi vagy
pénzügyi tilalmat, c) behozatali vagy kiviteli tilalmat megszegi, bűntettet követ el, és öt évig terjedő
szabadságvesztéssel büntetendő.”
Szintén egybekapcsolódik a belső jog és a nemzetközi jog az apartheid bűncselekményének törvényi
tényállásában is. A büntető törvénykönyv ugyanis erről a következőképpen rendelkezik:
Apartheid 157. § „(1) Aki az emberek valamely faji csoportja által az emberek egy másik faji csoportja feletti
uralom megszerzése és fenntartása, illetőleg a másik faji csoport rendszeres elnyomása céljából
a) valamely faji csoport vagy csoportok tagjait megöli,
b) valamely faji csoportot vagy csoportokat olyan életkörülmények közé kényszerít, amelyekkel a csoport,
illetőleg a csoportok teljes vagy részbeni fizikai megsemmisítésére törekszik,
bűntettet követ el, és tíz évtől tizenöt évig terjedő, vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) Aki egyéb apartheid bűncselekményt követ el, bűntett miatt öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztéssel
büntetendő.
(3) A büntetés tíz évtől tizenöt évig terjedő, vagy életfogytig tartó szabadságvesztés, ha a (2) bekezdésben írt
apartheid bűncselekmény súlyos következményekre vezetett.
(4) A (2) és (3) bekezdés alkalmazásában apartheid bűncselekményen az 1976. évi 27. törvényerejű rendelettel
kihirdetett, az apartheid bűncselekmények leküzdéséről és megbüntetéséről szóló New Yorkban, az Egyesült
Nemzetek Szervezete Közgyűlésén, 1973. november 30-án elfogadott nemzetközi egyezmény II. cikkének
a)/(ii), a)/ (iii), c),d),e) ésf) pontjában meghatározott apartheid bűncselekményeket kell érteni.”
Jól látható, hogy mindkét esetben a nemzetközi jogban normatív módon rögzített nemzetközi jogszabály
megsértése alapozza meg a büntetni rendelést. Nem ezek az egyedüli nemzetközi jogi hátterű bűncselekményi
alakzatok a Btk.-ban, de abban egyediek, hogy a tényállásnak centrális fogalmi eleme egy ad hoc nemzetközi
jogi norma (biztonsági tanácsi embargós határozat) vagy pedig nemzetközi szerződési rendelkezés ugyan, de
olyan, amelynek ismeretét, megismerhetőségét adottnak vette a jogalkotó, nem tartva szükségesnek a tényállás
szabatos leírását. Eltérően mondjuk attól, ahogyan a népirtás bűncselekménye esetében nem sajnálta a
fáradtságot szó szerint bevezetni a Btk.-ba (155. §) az 1948. évi egyezmény szerinti szöveget.
35
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
153. Több kísérlet (amelyek között meg kell említeni a kilencvenes évek elején a Külügyminisztériumnak a
monizmus következetes végigvitelét javasló koncepcióját) után 2004 őszén került az Országgyűlés elé a
nemzetközi jog és a belső jog kérdését koncepciózusan átgondoló alkotmánymódosító javaslat, valamint ehhez
illeszkedve a nemzetközi szerződésekről szóló törvény. Ezek alapvetően a dualizmusra jellemző technikákat
próbálták végérvényesen rögzíteni. Ebből 2005-ben az Országgyűlés az alkotmánymódosítási javaslatot nem, de
a szerződések törvényét el tudta fogadni. A nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos eljárásról szóló 2005. évi L.
törvény meghozatalával régi adósságát törlesztette a magyar jogalkotás, s a törvény elfogadását külön is
sürgette, hogy az Alkotmánybíróság – mint arra utaltunk – 7/2005. (III. 31.) AB határozatában 2005. december
31-i hatállyal megsemmisítette az 1982. évi 27. tvr.-t. Mindebből ehelyütt az a legfontosabb, hogy visszatérően
és következetesen kihirdetésről, kihirdető jogszabályról szól a törvény. Elég egyszerűen eldönti a kihirdetés
jogszabályi fajtáját is a 9. §-ban: „Ha a szerződés kötelező hatályának elismerésére az Országgyűlés adott
felhatalmazást, azt törvényben, egyéb esetekben kormányrendeletben kell kihirdetni.” A 2005. évi L. törvény
nem szól a közzétételről, azaz mellőzi azt az elemet, amelynek nyomán a nyolcvanas évektől fogva
kialakulhatott az egyre zavarosabbá váló gyakorlat. Úgy tűnik tehát, hogy 2005-ben a jogalkotó végre
egyértelműen elkötelezte magát a dualizmus technikájának követése mellett.
A 2005. évi L. törvény 10. § (1) bekezdése szerint a kihirdető jogszabály tartalmazza: a) a szerződés kötelező
hatályának elismerésére adott felhatalmazást; b) a szerződés hiteles szövegét; c) a szerződésnek a Magyar
Köztársaság tekintetében történő hatálybalépésének, módosításának és megszűnésének időpontját, amennyiben
ez a kihirdető jogszabály elfogadásának időpontjában ismert; d) a szerződéshez a Magyar Köztársaság részéről
fűzött vagy a Magyar Köztársaság szempontjából nemzetközi jogi jelentőséggel bíró fenntartásokat, kifogásokat
és nyilatkozatokat; e) szükség szerint a szerződés ideiglenes alkalmazásának jóváhagyását; f) a szerződés
végrehajtásáért felelős szerv megjelölését; valamintg) szükség esetén a szerződés és a belső jog összhangjának
megteremtéséhez szükséges jogszabályváltozásokat és egyéb intézkedéseket.
Az ezt követő bekezdések mindenekelőtt a nemzetközi szerződésnek és a kihirdető jogszabálynak a
hatálybalépésével összefüggő kérdésekkel foglalkoznak, különös tekintettel arra az esetre, amikor a kihirdető
jogszabály elfogadásakor maga a nemzetközi szerződés még nincs hatályban, de hatálybalépésével ésszerű időn
belül számolni kell:
„10.§ (2) Ha a szerződés hiteles szövege, illetve a szerződéshez fűzött, az (1) bekezdés d) pontjában
meghatározott fenntartások, kifogások vagy nyilatkozatok hiteles szövege kizárólag idegen nyelvű, a kihirdető
jogszabály azok szövegét egyrészt az egyik hiteles – lehetőség szerint angol – nyelven, másrészt pedig hivatalos
magyar nyelvű fordításban tartalmazza.
(3) A kihirdető jogszabálynak a szerződés szövegét tartalmazó, valamint az ahhoz fűzött fenntartásokat,
kifogásokat és nyilatkozatokat tartalmazó rendelkezések hatálybalépésének időpontját úgy kell meghatározni,
hogy az azonos legyen a szerződésnek a Magyar Köztársaság tekintetében történő hatálybalépésének
időpontjával.
(4) Ha a szerződés hatálybalépésének naptári napja a szerződés kihirdetésekor nem ismert, a kihirdető
jogszabály a (3) bekezdés szerinti rendelkezések tekintetében a szerződés hatálybalépésének feltételeire utal;
azzal, hogy a szerződés hatálybalépésének naptári napját a külpolitikáért felelős miniszter annak ismertté válását
követően a Magyar Közlönyben haladéktalanul közzétett egyedi határozatával állapítja meg.
(5) A kihirdető jogszabálynak az (1) bekezdésg) pontjában meghatározott rendelkezései hatálybalépésének
időpontját úgy kell meghatározni, hogy azok legkésőbb a (3) bekezdés szerinti időpontban, illetve a szerződés
ideiglenes alkalmazása esetében az ideiglenes alkalmazás kezdetekor hatályba lépjenek.
(6) A kihirdető jogszabály felhatalmazást adhat a Kormány számára, hogy rendeletben hirdesse ki a
szerződéshez fűzött, nem kizárólagos törvényalkotási tárgykört érintő, az (1) bekezdés d) pontjában
meghatározott fenntartásokat, kifogásokat és nyilatkozatokat.”
2.4.2. A 2011-ben elfogadott Alaptörvény a nemzetközi szerződések és a
nemzetközi jog jogrendszerbeli helyzetéről
154. A 2011. április 25-én kihirdetett és 2012. január 1-jén hatályba lépő alkotmány több pontjában tartalmaz
közvetlen utalást a nemzetközi jogra, illetve a nemzetközi szerződésekre.
Az 1949. évi XX. törvény rendszerváltozás utáni 7. § (1) bekezdése bizonyos módosításokkal ugyan, de
lényegében visszaköszön az Alapvetés Q cikkének (2)-(3) bekezdésében:
36
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
„Q) cikk (2) Magyarország nemzetközi jogi kötelezettségeinek teljesítése érdekében biztosítja a nemzetközi jog
és a magyar jog összhangját.
(3) Magyarország elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait. A nemzetközi jog más forrásai
jogszabályban történő kihirdetésükkel válnak a magyar jogrendszer részévé.”
Ez a megfogalmazás a korábbi 7. § (1) bekezdésének felemás, szinte monistaként kezdődő és dualistaként
befejezett megfogalmazása (lásd n° 148.) helyébe – a két tagmondatot két önálló mondatra bontva, nyelvi
értelmezésben, egy olyan megoldást tett, amely a generális adopció és a dualizmus egymással jobban
összeegyeztethető technikájára épít. Azaz a nemzetközi szokásjog és az úgynevezett általános jogelvek – az
alkotmány erejénél fogva – eleve a belső jogrend integráns részét képezik, míg a magyar állam által megkötött
nemzetközi szerződések, bizonyos (de nem európai uniós) nemzetközi szervezeteknek Magyarországot is
kötelező, normatív határozatai, mindenekelőtt a Biztonsági Tanács szankciós típusú határozatai (lásd n° 152.,
339., 1191.) magyar jogszabályban való kihirdetésükkel válnak jogrendünk – a jogalkalmazó által is
alkalmazandó – részévé.
Vélhetően az Alkotmánybíróság joggyakorlata hosszabb-rövidebb időn belül választ ad arra, hogy mindabból,
ami a nemzetközi jog szabályai szerint még szintén a nemzetközi jog forrásának minősül (például az egyoldalú
állami aktus [lásd n° 332.]), melyeket és milyen feltételek mellett kell a Q. cikk (3) bekezdés szerint belső
jogszabályként is kihirdetni. Ennek fontossága bizonyos típusú fenntartások (lásd n° 220-229.) esetében is
felmerülhet, mindenekelőtt akkor, amikor a fenntartás vállalt szerződési kötelezettség hazai anyagi
érvényesíthetőségének korlátozására irányul: ilyenek lehetnek az emberi jogi egyezményekhez fűzött
fenntartások (lásd n° 659.). Ezek egyébként az utóbbi időben – és a 2005. évi L. törvény óta ex lege – a
kihirdető jogszabály részeként kihirdetésre kerültek (lásd n° 153.). Az egyéb jogforrások közé sorolható
méltányosság (lásd n° 346.) igen közel áll a civilizált nemzetek által elismert általános jogelvekhez (lásd n°
327), sőt sok szerző egyenesen azok egyikének tekinti, és részben ezért, részben általános jellege miatt aligha
fog felmerülni az önálló kihirdetés szükségessége.
A nemzetközi szerződésekre való utalás többször szerepel még ezek kötelező hatályának elismerésére
vonatkozó szabályok gyanánt [Alaptörvény 1. cikk (2) bekezdés d) pont, 9. cikk (4) bekezdés a) pont, 22. cikk
(1) bekezdés], illetve úgy, hogy a nemzeti jogszabálytól való eltérés lehetőségére hívja fel a figyelmet az
Alaptörvény [XXVIII. cikk (5)- (6) bekezdés, 45. cikk (1)-(2) bekezdés]. Emellett továbbra is megjelenik az
Alkotmánybíróság hatásköreit illetően [24. cikk (2) bekezdés f) és (3) bekezdés c) pontjában], valamint az 1949.
évi XX. törvény 2/A. §-ának európai uniós – az ún. szuverenitástranszfert alkotmányosan megalapozó –
klauzuláját az Alapvetés E) cikkében újraíró (2) és (4) bekezdésében is, amely üdvözlendő fejleményként a (3)
bekezdésében az uniós jog alkotmányjogi helyzetére vonatkozóan is próbál fogódzót adni.
2.5. 5. A nemzetközi jog funkciója, jellemzői és
tanulmányozásának értelme
155. A nemzetközi jog funkcióját sokan meghatározták már, sok hasonlósággal és bizonyos különbségekkel. A
magunk részéről olyan definíciót javasolunk, miszerint a nemzetközi jog az államok által kialakított és a többi
nemzetközi jogalany közreműködésével fejlesztett olyan közös jogrendszer, amely az államok és bizonyos
esetekben a nemzetközi jog egyéb alanyai számára jogokat biztosít és rájuk kötelezettségeket ró, magatartásukat
jogi keretek közé szorítja. A nemzetközi jog rendszerének alapvető jellemzője, hogy az egymástól földrajzilag
vagy nyelvileg különböző emberi közösségekből képződött, viszonylag kevés számú résztvevő olyan egyensúlyt
alakít ki, ami hatalmi monopólium hiányában, dinamikus formában ösztönzi tagjait egymás irányában, illetve a
közösség egészének érdekében saját szabadságuk jogi értelemben vett korlátozására. Emellett azonban az
államok formális, jogi értelemben vett egyenlősége nem feledtetheti, hogy az érdekérvényesítés szempontjából
sohasem lesz egyenlő helyzetben – és főleg nem egymással szemben – egy nagyhatalom és egy apró állam.
(Igaz, ez utóbbi esélyeit esetleg jelentősen javíthatja a részvétel több állam együttműködési formációjában.) A
nemzetközi jog szerinti mozgásszabadság tényleges kihasználhatóságát a gazdasági potenciál, a társadalmi
kohézió és az államstruktúra elemeinek összehangolt működése jelentősen befolyásolja.
A nemzetközi jog közös jogrendszeri léte nem jelent egységességet. Az államot terhelő konkrét nemzetközi jogi
kötelezettségek jelentős mértékben eltérhetnek, alapvetően annak alapján, hogy melyik állam milyen
szerződésben és abban milyen mélységben részes. Emellett vannak közös elemek, részben a történelmi fejlődés
alapján (szokásjog), részben a jus cogens / erga omnes normák megjelenése miatt, részben pedig a tudatos
egységesítő szabályozás és annak egyetemes elfogadása miatt. Mindemellett a regionális közösségek, politikaiideológiai-gazdasági tömörülések tagállamainak nemzetközi jogi kötelezettségei nyilván az átlagosnál jobban
37
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
emlékeztetnek egymásra, mód van regionális szokásjog és regionális szerződéskomplexum kialakítására is. A
nemzetközi szervezetek megjelenése, azok önálló fellépési lehetőségei tovább árnyalják ezt a jelenséget. A
történelmi fejlődés pedig egyszerre hordozza bizonyos nemzetközi jogi elemek hasonlóságát, illetve
alkalmazásuk folyamatosságát, másrészt pedig a történelmi koroknak megfelelően változhat bizonyos
intézmények alkalmazása vagy jogszerűségük megítélése. Ez történt például a fegyveres erőszak
alkalmazásának jogával, az ún. jus ad bellummal (lásd n° 481-482.). Akárcsak a belső jog esetében, a
nemzetközi jog viszonylatában is kimondható, hogy szabályainak alkalmazhatósága meghatározó jelleggel függ
attól, hogy a jogalanyok a szabályokat megkerülhetetlennek vagy legalább hasznosnak, hosszabb távon
érdekükben állónak tekintsék. Ennek az általános jogi tételnek az elfogadása magyarázza a szabályok
stabilitásának és metamorfózisának tapasztalhatóságát.
156. A nemzetközi jogi szabályozásba való belebocsátkozás alapvető célja mindig is az volt, hogy az állam
elősegítse saját érdekeinek érvényesítését. Ez ma is így van, de a politikai-katonai érdekek mellett a gazdasági,
kereskedelmi, közlekedési, egészségügyi előnyök sokkal fontosabbá váltak, az ezeken a területeken való
együttműködés biztonságosabbá teszi az állam hátországát, elősegíti gyarapodását, védekezését a természeti
katasztrófákkal szemben. Az állami érdekérvényesítés fontossága mellett mindig is találkozhattunk a szabályok
kényszerű elfogadásának jelenségével, de még egy vesztes háború utáni, súlyos következményeket hordozó
békeszerződés is jobb, mint a végtelen megszállás, kifosztás. A történelem során a békeszerződés igen gyakran
az időnyerés célját is szolgálta, a felkészülést a visszavágásra. Szintúgy történelmi tapasztalat, hogy a
rákényszerített szerződések is hordoztak sok olyan elemet, amelyek utóbb egyéb nemzetközi szerződésekbe
beépülve civilizációs sikereknek minősíthetők (a vallásszabadság, az emberi jogok, a kisebbségvédelem
biztosítása, a hátrányos megkülönbözetés tilalma, a szabad kereskedelem akadályainak elhárítása stb.). A
jogállamiságot óvó különböző nemzetközi jogi biztosítékok elfogadása a tapasztalatok szerint közép- és hosszú
távon a társadalom fejlődőképesebbé, erősebbé, innovatívabbá válását szolgálja.
157. A nemzetközi jog nem elvont ideál, nem kategorikus imperatívusz, hanem élő jogszabályrendszer, amelyet
alanya követ, alakít, ugyanúgy saját érdekeinek érvényesítésére törekedve, mint ahogyan a belső jogban a
vállalkozó is jó szerződéseket köt, teljesíti vállalásait és kötelezettségeit, megtalálja a kiskapukat, mindezt azért,
hogy cége prosperáljon. A polgár saját mindennapi ügyleteiben olcsón akar vásárolni, drágán akar eladni, saját
javára érvényesíti a kellékszavatossági igényt, bíróságra megy peres ügyeivel, rossz tetteiért a felelősséget jogi
eszközökkel akarja csökkenteni. A nemzetközi élet, a nemzetközi jogi kapcsolatok is erre emlékeztetnek, a
nemzetközi jog alanya a nemzetközi jogot ebben az értelemben használja és hasznosítja.
158. Az állam tehát alapvetően saját érdekeit nézi, amikor döntést hoz arról, hogy kezdeményez-e egy bizonyos
nemzetközi szerződést, belép-e bizonyos létező nemzetközi szerződésrendszerbe. Szintén a saját érdekeit nézi,
amikor döntést hoz arról, hogy benne marad-e vagy kilép abból. A nemzetközi szerződéskötési folyamat, illetve
a szerződések megszűnésének tanulmányozása során szembeötlően sok az olyan intézmény, amelyek célja az
állami érdek biztosítása. Hiszen ha az államnak nem érdeke részt venni egy nemzetközi szerződésben, akkor
igen-igen kivételes az az eset, amikor rá lehet kényszeríteni annak elfogadására. Az állami érdek nem csak és
nem feltétlenül egy konkrét szerződésben való részvételben jelenik meg, megjelenhet egy nagyobb rendszerben
való részvétel összefüggéseiben is, ahol egy-egy terhet kiegyenlít egy másik, arra tekintettel kötött szerződésből
fakadó előny. Az állami érdek jelenik meg a nemzetközi jog követésében éppúgy, mint megsértésének egyes
formáiban vagy éppen a megsértés vállalásában. A nemzetközi jogi tanulmányoknak értelemszerűen nem
feladatuk a nemzetközi szerződés megsértésére való buzdítás, a cél éppen ellentétes ezzel. De szó lesz majd a
nemzetközi jog megsértése miatti felelősség alóli bizonyos kimentési okokról (lásd n°1013-1027.), mint amilyen
például a represszália, a végszükség, a szükséghelyzet. Ugyanúgy állami érdek lehet egy másik állam bevitele
egy adott nemzetközi jogi koordináta-rendszerbe, hogy az ne jelentsen katonai vagy újabban például
környezetvédelmi veszélyt. Saját állami érdek az is, hogy egy másik állam tartsa magát kötelezettségeihez.
Egybeeshet számos állam vagy akár a nemzetközi közösség összes államának az érdeke is, ez nyilvánul meg
mindenekelőtt a jus cogens / erga omnes normákban.
159. Megfigyelhető – és bizonyos mértékig természetes –, hogy az államoknak külpolitikai magatartásukban a
nemzetközi jog nem azonos erősségű vonatkoztatási pontot jelent. A nemzetközi jog alapvetően az egyenrangú
és egymással többé-kevésbé összemérhető erejű államok számára kézenfekvő fogódzó: a nagy birodalmak
mindig is idegenkedéssel tekintettek mindarra, ami korlátját jelentené abszolút hatalmuknak. Ez főként a
számukra kardinális fontosságú kérdésekben tapasztalható, de másod-, harmadrangú kérdésekben, az
együttműködés technikai kérdéseiben ők is következetesen kötődnek a nemzetközi jog szabályaihoz. Ez is
magyarázza, hogy a nemzetközi jogi szabályok – a belső jogiakkal összevetve – sokkal inkább specifikusak,
mintsem általánosak. A XX. század történelmi tapasztalata, hogy a büntetlenségben való hit nem igazolódott:
menetrendszerűen sor került arra – sajnos természetesen jelentős késésekkel –, hogy a bűnösök ténylegesen
vagy erkölcsileg bűnhődjenek, a tiltott fegyverek alkalmazása gyakran okozott súlyos egészségkárosodást az azt
38
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
alkalmazó haderő katonáinál, a nemzetközi jog és az ENSZ figyelmen kívül hagyásával indított akciók vezetői
pedig nemegyszer utóbb maguk igényelték a szervezet bekapcsolódását, a nemzetközi jog egyes intézményeinek
korábban elutasított működtetését.
160. A nemzetközi jog folyamatos fejlődése mellett ugyanakkor megfigyelhető, hogy bizonyos időszakonként
szükség van a kapcsolatrendszer átgondolására, az axiómák megerősítésére vagy éppen (részben) új koordinátarendszer kijelölésére. Így a harmincéves háborút lezárva a vesztfáliai Osnabrückben és Münsterben 1648-ban
megkötött békék valójában az invesztitúraháborúk nyomán kialakult kompromisszum, az 1122. évi wormsi
konkordátumban szimbolizált megoldás, a pápaság és a Német-római Birodalom közötti hatalommegosztáson
alapuló egyensúly helyébe állítottak a kor követelményeihez jobban illő, a sok egyenrangú, szuverén állam
mozgásszabadságát és reálpolitikai érdekérvényesítését elismerő rendszert. Az 1814-1815. évi bécsi
kongresszus az európai nagyhatalmak (az Európai Koncert) vezető szerepét rögzítette, az 1919-1920. évi
versailles-i konferencia pedig egy általános hatáskörű nemzetközi szervezetre (a Nemzetek Szövetségére) bízta
a világháború után kialakított új egyensúly felügyeletét, egyszersmind jelentősen csökkentve az állami
szuverenitás korábban abszolútnak tekintett terjedelmét. Az 1945-ös San Franciscó-i értekezleten életre hívott
Egyesült Nemzetek Szervezete a II. világháború győztes antifasiszta koalíciójának domináns szerepét próbálta
összeegyeztetni a szuverenitás újabb korlátaival és az együttműködés spektrumának kiszélesítésével. Az
ezredfordulón egyre érezhetőbb az abból eredő feszültség, hogy az 1945-ös koordináta-rendszer sok mindenben
már nem felel meg a mai igényeknek, ugyanakkor nincs meg sem a politikai kényszer, sem a politikai akarat a
globális koordináták újrarendezésére. A katonailag, gazdaságilag meghatározó szerepet játszó Amerikai
Egyesült Államok érzékelhetően terhesnek érez több létező, axiomatikusnak tekintett szabályt, ugyanakkor –
mint a történelmi nagybirodalmak – a nemzetközi jogot saját érdekeinek támogatása függvényében szereti
szemlélni. Mindezt árnyalja, hogy az Amerikai Egyesült Államok joggal hivatkozhat arra, hogy a nemzetközi
jog számos modern intézménye amerikai kezdeményezésre, a korábbi intézmények és tételek tagadásával jelent
meg s igazolta fontosságát. (Erre példa többek között az egykori Nemzetek Szövetsége, a differenciált
semlegesség, a tengerjogban a kontinentális talapzat, a nemzetközi pénzügyi együttműködés, a világűrjog
bizonyos elemei.)
161. Magyarország méretei, földrajzi, gazdasági helyzete, katonai-politikai befolyása olyan – akárcsak a
nemzetközi közösség államai túlnyomó részének –, hogy rá van utalva a nemzetközi jog védelmére, annak
igénybevételére. A magyar érdekek a nemzetközi jog mentén érvényesíthetők: a nemzetközi kötelezettségek
végrehajtásával és végrehajtatásával, a nemzetközi szerződésekbe való belépéssel, újak megkötésével, a nem
megfelelő szerződésekből való kilépéssel.
162. A nemzetközi jog magyarországi oktatásának célja annak elérése, hogy a hallgató – mint majdani
jogalkalmazó – otthonosan mozogjon a nemzetközi jog alapintézményeiben. A cél tehát nem kizárólag majdani
diplomaták képzése, hanem annak tudatosítása, hogy a köztisztviselő, bíró, ügyész, ügyvéd, jogtanácsos is
kerülhet olyan helyzetbe, hogy nemzetközi szerződést kell értelmeznie: tudnia kell tehát megállapítani a magyar
államot terhelő általános és különös nemzetközi jogi kötelezettségek eredetét és konkrét jogforrását, a
kötelezettségeket végrehajtania, a jogokat érvényesítenie kell.
2.6. 6. Közjogi és magánjogi jellemzők és technikák a nemzetközi
jogban
163. A nemzetközi jog (hosszabb elnevezéssel a nemzetközi közjog) egyszerre mutat közjogi jellemzőket és
kontraktuális, civiljogi elemeket. A közjogi elemek jellemzően mutatkoznak meg mind a szerződési, mind a
szokásjogi eredetű nemzetközi jogszabálynak a belső joggal szembeni pozíciójában, a jus cogens / erga omnes
normákban, a nemzetközi jogi felelősségben, a nemzetközi büntetőjogban, a hadviselés szabályaiban stb. A
civiljogi hasonlóságokat tetten érhetjük a többi között a nemzetközi jog szerződési létrejöttében, a szerződések
érvénytelenségének, értelmezésének és megszűnésének számos kérdésében, a választottbíráskodásban, a
nemzetközi jogszabályok kikényszerítésének bizonytalanságaiban.
164. A nemzetközi jog, mint már említettük, az állami érdekek érvényesítésének eszköze. Az érdekek az állami
és társadalmi élet számos szféráját érinthetik, például az állategészségügy, árvízvédelem, kereskedelmi
kapcsolatok, határokon átnyúló helyhatósági együttműködés legkülönbözőbb kérdéseit. Ha a szerződés tárgya
nem a szuverenitás alapvető fontosságú elemeit érinti, hanem csupán egyszerű technikai kérdéseket, akkor a
nemzetközi szerződés igen gyakran csak hordozó eszköze az egyéb jogágakba tartozó szabályozásnak. Ennek
megfelelően az államok köthetnek megállapodásokat a nemzetközi magánjogba, bankjogba vagy egyéb
területekbe tartozó kérdésekben: ezek a szerződések formájukat és a végrehajtásért való felelősséget illetően
nemzetközi jogi természetűek, érdemben azonban belső jogi tartalmat hordoznak.
39
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELSŐ RÉSZ │ A NEMZETKÖZI
JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE
165. Egy szerződés attól nemzetközi szerződés, hogy szerződéskötési képességgel bíró nemzetközi jogalanyok,
azaz gyakorlatilag államok, nemzetközi szervezetek, esetleg a Szentszék vagy a híres Máltai Lovagrend kötik. A
kormányok, miniszterek országonként számos, a média számára hálás fényképtémát kínáló megállapodást írnak
alá multinacionális társaságokkal, bankokkal, idegen államok nagyberuházóival, sportszövetségekkel: ezek
kontraktuális jellegük, formai hasonlóságaik dacára nem tartoznak a nemzetközi jogba, mivel a szerződő felek
egyike nem nemzetközi jogalany. Így ezekkel a szerződésekkel a nemzetközi jog nem tud mit kezdeni, ezek
értékelése, elemzése az adott ország belső jogának feladata. (Egyes országokban ezeket inkább a közigazgatási
szerződések analógiájára kezelik, másutt inkább magánjogi jellegűnek tekintik.) Hasonlóképpen nem
nemzetközi jogi szerződések a különböző országokban működő kormányok, miniszterek, minisztériumok,
főhatóságok közötti politikai tartalmú megállapodások, illetve azok, amelyekben az államok nem nemzetközi
jogi kötelezettségeket és jogokat kívánnak statuálni. Ezeket a magyar államigazgatási zsargonban igen
helytelenül tárcaközi megállapodásnak nevezett kontraktusokat a nemzetközi jog azonban mégsem hagyja
teljesen figyelmen kívül, amennyiben például egy másik, de egy igazi nemzetközi szerződéssel összefüggésbe
hozhatóak, azok végrehajtási, értelmezési eszközének tekinthetők.
40
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
3. fejezet - MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
1. III. FEJEZET – A nemzetközi szerződések joga
1.1. 1. A nemzetközi jog jogforrási rendszere
166. A nemzetközi jog sajátosságainak tárgyalása során röviden már érintettük a jogforrások kérdését. Itt csak
utalunk arra, hogy a belső jogban, a különböző belső jogi jogágakban a jogforrási rendszer nemcsak magától
értetődő, de rendszerint valamilyen jogszabályban (alkotmány, polgári és büntető törvénykönyvek, munka
törvénykönyve stb.) tételesen felsorolásra is került. Ezzel szemben a nemzetközi jogban nem lehet felmutatni
egy egyértelmű, mindenki vagy legalábbis minden állam által egy egyedi, közös aktusban elfogadott jogforrási
katalógust. A nemzetközi jog történetéből is következően afelől nem volt és nincs kétség, hogy a szerződések és
a szokásjog szükségképpen a nemzetközi jog forrásai közé tartoznak, ugyanakkor bizonytalanság mutatkozott
azon a téren, hogy e kettőn kívül vannak-e vagy lehetnek-e forrásai a nemzetközi jognak. Tény, hogy sem igény,
sem lehetőség nem mutatkozott arra nézve, hogy a nemzetközi jogközösség tagjai egyszer s mindenkorra
megállapodjanak a nemzetközi jog forrásainak felsorolásában. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének
viszonyítási pontok a nemzetközi jog forrásainak meghatározásához.
167. A nemzetközi jog forrásait illetően, akárcsak más jogágakban, élhetünk az anyagi és az alaki jogforrások
közötti különbségtétel módszerével. Az anyagi források itt is azok a társadalmi erők, szükségletek és viszonyok,
amelyekre épülve a jogilag releváns normák elfogadásra kerültek, az alaki jogforrások pedig maguk a konkrét
normák és normacsoportok, amelyek alapján a viszonyok megítélhetők, amelyekre alapozva a jogalkalmazó
meghozhatja döntését.
168. A tudomány úgy tartja, hogy elsőként az 1907. évi hágai békekonferencián történt arra kísérlet, hogy
egyetemes érvénnyel a bírói döntéshez szükséges forrásokat, azaz végső soron jogforrásokat soroljanak fel. Az
1907. évi XII. hágai egyezmény 7. cikke a Nemzetközi Zsákmánybíróságról a következőképpen rendelkezett:
„Ha a megoldandó jogi kérdést a zsákmányoló és a vitában részes hatalom (vagy a vitában álló egyén állama)
között hatályos egyezmény írja elő, a Bíróság az említett egyezmény rendelkezéseinek megfelelően dönt. Ha
nincsenek ilyen rendelkezések, a Bíróság a nemzetközi jog szabályait alkalmazza. Ha általánosan elismert elvek
nincsenek, a Bíróság az igazságosság és a méltányosság általános elvei alapján dönt.” A Nemzetközi
Zsákmánybíróság statútuma azonban sohasem lépett hatályba, s a jogtudomány meglehetősen egységesen úgy
értelmezte a kellő számú ratifikáció elmaradását, hogy az államok nem értettek egyet azzal, hogy hierarchikus
sorrendet állítottak fel a Nemzetközi Zsákmánybíróság statútumának szövegezői a szerződés, a szokásjog és az
általános jogelvek között, illetve hogy ab ovo lehetségesnek tartották a pozitív jog hiányában való döntés
lehetőségét.
169. Az Állandó Nemzetközi Bíróság 1920-ban elfogadott statútumának 38. cikke szerint:
„A Bíróság alkalmazza:
a) azokat az általános vagy különös nemzetközi egyezményeket, amelyek a vitában álló államok által
kifejezetten elismert jogszabályokat állapítottak meg;
b) a nemzetközi szokást, mint a jog gyanánt elismert általános gyakorlat bizonyítékát;
c) a művelt nemzetek által elismert általános jogelveket;
d) az 59. cikk rendelkezéseinek fenntartása mellett a bírói döntéseket és a különböző nemzetek legkiválóbb
tudósainak tanítását, mint a jogszabályok megállapításának segédeszközeit.
2. Ez a rendelkezés nem érinti a Bíróságnak azt a jogát, hogy a felek megegyezése esetében valamely ügyet ex
xquo et bono döntsön.”
170. A Nemzetközi Bíróság 1945-ös statútuma 38. cikkének bevezetése ennél valamivel bővebb, de maga a
felsorolás változatlan: „A Bíróság, amelynek az a feladata, hogy az eléje terjesztett viszályokat a nemzetközi jog
alapján döntse el, eljárásában alkalmazza.”. Annak ellenére, hogy szövegszerűen tulajdonképpen csak arról van
41
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
szó, hogy a nemzetközi bíráskodás legfontosabb fóruma mit tekint irányadónak a maga számára, a szakirodalom
úgy értelmezte, hogy a felsorolást – bizonyos, az alább ismertetendő megszorításokkal – a jogforrási rendszer
tisztázásához is fel lehet használni. Az világos, hogy vannak benne olyan elemek (jelesül a bírói döntések és
legkiválóbb jogtudósok tanításai), amelyek nem minősülnek jogforrásnak, és hiányzanak a felsorolásból
bizonyos jogforrások, mint például az egyoldalú állami aktusok és bizonyos nemzetközi szervezetek bizonyos
szerveinek bizonyos határozatai. Emellett a méltányosság önálló említésének szükségessége mellett is hozhatók
fel érvek. Így viszont az is látható, hogy a 38. cikk nem a benne foglalt felsorolás miatt megkerülhetetlen,
hanem azért, mivel a Nemzetközi Zsákmánybíróság statútumától eltérően egyenrangú jogforrásként fogja fel a
szerződést és a szokásjogot.
171. Sokáig megkérdőjelezhetetlen axiómának számított, hogy a források közötti hierarchia statuálása elméleti
tévedés volt. Újabban azonban már mintha árnyaltabbá válna ez a nyolc évtizeden át stabil értelmezés.
Figyelemre méltó, hogy a XX. század végén több nemzetközi bíróság alapítóokmánya is olyan
megfogalmazásokat hordoz, amelyek eltérnek a Nemzetközi Bíróság statútumának 38. cikkében foglaltaktól.
Van olyan, amelyik megkerüli a felsorolást, mint például az 1992-es stockholmi európai egyezmény a
békéltetésről és a választottbíráskodásról, és nem sorolja fel a jogforrásokat, illetve azokat a forrásokat, amelyek
alapján megállapítható lenne az alkalmazandó jog. A stockholmi egyezmény 30. cikke lakonikusan utal csak
arra, hogy az európai választottbíróság feladata, hogy a nemzetközi jognak megfelelően döntse el azokat a
vitákat, amelyeket elébe terjesztenek, azaz tulajdonképpen a Nemzetközi Bíróság statútuma 38. cikkének
bevezető mondatát idézi, elhagyva azonban a forrásokra utaló problematikus felsorolást.
172. A Nemzetközi Tengerjogi Bíróság az ENSZ tengerjogi egyezménye (Montego Bay-egyezmény) 293. cikke
és az előbbi statútumát jelentő VI. melléklet 38. cikke értelmében alkalmazza a tengerjogi egyezményt és a
nemzetközi jognak az egyezménnyel nem összeegyeztethetetlen egyéb szabályait, valamint az ún. tengerjogi
hatóság szabályait, szabályzatait, és a felek kérésére ex aequo et bono is eljárhat (lásd n° 1328-1330.).
173. Még meglepőbb, hogy az 1998. évi római diplomáciai konferencián elfogadott és immár hatályba lépett
egyezmény, a Nemzetközi Büntetőbíróság statútuma (lásd n° 749-763.) az 1907-es Nemzetközi
Zsákmánybíróság statútumára emlékeztetően hierarchikus sorrendet állít fel, amikor 21. cikkében megszabja,
hogy mit alkalmazhat a testület ítélkezési gyakorlata során:
„a) elsősorban a jelen statútumot, a Bűncselekmények elemeit és az Eljárási és bizonyítási szabályzatot,
b) másodsorban, amennyiben arra szükség van, az alkalmazandó szerződéseket és a nemzetközi jog elveit és
szabályait, ideértve a fegyveres összeütközések nemzetközi jogában felállított elveket,
c) ezek híján, a világ különböző jogrendszereit tükröző nemzeti törvények alapján a Bíróság által kiemelt
általános jogelveket (...)”.
174. Az újabb nemzetközi bírósági statútumokban tehát érdekes módon ismét egy hierarchikus megközelítés
jelenik meg. Mivel azonban ezeknek a bíróságoknak a joghatósága nem a nemzetközi jog egészére terjed ki,
hanem csak bizonyos szférákra, így a nemzetközi jog elmélete továbbra is kitart a szerződések és a szokásjog
egyenrangúsága mellett. A kodifikált szokásjogot illetően ezt a Nemzetközi Bíróság ítéletei is alátámasztják.
„Semmi sem igazolja annak állítását, hogy amikor a nemzetközi szokásjog a szerződési jogéival azonos
szabályokba rendeződik, ezáltal fel is váltódna úgy, hogy önálló létezése a továbbiakban megszűnne” (CIJ:
Nicaraguai és ellene irányuló katonai és félkatonai tevékenységek ügye, 1986. június 27. Rec., 1986, 95. o.).
1.2. 2. A nemzetközi szerződések definíciója és tipológiája
175. Mi minősül nemzetközi szerződésnek? Definícióként azt mondhatjuk, hogy a nemzetközi jog alanyai közül
a szerződéskötési képességgel bírók által kötött akár írásbeli, akár szóbeli megállapodás, elnevezésétől
függetlenül, amelynek célja, hogy nemzetközi jogi jellegű jogokat és kötelezettségeket keletkeztessen.
176. A nemzetközi szerződések jogának kodifikációja azonban nem fogja át a teljes szerződési anyagot. A
leghíresebb, 1969. évi bécsi egyezmény a szerződések jogáról az államok között írásban kötött szerződéseket
szabályozza (nem tartották ugyanis anynyira egybevágónak, kiérleltnek a szóbeli szerződések gyakorlatát, hogy
azt ugyanebbe a szerződésbe foglalják), az 1986. évi bécsi egyezmény pedig az államok és nemzetközi
szervezetek közötti, illetve a nemzetközi szervezetek egymás közötti szerződéseinek jogával fedné le a
szerződések másik tipikus területét. Mindkettő hatálybalépése elhúzódott, s jóval több részese van az 1969. évi
egyezménynek, mint az 1986. évinek. De még így is kimaradnak bizonyos területek, amelyekre vonatkozóan a
szabályokat gyakorlatilag analógia alapján, de mutatis mutandis vezethetjük le az 1969. évi bécsi
42
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
egyezményből, mint például a ma már humanitárius funkciót végző egyes lovagrendek közül a Máltai
Lovagrendnek vagy a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának az államokkal kötött megállapodásait érintőket.
177. Nem minősül nemzetközi szerződésnek az a kontraktuális megállapodás, ahol az egyik fél (illetve egyik
sem) nem nemzetközi jogalany. A nemzetközi jog így nagyvonalúan az államok belső jogára bízza, hogy
minősítsék az állam és egy multinacionális társaság vagy pártok, szakszervezetek, érdekszövetségek,
sportegyesületek, esetleg a helyi önkormányzatok határokon átnyúló megállapodásait. Más kérdés, hogy a helyi
önkormányzatok határokon átnyúló kapcsolatait illetően ugyanakkor az Európa Tanács keretén belül az államok
nemzetközi szerződéseket kötöttek az együttműködés elősegítésére és a hasonló típusú szabályozásra.
178. Fontos kritérium, hogy a megállapodás nemzetközi jogi jog és kötelezettség keletkeztetésére irányuljon: az
államok közötti nem jogi természetű megállapodás (minden formális hasonlósága dacára) nem minősül
nemzetközi szerződésnek a nemzetközi jog értelmében (ez inkább politikai szándéknyilatkozat, egyeztetett, nem
szerződési természetű aktus, soft law stb.).
179. Az elnevezés nem meghatározó jellegű, ugyanakkor mégis van jelentősége megválasztásának. Vannak
olyan elnevezések, amelyek bizonyos típusú nemzetközi szerződésekre vannak fenntartva, s vannak olyanok is,
amelyek környezetüktől, esetleg elfogadásuk történelmi korszakától, de főleg magától a dokumentum
tartalmától függően, hol nemzetközi szerződésként, hol egyéb, nem szerződési természetű dokumentumként
használtatnak. A leggyakoribb elnevezések a következők: szerződés (treaty/ traité) elnevezést kapott a NATO és
a Varsói Szerződés. Az európai integráció alapító szerződései (az Európai Szén- és Acélközösséget az 1951. évi
párizsi szerződés, az Európai Gazdasági Közösséget és az Európai Atomenergia Közösséget az 1957. évi római
szerződések hozták létre), illetve egyes módosító szerződéseik (Maastricht, Amszterdam, Nizza stb.) maguk is
szerződés elnevezést kaptak. Egyezménynek (convention) rendszerint a részletes, kodifikációs szerződéseket
(1961. évi bécsi egyezmény a diplomáciai kapcsolatokról, 1963. évi bécsi egyezmény a konzuli kapcsolatokról,
1969. évi bécsi egyezmény a szerződésekről stb.) nevezik, de az emberi jogi vonatkozású szerződések is
esetenként ilyen nevet kaptak (1950. évi Emberi jogok európai egyezménye, 1969. évi Emberi jogok Amerikaközi egyezménye, 1907. évi hágai és 1949. évi genfi egyezmények a hadviselésre vonatkozó szabályokról). Az
Európa Tanács keretei között végzett jogharmonizálás során elfogadott nemzetközi szerződések túlnyomó része
egyezmény elnevezést visel. A keretegyezmény (framework-convention, outline-convention / convention-cadre)
olyan szerződés, amely inkább csak bizonyos főbb vonalait kívánja szabályozni egy adott kérdéskörnek, s a
részletek szabályozásában nagy mozgásszabadságot ad az államoknak. Megállapodáson (agreement/accord)
rendszerint kisebb horderejű, illetve egy bizonyos kérdést nem túl hosszú időre szabályozó szerződést értünk –
ami adott esetben több évtizedes élettartamot is jelenthet, mint a GATT (1974. évi Általános Vámtarifa és
Kereskedelmi Megállapodás) esetében. Ma már ritkábban használják a nyilatkozatot (declaration/déclaration)
szerződések elnevezésére (1868. évi szentpétervári deklaráció a hadviselés során betartandó bizonyos
szabályokról). A jegyzőkönyv (protocol/protocole), ha szerződési értelemben használják, gyakran egy már
létező egyezmény kiegészítését szolgálja. Egyezségokmány (covenant/pacte) elvben magasztosabb tartalmú
kötelezettségvállalást jelent: ezt a nevet viselte a két világháború közötti Nemzetek Szövetsége
Egyezségokmánya vagy a már említett Briand-Kellogg-paktum az erőszakról, de az ENSZ két, 1966. évi emberi
jogi tartalmú szerződése is. Szintén ünnepélyes, elveket is deklaráló tartalmú szerződés a charta (charter/charte):
az ENSZ Alapokmánya is ezt az elnevezést kapta, az Európa Tanács keretein belül pedig az 1961. évi Európai
Szociális Charta, illetve az 1992. évi Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartája a gazdasági és
szociális jogok, illetve a kisebbségi nyelvhasználat területén rögzíti az államok kötelezettségeit. A statútum
(statute/statut) rendszerint nemzetközi szervezet, főleg nemzetközi bíróságok alapokmányát jelenti, de láttuk,
hogy alapokmány egyéb elnevezést is kaphat. Ma már ritkábban használják szerződés gyanánt az aktát
(act/acte), ilyen volt az 1885. évi berlini Kongó-akta vagy a választottbíráskodás 1928. évi genfi általános
aktája. A kompromisszum (compromise/compromis) a köznyelvben használt fogalomtól eltérő tartalommal bír:
nemzetközi szerződésként egy jogvitának bírói fórum elé viteléről történt megállapodást jelent. A modus
vivendi egy vita végleges rendezéséig az igények fenntartásával kötött ideiglenes megállapodás. A jegyzékváltás
(exchange of notes / échange de notes), ha szerződési értelemben használják, olyan szerződéskötést jelent, ahol
az állami kötelezettségvállalás nem egy, hanem egymással azonos szövegű dokumentumok egymásra tekintettel
történt egyoldalú, párhuzamos kibocsátása. [Így például a guantanamói fogolytáborban fogva tartott személy
magyarországi befogadásáról szóló magyar-amerikai megállapodás tulajdonképpen a két kormány
jegyzékváltása volt, amelyet nálunk a 260/2009. (XI. 25.) Korm. rendelet hirdetett ki (lásd n° 1276.).]
Ajegyzékváltáshoz hasonló tartalma van az ebben az értelemben ma már ritkábban használt levélváltásnak
(exchange of letters / échange de lettres). Az emlékirat (memorandum / mémorandum d'accord),
magatartáskódex (code of conduct/code de conduit) pedig ma már ritkábban jelöl nemzetközi szerződéseket.
Kikopott a használatból az avenant is, amelyet magyarul régen hajóslevélnek is fordítottak – de a
cukorkereskedelemben vállalt bizonyos szerződési kötelezettségek is ezt az elnevezést használják. A
konkordátum (concordat) az Apostoli Szentszéknek egy állammal a katolikus egyház ottani jogi státusáról és
43
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
intézményeiről átfogó, mindenre kiterjedő szerződését jelenti. A Szentszék azonban egyéb elnevezésű
nemzetközi szerződéseket is köthet.
180. A Nemzetközi Bíróság kifejezetten rögzítette, hogy az Egyesült Királyságot és Görögországot kötő
megállapodás egy olyan egységes dokumentumban öltött testet, amely valójában egy „szerződésnek” nevezettre
és egy „nyilatkozatra” bontható (CIJ: Ambatielos ügy, ex. prél., 1952. július 1., Rec., 1952, 42. o.). A
Nemzetközi Bíróság szerint „egy nemzetközi megállapodás különböző formát ölthet és eltérő elnevezések alatt
jelenhet meg” (CIJ: Quatar és Bahrein közötti területi kérdések és tengeri elhatárolás ügye, 1994. július 1, Rec.,
1994, 120. o.). „A terminológia nem döntő elem a nemzetközi megállapodás vagy kötelezettségvállalás
jellegének eldöntésében” (CIJ: Délnyugat-afrikai ügy, ex. prél., 1962. december 21., Rec., 1962, 331-332. o.).
181. Említettük, hogy egyes elnevezések eltérő értelemben is használhatók, és takarhatnak nem szerződési
természetű dokumentumokat is. Így például az agrément/agreement a diplomáciai jogban jelentheti a
misszióvezető kinevezéséhez a fogadó állam előzetes beleegyezését is. A nyilatkozat (declaration/déclaration)
gyakran az államok jogi kötelezettség nélküli, politikai tartalmú akaratnyilatkozatára utal, de az ENSZ
Közgyűlés kiemelkedő fontosságúnak szánt határozatai is ezen elnevezés alatt jelennek meg. Jegyzőkönyvet
(protocol/protocole) vehetnek fel egyes diplomáciai aktusokról, de a szerződések ratifikációs okmányainak
cseréjéről is. Jobb híján szintén jegyzőkönyvnek fordítják a minutes, illetve agreed minutes / proces-verbal
approuvé elnevezésű dokumentumot, amely rendszerint csak tanúsítja az elhangzottakat (például a
szerződéskötés során egy-egy tárgyalási napon vagy héten kifejtetteket vagy egy-egy nemzetközi szervezet
ülésén tett felszólalásokat), de két állam konkrét kötelezettségekről való tárgyalása esetében, ha valóban
formális megerősítés történik, akkor szerződési értékű dokumentummá is emelkedhet. Az államok gazdasági
kötelezettségeit meghirdető ENSZ közgyűlési határozat is charta elnevezést kapott. A szerződéskötési
folyamatban a szerződés véglegesítésének egyik instrumentális lehetőségét záróaktának (final act / acte final)
hívják, s ezt az elnevezést kapta az enyhülés szimbolikus nagy csúcsértekezletén, 1975-ben elfogadott
dokumentum is, amelyet akkor még nem szerződési természetű dokumentumként fogadtak el. A diplomáciai
életben mindennapos érintkezés a jegyzékváltás (exchange of notes / échange de notes), ideértve a diplomáciai
tanácskozások apró-cseprő technikai részleteiben, kísérőprogramjaiban való egyeztetést is. Hasonlóképpen a
levélváltás (exchange of letters / échange de lettres) igen gyakran szerződéskötési szándék nélküli, udvarias
írásos közléseket jelent állam- és kormányfők, miniszterek között. Az emlékirat (memorandum/mémorandum)
gyakran csak az adott állam pozícióját rögzíti egy adott kérdésben, anélkül, hogy az bármiben kötelezhetné a
másik államot.
182. Elnevezésüktől függetlenül a nemzetközi szerződések egymással egyenértékűek. A kétoldalú vagy kevés
számú résztvevővel kötött nemzetközi szerződés ugyanúgy kötelező, mint a regionális szerződés, és az
univerzális szerződés egyiknél sem magasabb értékű. A nemzetközi szerződések között ugyanúgy nincs
hierarchia, mint általában a nemzetközi jog forrásai között sincs. Ettől független kérdés az, hogy a
normakonfliktusok (lásd n° 285-296.) megoldása során találkozunk olyan technikákkal, amelyek egy-egy
szerződést a másik elé helyeznek. A nemzetközi jog csekély számú imperatív normája (jus cogens) viszont
szükségképpen magasabb rendű a közönséges nemzetközi szerződéseknél, és a nemzetközi szervezetek
alapokmányai rendszerint meg kell hogy hirdessék saját maguk elsőbbségét a tagállamok által kötött egyéb
szerződések felett. Így például az ENSZ Alapokmány 103. cikke szerint: „Ha az Egyesült Nemzetek tagjainak a
jelen Alapokmányból folyó és bármely egyéb nemzetközi megállapodásból eredő kötelezettségei
összeütköznének, az Alapokmányból folyó kötelezettségeket illeti elsőbbség.” Ez a Nemzetközi Bíróság
értelmezésében az Alapokmány alapján hozott kötelező erejű biztonsági tanácsi határozatokra is
vonatkoztatható: „minden, az [alábbi] egyezményen alapuló ideiglenes intézkedést el kell utasítani minden
esetben, ha ellentmondana az alperesnek az Alapokmány 25. cikkén alapuló, a Biztonsági Tanács által
meghozott döntésből fakadó jogoknak” (CIJ: Az 1971. évi montreali egyezmény értelmezésének és
alkalmazásainak kérdései, a Lockerbie melletti légi szerencsétlenséggel összefüggésben, ord, 1992. április 14.,
Rec., 1992, 126. o.).
183. Van ugyanakkor értelme a nemzetközi szerződések különböző szempontok szerinti csoportosításának. Így
megkülönböztethetünk ügyintéző (traité-contrat) és normaalkotó (traité-loi) szerződéseket. Kettéoszthatjuk a
szerződéseket úgy is, hogy vannak normatív szerződések és konstitutív szerződések, utóbbiakon a nemzetközi
szervezetek alapokmányait értve. A részesek száma szerint kétoldalú és többoldalú szerződéseket
különböztethetünk meg. Találkozunk egyszerűsített formában kötött nemzetközi szerződéssel és ünnepélyes
formában kötött, azaz ratifikációra szoruló szerződéssel. A szerződő felek jogalanyiságát figyelembe véve
államok, nemzetközi szervezetek, a Szentszék, egyes lovagrendek közötti szerződéseket különíthetünk el, itt
igazi gyakorlati jelentősége tulajdonképpen a szervezetek által kötött szerződések megkülönböztetésének van. E
különbségtételek rendszerint a francia jogi doktrinális megközelítés hagyományainak megfelelően dichotóm
jellegűek, azaz egy-egy szempontot figyelembe véve két csoportra bonthatjuk a vizsgálat tárgyát. E
44
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
különbségtételek annyiban relatívak, hogy előfordulhatnak vegyes típusú nemzetközi szerződések (például az
adott nemzetközi szerződés egyszerre tartalmaz normatív és konstitutív elemeket, hogy csak az ENSZ
Alapokmányát említsük), illetve egy szerződés értelemszerűen több csoportba is bekerülhet. Az ENSZ
Alapokmánya a normáit illetően vegyes természetű, ratifikációra szoruló, multilaterális nemzetközi
megállapodás. A megkülönböztetésnek ugyanakkor vannak praktikus előnyei: a fenntartások
megengedhetősége, a szerződéskötési kötelezettség beállta, az időbeli hatály, esetleg a normakonfliktus
feloldása szempontjából más tartalmúak az egyes csoportok. Ezekre a megfelelő helyeken később kitérünk.
1.3. 3. A nemzetközi szerződések megkötése
184. A nemzetközi szerződés megkötése, mint már utaltunk rá, egyidős az állammal, sőt nagy valószínűséggel
egyes technikai szabályok már az államiság előtti társadalmakban is megjelentek. A szerződéskötés technikai
szabályait a már említett két egyezményben, az 1969. évi bécsi egyezményben és az 1986. évi bécsi
egyezményben kodifikálták, különválasztva az államközi szerződésekre és nemzetközi szervezetekkel kötött
szerződésekre vonatkozó joganyagot. A hasonlóság azonban tagadhatatlanul szembeötlő.
185. Hogy két állam akar-e egy bizonyos nemzetközi szerződést megkötni, ez alapvetően nem jogi kérdés,
hanem diplomáciai, katonai, gazdasági, egészségügyi stb. szükségletek kielégítését célzó, szuverén döntés. Ha a
döntés pozitív, azaz két (vagy több) állam úgy ítéli meg, hogy kívánatos szerződést kötniük, akkor viszont
szükségképpen követni fognak bizonyos igen régóta érvényesülő és az esetek java részében praktikus
szabályokat.
186. Az első kérdés mindenféleképpen az, hogy ki járjon el az állam (illetve a szerződéskötő jogalany) nevében.
Ezt az államok alkotmányai és hagyományai viszonylag hasonló módon rendezik, s erre a hasonlóságra
alapították megközelítésüket a bécsi egyezmények is. Az államfő mindig is rendelkezett ilyen jogosítvánnyal,
ugyanakkor már a Ramszesz-Hattusilis-szerződésben is találunk utalást arra, hogy azt voltaképpen
meghatalmazottak tárgyalták le. Ahogyan egyre közelebb kerülünk korunkhoz, úgy tapasztalhatjuk, hogy az
államfő érdemben nem vesz részt a szerződés szövegének kidolgozásában, hanem a meghatalmazottak által
elkészített szöveget ellenőrzi és fogadja el. Az államfői szerződéskötés kapcsán a bécsi egyezmények
ugyanakkor nem foglalkoztak azzal a kérdéssel, amikor hazai alkotmánya az államfőnek (parlamentáris
monarchiában vagy „gyenge” közjogi státusú elnök egy köztársaságban) érdemi önálló jogokat nem biztosít, s
fontos lépéseit eleve miniszteri ellenjegyzéshez köti. (A hazai alkotmány durva megsértése legfeljebb
érvénytelenségi okként merül fel, lásd n° 232.) Az 1969. évi bécsi egyezmény elfogadja a kormányfő és a
külügyminiszter szerződéskötési jogosítványát is: „A külügyminiszter kormányának diplomáciai
tevékenységéért felelős, és általában a nemzetközi tárgyalásokon és kormányközi találkozókon vesz részt. (...)
Aktusai köthetik a képviselt államot, és vélelem áll fenn arra nézve, hogy a külügyminiszter, funkciójából
eredően, teljes hatáskörrel rendelkezik, hogy az államot képviselje. (...) az államának más államokkal fenntartott
kapcsolataiért felelős külügyminiszter olyan pozícióban van, mint az államfő vagy a kormányfő, a nemzetközi
jogban hivatalából eredően állama képviselőjének ismerik el. Nem kell meghatalmazást bemutatnia, sőt éppen
ellenkezőleg, a [külügy]miniszter határozza meg a diplomáciai ügynökök hatáskörét és ő ellenjegyzi
meghatalmazásukat” (CIJ: A 2000. április 11-i letartóztatásiparancs ügye [Yerodia ügy, Kongó c. Belgium],
2002. február Rec., 2002. 19. o., 53. §). A nemzetközi joggyakorlat továbbá a bécsi egyezmény alapján is
elfogadja azokat, akik az államok gyakorlatából „vagy egyéb körülményekből kitűnően” olyannak tekinthetők,
mint akik ilyen jogosítvánnyal rendelkeznek. Ilyen például a brit Nemzetközösség tagállamai viszonylatában az
angol kormányban a Commonwealth-miniszter, s ebbe az irányba mutat az Európa-ügyi miniszterek
kinevezésének tendenciája is. Elvben egyéb miniszterek esetében sem lenne ez kizárt, de az államok gyakorlata
a pénzügyminiszterek, igazságügy-miniszterek stb. esetében visszafogott. Az állami gyakorlat ugyanakkor harci
körülmények között elismeri a katonai parancsnok jogát saját hatáskörében rövid tűzszünet megkötésére,
sebesültek összeszedésére vagy kicserélésére. Az ezt meghaladó jelentőségű megállapodások megkötéséhez
megkövetelhetik az államok a meghatalmazást, s annak híján vagy a tárgyalást tagadják meg, vagy a letárgyalt
szöveget nem tekintik magukra nézve irányadónak. Ez volt az oka annak, hogy a második világháború végén a
németek kétszer (1945. május 7-én és 9-én) tették le a fegyvert a szövetségesek előtt, mivel Sztálin
hatáskörtúllépésnek tekintette, hogy Szuszloparov tábornok, szovjet összekötőtiszt hozzájárult az amerikai
Eisenhower tábornok előtti reimsi fegyverletételhez, s a generalisszimusz ragaszkodott ahhoz, hogy Berlinben, a
Zsukov tábornok vezette delegáció, azaz végső soron a szovjet hadsereg előtt történjék az meg. Az „egyéb
körülményekből kitűnően” fordulatot példázza egyébként a második világháború során a magyar
béketapogatózások sora, ahol az eljáró személyt a megfelelően tájékoztatott semleges államok diplomatái,
titkosszolgálati kapcsolatok vagy a kormányzói iroda angol rádió-adóvevőjének üzenetei igazolták. Az államok
egymáshoz küldött diplomáciai misszióinak vezetője vagy a nemzetközi szervezethez, illetve konferenciához
akkreditált misszióvezető szintén jogosult eljárni, de hatásköre mégis kevesebb: ő államközi szerződéseket saját
45
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
jogán nem írhat alá, de a szerződések szövegének kidolgozásában a véglegesítésig jogosult eljárni. Az 1986. évi
bécsi egyezmény az államok oldaláról ugyanígy az államfőt, kormányfőt, külügyminisztert említi, továbbá azt,
aki az államok és az adott szervezet viszonylatában szerződéskötési joggal bír, valamint a fenti korlátokkal a
szervezet mellé akkreditált diplomáciai misszió vezetőjét. Mivel a másik oldalon itt a szervezet foglal helyet, az
1986. évi egyezmény a szervezetek eltérő gyakorlatát próbálta egyeztetni: a végleges szöveg szerint a szervezet
vezetője (akinek az elnevezése rendszerint főtitkár) jogosult szerződést kötni, valamint a szervezet azon magas
rangú tisztviselője, akit a szervezet és a tagállamok gyakorlata ilyen joggal rendelkezőnek ismer el. (Így az
Európai Unió Bizottságában például többen is foglalkoznak külügyi vonatkozású kérdésekkel [a Lisszaboni
Szerződés hatálybalépésével i. a kvázi külügyminiszteri funkciókat betöltő „külügyi és biztonságpolitikai
főképviselő” mellett, 2010-2014 között külön biztos felügyelte ii. a nemzetközi együttműködést, humanitárius
segítségnyújtást és válságkezelést, illetve iii. a bővítést és az európai szomszédságpolitikát], továbbá a NATO
katonai struktúrájának csúcsán is vannak olyan katonai vezetők, mindenekelőtt a főparancsnok, akiknek nem
kell minden lépésükhöz külön-külön eseti meghatalmazás.) Több szervezet (például az Európa Tanács) is él
azzal a gyakorlattal, hogy szerződéskötésnél a legfelsőbb szintre telepíti a szerződéskötési jogosultságot, viszont
a nem szerződési természetű megállapodások esetében hagyja eljárni a szervezeti hierarchia szerinti helyettes
vezetőket is. A nemzetközi szervezetek esetében a fő gondot rendszerint nem az első számú vezető(k)
megtalálása okozza, hanem annak a megállapítása, hogy az egyre bonyolódó szervezeti organigramokban az
államok hogyan tudják ellenőrizni a nemzetközi szervezetek természetéből fakadóan önállósodásra törekvő
apparátusi ambíciókat. Így azonban gyakran tandemszerű formációk jönnek létre, amikor a főtitkárt segíti (s
ellenőrzi a tagállami érdekek hangsúlyozásával) a szervezet plenáris szervének az ott szokásos rotációnak
megfelelő soros elnöke. Az természetesen az államok, illetve az adott szervezet felelőssége és érdeke, hogy az
eljárni jogosult személy az adott állam, illetve az adott szervezet akaratát képviselje, rendelkezve a megfelelő
információkkal és döntéshozatali jogosítványokkal. Szintúgy a szervezeti alapokmánytól és gyakorlattól függ,
hogy milyen belső biztosítékoktól teszik függővé az elkötelezést: így nincs akadálya annak sem, hogy a főtitkár,
illetve szervezeti vezető által aláírt vagy aláírni szándékolt dokumentumot előzetesen a politikai és a jogi
kompatibilitás szempontjából a szervezet megfelelő politikai vagy igazságszolgáltatási szerve ellenőrizze.
187. Akinek a bécsi egyezmények nem ismerik el ex lege eljárási jogát, annak meghatalmazással kell
rendelkeznie. A meghatalmazás szövege lehet szikár vagy dagályos, azonban mindenféleképpen tartalmaznia
kell a szerződéskötési folyamatban eljáró személy(ek) nevét, s azt, hogy mire vannak feljogosítva, csak
tárgyalásra-e vagy aláírásra is, illetve adott esetben olyan aláírásra, ami az állam végleges elkötelezettségét is
beállítja. Az esetek java részében a ratifikáció fenntartásával való aláírásra szól a meghatalmazás, mivel így a
küldő állam ellenőrizni tudja a kidolgozott dokumentumot. Ha tárgyalásra igen, de aláírásra már nem jogosítják
fel a tárgyaló diplomatát, az ma már nem annyira a bizalomhiány jele, hanem a hazai alkotmányjogi előírásokon
vagy gyakorlaton túl, politikai és médiavetületi megfontolásokon alapszik. Mivel a szerződés aláírása a
tömegtájékoztatásban jól tálalható, a vezető politikusok ezt szívesen fenntartják saját maguknak. A
meghatalmazás kiállítására az jogosult, aki szerződéskötésre is jogosult. A gyakorlatban azonban már régóta
nem államfői szintű a meghatalmazás, hanem külügyminiszteri, sőt külügyminisztériumi. A nemzetközi
gyakorlat – az államok közötti bizalmi viszony esetében – azt is elfogadja, hogy a diplomáciai miszszió igazolja
az eljáró személyt és tanúsítja jogosítványait, s esetleg csak később kerül sor a formális meghatalmazás
bemutatására. Igen gyakran tehát csak ún. notifikáció történik, ún. szóbeli jegyzék (note verbale) formájában. A
meghatalmazásokat eredetileg kicserélték, majd elterjedt az a gyakorlat, hogy bemutatták, főleg ha az illető
utazó nagykövetként, különleges meghatalmazottként több megállapodás megkötésére is jogosult volt.
Sokoldalú nemzetközi szerződések esetében a meghatalmazások cseréje eleve nem valósítható meg: a kezdeti
gyakorlat az volt, hogy a delegációk előtt kiállították észrevételezésre a meghatalmazásokat, de ma már ilyenkor
rendszerint mandátumvizsgáló bizottságot választanak, s az ellenőrzi a meghatalmazások valódiságát. (Az 1969.
évi bécsi egyezmény szövegszerűen már el is készült, amikor bejelentette a mandátumvizsgáló bizottság, hogy
az összes meghatalmazás rendben találtatott.)
188. Az természetesen az államok érdekeltségétől és képviselőik személyes képességeitől függ, hogy maguk a
tárgyalások hogyan zajlanak, az érdemi, formális tárgyalásokat igen gyakran szakértői kontaktusok sorozata
előzi meg. Vannak azonban természetesen bizonyos technikai szabályok, amelyek szükségképpen megjelennek
a tárgyalások során. Kétoldalú szerződések esetében mindez egyszerűbb, hiszen csak két állam érdekeit kell
egyeztetni, mind a tartalmi, mind a formai elemek tekintetében. Nyilvánvaló, hogy elvben minden kérdésben
mindkét fél mindig ugyanazon joggal rendelkezik, következésképpen nincs szükség a tárgyalási szabályok
előzetes rögzítésére. Ez az elv azonban nem alkalmazható a többoldalú tárgyalásokra, hiszen alkalmazása a
lebénulást vetítené előre. Ezért többoldalú tárgyalások során elengedhetetlen a játékszabályok előzetes
rögzítése: ez rendszerint az ügyrendben történik meg, hacsak nem egy adott szervezetben zajlik a
szerződéskötési tárgyalás, ahol ugyanis gyakran a szervezet saját szabályai eleve irányadóak. Ha ilyen belső
szabályrendszer (szabályzat) nincs, akkor viszont elengedhetetlen az ügyrend: ez szükségképpen tartalmazza
46
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
azt, hogy magát a szerződést hogyan, milyen többséggel kell majd elfogadni. Tartalmazza azt is, hogy a
menetközbeni döntéseket, az egyes cikkek előzetes véglegesítését, a tárgyalást segítő struktúrákat, bizottságokat
és albizottságokat hogyan, milyen többséggel és milyen összetétellel kell létrehozni. (Ezek létrehozását, mint
említettük, gyakran a kidolgozandó szöveg bonyolultsága, a technikai részletek fontossága teszi célszerűvé.)
Előzetesen elfogadott ügyrend híján érdemi döntések meghozatala helyett végeláthatatlan eljárási viták
alakulnának ki. Az 1969. évi bécsi egyezmény a gyakorlatra is figyelemmel a szöveg elfogadásához a
kétharmados szavazati arányt javasolja, hozzátéve, hogy a diplomáciai konferencia résztvevői ugyanilyen
többséggel dönthetnek ettől eltérő arányról is. Az egyhangúság megkívánása lehetséges, de nem kívánatos,
hiszen így egyetlen állam is szabotálhatja a döntéshozatalt, visszaélve a liberum veto lehetőségével. A
menetközbeni operatív döntések kapcsán az államok szintén előzetesen megállapodnak a megfelelő szavazati
arányról. Ez rendszerint kisebb annál, mint ami a szöveg elfogadásához kell, éspedig praktikus szempontokból
gyakran egyszerű többség. Ugyanakkor a választott többségi arány érvényesítése gyakran reálpolitikával és
politikai opportunizmussal párosul. Hiszen ha matematikailag lehetséges is akár az ENSZ, akár egy regionális
szervezet, mint például az Európa Tanács vezető tagjainak álláspontját elutasítani, egy ilyen „győzelem”
könnyen visszaüt, ha éppen azok az államok nem csatlakoznak a szerződéshez, amelyek közreműködése, esetleg
anyagi hozzájárulása meghatározó jellegű lenne a szerződési szabályok érvényesítéséhez. Ezért akármilyen
többséget ír is elő az ügyrend, a diplomáciai konferenciákon gyakran nem mindegy, hogy melyik állam került
kisebbségbe egy szavazás során.
189. Amennyiben a készítendő szerződés bonyolultsága, terjedelme ezt szükségessé teszi, különböző
bizottságok létrehozásában állapodhatnak meg a résztvevők. Ezt az ügyrendnek rögzítenie kell, nevezetesen,
hogy milyen bizottságok vannak, milyen funkcióval, milyen összetétellel stb. Ha lesznek bizottságok, akkor
viszont szükségképpen kell hogy legyen az összes résztvevővel plenáris ülés, de az ENSZ-konferenciákon
rendszerint van egy „általános bizottság”, valamint szövegszerkesztő bizottság (egységesítendő a
szövegfordulatokat, terminus technicusokat), ügyrendi bizottság, sőt a már korábban említett mandátumvizsgáló
bizottság is. A készítendő szerződéssel szabályozandó kérdéskör bonyolultságától, jellegétől függ, hány egyéb
érdemi, szakmai bizottságjön létre, alkalmaznak-e csomagtervtechnikát stb. Amennyiben a bizottságok
összetétele szűkebb a konferencia összes résztvevőjénél, akkor az egyik kiválasztási elv a méltányos földrajzi
megoszlás, de egyéb elveket is alkalmazhatnak, figyelembe véve az államok érdekeltségét. A későbbi
értelmezési viták eldöntését megkönnyítendő célszerű megállapodni abban is, hogy készítenek-e az egyes
ülésszakok lefolyásáról, az ott elfogadott szövegrészletekről, a részmegállapodásokról, előterjesztett
javaslatokról, elfogadásuk vagy visszavonásuk okairól közös jegyzőkönyvet. Ha ebben döntés születik, akkor
értelemszerűen abban is megállapodnak, hogy azt ki/kik készítik, és hogyan véglegesítik és fogadják el.
190. A szerződés szövegének elkészítése előtt meg kell állapodni a tárgyalás során használható nyelvekről: ez
adott esetben kevesebb is lehet, mint a szerződés összes hivatalos nyelve. A tolmácsok igénybevétele
megkönnyíti az álláspont kifejtését és megértetését, de praktikus szempontok is indokolják a széleskörűen
ismertnek tekinthető „nagy nyelvek” (angol, francia vagy a szervezet jellegétől függően az orosz stb.) elterjedt
használatát. Hacsak nincs eleve irányadó szabály a szervezetben, úgy az ügyrend készítése során erre is ki kell
térni.
191. A nemzetközi jog a szerződéskötésre készülő felekre bízza, mikor készülnek el a szerződéssel. Akárcsak a
civiljogban, a nemzetközi jogban is a forma- és tartalomszabadság elve az irányadó, azokkal a
megszorításokkal, illetve kivételekkel, amelyekre a nemzetközi szerződések érvénytelenségének tárgyalása
során térünk ki.
192. Vannak ugyanakkor tipikusan visszatérő elemek. Rendszerint van bevezető rész (preambulum), amelyik
felsorolja a részes feleket és azokat a célokat, amelyeket a szerződéskötéssel elérni kívánnak. E rendszerint sok
általánosságot, nem ritkán dagályos fordulatokat tartalmazó rész önmagában nem szokott nemzetközi jogi
kötelezettségeket tartalmazni, ugyanakkor komoly szerephez juthat a szerződések értelmezése során, amikor a
célokból való visszakövetkeztetés révén tisztázni lehet a szerződés egyes homályos pontjait, mindenekelőtt
azokat, ahol a felhatalmazottság, illetve bizonyos hatáskörök megléte a kérdéses. A bevezető résznek vagy az
elején, vagy a végén szokták felsorolni az adott szerződéskötésben részt vevő államokat.
193. A szerződés érdemi része vagy törzse tartalmazza azokat a jogokat és kötelezettségeket, amelyeket a felek
a szerződés megkötésével statuálni kívánnak. Ezek a kötelezettségek lehetnek egységesek, azonosak, de
lehetnek opcionálisan választhatók is. Nincs annak sem akadálya, hogy a büntetőjogból ismert általános rész és
különös rész dichotómiájára emlékeztetően az elvi rész és a konkrétumok strukturálisan elkülönüljenek.
Különösen a bonyolult, sok technikai elemet tartalmazó nemzetközi szerződések esetében lehet célszerű a
kötelezettségek különböző mellékletekbe való belefoglalása: a szerződés szövegéből természetesen ki kell
derülnie, hogy ezek a részek a szerződés integráns részét képezik. Bár jellemzően a preambulum hordozza a
47
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
célokat, az érdemi részbe is bevihetők ilyenek. Tartalmazhat itt a szerződés értelmező rendelkezéseket is,
amelyek a szerződésben használt egyes kifejezések magyarázatát adják.
194. A szerződés zárórendelkezései rendszerint utalnak a fenntartások esetleges kizárására vagy korlátaira, a
ratifikálásra, a hatálybalépésre, valamint magára az időbeli hatályra. Ha konkrét időbeli utalás nincs, akkor –
akárcsak a belső jogban – határozatlan időtartamú nemzetközi szerződéssel van dolgunk. Ennél azonban jóval
gyakoribb a határozott időtartam megjelölése, amelynek lejártával a kötelem megszűnik. Az időtartam
megválasztása a felek szabadságában áll, pár éves és több évtizedes időklauzulák egyaránt használatosak. A
gyakorlatban igen elterjedtté vált a két megoldás közelítése egymáshoz: a felek rögzítenek valamilyen
középtávon reálisnak tűnő időtartamot, például öt évet, hozzátéve, hogy amennyiben a lejáratot megelőző fél
éven belül a felek nem jelzik ezzel ellentétes szándékukat, úgy a szerződés automatikusan egy újabb ötéves
ciklusra meghosszabbodik. Mindenekelőtt a kétoldalú szerződések esetében biztosíthat ez a technikai megoldás
hosszú távú folyamatosságot. Sokoldalú szerződések esetében a folyamatosság gyakran a szerződés
természetében is rejlik. A zárórendelkezések utalást tartalmazhatnak a csatlakozási lehetőségre és ennek
ellentetjére, a felmondásra, esetleg a megszűnés egyes fajtáira. Itt találhatunk utalást arra, ha a szerződés
értelmezése kapcsán a felek eleve előírják valamely nemzetközi bíróság joghatóságát. A zárórendelkezések
felsorolják a szerződés hiteles nyelveit, adott esetben azt is megjelölve, hogy melyikük az irányadó esetleges
kétség, illetve ellentmondás esetén. (Kétoldalú egyezmény esetén az érintett államok hivatalos nyelvei
rendszerint a szerződés hiteles nyelvei lesznek, de előfordulhat, hogy egy harmadik nyelvet is használnak,
amelyet mindkét fél könnyen ért. Ez gyakran az angol vagy a szovjet utódállamok jelentős része esetében az
orosz.) Végül pedig felsorolhatják az államuk nevében eljáró, az aláírást eszközlő személyeket, rendszerint egy
olyan fordulattal, amelyik utal arra, hogy meghatalmazásuk rendben találtatott. Befejezésül feltüntetik a
helyszínt és az időpontot. (Ha az elhúzódó tárgyalások több ciklusban és több helyszínen zajlottak, vagy
udvariasságból alternálták a tárgyalási helyszíneket, úgy rendszerint csak a legvégső, a szerződés szövegének
végleges elfogadása után az aláírás színhelyéül szolgáló várost tüntetik fel.)
195. Honnan tudjuk, hogy a szerződés elkészült, és hogyan lehet ezt tanúsítani a szerződés tárgyalásában részt
nem vevők számára? Ezt a célt szolgálja aparafálás intézménye, ami technikailag a kidolgozott dokumentum
összes lapjának kézjeggyel való ellátását jelenti. Ez azonban értelemszerűen csak a bilaterális vagy legfeljebb a
nagyon kevés résztvevővel létrejövő szerződések esetében alkalmazható, hiszen a több tucat, esetleg majdnem
kétszáz kézjegy nem is fér el és főleg nem követhető. Több megoldás is kínálkozik ebben az esetben. A
nemzetközi diplomáciai konferenciák végén elfogadott záróokmány, amelyet a delegációvezetők aláírnak,
rögzíti a tárgyalás tényét, eredményét, utalhat arra, hogy a későbbiekben hol folytatják a megbeszéléseket,
köszönetet mond a vendéglátó államnak a konferencia megrendezéséért, és rendszerint becsatolja az elfogadott
szerződési szöveget. A nemzetközi szervezeteken belül a szervezet által a szerződéskötési tárgyaláshoz delegált
titkár, illetve a résztvevő delegációk által választott elnök együttes aláírása is hitelesíthet, de gyakori az is, hogy
a szervezet valamelyik szerve (az ENSZ Közgyűlése, az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága) által elfogadott
határozat rögzíti a végleges szöveget. Akármelyik megoldást választjuk is, az hangsúlyozottan csak a technikai
értelemben vett hitelesítést jelenti, érdemben ebből nem következik a nemzetközi jogi érvényű
kötelezettségvállalás. Ez utóbbi külön döntések és külön aktusok függvényében állapítható meg.
196. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) esetében a szerződés kidolgozottságát tanúsító szervezeti
határozat, amelyet az Egyetemes Munkaügyi Értekezletnek nevezett közgyűlés fogad el, ennél magasabb értékű,
kivételesen aláírást is pótol. Igaz, az ILO-ban viszont külön meg kell erősítenie az államnak az egyezményt,
hogy az reá nézve teljes értékű kötelezettséget jelentsen.
197. Akárcsak a belső jogban, a nemzetközi jogban is a szerződések esetében az aláírás intézménye kiemelkedő
fontosságú. Joghatása kétféle lehet: vagy önmagában megvalósítja az állami kötelezettségvállalást, vagy az oda
vezető útra lépést jelenti, ratifikációköteles szerződés esetében. (Ebben az esetben azonban az aláírás nem
garantálja a megerősítést.) Miért van szükség arra, hogy különváljon a parafálás és az aláírás? Itt a diplomáciai
hagyományok, a meghatalmazott eljárásának ellenőrzése, az országok alkotmányjogi szabályozásának belső
biztosítékai és nehézkességei, valamint az utóbbi évtizedekben – mint már említettük – a külpolitika médiabeli
megjelenítésének követelményei is szerepet játszanak. Elméletileg és a nemzetközi jog szabályai szerint semmi
akadálya nincs annak – láthattuk a meghatalmazás nélkül is eljárni jogosultak körének bemutatásánál –, hogy a
külügyminiszter személyesen tárgyaljon le egy szerződést és azt alá is írja. Mivel egy-egy szerződés kidolgozása
hosszabb ideig (hetekig, hónapokig, de nem ritkán évekig) is eltart, a személyes miniszteri részvétel az esetek
túlnyomó többségében nem biztosítható. A szerződések tárgyalása jelentős részben olyan szakmai
ismeretanyagot feltételez, amivel a politikus külügyminiszter nem rendelkezik. Mindez indokolja, hogy a
szerződés érdemi kidolgozását engedjék át a beosztott diplomatáknak, szakértőknek, szakértői delegációknak:
utóbb azonban meg kell győződni arról, valóban megfelelően követték-e az utasításokat, tudták-e érvényesíteni
a nemzeti érdekeket – és esetleg közben nem következett-e be akár otthon, akár a nemzetközi
48
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
kapcsolatrendszerben olyan változás, amely indokolná, hogy bár kitűnően tárgyalt a beosztott diplomata,
mégsem fogadható el a kidolgozott szöveg. Ennek az elmúlt évtizedekben többször előfordult példája, hogy a
demokrata kormányzat instrukciói alapján tárgyaló amerikai diplomaták által kidolgozott szöveg véglegesítése
után az időközben hatalomra kerülő, más politikai prioritásokat képviselő republikánus adminisztráció nem volt
megelégedve az amerikai érdekek érvényesítettségével a dokumentumban. A belső alkotmányjogi egyeztetés
idődimenziói külön kihívást jelentenek: mivel a magyar alkotmányjogban a kormánynak kell döntenie egy
nemzetközi szerződés aláírásáról, a kormánynak meg kell tárgyalnia a kérdést, amit viszont az államtitkári
egyeztetés előz meg, ami pedig a tárcaközi egyeztetésre épül – ez értelemszerűen több hetet igényel. Mindez
magyarázza, hogy az érdemi tárgyalást végző diplomata rendszerint miért nem jogosított a szerződés aláírására,
amire egyébként a meghatalmazása többnyire világosan utal. A média pedig mai világunkban központi szerepet
játszik, s egy-egy nemzetközi szerződés aláírása „scoop" esemény, villognak a vakuk, pezsgőt bontanak, készül
a sajtó számára a fénykép, s mindez a tévétudósítások kedvenc eleme: a politikai jövőjét stabilizálni kívánó
miniszter csak nem fogja ezt átengedni egy köztisztviselőnek?!
198. Ritkán találkozunk az ún. ad referendum aláírással. Ez tulajdonképpen nem teljes értékű aláírás, amely
igazivá, teljes értékűvé akkor és azzal válik, ha a kormány részéről utólag megerősítik. Itt a megerősítés nem a
ratifikáció (ratification) aktusa, hanem a magyarul sajnos csak ugyanúgy fordítható konfirmációé
(confirmation). Erre végső soron két esetben kerül sor: vagy arról van szó, hogy a tárgyalásra felhatalmazott
személy úgy véli, menet közben kénytelen volt túllépni azon a mandátumon, amelylyel megbízták, de legjobb
szakmai tudása szerint biztos abban, hogy jó tartalmú az a nemzetközi szerződés, amely elkészült, és kínos lenne
nem aláírni a többi állammal együtt. A másik eset az lehet, amikor a belső alkotmányos eljárások hosszadalmas
volta miatt a külügyminiszter nem kaphatott kormányfelhatalmazást, de nyilvánvalónak tűnik, hogy úgyis
megszületik a döntés az aláírásról, s az adott helyzetben politikailag előnytelen lenne kimaradni az aláírók
sorából. Így például 1997. június 7-én Bosznia-Hercegovina külügyminisztere ad referendum írta alá a Középeurópai Együttműködés 1994. évi ún. kisebbségvédelmi okmányát (ami ráadásul nem is szerződési természetű).
Még el lehet képzelni egy-két másik esetet, amikor az eljáró külügyminiszter megfontolhatja az ad referendum
aláírást: ez történhet például a hirtelen szerződéskötési ajánlattal meglepett miniszter esetében, ha az okmány
ránézésre minden szempontból előnyösnek tűnik. Az ad referendum aláírás nem barátságtalan lépés, azon a
partnerállam képviselőjének nincs oka megsértődni. Furcsán mutatna azonban az ilyen aláírás eszközlése
kormányfő, illetve államfő esetében, ugyanakkor az aláírásra meghatalmazás nélkül nem jogosult egyéb
miniszter esetében az ad referendum előtag önmagában aligha kielégítő. Az ilyen miniszter, illetve az aláírásra
feljogosított diplomata számára pedig az a biztos, ha kétségei esetén igyekszik az egyértelmű meghatalmazást
megszerezni, amire a mai technikai-kommunikációs lehetőségek mellett módja is van.
199. Az aláírás beállíthatja az állam nemzetközi jogi kötelezettségét, ha ez a felek szándéka. Ez a helyzet az ún.
egyszerűsített formában kötött nemzetközi szerződések esetében.
200. Az aláírás azonban nem elegendő, ha a dokumentum ún. ünnepélyes formában kötött szerződés, amelyet
gyakran leegyszerűsítve ratifikációköteles szerződésnek neveznek, azaz, ha a tényleges elkötelezéshez
megerősítés (ratification) vagy jóváhagyás (approbation) kell. Az 1986. évi bécsi szerződés a nemzetközi
szervezetek szerződései esetében az ezzel egyenértékű konfirmációs aktus (acte de confirmation formelle)
kifejezést használja. A megerősítés és a jóváhagyás egyenértékű, kettősségük inkább belső jogi eredetű. Az
államok egy része az ún. államközi szerződésekkel kapcsolja össze a ratifikációt és a kormányközi
szerződésekkel az approbációt. (Az államközi és a kormányközi szerződések kettéválasztása egyébként a
nemzetközi jog számára jelentőségét vesztette, mivel mindkettő magát az államot kötelezi nemzetközi jogi
szinten, s utóbbiak időbeli hatálya tekintetében sem a megkötő kormány hivatalban léte a meghatározó. Egyes
prezidenciális rendszerű országokban azonban, mint például Franciaországban, az államfőnek tartják fenn az
államközi szerződések megkötésének jogát, ugyanakkor a kormánynak is lehetőséget nyújtanak arra, hogy maga
is jóváhagyjon szerződéseket.) Még felhozható egy-két érv a ratifikáció és a jóváhagyás kettéválasztására: a
ratifikációt vagy az országgyűlés maga végzi el, vagy az államfő, de csak a parlament arra felhatalmazó
határozata alapján. Ennek megfelelően tehát a parlament ellenőrizni tudja a nemzetközi kötelezettségvállalási
folyamatot illetően a végrehajtó hatalmat, a ratifikáció elutasításával végső soron megvétózhatja az általa
kedvezőtlennek tartott elköteleződést. Azokban az országokban, ahol a nemzetközi szerződések jóváhagyásának
intézményét elkülönítik a ratifikációtól, ott az aláírás és a jóváhagyás aktusa egyaránt a végrehajtó hatalomé,
azaz a népképviselet kikerülhető. Mivel a parlamenti út mindenütt hosszadalmas (lásd a benyújtás időbeli
feltételeit, az általános vita és a részletes vita szabályait és ütemezését, kétkamarás parlamentekben mindezt
esetleg kétszer), a jóváhagyás biztosan hamarabb elvégezhető.
201. Honnan tudjuk, hogy a szerződés aláírásra, megerősítésre, illetve jóváhagyásra szorul-e? Erre utalhat maga
a szerződés, amikor például a ratifikációs okmányok cseréjéről vagy számáról rendelkezik. Ellenkező esetben is
elképzelhető azonban, hogy ratifikáció nélkül nem áll be az állam kötelezettsége: i. ha az állam képviselője a
49
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
ratifikáció fenntartásával írta alá a szerződést, vagy ii. ha az eljáró tárgyaló személyek meghatalmazása
egyértelműen utalt a ratifikáció fenntartására, illetve iii. ha a körülményekből megállapítható, hogy a felek a
tárgyalás során ebben állapodtak meg. A fenti esetek között az i. és az ii. nyelvtanilag és elméletileg nem zárja
ki az olyan vegyes szerződéseket, ahol az egyik állam kötelezettsége már az aláírással beáll, de a másiké csak a
ratifikációval. Ez azonban a gyakorlatban nemigen fordul elő, s technikai szempontból is egyszerűbb az
egyértelmű választás: ha valamely állam ragaszkodik a ratifikációhoz, akkor a többi állam is a ratifikációval
jelzi saját végleges elkötelezettségét.
202. A fentiek alapján csak aláírt szerződés kerülhet ratifikációra. Ezalól egy közismert kivétel van, és ez a
Nemzetközi Munkaügyi Szervezet keretei között kidolgozott szerződések esete. Ott ugyanis, mint említettük,
aláírás nem történik, viszont az Egyetemes Munkaügyi Értekezlet általi elfogadás többet jelent a parafálásnál.
Az állam az akaratnyilatkozatát viszont az ILO-szerződés ratifikálásával (vagy éppen annak elutasításával) teszi
meg.
203. A ratifikáció és a jóváhagyás legfontosabb értelme a kidolgozott és aláírt szerződés újabb ellenőrzése. Itt
ellenőrzésre kerül maga a szöveg – és gyakorlatilag az is, hogy időközben nem változott-e meg annyira a
külpolitikai környezet, az adott állammal való viszony, hogy az immár nem teszi indokolttá az adott
kötelezettség vállalását. Ez tehát többszöri ellenőrzést jelent: feltehetően az aláírás is már kormánydöntés
eredménye volt, a ratifikációt vagy a ratifikációra való felhatalmazást a kormány a parlamenttől kéri, s utóbbi
esetben még az államfő is dönthet arról, hogy a ratifikációt elvégzi-e. (Alkotmányjogilag gyenge államfő
esetében természetesen valószínűtlen, hogy nem állítja ki a ratifikációs okmányt. Ha mégis elutasítaná, az
komoly alkotmányjogi válságot jelezne.) E többszöri ellenőrzés következménye, hogy a szerződési
érvénytelenség esetei (lásd n° 230-255.) gyakorlatilag aligha érvényesíthetőek ratifikációköteles szerződések
esetében.
204. Nem lehet azt mondani, hogy „kevésbé jelentős” szerződések esetében biztosan elegendő az egyszerűsített
forma, „komolyabb jelentőségű” szerződések pedig mindig legyenek ratifikációkötelesek. Az esetek egy
részében a helyzet talán valóban ez, azaz egy már megfelelően ratifikált nemzetközi szerződés végrehajtásával
összefüggő, pusztán technikai tartalmú megállapodás kapcsán a kormány esetleg nem tekinti szükségesnek a
parlament közbeiktatását. (Ez persze annak függvénye, hogy a szerződés tartalma nem érint-e az adott ország
alkotmánya által törvényhozási hatáskörbe sorolt kérdéseket.) Vannak ugyanakkor olyan nemzetközi
szerződések, amelyek érdemi hozadéka elenyészne a ratifikációs eljárás elhúzódásával. A szerződéskötési
hatáskörök kapcsán már érintettük a katonai parancsnok jogosítványát rövidebb tűzszünet, a magasabb
parancsnokét fegyverszünet megkötésére. A harctéri sebesültek összegyűjtésére kötött tűzszüneti
megállapodásból aligha profitálnának a sebesültek, ha előzőleg parlamenti vitára tűznék ki tartalmának
megvitatását. Az is igaz, hogy ha a parlament megvitatta a nemzetközi szerződést, akkor annak tartalma a
legszélesebb körök számára is elvben megismerhetővé vált. Így ha a titkos szerződéseket (amelyek száma
erőteljesen leszűkült a XX. század folyamán), bizonyos katonai, fegyverzeti megállapodásokat az államok nem
akarnak (adott esetben ellenfeleik vagy éppen bizalmatlan szövetségeseik által is) megismerhetővé tenni, vagy
éppen a lakosság, a politikai közvélemény kedvezőtlen reakciójától tartanak, akkor célszerűnek tekinthetik,
hogy az egyszerűsített formában kötött nemzetközi szerződések intézményéhez folyamodjanak. Amennyiben
prezidenciális rendszerben szembekerül az elnök és a parlament politikai irányzata, az elnök a parlamenti
akadályokat esetleg az egyszerűsített formában kötött szerződéssel igyekszik kikerülni, ha erre alkotmányjogilag
lehetősége van. (Láthattuk ugyanakkor, hogy tulajdonképpen a jóváhagyás intézménye is alkalmas lehet egyes
országokban ugyanerre a célra, azaz a végrehajtó hatalom relatív külügyi mozgásszabadságának biztosítására.)
Sok állam esetében tehát maga az alkotmány és az alkotmányos hatalommegoszlás szabályai határozzák meg,
hogy a ratifikációköteles szerződés letárgyalásához kell ragaszkodniuk a tárgyaló delegációknak.
A végrehajtó hatalomnak a parlamenti ellenőrzés nyilvánvalóan „kényelmetlenséget” is jelent, és az alól az
egyszerűsített szerződések kötésének a technikája egy – alkotmányosan gyakran problémát okozó – kibúvási
lehetőség, amellyel a kormány kész helyzetet, fait accompli-t állíthat elő. (Az külön kérdés, hogy a nemzetközi
szerződések egyik érvénytelenségi oka – ti. az alapvető fontosságú belső jogszabályba ütközés [lásd n° 232.] –
felhívható-e.) A magyar energiaellátás stabilizálására és diverzifikálására hivatkozva ugyanakkor egy európai
uniós közös projekt (a Nabucco) tervezésének lelassulásától tartva így jött létre Moszkvában, 2008. február 28án egy „Megállapodás a Magyar Köztársaság Kormánya és az Oroszországi Föderáció Kormánya között a
földgáz Magyar Köztársaság területén történő tranzitszállítását szolgáló gázvezeték megépítésével kapcsolatos
együttműködésről”. Ennek 16. cikke szerint „Jelen Megállapodás aláírása napjától lép hatályba és 30 évig
hatályban marad.” Az igaz, hogy a megállapodás kihirdetésre került a 45/2008. (II. 29.) Korm. rendeletben, de a
dátumból kitűnően már a nemzetközi jogi hatálybalépés után, ráadásul a kihirdető jogszabályt is a kormány
fogadta el. A kihirdetés ténye azonban nem változtat azon, hogy nemzetközi jogi szempontból a kötelezettség
már az aláírással beállt, azaz egyszerűsített formában kötött nemzetközi szerződésről van szó. Az is tény
50
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
azonban, hogy a későbbi kormányok – jelen sorok 2011-es írásakor – nem vonták kétségbe a megállapodás
megkötésének alkotmányosságát, és végrehajtották az abból fakadó kötelezettségeket.
205. A csatlakozás intézménye egy már hatályos többoldalú szerződésbe való belépés. Erre többek között azért
is célszerű lehet lehetőséget nyújtani, mivel ily módon a tárgyalásokon részt nem vett – akkor még nem
független, vagy politikai, vagy más okból távol maradt, vagy éppen távol maradni kényszerült – államok is
vállalhatják a kötelezettségeket. Az államoknak itt módjuk van az adott szerződés tanulmányozására, és
feltehetően alapos mérlegelés után hozzák meg a döntést a csatlakozásról. Ezért az 1969. évi bécsi egyezmény a
hagyományoknak megfelelően úgy rendelkezett, hogy a csatlakozás (adhésion, accession) nem szorul külön
ratifikációra. Vannak ugyanakkor olyan szerződések (ilyen például az Emberi jogok európai egyezménye és
annak kiegészítő jegyzőkönyvei), amelyek nem tartalmaznak utalást a csatlakozásra, hanem a később jövők
számára is az aláírást és a ratifikációt írják elő.
206. Az egyébként a szerződő államok külön, szabad döntése, hogy lehetőséget kívánnak-e nyújtani az utólagos
csatlakozásra. Ez a szerződés természetétől, a kötelezettségek jellegétől, de alapvetően az államok akaratától
függ. Alapvetően négy elméleti lehetőség áll fenn: i. A zárt szerződés esetében nem kívánatos újabb államok
csatlakozása. ii. A félig zárt szerződések esetében a részes államok hozzájárulásától függ egy állam
csatlakozása, és ez különböző feltételekhez köthető: meghívás ténye, gazdasági, katonai előfeltételek, politikai
irányvonal közössége stb. A feltételek teljesüléséről a bennlevők döntenek: gyakorlatilag az összes nemzetközi
szervezet szükségképpen félig zárt szerződés, a technikai jellemzők alapján. iii. A félig nyitott szerződés
esetében felvételi eljárás nincs, a csatlakozás bizonyos objektív kritériumoktól függ, például földrajzi helyzettől
(a földrész bármely állama vagy egy folyó bármely parti állama), vagy egy bizonyos szerződésben részes
bármely állam csatlakozhat. iv. A nyitott szerződés esetében ilyen kritérium nincs, bármely állam csatlakozhat.
Ide tartozik az ENSZ kodifikációs egyezményeinek jelentős része vagy az emberi jogi vonatkozású univerzális
egyezmények, illetve a hadviselés jogának egyezményei, azaz azok az egyezmények, amelyek úgymond
egyetemes érdekűek: az egész emberiség érdeke, hogy minél több állam fogadja el ugyanazokat a
kötelezettségeket.
207. A félig nyitott szerződések látszatra enyhe feltételeinek teljesítése a nemzetközi politikai összefüggésekben
azonban komoly akadályokat jelenthet: erre emlékeztet az ún. „minden állam klauzula” vitája, ami az ötveneshatvanas években a szocialista nemzetközi jogi irodalom egyik vesszőparipája volt. Viszonylag sok ENSZegyezmény (maga az 1969-es bécsi egyezmény is egyébként) ugyanis a következő körben volt nyitott az
aláírásra, illetve a csatlakozásra: „(...) az Egyesült Nemzetek valamenynyi tagállama, a szakosított intézmények
vagy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség tagjai, valamint a Nemzetközi Bíróság alapszabályaiban részes
államok és minden olyan más állam, amelyet az Egyesült Nemzetek Közgyűlése az egyezményben való
részvételre meghív (...)”. Mivel egészen 1973-ig a Német Szövetségi Köztársaság és a Német Demokratikus
Köztársaság nem voltak tagja az ENSZ-nek, az NSZK azonban részese volt a Nemzetközi Bíróság
statútumának, valamint néhány szakosított szervezetnek, ez a megfogalmazás azt eredményezte, hogy az NSZK
több olyan egyezménybe beléphetett, amire az NDK-nak sokáig nem volt módja. A Szovjetunió presztízskérdést
csinált ebből, és szövetségeseivel olyan fenntartásokat fűzött az adott egyezményekhez, amelyekben az államok
egyenlősége elvével összeegyeztethetetlennek minősítette a fenti fordulatot.
208. Az aláírás tényéből nem lehet következtetni a ratifikációra, azaz az aláírásból nem lehet vélelmezni a
majdani ratifikációt. Az állam tehát nem sérti meg a nemzetközi jogot, ha nem ratifikál. A ratifikációs eljárás
során gyakorolt ellenőrzés vezethet arra a megállapításra, hogy a kidolgozott szerződés mégsem felel meg az
állam érdekeinek. Már utaltunk arra, hogy az Amerikai Egyesült Államokban többször előfordult, hogy a
demokrata kormányzás során letárgyalt szerződéseket a választási győzelemmel hatalomra került
republikánusok elutasították. (A Nemzetek Szövetsége Egyezségokmánya, az ENSZ nagy tengerjogi
kodifikációja, az ún. Montego Bay-egyezmény vagy a Nemzetközi Büntetőbíróság [ICC] statútuma is erre a
sorsra jutott.) A nemzetközi körülmények megváltozása, illetve nyomásgyakorlás is állhat a ratifikáció
megtagadása mögött, ahogyan az a SALT II. atomfegyver-korlátozási szerződéssel történt, amelynek
ratifikációs eljárását az Amerikai Egyesült Államok a Szovjetunió 1979. évi afganisztáni bevonulása miatt
állította le. Franciaország hosszas habozás után 1999-ben Budapesten aláírta a Regionális vagy kisebbségi
nyelvek európai chartáját, de a ratifikációs folyamat nem sokkal később már befagyott, mivel a francia
alkotmánytanács a szöveget egyes pontokon összeegyeztethetetlennek találta az alkotmánnyal. Az állam belső
gazdasági helyzetében is bekövetkezhet olyan változás, amely nem teszi lehetővé, hogy a korábban
vállalhatónak tekintett kötelezettséget véglegesítsék.
209. Ugyanakkor annak ellenére, hogy a ratifikációval (illetve nagyszámú ratifikáció összegyűléséhez kötött
hatálybalépés esetén ezen későbbi időpontban) áll be a teljes értékű nemzetközi kötelezettség, bizonyos jogok és
kötelezettségek így is kapcsolódnak az aláíró, de még nem ratifikáló államhoz. Így például az aláíró állam a
51
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
letéteményes (lásd n° 219.) által küldött értesítések címzettje lehet, tájékoztatják a fenntartásokról, s ő azokkal
szemben kifogást emelhet (lásd n° 220-229.). Az 1969. évi bécsi egyezmény 18. cikkében található híres
szabály szerint mindaddig, amíg az állam nem jelenti ki, hogy nem válik a szerződés részesévé, nem tehet olyat,
ami meghiúsítaná a szerződés célját és tartalmát. Ugyanakkor a nemzetközi közösség bizonyos alapvető
fontosságúnak tekinthető egyezményei esetében az állam, ha be is jelenti, hogy nem ratifikál (vagy akár
visszavonja még az aláírását is, mint az Amerikai Egyesült Államok tette a Nemzetközi Büntetőbíróság
statútuma esetében), kérdéses, milyen mértékben nyerné vissza szabadságát, hogy az egyezmény ellen
tevékenykedjen, illetve hogy azt ellehetetlenítse. Vannak olyan szerződések, mindenekelőtt az erga omnes / jus
cogens tartalmúak (lásd n° 246-252.), ahol a szerződésben nem részes államokat a különös, illetve technikai
szabályok értelemszerűen nem kötelezik, de a nemzetközi közösség által tiltott cselekményeket ők sem
követhetik el.
210. A bécsi egyezmény 18. cikkének értelmezésekor figyelembe kell venni azt is, hogy az adott egyezmény
milyen tartalmú szabályokat hordoz. Ha ugyanis a szerződésben részben ugyanazok a szabályok vannak,
amelyek más szerződések révén már kötik az aláíró, de nem ratifikáló államot, illetve szokásjogi normát (lásd n°
320-326.) hordoznak, akkor ezek már eredendően kötelező volta miatt az ilyen állam az adott alapvető
szabályokat illetően már obligóban van, ezek tekintetében a ratifikáció elutasítása valójában érdemi szabadságot
már nem ad. A szokásjogi és az azok érvényesítését megkönnyítő, de a tárgyalóasztal mellett kidolgozott ún.
progresszív jogfejlesztési normák elhatárolásának fontosságát lásd az Északi-tengeri kontinentális talapzat
ügyének példáján (lásd n° 326.).
211. Magáb an a szerződésben (sőt azon kívül is) az államok megállapodhatnak a szerződés ún. ideiglenes
alkalmazásáról, azaz arról, hogy a szerződés egy részét vagy akár egészét már a szerződés hatálybalépése előtt is
alkalmazni kívánják. A történelem híres-hírhedt példája erre az 1939. augusztus 23-i Molotov-Ribbentroppaktum (és annak a náci-szovjet érdekszférák megosztásáról rendelkező titkos záradéka), amely már az
aláírással végrehajthatóvá vált. Olyan szerződés esetében lehet célszerű e megoldáshoz folyamodni, ahol az
időmúlás várhatóan nehezítené a szerződés megvalósítását: így például környezetvédelmi, vízgazdálkodási
megállapodások esetében, vagy ott, ahol eltérő tartalmú „csomagok” kerültek bele egy megállapodásba, s
valamelyik esetében a felek egyetértenek a hatályosulás felgyorsításában.
212. A ratifikációra szoruló szerződés hatálybalépése köthető a ratifikációs okmányok kicseréléséhez,
többoldalú szerződés esetében bizonyos számú ratifikációs okmány letétbe helyezéséhez vagy azután bizonyos
rögzített időtartam elteltéhez. Ettől bizonyos esetekben elválasztható a szerződési kötelezettség érdemi beállása,
ami esetleg egyéb feltételek bekövetkeztéhez kapcsolódik. A hatályos szerződéshez utólag csatlakozó állam
számára a kötelezettségek a szerződésben vagy a csatlakozó okmányban foglalt eltérő rendelkezés híján a
csatlakozással állnak be.
213. Nagyon sokáig a fentiek jelentették a szerződéskötési folyamat szokásos eljárását. A XX. században
nyomatékosan vetődött fel annak a követelménye is, hogy a szerződések nyilvánosságra hozatala zárja le a
szerződéskötési folyamatot. Wilson híres 14 pontjában is szerepelt a titkos diplomácia elítélése: az amerikai
elnök úgy vélte, a szerződések titkosítása hozzájárult ahhoz, hogy a szarajevói merénylet utáni felfokozott
hangulatban az államok nem voltak tisztában azzal, hogy a sok garanciális szerződés miatt milyen gyorsan
világháborúvá szélesülhet az a fellépés, amely – mai fogalmaink szerint – állami támogatású nemzetközi
terrorista cselekmény megtorlásaként indult. Tény az is, hogy az 1917-ben hatalomra került orosz bolsevikok
kellemetlen pillanatokat szereztek Oroszország egykori szövetségeseinek, amikor nyilvánosságra hozták a cári
levéltárban talált szerződéseket (így például az 1916-os ún. Sykes-Picot-megállapodást a török birodalomra
vonatkozóan az angol-francia érdekszféra megosztásáról), amelyek az antant „önzetlenségét” az emberiség
érdekében való küzdelmét sulykoló háborús propagandával szemben a legegyértelműbben tanúsították a
reálpolitikai szemléletet, a területszerzési igényeket és főleg a közel-keleti olajmezők feletti hatalom
megszerzésének célját.
214. Wilson elnök javaslatára épült a Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányának 18. cikke: „Minden
nemzetközi szerződést vagy megállapodást, amelyet a Szövetség bármely tagja ezentúl létesít, haladéktalanul be
kell iktatni a Titkárságnál és a Titkárságnak azt, mihelyt lehetséges, közzé kell tennie. A Titkárságnál való
beiktatás előtt semmiféle nemzetközi szerződésnek vagy megállapodásnak nincs kötelező ereje.” Ez a
rendelkezés azonban a realitásérzéket nélkülöző naivitással lett megfogalmazva (és amúgy sem vonatkozott
minden szerződésre, láthatóan a korábban kötöttekre sem), és nem akadályozta az államokat a titkos
szerződések megkötésében, lásd például a már említett Molotov-Ribbentrop-megállapodás titkos záradékát,
amelyet a legegyértelműbben végrehajtott a Nemzetek Szövetségéből akkor már régóta kilépett hitleri
Németország és az onnan a karéliai háború miatt nem sokkal később kizárt Szovjetunió. A második
52
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
világháborúra való felkészülés során és alatta tehát ismét életre kapott a titkos diplomácia, amely a Hitlerellenes koalíció érdekeit is szolgálta.
215. Mindezekre figyelemmel az ENSZ módosított, enyhített formában vette át a gondolatot a titkos
szerződések szankcionálásáról. Az ENSZ Alapokmánya szerint: „102. cikk: 1. Az Egyesült Nemzetek bármely
tagja által a jelen Alapokmány hatálybalépése után kötött minden nemzetközi szerződést és megállapodást a
Titkárságnál a lehető leghamarabb be kell iktatni, és a Titkárságnak azt közzé kell tennie.
Olyan nemzetközi szerződésre vagy megállapodásra, amelyeket a jelen cikk 1. pontja rendelkezéseinek
megfelelően nem iktattak be, a szerződésben vagy megállapodásban részes felek az Egyesült Nemzetek egyetlen
szerve előtt sem hivatkozhatnak.”
216. A beiktatás praktikus következménye a megismerhetőség. Ennek hivatalos eszköze az ENSZ Titkárság
egyik kiadványsorozata (Recueil des traités des Nations Unies / United Nations’ Treaty Series), amelyik
azonban korábban jelentős késéssel nyomtatta ki a szerződéseket. Az informatika előtérbe kerülésével az ENSZ
honlapjáról is elérhető a rendszer (http://untreaty.un.org), amelyet azonban sokat bírált és valójában értelmetlen
lépéssel előfizetői rendszerűvé tettek 1997-ben. Az ezt követő években, a kritikákon túl, a szervezet
megismerhetősége érdekében az adatbázis jelentős része ismét közvetlenül hozzáférhetővé vált, és tematikus
csoportosításokkal vagy egyedi adatlekéréssel is működtethető. (A nem az ENSZ keretei között elfogadott,
hanem csak a világszervezetnél beiktatott szerződések egy jelentős részének azonban csak azok azonosító címe,
száma, fontosabb adatai kérhetők le, nem a teljes szöveg: teljes körű szolgáltatást a rendszer így csak a
kormányok, ENSZ-missziók számára nyújt, a nekik biztosított egyedi kóddal működik.) Mindenesetre az elmúlt
években hatalmas mennyiségű szerződés vagy itt, vagy az ENSZ egyéb webpontjairól ingyenesen is elérhető.
Ilyenek például a nemzetközi terrorizmus elleni harc egyezményei, az emberi jogi egyezmények, általában az
ENSZ kodifikációs egyezmények, az ENSZ égisze alatt kötött és a szervezet működéséhez szorosan kapcsolódó
egyezmények. A fenti webcímen azonban mindenki által elérhető például az ENSZ gyakorlata a szerződések
beiktatását illetően, ami tulajdonképpen az 1969. évi bécsi egyezmény egyes részeinek kommentárjaként is
felfogható.
217. A bécsi egyezmény 80. cikke megerősíti az Alapokmány 102. cikkében foglaltakat: „1. A szerződéseket
hatálybalépésük után az Egyesült Nemzetek Titkárságához – az esettől függően – beiktatás vagy letétbe
helyezés és nyilvántartásba vétel, valamint közzététel céljából továbbítani kell.” Mivel azonban sok nemzetközi
szervezet égisze alatt folyik államközi szerződéskötési tevékenység (ILO, Európa Tanács, Amerikai Államok
Szervezete stb.), az ott kidolgozott szerződéseket a szervezetek saját titkársága eleve beiktatja. E multilaterális
szerződéseket tehát nem kell az ENSZ Titkárságánál is beiktatni és ott is közzétenni: van azonban egy
szervezetközi tájékoztatási gyakorlat, és az elérhetőségre az ENSZ nyilvántartási rendszerében is mód nyílik az
azonosító szám alapján. A közzétételben mutatkozó késedelmek miatt a Nemzetközi Bíróság is pragmatikus
gyakorlattal közelítette meg a kérdést. A Nemzetközi Bíróság úgy vélte, hogy „a beiktatás elmaradása vagy a
késői beiktatás (...) nem hat ki a megállapodás érvényességére, s semmivel sem kevésbé köti a feleket” (CIJ:
Líbia és Csád területi vitájának ügye, 1994. február 3., Rec., 1994, 122. o.). A Bissau-Guinea és Szenegál
közötti tengeri határ elhatárolása ügyében életre hívott választottbíróság 1989-ben hangsúlyozta, hogy őt, mint
nem ENSZ-szervet, a 102. cikk szabálya nem köti, és arra hivatkozva, hogy különbséget kell tenni „a titkos
szerződések és a nem publikált szerződések koncepciója között”, alkalmazta a jogvitában a Franciaország és
Portugália közötti 1960. április 26-ai megállapodást, amely pedig nem került beiktatásra az ENSZ Titkárságon
(RGDIP, 1990, 262-264. o.).
218. Az ENSZ-nél és az egyéb nemzetközi szervezeteknél működő szerződési nyilvántartásoknak az a fő előnye
a jogalkalmazó számára, hogy igen gyorsan meg lehet találni a szerződés hiteles nyelvű változatát, meg lehet
állapítani a hatályossághoz szükséges információkat, a részes államokat, meg lehet találni a tett fenntartásokat,
kifogásokat stb. Sok állam külügyminisztériuma vagy egyéb főhatósága saját honlapjáról is tájékoztatást nyújt a
megkötött nemzetközi szerződésekről, leközölve annak szövegét. Tény azonban, hogy továbbra is él az a
gyakorlat, hogy bizonyos szerződések (vagy azok egyes részei) a felek akaratából nem válnak nyilvánossá
nemzetbiztonsági, katonapolitikai vagy egyéb megfontolások alapján.
219. A beiktatást kétoldalú egyezmények esetében bármelyik állam megteheti: rendszerint kettejük közül az
vállalja ezt a feladatot, ahol a szerződést megkötötték. Többoldalú egyezmény vagy diplomáciai konferencia
esetében a letéteményes állam végzi el a feladatot, amely az esetek túlnyomó többségében a tárgyalás helyszínét
adja. A letéteményesre egyébként több technikai feladat hárul: őrzi a szerződések eredeti szövegét és a neki
átadott meghatalmazásokat, hiteles másolatokat készít a szövegről, ő vezeti a nyilvántartást a csatlakozásokról,
fogadja a ratifikációs okmányokat, fenntartásokat, kifogásokat és egyéb idevágó közléseket, ellenőrzi, hogy az
„jó és kellő alakú-e” (mindenekelőtt, hogy az állami akarat kifejezésére jogosult személytől, illetve szervtől
53
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
származik-e, megvan-e a meghatalmazás), tájékoztatja a beérkezett okmányokról az aláíró és a ratifikáló
államokat, őrzi az előkészítő anyagok (gyakran használt francia kifejezéssel az ún. travauxpréparatoires)
dossziéit stb. A letéteményest magában a szerződésben vagy más módon jelölik ki, s az lehet egy vagy több
állam, egy nemzetközi szervezet vagy annak főtitkára, első számú tisztviselője. (A több letéteményes
intézménye persze bonyolítja a dolgot, de főleg a hidegháborúban komolyan megkönnyítette a csatlakozást a
kidolgozott egyezményhez: ha az egyik letéteményessel a csatlakozni szándékozó állam rossz viszonyban volt, a
másik tudta őt fogadni.)
1.4. 4. A fenntartások
220. A szerződéskötési folyamatot ezzel bejártuk. Már utaltunk arra: nem biztos, hogy a szerződés tárgyalása
során a tárgyaló delegáció maradéktalanul tudta érvényesíteni kormányának, államának érdekeit, a kormány
tehát dönt a szerződés sorsáról, s erre az aláírással, ratifikációval kerül sor. Gyakran azonban nem lehet feketefehér alapon eldönteni a kérdést: előfordulhat, hogy alapvetően megfelelő a szerződés, csak egy-két pont
elfogadhatatlan vagy legalábbis nem igazán megfelelő. Ha ez utóbbiak miatt utasítaná el az adott állam a
szerződést, akkor esetleg még nagyobb kár érné, illetve jelentős előnytől esne el. De a problematikus pontok
elfogadása szintén komoly gondot okozna. Ezt a régi dilemmát a fenntartás intézményével oldja meg a
nemzetközi jog. A bécsi egyezmény 2. cikk 1. § d) pontja szerint: „a »fenntartás« olyan bárhogyan fogalmazott
és nevezett egyoldalú nyilatkozat, amellyel valamely állam egy szerződés aláírása, megerősítése, elfogadása,
jóváhagyása vagy ahhoz történő csatlakozása során kifejezésre juttatja, hogy a szerződés bizonyos
rendelkezéseinek jogi hatályát a reá való alkalmazásban kizárni vagy módosítani óhajtja”.
221. Az államok szabadon döntik el azt, hogy kívánatos-e lehetőséget nyújtani a fenntartások megtételére, a
kérdés megítélésében azonban a XX. század során jelentős változások történtek. Nem változott az alapvető
szabály, miszerint fenntartás csak a többoldalú nemzetközi szerződésekhez kapcsolódhat, hiszen kétoldalú
szerződés esetében – akárcsak a belső jogban – a felek abszolút akarategysége a követelmény, legalábbis
formális értelemben. Értelemszerűen nem lehet fenntartást tenni egy nemzetközi szerződéshez, ha azt a
szerződés kifejezetten kizárja. Nem tehető fenntartás olyan cikkhez sem, amelyet kifejezetten érinthetetlennek
nyilvánít a szerződés. Egyéb tartalmi és formai korlátokat is emelhet a szerződés a fenntartások elé – az Emberi
jogok európai egyezménye például tiltja az általános tartalmú fenntartásokat, és a konkrét fenntartásokhoz
kötelezően mellékelni kell azt a belső jogszabályt, amelyre hivatkozva az állam nem tudja elfogadni az
egyezmény valamely rendelkezését.
222. Ha azonban nincs explicit utalás a fenntartások tilalmára vagy korlátaira, akkor mi a helyzet? Ekkor sem
tehető fenntartás, ha az összeegyeztethetetlen a szerződés tárgyával és céljával. De hogyan ítélhető ez meg, s mi
történik, ha az államok véleménye az ütközést illetően eltérő? A Nemzetközi Bíróságnak a
genocídiumegyezményhez fűzött fenntartások ügyében adott tanácsadó véleménye (CIJ: a népirtás
megelőzéséről és megtorlásáról szóló egyezményhez fűzött fenntartások tárgyában adott tanácsadó vélemény,
1951. május 28., Rec., 1951, 26. o.) fordította meg a korábbi, viszonylag általánosnak tekinthető gyakorlatot. Az
1948-ban kötött egyezmény a nürnbergi per vádpontjai alapján a jövőre nézve kimondta, hogy népirtás az alábbi
cselekmények elkövetése, ha „azokat valaki akár háborúban, akár békében azzal a szándékkal követi el, hogy
valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoportot teljesen vagy részben megsemmisítsen: a) a csoport tagjainak
megölése; b) a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem okozása; c) a csoportra megfontolva olyan
életfeltételek ráerőszakolása, amelyek célja a csoport teljes vagy részleges fizikai elpusztulásának előidézése; d)
olyan intézkedések tétele, amelyek célja a csoporton belül a születések meggátolása; e) a csoport gyermekeinek
más csoporthoz való erőszakos átvitele” útján. Az egyezmény azonban tartalmazta azt a szokásos fordulatot is,
hogy az egyezmény értelmezéséből és alkalmazásából fakadó viták rendezésére a Nemzetközi Bíróság jogosult.
A Szovjetunió mindenekelőtt ez utóbbi joghatósági klauzulához fűzött fenntartást, hangsúlyozva, hogy a
Nemzetközi Bíróság nem a vitában részt vevő bármely fél, hanem csak mindkét fél együttes felkérése alapján
járjon el. (Emellett a gyarmati kizsákmányolás elítélését is hiányolta a szövegből.) A nemzetközi bírósági
joghatóságot illetően ez az álláspont logikailag egyértelműen kapcsolódott a szuverenitást abszolutizáló szovjet
doktrínához, de ma már az is világos, hogy a volgai németek, krími tatárok, csecsenek, ingusok Kazahsztánba és
a birodalom más vidékeire történt telepítésének körülményei is motiválhatták a sztálini vezetést, amikor a
genocídiumegyezmény ellenőrzésében gyakorlatilag önmagának vétójogot kreált.
223. Az ENSZ Közgyűlése kérte a tanácsadó véleményt, mivel az a veszély fenyegetett, hogy néhány állam nem
fogja elfogadni a szovjet fenntartást, s így egyszersmind a szovjet részvételt sem, ami viszont eleve kihatott
volna a részes vagy csatlakozó államok körére is. A kor vezető nemzetközi jogászai és számos
külügyminisztérium ugyanis a szerződések ún. abszolút integritásának elvét vallották, értve ezen, hogy hiába
fogad el számos részes állam egy fenntartást hallgatólagosan, akár csak egynek is az ellenzése, kifogása
54
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
megakadályozza, hogy a fenntartást tevő állam az egyezmény részesévé váljon. A Nemzetközi Bíróság azonban
nagy meglepetésre kijelentette, hogy a szerződések abszolút integritásának elve nem vált az általános
nemzetközi jog részévé, és a kifogásnak csak a fenntartást tevő állammal szemben lehetnek joghatásai, s az nem
hathat ki a fenntartást tevő és azt nem kifogásoló államok viszonyára. A konkrét kérdést illetően tehát részesévé
válhatott a genocídiumegyezménynek a Szovjetunió a nemzetközi bírósági joghatóság elfogadása nélkül is. A
Nemzetközi Bíróság által felvázolt megoldás gyakorlatilag minimális változással, jelentősebb vita nélkül
bekerült az 1969. évi bécsi egyezménybe is.
„20. cikk 1. Egy szerződés által kifejezetten engedélyezett fenntartás nem szorul a többi szerződő állam utólagos
elfogadására, amennyiben a szerződés másként nem rendelkezik.
2. Amennyiben a tárgyaló államok korlátozott számából s a szerződés tárgyából és céljából az tűnik ki, hogy a
szerződés valamennyi részes fél közötti teljes körű alkalmazása minden egyes részes fél számára lényeges
előfeltétele a szerződés reá nézve kötelező hatálya elismerésének, a fenntartáshoz az szükséges, hogy azt
valamennyi részes fél elfogadja.
3. Ha a szerződés egy nemzetközi szervezet alapító okmánya, és amennyiben e szerződés másképpen nem
rendelkezik, a fenntartás ezen szervezet illetékes szervének elfogadására szorul.”
224. Látható tehát, külön rendelkezés hiányában is előfordulhat, hogy a fenntartás érvényessége a részes
államok hozzájárulását feltételezi. A bécsi egyezmény azonban több pontot homályban hagyott, így például
messze nem egyértelmű az, hogy szervezet esetében hogyan állapítható meg, melyik az a szerv, amelyik
illetékes lehet az alapokmányhoz fűzött fenntartások elfogadására. Ennek is következménye, hogy a
megengedőbb szöveghez képest a gyakorlat tulajdonképpen szigorúbb, és nemigen fogadja be az
alapokmányhoz fűzött fenntartásokat.
225. A fenntartásokkal szemben emelt kifogások relatív hatálya világosan kitűnik az 1969. évi bécsi egyezmény
szövegéből:
„20. cikk 4. Az előző bekezdés alá nem tartozó esetekben és amennyiben a szerződés másként nem rendelkezik:
a) a fenntartás elfogadása valamely más szerződő állam részéről a fenntartást tevő államot ezen másik állammal
való kapcsolatában a szerződésben részes féllé teszi, amint e szerződés ezen államok tekintetében hatályba lép;
b) a fenntartással szemben valamely szerződő állam által emelt kifogás nem akadályozza meg a szerződés
hatályba lépését a kifogást tevő és a fenntartást tevő állam között, kivéve, ha a kifogást tevő állam ezzel
ellentétes szándékát határozottan kifejezésre juttatta;
c) az olyan aktus, amellyel valamely állam elismeri azt, hogy a szerződés reá nézve kötelező hatállyal bír, és
amely fenntartást tartalmaz, akkor hatályos, mihelyt a többi szerződő állam közül legalább egy elfogadta a
fenntartást.”
Láthatóan roppant fontos, hogy az állam egyértelműen fogalmazza meg a kifogásában, hogy ilyen körülmények
között nem tudja részes félnek tekinteni a fenntartást tevő államot. Ha ilyen nyilatkozatot nem tesz, akkor
kifogásából arra kell következtetni, hogy a szerződés hatályosul kettejük között, de a fenntartással érintett részek
a fenntartás mértékéig nem alkalmazhatók a kifogást tevő állammal szemben (lásd a 21. cikk 3. bekezdését is:
„Ha a fenntartással szemben kifogást tevő állam nem ellenezte, hogy közte és a fenntartást tevő állam között a
szerződés hatályba lépjen, azok a rendelkezések, amelyekre a fenntartás vonatkozik, a két állam között a
fenntartás mértékéig nem alkalmazhatók”). Így viszont valójában a kifogást tevő állam majdnem ugyanabba a
helyzetbe kerül, mintha elfogadta volna a fenntartást. Ez a helyzet így igen ellentmondásos, hiszen a kifogást
tevő állam az, amelyik az eredeti szöveghez ragaszkodik: következésképpen ha a fenntartás létfontosságúnak
tekintett rész alkalmazását zárná ki, a kifogást tevő államnak logikusan az egész egyezmény hatályosulását el
kell utasítani maga és a fenntartást tevő állam között. A rendszer logikája a fenntartásokkal szemben tehát
megengedő: hiszen a qui tacet, consentire videtur elv szellemében, ha a fenntartás közlésétől (vagy saját
ratifikációjától, csatlakozásától) számított 12 hónapon belül nem tesz kifogást, akkor részéről a fenntartás
elfogadottnak tekinthető.
226. A fenntartások esetében a kölcsönösség elve az irányadó: ha a fenntartást tevő magára nézve kizárja
valamely cikk érvényesítését, ő maga sem követelheti azt meg más államoktól önnön viszonylatában, még akkor
se, ha azok saját maguk nem tettek ilyen fenntartást. Valamely állam fenntartása (függetlenül a hallgatástól,
kifogástól) a többi állam egymás közötti viszonylatában nem érinti a szerződéses kötelezettségeket.
55
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
227. Bizonyos szerződéses rendszerekben az államok hallgatása dacára sem biztos, hogy a fenntartás
érvényesülhet: az Emberi Jogok Európai Bírósága egy előtte levő konkrét ügyben nem létezőnek tekinti az
Emberi jogok európai egyezményének követelményeit nem teljesítő fenntartásokat, függetlenül attól, hogy
esetleg nem is érkezett kifogás velük szemben. Az egyébként tapasztalati tény, hogy az államok előszeretettel
fordulnak a fenntartásokhoz, de visszafogottak a kifogások megtételekor, különösen akkor, ha közeli
szövetséges, vezető koalíciós partner tette azt meg. Sőt még távoli, számunkra érdektelen állam abszurd
fenntartása sem biztos, hogy automatikusan kiváltja a mi kifogásunk hivatalos bejelentését. Ahogy mondani
szokták, a külügyminisztériumban a reálpolitikai boxmérkőzéseken a nemzetközi jogászok ritkán érnek el
kiütéses győzelmet.
228. A fenntartások megtételét érintő esetleges korlátok miatt az államok gyakran az értelmező nyilatkozat
intézményéhez folyamodnak: tettek már ilyet kétoldalú egyezményekhez, vagy ha tiltottak voltak a fenntartások,
valamint e korlátoktól függetlenül általában olyankor, ha a szerződő állam az adott egyezményi cikknek
meghatározott értelmet kíván tulajdonítani. De sohasem az elnevezés, hanem a tartalom alapján kell megítélni
az okmányt: ha az értelmező nyilatkozat valójában fenntartást takar, akkor a fenntartásra vonatkozó szabályok
alapján kell eljárni.
229. Sem a fenntartások, sem a kifogások nem örökérvényűek: azokat a felek szabadon – írásban –
visszavonhatják. Ez a szabály a magyar delegáció javaslatára került be az 1969. évi bécsi konferencián az
egyezmény szövegébe. A szabály gyakorlati jelentőséget többek között akkor kapott, amikor a rendszerváltozás
után Magyarország, Lengyelország, Csehország és még több állam visszavonta „szovjet típusú” fenntartásainak
jelentős részét, mindenekelőtt azokat, amelyek a Nemzetközi Bíróság joghatóságának korlátozására irányultak.
1.5. 5. A nemzetközi szerződések és az érvénytelenség
230. Ahhoz, hogy egy szerződés kifejtse joghatásait, az is kell, hogy megfeleljen az érvényesség
követelményeinek. A nemzetközi jogban tehát, akárcsak a belső jogban, a szerződési joggal szorosan
összekapcsolódik az érvényesség és az érvénytelenség problémaköre. Az 1969. évi és 1986. évi bécsi
egyezmények ráadásul meglehetősen építenek is a polgári jogból ismert érvénytelenségi okokra. Ugyanakkor a
nemzetközi jogalkotás sajátosságai miatt a belső jogi-civiljogi megoldások adaptálása itt nem tudta kiváltani
ugyanazt a gyakorlati hatást. Az aláírással hatályba lépő és főleg a kétoldalú egyezményekre még csak-csak
alkalmazhatóak az érvénytelenségi okok és következmények. A többoldalú egyezmények és mindenekelőtt a
ratifikációra szoruló egyezmények esetében a szerződés természete, illetve a már említett számtalan ellenőrzési
fórum léte miatt az érvénytelenítésre alig tudunk gyakorlati példát találni. A nemzetközi jog is ismeri az
érvénytelenségi okok kettébonthatóságát: míg azonban a német-római hagyományú magyar jog a
megtámadhatóság-semmisség kettősségére épít, addig a nemzetközi jog inkább a francia eredetű relatív
érvénytelenség – abszolút érvénytelenség (nullité relative–nullité absolue) kettéválaszthatóságára. Mint majd
látjuk, a magyar jogban ismert semmisség tana így nem teljesen alkalmazható az abszolút érvénytelenségre.
Ráadásul nagyon sokáig a nemzetközi jog jól megvolt a relatív érvénytelenséggel: az abszolút érvénytelenség
intézményét igazán az 1969. évi bécsi egyezmény tette véglegesen elfogadottá. Ez – és ennek esetei – azonban
már a bécsi konferencián is komoly vitákat váltott ki, s azt eredményezte, hogy némely ország – amelyek közül
a legfontosabb Franciaország – éppen emiatt nem volt hajlandó az egyezmény részesévé válni.
231. A bécsi egyezmények szerinti érvénytelenségi okok így a következők: relatív érvénytelenségnek minősül
bizonyos esetekben a belső jogba ütköző szerződés, valamint az, amelyet tévedésben, tévedésbe ejtéssel vagy
megvesztegetéssel kötöttek. Abszolút érvénytelenségi okot jelent az erőszak, illetve az azzal való fenyegetés a
szerződéskötéskor, valamint a nemzetközi jog ún. feltétlen alkalmazást igénylő normáiba (ezek az ún. imperatív
normák, jus cogens) ütközés. Az érvénytelenségi okokat így akarathibák, formahibák és tartalmi hibák szerint is
szokták csoportosítani, az elsőbe helyezve a tévedést, megtévesztést, megvesztegetést, erőszakot, némi
bizonytalansággal a másodikba a belső jogba ütközést, míg a harmadikba a jus cogensbe ütközést.
232. A belső jogba ütközés a szerződéskötési hatáskörökre vonatkozó belső jogi szabályok megsértésével kötött
szerződések érvénytelenítésére ad jogcímet, abban az esetben, ha az ütközés szemmel látható és alapvető
fontosságú belső jogi szabályt érintett. Ez a gyakorlatban az alkotmány szabályaiba való ütközést jelenti. A
bécsi egyezmény annyira egyértelműen utal a szerződéskötési hatáskörökre, hogy nehezen lehet egyetérteni
azzal az állásponttal, amely a belső jog vagy akár az alkotmány egyéb szabályaiba való ütközés esetén is
elképzelhetőnek tartja az érvénytelenítést. Az ütközés szemmel láthatóságának kritériuma pedig gyakorlatilag
kizárja az olyan alkotmányos szabályokra hivatkozást, amelyek tartalmának tisztázása is több alkotmánybírósági
döntés eredményeként történt meg. Nincs esély ezen jogcím érvényesítésére akkor, ha ratifikációköteles
szerződésről van szó, még kevésbé, ha előzetes alkotmánybírósági normakontroll után erősítették meg a
szerződést, hiszen ezekben az esetekben az ütközés aligha volt szemmel látható a partnerállam számára. Itt
56
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
alapvetően két elv vagy két iskola csatájáról van szó: a voluntarista a szerződési akarat abszolút jellegét
preferálja, az objektivista a szerződés tényét, létrejöttét. A joggyakorlat a belső jogba ütközést a fenti
megszorításokkal az objektivista iskola koncepciója szerint döntötte el: azaz ne a vétlen partnerállam viselje
annak ódiumát, hogy a másik állam eljáró képviselője nem vette figyelembe saját alkotmányának vagy belső
jogának szabályait, nem egyeztetett megfelelően kormányával. A szabályozás szigora arra ösztönzi az
államokat, hogy lehetőleg maximálisan felkészült és államuk jogrendszerét a legpontosabb részletekig ismerő
diplomaták vagy szakértői delegációk járjanak el. Ha pedig mégis bekövetkezik az ütközés, úgy az aláírás,
illetve a ratifikáció folyamatában erre derüljön fény, s ez esetben vagy ne vállalja el az állam a kötelezettséget,
vagy módosítsa belső jogi szabályait.
233. Az eljáró képviselő meghatalmazásának túllépésére abban az esetben lehet érvénytelenség címén
hivatkozni, ha meghatalmazásának korlátozottságát a kötelezettségvállalás kifejezése előtt a tárgyaló államokkal
közölték: azaz gyakorlatilag akkor, ha a meghatalmazásában rögzítésre került, hogy csak a tárgyalásra van
felhatalmazva, az aláírásra nem.
234. A hatáskör abszolút, nyilvánvaló hiányában létrejött megállapodás ugyanakkor nem létezik, non existens,
ott érvénytelenítésre sincs szükség. Egy nagykövet és egy hivatali minőséget nyilvánvalóan nélkülöző
magánszemély „megállapodása” országaik egyesüléséről, katonai védelem nyújtásáról, nyilvánvalóan puszta
papír, érdemben semmilyen kötelezettséget nem állít be, jogilag nem is létezik. Hasonló a helyzet abban az
esetben, ha a hivatalos személynek nincs felhatalmazása a szerződéskötési aktus elvégzésére, s partnere sem
győződött meg ennek meglétéről, esetleg a körülmények miatt nem tudta ellenőrizni. (Ennek történeti példája az
ún. Makarov-levélben foglalt, viszonylag kedvező fegyverszüneti feltételek nem létezőnek tekintése, amelyekre
a Horthy kormányzó által 1944. szeptember végén Moszkvába küldött Faragho-delegáció első mandátuma épült:
a tárgyaló Molotov külügyminiszter Makarov ezredes létét, illetve felhatalmazottságát kategorikusan tagadta.)
235. A tévedés akkor lehet érvénytelenségi ok, ha olyan tényre vagy helyzetre vonatkozik, amelyet az adott
állam a szerződés megkötésekor létezőnek tekintett, és amely lényeges alapul szolgált ahhoz, hogy a szerződést
magára nézve kötelező hatályúnak ismerje el. Nem lehet azonban hivatkozni a tévedésre, ha az állam saját
magatartásával hozzájárult a tévedéshez, vagy ha a körülmények olyanok voltak, hogy a lehetséges tévedést az
adott államnak észlelnie kellett volna. Ez érdemben ismét kizárja a sok ellenőrzési fordulón keresztül
megvalósuló kötelezettségvállalás (a ratifikáció) esetében a tévedésre való hivatkozást. Ha az állam képviselője
saját hibájából nem volt abban az állapotban, hogy tévedését felismerje, szintén elenyésző az esélye annak, hogy
az állam sikerrel hivatkozhasson erre az érvénytelenségi okra.
236. A Nemzetközi Bíróság gyakorlatában a tévedésre hivatkozás klasszikus példája a Preah Vihear templom
ügye: Thaiföld az indokínai gyarmattartó Franciaországgal 1904-ben megállapodást kötött arról, hogy a határ a
Dangrek-hegységben a vízválasztón húzódik, amikor azonban az elkövetkező években a térképen megvonták,
majd kimérték a határt, az egyáltalán nem a vízválasztón futott, s a komoly kulturális értéket képviselő – 2008ban az UNESCO világörökségi listájára is felvett –, turisták által célpontnak tekintett Preah Vihear templom így
nem thai területre került. A tévedés kétségtelen, azonban mivel évtizedeken át tudomásul vette Thaiföld, hogy a
templom a francia katonai térképészek által készített térképeken nem hozzá tartozik, s csak azután lépett fel,
hogy a francia gyarmatbirodalom összeomlásával csupán a kicsiny Kambodzsa állt vele szemben – a
Nemzetközi Bíróság a tévedésbe való korábbi belenyugvást tekintette meghatározónak a jogvita eldöntésében
(CIJ: A Preah Vihear templom ügye, 1962. június 15., Rec., 1962, 21. o.).
III/1. TÉRKÉP A kambodzsai-thaiföldi határ és a Preah Vihear templom
57
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
237. A „tényre vagy helyzetre” utalás a bécsi egyezmény 48. cikkében a jogi tévedést nem fedi, ezért a doktrína
túlnyomó része fogalmilag kizártnak tartja a jogi tévedésre hivatkozást. Ugyanakkor a ténybeli és a jogi elemek
össze is keveredhetnek, és érdekes módon a Nemzetközi Bíróság sem utasította el azonnal, érdemi vizsgálat
nélkül, amikor Thaiföld a joghatósági elismerő nyilatkozat megtétele során bekövetkezett tévedésére hivatkozott
(CIJ: A Preah Vihear templom ügye, ex. prél., 1961. május Rec., 1961, 30. o.). Jogi tévedésre hivatkozott –
sikertelenül – Norvégia is Dániával fennállt jogvitájában, az Állandó Nemzetközi Bíróság előtt (CPJI: KeletGrönland ügy, 1933. április 5., n° 53., 71., 91., 92. o.). Az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Megállapodás
(GATT) Világkereskedelmi Szervezetté (WTO) való átalakítása során mód volt egy rövid ideig a korábbi
agrártámogatások további folyósítására: az eljáró magyar delegáció által benyújtott nyilatkozatban azonban a
támogatás volumenének megadása – annak valutáris átszámítása – nem megfelelő módon, nem a helyes szabály
kiválasztásával történt. Ez szintén a jogi és a ténybeli tévedés határán mozog, de érvénytelenítési eljárásra nem
került sor, hanem tárgyalások révén próbálták a mozgásszabadságot tágítani.
238. Egy tévedés, amely csupán a szerződés szövegének szóhasználatára vonatkozik, nem érinti az
érvényességet: ilyenkor az kijavítható. Hasonlóképpen javítható egy egyszerű számtani hiba vagy egyéb
gépelési hiba.
239. Érvénytelenségi ok a megtévesztés is, de ez sem hoz több gyakorlati eredményt, mint a tévedés. A
ratifikáció esetében a megtévesztés (tévedésbe ejtés vagy tévedésben tartás) nehezen érvényesíthető, hiszen az
egész kormányapparátust, képviselőházat, köztársasági elnököt nyilván nem lehet megtéveszteni. Az
egyszerűsített formában kötött nemzetközi szerződések esetében a Fergusson-nyomtatványokat említi a
szakirodalom (a francia gyarmatbirodalom kiépítése során a nigeri területek törzsfőnökeit hamisított térképekkel
tévesztették meg). A Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék egy megállapítása is jól jött Angliának és
Franciaországnak, hogy feledtessék 1938-as meghunyászkodásukat a hitleri politika előtt: eszerint Hitler
megtévesztette Chamberlaint, hogy a Szudéta-vidék megszerzése után több területi követelése nem lesz és
őszinte békepolitikát fog folytatni. A magyar irredenta irodalom az 1920-as évek végétől hivatkozott arra, hogy
hamisított térképekkel tévesztették volna meg a trianoni határokat megvonó politikusokat, nem hajózható
folyókat hajózhatónak feltüntetve. Valójában nem dokumentálható, hogy hamis hajózási térképeket használtak
volna, és valójában Magyarország diplomáciai és parlamenti képviselői amúgy is tudták, mi hajózható és mi
nem. Tény, hogy az ún. utódállamok ömlesztették a valótlan tartalmú etnikai statisztikákat a konferencia
résztvevőire, de tény az is, hogy ezeket nem igazán méltatták figyelemre – hiszen a döntéseket addigra már
meghozták: a nagyhatalmi erőpolitika, a vasútvonali igények és az elért katonai pozíciók, valamint
megalapozatlannak bizonyult külpolitikai prognózisok alapján...
240. A megvesztegetés akkor érvénytelenségi ok, ha az állam eljáró képviselőjét ezzel veszik rá a szerződés
megkötésére. Az állam számára előnyöket, kedvezményeket adni lehet és kell. Gondoljunk csak a NATO-ba
felvett új országok légierejének modernizálása kapcsán a koncesszió elnyerésére pályázó repülőgépgyártó
konzorciumokra és az érdekükben lobbizó államokra: részletfizetési kedvezmények, a nyereség visszaforgatása
beruházásként az adott államba stb. Ígérhetők egyéb külpolitikai előnyök is, mindez megengedett, ha az állam
akarja. Az állam képviselője azonban az állam tudta nélkül nem fogadhat el semmilyen előnyt: amit mi
megvesztegetésnek fordítunk, az angol és francia nyelven corruption, a maga bővebb tartalmával. A
megvesztegetés kapcsán a nemzetközi jogi szakirodalom sajnos nem rendelkezik joggyakorlati fogódzókkal s
főleg nem szerződésérvénytelenségi összefüggésekben. A kuruc, illetve kossuthi emigráció köreiben terjedtek
ugyan hírek arról, hogy a szatmári békekötésért, a világosi fegyverletételért Károlyi Sándor, illetve Görgey
Artúr ellenszolgáltatást kapott, de ezeket a történettudomány megcáfolta, és egyébként sem nemzetközi jogi
szerződésekről van szó ezekben az esetekben. A hagyomány szerint 1626-ban Peter Minuit és a holland
telepesek egy zacskó üveggyöngyért vásárolták meg az indiánoktól a Manhattan-félsziget csücskét, ahol
megalapították Nieuwe Amsterdamot, a későbbi New Yorkot. Viszonylag ismertnek tekinthető Talleyrand
külügyminiszter vonzódása a szép nőkhöz és ezzel összefüggésben a sok pénzhez, de már Napóleon is tisztában
volt többször elbocsátott külügyminiszterének gyarlóságával. Róla mondták, hogy „mindig és mindenkit elárult
– kivéve a hazáját”. Az bizonyítható, hogy hivatali idejében mikortól kapott cári apanázst, de ezért cserében
inkább informátor volt, sőt kifejezetten lebeszélte a cárt, hogy szerződést kössön Napóleonnal. Informátori célú
beszervezés nyilvánvalóan gyakran történt a XIX-XX. században. A Károlyi-kormány „katonát nem akarok
látni” mondatáról elhíresült, a honvédelmet akadályozó hadügyminisztere, Linder Béla későbbi szerb
állampolgársága, ottani kormányszolgálata és katonatiszti nyugdíja figyelemre méltó ugyan, de nem tudunk
hozzákapcsolni érvénytelen szerződést. E történeti példáknál valamivel talán több tanulsággal járnak a
Nemzetközi Olimpiai Bizottságban, az EU Bizottságában s egyéb testületekben az 1990-es években napvilágra
került korrupciós ügyek, ekként lehetnek elképzelések a méretekről, a diszkrétebb technikai megoldásokról
(például az emlékiratok megíratásáról és a tényleges olvasói igényektől független, bőkezű honorálásáról, az
eljáró tisztviselő gyermekének a világ leghíresebb egyetemeire ösztöndíjjal történő felvételéről vagy a keleteurópai privatizációk során emlegetett megoldásokról, ahol utóbb a korábbi állami döntéshozók tűntek fel
58
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
eladott vállalatok gazdasági csúcsvezetői pozícióiban), de ezekhez nem tudjuk kapcsolni valamely nemzetközi
közjogi szerződés érvénytelenítését. A diplomáciai gyakorlat a hölgyeknek virágajándékozást, a hölgyeknek és
uraknak egyaránt az ebéd- és munkavacsora-meghívásokat, a nemzeti borászati, édességipari és hasonló jellegű,
csekély értékű termékek ajándékozását elfogadottnak tekinti, gyakorlatilag minden afeletti juttatás már
problematikus. Induljunk ki abból, hogy az eljáró diplomatát egyébként nyilvánvalóan a becsület és tisztesség
vezeti, szankcióként pedig a hazai büntetőjog közvetlenebb erővel van jelen, mint a nemzetközi jogban a
szerződés esetleges érvénytelensége.
241. Az állam képviselője ellen alkalmazott erőszak azért érvénytelenségi ok, mert akárcsak a tévedés,
megtévesztés, megvesztegetés esetében, ilyenkor sem a valódi állami akarat jut kifejezésre. A bécsi egyezmény
51. cikke szerint: „Ha annak kifejezését, hogy egy állam egy szerződést kötelező hatályúnak ismer el,
képviselője ellen irányuló kényszerítő cselekményekkel vagy fenyegetésekkel érik el, az elismerés kifejezése
semmiféle joghatással nem jár.” Így I. Ferenc francia király érvénytelennek nyilvánította azt az 1526-ban
kikényszerített szerződést, amelyben lemondott Burgundiáról fogva tartója, V. Károly császár javára. 1881-ben
a francia csapatok támadásra készülve és bardói rezidenciáját körülvéve bírták rá a tuniszi bejt, hogy az országát
francia protektorátus alá helyező szerződést aláírja. Gyakran idézett példa a Nürnbergi Nemzetközi Katonai
Törvényszéken Göring és Ribbentrop vallomásában feltárt eset, hogy 1939. március 14-én azért tudták olyan
könnyen megszerezni Hacha csehszlovák elnök aláírását ahhoz, hogy elfogadja a Hitler által felajánlott
protektorátusi szerződést, mivel kémszolgálatuk révén tudtak arról, hogy súlyos cukorbeteg az elnök, s így az
inzulininjekció beadására készen álló orvosát nem engedték be hozzá. A delegáció többi tagjának a nagyobb
nyomaték kedvéért Göring elmagyarázta, hogy a Luftwaffe melyik prágai épületet melyik támadási hullámban
fogja bombázni, ha nem lesz aláírás. (Történelmünkből ismeretes, hogy Horthy Miklós 1944. március 19-én
Klessheimben az eredeti német javaslat ellenére szerződésben ugyan nem volt hajlandó „kérni” Magyarország
katonai megszállását, de végső soron tudomásul vette, hogy bevonulnak a német csapatok. 1944. október 16-án
pedig elrabolt fiának sorsával zsarolva kényszerítették lemondásra – igaz, ebben az esetben sincs szó
nemzetközi szerződés kötéséről.) Csehszlovákiának a Varsói Szerződés csapatai által történt 1968. augusztusi
megszállását követően az egész akkori csehszlovák állami és pártvezetést Moszkvába hurcolták, s ott vették rá
őket a megszálló szovjet haderő további ott maradásának elfogadására. Ezek a példák egyébként azt is mutatják,
hogy a személy elleni erőszak gyakran egybefonódik az állam elleni erőszakkal.
242. Az állam elleni erőszak és a fenyegetés érvénytelenségi okká válása azonban már a XX. század terméke,
összefügg az államok háborúindítási jogának (jus ad bellum) fokozatos csökkenésével, majd megszűnésével.
Míg korábban bevett eszköz volt az erőszak, a nyomásgyakorlás a szerződéskötés során (a vesztes állam a
békeszerződést ritkán írta alá jókedvvel és önként, még kevésbé mondott le szívesen saját függetlenségéről,
hogy puszta gyarmatként vagy protektorátusként folytassa pályafutását), az 1969. évi bécsi egyezmény
szerkesztésekor az államok levonták a következtetést a szuverenitás ezen attribútumának megszűnéséből, és
érvénytelenségi oknak minősítették: „52. cikk. Semmis az a szerződés, amelyet az Egyesült Nemzetek
Alapokmányában foglalt nemzetközi jogi alapelvek megsértésével fenyegetés vagy erőszak hatására kötöttek.”
243. Az 1969. évi bécsi konferencián a fejlődő országok szerették volna elérni, hogy az érvénytelenségi ok a
gazdasági erőfölénnyel való visszaélésre, a kereskedelmi embargóra és egyéb gazdasági szankciókra is
vonatkozzon. Ezt a törekvést azonban egyértelműen elutasította a bécsi konferencia: a bécsi egyezmény
záróokmányában mindenesetre az államok elítélték a gazdasági nyomásgyakorlást, mint ami akár a belügyekbe
való be nem avatkozás durva megsértése is lehet, de a szerződési cikkek megszövegezése során egyértelművé
vált, hogy az erőszakot, fenyegetést akkor tekintik érvénytelenségi oknak, ha az katonai nyomásgyakorlás, ami
viszont nem szükségképpen kell hogy a fegyverek tényleges alkalmazását, csapatok harci cselekményszerű
bevetését jelentse.
244. Még így sem egyszerű azonban az erőszakot és fenyegetést érvénytelenségi okként kezelni. A belső joghoz
hasonlóan a nemzetközi jogalkotás is alapvetően a visszaható hatály elutasítására épül, és a bécsi egyezmény 4.
cikke expressis verbis rögzíti is, hogy a benne foglalt szabályok a hatálybalépése után kötött szerződésekre
vonatkoznak. (Az egyezményben persze vannak jócskán szokásjogi szabályok, de az erőszak alkalmazásával
kötött szerződés érvénytelensége, láttuk, nem ezek közé tartozik.) Így tehát a történelemben a birodalomépítések
során kényszerrel, erőszakkal, fenyegetéssel létrehozott szerződések legfeljebb morálisan ítélhetők el, utólagos
érvénytelenítésükre a bécsi egyezmény nem nyújt jogalapot. Ettől független, hogy a második világháború
befejeződésével a hitleri szerzeményeket visszavették, s az NSZK és Csehszlovákia közötti 1973. évi szerződés
az 1938-as müncheni megállapodást érvénytelennek nyilvánította. A Molotov-Ribbentrop-paktum
eredményeként bekebelezett balti államok egészen a Szovjetunió felbomlásáig, azaz mintegy öt évtizeden
keresztül tagköztársaságként léteztek, és az a Besszarábia, amelyről Románia 1940-ben fegyveres ultimátum
nyomán kötött szerződéssel mondott le, a Szovjetunió felbomlásáig tagköztársaságként, majd jelenleg független
államként részese a nemzetközi életnek. A szintén ugyanekkor függetlenné vált Ukrajna sem kíván lemondani
59
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
az 1940-es szovjet ultimátummal megszerzett és őhozzá csatolt hertai területekről. A nemzetközi porondon
azonban Románia nem tudott támogatást szerezni e terület-visszaszerzési ambícióihoz.
245. Tovább bonyolítja a kérdést, hogy kettéválasztható-e a mondat „az Egyesült Nemzetek Alapokmányában
foglalt nemzetközi jogi alapelvek megsértésével” és „fenyegetés vagy erőszak hatására” elemekre. Mivel az
ENSZ Alapokmánya szerint a szervezet céljai érdekében, alapvetően a nemzetközi béke és biztonság megóvása
céljából a Biztonsági Tanácsnak joga van kényszert alkalmazni, az így kikényszerített megállapodások
érvénytelensége nem vetődik fel. Mint majd látjuk, a Biztonsági Tanács a XX-XXI. század fordulóján számos
béketeremtő akció végrehajtását egy-egy katonailag jelentős államra bízta, s az kényszerítette ki tényleges
fegyveres erőszakkal vagy annak fenyegetésével a Biztonsági Tanács elvárásainak megfelelő
fegyverzetkorlátozási, részleges leszerelési, sőt politikai tartalmú szerződések megkötését (lásd például az 19901991-ben az elfoglalt Kuvait felszabadításáért folyó ún. öbölháborúban Irakra rótt fegyverszüneti feltételeket a
687. [1991] sz. BT-határozatban). Ennél jóval több magyarázatot igényel a Biztonsági Tanács felhatalmazása
nélkül, a koszovói albánság megmentéséért Jugoszláviával szemben fellépő NATO bombázássorozata által
kikényszerített fegyverszüneti szerződés eredményeinek tudomásulvétele az 1244. (1999) sz. BT-határozatban,
amely így tartalmazta azt is, hogy Koszovó ENSZ-igazgatás alá kerül. (Ezeket, valamint a New York-i World
Trade Center 2001. szeptember 11-i lerombolása után az Afganisztán elleni fegyveres fellépésnek, valamint a
Biztonsági Tanács, illetve a Közgyűlés tagjai többsége látható ellenzésével immár Irak ellen 2003-ban indított
háborúnak a megítéléséhez és az ENSZ-utólagos szerepvállalásához a szempontokat lásd n° 1199-1214. és
1229-1232.)
246. Abszolút érvénytelenségi okot jelent a nemzetközi jog ún. imperatív szabályaiba (jus cogens) történő
ütközés. Az 1969. évi bécsi egyezmény 53. cikke szerint: „A szerződés semmis, ha megkötésének időpontjában
az általános nemzetközi jog valamely feltétlen alkalmazást igénylő szabályába ütközik. Ezen egyezmény
alkalmazási körében az általános nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabálya olyan normát jelent,
amelyet az államok nemzetközi közössége, mint egész, olyanként fogadott el és ismert el, mint amelytől nem
lehet eltérni és amelyet csak a nemzetközi jog ugyanilyen jellegű későbbi szabályával lehet megváltoztatni.” A
bécsi konferencián igen éles viták folytak arról, hogy célszerű-e és főleg ebben a formában hasznos-e
belefoglalni azt az elvet a nemzetközi szerződések jogába, amelyik a polgári jogi szerződésszabadság és a jó
erkölcs, illetve a belső jog (mint ahogyan számos országban például a polgári törvénykönyv vagy a munka
törvénykönyve is tartalmazza) kógens szabályainak tiszteletben tartási kötelezettségére emlékeztet.
247. Már a XIX. század folyamán felvetődött a szakirodalomban, hogy az államok szerződéskötési szabadsága
nem abszolút jellegű: miután az államok megállapodtak a rabszolga-kereskedelem tilalmában, ennek logikus
következményeként nem lehet jogszerűen erre irányuló nemzetközi szerződéseket kötni. Ajus ad bellum
visszaszorulásával, majd megszűnésével és különösen a Briand-Kellogg-paktum óta az államok katonai
együttműködési szerződései hangsúlyozottan védelmi jellegűek – legalábbis a szóhasználatukat illetően.
Tulajdonképpen ez a jogfejlődés ösztönözte az államok többségét arra, hogy a nemzetközi jogi törvényesség
elvont fogalmának megfogható tartalmat adjanak. Az ezt ellenző csekély számú állam (Franciaország
vezetésével) azt az álláspontot képviselte, hogy amíg nincs egyetértés abban, hogy melyek is ezek az abszolút
normák, addig ajus cogensre utalás gyakorlati eredményre nem vezet. A konferencián tett engedmények
Franciaországot nem elégítették ki, és ezért (sőt csak ezért) nem vált az 1969. évi bécsi egyezmény részesévé.
248. Maga a definíció láthatóan tautologikus, hiszen önmagát ismételve úgy határozza meg a feltétlen
alkalmazást igénylő normát, mint „amelyet az államok nemzetközi közössége, mint egész, olyanként fogadott el
és ismert el, mint amelytől nem lehet eltérni és amelyet csak a nemzetközi jog ugyanilyen jellegű későbbi
szabályával lehet megváltoztatni”. A bécsi konferencián is nyilvánvalóvá vált, nincs esély arra, hogy egy taxatív
vagy akárcsak exemplifikatív katalógus ott és akkor elkészüljön, így nagyvonalúan a későbbi jogfejlődésre és
főleg a Nemzetközi Bíróságra bízták a kógens normák körének tisztázását. A bécsi egyezmény 66. cikke szerint
ugyanis ha két állam között vita merül fel, hogy valamely normajus cogens természetű-e, bármelyik fél „a vita
eldöntése céljából a Nemzetközi Bírósághoz fordulhat, amennyiben a felek nem állapodtak meg kölcsönösen
abban, hogy a vitát választottbíráskodásra bocsátják”. Túl azon, hogy a Szovjetunió és tábora ehhez a szokásos
fenntartását csatolta, azaz hogy csak mindkét fél kérelmére jogosult a Nemzetközi Bíróság eljárni, a rendelkezés
nem váltotta ki a szándékolt joghatást: jelen sorok írásáig egyetlen alkalommal sem terjesztettek explicit kérést a
Nemzetközi Bírósághoz, hogy döntsön abban, az adott norma kógens jellegű-e, vagy sem. Ez azonban nem
akadályozta meg a Nemzetközi Bíróságot abban, hogy esetenként engedjen a kísértésnek és nyilatkozzon
valamely norma magasabbrendűségéről.
249. A Nemzetközi Bíróság azonban megnyilatkozásaiban viszonylag következetesen az erga omnes norma
kifejezést használja a jus cogens helyett. „Különbséget kell tenni (...) azok között az állami kötelezettségek
között, amelyek a nemzetközi közösség, mint egész, és azok között, amelyek a diplomáciai védelem keretei
60
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
között egy másik állam irányában állnak fenn. Előbbiek természetükből fakadóan minden államot érintenek. A
kérdéses jogok fontosságára tekintettel minden államnak jogos érdeke fűződik e jogok védelmének
betartásához: e kötelezettségek erga omnes jellegűek” (CIJ: Barcelona Traction ügy, 1970. február 5., Rec.,
1970, 32. o.). Az erga omnes és ajus cogens valóban nagyon hasonló fogalmak, de optikájuk más: ajus cogens
az érvényességi szempontú megközelítés, az erga omnes pedig azt vizsgálja, hogy mindenki kötelezettje-e egy
adott normának. Végső soron azt lehet mondani, hogy ezeket koncentrikus körként felfogva a csaknem azonos
területű két kör közül a jus cogens valamivel szűkebb. Biztos, hogy minden jus cogens norma erga omnes
jellegű, de nem biztos, hogy minden erga omnes norma jus cogenst jelent, azaz megsértése érvénytelenséggel
jár. A jogirodalom ennek dacára úgy tekintette, hogy az alábbi ügyekben a Nemzetközi Bíróság ajus cogens
jellegre hozott példákat.
250. 1970 -es obiter dictumában a Nemzetközi Bíróság az agressziót, a népirtást, az ember alapvető jogainak
megsértését, nevezetesen a rabszolgaságot és a faji megkülönböztetést minősítette erga omnes jellegűnek (CIJ:
Barcelona Traction ügy, 1970. február Rec., 1970, 32. o.). Ezek egyébként megegyeztek azokkal a példákkal,
amelyeket a Nemzetközi Jogi Bizottság említett jelentéseiben. Az Egyesült Államok teheráni diplomáciai és
konzuli személyzetének ügyében a Nemzetközi Bíróság leszögezte, hogy „egy állam sem köteles diplomáciai
vagy konzuli kapcsolatokat fenntartani egy másik állammal, de nem is tekinthetnek el azon imperatív
kötelezettségek betartásától, amelyeket e kapcsolatok hordoznak és amelyeket immár az 1961. évi és 1963. évi
bécsi egyezmények kodifikáltak (CIJ: Az Egyesült Államok teheráni diplomáciai és konzuli személyzetének
ügye, ord, 1979. december 15., Rec., 1979, 20. o., 41. §). Egy másik ügyben a Nemzetközi Bíróság is
megállapította: „a népek önrendelkezési joga, ahogyan az az Alapokmányból eredt és az Egyesült Nemzetek
Szervezetének gyakorlata alapján kifejlődött, egy erga omnes szembeszegezhető jog. A népek önrendelkezési
jogát elismerte az ENSZ Alapokmánya és a Bíróság joggyakorlata. a mai nemzetközi jog egyik lényegi elvéről
van tehát szó” (CIJ: Kelet-Timor ügye [Portugália c. Ausztrália], 1995. június 30., Rec., 1995, 102. o., 29. §).
Az Izrael által a megszállt palesztin területen történő falépítés jogi következményei tárgyában adott tanácsadó
véleményében a Nemzetközi Bíróság szintén az önrendelkezési jogot, valamint a humanitárius nemzetközi jog
alapvető szabályait minősítette erga omnes normáknak (CIJ: A megszállt palesztin területen történő falépítés
jogi következményeinek tárgyában adott tanácsadó vélemény, 2004. július 9., Rec., 2004, 155-157. §). A volt
jugoszláv területeken elkövetett emberiség elleni bűncselekmények nemzetközi törvényszéke a kínzás tilalmát
minősítette ilyen természetűnek (ICTY: Anton Furundzija ügy, 1998. december 10., 151. §).
251. Néhány választottbíróság is állapított már meg kogenciát, igaz, ők is obiter dictumok formájában. Az
Aminoil c. Kuvait vitában eljáró választottbíróság 1982. március 24-én meghozott ítéletében arra az álláspontra
helyezkedett, hogy „a természeti kincsek feletti állandó szuverenitás jus cogens szabállyá vált” (JDI, 1982, 893.
o.). A Bissau-Guinea és Szenegál közötti tengeri határ elhatárolása ügyében életre hívott választottbíróság 1989ben legalábbis implicit módon elfogadta, hogy a népek önrendelkezési joga imperatív jellegű (RGDIP, 1990,
234-235. o.). Az ún. „Európai Konferencia Jugoszlávia békéjéért” melletti Választottbíróság 1991. november
29-ei n° 1. és n° 9. tanácsadó véleményében „az emberi személyiség jogait” és „a népek és kisebbségek jogait”
osztályozta imperatív jellegűként (RGDIP, 1992, 265. o.). A n° 2. tanácsadó véleményében (1992. január 11.)
megerősítette, hogy „léteznek olyan, az általános nemzetközi jogban immár imperatív normák”, amelyek
kötelezik „az államokat, hogy biztosítsák a kisebbségek jogainak tiszteletben tartását”, ami implikálja minden
emberi lény számára a jogot, hogy „választása szerinti etnikai, vallási vagy nyelvi közösséghez tartozónak vallja
magát” és egyszersmind e közösségek egy bizonyos minimális védelemben részesüljenek (RGDIP, 1992. 266267. o; lásd a választottbíróság 1992. július 4-ei és 1992. május 8-ai észrevételeit [4. §] a horvát
alkotmánytörvényről). A n° 10. tanácsadó véleményében (1992. július 4.) a választottbíróság imperatívnek
minősítette azokat a normákat, amelyek tiltják „az erőszak alkalmazását a más államokkal fenntartott
kapcsolatokban vagy amelyek garantálják az etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségek jogait” (RGDIP, 1993,
594. o., 4. §).
252. A bécsi egyezmény megfogalmazása szerint ajus cogens normát – olyanként, mint amelytől nem lehet
eltérni – az államok közössége mint egész fogadta el, és ez nyelvtani értelemben inkább a szerződési jogi
elfogadást valószínűsíti, főleg ha az egyértelműséget szem előtt tartjuk. A Nemzetközi Bíróság által
tevékenysége révén jus cogens jellegűnek minősíthető szabályok azonban mind szokásjogi értékűnek
tekinthetők. Tény az is, hogy a bécsi egyezmény homályban hagyta, hol és milyen formában kellene az államok
közösségének egy normát jus cogens értékűnek minősítenie, s 1969 óta kísérlet sem történt a kógens normák
egyetemes, szerződési jogi felsorolására. Nem segíti a tisztánlátást az sem, hogy az ENSZ Alapokmányával
ellentétesen, egy állam ellen gyakorolt kényszer nagy valószínűséggel az egyik legevidensebb kógens normát
sérti meg, mégis – mint láttuk – önálló érvénytelenségi okként kell kezelnünk.
253. Melyek az érvénytelenítési eljárás szabályai? Már utaltunk arra, hogy az abszolút és a relatív
érvénytelenség megkülönböztetése hasonlít ugyan, de nem esik teljesen egybe a semmisség és
61
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
megtámadhatóság kategóriáival. A belső jogban a bíró hivatalból észleli a semmisséget, míg a
megtámadhatósággal kérelemre foglalkozik. A nemzetközi jogban az abszolút érvénytelenség esetében sincs ex
offcio lépéskényszer: a különbségtétel arra utal, hogy belső jogi hatásköri szabályok megsértésére, tévedésre,
megtévesztésre, megvesztegetésre csak az akarathibával érintett fél hivatkozhat, míg a kényszerre, jus cogensbe
ütközésre bármelyik részes fél. Ez a különbségtétel azonban nem minden szempontból jár gyakorlati előnnyel:
többoldalú szerződés esetében nem is valószerű, hogy egy harmadik állam arra hivatkozna, hogy az egyik
államot a másik állam kényszerítette a belépésre. Relatív érvénytelenség esetében, ha az érvénytelenítési eljárást
kezdeményező fél jegyzékének átvételétől számított három hónapon belül nem érkezik egyik fél részéről sem
ellenvetés, akkor a kezdeményező állam megteheti a szükségesnek tartott lépést, azaz bejelenti az
érvénytelenséget. Ha azonban ellenvetés történik (azaz a másik fél nem fogadja el például azt, hogy menthető
tévedés történt volna), akkor közöttük olyan nemzetközi jogi vita keletkezik, amely, ha tizenkét hónapon belül
nem rendeződik, úgy a bécsi egyezmény szerint egy egyeztetőbizottság eljárásával kell befejeződnie, amelynek
elvben tizenkét hónapon belül kell jelentését megtennie. Ajus cogens tekintetében már említettük, hogy a
Nemzetközi Bíróság vagy egy választottbíróság előtt fejeződhet be az eljárás. A kényszer címén történő
érvénytelenítési eljárás részletei ráadásul hiányoznak a bécsi egyezményből, jóllehet a bepanaszolt állam
tagadhatja, hogy valóban kényszer alkalmazására került volna sor. Az egyeztető eljárásra, illetve a Nemzetközi
Bíróság előtti eljárásra vonatkozó klauzulák ugyanakkor számos fenntartással szembesültek. A rendszerváltozás
nyomán az érintett államok egy része ezeket visszavonta.
254. A relatív és az abszolút érvénytelenség megkülönböztetésének azonban mégis van jelentősége. Az
érvénytelenség ugyanis alapvetően az egész szerződést érinti, ám kivételesen mód van a részleges
érvénytelenítésre, amely azonban csak a tévedés, megtévesztés, megvesztegetés esetében alkalmazható. Ez azt
jelenti, hogy amennyiben a szerződés rendelkezései elválaszthatóak a szerződés többi részétől, s ezek elfogadása
nem volt alapvető tényező a szerződés egészének elfogadásában, és ha a fennmaradó rész teljesítése nem lenne
nyilvánvalóan igazságtalan, akkor csak az akarathibával érintett rész érvényteleníthető, a többi pedig hatályban
marad. Az abszolút érvénytelenség eseteiben azonban kifejezetten kizárja a bécsi egyezmény a részleges
érvénytelenséget. A relatív érvénytelenség okai orvoslódhatnak az érintett állam későbbi magatartása, a
kialakult helyzetbe való belenyugvása révén, az abszolút érvénytelenség esetében azonban ez a bécsi
egyezmény szerint nem lehetséges. Érvénytelenítés esetében a jóhiszeműen eszközölt teljesítéseket a részes
államok tartoznak egymással elszámolni: ez viszont a megtévesztést, megvesztegetést vagy kényszert alkalmazó
fél javára nem alkalmazható. Tehát csak a jóhiszeműen eljáró felek jogosultak erre érvénytelenség esetén,
továbbá ajus cogensbe ütközés miatt történt érvénytelenítés esetén a részes feleknek, amennyire lehetséges, ki
kell küszöbölniük a kérdéses rendelkezés alapján teljesített bármely cselekmény jogkövetkezményeit, és
kölcsönös viszonyukat összhangba kell hozniuk ajus cogens szabállyal.
255. Érzékelhető, hogy az érvénytelenségre vonatkozó szabályokkal szemben a bécsi konferencián elhangzott
kritikák nem voltak megalapozatlanok, nem véletlen, hogy a modern joggyakorlati példák hiányoznak, s még a
legkevésbé problematikus esetben, a tévedés észlelése után is az államok inkább a kötelezettségek
módosításának, enyhítésének útjára próbálnak lépni. A ratifikáció intézménye gyakorlatilag lehetetlenné teszi a
klasszikus érvénytelenségi okok felhívását, s maga az eljárás nehézkes, homályos, könnyen megakasztható.
Számos oka van tehát annak, hogy az érvénytelenítést a nemzetközi jogban sokkal inkább tanítják, mintsem
gyakorolják.
1.6. 6. A nemzetközi szerződések értelmezése
256. Elkészült tehát a szerződés, tételezzük fel, hogy az érvényességen sem esett csorba. De a szerződés
alkalmazásához elengedhetetlen, hogy világosan lássuk, mi is annak a tartalma. Ez a szerződések
értelmezésének eljárása révén valósul meg, ami gyakorlatilag minden szerződés esetében megkerülhetetlen.
Ismert ugyanis az „in claris non fit interpretatio” elv, azaz, hogy ami nyilvánvalóan világos, azt nem kell külön
is értelmezni. Ezzel szemben gyakran hivatkoznak az Állandó Nemzetközi Bíróság előtti egyik ügyre, ahol a
látszólagos egyértelműség dacára az alábbiakat is értelmezni kellett: ki a nő, mi a munka és mi minősül
éjszakának (CPJI: A nők éjszakai munkáját érintő 1919. évi egyezmény értelmezése tárgyában adott tanácsadó
vélemény, 1932. november 15., n°
373. o.). Tapasztalati tény, hogy a nemzetközi szerződéseket ritkán sikerül egyértelműen megfogalmazni, az
eltérő nyelvek, az elfogadhatóság érdekében alakítgatott homályos, túlzottan általános formulák mind-mind
szükségessé teszik a szerződések valódi értelmének feltárását.
257. A nemzetközi szerződések értelmezésének szabályrendszerében az első elem az értelmezés gyakorlására
jogosultak meghatározása s ettől nem függetlenül az általuk adott értelmezés jogi relevanciájának megítélése.
„Eius est interpretari, cuius est condere”: mindenekelőtt azok jogosultak értelmezni, akik az okmányt
62
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
megalkották, azaz a szerződéskötő államok. Ez az autentikus értelmezés. A szerződéskötő államok eleve
beiktathatnak értelmező rendelkezéseket a szerződésbe (például „Ezen egyezmény alkalmazásában x fogalom
alatt az alábbi értendő.”) vagy a szerződés elkészítésével párhuzamosan külön kommentárt (Rapport explicatif /
Explanatory memorandum) is elfogadnak. Az államok ezen elv szerint a szerződés elkészülte után, a végrehajtás
során is értelmezhetik a nemzetközi szerződést. Azonban problémát jelent, ha időközben a szerződés
résztvevőinek köre kiszélesedett: mivel az államok egyenrangú tagsággal csatlakoznak a nemzetközi
szerződésekhez, nehezen fogadnák el, hogy olyan kulcsfontosságú kérdésben, mint az értelmezés, ne vegyenek
részt. Ugyanakkor tény, hogy nem voltak jelen akkor, amikor maga a szerződés szövege készült. (Ennél még
sajátosabb helyzetet jelent az, hogy az ENSZ-t létrehozó 1945. júniusi San Franciscó-i konferencián az alapító
tagnak minősülő Lengyelország ténylegesen nem is vett részt.) Ezt a dilemmát az eius est interpretari, cuius est
condere elv kielégítően nem tudja megoldani, azonban a különböző értelmezési technikák, s köztük főleg a
gyakorlati értelmezés megoldást hozhatnak. Ha egy állam egyedül értelmezi az adott szerződést, miközben egy
adott polgári jogi, adóügyi vagy büntetőjogi jogvita eldöntésében szerepet játszik valamely nemzetközi
szerződés, az csak őt kötelezi, a többi részes államra nem hat ki.
258. A nemzetközi szervezetek maguk is értelmezhetnek szerződéseket, mindenekelőtt alapokmányukat,
valamint az általuk kötött nemzetközi szerződéseket. Az államok ugyanakkor rábízhatják az adott nemzetközi
szerződés értelmezését egy nemzetközi bíróságra is. Ha utóbbi csak két állam egy konkrét vitájában kap
felhatalmazást az értelmezésre, az itt kifejtettek csak a peres felek szempontjából lesznek relevánsak, még akkor
is, ha a jogi koherencia miatt és főleg egy multilaterális egyezményt illetően aligha fog jelentősen eltérni attól a
Nemzetközi Bíróság által a következő ügyben adott értelmezés. Ám a szerződő felek eleve felhatalmazhatják
akár a Nemzetközi Bíróságot is, hogy mindig ő legyen az adott szerződés hiteles értelmezője. A fenntartások
tárgyalásánál is utaltunk „az egyezmény értelmezéséből és alkalmazásából fakadó viták rendezésére a
Nemzetközi Bíróság jogosult” fordulat jelentőségére. Más nemzetközi bíróságok is kaptak hiteles értelmezésre
felhatalmazást. Az Emberi Jogok Európai Bírósága az Emberi jogok európai egyezménye tekintetében, az
Emberi Jogok Amerikaközi Bírósága az Emberi jogok amerikai egyezményét illetően, az Európai Unió Bírósága
(illetve korábbi nevén az Európai Közösségek Bírósága) az Európa-jogot (a közösségi jogot) illetően és így
tovább.
259. A tudományos értelmezésnek, az adott nemzetközi szerződés tartalma szakirodalom által végzett
feltárásának, a tudomány státusából fakadóan nincs kötelező jellege. A doktrína azonban épít a bírói
joggyakorlat szintetizálására, és a Nemzetközi Bíróság is többször hivatkozott már a doktrínára valamely bírói
tézis alátámasztása végett. A tudományos értelmezésnek az egyetemi oktatás, illetve a minisztériumok számára
készített szakértői álláspontok révén bizonyos tükröződése azért van az állami gyakorlatban, az államok által
végzett szerződésértelmezésben is. A magánjellegű értelmezéseknek számos egyéb fajtájuk lehet még (nem
kormányközi szervezetek, média, kisebb-nagyobb gazdasági társaságok például egy kettős adóztatást kizáró
egyezmény értelmezésében igencsak érdekeltek lehetnek), ezek azonban másokra kötelező erővel kiható hatályú
értelmezést szintén nem tudnak végezni.
260. Mi az értelmezés célja? Alapvetően a szerződő felek szerződéskötés-kori akaratának feltárását kell
elvégezni, rekonstruálni. Az Állandó Nemzetközi Bíróság szerint az „értelmezés” kifejezés alatt annak az
„értelemnek” és „kihatásnak” pontos megjelölését kell érteni, amelyet a bíróság a kérdéses ítéletnek tulajdonított
(CPJI: Mavromattis jeruzsálemi koncessziók ügye, 1925. március 26., n° 3., 10. o.). A Nemzetközi Bíróság
szerint a kérelem tárgya valóban egy ítélet értelmezése legyen, tehát „csak arra irányulhat, hogy tisztázza
értelmét és kihatását mindannak, amit az ítéletben kötelező erővel eldöntöttek” (CIJ: Menedékjog ügy II. [a
korábbi ítélet értelmezésének ügye], 1950. november Rec., 1950, 402. o.). A Nemzetközi Bíróság szerint
túlmegy az értelmezésen, ha „olyan pontokban kérnének döntést, amelyben ott és akkor nem született döntés”
(uo.). Egy szerződés értelmezése nem irányulhat tartalom módosítására. „A Bíróság a szerződések értelmezésére
és nem felülvizsgálatára hivatott” (CIJ: A magyar, román és bolgár békeszerződés tárgyában adott tanácsadó
vélemény, 2ephase, 1950. július 18., Rec., 1950, 229. o.). Ebben az esetben a szerződés a továbbiakban már egy
ilyen értelmezés alapján pontosított tartalmat hordoz (CPJI: A felső-sziléziai német iskolák ügye, 1928. április
26., n° 40., 19. o.).
261. Az is lehetséges azonban – bár ez jóval ritkább, és tulajdonképpen külön bizonyításra szorulhat –, hogy a
szerződő felek az ún. evolutív értelmezésre jogosítják az eljáró nemzetközi bíróságot. Az Emberi Jogok Európai
Bírósága viszonylag hamar erre az útra lépett, amit az Emberi jogok európai egyezményének részes államai
tudomásul vettek. A szöveg szellemének figyelembevétele evolutív értelmezést eredményezhet – mint az
Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlata is tanúsítja –, amikor a szerződés „a társadalom fejlődésével”
egybeesően értelmezendő, azaz „kvadrál a társadalom fejlődésével” (CEDH: Cossey c. Egyesült Királyság,
1990. szeptember 27., n° 184., 35. §). A Nemzetközi Bíróság mindenesetre visszafogott magatartást tanúsított e
tekintetben és ritkán élt ezzel a lehetőséggel, különösen, ha nem volt egyértelmű felhatalmazottsága, hogy erre
63
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
az útra lépjen. 1971-ben azonban arra az álláspontra helyezkedett, hogy „minden nemzetközi okmányt az
értelmezés időpontjában hatályos jogrendszer egészének keretei között kell értelmezni és alkalmazni” (CIJ: DélAfrika folyamatos namíbiai jelenlétéből az államokra háruló jogkövetkezmények tárgyában adott tanácsadó
vélemény, 1971. június 21., Rec., 1971, 31-32. o.). Adott esetben a Nemzetközi Bíróság az értelmezett
dokumentumban foglalt kifejezések jellegéből is következtetni tudott arra, hogy túlléphet a szerződéskötés-kori
értelmen. „Szükségképpen vélelmezni kell, hogy értelmét eleve a joggal együtt fejlődőnek szánták és olyannak,
mint ami jellemzőit a mindenkori, éppen hatályos jogszabályoktól kapja” (CIJ: Az égei-tengeri kontinentális
talapzat ügye, ex. prél., 1978. december 19. Rec., 1978, 32. o.). Ilyen tartalommal értelmezte a Nemzetközi
Bíróság az 1977-es magyar-csehszlovák szerződés környezetvédelmi vonatkozású rendelkezéseit (CIJ: A bősnagymarosi vízlépcső-beruházás ügye [Magyarország c. Szlovákia], 1997. szeptember 25., Rec., 1997, 112. §).
262. Melyek az értelmezés eszközei? A nyelvtani értelmezés megkerülhetetlen, és időben szükségképpen
elsőként kerül rá sor. A szabatos nyelvtani értelmezés a szerződés hivatalos nyelve alapulvételével történik, és
erre feltétlenül át kell térni, amint a hiteles fordításban tartalmi bizonytalanságot, ellentmondást érzékelünk. Az
sem ritka, hogy a szerződésnek több egyaránt hiteles nyelve van, ilyenkor rendszerint a szerződés
zárórendelkezéseiben pontosítják, hogy kétség esetén melyik az irányadó. Ha ilyen kitétel nincs, úgy elméletben
az összes hivatalos nyelvet figyelembe kell venni. Rendszerint a gondot nem maguk a nyelvek okozzák, hanem
az, hogy olyan jogi terminus technicusokat használnak, amelyek egy másik nyelvben gyakran csak körülírhatók,
egy az egyben nem fordíthatók le. Összehasonlító jogi tanulmányai során a hallgató már bizonyára találkozott a
gyakori példákkal: az angol vagyonjogi „trust” egyetlen szóval lefordíthatatlan, a „nationalité/nationality”
francia, illetve angol nyelven egyaránt jelent állampolgárságot és nemzeti-nemzetiségi hovatartozást, a „nation”
angol-francia tartalma nem ugyanaz, mint a német „Nation” és a magyar „nemzet” fogalom. Az angol
felelősségi jognak a „liability/responsibility” különbségtételét a kontinentális jogrendszerek nem tudják
visszaadni. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának abban is döntenie kellett, hogy az Emberi jogok európai
egyezménye mindenféle faj, nem, szín alapján történő különbségtételt tilt-e, ahogyan azt a francia nyelv (sans
distinction aucune) sugallta, vagy csak a hátrányos jellegűt, amire az angol változat (without any discrimination)
utalt. Az ún. belga nyelvi ügyben az Emberi Jogok Európai Bírósága megállapította, hogy az angol szöveg
tükrözi hívebben a felek szerződéskötési akaratát (CEDH: A belga nyelvi ügy, fond, 1968. július 7. §). Az
ENSZ Alapokmányában is számos eltérés van az angol és a francia szöveg között (a szakosított intézmények
angolul „specialized agencies”, franciául „institutions spécialisées” néven szerepelnek, és a francia ENSZzsargon az „agences” (ügynökségek) kifejezést tulajdonképpen az önálló jogalanyisággal nem rendelkező,
állandósított programok és bizonyos segédszervek összefoglaló elnevezésére használja. A World Trade Center
elleni 2001. szeptember 11-i terroristatámadás után észlelte a szélesebb közvélemény, mekkora nyelvtani
különbséget hordoz az ENSZ Alapokmányának az államoknak az önvédelemhez való jogát elismerő 51.
cikkének francia és angol szövege: előbbi ti. az „agression armée”, utóbbi az „armed attack” kifejezéshez
kapcsolja azt. A politikai szakzsargonban az agresszió egyértelműen államnak állam elleni támadásaként rögzült
(lásd n° 1182-1186.), a fegyveres támadás (nyelvtanilag) ennél szélesebb értelmű.
Egy arra épített pergátló kifogás eldöntésében, hogy a felperes nem próbálta meg előzetesen tárgyaláson
rendezni a vitát, mielőtt a keresetet benyújtotta volna, a Nemzetközi Bíróság az alperes államnak a szerződés
kompromisszumos klauzulája francia szövegének (tout différend... qui n’aura pas été réglé par voie de
négociation) egyértelműségére hivatkozó érvelését fogadta el, szemben az angol nyelvű változat („any dispute...
which is not settled by negotiation ”) kétféleképpen is értelmezhető szövegével.
„A Bíróság rámutat arra, hogy az említett formulában a francia változat ún. befejezett jövő időt
(»futurantérieur«-t) használ, míg az angol változat egyszerű jelen időt. (...) A Bíróság megjegyzi, hogy a
befejezett jövő idő használata ráerősít arra a gondolatra, hogy egy előzetes akciót (egy vitarendezésre irányuló
kísérletet) végre kell hajtani, mielőtt egy másik akciót (a Bíróság megkeresését) foganatosítani lehetne. A három
másik egyaránt hiteles szöveg, jelesül a kínai, a spanyol és az orosz nem gyengíti ezt az értelmezést”(CIJ: A faji
megkülönböztetés minden fajtájának tilalmáról szóló nemzetközi egyezmény alkalmazásának ügye (Grúzia c.
Oroszország), ex. prél., 2011. április 1, Rec., 2011, 135. §).
(Az egyezményt kihirdető 1969. évi 8. tvr.-ben a 22. cikk magyar fordítása ugyanígy kétertelmű, és – bár
megfelel az angol szövegnek – a fentieknek megfelelően nem tükrözi a kérdéses fordulat igazi tartalmát: „Két
vagy több részes állam között az Egyezmény értelmezésére vagy alkalmazására vonatkozóan felmerülő minden
olyan vitát, amelyet tárgyalás útján vagy az Egyezményben kifejezetten előírt eljárások útján nem rendeznek, a
vitában álló bármelyik fél kívánságára döntés végett a Nemzetközi Bírósághoz kell utalni, hacsak a vitázó felek
a rendezés valamely más módjában nem egyeznek meg.”)
263. A szerződés szavait, kifejezéseit a maguk szokásos értelmében kell használni, hacsak nem állapítható meg
(mindenekelőtt a szerződés egyértelmű utalása alapján), hogy annak a felek meghatározott értelmet kívántak
64
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
tulajdonítani. Ha azonban a szöveg technikai szakkifejezéseket hordoz, azokat szakmai értelmükben kell
használni. A szerződést jóhiszeműen, kifejezéseinek szövegösszefüggésükben szokásos értelme szerint,
valamint tárgya és célja figyelembevételével kell értelmezni. Ha a nyelvtani értelmezés alapján egyértelműen
eldönthető az értelmezendő kérdés, úgy meg is lehet állni. „A fentiekre figyelemmel, a Bíróságnak nincs
szüksége a 22. cikk értelme meghatározásakor arra, hogy egyéb értelmezési eszközökhöz folyamodjon, mint
amilyenek az előkészítő anyagok vagy a szerződéskötés körülményei” (CIJ: A faji megkülönböztetés minden
fajtájának tilalmáról szóló nemzetközi egyezmény alkalmazásának ügye [Grúzia c. Oroszország], ex. prél.,
2011. április 1, Rec., 2011, 142. §).
264. A nyelvtani értelmezés rendszerint ritkán elegendő, mint láttuk, az in claris non fit interpretatio elv
érvényesülését annak bizonytalansága gyengíti. Ha a nyelvtani értelmezéssel nem sikerült világos, egyértelmű
eredményre jutnunk, akkor egyéb értelmezési eszközökhöz kell folyamodnunk. Ezeket egymással
egyenrangúnak tekinthetjük. Segítséget jelent mindenekelőtt a történeti értelmezés, azaz az előkészítő
anyagokhoz (travaux préparatoires) fordulás. A szerződés tárgyalása során vezetett jegyzőkönyvek pótolhatatlan
segítséget nyújtanak a benyújtott javaslatok, azok elfogadásának, egyesítésének vagy elutasításának
magyarázatához. Mint említettük, a letéteményes egyik feladata az előkészítő anyagok egy példányának
megőrzése, de rendszerint menet közben készül mindenről annyi másodpéldány, hogy a tárgyaló delegációk ezt
haza tudják vinni. Így tehát mindez a külügyminisztériumi archívumokban megtalálható – bár azért ne legyenek
vérmes reményeink.
265. A logikai értelmezés a nemzetközi jogban is ugyanazoknak az elveknek az alkalmazását jelenti, mint
amelyeket a római jog óta tanítanak: i. argumentum a maiori ad minus; ii. argumentum a contrario; iii. inclusio
unius–exclusio alterus. Tehát a szerződési szövegen belüli logikai kapcsolatokat kell keresni egy-egy
problematikus pont tisztázásakor – erre utal a bécsi egyezmény, amikor a kifejezések szövegösszefüggésben
való értelmezésének követelményét hangsúlyozza. A szerződés belső struktúrája, kiegészítő okmányai, ottani
magyarázatok, keresztutalások mind a logikai értelmezés gyakorlásához nyújtanak segítséget.
266. A rendszertani értelmezés során az adott nemzetközi szerződést a nemzetközi jog egész rendszerébe, a
többi irányadó szerződés, a szokásjog és a többi jogforrás összefüggéseibe helyezzük el. Ha egy ENSZ
békefenntartó műveletben való részvételről kötünk szerződést, elegendő az utalás arra, hogy a Biztonsági
Tanács által elrendelt akcióról van szó, nem kell részletesen kidolgozni a testület összetételére, döntéshozatalára
vonatkozó szabályokat, hiszen azok az Alapokmányban úgyis benne foglaltatnak. Az idevágó biztonsági tanácsi
határozatok sorozatának felsorolása is mellőzhető, hiszen azok összefüggéseiben született meg az a konkrét
határozat, amelynek végrehajtásában részt veszünk.
267. A gyakorlati értelmezés során az adott szerződés eddigi végrehajtását vesszük figyelembe. Erre számos
közismert példát lehet említeni: az ENSZ Alapokmánya nem utal arra, hogy milyen regionális kulcs alapján kell
betölteni a Biztonsági Tanácsban a választott tagok helyét, nincs utalás arra, hogy igen és nem szavazat mellett
tartózkodni is lehet, nincs szó a békefenntartásról, nincs szó arról, hogy a Biztonsági Tanács felhatalmazhat egy
államot vagy nemzetközi szervezetet, hogy az kényszerítse ki a Biztonsági Tanács valamely határozatának
végrehajtását, nem garantálja a Biztonsági Tanács állandó tagjai számára, hogy mindig legyen bírájuk a
Nemzetközi Bíróságon, azonban mindezeken a területeken annyira koherens gyakorlat alakult ki, hogy ma már
nem lehet megkérdőjelezni, hogy mindez alapokmánykonform (lásd n° 1097., 1199-1202.).
268. A legtöbb bizonytalansággal az ún. teleologikus értelmezés jár. A „teleosz” szó görögül célt jelent, azaz itt
a szerződési célhoz kötődő értelmezésről van szó. Mivel, mint láttuk, a szerződés céljait rendszerint a
preambulumban szokás feltüntetni, a teleologikus értelmezés tulajdonképpen a szerződési kötelezettségeket
hordozó érdemi rész és a preambulum egymásra vonatkoztatását jelenti. Az elméletben és főleg a gyakorlatban
azért kapcsolódik a teleologikus értelmezéshez annyi vita, mivel a preambulumbeli célok rendszerint annyira
általánosságban vannak megfogalmazva, hogy ezen értelmezési mód ellenzői szerint azokba szinte minden
belefér, azaz utólag olyan kérdésekre is megpróbálják kiterjeszteni az egyezmény hatályát, amelyek esetében ez
a szerződéskötéskor fel sem merült. (A hidegháború idején a Szovjetunió és tábora különösen hevesen ellenezte
az elmélet és főleg a gyakorlat szintjén a teleologikus értelmezést, de az enyhülés során is ennek a háttérbe
szorítására törekedett.) A kérdést azonban nem elvont elvi szinten lehet eldönteni, hanem a gyakorlat alapján: a
teleologikus
értelmezés
esetleges
szükségessége
ugyanis
gyakorlatilag
mindig
valamilyen
kompetenciaproblémával összefüggésben merül fel. Azaz, hogy egy adott intézményt, egy szervet joga volt-e
egy másik szervnek létrehoznia az adott nemzetközi szervezetben, joga volt-e megtennie egy bizonyos lépést,
vagy sem, s utóbbi esetben túllépte-e hatáskörét, ultra vires aktus született-e, annak minden
jogkövetkezményével. A teleologikus értelmezés alapmegközelítése az, hogy amennyiben a szerződési célok
megvalósításához elengedhetetlen volt az adott lépés megtétele, az adott intézmény létrehozása, az adott
kompetencia gyakorlása, úgy a szerződési fordulat homályossága dacára vélelmezhető, hogy az adott
65
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
hatáskörben az alapító államok egyetértettek, csak a megfogalmazást nem sikerült kellő egyértelműséggel
megvalósítani. A Nemzetközi Bíróság bizonyos ügyekben a teleologikus értelmezés szabályai szerint döntött,
még ha ezt explicit módon nem is jelentette ki (CIJ: Az Egyesült Nemzetek szolgálatában elszenvedett károk
tárgyában adott tanácsadó vélemény, 1949. április 11., Rec., 1949, 185. o.; Az Egyesült Nemzetek bizonyos
költségei tárgyában adott tanácsadó vélemény, 1962. július Rec., 1962; Délnyugat-Afrika nemzetközi státusa
ügyében adott tanácsadó vélemény, 1950. július 11., Rec., 1950, 137-139. o.; Dél-Afrika folyamatos namíbiai
jelenlétéből az államokra háruló jogkövetkezmények tárgyában adott tanácsadó vélemény, 1971. június 21.,
Rec., 1971, 58. o.).
269. Az értelmezés célja, mint fent utaltunk rá (az evolutív értelmezés problémáját most figyelmen kívül
hagyva), a felek szerződéskötési akaratának feltárása. Az értelmezés eredménye eszerint háromféle lehet:
megállapító, megszorító és kiterjesztő. Ez végső soron a szerződés értelmezési elvekkel feltárt tartalma és a
nyelvtani értelmezés egymáshoz viszonyítását jelenti: ha arra a következtetésre jutunk a történeti, logikai,
gyakorlati és esetlegesen a teleologikus értelmezéssel, hogy a szerződés értelme tulajdonképpen az, amit
nyelvtani értelmezéssel már megkaptunk, de amiben nem voltunk biztosak, ám mégis igazolódott, azt tekintjük
megállapító értelmezésnek. Megszorító az értelmezés, ha kiderül, hogy a felek eredeti szerződéskötési szándéka
voltaképpen jóval kevesebbre irányult, mint amit a nyelvtani értelmezést sugallt. Kiterjesztő az értelmezés, ha
kiderült, a felek szerződéskötési akarata szélesebb kört fogott át, mint amit a nyelvtani értelmezés tükröz.
270. Vannak bizonyos segédelvek, amelyeket alkalmaznunk kell a szerződés értelmezésekor. Amennyiben az
értelmezés két eltérő tartalmat eredményez, amelyek közül az egyik szűkebb, a másik szélesebb körben vonja
meg az állami kötelezettségeket (ez alapvetően akkor valószínű, ha két eltérő nyelv alapján végzett értelmezés
ellentmondásait nem tudtuk a többi szerződésértelmezési módszerrel feloldani), akkor az állami szuverenitás
jellemzői miatt vélelmeznünk kell – hacsak nincs ezzel ellentétes bizonyítékunk –, hogy az állami
kötelezettségvállalás a szűkebb körre irányult. Amenynyiben két, ellentmondó értelmezési eredményt kapunk,
amelyek közül az egyik a szerződést (vagy annak valamely rendelkezését) alkalmazhatatlannak, hatálytalannak
tekinti, míg a másik alkalmazhatónak, hatályosnak, akkor az utóbbit kell választanunk, hiszen vélelmezhető,
hogy a felek szándéka hatályosuló szerződés létrehozására irányult. Ez a szerződések hatályosulásának elve, az
„effet utile” elv vagy hosszabb latin formájában: ut res magis valeat, quam pereat.
Ezt az elvet a Nemzetközi Bíróság 2011-ben, a bírói vitarendezést megelőző tárgyalási kötelezettség mint
„előfeltétel” összefüggéseiben értelmezte: „magától értetődik, hogy ha egy vitát rendeztek, akkor az meg is
szűnt. Következésképpen ha az »amelyet.. .nem rendeznek« szavakat úgy kellene értelmezni, hogy azok csak
egyetlen feltételt támasztanak, azaz, hogy a vita ténylegesen létezzen, mielőtt azt a Bíróság elé vinnék, annak
semmiféle haszna nem lenne. Hasonlóképpen, a kifejezett választási lehetőség két vitarendezési mód,
nevezetesen a tárgyalások és az egyezmény által előirányzott eljárások között, azt a pozitív kötelezettséget
hordozza, hogy a Bírósághoz fordulást megelőzően e rendezési módokhoz kell fordulni. Ha ez másként lenne, a
22. cikkben való jelenlétüknek nem lenne értelme, és semmilyen jogi következményt nem lehetne ebből levonni,
szemben azzal az elvvel, hogy valahányszor az lehetséges, a szavakat úgy kell értelmezni, hogy azoknak
hasznos kihatásuk legyen” (CIJ: A faji megkülönböztetés minden fajtájának tilalmáról szóló nemzetközi
egyezmény alkalmazásának ügye [Grúzia c. Oroszország], ex. prél., 2011. április 1., Rec., 2011, 134. §). (Lásd
n° 222., 1130.) Az értelmezés ugyanakkor nem vezethet a szöveg „betűjével és szellemével”
összeegyeztethetetlen eredményre (CIJ: A magyar, román, bolgár békeszerződések ügyében adott tanácsadó
vélemény, 2e phase, 1950. július 18. Rec., 1950, 229. o.), illetve „funkciójával” vagy „tárgyával” és „céljával”
összeegyeztethetetlen eredményre (CPJI: A Chorzow-i üzem ügye [Németország c. Lengyelország], ex. prél.,
1927. július 26., n° 9., o és CPJI: A görög-bolgár közösségek kérdései tárgyában adott tanácsadó vélemény,
1930. július 31., n° 17., 19. o.).
1.7. 7. A nemzetközi szerződések hatálya, végrehajtásuk
biztosítékai és a normakonfliktus
271. A nemzetközi szerződések esetén is tárgyi, alanyi, területi és időbeli hatályt különböztetünk meg. A tárgyi
hatály alatt a szerződés által szabályozott tárgykört értjük. A tárgyi hatály problémáját azonban nem szükséges
érdemben ismét tárgyalnunk, hiszen az értelmezés során már érintettük a potenciálisan felmerülő problémák
megoldását.
272. Egy szerződés alanyi hatálya alatt azokat az államokat, esetleg nemzetközi szervezeteket értjük, amelyeket
a nemzetközi szerződés annak részeseiként jogosít és kötelez. Ettől különbözik az a kérdés, hogy az adott
nemzetközi szerződés a nemzetközi jog valamely alanyának biztosít-e közvetlenül érvényesítendő jogot, illetve
66
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
ró-e rá közvetlenül kötelezettséget. Ez összefügg az egyén jogalanyiságának kérdésével (részletesen lásd n° 635638.). A szerződés részes államai értelemszerűen a szerződés alanyi hatálya alá tartoznak.
273. Vannak azonban olyan államok is, amelyek a szerződések relatív hatályának elve (pacta tertiis nec nocent,
nec prosunt) alóli valamelyik kivétel miatt szintén jogosítottak vagy kötelezettek, akikre a hatály tehát kihat. E
kivételek a következők: i. ha az állam önként beleegyezett abba, hogy végrehajt olyan nemzetközi szerződést,
amelyben ő nem részes; ii. a másik javára szóló ígérvény; iii. az érintkező vagy kollaterális megállapodások; iv.
a legnagyobb kedvezmény elve alapján kialakult kapcsolatrendszerek; v. az ún. objektív helyzetet létesítő
megállapodások; vi. a jus cogens tartalmú normák, mindenekelőtt a különböző emberiségellenes
bűncselekményeket rögzítő egyezmények; vii. amennyiben nem történt bennük „progresszív továbbfejlesztés”,
akkor végső soron a tiszta szokásjogi kodifikációs egyezmények (lásd n° 320-326.).
274. Értelemszerűen nincs akadálya annak, hogy egy állam szabad akaratából úgy döntsön (amennyiben
különböző okokból nincs lehetősége arra, hogy a szerződéshez csatlakozzon, például mivel az régióhoz kötött),
hogy a szerződésben foglaltakat mindennek dacára önmagára nézve kötelezőnek fogadja el. Ezzel gyakorlatilag
egyoldalú nemzetközi jogi aktust, egyoldalú kötelezettségvállalást tett, ami jogforrási értékű (lásd n° 332-333.).
Önkéntes kötelezettségvállalásának terjedelmét tehát egy olyan nemzetközi szerződésből ismerhetjük meg,
amelyben formálisan nem részes.
275. Nincs akadálya annak sem, hogy az államok olyan nemzetközi szerződést kössenek, amely a kívülálló
számára (is) biztosít bizonyos jogokat. Egy ilyen ígérvény az azt tevőt jogilag kötelezi, s mivel jogi terhet nem
ró a kívülállóra, rendszerint vélelmezhető, hogy elfogadja azt. (Az természetesen lehetséges, hogy az érintett
állam elutasítja a gesztust, mondván, hogy ő ezektől az államoktól nem kíván semmit sem elfogadni. Ilyen
nyilatkozatot értelemszerűen feszült viszonyban álló, esetleg ellentétes katonai tömörülésekhez tartozó államok
tesznek.) Ha ilyen ígérvényt tartalmaz egy szerződés, akkor a szerződésben részes feleknek a szerződés
megszüntetésekor figyelemmel kell lenniük arra is, hogy a harmadik államnak immár szerzett jogai vannak.
„Nem lehet csak úgy könnyedén vélelmezni, hogy harmadik államra nézve kedvező ígérvényeket abból a célból
fogadtak el, hogy számára jogot keletkeztessenek. Semmi sem akadályozza azonban, hogy az állami akarat erre
irányuljon vagy ezt eredményezze. Más államok által végrehajtott aktus alapján szerzett jogok léte csak
konkrétan dönthető el: meg kell állapítani, hogy az ígérvényt tevő államok igazi jog létesítésében állapodtak-e
meg s az állam ezt ilyenként fogadta-e el” (CPJI: Felső-szavojai ésgexi vámszabad övezetek ügye, fond, 1932.
június 7., n° 46., 147. o.).
III/2. TÉRKÉP Felső-Szavoja, Gex és a Genfi-tó vidéke
276. Az érintkező vagy kollaterális megállapodások egymásra tekintettel kötött megállapodások, ahol mintegy
láncreakciószerűen áll be az államok kötelezettsége. Így például az első világháború kirobbanását megelőzően
számos kétoldalú védelmi, katonai együttműködési egyezmény köttetett, mind a központi hatalmakon, mind az
antanton belül. Az egyik állam hadba lépése így olyan államot is beléptetett valamelyik katonai koalícióba,
amelynek addig nem volt konfliktusa a hadban álló államokkal. Mivel szerződő partnere egy másik állammal
kötött szerződés alapján hadba lépett, ő a saját szerződésük alapján osztozott partnere sorsában.
67
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
277. Erre sokban emlékeztet a legnagyobb kedvezmény elvét rögzítő szerződések logikája. Mára a GATT-,
WTO-szabályozás miatt ennek a jelentősége csökkent, de korábban gyakran kötöttek az államok olyan kétoldalú
egyezményeket, amelyekben megállapodtak egymás között valamilyen alacsony vámtarifában, de kikötötték,
hogy ha valamelyikük egy harmadik államnak ennél kedvezőbb elbánást biztosít, az, illetve az annak megfelelő
vámtarifa a szerződésük módosítása nélkül is automatikusan hatályba lép kettejük viszonylatában.
278. Az ún. objektív helyzetet létesítő megállapodások olyan szerződések, amelyek oly módon rendezik át a
koordinátákat, hogy a szerződésben nem részes államok sem tudnak eltekinteni a megváltozott helyzettől. Ha
egy állam határait egy békeszerződés megváltoztatta, akkor nem volt jelentősége annak, hogy valamely állam
azon kívül maradt (például nem volt hadviselő vele szemben), s kívül maradásából nem következett az, hogy ő a
korábbi határokat fennállónak tekintette volna. (Ezért nemcsak eltúlzottak, de alap nélküliek voltak azok a
remények, amelyeket a magyar irredentizmus arra alapított, hogy az Amerikai Egyesült Államok – vagy a
Szovjetunió – nem volt részese a trianoni békének. A konfliktusban részt nem vevő semleges államok szintén
nem voltak aláírói a békeszerződéseknek. Nincs ebből a szempontból jelentősége és következménye annak,
hogy Franciaország Magyarország 1947-es békeszerződésének nem részese.) A bős-nagymarosi
vízlépcsőprojekt az 1977-es magyar-csehszlovák egyezményen alapult, amelynek alapján az ún.
üzemvízcsatornát létrehozták. Azóta (pontosabban az ún. C-variáns alapján történő elterelés bekövetkezése óta,
amelyet Magyarország kérésére a Nemzetközi Bíróság is jogellenesnek minősített) már csak ebben lehet
jelentősebb merülésű hajóval haladni, az egyezményben nem részes állam hajója sem tud az Öreg-Dunán
hajózni.
III/3. TÉRKÉP A Duna, az üzemvízcsatorna és a zsilipek az 1977-es szerződés szerint
279. Ha az államok közössége mint egész megállapodik abban, hogy egy norma kógens jellegű, akkor egy
később függetlenné váló állam ezt kénytelen elfogadni, ő sem követhet el népirtást, nem foglalkozhat rabszolgakereskedelemmel. Hasonlóképpen nem követhet el jogszerűen agressziót, nem támogathat terrorizmust stb.
Formálisan ugyan nem részese ezeknek az egyezményeknek, de érdemi tartalmuk rá is kihat. E tekintetben az
ún. emberiség elleni bűncselekmények (lásd n° 733-737.) megakadályozásáról és megtorlásáról kötött
egyezmények a jus cogens tartalmú szabályokhoz igen hasonló joghatással bírnak.
280. A nemzetközi jog íratlan része, a nemzetközi szokásjog (lásd n° 310-319.) kapcsán a XIX. század vége óta
észlelhető az államok törekvése az írásba foglalásra. Ha az írásba foglaló, azaz kodifikációs szerződés valóban
csak a szokásjogot rögzíti, s nem tesz hozzá semmit, akkor szinte nincs igazi jelentősége a kötelezettség
szempontjából annak, hogy az adott állam részese-e az egyezménynek, a norma ugyanis szokásjogi erejénél
fogva eleve kötelezi az államot. Más a helyzet akkor, ha vegyes tartalmú kodifikációs szerződésről van szó,
amelyben megjelentek az ún. progresszív továbbfejlesztés elemei: ebben az esetben csak a valóban tisztán
szokásjogi tartalmú szabályok kötik a nem részes államot (lásd n° 326.).
281 A szerződés területi hatálya alatt értelemszerűen azt a földrajzi területet értjük, amelyen az adott
nemzetközi szerződés érvényesül. Ez többnyire egybeesik a részes államok területével, de lehet annál nagyobb
és kisebb is. Amennyiben valamelyik részes állam más állam külső képviseletét is ellátja (példáulprotektorátus,
lásd n° 434.), illetve más állam területének igazgatását (például bérlet, lásd n° 431.) végzi, akkor előfordulhat,
hogy erre a területre is kiterjesztheti a megkötött szerződés hatályát vagy éppen köteles más állam területén
alkalmazni az adott szerződést. A hadviselés nemzetközi jogát rendező ún. humanitárius nemzetközi jog (lásd n°
1233-1292.) alkalmazása a hadműveletekkel érintett, illetve a megszállt területeken különösen fontos, s
előfordulhat, hogy az ellenségeskedések szinte kizárólag csak az egyik állam területét érintik. Az emberi jogi
tartalmú nemzetközi szerződések is gyakran a részes állam joghatósága alatt álló összes területre vonatkoznak.
A szabályozott tárgy jellege is magyarázhatja, hogy az állam saját területén kívül is köteles bizonyos szabályok
betartására, igaz, ez gyakran az ún. úszó/repülő államterülettel, azaz a lajstromozott járművekkel kapcsolatos
(lásd n° 369.), például a légi jogban, tengerjogban, világűrjogban. Ezekben az esetekben az állam saját
68
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
államterületénél szélesebb körben jogosult vagy éppen köteles a szerződést alkalmazni. Az államok azonban
köthetnek olyan szerződéseket, amelyek vagy a szabályozott tárgy sajátosságai miatt, vagy más okból csak
területük egy részére vonatkoznak. Így például egy terület demilitarizálása vagy egy konkrét területre vonatkozó
speciális egyéb szabályrendszer (például szabadkikötők létesítése vagy éppen a nemzetközi folyónak minősítés,
különösen amíg nem az egész vízgyűjtőrendszerre kiterjedő szabályozást fogadtak el az érintett államok) esetleg
csak az állam egy bizonyos részén bír érdemi jelentőséggel, és az államok feleslegesnek tartják az egész terület
bevitelét a szerződés hatálya alá. Azok az államok, amelyek széles körű területi autonómiát biztosítanak egyes
szigeteknek, nyelvi vagy etnikai kisebbségeknek (Finnország az Aland-szigeteknek), vagy esetleg
alkotmányjogi hagyományok miatt tiszteletben tartják bizonyos területeik önigazgatását, vagy nyelvi, földrajzi,
esetleg történelmi alapokon föderális rendszerűek lettek, az állam és az adott terület közötti hatáskörmegosztás
miatt arra törekednek, hogy egyes nemzetközi szerződéseikbe kerüljön bele olyan rendelkezés, amely kellő
rugalmasságot hordoz ahhoz, hogy bizonyos területeit esetleg csak ideiglenesen kivonhassa a szerződés hatálya
alól. Látható, hogy itt is alapvetően a szerződő felek közös akarata az irányadó, s ezért a korábban gyarmati
klauzulának is nevezett jogtechnikai megoldásnak ma is van relevanciája, elnevezésére a semlegesebb ún.
területi klauzulát használják. Ez módot ad arra, hogy az állam egy területet a szerződés hatálya alól kizárjon,
vagy éppen ellenkezőleg, bevigyen a szerződés hatálya alá. Ha nem került be ilyen szerződési fordulat, akkor
esetleg a fenntartás intézményével törekedhet arra, hogy a belső alkotmányjogi kompetenciák és a nemzetközi
kötelezettségvállalás harmonikusan illeszkedjen.
282. A szerződés időbeli hatályát illetően a visszaható hatályú jogalkotás kizárását tekinthetjük elsődlegesen
érvényesülő szabálynak. Ezt magyarázza az is, hogy az államok jelentős része belső jogában eleve
nemkívánatosnak tekinti a visszamenőleges jogalkotást, és mindenekelőtt a büntetőjogban a nullum crimen sine
lege, nulla poena sine lege elvek alapvető igazságszolgáltatási garanciáknak minősülnek, s ebbéli minőségükben
a civilizált nemzetek által elismert általános jogelvnek (lásd n° 327-328.) is tekinthetőek. A belső jog egyéb
területein ugyanakkor megoszlik az államok véleménye abban, hogy a jogbiztonság elvét szükségképpen sérti-e
a visszamenőleges jogalkotás. Mindez analógia alapján is magyarázza, hogy miért igyekeznek az államok
elkerülni a visszamenőleges jogalkotást a nemzetközi jogban. Van azonban egy roppant praktikus oka is annak,
hogy a nemzetközi jogban az államok inkább csak pro futuro vállalják a szerződési kötelezettségeket: ez a
végrehajtással járó anyagi kötelezettségek terhes voltának köszönhető, s nem független a nemzetközi
jogalkotásban nap mint nap észlelhető azon tendenciától, hogy az államok igyekeznek kötelezettségeiket a
lehető legszűkebbre vonni. Nincs akadálya azonban annak, hogy az államok megállapodjanak: a szerződés
egésze vagy bizonyos elemei a múltra nézve is tartalmazzanak rendelkezéseket, esetleg konkrét
kötelezettségeket is. Ilyet találhatunk számos békeszerződésben, amelyek a megelőző háborúban létrejött jogi
helyzeteket érvénytelenítik, így a múlt bizonyos eseményeinek összefüggéseiben kiszámolható kárpótlási
kötelezettséget írnak elő. Explicit rendelkezés nélkül is elképzelhető azonban, hogy a szerződés hatályát
megelőző múlt hatást gyakorol a jelenre: nincs ugyan az Emberi jogok európai egyezményének visszamenőleges
hatálya, ám az Emberi Jogok Európai Bírósága az ún. áthúzódó jogsértések tanára alapítva mégis megállapította,
hogy bizonyos esetekben az egyezmény hatálya utáni események időtartamának megítélésében nem tekinthet el
a tényleges időtartam hosszúságától, például az ésszerű időn belül lezajló bírósági eljárások megítélésekor. Nem
sérti a visszamenőleges jogalkotás tilalmát az sem, ha szokásjogilag már régóta kötelező szabály kerül utóbb
kodifikálásra, s a kodifikációs szerződés hatálybalépése előtti eseményekre vonatkoztatják az adott szabályt.
Mindennek ellenére a nemzetközi büntetőbírósági eljárások (Nürnberg, ICTY, ICTR, ICC lásd n° 732-733.,
739-745., 749-760.) során a védelem rendszerint megkísérli – sikertelenül – a nullum crimen sine lege elv
sérelmét láttatni ebben.
1.7.1. A szerződések végrehajtásának biztosítékai
283. A szerződések végrehajtásában a nemzetközi jog a pacta sunt servanda elvet vallja: a szerződések azért
vannak, hogy végrehajtassanak. Az államok s főleg szakértőik realitásérzéke azonban régóta azt eredményezte,
hogy egyes esetekben nem árt külön biztosítékokat szerezni avégett, hogy a szerződési kötelezettségek
teljesüljenek. E biztosítékokat lehet aszerint csoportosítani, hogy benne foglaltatnak-e szövegszerűen is az adott
szerződésben vagy pedig a szerződési szövegen kívüli biztosítékokról van szó. Emellett azonban még számtalan
osztályozási lehetőség van aszerint, hogy a szerződési kötelem végrehajtásának folyamatos ellenőrzése-e a cél
vagy a végrehajtás kikényszerítése, jogi-e a biztosíték vagy éppen nem jogi, hanem politikai, gazdasági
természetű stb.
284. A nemzetközi jog története számtalan szerződési biztosítékra szolgáltat példát, ezek egy része azonban
mára már kikopott a gyakorlatból. A dinasztikus házasságok mára jelentőségüket vesztették, s fejedelmi
ivadékok túszul adása is a jogtörténet lapjaira került, nem is szólva arról, hogy a polgári lakosság soraiból
túszok szedése mára kifejezetten háborús bűncselekménnyé vált. Egy vagy több város zálogba adása sem mai
intézmény, ugyanakkor a zálogjog intézményét ismerték az első világháborút lezáró békeszerződések is,
69
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
amelyek azt a legyőzött államok egész vagyonára érvényesíteni kívánták. Biztosíték lehet területek ideiglenes
katonai megszállása, ami például az első világháború után a Ruhr-vidékkel történt, amikor a Németországra
kirótt jóvátétel fizetését akarták a fizetésképtelenség dacára garantálni. A szerződések periodikus értékelő
konferenciáinak a célja szintén a teljesítés útjában álló akadályok feltérképezése és kiküszöbölése. A
szerződések végrehajtását biztosíthatják a különböző kontrollmechanizmusok, vegyesbizottságok, szakértői
bizottságok, különleges hatáskörű nemzetközi bíróságok (például az emberi jogok védelme területén) vagy akár
maga a Nemzetközi Bíróság is. Sok szerződés tartalmazza ugyanis – a fenntartások kapcsán már említett –
hagyományos fordulatot, hogy a szerződés értelmezéséből és alkalmazásából fakadó viták rendezésére a
Nemzetközi Bíróság jogosult. Egy vagy több állam is vállalkozhat egy szerződés végrehajtásának biztosítására,
így például az állandó semlegességet statuáló szerződések esetében volt (és van) jelentősége annak, hogy a
nagyhatalmak vállalják adott esetben a katonai fellépést is annak érdekében, hogy az adott – rendszerint kisvagy csak közepes potenciálú – állam semlegességét más államok respektálják. Utóbbi időben az Amerikai
Egyesült Államok egyes szerződésekben (például a boszniai konfliktust lezáró 1995. évi daytoni
megállapodásban, amelyet az amerikai elnök egyik rezidenciáján írtak alá Horvátország, Bosznia-Hercegovina
és Szerbia-Montenegró elnökei) félként ugyan nem vesz részt, képviselőjének aláírása mégis ott szerepel a
dokumentumon, mint aki mintegy tanúsítja a megállapodásra irányuló nemzetközi, illetve nagyhatalmi
figyelmet (a fogalmazás ugyanis a következő volt: „witnessed by"). Ugyanezt a megoldást alkalmazták
Horvátország és Szlovénia 2009. november 4-én aláírt, a két állam tengeri és szárazföldi határainak pontos
elhatárolását egy választottbíróságra bízó és az Európai Unió közvetítésével tető alá hozott megállapodásában
(lásd n° 426. és 1310.). Mindenekelőtt nemzetközi szervezetben képzelhető el az, hogy biztosítékként
különböző szankciókat irányoznak elő azon tagállamaikkal szemben, amelyek nem hajtják végre az
alapokmányból vagy az alapokmány alapján kötött nemzetközi szerződésből fakadó kötelezettségeiket. (Tény
azonban, hogy az ilyen szankciós mechanizmusok tényleges érvényesítése sok kívánnivalót hagy maga után.) A
nemzetközi jogi természetű biztosítékok mellett természetesen számos politikai, gazdasági, pénzügyi biztosíték
is kötődhet nemzetközi szerződési kötelezettségvállaláshoz, gyakran a jogiakat meghaladó hatásfokkal
érvényesülve.
1.7.2. A szerződések végrehajtása és a normakonfliktus
285. Normakonfliktusról akkor van szó, amikor két egyaránt érvényes és az adott jogalanyt az adott helyzetben
egyformán kötelező norma egymással ütköző tartalmat hordoz. A belső jogban a jogszabályi hierarchia, azaz
végső soron az alkotmányos normapiramis az ütközés feloldására önmagában biztosít egy bizonyos
automatizmust, és igazi problémát csak az azonos hierarchikus szinten levő, ütköző normák közötti választás
jelent. A nemzetközi jogban ez a kérdés jóval öszetettebben jelentkezik, hiszen a nemzetközi jog forrásai között
nincs hierarchia, s függetlenül univerzális, regionális, partikuláris vagy bilaterális jellegüktől, a szerződések is
egyenrangúak egymással.
Igaz, nem feledkezhetünk meg ajus cogens jellegű normák sajátosságairól, a velük való ütközés
következményeiről. Mivel, mint ismeretes, a nemzetközi jogban a jogalkotás alapvetően decentralizált jellegű, s
univerzális szinten hiányoznak (ráadásul regionális szinten is igencsak kivételesek) azok a jogalkotással
összefüggő intézmények és eljárások, amelyek megfelelői a belső jogban eleve csökkentik a normakonfliktus
kialakulásának lehetőségét, a nemzetközi jogban jóval gyakrabban találkozhatunk ezzel a jelenséggel. A
megoldás bizonyos szempontból ugyanakkor emlékeztet arra, amelyet a belső jogból is ismerhetünk.
286. A normakonfliktus megoldásakor az első feladat annak tisztázása, hogy valóban fennáll-e a konfliktus. A
francia nemzetközi jogtudományban különösen kedvelt ún. Matter-doktrínát a többi állam gyakorlata elfogadja,
illetve különböző bírói döntésekhez kapcsolva maga is ismeri. (A Matter-doktrína eredetileg a nemzetközi jog és
a belső jog konfliktusának feloldása kapcsán jelent meg, de pragmatizmusa és logikája miatt a nemzetközi
normák ütközésének megoldására is hasznosítják.) Eszerint vélelmezhető, hogy az állam szerződéskötési
szándéka a normakonfliktus kikerülésére irányult és megtett mindent annak érdekében, hogy kötelezettségei
egymással harmonizáljanak. Azt kell tehát keresni, hogy egy ütközés nem oldható-e fel úgy, hogy egymásra
tekintettel, egymással harmonizáló olyan értelmezést ad a jogalkalmazó a két normának, hogy végső soron
kiderüljön, valójában nincs is szó ütközésről vagy ellentmondásról. A vizsgálat során kiderülhet az is, hogy más
ok miatt nincs igazi konfliktus: ez történik akkor, amikor valójában nem is hatályos még az egyik norma, esetleg
a problematikus rendelkezés fenntartásával magára nézve kizárta az állam, vagy annak esetleg opcionális jellege
miatt az őt nem kötelezi.
287. A Matter-doktrína logikájára épülnek azok a szerződésszövegezési technikák, amelyek a normakonfliktus
kialakulását akarják megelőzni. Igen gyakran találkozhatunk például a következő fordulattal: „a jelen
egyezmény egyetlen rendelkezése sem értelmezhető úgy, hogy az csorbítaná a más nemzetközi szerződések
vagy a belső jog alapján megszerzett jogokat”.
70
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
288. Ha ezek a megelőző lépések nem adnak megoldást, azaz továbbra is fennállónak tekinthetjük a
normakonfliktust, úgy kénytelenek vagyunk jogi megoldásokat alkalmazni. Ez alapvetően a következő három
elv egymásra tekintettel történő alkalmazását jelenti: i. pacta sunt servanda; ii. lex specialis derogat legi
generali; iii. lex posterior derogat legi anteriori. Mint majd láthatjuk, valamelyikük szükségképpen megoldást
fog hozni.
289. Ha a normakonfliktus több szerződés között áll fenn, akkor először is azt kell megvizsgálnunk, hogy az
ütköző szerződések tekintetében mely államok minősülnek részes félnek. Amennyiben ugyanis az időben
korábbi szerződésben és az időben későbbi szerződésben egyaránt részesek a kérdéses államok, úgy az időben
későbbi szerződésnek kell elsőbbséget adnunk (lexposterior derogat legi anteriori), mintegy vélelmezve, hogy az
új szerződés megkötésével a felek korábbi kötelezettségüket megfelelően módosítani akarják. (Ezalól azonban
egyértelmű kivételt jelent, ha a korábbi szerződés jus cogens tartalmúnak tekinthető: mint az érvénytelenség
tárgyalása során láttuk, az ilyen norma imperatív jelleggel érvényesül, következésképpen ebben az esetben az
előző -jus cogens jellegű – szerződés élvezi a pacta sunt servanda elv védelmét.) Amenynyiben az időben
korábbi és későbbi szerződésben nem ugyanaz a részes felek köre, akkor azon felekre nézve, amelyek csak a
korábbi szerződésben részesek, ennek a szerződésnek a pacta sunt servanda szabálya irányadó, hiszen nem
kötelezhetők – a szerződések relatív hatálya elvének megfelelően – olyan szerződés végrehajtására, amelyben
ők maguk nem részesek. Mivel azonban a relatív hatály kapcsán láttuk, hogy ajus cogens kivételt képez, ennek
itt is érvényesülnie kell, ugyanazon logika alapján, azaz ha a későbbi szerződés jus cogens jellegű, akkor mégis
a lex posterior derogat legi anteriori elv fog érvényesülni. Azon felek között pedig, akik az időben későbbi
szerződésben részesek, magától értetődően szintén a lex posterior derogat legi anteriori elv érvényesül. Ráadásul
az is elképzelhető, hogy a két államcsoport egymás közötti kapcsolatrendszerében a kötelezettségek nem
lesznek szinallagmatikusak: az időben korábbi szerződésben részt vevők csak ennek a szerződésnek a tartalmát
kötelesek végrehajtani, azonban az időben későbbi szerződésben részes felek nemcsak egymás között, hanem az
időben korábbi szerződésben részes államok tekintetében is ezen későbbi szerződés kötelmeit kötelesek
érvényesíteni. (Ennek gyakorlati példája a hadviselés nemzetközi jogából is hozható: ha egy állam mindig,
minden körülmények között köteles az új kötelmeket végrehajtani, akkor nincs jelentősége annak, hogy a vele
szemben álló hadviselő milyen mértékben kötelezett a humanitárius jogi szabályokat illetően. Igaz, ez a szabály
is csak a XX. század számos háborús tragédiája nyomán formálódott ilyenre, megtagadva a korábban
érvényesülő reciprocitási elvet.)
290. A fenti megoldás azonban nem érvényesül (a jus cogens örökös kivételezett helyzetét leszámítva) abban az
esetben, ha valamelyik szerződés különösnek minősül a másikhoz képest (például általános emberi jogi
kötelezettségek ütköznek az ILO keretében a munka világában érvényesülő bizonyos jogosítványokról
kidolgozott speciális szabályokkal): amennyiben tudniillik az illető állam részese a különös egyezménynek,
akkor a lex specialis derogat legi generali elvet kell alkalmaznunk.
291. Ha a normakonfliktus szerződés és szokásjogi norma között áll fenn, úgy a megoldás viszonylag egyszerű:
a lex posterior derogat legi anteriori, a lex specialis derogat legi generali, valamint a pacta sunt servanda
egyaránt a szerződés javára mutat az esetek túlnyomó többségében, hiszen a szerződés időben rendszerint
későbbi, mint a szokásjog, rendszerint pontosabb, azaz speciális jellegű. A kivétel ezalól itt is a jus cogens esete:
ráadásul a szakirodalom a bizonyítottan kógensnek tekintett normákat szokásjoginak minősíti, s egyelőre inkább
elméleti lehetőségként számol a szerződésileg kinyilvánított kógenciával. Abban a ritka esetben, amikor a
szokásjog tekinthető időben későbbinek, és nem tekinthetjük a szerződési normát hozzá képest különösnek, úgy
ebben az esetben a lex posterior elve érvényesül, azaz, akárcsak a belső jogban, arról van szó, hogy desuetudo
sújtja az írott normát. Értelemszerűen abban az esetben, ha a szerződés a szokásjogihoz képest különös, úgy itt
is a lex specialis és a pacta sunt servanda érvényesül.
292. Nem valószínű, hogy normakonfliktus jöhetne létre szerződés és az ún. civilizált nemzetek által elismert
általános jogelvek (lásd n° 327.) között. A tapasztalatok szerint a szerződések hallgatása esetében a nemzetközi
gyakorlat befogadó volt az általános jogelvek irányában. Az általános jogelvekkel való ütközés a reálisan
felmérhető esetekben vagy értelmetlen nemzetközi szerződést eredményezne (amelyet tehát nem kötnének meg
az államok), vagy a szokásjogi jus cogensbe ütközést idézné fel, azaz a normakonfliktusnak azt a fajtáját,
amelyet fenn tárgyaltunk. Az általános jogelvek tehát rendszerint kiegészítik a szerződési normákat.
293. Ha a normakonfliktus szerződés és állami egyoldalú nemzetközi jogi aktus (ami jogforrási természetű, lásd
n° 332.) között áll fenn, úgy – egy-két valószínűtlen, iskolahipotézist leszámítva – a pacta sunt servanda elvét
kell alkalmaznunk.
294. Ha a szerződési norma nemzetközi szervezet határozatával ütközik, úgy a legfontosabb annak előzetes
megállapítása, hogy milyen típusú határozatról van szó: olyanról-e, ami csak ajánlási értékű (lásd n° 342.), vagy
71
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
esetleg, ami jóval ritkább (lásd n° 339-341.), nemzetközi kötelezettséget hordozó határozatról. Amennyiben az
adott norma csak ajánlási értékű, úgy valójában nem is beszélhetünk jogi értelemben vett normakonfliktusról,
hiszen csak egy kötelezettség van a porondon: világos tehát, hogy a szerződés javára a pacta sunt servanda elvét
kell alkalmaznunk, mégpedig kivétel nélkül, hiszen fogalmilag kizárt, hogy jus cogens természetet jogilag nem
kötelező formában állapítsanak meg. Jóval bonyolultabb azonban a helyzet akkor, ha a szervezeti határozat jogi
kötelezettséget statuál: ekkor a megoldás több előfeltételtől függ. Amennyiben az állam nem részese a
szerződésnek, de tagja a szervezetnek, úgy a szervezeti határozatot kell alkalmaznia, ez a lex specialis elv
érvényesítését jelenti. (Ebben az esetben is áll, bár nagyon elméletieskedő a jus cogens szokásos kivétele.
Valószínűtlen, hogy ténylegesen bekövetkezhetne egy ilyen konfliktus.) Amennyiben az állam részese a
szerződésnek, de nem tagállam, akkor a pacta sunt servanda elve az irányadó, annak megjegyzésével, hogy igen
szűk körben elképzelhető kivétel: ez tulajdonképpen a nemzetközi béke és biztonság érdekében az ENSZ
Biztonsági Tanácsa által meghozott szankciós határozat kapcsán vetődött fel a szakirodalomban. Ez azonban
kivételként szintén az iskolahipotézisek sorát gyarapítja, mivel immár gyakorlatilag az összes állam tagja az
ENSZ-nek. A világszervezet taglétszáma jelenleg 193, Dél-Szudán jelen sorok írásakor történt felvételével, s
ezzel a kör gyakorlatilag teljessé vált, még ha Koszovó, bár 2008-ban kiáltotta függetlenségét, 2011-ben még
nem volt ENSZ-tagállam (lásd n° 549., 591., 594.). Amennyiben a részes állam egyszersmind tagállam is a
kötelező határozatot hozó nemzetközi szervezetben, úgy az alábbi elvek figyelembevételével kell eljárnunk: a
szervezet alapokmánya feltehetően kimondja a maga elsőbbségét a tagállamok egyéb kötelezettségeivel
szemben, de ez nem jelenti azt, hogy ez a kötelező határozatokra automatikusan érvényesíthető lenne. A
Nemzetközi Bíróság csak sokára, a Lockerbie ügyben minősítette a nemzetközi béke és biztonság érdekében, az
ENSZ Alapokmányának VII. fejezete alapján hozott határozatokat olyannak, mint amelyekre vonatkoztatható az
alapokmány 103. cikke szerinti elsőbbség (CIJ: Az 1971. évi montreali egyezmény értelmezésének és
alkalmazásainak kérdései a Lockerbie melletti légi szerencsétlenséggel összefüggésben, ord, 1992. április 14.,
Rec., 1992, 126. o.). A pacta sunt servanda elv alapelvi természetéből az is következik, hogy távol vagyunk
attól, hogy minden nemzetközi szervezet minden kötelező határozatára transzponálhatná az alapokmányi
elsőbbséget, még akkor is, ha a határozatról feltehetően megállapíthatjuk, hogy szándéka szerint alapokmányi
kötelezettséget valósít meg. Alapokmányi hallgatás esetén azonban nem könnyen feloldható csapdahelyzetbe
kerülhet az állam és a szervezet, főleg ha az adott szerződésben részes államok egy része tagállam, más része
viszont nem az. Szerencsés esetben azonban a lex specialis elv javíthatja a kötelező határozat pozícióját a
szerződéssel szemben, s amennyiben a határozat szerződési vagy szokásjogi eredetű normákat hordoz, akkor az
azok normakonfliktusainál megismert elveket itt is alkalmazhatjuk. Emellett a jogi lehetetlenülés
bekövetkezését kell megvizsgálnunk (lásd n° 306.). Természetesen nem okoz gondot a konfliktus feloldása azon
norma irányába, amelyik jus cogens értékű, nem volt azonban eddig valós példa arra, hogy szervezeti határozat
minősített volna elsőként ilyen gyanánt egy kógens normát. Ha a normakonfliktust nem sikerül feloldanunk a
szerződés javára, akkor a nemzetközi jogi felelősség felmerülésével viszont számolnunk kell, ugyanakkor
bizonyos kimentési okokra esetleg alappal hivatkozhatunk (lásd n° 1013-1027.).
295. Nyilvánvalóan megkönnyíti tehát a dolgot, ha az alapokmány tartalmaz explicit rendelkezést, de ez
értelemszerűen a tagállamokat köti: az Európai Unió jogrendszerében viszonylag részletesen kidolgozott a
szabályrendszer, amelynek azonban kulcseleme az, hogy a tagállamok (illetve a belépők) a közösségi joggal
ellentétes tartalmú szerződéseiket felszámolták, s az Európai Unió által kötött szerződések tekintetében előzetes
normakontrollt gyakorol az Európai Közösségek Bírósága. Ennek részletes kifejtését azonban ehelyütt nem
tartjuk feladatunknak, s a közösségi jogi tankönyvek megfelelő fejezeteit ajánljuk az olvasó figyelmébe. Külön
is emlékeztetünk ugyanakkor arra, ahogyan a nemzetközi jogtól függetlenné vált közösségi jog az ún.
alapjogvédelem problémakörében a kezdeti elutasítás, majd a nemzeti alkotmányok közös elveiből történő
inspirálódás elfogadása után mennyire közel került a tagállamok által elfogadott emberi jogi tartalmú
egyezményekhez és különösen az Emberi jogok európai egyezményéhez.
296. A szerződés normakonfliktusa belső jogi normával is fennállhat. A nemzetközi jog szempontjából ennek a
megoldása roppant egyszerű, hiszen szükségképpen csak a pacta sunt servanda lehet az egyedüli megoldás,
azonban ennek tényleges biztosítására rányomja a bélyegét az, hogy az adott állam a monista vagy a dualista
berendezkedést követi-e, illetve, hogy az adott norma teljesíti-e a közvetlen alkalmazhatóság kritériumait.
Monista államban a közvetlenül alkalmazható norma esetében a nemzetközi szerződés automatikusan megelőzi
a vele ellentétes tartalmú belső jogi normát. Ha a norma nem közvetlenül alkalmazható, illetve – általában a
dualista államok esetében – ez az automatizmus nem létezik, a belső jogi, alkotmányjogi-igazságszolgáltatási
részletszabályoknak kell garantálniuk, hogy ne érvényesülhessen belső jog a nemzetközi jog sérelmére.
1.8. 8. A szerződések módosítása, kiegészítése, felfüggesztése
72
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
297. A szerződések sohasem tökéletesek. Az államok a végrehajtás során
szövegezési pontatlanságok nehezítik munkájukat, alkalmazhatatlan vagy
kötelezettségeket vállaltak. Ennek ellentétére is számos példa van, azaz amikor az
van az előrelépésre, a vállalt kötelezettségek továbbfejlesztésére. A
megváltoztatására rendszerint van mód, különböző eljárások révén.
rádöbbenhetnek arra, hogy
utóbb túl terhesnek tűnő
államok úgy érzik, lehetőség
szerződési kötelezettségek
1.8.1. A szerződések módosítása, kiegészítése
298. Amennyiben a megkötött nemzetközi szerződés tartalmaz idevágó szabályt (ez többnyire a záró
rendelkezésekbe kerül), úgy azt értelemszerűen követni kell. Ezekben a rendelkezésekben kitérnek a módosítási
javaslatok felvethetőségének esetleges időbeli szabályaira, valamint arra, hogy elfogadásuk és főleg
hatálybaléptetésük hogyan történjék. Kétoldalú szerződések esetében mindez technikai szempontból jóval
egyszerűbb, feltéve persze, hogy az egyik fél a másikat meg tudja győzni a maga igazáról, és módosítják a
szerződést. A két fél ez esetben megállapodik arról, hogy a módosítás mikor lépjen hatályba. Megállapodhatnak
arról is, hogy módosítsák-e a szerződést vagy ahhoz csak egy kiegészítő jegyzőkönyvet készítsenek. A
nemzetközi jogi kötelezettség szempontjából a végkövetkezmény azonos lesz, a belső alkotmányjogi háttér
sajátosságai miatt azonban esetleg az adott országban a parlament által ellenőrzött kormányzat számára egy
kiegészítő jegyzőkönyv elfogadása gyakran kevesebb gondot okoz, mint egy szerződésmódosítás. Többoldalú
szerződések esetében több technikai nehézséggel kell számolnunk, amelyek abból adódnak, hogy kettőnél több
állam akaratát nehezebb egyeztetni. A szerződésbe, mint említettük, eleve célszerű beépíteni idevágó
rendelkezéseket. Láttuk, hogy a többoldalú szerződés elkészítésekor a teljes egyhangúság ugyan elképzelhető,
de jóval gyakoribb a minősített többség valamely fajtája, rendszerint a kétharmados. Az elkészült szöveg láttán a
szuverén államnak úgyis jogában áll eldönteni, hogy azt elfogadja-e (teljes egészében vagy esetleg valamilyen
fenntartással), vagy nem kíván részes féllé válni. Amikor e szerződés módosításának igénye felmerül valamely
fél részéről, akkor mindenekelőtt azt a kérdést kell eldönteni, hogy a módosítás kidolgozása, elfogadása és
hatálybaléptetése hogyan történjék. Előbbiek a szerződés hallgatása esetén a szerződés elkészítésének
analógiájára történnek.
299. A szerződés ugyanakkor előirányozhat felülvizsgálati értekezletet és rögzíthet annak tekintetében speciális
szabályokat. Az ENSZ Alapokmánya a saját módosítása tekintetében azt tartalmazza, hogy az elfogadott
módosítások akkor lépnek hatályba, ha a tagállamok kétharmada, köztük a Biztonsági Tanács összes állandó
tagja azokat megerősítette.
300. Az alapprobléma rendszerint abban áll, hogy a többségi akaratot hogyan lehet egyeztetni a szerződések
relatív hatályának elvével és az operativitás követelményeivel. Ezt az 1969. évi bécsi egyezmény 40. cikke
abban a formában rendezi, hogy nem zárja ki a párhuzamos érvényesülést: azaz a módosított szerződést a
módosítást elfogadó államok egymás közti viszonylataikban a módosítás értelmében alkalmazzák, a nem
módosítók pedig egymás közti kapcsolataikban, valamint ugyanők és a módosító szerződést elfogadó államok
viszonylatában a szerződést eredeti értelemben alkalmazzák. Bár a szerződés módosítása rendszerint a részes
felek teljes körére vonatkozóan történik, arra is mód van az 1969. évi bécsi egyezmény 41. cikke szerint, hogy
amennyiben arra a szerződés lehetőséget ad vagy kifejezetten nem tiltja és nem érinti a többi részes fél eredeti
jogait és kötelezettségeit és nem veszélyezteti a szerződés eredeti céljának, tárgyának érvényesülését, bizonyos
részes felek csak önmaguk vonatkozásában módosítsák szerződési kötelezettségeiket. Azt az államot, amelyik a
módosítás után vált a szerződés részesévé, a módosítás szerinti értelemben kell részesnek tekinteni, hacsak nem
nyilatkozott ezzel ellentétesen. Ugyanez az állam a módosításban nem részes államokkal szemben csak az
eredeti, módosítás előtti tartalom szerint kötelezett, kivéve ha ezzel ellentétesen nyilatkozott.
301. Mindezek a megoldások azonban hallatlanul bonyolítják a szerződési kötelezettségeket: a kétsebességes
mechanizmusok ezért bár jogilag lehetségesek, valójában praktikus szempontból nem kívánatosak. Különösen
elkerülendők nemzetközi szervezetek belső működésében, illetve az intézmények és kompetenciáik tekintetében
az ilyen különbségek: ezért a hatálybaléptetést vagy ahhoz kapcsolják, hogy az eredeti szerződésben részes
összes állam erősítse meg a módosítást, vagy pedig a megfelelő (nyilván rendszerint minősített) többség
meglétét elegendőnek tekintik a hatálybaléptetéshez, és a módosítást eredetileg el nem fogadó állam vagy
beletörődik az új szabályokba, vagy pedig kilép az adott nemzetközi szervezetből.
302. A módosítás említett nehézségei miatt többoldalú egyezmények esetében kedveltebb a kiegészítő
jegyzőkönyvek intézménye. Ezek mint nemzetközi szerződések úgy érvényesülnek, hogy közben az eredeti
szerződés, amelyhez kapcsolódnak, önálló életet él. A kiegészítő jegyzőkönyvben való részesség előfeltételezi
az alapegyezményben való részesi mivoltot: amennyiben a kiegészítő jegyzőkönyv anyagi jogi tartalmú újabb
kötelezettségek vállalását jelenti, de az eljárási mechanizmusok nem változnak, úgy nem jelent problémát, ha
viszonylag kevés ratifikációhoz kapcsolják a hatálybalépést. Ha azonban a kiegészítő jegyzőkönyv elnevezése
73
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
dacára valójában érdemi, komplex eljárási módosítást hordoz, úgy az államok az összes részes állam
ratifikációjához köthetik a hatálybalépést. Ezt történt például az Emberi jogok európai egyezménye 11.
jegyzőkönyvével, amelyik megszüntette az Emberi Jogok Európai Bizottságát és átalakította az Emberi Jogok
Európai Bírósága előtti eljárást (lásd n° 660.).
1.8.2. A szerződések felfüggesztése
303. A nemzetközi szerződések végrehajtása során felmerülhet, hogy időközben olyan változások következtek
be, amelyek miatt a pacta sunt servanda elv dacára időlegesen célszerű lehet a szerződési kötelezettségek
végrehajtásának megkövetelésétől való el- tekintés. Mivel azonban „a szerződés jó, csak az aktuális
körülmények rosszak”, nem a szerződést kívánják véglegesen megszüntetni, hanem csak ideiglenesen kívánnak
a kötelezettségektől eltekinteni, megvárva, amíg az akadály elhárul. Ezt a célt szolgálja a felfüggesztés, amelyre
az államban rejlő és az államon kívüli okok esetében egyaránt sor kerülhet.
304. Amennyiben a szerződés eleve konkrét rendelkezést tartalmaz a felfüggesztést illetően, úgy az
értelemszerűen irányadó. Ritka azonban, hogy ennyire előrelátóak vagy nagyvonalúak lettek volna az államok a
szerződéskötéskor: explicit rendelkezés híján sincs akadálya a felfüggesztésnek, ha ebben a részes államok –
mindannyian – egyetértenek. Kétoldalú szerződések esetében eszerint bármelyik kezdeményezheti, a másik
vétójoga mellett, többoldalú egyezmény esetében pedig a konszenzus segíthet a megoldásban. Ez jóval
bonyolultabb azonban, ha a felfüggesztés tekintetében eltérő az államok akarata: néhány részes fél egymás
között felfüggesztheti a szerződés végrehajtását, ha erre a szerződés egyértelműen módot ad vagy legalábbis
nem tiltja és nem érinti a többi fél szerződéses jogainak gyakorlását, illetve kötelezettségeinek teljesítését és
nem összeegyeztethetetlen a szerződés tárgyával és céljával. Mindezen feltételek figyelembevételével egy
időben későbbi szerződés is vezethet egy korábbi szerződés felfüggesztéséhez.
1.9. 9. A szerződések megszűnése
305. A szerződések nem örökéletűek a nemzetközi jogban sem: annak ellenére, hogy számtalan szerződést
kötöttek örökérvényűként, aligha van olyan, amelyik még hatályban lenne. A Lord Palmerston XIX. századi
angol miniszterelnöknek tulajdonított aforizma szerint Angliának – és általában az államoknak – nem örök
barátai, hanem örök érdekei vannak. A realitásoknak felel meg tehát, hogy az 1969. évi bécsi egyezmény
részletesen is foglalkozik a szerződések megszűnési okaival. Ezek többféleképpen csoportosíthatók: vannak a
szerződésben benne foglalt, valamint azon kívüli okok. Megkülönböztethetünk a felek szerződéskötési akaratára
visszavezethető és attól független okokat. Vannak a felekkel összefüggő, illetve a felek akaratán kívüli okok.
Vannak egyértelműen, szinte mechanikusan érvényesülő okok, s vannak olyanok, amelyek a felek egyetértését
feltételezik. Mint azonban majd láthatjuk, néhány megszűnési ok esetében bizonytalan, hogy hova is sorolhatók
be tökéletesebben.
306. A felek a szerződéskötéskor már eleve gondolhatnak a szerződés megszűnésére.
i. Így a határozott időre kötött szerződések esetében (amennyiben nincs a szerződésben hatálymegújító klauzula)
a kikötött időtartam lejártával megszűnik maga a szerződés is.
iii. A szerződésbe foglalt bontó feltétel megvalósulása – akárcsak a civiljogban – a szerződés megszűnését
eredményezi. iii. Ehhez hasonló eset az, amikor a szerződés utal egy minimális részesi létszámra, és a szerződés
részes államainak száma ez alá csökken: a szerződés azonban csak akkor szűnik meg, ha kvázi bontófeltételként,
ezt a jogkövetkezményt kifejezetten tartalmazza az adott nemzetközi szerződés. iv. Amennyiben a szerződés
szövegszerűen utal a felmondásra (ez azért rendszerint bizonyos feltételekkel – különösen időbeliekkel –
körbebástyázva történik), úgy afelmondás gyakorlása kétoldalú egyezmény esetében magát a szerződést,
többoldalú egyezmény esetében az illető állam részesi mivoltát szünteti meg. v. Abban az esetben, ha a
szerződési kötelem egyszeri teljesítéssel megvalósulhat (traité-contrat / ügyintéző szerződés), úgy a szerződés
értelemszerűen megszűnik a teljesítéssel. Ez történik például háborús körülmények között, amikor a harcoló
felek a harctéri sebesültek összeszedésére és biztonságba helyezésére rövid időtartamú tűzszünetet kötnek.
Ugyanakkor a folyamatos teljesítést igénylő nemzetközi szerződések (traité-loi / normatív szerződés)
nyilvánvalóan nem szűnnek meg a teljesítéssel. vi. Nincs akadálya annak, hogy az összes részes fél a szerződés
szövegének hallgatásakor vagy akár rendelkezésével ellentétesen, a köztük levő konszenzus alapján
megszüntesse az adott szerződést. vii. Ennek szinte egyik alváltozata, amikor a felek által utóbb kötött
nemzetközi szerződés szünteti meg a korábbi nemzetközi szerződést, akár úgy, hogy erre kifejezetten utal, akár
úgy, hogy a későbbi szerződés tárgyával, tartalmával összeegyeztethetetlen a korábbi szerződés: ez, a
normakonfliktus kapcsán megismert technikákra emlékeztetően akkor lehetséges és problémamentes, ha
mindkét szerződésben ugyanazok az államok részesek.
74
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
viii. Megszünteti a háború is a hadviselő felek közötti, a békebeli körülmények között megvalósítható kétoldalú
szerződéseket, kivéve azokat, amelyek éppen a háborúbeli magatartást illetően köttettek, igaz, ezek túlnyomó
részben sokoldalú nemzetközi szerződések. ix. A szerződési kötelmek súlyos, durva megsértése valamelyik fél
részéről jogot ad a másik félnek a felmondás gyakorlására akkor is, ha azt a szerződésben kifejezetten nem
rögzítették. Többoldalú nemzetközi szerződés esetében a többi félnek egyhangú álláspontra kell jutnia, hogy
milyen jogkövetkezményt kíván érvényesíteni: a megszüntetés ebben az esetben nemcsak a többi részes fél és a
vétkes állam közötti kapcsolatokat érintheti, de az 1969. évi bécsi egyezmény szerint valamennyi részes fél
(akik tehát voltaképpen semmiben sem vétkesek) közötti megszüntetést is jelenthet. A Nemzetközi Bíróság a
bős-nagymarosi ügyben azonban hangsúlyozta, hogy csak alapvető fontosságú szerződési kötelmek durva
megsértése esetén vetődik fel a megszüntetés lehetősége és arra végső soron csak rendkívüli esetben kerülhet
sor. „Csak magának a szerződésnek egy részes állam általi lényegi megsértése jogosíthatja fel a másik felet,
hogy arra a szerződés megszüntetése végett hivatkozzon. Egyéb egyezményes szabályoknak vagy az általános
nemzetközi jog egyéb szabályainak megsértése igazolhatja a jogaiban sértett állam részéről tett bizonyos
intézkedéseket, ideértve az ellenintézkedéseket is, de nem igazolhatja, hogy a szerződést a szerződések joga
alapján szüntessék meg” (CIJ: A bős-nagymarosi vízlépcső-beruházás ügye [Magyarország c. Szlovákia], 1997.
szeptember 25., Rec., 1997, 106. §). x. A lehetetlenülés is szerződésmegszűnési ok, annak mindkét változatában.
Jogilag lehetetlenül egy trónutódlási szerződés, ha időközben az érintett államban kikiáltják a köztársaságot.
Ténybelileg lehetetlenül az a szerződés, amely kikötési jogot biztosít olyan szigetre, amely azóta elsüllyedt,
áthaladási jogot olyan folyamra, csatornára, amely azóta helyrehozhatatlanul eliszaposodott. (Előbbire példa a
mondabeli Atlantisz vagy a csendes-óceáni Krakatau, utóbbira a belgiumi Bruges városa vagy a franciaországi
Aigues-Mortes.) xi. Igen közel állnak a lehetetlenülés inkább jogi, mintsem ténybeli változatához az
államutódlás bizonyos esetei, amelyeket részletesen az 1978. évi bécsi egyezmény szabályoz (lásd n° 509-516.).
Így például a kétoldalú szerződés annyira bizalmi jellegű, hogy államutódlással sem telepíthető át egy ún.
utódállamra. Amennyiben egyértelmű területi kötöttségű volt egy bizonyos nemzetközi szerződés, s az adott
terület immár nem tartozik az államhoz, akkor értelemszerűen aligha tudja ott végrehajtani a vállalt
kötelezettségeket. Az újonnan függetlenné vált volt gyarmatot sem kötik az ún. elődállam által kötött
nemzetközi szerződések. xii. Mindezek persze nem állnak távol a körülmények alapvető megváltozása (clausula
rebus sic stantibus) jogcímén eszközölt szerződésmegszüntetéstől sem. Ez a valójában igen nehezen
érvényesíthető szerződésmegszűnési jogcím ti. azon alapul, hogy a szerződéskötés óta a szerződés
szempontjából releváns körülmények annyira megváltoztak, hogy reálisan nem várható el a szerződési kötelmek
teljesítése, hiszen azok aránytalanul terhesebbé váltak. „...a körülményeknek alapvetőnek vagy életbevágónak
minősíthető megváltozásai azok, amelyek a felek egyikének létét vagy életfontosságú fejlődését veszélyeztetik.
(...) A változás radikálisan átalakítaná a még teljesítendő kötelezettségek horderejét. E kötelezettségeket még
terhesebbé tenné úgy, hogy teljesítésük lényegileg különbözik a még teljesítendőktől” (CIJ: A halászati
ügyekbeni kompetencia ügye [Egyesült Királyság c. Izland], ex. prél., 1973. február 2., Rec., 1973, 19-21. o.). A
Nemzetközi Bíróság ebből kiindulva utasította el az adott ügyben a kompromisszum hatályának megszűntére
irányuló izlandi érvelést. Az elv érvényesítése azonban számos feltételtől függ: a körülmények ilyenfajta
megváltozásával a szerződéskötéskor nem kellett számolni, s maga a változás nem tudható be az arra hivatkozó
fél saját magatartásának. Mindehhez a Nemzetközi Bíróság a bős-nagymarosi ügyben hozott ítéletében azt is
hangsúlyozta, hogy erre csak rendkívüli esetben kerülhet sor. A Nemzetközi Bíróság álláspontja szerint „a
körülmények alapvető megváltozásának előre nem láthatónak kell lennie; a szerződéskötés-kori körülmények a
felek szerződéskötési akaratának lényegi alapját alkották. (...) A szerződési kapcsolatok biztonsága azt követeli,
hogy a körülmények alapvető változására alapított jogcím csak rendkívüli esetekben érvényesülhessen” (CIJ: A
bős-nagymarosi vízlépcső-beruházás ügye [Magyarország c. Szlovákia], 1997. szeptember 25., Rec., 1997, 104.
§). xiii. A szerződési kötelemmel ellentétes tartalmú jus cogens utólagos kialakulása szükségképpen meg kell
hogy szüntesse a szerződést, hiszen az adott normával ellentétes későbbi szerződés eleve érvénytelen lenne. xiv.
Erre emlékeztetően – bár ezt nem tartalmazza az 1969. évi bécsi egyezmény – a szerződési kötelemmel
ellentétes tartalmú szokásjog kialakulása (desuetudo), mint azt a normakonfliktusnál láttuk, szintén megszünteti
a nemzetközi szerződést.
307. A szerződésmegszűnési okok kapcsán számos vita merülhet fel. Az 1969. évi bécsi egyezmény ezek
rendezésére egyeztetőbizottsági eljárást, illetve például ajus cogens problémájára a Nemzetközi Bíróság vagy
választottbíróság eljárását írja elő. A Nemzetközi Bíróság gyakorlatában sokkal több példát látunk a pacta sunt
servanda elv érvényesítésére, mint azzal szemben a szerződésmegszűnés elismerésére. Mindennek gyakorlati
következménye az, hogy az államok a problematikus szerződések esetében gyakran inkább a módosítást
vállalják fel, mintsem a hatálytalanság kimondását. A probléma élét valamelyest elveszi a módosításnak az a
fajtája, amikor egy immár al- kalmazhatatlan normát törölnek a szerződésből, amely jogilag fennmarad. Így
például több állam hatálytalannak nyilvánította a második világháború politikai hagyatékát tükröző azon
tilalmakat (például Olaszország és Finnország 1947. évi békeszerződései vagy az 1955. évi osztrák
államszerződés tartalmaztak ilyeneket), amelyek tiltották, hogy német katonákat képezzenek ki vagy az ő
75
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
katonáik vegyenek rész németországi kiképzésen, hogy német fegyvereket vásároljanak vagy ők adjanak el
fegyverzetet Németországnak. Mára valamennyi egykori tengelyhatalom aktív kapcsolatokat ápol akár
semlegesként, de főleg NATO-tagként Németországgal: akik e három államtól eltérően ilyen formális
nyilatkozatot nem tettek (például 2011-ig Magyarország sem), azok e katonai rendelkezések általános
desuetudójában vélik megtalálni a magyarázatot arra, miért nem kell eleget tenni ezen rendelkezéseknek.
1.9.1. A szerződésekben való államutódlás
308.A szerződések életére komolyan kihat a szerződésekben való államutódlás szabályrendszere, amelyet
szokásjogi alapokon az 1978. évi bécsi egyezmény kodifikált. Mivel ezzel az egyezménnyel párhuzamosan
elkészült az állami javakban, állami archívumokban és állami adósságokban való államutódlásról rendelkező
1983. évi bécsi egyezmény, s az egész problémakör szorosan összefügg az államisággal, az államiság
komponenseiben bekövetkezett változásokkal, a kérdéskör tárgyalására az állam nemzetközi jogi státusát
tárgyaló részben kerítünk sort (lásd n° 509-532.).
2. IV. FEJEZET – A nem szerződéses jogforrások és
az értelmezés segédeszközei
309. A jogforrások rövid bemutatásakor (lásd n° 169-170.) már említettük, hogy a Nemzetközi Bíróság
statútumának 38. cikke a szerződés mellett számos egyéb forrásra vagy forrási mivolthoz közelíthető
segédeszközre utal. Említettük azt is, hogy a 38. cikk különböző okokból nem utal bizonyos jogforrásokra,
jelesül az egyoldalú állami aktusokra, illetve bizonyos nemzetközi szervezetek bizonyos határozataira. Az
alábbiakban a nemzetközi jog szerződésen kívüli forrásainak bemutatására kerül sor.
2.1. A NEM SZERZŐDÉSES JOGFORRÁSOK
2.1.1. 1. A szokásjog
310. A Nemzetközi Bíróság statútumának 38. cikke „a nemzetközi szokást mint a jog gyanánt elismert általános
gyakorlat bizonyítékát” egyértelműen a jogforrások között sorolja fel, éspedig egyenértékűnek nyilvánítva azt a
szerződésekkel. E megállapítás – amely mint láttuk, ellentétes volt a Nemzetközi Zsákmánybíróság 1907. évi
statútumában felvázolt hierarchikus koncepcióval – helytállóságának logikai következményeit láthattuk többek
között a normakonfliktus, illetve a szerződésmegszűnési okok tárgyalása során.
311. A doktrína hagyományosan két konstitutív elem fennállásához köti a szokásjogot: az egybevágó, tartós
gyakorlat (azaz egy objektív elem) és az ahhoz kapcsolódó meggyőződés (egy szubjektív elem) arról, hogy a
gyakorlat folytatása egyszersmind a jogi kötelezettség teljesítését is jelenti. A nemzetközi gyakorlat azonban
meglehetősen sok árnyalattal értelmezi ezeket az összetevőket. „Elegendő (...), hogy az államok általában véve
ehhez igazítsák magatartásukat s hogy ők maguk a kérdéses szabálynak meg nem felelő magatartásokat úgy
tekintsék, mint ennek megsértését, nem pedig mint új szabály elismerésének kinyilvánítását. Ha egy állam úgy
cselekszik, hogy az láthatólag összeegyeztethetetlen egy elismert szabállyal, s álláspontját azzal védi, hogy a
szabályhoz kötődő kivételekre vagy igazolásokra hivatkozik, úgy ebből sokkal inkább a szabály megerősödése,
mintsem gyengülése következik, attól függetlenül, hogy de facto igazolható-e ezen az alapon az állam
magatartása” (CIJ: Nicaraguai és ellene irányuló katonai és félkatonai tevékenységek ügye, 1986. június 27.,
Rec., 1986, 98. o.).
312. Az egybevágó, tartós gyakorlat időbeli és térbeli kohéziót jelent. A nemzetközi jog történeti részének
tárgyalásakor láthattuk, hogy nagyon sok eleme több ezer éves, egyidős a civilizált emberiséggel. Ilyen például
a hadviselés során a polgári lakosság kímélése, a hadikövet és a diplomáciai követ intézménye és mentességük,
a szerződési jog több alapvető fontosságú szabálya (pacta sunt servanda, pacta tertiis nec nocent, nec prosunt,
meghatalmazás, bizonyos megszűnési és érvénytelenségi okok stb.) vagy az államok elismerése. Az elmúlt
századokban a szokásjog idődimenziójának hagyományos felfogását, azaz az emberi emlékezet óta fennálló
voltot azonban pragmatikusan rövidítették: a kritériumot teljesítettnek vették abban az esetben, ha a gyakorlat
több mint 99 év óta fennállónak volt tekinthető. Ez egyébként egybevágott azzal a szabállyal, hogy az
elbirtoklás (lásd n° 428.) százéves időtartamot feltételezett. A XX. században azonban a tudományos és
technikai fejlődés felgyorsulása arra vezetett, hogy a tengerjogban (lásd n° 1302-1330.) és a világűrjogban (lásd
n° 1392-1402.) egy bő évtized alatt annyira egyértelművé vált a gyakorlat – és persze ehhez járult a jogi
meggyőződés vitathatatlansága (lásd n° 315-319.) –, hogy e rövid időtartamok nem jelentették akadályát a
szokásjogi minősítésnek. Hasonló jelenséget tapasztalhattunk a szerződési jog egyes kérdéseiben (például a
76
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
fenntartások esetében, lásd n° 220-229.) vagy a szervezetekre vonatkozó joganyagban. Ezen időbeli rövidülés
azonban mindenféleképpen kivétel, s az említett eseteken kívül nem könnyű azt bizonyítani. Az Állandó
Nemzetközi Bíróság a nemzetközi szervezeti élet tekintetében tíz évnél rövidebb gyakorlattal is megelégedett
(CPJI: Danzig szabad városnak az ILO-ban való részvétele tárgyában adott tanácsadó vélemény, 1930.
augusztus 26., Série B n° 18.). A Nemzetközi Bíróság szerint „a tény, hogy csak rövid időtartam telt el,
önmagában nem jelenti akadályát új nemzetközi szokásjogi szabály kialakulásának” (CIJ: Az északi-tengeri
kontinentális talapzat elhatárolásának ügye, 1969. február 20., Rec., 1969, 43. o.). A kizárólagos gazdasági
övezet elfogadása is rövid idő alatt történt, „s ma már úgy lehet tekinteni, mint ami a modern nemzetközi jog
részét képezi” (CIJ: A Tunézia és Líbia közötti kontinentális talapzat elhatárolásának ügye, fond, 1982. február
24., Rec., 1982, 74. o.). „Elengedhetetlen azonban, hogy e rövid idő alatt is, az államok gyakorlata, beleértve
azokét is, amelyek különösképpen érdekeltek, gyakori és gyakorlatilag egyöntetű legyen” (CIJ: Az északitengeri kontinentális talapzat elhatárolásának ügye, 1969. február 20., Rec., 1969, 43. o.).
313. A szokásjog az emberiség örökségének tekinthető, s az idődimenzió tárgyalása során mondottakhoz
kapcsolódva kell rámutatni arra, hogy egymástól távoli jogrendszerek, államok, birodalmak meglehetősen
hasonló joggyakorlatot tudtak kifejleszteni. Ennek felismerése alapozta meg a szokásjognak azt a felfogását,
hogy az egyetemes jellegű, azaz akkor beszélhetünk szokásjogról, ha az adott normát többé-kevésbé mindenütt
ugyanazzal a tartalommal ismerik. A nemzetközi joggyakorlat a XIX-XX. század során azonban arra vezetett,
hogy bizonyos térbeli szűkülés dacára sem vonták kétségbe a gyakorlat egyöntetűségét. A „civilizált nemzetek”
fogalmát meglehetős önkényességgel megalkotva nem sokat törődtek azzal, ha valamely távoli, a nemzetközi
kapcsolatok szempontjából nem jelentős s főleg nem a keresztény-mohamedán-buddhista-taoista kultúrkörhöz
tartozó államban esetleg nem lehetett bizonyítani a kérdéses gyakorlatot. A világűrjog alapszabályai pedig az
1960-as években úgy alakultak ki, hogy a kutatásban aktívan nagyon kevés állam vett részt, a hidegháború
dacára azonban példás egyetértésben érvényesítette saját érdekeit az Amerikai Egyesült Államok és a
Szovjetunió, meghatározva a jogfejlődés főbb irányait. Az államok jelentős része anyagi lehetőségeinek korlátai
miatt tartózkodott, miközben érdeklődéssel figyelte a fejleményeket.
314. A dél-amerikai államoknak a spanyol gyarmati múltnak köszönhető jogszabályrendszeri hasonlóságon,
nyelvi, politikai és gazdasági érdekközösségen alapuló kohéziója sok tekintetben – az egyetemes szokásjogot
mintegy kiegészítve – egy regionális bázisú szokásjog kialakulására is vezetett. A regionális szokásjog elvi
lehetőségét a Nemzetközi Bíróság is elismerte az ún. Menedékjog ügyben, in concreto azért nem fogadta el a
diplomáciai menedék intézményének szabályait, „mivel annyi bizonytalanságot és ellentmondást, ingadozást és
szétesőséget (discordances) tartalmaznak, hogy nem lehet mindebből állandó és egyöntetű szokásjogot
levezetni” (CIJ: A menedékjog ügye [Haya della Torre], 1950. november 20., Rec., 1950, 267-277. o.). Elvileg
tulajdonképpen a Nemzetközi Bíróság a kétoldalú szokásjogot is elképzelhetőnek tartotta az ún. indiai területen
való áthaladás ügyében. „Nem világos, hogy ugyan miért kellene a huzamos gyakorlatra alapozódó helyi
szokásjog kialakításában részt vevő államok számának mindig kettőnél magasabbnak lennie. A Bíróság nem
látja okát, hogy két állam közötti elhúzódó és folyamatos gyakorlat, amelyet kapcsolataik szabályozása gyanánt
fogadnak el, ne lehetne e két állam közötti kölcsönös jogok és kötelezettségek alapja” (CIJ: Az indiai területen
való áthaladás ügye, fond, 1960. április 12., Rec., 1960, 39. o.). A területi leszűkülés esetében – akárcsak azt az
időbeliséget illetően láthattuk – a bizonyítás nem könnyű terhe arra hárul, aki állítja, hogy szokásjogi értékű
különleges gyakorlat alakult ki az érintett két vagy több állam között.
315. A szokásjog másik konstitutív eleme az a meggyőződés, hogy az adott gyakorlat követése nem gesztus,
szívesség, hanem eleve adott jogi kötelezettség. Ennek a pszichológiai elemnek a közismert latin elnevezése az
opinio juris sive necessitatis. E jogi meggyőződés fennállásában való meggyőződés azért fontos, mivel így
tudjuk elhatárolni egymástól a szokásjogot (consuetudo) és a nemzetközi udvariasságot (comitas gentium). A
Nemzetközi Bíróság szerint „az államoknak rendelkezniük kell azzal az érzettel, hogy ahhoz igazítsák
magatartásukat, ami a jogi kötelezettséggel egyenértékű. Sem a gyakoriság, sem az aktusok szokásossága nem
elegendő. Számos nemzetközi aktus van, például a protokoll területén, amelyeket csaknem változatlan formában
követnek, de amelyeket csak puszta udvariassági, opportunitási vagy tradicionális megfontolások motiválnak,
nem pedig a jogi kötelezettség érzete” (CIJ: Az északi-tengeri kontinentális talapzat elhatárolásának ügye, 1969.
február 20., Rec., 1969, 44. o.). Így például a hozzánk látogató államfők, kormányfők, ha házastársukkal
érkeznek, illik az utóbbiak számára virágcsokorról, „hölgyprogramról” gondoskodni. Utóbbi rendszerint
múzeum- vagy képtárlátogatás, de az államfői, miniszterelnöki hitvesek a média figyelme miatt gyakran
ambicionálják a különböző karitatív tevékenységeket is. Illik figyelemmel lenni a magas rangú tárgyalópartner
esetleg közismert betegségére, fogyatékosságaira az étrend összeállításában, a program megszervezésében. Az
ilyen gesztusok elmaradása bántó lehet, rendszerint vissza is üt elkövetőjére és annak államára, de eredendően
nem sérti a nemzetközi jogot. A szokásjog és a nemzetközi udvariasság közötti határ keskeny és történelmileg
változó. A diplomatákat megillető ún. kiváltságok évszázadokkal ezelőtt még az udvariasság kategóriájába
sorolódtak, a XIX. századtól fogva egyre kevesebb különbséget tettek köztük és a diplomáciai mentességek
77
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
között, már jóval a diplomáciai kapcsolatok jogáról szóló 1961. évi bécsi egyezmény elfogadása előtt
egyértelműen szokásjogiaknak minősültek. Arra is van példa, hogy korábban egyértelműen szokásjoginak
tekintett szabály ereje elhalványul. Így az államfői látogatásokhoz kapcsolódó huszonegy ágyúlövés ma már
csak élő hagyomány, de nem jogilag szankcionálható szabály. III. Napóleonról jegyezték fel, hogy komolyan
fontolgatta, casus bellinek tekintse-e az orosz cár hozzá intézett, egyébként a megkoronázásához gratuláló
levelében felfedezni vélt sértést, mivel annak megszólítása „Kedves Barátom!” volt, s nem az uralkodói
egyenrangúság kifejezésére akkor használatos „Kedves Testvérem!”. A diplomáciai képviseletek esetében
ugyanakkor a fogadó állam részéről a korábbi udvartartási kötelezettség mára elenyészett, csupán a
programszervezések, udvariassági ajándékok emlékeztetnek rá, például a bortermelésben hírneves területekhez
kapcsolódva.
316. Az opinio juris sive necessitatis léte egybeforr a szokásjog kialakulásával, a valóban emberemlékezet óta
tartó gyakorlat esetében gyakran meg sem tudjuk állapítani, mikortól is jelent meg a kötelezettség érzete. A
szokásjoggá válás azonban nem minden esetben zajlik le abban a formában, hogy a már amúgy is hosszú idő óta
gyakorolt magatartásszabályban egyszer csak felismerik a jogi kötelezettséget. Az idődimenzió esetleges
rövidülése a fentebb tárgyalt esetekben azért volt lehetséges, mivel olyannyira átütő erővel jelent meg a
jogszabályi minőség tudata és persze kikényszeríthetősége. A döntő tehát az, hogy most (hic et nunc), a jogvita
időpontjában az adott normáról tudjuk-e bizonyítani, hogy az opinio juris sive necessitatisszal rendelkezik. Ha
igen, úgy azt mint jogszabályt alkalmazni kell. Ez azért van így, mivel mint jogszabály, kialakultnak tekinthető.
Más a helyzet azonban, ha az adott jogszabály csak formálódóban van. Ha ilyenkor akár a meghatározó többség
által folytatott gyakorlatot valamely állam ellenzi, úgy az később sem lesz vele szembeszegezhető. Az adott
norma tehát csak kvázi univerzális jellegű szokásjoggá válását azonban nem tudja megakadályozni az azt
következetesen ellenző állam (persistent objector). A Nemzetközi Bíróság az angolnorvég halászati vita
ügyében hozott ítéletében ismerte el, hogy Norvégiának igaza van, amikor parti tengere hat mérföldes
kiterjedésének következetes védelmére hivatkozik, dacára annak, hogy az államok túlnyomó többsége
tulajdonképpen a parti tenger ennél szűkebb, három mérföldes terjedelmét tekintették irányadónak, „hiszen
Norvégia mindig is tiltakozott az ellen, hogy ezt a norvég partokon érvényesítsék” (CIJ: Az Egyesült Királyság
és Norvégia halászati vitájának ügye, 1951. december 18., Rec., 1951, 131. o.).
317. A volt gyarmati államok függetlenné válásuk után kampányt indítottak a szokásjog irányukban való
szembeszegezhetősége ellen, mondván, hogy annak létrehozásában ők nem vettek részt, azaz hiányzik az ő
akaratnyilatkozatuk a volt gyarmattartók, illetve gyakorlatilag az európai hatalmak által kialakított gyakorlatból,
sőt annak számos elemével kifejezetten nem értenek egyet. A fejlődő országok következetes fellépése a
Szovjetunió nem is burkolt támogatását élvezte, de érdemi értékelésekor nem szabad eltekinteni a konkrét
motivációktól: a függetlenné vált országok a gyarmati időszakból fennmaradt magánberuházások és koncessziók
államosítását nemzetgazdaságuk szempontjából fontosnak tekintették, ugyanakkor a kisajátítás anyagi
kárpótlását minél lejjebb akarták szorítani. Az örökölt afrikai államhatárok mesterséges, az etnikai, földrajzi
realitásokat figyelmen kívül hagyó volta, a szovjet-amerikai szembenálláshoz kapcsolódó klientúrák létrejötte, a
sok országban megjelenő nepotizmus és korrupció akadályozta az emberi jogok és a demokrácia érvényesülését.
A hatvanas-hetvenes évek vitája – amelyben a fejlődő országok oldalán több olyan kiemelkedő nemzetközi
jogász küzdött, akik utóbb a Nemzetközi Bíróság bíráivá lettek (Keba M’Baye, Bedjaoui) – mára befejeződött: a
tudománytörténetben hivatkozott voluntarista és objektivista iskolák küzdelmében a fejlődő országok
kénytelenek tudomásul venni, hogy a létrejöttük előtt egyértelműen kialakult szokásjog őket is köti. Nincs
elméleti akadálya annak, hogy ennek módosítására törekedjenek, s akár a szokásjog is módosulhat, valamint a
szerződéskötési gyakorlat, illetve a szokásjogi kodifikáció során is figyelembe lehet venni a fejlődő országok
különleges érdekeit, helyzetét. Mindebben az ENSZ Közgyűlésének határozatai meghatározó szerepet
játszottak. A gazdasági kapcsolatrendszerekben a fejlődő országoknak járó preferenciális elbánásokat a fejlődő
országok elfogadták, a tengerjogban megjelent az emberiség közös örökségének koncepciója, és ezért a
Montego Bay tengerjogi egyezmény (lásd n° 1326.) sok fejlődő állam számára kifejezetten előnyös lett. Az
emberi jogi örökséget pedig az univerzális egyezményekhez való csatlakozással, illetve regionális jogalkotással
(így például az Emberek és népek jogainak afrikai chartája, lásd n° 668.) maguk is elfogadták. A tényleges
helyzetről, annak megoldatlanságáról, az etnikai tisztogatásokról most ne essék szó, ezekről az olvasó kellő
tájékozottsággal rendelkezik.
318. Hogyan lehet bizonyítani az opinio juris sive necessitatis létét? Amennyiben a doktrína számára egyértelmű
a szokásjogi jelleg (azaz, ha – nemzetközi kitekintésben nézve – az összes jelentős tankönyv egyértelműen ilyen
jellegűként mutatja az adott szabályrendszert), akkor azt kiindulópontként bízvást elfogadhatjuk. (A szerződési
jog, a diplomáciai jog, a hadviselés legalapvetőbb szabályai tekintetében például szembeötlő ez a doktrinális
összhang. ) Ez azonban konkrét, illetve részletszabályok esetében már jóval ritkábban jelenik meg. A
Nemzetközi Bíróság szóhasználata is irányadó lehet az opinio juris sive necessitatis megállapításához: a
„nemzetközi jog régtől érvényesülő szabálya”, „a bírósági gyakorlatban következetesen alkalmazott jogi
78
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
szabály” fordulatok egyértelműen szokásjogi jellegre utalnak. Ha pedig a Nemzetközi Bíróság valamit ilyennek
minősített, akkor azzal szemben ellenbizonyításnak helye ugyan lehet, csakhogy az valójában reménytelen,
hacsak a meghirdetés óta nem következett be desuetudo. Az ENSZ Közgyűlés határozatainak sora hozzájárulhat
a szokásjoggá váláshoz, sőt szerencsés esetben egy határozat konstatálhatja is a szokásjogi folyamat
befejeződését. „A Közgyűlés határozatainak ha nincs is kötelező erejük, de néha lehet normatív tartalmuk.
Bizonyos körülmények között fontos bizonyító elemeket szolgáltathatnak valamely szabály létezésének vagy az
opinio juris megnyilvánulásának bizonyításához. Hogy ez valamely közgyűlési határozat esetében valóban így
van-e, ahhoz meg kell vizsgálni annak tartalmát, valamint az elfogadás körülményeit, meg kell továbbá
állapítani, hogy normatív jellege tekintetében is fennáll-e az opinio juris. Egyébként az egymás után sorjázó
határozatok illusztrálhatják az új szabály létrejöttéhez szükséges opinio juris fokozatos kialakulását” (CIJ: Az
atomfegyverek használatának vagy az azzal való fenyegetés jogszerűsége tárgyában a Közgyűlés kérdésére
adott tanácsadó vélemény, 1996. július 8., Rec., 1996, 70. §). Mivel hosszabb idő óta érezhető az arra vonatkozó
igény a nemzetközi közösségben, hogy a belső joghoz hasonlóan minél több kardinális fontosságú szokásjogi
szabály írott formában kodifikációra kerüljön, egy kodifikációs szerződés léte is bizonysága lehet az opinio
jurisnak. Itt azonban fokozott óvatosság szükséges, mivel valójában az ilyen szerződések jelentős része nem
tiszta kodifikációs, hanem vegyes tartalmú szerződés, egyaránt tartalmaz szokásjogi szabályokat és azok ún.
progresszív továbbfejlesztését. Számos szerződés kapcsán így a jogvitában szinte szét kell válogatni a cikkeket,
melyik az igazi szokásjogi norma és melyik nem az. Az államok ráutaló nyilatkozatai szintén bizonyítékai
lehetnek az opinio jurisnak, különösen, ha a bilaterális szokásjogot akarjuk bizonyítani.
319. Az opinio juris sive necessitatis létét nem kérdőjelezi meg annak megsértése. A háborúk során sajnos
állandóan történtek kihágások, egyes népek hadviselési módja ma is a napi közbeszéd része: vandál pusztítás,
tatárjárás stb. („A magyarok nyilaitól ments meg Uram, minket!” mondatot is feltehetően nem elsősorban a
páncélos lovagi seregek katonái mondták imáikban.) Amennyiben a nemzetközi közösség a megállapodott
normával ellentétes tartalmú magatartást jogsértésnek tekinti, akkor az éppenhogy az opinio juris bizonyítéka. A
második világháború kegyetlenkedései, a kilencvenes évek ruandai és délszláv etnikai tisztogatásai nemcsak
morális elítélést, de jogi felelősségre vonást is eredményeztek, még akkor is, ha a felelősségre vonás sohasem
teljes körű. A „civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek” fordulatot a Nemzetközi Bíróság
statútumában sok kritika érte (lásd n° 327-331.), azonban ennek itt is van bizonyos relevanciája: nem enyészhet
el az emberiség jogi öröksége azért, mivel valakik, valahol a törvények fölé helyezik magukat vallási, faji vagy
egyéb alapokon. Láttuk azonban, hogy a létező szokásjoggal ellentétes gyakorlat (ha ugyanannyira következetes
és ugyanúgy opinio juris sive necessitatis kialakulására vezet) új szokásjogot generálhat vagy pedig a comitas
gentium irányába taszítja a korábbi kötelező szabályt.
2.1.1.1. A szokásjog kodifikációja
320. A XIX. század elején, az első nagy polgári jogi és büntetőjogi kodifikációs kódexekkel csaknem egy
időben jutottak el oda az államok, hogy kísérletet tegyenek a nemzetközi szokásjog írásba foglalására. A már
korábban is felmerült gondolat a napóleoni háborúkat lezáró 1814-1815. évi bécsi kongresszuson öltött testet,
amelyre az utókor igaztalanul ragasztotta a „táncoló” jelzőt. Az európai államok együttműködésének és
egyensúlyának körülbelül egy évszázadig keretet adó megállapodás-rendszer kidolgozása mellett sikeres és
kevésbé sikeres megállapodások sora született. A történelmileg retrográdnak tekinthető Szent Szövetség
aláírására a jogtörténeti bevezetés során már utaltunk, de ekkor került sor a Dunán való hajózás rendszerének
első írásba foglalására és a diplomáciai követek rangsorának újragondolására, ahol a korábban sok vitára okot
adó, a küldő állam súlyán alapuló beosztás helyett egy új megközelítést választottak, amely a sorrendnek
(préséance) csak protokolláris jelentőséget tulajdonított, s azt az akkreditálás időpontjához kapcsolta, mintegy a
hadseregekben szokásos rangidős tiszt intézményének mintájára. Egységesítették a misszióvezetői címeket is. E
sikeres kezdet után a doktrína is elmélyülten foglalkozott a nemzetközi szokásjog elemeinek összegyűjtésével és
összegyűjthetőségével, így például a svájci Bluntschli magánjellegű kodifikációs kísérlete különösen
impresszionálta a kortársakat, és a Brüsszelben 1873-ban megalapított Institut de Droit International
(Nemzetközi Jogi Intézet) mintegy a nemzetközi jogtudomány krémjét próbálta bevonni a kodifikáció
előkészítésébe. De miért is kell írásba foglalni a nemzetközi szokásjogot? Alapvetően ugyanazért, amiért az
európai kontinens ún. germán-római jogrendszerei a XIX. századra a nagy törvénykönyveket megalkották: a
jogbiztonság, a könnyebb megismerhetőség és kezelhetőség végett. Hiszen egy konkrét jogvitában a nemzetközi
szokásjog két konstitutív eleme valójában gyakran csaknem végeláthatatlan újabb vitát eredményezhet arról,
hogy valóban fennáll-e az egyöntetű gyakorlat térben és időben (vagy éppen valamelyik kivételes eset
alkalmazható), fennáll-e a jogi kötelezettség érzete és azt sikerül-e bizonyítani és így tovább. Ráadásul
akármennyire is fontos a nemzetközi bírói joggyakorlat, az mennyiségét tekintve messze nem éri el a belső
jogét, s nem is csak a common law országokéhoz képest, hanem a római jogi örökséghez kötődő európai
országokhoz viszonyítva sem. Ez pedig ördögi kör, circulus vitiosus: amennyiben nem építhetünk a bírói
fórumhoz folyamodás kötelezettségére, akkor annyiban bízhatunk abban, hogy a jogalanyok (a nemzetközi
79
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
jogban alapvetően az államok) önként bírói fórum elé viszik jogvitáikat, amennyiben reálisan előrelátható az az
ítélet, amelyet a bírói fórum meghoz. Ezt pedig előrelátni ismét csak annál könnyebb, minél több alapvető
szabály nemcsak az emlékezetben és a töredékes bírói gyakorlat által tükrözötten létezik, hanem elvont
szabályokba foglalva könnyen felidézhető. Megérett tehát az idő a szokásjogi szabályok írásba foglalására, amit
megkönnyített, hogy a XIX. század elejétől fogva ugrásszerűen növekedett az államok által írásban kötött
szerződések száma.
321.A kodifikáció azonban nem önmagáért való folyamat, az is kell, hogy tényleges szükségét érezzék az adott
konkrét területen az államok a pontos jogszabályoknak. Nem véletlen, hogy a XIX. század végén a hadviselés
szabályai kerültek írásos rögzítésre (1864. évi genfi egyezmény, 1868. évi szentpétervári nyilatkozat, 1899. és
1907. évi hágai egyezmények), még akkor is, ha a viták békés rendezésének különböző elveit és technikáit
ugyanekkor foglalták írásba (1899. és 1907. évi hágai egyezmények). Az első világháború után a hadviselés
jogszabályanyagát a tapasztalatok, valamint az új fegyverek és technikák figyelembevételével újították meg. A
már említett dél-amerikai jogi kohézió pedig olyan példát mutatott, amelyre hivatkozva az államközi békés
kapcsolatokat illetően is reálisnak tűnt a szokásjog anyagának írásba foglalása: magánjellegű kodifikációk is
készültek, amelyek közül a leghíresebbé és sajátos jellege ellenére legtöbbet hivatkozottá a Harvard Egyetemen
készült anyag vált. A Nemzetek Szövetsége is kodifikációs programot hirdetett: az 1930. évi hágai kodifikációs
konferencia azonban nem volt sikeres. Az állampolgárságról és a hontalanságról készített egyezmény nem lépett
hatályba, a parti tenger szélességéről és státusáról csak tervezet született, a külföldi állampolgároknak okozott
károkért való állami felelősségről pedig még tervezet megfogalmazásáig sem jutottak el az államok képviselői.
322. A második világháború végén létrehozott Egyesült Nemzetek Szervezete az Alapokmány 13. cikkében utal
a kodifikációra, azt mintegy a Közgyűlés egyik fő feladataként feltüntetve: „A Közgyűlés tanulmányozást
kezdeményez és ajánlásokat tesz abból a célból, hogy a nemzetközi együttműködést politikai téren előmozdítsa,
valamint a nemzetközi jog fokozatos fejlődését és kodifikálását támogassa.” Ennek fő eszköze a Nemzetközi
Jogi Bizottság, a világ fő jogrendszereit megfelelően tükröző, a Közgyűlés által 5-5 évre választott 34 jogtudós
grémiuma. A tagok magánminőségükben járnak el, rendszerint egyetemi tanárok, néha vezető diplomáciai
pozíciót is betöltöttek. (Eddig egyszer volt magyar tagja, a diplomata Ustor Endre személyében 1967-1976
között.) Bizonyos szempontból a nemzetközi jogtudomány krémjének is tekinthető e társaság, ráadásul a
Nemzetközi Bíróság számos tagja megválasztása előtt a Nemzetközi Jogi Bizottság tagjaként tett szert
elismertségre.
323. A Nemzetközi Jogi Bizottság a kodifikáció előkészítését a következőképpen végzi: alapvetően az ENSZ
Közgyűlése adja számára a feladatot, de arra is mód van, hogy a Nemzetközi Jogi Bizottság kérje a Közgyűlés
hozzájárulását ahhoz, hogy elkezdje valamely terület szokásjogi anyagának feldolgozását. Amennyiben a
Közgyűlés indokoltnak ítéli, hogy a Nemzetközi Jogi Bizottság megtegye az előkészületeket a kodifi- kációra,
az utóbbi a saját kebeléből egy jelentéstevőt (rapporteur) választ. Ez értelemszerűen rendszerint az a tag, aki
korábbi tudományos pályafutása során már foglalkozott a kérdéssel. A jelentéstevő a kodifikálandó területet
megpróbálja részleteire bontani, s a tagállamokat egy részletes kérdőívvel keresi meg, hogy az adott
részkérdésekben mi az álláspontjuk, figyelemmel az ott folytatott gyakorlatukra. Az államok jelentős része
válaszol is a kérdőívre (rendszerint a külügyminisztériumok nemzetközi jogi főosztályaira hárul ez a feladat), s a
beérkezett válaszok alapján, figyelemmel az irányadó jogirodalmi megközelítésekre, a rapporteur megpróbál
egy cikkszerű tervezetet készíteni, amely már emlékeztet egy nemzetközi szerződés szokásos formájára. Ezt a
dokumentumot a Nemzetközi Jogi Bizottság megvitatja és vagy visszaadja átdolgozásra, vagy megerősíti.
(Rendszerint többszöri olvasatra is sor kerül a Nemzetközi Jogi Bizottságban, mire az jóváhagyja a
dokumentumot.) A Nemzetközi Jogi Bizottság tagjai – mint említettük – elismert jogtudósok, az egyetemek
vagy a diplomáciai gyakorlat világából, de mindenféleképpen csak önmagukat képviselik. Ezért a Nemzetközi
Jogi Bizottság az államok véleményét is megtudakolja, hogy egyetértenek-e: ez elméletileg az ENSZ
Közgyűlése, ténylegesen annak egyik főbizottsága, a VI. számot viselő ún. Jogi Főbizottság révén valósul meg.
Az elméletileg legszerencsésebb esetben a Jogi Főbizottság rábólint a tervezetre, a gyakorlatban rendszerint
visszaadja átdolgozásra, többnyire azon az alapon, hogy a Nemzetközi Jogi Bizottság anyaga nem megfelelően
tükrözi a tényleges gyakorlatot vagy legalábbis nem az általános gyakorlatra épül. Ha átdolgozást tartanak
szükségesnek, akkor a rapporteur ismét munkához lát, a Nemzetközi Jogi Bizottság ismét megvitatja az új
tervezetet, és szerencsés esetben ismét a VI. főbizottság elé kerül a dokumentum tervezete. Mindez évek,
évtizedek munkáját is jelentheti, több olyan kodifikációs terület van, amely már több rapporteurt
„elfogyasztott”. (A korábbiak mandátuma megszűnt, időközben elhunytak, esetleg visszaadták a megbízatást
stb.) Előbb-utóbb bekövetkezik az a helyzet, hogy a Nemzetközi Jogi Bizottság a maga részéről elkészül a
munkával, s az államok összes megjegyzésének beépítésére törekedve a szerinte kodifikációs tervezetként kész
anyagot átadja a VI. főbizottságnak. A főbizottság révén a Közgyűlés dönthet úgy, hogy a dokumentumot, úgy,
ahogy van, közgyűlési határozattal elfogadja és aláírásra megnyitja az államok számára (ezért nagyon sok
ENSZ-szerződésben az évszám mellett a New York-i helyszín szerepel), de dönthet úgy is, hogy a jelentős
80
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
részben kész dokumentumban vannak olyan eldöntetlen kérdések (zárójeles formulák), amelyek elfogadása
ügyében az államok diplomáciai konferenciája hivatott dönteni. A szokásjogi kodifikációs diplomáciai
konferenciákat az ENSZ előszeretettel Bécsbe hívta össze, s így az egyezmények másik jelentős hányadában az
osztrák főváros szerepel az elfogadás helyeként. A diplomáciai konferencia meghozza azokat a döntéseket,
amelyekre a rapporteur, a Nemzetközi Jogi Bizottság és a VI. főbizottság együttműködése nem volt képes: a
diplomáciai konferencián tudnak az államok politikai alapú engedményeket tenni ott is, ahol korábban szakmai
alapon megkötötték magukat. Az ENSZ diplomáciai konferenciái rendszerint sikerrel jártak, azaz a szervezet
biztosra ment, amikor összehívta az értekezletet. Elméletileg persze nem kizárt, hogy a diplomáciai konferencia
megállapítja: a kérdésben még sincs meg a kívánatos összhang. A Nemzetközi Jogi Bizottság a rapporteur révén
a konferencián is kiemelkedő szerepet szokott játszani.
324. Az ENSZ-ben a kodifikáció alapvető motorja, mint említettük, a Nemzetközi Jogi Bizottság, s az ő
munkájának a gyümölcse számos kodifikációs egyezmény, mint például a diplomáciai kapcsolatok jogáról szóló
1961. évi bécsi egyezmény, a konzuli kapcsolatok jogáról szóló 1963. évi bécsi egyezmény, az államok közötti
szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény, az államok és nemzetközi szervezetek közötti, valamint a
nemzetközi szervezetek egymás közötti szerződéseiről szóló 1986. évi bécsi egyezmény, a szerződésekben való
államutódlásról szóló 1978. évi bécsi egyezmény, az állami javakban, állami archívumokban és állami
adósságokban való államutódlásról szóló 1983. évi bécsi egyezmény. Évtizedeken át húzódott a felelősségi jogi
kodifikáció, jelenleg a Közgyűlés a Nemzetközi Jogi Bizottság anyagát tudomásulvételre és végiggondolásra
ajánlotta az államoknak, azaz sem nem nyitotta meg aláírásra, sem nem hívott össze diplomáciai konferenciát.
(Mivel úgy tűnik, a nagy kodifikációs egyezmények java része elkészült, illetve ami még nem, ott gyakran nincs
reális esély arra, hogy az államok nemzetközi szerződésként elfogadják, a Nemzetközi Jogi Bizottság az utóbbi
években lépéseket tett abba az irányba, hogy irányelveket [guideline/ directives] fogalmazzon meg például a
szerződésekhez teendő fenntartásokról, amelyeket mintegy a joggyakorlatot szintetizáló ajánlásként kívánnak az
államok rendelkezésére bocsátani.) A nagy ENSZ-egyezmények közül azonban többnek a kidolgozása egyéb
testületek által történt (emberi jogi szerződések, tengerjogi szerződések stb.), és a regionális szervezetekben is
jelentős szerződéskészítési tevékenység folyik, alkalmanként szintén a szokásjog írásba foglalására törekedve.
81
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
III/3. TÉRKÉP A Duna, az üzemvízcsatorna és a zsilipek az 1977-es szerződés szerint
325. A szokásjog írásba foglalása azonban nem szünteti meg a szokásjog létét, az latens módon továbbra is él.
„Világos tehát, hogy a nemzetközi szokásjog szabályai autonóm módon léteznek és nyernek alkalmazást a
szerződéses nemzetközi joghoz viszonyítva, még akkor is, amikor a két jogi kategória tartalma azonos.
Következésképpen tehát a jelen jogvitában alkalmazandó szokásjogi szabály tartalmának megállapításakor a
Bíróságnak meg kell győződnie arról, hogy a feleket kötik-e a kérdéses szokásjogi szabályok; de semmi sem
kötelezi arra, hogy csak abban az esetben forduljon ezekhez a szabályokhoz, amennyiben különböznek azoktól a
szerződéses szabályoktól, amelyek alkalmazását a jelen jogvitában az amerikai fenntartás kizárja” (CIJ:
Nicaraguai és ellene irányuló katonai és félkatonai tevékenységek ügye, fond, 1986. június 27., Rec., 1986, 86.
o., 179. §).
326. A kodifikációs eljárás során igen gyakran kell dönteni abban is, hogy csak azt foglalják-e írásba, ami teljes
egészében szokásjogi értékű, vagy esetleg írjanak bele a szerződéstervezetbe olyan elemeket is, ahol vagy az
opinio juris bizonytalan vagy a gyakorlat nem egyértelmű. A VI. főbizottság és a Nemzetközi Jogi Bizottság
közötti nézeteltérések mögött is gyakran ez húzódik. Szólnak érvek mindkettő mellett: a tiszta szokásjogi
kodifikációs egyezmény az államok gyakorlatát szintetizálja és tükrözi, ugyanakkor az is valószínű, hogy
bizonyos intézmények bekapcsolása, bizonyos, még nem kiforrott, de láthatólag hatékony szabályok beillesztése
csak javára válna a kodifi- kációs okmány érvényesülésének. Ha e nélkül oszlana szét a diplomáciai
konferencia, kérdés, mikorra sikerülne azt a szükséges módosítások átvezetése érdekében ismét összehívni. A
döntés nem nélkülözi sem az elméleti élt, sem a gyakorlatias vetületeket, a végeredmény rendszerint
pragmatikus: az államok hozzájárulnak a nem szokásjogi eredetű szabály beviteléhez. Ennek azonban elméleti
következményei is vannak: míg a tiszta kodifikációs egyezmény esetében elvben csaknem mindegy, hogy az
állam részese-e annak, hiszen a szokásjogi norma önnön erejénél fogva eleve kötelezi az államot, addig a vegyes
tartalmú nemzetközi szerződések esetében az új elemek, az ún. progresszív továbbfejlesztés csak akkor kötelezi
az államot, ha ő már részese az egyezménynek. Ez a kérdés merült fel az ún. északi tengeri kontinentális talapzat
ügyében a Nemzetközi Bíróság előtt, s a testület helyt adott Németország álláspontjának, hogy az ún. egyenlő
távolságok elve mint a kontinentális talapzatok elhatárolási szabálya (lásd n° 1321.) nem szokásjogi értékű, s
mivel Németország még nem ratifikálta az 1958. évi genfi tengerjogi egyezményt, így az adott szabály vele nem
is szegezhető szembe.
2.1.2. 2. A civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek
327 A Nemzetközi Bíróság statútumának 38. cikkében a harmadik elemként szereplő jogforrás kezdettől fogva
hevesen vitatott volt, részben megfogalmazása, részben azonban tartalmának állítólagos bizonytalansága miatt.
A „principes généraux de droit reconnus par les nations civilisées" / „general principles of law recognized by
civilized nations" – amit a hivatalos magyar fordítás még kihívóbbá formált, amikor „művelt nemzetek által
elismert általános jogelvek" gyanánt fordította le a kifejezést, tagadhatatlanul nem a legszerencsésebb, és a
gyarmati népek függetlenné válásával visszatérően bírálat tárgyát képezi, lekezelő, felsőbbrendűségi, ha ugyan
nem rasszista tartalmat tulajdonítva a fordulatnak. A kifejezés érdemi tartalmának megállapításához azonban
elengedhetetlen figyelembe vennünk, hogy milyen megfontolásból és milyen tartalommal került be az utalás a
statútumba. Közismert, hogy a 38. cikken 1945-ben a bevezetés kibővítését („a Bíróság, amelynek az a feladata,
hogy az eléje terjesztett viszályokat a nemzetközi jog alapján döntse el, eljárásában alkalmazza...”) leszámítva
San Franciscóban nem változtattak, mivel kielégítőnek tekintették az Állandó Nemzetközi Bíróság statútumában
foglaltakat. Ugyanakkor tudott az is, hogy az Állandó Nemzetközi Bíróság statútumának 1920-as tárgyalásakor
komoly vita volt arról, hogy kerüljön-e be ez a fordulat, s ha igen, úgy milyen tartalommal. A becikkelyezés
mellett szólt mindenekelőtt, hogy a nemzetközi jogban is érvényesül az a szabály, amelyet több állam belső joga
az ún. „non liquet kimondásának tilalma” kifejezéssel illet. Eszerint ha egy bíróság joghatósággal rendelkezik
egy adott jogvitában, akkor azt el is kell döntenie – nem mondhatja ki, hogy a pozitív jog bizonytalansága miatt
nem dönthető el a kérdés. (Ezt sokan az analógia és a joghézag problematikájának megoldásával azonosítják.)
Az eddigiek alapján érthető, hogy a jogi háttér bizonytalanságával könnyen szembesülhetünk a nemzetközi
jogban: a szerződéskötési eljárás hosszúsága, a ratifikációk és a hatálybalépés elhúzódása, a fenntartások és
kifogások, a szokásjogot illetően pedig az egyöntetű és az emberemlékezet óta tartó volt kívánalma, nem is
szólva az opinio juris sive necessitatis bizonyítási nehézségeiről, látszatra mind nehezíti az egyértelmű fogódzó
meglelését. Ha azonban a nemzetközi jog jogiságát elfogadtuk, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a
nemzetközi bíráskodás során – amely a szuverén államok hozzájárulásán alapszik – az igazságszolgáltatás
bizonyos mozgásszabadsággal rendelkezzen, utalásszerűen elfogadott kötelezettségeket kibontson, pontosítson.
Alapvetően ezt szolgálják az „általános jogelvek”. Dokumentálhatóan bizonyított, hogy az Állandó Nemzetközi
Bíróság statútumának megfogalmazásakor kisebbségben maradt a belga Descamps báró által előterjesztett
értelmezés, hogy az általános jogelvek alatt a nemzetközi jog alapelvei értendők, s a többség abban az
értelemben szavazott a javaslat mellett, ahogyan azt lord Phillimore angol delegátus előterjesztette, értve alatta
82
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
mindazokat a jogelveket, amelyeket az államok inforo domestico, azaz belső jogi fórumaik előtt a jogviták
eldöntésére egyöntetűen alkalmaznak. Ezek a belső jogban sem konkrét nemzeti belső jogi elvek, hanem ott is
általános, az államok jogában egyezően alkalmazandó jogelvek.
328.Így például az angol estoppel elv lefordíthatatlan, de gyakorlatilag ugyanazt jelenti, amit a germán-római
jogrendszeri iskolákban három különálló elv fejez ki, jelesül az „adott szó szentsége”, a jóhiszemű eljárás elve
és a non venire contra factum proprium, azaz „saját felróható magatartására jogszerzés címén senki sem
hivatkozhat”. Nincs tehát jelentősége az intézmény elnevezésének, érvényesítési részletszabályainak: nem az
egyes nemzeti jogokban számított határidő hossza a döntő, hanem az, hogy a jogrendszerek ismerik az elévülés
és az elbirtoklás intézményét, a res judicata elvet és a perújrafelvétel intézményét, egyaránt ugyanazon logikai
elvek szerint működtetik igazságszolgáltatási eljárásaikat (aki valamit állít, arra hárul a bizonyítási teher, de
bizonyos esetekben vélelem is alkalmazható). A bíróságoknak függetlenül és pártatlanul kell eljárniuk a konkrét
ügyben, s ezeket igazságszolgáltatási garanciákkal is körbebástyázzák (mint a felek perbeli egyenlősége, a bírák
kizárási okai, az ártatlanság vélelme büntetőeljárásban stb.); vannak évszázadok, évezredek óta igen hasonló
tartalommal érvényesülő civiljogi szabályok például a károkozás-kártérítés területén (a közvetlen és a közvetett
kár, az anyagi és erkölcsi kár, a tényleges kár [damnum emergens] és az elmaradt haszon [lucrum cessans]
elválasztása, a kártérítés és a kamatfizetés szabályai stb.), a jogszabálysértés miatti felelősséget illetően szinte
mindenütt ugyanazokkal a szokásos kivételekkel (beleegyezés, önvédelem, végszükség, vis maior stb.)
találkozunk.
329. A fenti példák alapján – amelyek a Nemzetközi Bíróság, illetve számos egyéb állandó vagy ideiglenes
nemzetközi ítélkezési hatóság joggyakorlatában visszaköszönnek – látható, hogy a „civilizált nemzetek”
fordulatba beleakaszkodó ideologikus, osztályharcos kritika szem elől téveszti a dolgok lényegét, azaz az
egyaránt alkalmazandó, közös jogi örökséget. Ha történetileg szemléljük a fordulat eredetét, azt tapasztaljuk,
hogy ezzel a fogalommal ráadásul éppen a nemzetközi jogközösség kiszélesedését próbálták megalkotói
megragadni. A szkizma, illetve a protestantizmus megjelenésével vallásilag is szétváló államokat a középkoriújkori nemzetközi jogi szóhasználat még át tudta fogni a „keresztény államok közössége” fordulattal, de ennek
használatát utóbb a laikus államok (mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államok), illetve az állam és az egyház
radikális elválasztását hirdető államok (például Franciaország) bírálták, s az európai államok közössége mint
fogalom ekkor már szintén nem fedte le a nemzetközi jog összes egymással kapcsolatban levő alanyát. Az
egymás között, illetve a mohamedán államokkal, továbbá Kínával, Japánnal fenntartott kapcsolatokat fedte le az
1814-1815. évi bécsi kongresszus után népszerűvé váló „civilizált nemzetek” fordulat, amely így a XIX.
századra gyakorlatilag az összes független államot jelentette. A civilizációnak értelemszerűen részese minden
állam és minden nemzet: az utalás fontosságának azonban a XX. század számos tragédiája adott aktualitást. Ha
van tehát egy alapvetően mindenütt, ugyanazon tartalommal ismert elv, ám valahol hatalomra kerül a
legelemibb civilizációs vívmányokat megtagadó (például rasszista, fundamentalista, terrorista) rendszer, úgy
pusztán ez a tény ne jelentse akadályát az említett elv alkalmazásának.
330. Az „általános jogelvek” alkalmazásától tehát nem kell félni, arra a bíró ex oficio jogosult. Az általános
jogelvek alkalmazása szükségképpeni eleme a jogalkalmazásnak, az ítélkezésnek, amelynek latin eredetije, ne
felejtsük el, ajurisdictio, azaz a jog kimondása. A hangsúly a nemzetközi jogban a fordulat mindhárom tagján
van, azaz legyen általános, jogi és elv.
331. Egy nemzetközi jogvitában sor kerülhet olyan elv alkalmazására is, amely ezeknek a feltételeknek nem
felel meg. Amennyiben regionális bíróságról van szó, akkor az rendszerint fel van jogosítva a regionális
jogelvek, illetve a saját partikuláris jogrendszere elveinek alkalmazására. A Nemzetközi Bíróság azonban a 38.
cikk 1/c. §-a alapján önmagától nem alkalmazhatja e speciális elveket, és a hasonló univerzális jellegű bíróságok
sem tehetik meg ezt. Mivel előfordulhat, hogy csak egyes rendszerekben élő, speciális belső jogi elv
alkalmazása lehet célszerű a jogvitában, ezt abban az esetben alkalmazhatja a nemzetközi bíró, ha arra
egyértelmű felhatalmazása van, hiszen ekkor analogia legisszel állunk szemben. Valójában azonban mégis
ugyanazok az elvek köszönnek vissza a különböző nemzetközi bíróságokon, a közismert és a fentebb említett
példákon túl kevés újítást találunk, az államok pedig igen visszafogottak az analogia legis alkalmazására való
felhatalmazás megadásáról szóló döntések során.
2.1.3. 3. Az államok egyoldalú jogi aktusai mint jogforrások
332. Az államok egyoldalú jogi aktusai jogforrásként nem szerepelnek a statútumban, de tulajdonképpen nem
világos, hogy miért nem. Már a tudományelméleti bevezetésben is láthattuk Jellinek nevéhez kötve azt az
elméleti megközelítést, amelyik a nemzetközi jog kötelező erejét az állam önkorlátozására alapítja, ami pedig
vagy szerződésben vagy egyoldalú aktusban jelenik meg. Utóbbira klasszikus példa a semlegességi nyilatkozat
két állam háborújában (lásd n° 1293.) vagy az ultimátum és a hadüzenet (lásd n° 1183.), a nyílt városnak
83
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
minősítés (lásd n° 1266.) vagy az állam- és kormányelismerések (lásd n° 537. és 555.), de a szerződési jogban is
láthattunk több olyan intézményt (csatlakozás, fenntartás, kifogás, felmondás, lásd n° 205-206., 220., 224-225.,
306.), ahol az ezzel élő állam jogi helyzete egészen más lett, mint amelyik ilyen nyilatkozatot nem tett. A
szerződésekben való államutódlás kapcsán tett utódlási nyilatkozat (lásd n° 512.) és az arra történő reakció vagy
éppen a Nemzetközi Bíróság javára tett joghatósági elismerő nyilatkozatok (lásd n° 1115.) mind egyoldalú
aktusok, akárcsak a tiltakozás, az elismerő jóváhagyás, illetve a lemondás. A szerződéskötés során említettük a
jegyzékváltás formájában, azaz egymásra tekintettel készített, két azonos szövegű, de egyoldalúan kibocsátott
okmányban megjelenő akaratnyilatkozati formát. Az egyoldalú akaratnyilatkozatok egy részének a szerződési
joghoz történő kötődése miatt tartották korábban szükségtelennek a tételes nevesítést jogforrásként, azonban
mára egyértelmű a doktrína álláspontja abban, hogy a statútum 38. cikkének hallgatása dacára nem lehet
megkerülni a jogforrási mivolt elismerését. Célszerű azonban joghatását tekintve különbséget tenni aközött,
hogy az állam nyilatkozata önmagára vonatkozik-e (tehát autonormatív), vagy kifelé, a többi jogalanyra irányul
(azaz heteronormatív). Önmagára egy állam minden további nélkül vállalhat ugyanis kötelezettséget, másokra
nézve azonban beleegyezésük nélkül őket kötelező akaratnyilatkozatokat nem tehet.
333. A nemzetközi bírósági gyakorlat is alátámasztja az egyoldalú aktusok jogforrási értékét. Az Állandó
Nemzetközi Bíróság az ún. Kelet-Grönland ügyben azért döntötte el a jogvitát Dánia javára, mivel úgy ítélte
meg, hogy a norvég külügyminiszter nyilatkozata (Ihlen-deklaráció), amelyben közölte az oslói dán
nagykövettel, hogy Norvégiának nincsenek területi igényei Grönlandon, köti az államot (CPJI: Kelet-Grönland
ügy, 1933. április 5., Série A/B n° 53., 71. o.). Gyakran idézett példa a Nemzetek Szövetségének
kisebbségvédelmi rendszere, amelynek kötelezettségeit bizonyos államok nem a békeszerződésekben vagy
velük kötött megállapodásokban vállalták, hanem egyoldalú ígéretet tettek azok végrehajtására. Észtország,
Lettország, Litvánia, Albánia és Irak tett ilyen nyilatkozatot (lásd n° 670.), és az albániai kisebbségek iskoláinak
ügyét az Állandó Nemzetközi Bíróság (CPJI: Az albániai kisebbségi iskolák tárgyában adott tanácsadó
vélemény, 1935. április 6., Série A/B n° 64.) is tárgyalta, a balti vagy iraki kisebbségi ügyekkel pedig a Tanács
foglalkozott, ugyanúgy, mint azon államok esetében, akiket erre nézve szerződés kötött. A Nemzetközi Bíróság
joggyakorlatában az ún. csendes-óceáni nukleáris kísérletek ügyében értékelte olyannak a francia köztársasági
elnöki és külügyminiszteri nyilatkozatokat, hogy azok ugyanúgy elkötelezték Párizst, mintha formálisan is
csatlakozott volna az ún. részleges atomcsendegyez- ményhez, amit a felperes államok követeltek (CIJ: A
csendes-óceáni nukleáris kísérletek ügye [Ausztrália c. Franciaország és Új Zéland c. Franciaország], fond,
1974. december 20., Rec., 1974, 268. o.). Ausztriának az 1955-ben elfogadott alkotmánytörvénye az állandó
semlegességről egyszersmind a többi állam irányába tett egyoldalú akaratnyilatkozat is, amelyet a megszálló
hatalmak, az Amerikai Egyesült Államok, Anglia, Franciaország és a Szovjetunió tudomásul vettek és
garantálását vállalták (lásd n° 1300.).
IV/2. TÉRKÉP Ausztrália, Új-Zéland és a Muroroa-atoll helyzete
2.1.4. 4. A nemzetközi szervezetek határozatai és minősítésük jogforrástani
szempontból
334. Az előzőekben írottakkal szemben nem meglepő, hogy a nemzetközi szervezetek határozatainak kérdése
elkerülte a statútum 1920-as szövegezőinek a figyelmét. Hiszen a nemzetközi szervezetek mint az alapító
államoktól független jogalanyisággal rendelkező egységek éppenhogy csak felléptek a nemzetközi élet
színpadára, a mainak töredékét jelentő számban, és akkor még a Nemzetek Szövetségét leszámítva inkább csak
szektoriális, technikai kompetenciákkal. Hamar világossá vált, hogy határozataik értékelése több tényező
függvénye és roppant fontos, de nem tartották lényegesnek sem ekkor, sem 1945-ben az erre vonatkozó
statútumbeli utalást.
84
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
335. A nemzetközi szervezetek határozatai esetében is alapvető fontosságú a különbségtétel az autonormatív és
a heteronormatív aktusok között.
336. Az autonormatív határozatokat a szervezet önmagára nézve, saját belső életét illetően hozza. Címzettjei a
szervezet szervei, munkatársai, de akár a tagállamok is, azonban csak a szervezeti belső életet illetően. Ha a
szervezet valamely szerve fel van jogosítva arra, hogy alárendelt szervet hozzon létre, annak kompetenciáit az
alapokmányt figyelembe véve megállapítsa, rögzítse bizonyos pozíciók betöltésének feltételeit, döntsön
személyi kérdésekben, az ebben a hatáskörben hozott határozatok mind autonormatív természetűek. Ugyanez a
helyzet a szervezet alkalmazottainak köztisztviselői joganyagát illetően. Itt a fizetési osztályok, pótlékok,
valamint az érintettekre vonatkozó különböző szabályzatok tekintetében a jogbiztonság miatt elengedhetetlen,
hogy az ott rögzített szabályok jogi jelleget hordozzanak. Ezek a szabályzatok tulajdonképpen az
alapokmányoknak a titkárságra vonatkozó rendelkezéseire mutatnak vissza, a legnagyobb horderejűeket a
szervezet központi, plenáris szerve fogadja el, a kisebb horderejűeket a főtitkár bocsátja ki. A nemzetközi
tisztviselői jog tulajdonképpen a nemzetközi jog sajátos területének minősül, a szervezetek java részének külön
munkaügyi bírósága is van, ezeket adminisztratív bíróságoknak nevezik. Legismertebb–és magyarul
legkönnyebben megjegyezhető–2010-ig a TANU, az ENSZ Adminisztratív Bírósága (Tribunal Administratif
des Nations Unies)volt. Ennek helyébe 2009. december 31. után az első- és másodfokú eljárással rendelkező
ENSZ Munkaügyi Bíróság (Tribunal du contentieux administratif des Nations Unies / United Nations Dispute
Tribunal) lépett (lásd n° 634., 717., 1177–1178.). Így minden nemzetközi szervezetben az autonormatív
határozatok jelentős része szükségképpen jogforrási értékű, másként a szervezet nem működhet.
337. Más a helyzet a heteronormatív határozatokat illetően. Ezek irányulhatnak a tagállamokra, de nem a
szervezeti belső életet illetően, továbbá–a pacta tertiis nec nocent, nec prosunt elvet (lásd n° 273.) figyelembe
véve–igen szűk körben nem tagállamokra is. Nincs elméleti akadálya annak, hogy a heteronormatív határozatok
jogforrási jellegűek legyenek, azonban az a tapasztalat, hogy az államok ritkán hatalmazzák fel a nemzetközi
szervezeteket a közvetlen jogalkotásra. A ma talán legtöbbet emlegetett nemzetközi szervezet, a
szupranacionális Európai Unió, illetve az Európai Közösségek már régen leváltak a nemzetközi jog
köldökzsinórjáról, s a közösségi jog immár önálló jogrendszer, suigeneris természettel, ezért a nemzetközi
közjog szempontjából nemigen célszerű példaként használni. A nemzetközi jog történeti bemutatásánál már
hivatkozott Egyetemes Posta Unió (UPU) és mai elnevezésében a Nemzetközi Távközlési Unió (ITU) voltak
azok a szervezetek, amelyek esetében az államok adtak bizonyos felhatalmazást alapvetően technikai jellegű
szabványok, szabályzatok készítésére. (Ezek már építhettek a Központi Rajna Bizottság vagy az Európai Duna
Bizottság [lásd n° 1347. és 1359.] bizonyos jogosítványainak tapasztalataira is.) Az ENSZ szakosított
intézményei közül az Egészségügyi Világszervezet (WHO) és a Meteorológiai Világszervezet (WMO) is
felhatalmazást kapott bizonyos szabályzatok elkészítésére, amelyek szerződésértékűek. Abban az esetben
vonhatja ki hatályuk alól magát a tagállam, ha bejelenti, hogy az adott szabályzatot magára nézve nem fogadja
el. (Ez az ún. contracting out vagy opting out technika). A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) kapcsán
már említettük, hogy alapvető funkciója a munka világára vonatkozó nemzeti jogszabályok egységesítése, a
munkavállalói jogok és ahol az indokolt, a különböző munkáskategóriák speciális helyzetét figyelembe vevő
munkavédelmi szabályzatok meghozatalára irányuló, nemzetközi szerződésekben való kötelezettségvállalások
kidolgozása révén. Az egyezmények elfogadása az ILO döntéshozó szervében, az Egyetemes Munkaügyi
Értekezleten történik (lásd n° 196.), ahol a tagállamnak két kormány-, egy munkáltatói és egy munkavállalói
képviselője vesz részt, önálló szavazati joggal. Az ILO-egyezmények esetén az Egyetemes Munkaügyi
Értekezlet határozata az aláírással egyenértékű, az államra azonban kötelező erővel akkor bír, ha az ratifikálta az
egyezményt.
338. Nemcsak a nemzetközi szerződések meghozatalára alapokmányszerűen feljogosított fenti szervezetek
heteronormatív határozatai jogforrási értékűek. A nemzetközi szervezetek égisze alatt készített számos
szerződés esetében látható, hogy a hitelesítés jogát a szervezet gyakorolta, amikor határozatával lezárta a
szerződéskötési tárgyalásokat és rögzítette az elfogadott szöveget. Ezt az ENSZ-ben a Közgyűlés, az Európa
Tanácsban a Miniszteri Bizottság végzi el: ebben az esetben a határozat jogi értéke a parafálással egyenértékű.
Az Európa Tanácsban a Miniszteri Bizottság részéről gyakran egy újabb határozatra is szükség van, amikor
aláírásra megnyitja a szerződést. Az Európa Tanácsban elfogadott, a Nemzeti kisebbségek védelmének európai
keretegyezménye című kisebbségvédelmi szerződéshez (lásd n° 686.) a kontrollmechanizmus részletkérdéseit,
egy bizonyos szakértői bizottság kompetenciáit a keretegyezmény kifejezett felhatalmazása alapján 97. (10.) sz.
határozatában a Miniszteri Bizottság fogadta el. Az ENSZ emberi jogi egyezményei közül a Gazdasági,
szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmányának kontrollmechanizmusát az ENSZ illetékes szerve,
a Gazdasági és Szociális Bizottság 1985/17. sz. határozatával új szervet, egy tizennyolc fős független szakértői
bizottságot létrehozva jelentősen átalakította, ahelyett, hogy az egyezségokmányban előirányzott, az államok
részvételével történő módosítási eljárást vette volna igénybe.
85
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
339. Számos nemzetközi szervezet alapokmánya (vagy annak alapján elfogadott szerződés) tartalmaz olyan
rendelkezést, amely az államokat kötelező döntés meghozatalára jogosít fel nemzetközi szervet: az ENSZ
Alapokmányának VII. fejezete a nemzetközi béke és biztonság megóvása érdekében államokat kötelező és
szankciós határozatok meghozatalára ad módot. Emellett az Alapokmány egyes egyéb cikkei is utalnak–némi
homályossággal–az ajánlási értéknél magasabb pozíciójú határozat meghozatalára. Így például a 25. cikk
szerint: „A szervezet tagjai megegyeznek abban, hogy a Biztonsági Tanács határozatait a jelen Alapokmánynak
megfelelően elfogadják és végrehajtják.” Amikor az ENSZ a gyámsági szerződés megkötésétől való elzárkózás
miatt fennállónak minősítette az egykori népszövetségi mandátumot (lásd n° 444.), majd az abból folyó
kötelezettségek folyamatos semmibevétele miatt a Biztonsági Tanács 264. (1969) sz. határozatával megvonta
Dél-Afrikától a Délnyugat-Afrika (Namíbia) feletti mandátumot, ezt a 25. cikk szerinti jogosítványai alapján
tehette (CIJ: Dél-Afrika folyamatos namíbiai jelenlétéből az államokra háruló jogkövetkezmények tárgyában
adott tanácsadó vélemény, 1971. június 21., Rec., 1971, 53. o.). A 94. cikk szerint ha a Nemzetközi Bíróság által
hozott ítéletből folyó kötelezettségnek az egyik fél nem tesz eleget, a másik fél a Biztonsági Tanácshoz
fordulhat, amely, „ha szükségesnek tartja, ajánlásokat tehet, vagy határozatokat hozhat az ítélet végrehajtása
céljából foganatosítandó rendszabályok felől”. Az Európa Tanácsban az Emberi jogok európai egyezményének
eredeti szövege szerint a Miniszteri Bizottság megállapíthatta az emberi jogok megsértését, s döntésének
végrehajtása kötelező volt (lásd n° 659.). Ez a kompetencia azóta megszűnt, mivel immár minden tagállam
elfogadta az Emberi Jogok Európai Bíróságának joghatóságát.
340. E hatáskörök alapján hozott határozatokat a szakirodalom egy része azonban sokáig annak ellenére nem
tekintette jogforrási értékűnek, hogy kötelező erejüket nem vitatta. Rendszerint úgy értékelte, hogy ügyintéző,
egyedi aktusokról, az ENSZ Alapokmánya egyes általános kötelezettségeinek konkrét végrehajtásáról van szó, s
nem ismétlődően végrehajtandó szabályokat statuáló normaalkotásról, a jogforrási értéket pedig csak az utóbbi
számára volt hajlandó elismerni.
341. A XX. század utolsó évtizedében ráadásul több olyan nemzetközi törvényszék jött létre, amelyek
létrehozása és e bíróságok által kibocsátott szabályzatok kérdése újabb árnyalatokat adott a határozatok
jogforrási létének állításához és tagadásához kapcsolódó vitához. Ilyen intézmények az egykori Jugoszláviában
elkövetett bűncselekmények nemzetközi törvényszéke (ICTY), a ruandai népirtás felelőseinek megbüntetésére
létrehozott másik ENSZ-törvényszék (ICTR), a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) és a Nemzetközi Tengerjogi
Bíróság (ITLOS). Az ICC-t és az ITLOS-t nemzetközi szerződés hozta létre, az ICTY és az ICTR azonban
biztonsági tanácsi határozattal lett felállítva (lásd n° 745.). Az ICTY és ICTR maga fogadta el eljárási és
bizonyítási szabályzatát, a fogva tartottakkal való bánásmód szabályzatát, az eljáró ügyvédek eljárási
szabályzatát. Az ITLOS szabályzatot alkotott arról, hogy milyen formai és tartalmi követelményeknek kell
megfelelniük az elébe terjesztett beadványoknak, míg az ICC melletti ún. „részes államok közgyűlése”
különböző belső rendtartásokat (így például az eljárási és bizonyítási szabályzatot–azaz tulajdonképpen a
perrendtartást –, valamint A bűncselekmények összetevő elemei című dokumentumot) fogadott el (lásd n° 753.).
A mai merev jogforrási kategóriákba egyre nehezebb elhelyezni e szabályzatokat, amelyek egyértelműen
normatív tartalmúak, s belső jogi megfelelőik rendszerint garanciális szempontból a jogszabályi hierarchiában
törvényi szintre helyezett eljárási kódexek. Egyre több jel mutat azonban arra, hogy a nemzetközi jogban is
felállítható az a kettősség, amellyel az olvasó a közösségi jog tanulmányozásakor szembesült, azaz az eredeti jog
és a levezetett jog kettőssége. Azaz van a háttérben egy nemzetközi szerződés (gyakorlatilag és rendszerint
maga az alapokmány), amelyekre adott esetben visszavezethető a heteronormatív határozat jogi kötelező ereje.
(Itt kell megemlíteni a tudománytörténetben említett Buza László professzornak az 1950-es évek végén
felállított tételeit aprogramjellegű normák létéről az „új szellemű nemzetközi jogban”. Sajnos a teória részletes
kidolgozására már nem került sor, azonban a tételekből nagyon sok hipotézist az elmúlt évtizedek jogfejlődése
egyértelműen igazolt.) Ugyanakkor egyelőre igen homályos, hogy az Alapokmányban explicit normaalkotásra
feljogosító szabály híján milyen feltételek mellett lehet következtetni a kompetencia eredeti vagy utólagos
biztosítására. A nemzetközi szerződések értelmezésekor említett gyakorlati és teleologikus technikák (lásd n°
267. és 268.) lehetnek ilyenkor segítségünkre.
342. A nemzetközi szervezetek heteronormatív határozatainak jelentős része csupán ajánlás. Az ajánlás nevéből
is következően nem statuál jogi kötelezettséget, hanem csak javasol, kér valamilyen magatartást. Ez azonban
nem jelenti azt, hogy értéke anynyi lenne, mint a papír, amelyre írták. Az államok jelentős része eleve fontosnak
tartja az ajánlásba foglalt szabályt, azért szavazott mellette, azaz mintegy politikai ígéretet vállalt az adott
szabálynak megfelelő lépésekre. Ha egy állam magatartása konform az ENSZ Közgyűlésének valamely
ajánlásával, az mintegy a jogszerűség vélelmét kölcsönzi ezen állam lépésének, s a vele jogvitában álló másik
államra hárul így a bizonyítási teher, hogy mindennek dacára a lépés jogsértő (például, hogy maga az ajánlás
valamilyen okból sérti a nemzetközi jogot vagy ami valószerűbb, nem ugyanarra a helyzetre vonatkozik).
Elméletileg valóban nem kizárt, hogy formailag vagy tartalmilag ütközik a nemzetközi joggal egy közgyűlési
határozat: e nem túl gyakran bekövetkező eset egyik híres példája az ENSZ Közgyűlésének 1975. november 1086
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
i 3379. (XXX.) sz. határozata, amely a cionizmust a rasszizmus és a faji megkülönböztetés egyik fajtájaként
bélyegezte meg, és a fejlődő országok nyomására, de a Szovjetuniónak és szövetségeseinek aktív támogatásával
született meg. Figyelemre méltó azonban–a határozat természetére nézve is –, hogy ezt a dokumentumot a
46/86. sz. közgyűlési határozat 1991. december 16-án hivatalosan is érvénytelennek nyilvánította. Az
érvénytelenítés aktusa nyilvánvalóan alapvetően politikai gesztus volt Izraelnek, a Szovjetunió megszűnését és a
kelet-közép-európai rendszerváltozást követő nemzetközi közhangulatban, ugyanakkor érveket szolgáltat a jogi
relevancia mellett is.
343.Az ajánlások tengerében érdemes felkutatni azokat, amelyek esetében jogi relevancia fedezhető fel. A
szerződéskötési eljárás felidézésekor utaltunk a hitelesítés aktusára, amelyet adott esetben ajánlás elnevezésű
norma valósít meg. Az ajánlások sora (értelemszerűen akkor, ha az államok követik az abban foglaltakat) új
szokásjogi norma kialakulását eredményezheti, sőt mint utaltunk rá, az ajánlás a szokásjogi folyamat
befejeződésének, illetve bizonysága lehet az opinio juris sive necessitatisnak. Itt is idéznünk kell a Nemzetközi
Bíróság egy, már hivatkozott dictumát. „A Közgyűlés határozatainak ha nincs is kötelező erejük, de néha lehet
normatív tartalmuk. Bizonyos körülmények között fontos bizonyító elemeket szolgáltathatnak valamely szabály
létezésének vagy az opinio juris megnyilvánulásának bizonyításához. Hogy ez valamely közgyűlési határozat
esetében valóban így van-e, ahhoz meg kell vizsgálni annak tartalmát, valamint az elfogadás körülményeit abból
a szempontból, hogy normatív jellege tekintetében is fennáll-e az opinio juris. Egyébként az egymás után
sorjázó határozatok illusztrálhatják az új szabály létrejöttéhez szükséges opinio juris fokozatos kialakulását”
(CIJ: Az atomfegyverek használatának vagy az azzal való fenyegetés jogszerűsége tárgyában a Közgyűlés
kérdésére adott tanácsadó vélemény, 1996. július 8., Rec., 1996, 70. §). Az ajánlások példák lehetnek a
nemzetközi jogban megjelenő új tendenciákra is, ahogyan azzal a Nemzetközi Bíróság tengerjogi ügyekben
szembesült, igaz, ott mindenekelőtt a Montego Bay-egyezmény hatálybalépése előtt, a tengerjogi diplomáciai
konferencián elfogadott határozatokról volt szó (CIJ: A Tunézia és Líbia közötti kontinentális talapzat
elhatárolásának ügye, fond, 1982. február 24., Rec., 1982, 33. o., 46. §). Az ajánlások fontos szerepet
játszhatnak az Alapokmány gyakorlati értelmezésének demonstrálásában is. Így nagyon sok olyan veretesebb
határozata van az ENSZ Közgyűlésének, amelyik tulajdonképpen az Alapokmány valamely cikkét bontja ki,
magyarázza. Ezek közül leghíresebb a 217/A. (III.) sz. határozat, az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata, az
1514. (XV) sz. határozat, azaz a Gyarmati népeknek nyújtandó függetlenségről és önrendelkezési jogról szóló
nyilatkozat, a 2625. (XXV) sz. határozat, azaz az Államok közötti békés kapcsolatok és baráti együttműködés
elveinek nyilatkozata, vagy a 3314. (XXIX.) sz. határozat, az agresszió definíciójáról. Számos feltételtől függ
azonban, hogy valóban alapokmány-értelmezőnek minősíthessünk egy közgyűlési határozatot, és hogy azt a
kollektív értelmezéssel azonosíthassuk. Ezek között kell említeni a visszautalást az alapokmányi szövegre, a
közgyűlési szándékot, hogy ilyen jellegű határozatot fogadjanak el, a kidolgozás részletes, szerződésre
emlékeztető vitáját és mindenekelőtt az elfogadás aktusának lehetőleg teljes egyhangúságát. A határozat címe
pedig igen gyakran nyilatkozat lesz. Nemzetközi szerződés is felhatalmazhatja egy szervezet nem bírói jellegű
szervét, hogy egy bizonyos kérdést, például határvitát el- döntsön. Ebben az esetben a politikai szerv
határozatának jellege egy választottbírósági ítéletre fog emlékeztetni. [Így döntötte el a Nemzetek
Szövetségének Tanácsa Irak és Törökország között az ún. moszuli kérdést 1925-ben, vagy az ENSZ Közgyűlése
így vonta meg 1947-ben Izrael és Palesztina határait 1947. november 29-i, 181. (II.) számú határozatával.]
Végül pedig roppant gyakran előfordul, hogy az ajánlás csak formailag ajánlás, tartalmát tekintve az államok
által szerződésekben elfogadott vagy szokásjogi jellegű szabályokat idéz fel, azoknak mintegy hordozóeszköze.
344. A fentieket összefoglalni abban a minden bizonnyal kissé enigmatikus, kevés gyakorlati fogódzót jelentő
mondatban lehet, hogy bizonyos nemzetközi szervezetek bizonyos szerveinek bizonyos határozatai bizonyos
esetekben jogforrási jellegűnek tekinthetőek.
345. Soft law (lágy jog) elnevezéssel illetik gyakran a szakirodalomban az ajánlás értékű szervezeti
határozatokat, sőt sokan ezt az elnevezést még szélesebb értelemben használják, mint ami lefedi az ún.
egyeztetett, nem szerződési természetű aktusokat, diplomáciai konferenciák ünnepélyes nyilatkozatait, politikai
tartalmú kötelezettségvállalásait (ilyen például a Helsinkiben tartott 1975. évi Európai Biztonsági és
Együttműködési Értekezlet záróokmánya, majd az ún. utótalálkozók dokumentumai, az EBEÉ 1990. évi
koppenhágai dokumentuma, a maga terjedelmes emberi jogi-kisebbségvédelmi vonatkozású szabályaival vagy
az ún. Közép-európai Kezdeményezés Torinóban 1994-ben elfogadott kisebbségvédelmi okmánya). Ezekben az
államok ígéretet tesznek bizonyos magatartás tanúsítására anélkül, hogy jogi kötelezettséget vállalnának. Ha a
tartalom nem jogi, akkor értelemszerűen formai értelemben jogforrás sem lehet. A valóságban azonban az ilyen
dokumentumok jelentős része vegyes természetű, gyakran találunk bennük olyan tételeket, amelyeket az
államok szerződésekben elfogadtak, vagy amelyek a szokásjog alapján kötelezik őket. A soft law tartalmú
normák esetében tehát mindig meg kell vizsgálni, hogy nem hordoznak-e kisebb-nagyobb mértékben igazi
jogot, hard law-t. Az államok pedig megtehetik, akár bilaterális, akár multilaterális formában, sőt önmagukra
nézve természetesen egyoldalú nyilatkozatban is, hogy jogi kötelező értéket tulajdonítanak olyan
87
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
dokumentumnak, amely eredetileg csak soft law jellegű. Ez a megoldás tagadhatatlanul szellemes, azonban a
tapasztalatok szerint mérsékelten hatékony. Erre példát a bilaterális kisebbségvédelmi megállapodásokban
láthatunk (lásd n° 695.). Mindenesetre igaz az a tétel, hogy a soft law típusú dokumentumok tekintetében a
végrehajtási hajlandóság nem sokkal gyengébb, mint a szerződések vonatkozásában. A soft law gyakran
szerepet játszik az államok jogi kötelezettségeinek értelmezési segédeszközeként; vonatkoztatási pontnak
tekinthető.
2.1.5. 5. A méltányosság mint jogforrás
346. Mivel minden modern állam joga ismeri a méltányosság (equity, équité, aequitas) intézményét, azt akár a
civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek között is felsorolhattuk volna, s így teszi ezt több tankönyv
is. Azért fontos azonban külön helyet biztosítani a méltányosságnak a jogforrási rendszerben, mivel nem
mindegy, mikor kerül sor az alkalmazására: a méltányosságot elkülönítő koncepció akkor fordul ehhez az
elvhez, amikor a szerződés, szokásjog, általános jogelvek, egyoldalú aktusok, esetleg a kötelező határozatok
alapján a jogalkalmazó már közel áll a megoldáshoz, de azt árnyalni szeretné. A többi jogforrásból
mechanikusan, evidensen levezethető megoldással szemben (contra legem) nem lehet a méltányosságot
alkalmazni, sőt praeter legem sem, nem lehet olyasmit levezetni belőle, ami ne mutatna vissza a pozitív jogi
döntésre. Marad így az infra legem megoldás, azaz tulajdonképpen akkor tudjuk alkalmazni a méltányosságot,
ha a pozitív jogforrások alapján több, egyaránt lehetséges, szakmailag egyaránt korrekt megoldás születne. A
jogalkalmazó az eset összes körülményeit figyelembe véve azt választja ki, amelyik a legigazságosabbnak tűnik.
Ebben az értelemben a méltányosság alkalmazására a bíró ex oficio jogosult, s a Nemzetközi Bíróság
mindenekelőtt tengerjogi ügyekben hivatkozott rá. A Nemzetközi Bíróság szerint „bármilyen is a bíró jogi
érvelése, döntéseinek per definitionem igazságosaknak kell lenniük, tehát ebben az értelemben méltányosaknak”
(CIJ: Az északi-tengeri kontinentális talapzat elhatárolásának ügye, 1969. február 20., Rec., 1969, 48. o.). A
megoldás során „figyelembe vette a méltányosságot, annak infra legem formájában, tehát azt a méltányossági
formát, ami a jog értelmezésének egy módszerét jelenti, és amely annak mintegy minősége is” (CIJ: Burkina
Faso és Mali határvitájának ügye, fond, 1986. december 22., Rec., 1986, 567–568. o.). Alkalmazta az elvet a
Nemzetközi Bíróság Líbia tengerjogi vitáiban is (CIJ: A Tunézia és Líbia közötti kontinentális talapzat
elhatárolásának ügye, 1982. február 24., Rec., 1982, 60. o.; A Líbia és Málta közötti kontinentális talapzat
elhatárolásának ügye, fond, 1985. június 3, 13. o.). Megjegyzendő, hogy a contra legem és a praeter legem
megoldás sem elképzelhetetlen, de csak akkor, ha a felek egyértelműen felhatalmazták a nemzetközi bírót, hogy
idáig is elmenjen. Erre azonban elenyésző esetben került sor, ami pedig a Nemzetközi Bíróságot illeti, a testület
ilyen explicit felhatalmazást nem kapott.
2.2. A JOGSZABÁLYOK ÉRTELMEZÉSÉNEK SEGÉDESZKÖZEI
2.2.1. 6. A bírói gyakorlat
347. A Nemzetközi Bíróság „alkalmazza”–statútumának 38. cikk 1/d. §-a szerint–„az 59. cikk rendelkezéseinek
fenntartása mellett a bírói döntéseket és a különböző nemzetek legkiválóbb tudósainak tanítását mint a
jogszabályok megállapításának segédeszközeit”. A hivatkozott 59. cikk szerint: „A Bíróság határozata csak a
perben álló felekre és csak az eldöntött ügyben kötelező.” Első ránézésre is világos a következtetés: a két cikk
egymásra tekintettel történő olvasata szerint a Nemzetközi Bíróság nem precedensjogot gyakorol abban az
értelemben, ahogyan az angolszász jog, a common law precedensjellegű. A nemzetközi jogban az ítéleteknek
nincs erga omnes hatálya, hanem csak interpartes: a nemzetközi bíró alkalmazza a jogot, kimondja a már létező
jogot (jurisdictio), de itt is érvényesül a római jogból ismert szabály:praetor jus facere non potest. Ez azonban
annyira evidencia a germán-római jogrendszerek számára, hogy az a kérdés, akkor viszont mi értelme van a
bírói gyakorlatra való hivatkozást mégis említeni a statútum 38. cikkében.
348. Egyszerű, pragmatikus megközelítésben azt lehet mondani, hogy a Nemzetközi Bíróság ítélkezési
gyakorlatára is ugyanaz igaz, mint a germán-római jogrendszerek alkotmánybíróságaira és általában véve
legfelső bíróságaira: a joggyakorlat önmagában nem jogforrás, de figyelembevétele roppant fontos a
jogérvényesítés során. Már a nemzetközi jog sajátosságainak tárgyalása során említettük, hogy a belső jogtól
eltérően a nemzetközi jogban a bírósághoz fordulás is az államok szabad akaratán alapul, nincs eleve fennálló
bírói joghatóság. Akkor van esély arra, hogy az államok mégis a Nemzetközi Bírósághoz (illetve elődjéhez, az
ex nihilo megteremtett Állandó Nemzetközi Bírósághoz) forduljanak vitás ügyeikkel, ha az államok reálisan
számolhatnak a pernyertesség esélyével, ha a megelőző bírói döntések belső logikájából, a tényállások
hasonlóságából, a jogszabályok ítéletben kibontott értelméből megközelítően meg tudják jósolni a következő
bírói döntés főbb irányait. A Nemzetközi Bíróságnak is érdeke tehát, hogy joggyakorlata koherens legyen.
Mivel a belső jogban meghozottakhoz képest a nemzetközi bírósági döntések számbelileg azok töredékét
88
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
jelentik, a bírói döntések figyelembevétele nem jelentett megoldhatatlan feladatot, sem a nemzeti diplomáciák,
sem a tudomány számára. Ma már a Nemzetközi Bíróság vagy a többi állandó jellegű nemzetközi bíróság előtti
beadványok egyaránt a megelőző bírói döntések láncolatára fűzik fel érvelésük lényegét, s az ítéletek is jól
láthatóan a megelőző bírói döntések hálózatára vannak felépítve. Az külön kérdés, hogy a beadványokban
felvázolt joggyakorlati hivatkozásokat mennyiben igazolja vissza a végleges bírói döntés.
349. Számos nemzetközi szerződés felhatalmazza a Nemzetközi Bíróságot, hogy az „értelmezéséből vagy
alkalmazásából fakadó vitákat” eldöntse. Igaz ugyan, hogy a Nemzetközi Bíróság absztrakt értelmezéssel nem
foglalkozik, minden rendelkezést az adott körülmények összefüggéseiben értelmez, azonban a gyakorlatban ez
szinte mindig lezárja a problematikus cikk körüli vitákat. Nemzetközi szerződés saját maga hiteles értelmezését
is rábízhatja egy nemzetközi bíróságra, mint az az Emberi Jogok Európai Bírósága vagy az Emberi Jogok
Amerika-közi Bírósága esetében történt. Igaz ugyan, hogy ettől a bírói gyakorlat még nem válik jogforrássá, de
tény, hogy az értelmezés hatálya végső soron az összes szerződő félre kihat. A Nemzetközi Bíróság tanácsadó
véleményei végleges hatállyal eldöntöttek bizonyos kérdéseket, mint például az ENSZ jogalanyiságának
kivételesen erga omnes, azaz objektív voltát (CIJ: Az Egyesült Nemzetek szolgálatában elszenvedett károk
tárgyában adott tanácsadó vélemény, 1949. április 11., Rec., 1949, 185. o.). A döntés egyedi jellege dacára a
kérdés egyszer s mindenkorra eldőlt, ráadásul úgy, hogy a Nemzetközi Bíróság nincs expressis verbis
feljogosítva, hogy az ENSZ Alapokmánya esetében hiteles értelmezést adjon. Segédeszköz tehát a bírói
joggyakorlat, de nem kis hatásfokú, hanem meghatározó jellegű.
350. Az Állandó Nemzetközi Bíróság kezdettől fogva hivatkozott saját megelőző bírói döntéseire, s a korábbi
ítéleteket és tanácsadó véleményeket egyaránt, egymásra is vonatkoztatva, jól szembeötlően helyezte el
döntéseiben. A Nemzetközi Bíróság pedig nemcsak a saját, hanem az Állandó Nemzetközi Bíróság
joggyakorlatát is rendszeresen idézte. Más nemzetközi bíróságok, választottbíróságok döntéseire is hivatkozhat
a Nemzetközi Bíróság, ez nyelvtanilag levezethető a 38. cikk 1/d. § szövegéből, amely csak általában szól a
bírói döntésekről, s csupán az 59. cikk szolgáltatna érvet arra, hogy azt a „saját” döntésekre korlátozzuk. Ezt
azonban maga a bírói gyakorlat cáfolja. Ugyanakkor van bizonyos különbség az Állandó Nemzetközi Bíróság és
a Nemzetközi Bíróság gyakorlata között. Az Állandó Nemzetközi Bíróság jóval gyakrabban és nevesítve idézett
más nemzetközi bírói fórumokat, választottbírói döntéseket, főleg olyankor, amikor saját judikatúrájának
kiépítése során önnön gyakorlatában még nem talált hivatkozási példákat, felhasználható elemeket. A
Nemzetközi Bíróság már olimposzi magasságokból tekint a nemzetközi gyakorlatra, s immár nincs igazán (vagy
legalábbis messze nem annyira van) szüksége a külső támaszokra. Nagyon ritkák a nevesített hivatkozások, a
Nemzetközi Bíróság inkább előszeretettel hivatkozik „általában” a nemzetközi bírói gyakorlatra vagy a
választottbírói döntések egybevágó tendenciáira egy ügycsoportban.
351. Minden bírói döntés érdemi részében az érvek két csoportját találhatjuk meg: az ügy érdemi előterjesztése
logikai alátámasztásának érvrendszerét (ratio decidendi), illetve azokat az érveket, amelyek közvetlenül nem
kapcsolódnak a döntés érdeméhez, de a bíróság fontosnak tartja rögzíteni (obiter dictum). A jus cogens normák
példái között a Barcelona Traction ügyben felhozott rabszolga-kereskedelem tilalmának biztosan vajmi kevés
köze volt a részvénytársaság hányattatásaihoz és a javára gyakorolható diplomáciai védelem szabályaihoz. Ez
tehát egy klasszikus obiter dictum volt. Egy korábbi obiter dictum azonban ratio decidendivé válhat egy későbbi
ügyben, s így szinte határtalanul és főleg észrevétlenül bővül a Nemzetközi Bíróság saját, rendszeresen
visszaköszönő döntéseinek komplexuma.
352. A 38. cikk 1/d. §-a a Nemzetközi Bíróságra, illetve eredetileg elődjére, az Állandó Nemzetközi Bíróságra
vonatkozik. Az összes nemzetközi bíróság azonban ugyanezen logika alapján működik: még a common law
államok által egymás között felállított választottbíróságok sem tekintik precedensjognak a nemzetközi jogot. Az
Emberi Jogok Európai Bírósága, az Emberi Jogok Amerika-közi Bírósága, az egykori Jugoszláviában elkövetett
bűncselekmények nemzetközi törvényszéke (ICTY), a ruandai népirtás felelőseinek megbüntetésére létrehozott
másik ENSZ-törvényszék (ICTR) és a Nemzetközi Tengerjogi Bíróság (ITLOS) ugyanúgy irányadónak
tekintette saját korábbi bírói gyakorlatát, a korábbi ítéletekben kimondottakra építette a későbbi ítéleteket, sőt az
Emberi Jogok Európai Bírósága mindezt – tendenciaszerűen is – a szerződésértelmezés kapcsán említett
evolutív értelmezésig vitte (lásd n° 261.). Ezek a bíróságok is viszonylag gyakran idéztek külső ítéleteket,
tanácsadó véleményeket: az ICTY joggyakorlatában a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék
gyakorlatára is számos alkalommal történt hivatkozás. A doktrínában különös figyelmet keltett viszont, amikor
az ICTY a Nemzetközi Bíróságnak a nicaraguai és ellene irányuló katonai és félkatonai tevékenységek ügyében
hozott ítéletében foglalt tézisre (lásd n° 1004.) úgy hivatkozott, hogy megmagyarázta, a tényállások
különbözősége miatt miért nem tekinti irányadónak (ICTY: Dusko Tadic ügy [1. fok], 1997. május 7., 586-588.
§). A maga részéről az ICTR annál is könnyebben hivatkozhat az ICTY gyakorlatra, mivel előbbinek másodfokú
fóruma az ICTY intézményrendszerével egybeesik, s az ICC majdani joggyakorlatában feltehetően
visszaköszönnek majd a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék, az ICTY vagy az ICTR ügyei. Az ITLOS
89
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
ugyanakkor ahhoz képest elenyésző esetben hivatkozott a Nemzetközi Bíróság tengerjogi gyakorlatára, hogy–
mint majd látjuk (lásd n° 1322., 1325.)–az tekinthető az egyik legkoheren- sebbnek és legtöbb ügyön
alapulónak.
353. A bírói gyakorlat segédeszközként történő felhasználása alapvetően azt jelenti a diplomata, a tárgyaló
nemzetközi jogász számára, hogy amikor már a konkrét jogvitában a jogforrások alapján az összes jogi érvet
kifejtette, a bírói gyakorlatra akként hivatkozzon, hogy az is az ő álláspontját támasztja alá, hiszen ilyen és ilyen
ügyben pontosan abban az értelemben döntött az adott nemzetközi bíróság, ahogyan ő értelmezi az adott
jogforrást. Tárgyalópartnere pedig nyilván úgy gyengítheti az érvelés értékét, hogy rámutat arra, az adott bírói
döntés nem is úgy szólt, ahogy tanult kollégája említette, vagy éppen nem is releváns az adott ügyben, esetleg
meghozatala óta a bírói joggyakorlat már attól jelentősen eltér.
354. Mindezt mutatis mutandis a belső bíróságok előtt is alkalmaznia kell az ügyvédnek és a bírónak: az Emberi
Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata alapján kell érvényesíteni az Emberi jogok európai egyezményét (lásd
n° 659–660.), jóllehet a jogalkalmazó munkájában immár nem néhány tucat, hanem több ezer ítéletre kell
alapozni. Gyakorlati szempontból több száz, visszatérően hivatkozott strasbourgi ítélet az igazán fontos, de
ezzel már mi is önkényesen szelektálunk a 2008-ban a tízezres számot meghaladó, évente immár több százzal
növekvő ítélet között. Igaz, ezek feldolgozását az internet alapú keresőprogramok, mindenekelőtt az Európa
Tanács honlapján működő HUDOC-rendszer jelentősen segíti. Ugyanez vonatkozik azokra az esetekre, amikor
a jogalkalmazó a közösségi jog értelmezésében köteles követni az Európai Közösségek Bíróságának ítélkezési
gyakorlatát, amely például az ún. alapjogi problematika ügyében szintén érintkezett a strasbourgi
joggyakorlattal. Itt azonban az olvasót a közösségi jog suigeneris léte miatt a témában született számtalan szakés tankönyv tanulmányozására sarkalljuk, a jelen tankönyvben erre nem lehet már kitérni.
2.2.2. 7. A jogtudomány és szerepe a jogviták eldöntésében
355. A Nemzetközi Bíróság „alkalmazza”–statútuma 38. cikk 1/d. §-a szerint–„.. .a különböző nemzetek
legkiválóbb tudósainak tanítását, mint a jogszabályok megállapításának segédeszközeit”. Hugo Grotiusra az
utókor tisztelete ugyan a „nemzetközi jog atyja” címet ragasztotta, de a nemzetközi jog már több ezer éves volt,
mire Grotius zsenijével találkozott, aki egyébként–mint láthattuk–nem az első elemzője, előadója volt
tárgyunknak, sőt még csak azt sem lehet mondani, hogy ő lett volna az, aki a nemzetközi jogot már önmagában,
egyéb jogszabályrendszerektől és egyéb jogtudományi megközelítésektől függetlenül elemezte volna. Túl azon,
hogy e személyi kör meghatározása nem könnyű, az bizonyos, hogy még a legkiválóbbak hozzájárulását sem
forrásként, hanem értelmezési segédeszközként alkalmazhatja a Nemzetközi Bíróság.
356. A fordulat gyakorlati hozadékát abban láthatjuk, hogy a jogtudomány elemző, rendszerező munkája
értelemszerűen segíti a jogalkalmazót, a hazai és a nemzetközi bírót abban, hogy a különböző nemzetközi
forrásokat, mindenekelőtt a gyakran homályos megfogalmazású szerződéseket és a látszatra nem mindig
könnyen bizonyítható tartalmú szokásjogot helyesen értelmezze. Láthattuk, hogy a szerződésértelmezés
technikái (például az előkészítő anyagok felhasználásával megvalósuló történeti értelmezés) vagy az opinio juris
sive necessitatis bizonyításakor a doktrinális egyöntetűség mekkora jelentőséggel bír. A nemzetközi jogi
tankönyvek és szakkönyvek az egyetemi képzés és továbbképzések révén elméletileg (remélhetőleg)
hozzájárulnak ahhoz, hogy a nemzeti jogalkalmazó a nemzetközi jognak megfelelően tegye meg különböző
lépéseit. A nemzetközi bírák pedig a maguk részéről nagy tiszteletet tanúsítanak a tudomány iránt, többek között
azért is, mert többségük onnan érkezett és oda tér vissza.
357. Emellett a jogtudomány közvetlen alkalmazására is sor kerülhet a nemzetközi diplomáciai tárgyalásokon,
nemzetközi peres eljárásokban. Amikor az ország képviselője a pozitív jog alapján felállítható összes érvből
kifogyott, túl van a bírói joggyakorlattal való bizonyításon, utolsó kártyakánt mindig hivatkozhat arra, hogy az ő
álláspontját támasztja alá a jogtudomány is. Így a bős-nagymarosi per tárgyalása során a szlovák fél saját
álláspontja–hogy ti. bizonyos esetekben a szerződések nem szöveghű alkalmazása az ún. megközelítő
alkalmazás (approximative application) állítólagos szabálya miatt a szerződés korrekt végrehajtásának minősül–
alátámasztására végül egy valóban igen nagynevű jogtudós, Sir Hersch Lauterpacht álláspontjára is hivatkozott.
A Nemzetközi Bíróság azonban–bár a felek argumentációjának összefoglalásába az ad hominem utalást
bevette–érdemben nem reagált rá, se pro, se contra (CIJ: A bős-nagymarosi vízlépcső-beruházás ügye
[Magyarország c. Szlovákia], 1997. szeptember Rec., 1997, 53. o., 75–76. §). A jogtudományra való hivatkozás
diplomáciai tárgyalásokon rendszerint mérsékelt érdeklődésre talál, a környezet értelemszerűen sokkal
kedvezőbb ehhez az érveléshez a szokásjogi kodifikáció során.
358. Kire hivatkozzunk? Természetesen nincs semmiféle hivatalos „nemzetközi jogi toplista”, ám többékevésbé mindenütt ugyanazokra a személyekre épül a nemzetközi jog tudománytörténetének bemutatása,
90
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
vannak a XX. században alapvető fontosságúnak tekintett, nagy tankönyvek (Triepel, Oppenheim, Fauchille,
Guggenheim, Anzilotti, Verdross, Scelle, Kelsen, Rousseau stb.), amelyek közül többet rendszeresen
aktualizáltak. Az utóbbi évtizedekben kiadott modern nemzetközi jogi tankönyvek között is több olyan van,
amely a különböző nyelvterületeken vezető tankönyvvé vált (Seidl-Hohenveldern, Brownlie, Malcolm Shaw,
Nguyen Quoc Dinh tankönyve Pellet és Daillier átdolgozásában stb.). Az egyértelmű pedagógiai és szakmai
siker dacára e szerzők voltak és vannak annyira szerények, hogy a kitüntető címet visszautasítsák, de tény: ha
egy adott fél jogi álláspontját egyértelműen, ellentmondásmentesen alá lehet támasztani az egybevágó nagy
tankönyvek összességével, akkor az ellenérdekű félnek komoly nehézségei vannak, amikor szakmailag a saját
álláspontja mellett áll ki.
359. Láthattuk, hogyan történik a szokásjog kodifikációja, s abban milyen szerepet játszik a jelentéstevő, a
rapporteur. Nem véletlen, hogy amennyiben a Nemzetközi Jogi Bizottság egykori rapporteurje elemzi a
tudomány világában az adott nemzetközi szerződést, annak a tekintélye messze meghaladja azokét, akik csak
mások műveiből ismerik az adott kodifikáció részleteit. (Erre példaként hozhatjuk fel azokat a tanulmányokat,
amelyeket Fitzmaurice és Waldock az 1969. évi, vagy Reuter az 1986. évi szerződési jogi egyezményt illetően,
vagy Crawford a jelenleg nyugvópontra jutott felelősségi jogi kodifikációról írt.) Hasonló a helyzet az Állandó
Nemzetközi Bíróság, illetve a Nemzetközi Bíróság bíráival. A tudományos karrier csúcspontját jelentik e
pozíciók (fenti nevek viselőinek jelentős része e három testület valamelyikében tevékenykedett életének egy
szakaszában), s e szakmai siker kisugárzik az érintetteknek, főleg a bíráknak a megválasztásuk előtt írt műveire
is. A Nemzetközi Jogi Bizottság tagjai közül főleg az angol és a francia anyanyelvűek rendszeresen képviselnek
jogvitában álló államokat a Nemzetközi Bíróság előtt, s e két nemzet több jogtudósa szintén visszatérő „ügyvéd”
egyes peres ügyekben vagy akár a tanácsadó véleményezési eljárások során. E kiemelkedő jogtudósok a
megelőző bírói döntések tűzijátékszerű bemutatásával megpróbálják sugallni azt az irányt, amerre a döntésnek
haladnia kellene. E jogtudósi fellépések és érvtechnikák hol szállítják a szándékolt eredményeket, hol alatta
maradnak az elvárásoknak. Az azonban tény, hogy van egy kör, amely rendszeresen ott van, amely a tudomány
világából jövő sugallatokhoz, igényekhez képest bizonyos szempontból nagyobb mértékben tudja felmérni s
valamelyest indukálni a Nemzetközi Bíróság álláspontját.
360. Már az Állandó Nemzetközi Bíróság sem igazán nevesített jogtudósokat, a jelenlegi Nemzetközi Bíróság
pedig következetesen elzárkózik ettől: említettük, hogy a bős–nagymarosi ügyben sem reagált Sir Hersch
Lauterpacht tételének méltatására. A jogtudományra azonban gyakran történik hivatkozás, amikor „a doktrína
általános álláspontja”, „a kérdést illetően megnyilvánuló tudományos összhang” jellegű hivatkozásokat is
beépíti saját gondolatmenetébe. Mivel a Nemzetközi Bíróság döntéseit többségi szavazással hozza, a valamely
kérdésben leszavazott bíráknak, akárcsak az alkotmánybíróságokon, joguk van arra, hogy eltérő álláspontjukat
nyilvánosságra hozzák, párhuzamos vélemény és különvélemény formájában. (Előbbi esetben az ítélet
érdemével egyetért, de bizonyos pontok tekintetében fenntartja saját álláspontját, utóbbi esetben az érdemi
ítélettel sem ért egyet a bíró.) A bírák egyéni habitusától függően azonban többször történik kifejezett utalás
egyes nagy klasszikusokra, sőt a bős–nagymarosi perben a Szlovákiát képviselő jogászoknak már többször
említett hivatkozása Lauterpachtra tulajdonképpen az ő egyik különvéleményéhez kapcsolódott (CIJ: Petíciók
előterjesztőinek a Délnyugat-Afrikai Bizottság előtti szóbeli meghallgatása tárgyában adott tanácsadó vélemény,
1956. július 1., Rec., 1956, 46. o.). Arra pedig többször volt már példa, hogy a Nemzetközi Bíróság későbbi
ítéletében–bár rendszerint nem nevesítve–egy-egy korábbi különvélemény, párhuzamos vélemény
gondolatmenete tükröződött vissza. Egyes választottbírósági döntésekben ugyanakkor–bár ma már ritkán–
előfordul jogtudósok nevesítése is. Az egyfős választottbírósági funkciót ellátó René-Jean Dupuy a TexacoCalasiatic c. Líbia ügyben (1977. január 19., JDI, 1977) hozott választottbírói ítéletében hivatkozott Paul
Guggenheim, Charles de Visscher, Prosper Weil, Michel Virally, Eduardo Jimenez de Arechaga, Sir Gerald
Fitzmaurice, Georg Schwarzenberger és Sir Hersch Lauterpacht különböző műveire.
2.3. AZ ABSZOLÚT DISZKRECIONÁLIS BÍRÁSKODÁS ELVI
LEHETŐSÉGE
2.3.1. 8. Az ex aequo et bono alapon történő bíráskodás
361. Az ex aequo et bono kifejezést is méltányosság gyanánt lehetne lefordítani, ám itt nem a pozitív jog mellett
alkalmazzuk azt, sőt a pozitív jog alkalmazása fel sem merül. Mint a Nemzetközi Bíróság statútumának 38. cikk
2. §-a kimondja: „Ez a rendelkezés nem érinti a Bíróságnak azt a jogát, hogy a felek megegyezése esetében
valamely ügyben ex xquo et bono döntsön.” Itt tehát a méltányosság nem pusztán árnyalja a formálódó döntést,
hanem annak szinte kizárólagos alapja. Az államok vagy úgy ítélhetik meg, hogy a pozitív jog ugyan létezik, de
egyikük érdekének sem felel meg, vagy reálisan látják, hogy a kérdés valójában a jog alapján nem dönthető el.
Ez gyakorlatilag teljesen szabad kezet ad a Nemzetközi Bíróságnak, ezért ilyen biankó csekket az államok a
91
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
MÁSODIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI
tapasztalatok szerint nem készek adni, még akkor sem, ha az eljárás során nem okozna nehézséget felépíteni az
érvelést azokra a nem jogi tényezőkre, amelyeket figyelembe véve hozhatná meg az eljáró fórum a döntést az
igazságosság alapján. Egyetlenegyszer, a felső-szavojai és gexi vámszabad övezetek ügyében került ehhez közel
az Állandó Nemzetközi Bíróság, de dacára annak, hogy a perben álló államok bizonyos készséget mutattak a de
lege ferenda döntés kimondatására, mégsem lépte át a Rubicont, mivel úgy érezte, hogy a felek részéről
hiányzik az egyértelmű felhatalmazás ehhez. „Az ilyen jogkört, amely abszolút kivételes, csak egy világos és
explicit rendelkezésből lehet levezetni”, amit–ebben az értelemben–nem lehetett találni a különmegállapodásban (CPJI: Felső-szavojai ésgexi vámszabad övezetek ügye [Franciaország c. Svájc], 1929. augusztus
19., n° 22., 13. o.) Az Állandó Nemzetközi Bíróság és a Nemzetközi Bíróság végső soron még egyszer sem
döntött ex aequo et bono alapon.
362. Tulajdonképpen bizonyos területi viták eldöntésekor lehet figyelembe venni a lakosság etnikai
összetettségét, eszerinti akaratát, érdekeit, a gazdasági és politikai következményeket. Az ilyen jellegű
döntésekre azonban nem könnyű támadhatatlan példát hozni. Az iraki–török határ 1926. évi megvonása (lásd
V/15. térkép, n° 426.) a Nemzetek Szövetségének Tanácsa által (ennek szakmai háttéranyagának
előkészítésében Teleki Pál népszövetségi megbízottként meghatározó szerepet játszott) vagy a magyar
történelemből ismert első és második bécsi döntés közül egyik sem szolgáltat támadhatatlan érveket: a
választottbíróságok szokásos eljárási és anyagi jogi szabályait, öszszetételét, a bírák pártatlansági
követelményét, a kompromisszum egyértelműségének követelményét a nagypolitikai összefüggések maguk alá
gyűrték, mind a döntéseket kérő felek, mind a bécsi döntéseket meghozó tengelyhatalmi személyiségek (Ciano
és Ribbentrop) részéről. A legalább annyi jogi anomáliát hordozó döntéssel megállapított török–iraki határ
véglegesítése, illetve a bécsi döntések utólagos érvénytelenítése a békeszerződésekben ugyanúgy politikai
összefüggések következménye volt, mint e döntések meghozatala. (A bécsi döntések kapcsán a világháború
későbbi győztesei önmaguknak számtalanszor ellentmondva az elismerésre, a tudomásulvételre, a végleges
döntés halogatására, illetve az érvénytelenítésre egyaránt értelmezhető nyilatkozatok és gesztusok sorozatát
tették.) Ráadásul egyik esetben sem lehet megtalálni a választottbírói funkcióra való felhatalmazáskor az
egyértelmű hivatkozást az ex aequo et bono döntés kérésére. A kilencvenes évek balkáni konfliktusában a
bosnyák, horvát és szerb lakosság településszerkezete szempontjából érzékeny helyen (lásd a V/16. térképet, n°
426.) található Brcko városának hovatartozásáról 1999. március 5-én döntő választottbíróság ugyanúgy etnikai,
gazdasági és politikai érveket használt, mint a Teleki-bizottság 1924. évi jelentése a moszuli vidék kérdéséről. A
Brcko-választottbíróság (amely egyébként megerősítette a város speciális nemzetközi felügyeletét, s egyik
boszniai etnikum területéhez sem rendelte hozzá) azonban, bár összetétele nemzetközi volt, tulajdonképpen egy
állam belső területi problémájában döntött. Sem megbízásában, sem döntésében nem olvashatjuk az ex aequo et
bono kifejezést, csak érezzük a szellemét. Az ex aequo et bono bíráskodás lehetőségével (bár számos
nemzetközi bíróság statútuma szintén utal rá) tulajdonképpen a reálpolitikai megfontolások és a bizalmatlanság
miatt nem élnek az államok, s nem sok jel mutat arra, hogy ez az elkövetkezendő évtizedekben jelentősen
megváltozna.
92
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
4. fejezet - HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
1. V. FEJEZET – Az állam mint a nemzetközi jog
alanya
1.1. 1. Az állam fogalmi elemei
363. A nemzetközi jog ugyanúgy a jogalanyok tevékenységére épül, mint a belső jog ágai. Történelmileg az
állam jogalanyisága nemcsak meghatározó, de sokáig kizárólagos is volt. Utóbb azonban kibővült a jogalanyok
köre: a Szentszék, a nemzetközi szervezetek, a ma már mérsékelt jelentőségű, inkább csak humanitárius
segítségnyújtást és karitatív tevékenységet folytató lovagrendek mellett az egyén, a nemzetek, népek, bizonyos
összefüggésekben esetleg a kisebbségek is jogalanyisággal bírnak, sőt az utóbbi évtizedekben az emberiség
jogalanyisága is megjelent. E sokrétűség azonban nem ugyanazoknak a jogoknak és kötelezettségeknek a
hordozásával jár: a nem állami jogalanyok szűkebb körű, funkcionálisnak vagy partikulárisnak tekinthető
jogalanyisággal rendelkeznek.
364. Az államnak nincs önálló nemzetközi jogi definíciója, sem a nemzetközi jog gyakorlatának, sem az
elméletnek nem volt szüksége erre: a közjogász Jellinek által még a XIX. században meghatározott és az
alkotmányjog tananyagában is tárgyalt háromkomponensű államfogalom (terület, lakosság és önálló
kormányzat) megfelelő elemzési eszköz a nemzetközi jog számára is. E komponensek meglétét azonban a
nemzetközi jog fogalomrendszere szerint kell megállapítani, az adott belső jog szerinti hivatalos elnevezések,
fogalmak, struktúrák a nemzetközi jog számára csak jel- zésértékűek. A nemzetközi jog számára az állam léte,
az államiság, ténykérdés, azaz a tények alapján állapítható meg.
365. A terület nem feltételez precízen meghatározható minimális kiterjedtséget. Voltak és vannak hatalmas
birodalmak és mikroállamok. Az utóbbiak (például az ókori Mezopotámia városállamai vagy a hellén poliszok)
többet tettek a nemzetközi jog fejlődésért, mint az előbbiek. A területnek azonban természetesnek és emberi
létre alkalmasnak kell lennie: amikor az Atlanti-óceánban egyesek a második világháború során épített s azóta
elhagyott, katonai célú mesterséges létesítményekre, elhagyott kőolajfúrótornyokra, sőt esetenként úszó
jégtáblákra, üres tengeri sziklákra vetettek szemet, s ott kiáltottak ki „államot”–rendszerint kalózrádiók
működtetése vagy az adófizetési kötelezettség elkerülése motiválta ezeket az önmagukban komolytalan
lépéseket –, a nemzetközi közösségnek formálisan reagálnia sem kellett, hiszen ezek nem minősültek államot
megalapozó területnek. Az azonban nem követelmény, hogy az állam területének egésze alkalmas legyen az
emberi megtelepülésre: Kanada, Oroszország, az Amerikai Egyesült Államok és még számos állam rendelkezik
az északi sarkkör tájékán gyakorlatilag örökké jéggel borított, mezőgazdasági tevékenységre alkalmatlan
szigettel. Nem követelmény a földrajzi egybefüggőség sem: számos állam szigetcsoportokat fog át (Indonézia,
Malajzia, Fülöp-szigetek, Japán stb.), az Egyesült Királysághoz tartozó Falkland-szigetek Argentína partjai
mentén találhatók, Grönland Dánia immár autonómiával rendelkező területi egysége. A brit uralom 1947-es
megszűnésével a Hindusztáni-félszigeten a hindu lakosság állama lett India, miközben a nyugati és keleti
oldalán élő muzulmán vallású lakosság a földrajzilag össze nem függő Pakisztán államot kiáltotta ki. Utóbb, egy
véres polgárháború után a keleti rész Banglades néven 1971-ben elszakadt Pakisztántól. Alaszka
Oroszországhoz képest, amelyhez 1867-ig tartozott, már egy másik kontinensen feküdt, az őt ekkor megvásárló
Amerikai Egyesült Államoktól pedig Kanada választja el. Kelet-Poroszországot Németország többi részétől a
két világháború között az ún. danzigi korridor választotta el (lásd az V/28. sz. térképet), majd KeletPoroszországnak a második világháború nyomán Szovjetunióhoz csatolt északi része (a délit Lengyelország
kapta meg) sztálini kombinációk nyomán az Orosz Föderációhoz került, aminek a Szovjetunió fennállása során
nem volt különösebb jelentősége. A Szovjetunió megszűnése óta viszont belorusz és litván vagy lengyel
területeken át vezet oda az út–a balti-tengeri összeköttetést persze nem számítva (lásd az V/21. sz. térképet).
Azerbajdzsántól Nahicseván nevű tartományát Örményország választja el (lásd az V/14. sz. térképet).
366. Az állam területének csökkenése vagy növekedése rendszerint nem érinti az államiságot: például 1870-ben
Paraguay kénytelen volt átadni Argentínának területének kétharmadát, Mexikót az Amerikai Egyesült Államok
Texas (1845), New Mexico (1848) és Kalifornia (1848) átadására kényszerítette. 1810-től fogva a hatalmas
spanyol gyarmatbirodalom („amely felett nem nyugodott le a nap”) a dél-amerikai gyarmatok függetlenné
válásával folyamatosan zsugorodott, és a XX. század elejére távol-keleti gyarmatait is feladva nagyjából a
93
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
kolumbuszi felfedezések előtti terület megtartására rendezkedett be, azonban jogilag mégis mindvégig
ugyanarról a Spanyolországról beszélhetünk. A magyar történelem is ugyanezt példázza, hiszen Magyarország
területi változásai ellenére jogilag ugyanazon állam maradt, azaz nem érintette államazonosságát, hogy az 1920.
június 4-ei trianoni békében elvesztette területének kétharmadát, majd az 1938. november 2-ai első bécsi
döntéssel a Csallóközt, a határ melletti magyar többségű sávot és Kassát visszakapta, 1939 márciusában
megszállta Kárpátalját, az 1940. augusztus 30-ai második bécsi döntéssel Észak-Erdélyt, 1941 áprilisában a
Jugoszlávia elleni német agresszióba bekapcsolódva, visszaszerezte Muraközt és a Délvidéket, majd az 1947.
február 10-ei párizsi béke visszaállította a trianoni határokat, a Csehszlovákiának ítélt pozsonyi hídfő három
falvának elcsatolásával.
367. Bizonyos körülmények között azonban a jelentős területi változás mégis kihat az államiságra, amikor már
nem lehet államazonosságról beszélni. Ezt a kérdést az államazonosság-államutódlás problémakörénél fogjuk
érinteni (lásd n° 500–503.).
Az államterület kiterjedésének esetleges meghatározatlansága, pontos határainak vitatott volta sem vonja
szükségképpen kétségbe az államiságot. A nemzetközi gyakorlat az ókorban és a középkorban egyaránt
államként kezelte a nomád államokat–gondoljunk csak Attila hun birodalmára vagy a magyar törzseknek az
etelközi megtelepedés évszázadában a környező államokkal vagy a bizánci birodalommal dokumentálhatóan
ápolt diplomáciai kapcsolataira. A XX. század modern nemzetközi joga is tolerálni tudja a nomád
településszerkezet sajátosságait, de ezeket nem az államterület, hanem a kormányzati hatalom vizsgálata során
veszi figyelembe (lásd n° 372–379.).
368. Bár az államterületen alapvetően szárazföldi területet értünk, az magában foglalja a rajta keresztül haladó
folyókat, tavakat is. A tengerek esetében az ún. parti államnak az utóbbi évtizedekben jelentősen kiszélesedett
érdekeltségei, igazgatási, ellenőrzési, gazdasági kiaknázási jogosítványai vannak, s bizonyos körülmények
között lehetnek olyan tengeri formációk (kikötő, beltenger, történelmi öböl), ahol a tengerrészre az
államterületre vonatkozó szabályokat alkalmazzuk. Ezeket a kérdéseket a tankönyv a tengerjogról szóló
részében mutatjuk be részletesen (lásd n° 1302–1325.). Az államterület feletti légtérre is vonatkoztatjuk az alant
fekvő állam jogosítványait (lásd n° 1379–1384.). Fikciószerűen szoktak beszélni repülő és úszó államterületről,
azaz bizonyos helyzetekben a lajstromozott hajó, repülő, űrhajó státusáról (lásd n° 1310., 1399.).
369. A lakosság a másik konstitutív elem. Jellinek még egyszerűen a „népet” említette, de számos államban a
nép fogalma annyira az ottani történelemhez kötődik, hogy terjedőben van helyette–ebben az összefüggésben–a
semleges lakosság (population) kifejezés használata. Így sem a határok által metszett népek, sem a több népből
álló közösségek különleges vonásai nem homályosítják el az államiság szempontjából releváns tényezők
összképét. A lakosság java része a modern államokban természetesen állampolgára annak az államnak, ahol él–
történelmileg nem volt ez mindig így –, de a lakosság fogalmába beletartozik a tartós jelleggel ott élő egyéb
személy is, mint az állampolgárságot nem nyert vendégmunkás, menekült, hontalan stb. (Vannak olyan államok
is–egyes közel-keleti olajsejkségek –, ahol az állampolgárok köre azonosítható egy dinasztia meglehetősen
széles körével, s az ebbe tartozók számát meghaladja a fizikai munkát végző vendégmunkások tömege. A
jogállamokban azonban, ahol nem történik [például faji alapon] visszaélés az állampolgárság intézményével, az
államiság konstitutív elemei között értelemszerűen az állampolgárokat vesszük figyelembe.) Mivel az
állampolgárság nem túl régi jogintézmény, nyilvánvaló, hogy ezt a követelményt nem vetíthetjük vissza, amikor
a mai államok ókori vagy középkori elődeinek létét az államiság fennállása szempontjából vizsgáljuk. Az
államiság tényét nem érinti, hogy az állam tényleges területének kisebb-nagyobb része lakatlan, például
sivatagos volta vagy éppen az örök hó miatt.
370. A nemzetközi jog részletesen szabályozza azokat a szálakat, amelyek az államot hazai lakosságához, illetve
hosszabb-rövidebb ideig külföldön tartózkodó állampolgáraihoz kötik (lásd n° 392–404.).
371. Az államiság fogalmi elemei között valójában az önálló kormányzati hatalom az, amelynek a léte vagy
hiánya eldönti a kérdést, hogy állammal mint a nemzetközi jog alanyával állunk-e szemben, vagy valami egyéb,
gyakorlatilag államon belüli, nemzetközi jogi önállósággal nem rendelkező egységgel. A nemzetközi jog–
bizonyos, később tárgyalandó megszorításokkal–nem tartalmaz iránymutatást arra nézve, hogy milyen legyen a
kormányzati hatalom, a döntő az, hogy önálló, ne más állam által gyakorolt legyen. Így a történeti és a modern
nemzetközi jogfejlődésben az államiság megjelent császárság, királyság és köztársaság formájában: az ókori
Róma története emlékezetesen mindhármon keresztül ment, sőt a császárságnak is számos különböző,
egyszemélyi vagy akár tetrarchikus formája volt. Franciaország legutóbbi két és fél évszázada is mindegyikre
hoz példát. Az államiság fennállása szempontjából a hatalomgyakorlás demokratikus vagy diktatórikus voltának
sincs jelentősége: a császári parlamentáris autokrácia, a weimari demokratikus rendszer, a hitleri uralom vagy a
mai demokratikus, jogállami kormányzati modell nemzetközi jogilag ugyanabban a Németországban valósult
94
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
meg. A nemzetközi jogközösségnek ugyanakkor lehetnek bizonyos követelményei a jogállamiságot illetően, de
ezeknek a–gyakran bizonytalankodó–érvényesítése nem az államiság kétségbevonásában, hanem egyéb
területeken érvényesülő szankciókban, nyomásgyakorlásban, fellépésben jelenik meg (lásd n° 477–480.).
373. A döntő az, hogy a kormányzati hatalomgyakorlás önálló és tényleges legyen. Így a más állam keretei
között megvalósuló hatalomgyakorlás esetében (mint amilyen a szövetségi államon belüli relatív tagállami
önállóság, szűkebb vagy szélesebb körű területi autonómiák) a nemzetközi jog azt tekinti államnak, amelyik
közvetlenül alá van rendelve a nemzetközi jognak. Így a nemzetközi közösség az Osztrák–Magyar Monarchiát
tekintette önálló államnak és nemzetközi jogalanynak, s a dualizmusban az ún. közjogi kérdésről
Magyarországon folytatott viták (vagy akár egyes demonstratív gesztusok, mint az önálló olimpiai részvétel
vagy egy nemzetközi választottbírósági eljárás Magyarország és az akkori Ausztria határainak pontosításáról
egy tátrai tengerszem ürügyén) nem befolyásolták országunk nemzetközi jogi státusának megítélését. A
Szovjetuniónak 1945-ben sikerült elérnie, hogy tagállamai közül kettő, Ukrajna és Belorusszia ENSZ-tagállam
legyen, s ezek saját jogon is csatlakoztak különböző nemzetközi szerződésekhez, képviselőik különféle
pozíciókat töltöttek be. Mivel azonban mindig a hivatalos szovjet politikával tökéletesen egybeeső lépéseket
tettek, a szovjet diplomácia által hangsúlyozott önálló jogalanyiságot a nemzetközi jogtudomány nem tekintette
olyannak, mint ami több lenne egy, a második világháború egyik győztese által rendezett színpadi előadásnál. A
szövetségi államok tagállamai rendszerint amúgy sem táplálnak nemzetközi ambíciókat: az Amerikai Egyesült
Államok tagállamai, Ausztria tartományai vagy a svájci kantonok megelégszenek belső önállóságukkal. A
Német Szövetségi Köztársaságban azonban egyes tagállamok (mindenekelőtt Bajorország) a környezetvédelem,
erdészet, határrendészet keretében kapcsolatba léphetnek a szomszéd államokkal. A modern európai jogfejlődés,
az önkormányzatok és régiók közötti határokon átnyúló együttműködés fejlesztésével, keretet is kínál az ilyen
kapcsolatokhoz. Így vagy a nemzetközi jogalany állam megbízottjaként jár el a tagállam egy határon átnyúló
partikuláris kapcsolatban, vagy pedig a megkötött együttműködési megállapodások belső jogi (közigazgatási
jogi vagy polgári jogi) szerződésnek tekintetnek. A határokon átnyúló regionális együttműködés intézménye
ezért nem kérdőjelezi meg az önálló hatalomgyakorlásról és a nemzetközi jognak való közvetlen alávetettségről
említetteket.
374. Számos állam történetében előfordult, hogy a hatalomgyakorlás elméletileg megkívánt önállósága dacára
ellenőrzött volt. Az ellenőrzés ténye (például a központi hatalmak egykori országai, illetve a tengelyhatalmak
felett a világháborúkat követő években) nem vonja kétségbe az államiságot, amennyiben az ellenőrző hatalmak
eleve ideiglenesnek tekintik jogosítványaikat, amelyet saját felfogásuk szerint is más állam területén
gyakorolnak (lásd n° 435., 437.). Egy állam bekebelezése vagy területi felosztása szomszéd államok között,
megszünteti az államiságot, még akkor is, ha a terület számára engedélyeznek bizonyos önkormányzatot. Azt
követően, hogy a XX. században a háború indításának joga (jus ad bellum) csökkent, majd arról az államok
lemondtak, a háborúval történt későbbi területszerzések jogellenessé váltak. Az 1930-as években Stimson
amerikai külügyminiszter hirdette meg a róla elnevezett doktrínát, hogy a Briand–Kellogg-paktummal
ellentétesen történő területszerzést, helyzetet, államot ne ismerjenek el az államok. Ennek a következetesen
sohasem érvényesített tételnek egyik következménye volt, hogy fikciószerűen fenntartották egyes államok
jogalanyiságát, jóllehet tényleges, önálló hatalomgyakorlásról szó sem volt, mint például a hitleri Németország
és a sztálini Szovjetunió által 1939 szeptemberében felosztott Lengyelország esetében. Az 1949–1990 között
létező Német Demokratikus Köztársaság államiságát a Német Szövetségi Köztársaság és az akkori NATOtagállamok jelentős része kétségbe vonta, mivel a szovjet fegyverek árnyékában történő hatalomgyakorlást nem
tekintették ténylegesnek. 1973-tól az NSZK és az NDK egyszerre vált ENSZ-taggá, kettejük között
megállapodások is születtek, az NDK-t 1972-től a nyugati államok is elismerték, mígnem az 1990-es a
magyarországi határmegnyitás (a „páneurópai piknik”) után kialakuló helyzetben hetek alatt szétesett az NDK
államgépezete, s a keleti terület egyesült a Német Szövetségi Köztársasággal. Ettől fogva szintén mintegy jogi
fikció gyanánt, az NDK-t úgy tekintik, mint ami államként nem is létezett. Ezt a kérdést az államelismerés
tárgyalásakor érintjük (lásd n° 533–550.).
375. Az államhatalom gyakorlásának ténylegessége nem jelenti azt, hogy azt az ország teljes területén, mindig
és minden körülmények között gyakorolja az állam. Azerbajdzsán jelentős részét, az örmények lakta HegyiKarabahot és a köztes területet Örményország katonai megszállás alatt tartja, Szerbia kormányzati apparátusa
1999-et követően nem lehetett jelen Koszovóban, azt a NATO–az albán lakosság elűzésének megakadályozását
célzó–katonai beavatkozása után, az 1999. június 10-én meghozott 1244. (1999) számú biztonsági tanácsi
határozat értelmében ENSZ-felügyelettel igazgatták mintegy tíz évig (lásd n° 1203., 1207.), míg Koszovó ki
nem kiáltotta–vitatott körülmények között–a függetlenségét, amelyet az ENSZ-tagállamok valamivel több mint
egyharmada ismert el jelen sorok 2011-es írásáig (lásd n° 539., 548.) és amelynek a jogszerűségéről a
Nemzetközi Bíróság is tanácsadó véleményt adott (lásd n° 494., 1162.). Oroszország Csecsenföldön katonai
erővel törte le az önállósodási törekvéseket, de a tényleges helyzet több mint képlékeny, Grúziának orosz
támogatást élvező Adzsária nevű tartományára az 1990-es évek elejétől mintegy egy évtizeden át nem sok
95
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
befolyása volt, s e sorok írásakor Dél-Oszétia vagy Abházia feletti hatalma is inkább csak névleges. (2008
augusztusában a békefenntartás jogcímén ott állomásozó orosz haderő katonai beavatkozása megakadályozta a
grúz kormány kísérletét, hogy katonai erő bevetésével állítsa helyre szuverenitását. Lásd n° 539., 1183.)
Moldáviában a kormánynak az ún. transznyisztriai területre minimális befolyása van, Afganisztánban
gyakorlatilag csak a fővárosban és egy-két nagyvárosban érvényesül a központi hatalom, s a perifériákon
különböző törzsek, törzsszövetségek, helyi hadurak gyakorolják a hatalmat, ennek dacára a nemzetközi
közösség nem kérdőjelezi meg az érintett államok jogalanyiságának folyamatosságát.
V/1. TÉRKÉP NyugatSzahara és környezete
376. Az a tény, hogy egy állam területén ideiglenesen nincs ténylegesen működő kormányzati hatalom, még
nem vonja kétségbe az államiságot. Így például Albánia nemzetközi jogi önállóságát nem érintette, hogy 1997ben egy piramisjáték okozta gazdasági káosz nyomán az államgépezet hetek alatt szétesett, s csak az államfő
által kért ENSZ katonai beavatkozás nyomán tudták azt újraépíteni. Szomália 1991 óta olyan mély anarchiába
süllyedt, amelyből az ENSZ katonai segítsége (lásd n° 1201.) sem tudta kihúzni, és a Biztonsági Tanács által
elrendelt katonai beavatkozás is sikertelen volt. Jelenleg Szomália jogi léte csaknem fikció: az ENSZ-szel
hivatalos kapcsolatot tartó ún. Ideiglenes Átmeneti Kormány a főváros bizonyos részeit tartja uralma alatt, és
lényegében három, helyi hadurak által hatalomba kerített egységre (Puntland, Somaliland, Galmudug) bomlott
az állam.
96
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
V/2. TÉRKÉP A Kasikili-Sedudu vidék
377. A hatalomgyakorlás megítélését illetően is előkerül az a probléma, amelyet röviden már érintettünk a
terület földrajzi meghatározhatóságának esetleges bizonytalanságára utalva: ez a nomád államiság
sajátosságaival függ össze. A Nemzetközi Bíróság ezzel a kérdéssel először az ún. nyugat-szaharai ügyben
szembesült, amikor szaharai törzsek és a marokkói állam XIX. századi kapcsolatait áttekintve megállapította,
hogy az ún. nyugat-szaharai terület nem volt uratlan terület (terra nullius) (CIJ: Nyugat-Szakara tárgyában adott
tanácsadó vélemény, 1975. október 16., Rec., 1975, 39. o.), s a marokkói szultánnak a terület törzseivel fennálló
kapcsolatrendszere „nem bírt a jogi személynek vagy jogi egységnek a jellemzőivel, ami különbözött volna az
őt alkotó különböző törzsektől vagy emirátusoktól” (CIJ: Nyugat-Szahara tárgyában adott tanácsadó vélemény,
1975. október 16., Rec., 1975, 63. o.). A hatalomgyakorlás ténylegességének megítélésében azonban
figyelemmel kell lenni bizonyos civilizációk politikai vagy vallási alávetettségének sajátosságaira (CIJ: NyugatSzahara tárgyában adott tanácsadó vélemény, 1975. október 16., Rec., 1975, 63. o.).
A hatalomgyakorlás végső soron valamiféle közigazgatást jelent. A puszta gazdasági célú hasznosítás, adott
esetben legeltető pásztorkodás nem jelent hatalomgyakorlást, az ilyen tevékenység nem pótolhatja a szuverén
államkénti birtoklás követelményét, mondta ki a Nemzetközi Bíróság a Kasikili-Sedudu ügyben, Botswanának
ítélve a Namíbia által vitatott területet (CIJ: A Kasikili/Sedudu sziget ügye [Botswana c. Namíbia], 1999.
december 13., Rec., 1999/II., 98-99. §).
Indonézia és Malajzia vitájában, az ún. Pulau Litigan és Pulau Sipadan ügyben (CIJ: 2002. december 20., Rec.,
2002, 146-149. §) teknőstojások összegyűjtését ugyanakkor elegendő bizonyítéknak találta a Nemzetközi
Bíróság ahhoz, hogy megállapítsa, hogy államgépezete révén az állam végre tudta hajtani (adott esetben
természet- és állatvédelmi) jogszabályait.
97
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
V/3. TÉRKÉP A Pulau-szigetek környezete
A ténylegesség vizsgálata során a Nemzetközi Bíróság i. a törvényhozó és a végrehajtó hatalom működését, ii. a
büntetőjog és a polgári jog végrehajtását, iii. a bevándorlás szabályozását, iv. a halászat szabályozását, v. a
kőolaj kitermelési konceszsziók megadását, vi. a közmunkák megszervezését, vii. a parti őrség tevékenységét
vette figyelembe, amikor Nicaragua és Honduras jogvitájában a Cay-szigetek felett a hondurasi szuverenitás
fennállását bizonyítottnak találta. Jóllehet a fenti i. és v. pont tekintetében a hondurasi bizonyítékok nem voltak
elegendőek, de a ii.,iii. iv, vi.és vii. meggyőző bizonyítékot szolgáltatott a Nemzetközi Bíróság szerint (CIJ:
Nicaragua és Honduras karib-tengeri területi és tengeri jogvitájának az ügye [Nicaragua c. Honduras], 2007.
október 8., Rec, 2007, 177-208. §, 714-722. o.).
Ezekben az esetben kisebb területek hovatartozásáról folyt ugyan a vita, de a terület feletti birtoklás
stabilitásának kritériumai igen közel állnak az államiság ténye szempontjából vizsgálandó hatalomgyakorláshoz.
378. A hatalomgyakorlás önállóságának követelménye nem teljesül, ha idegen hatalom bábfigurái, idegen
hatalom fegyvereinek árnyékában hoznak létre új államot. A már említett Stimson-doktrína eredetileg a kínai
polgárháborúba beavatkozó Japán által a detronizált kínai császár szerepvállalásával létrehozott Mandzsukuobábállam elismerésének megtagadásával kapcsolódott össze.
Nagyjából ugyanezen megfontolások alapján utasítja el a nemzetközi közösség a megszálló török haderő
árnyékában kikiáltott ún. Észak-ciprusi Török Köztársaságot.
Ugyanezért zárkózott el attól, hogy az 1990-es évek délszláv tragédiájában a horvátországi szerbek által önálló
államként kikiáltott krajinákat vagy a boszniai szerb köztársaságot elismerje, hiszen ezek nemcsak politikai, de
egyértelmű katonai-fegyverzeti támogatásban részesültek a milosevicsi Jugoszlávia részéről.
V/4. TÉRKÉP Mandzsukuobábállam az 1930-as években
98
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
V/5. TÉRKÉP Az ún. Észak-ciprusi Török Köztársaság
V/6. TÉRKÉP A horvátországi ún. krajinák és a boszniai szerb szakadár állam
379. A bantusztánok megítélése mindehhez újabb adalékokat adott. A XX. század második felében a Dél-afrikai
Köztársaságban ún. apartheidrendszer volt hatalmon, azaz csak a lakosság kisebbségét képviselő, zömében
angol-holland eredetű fehér telepeseknek és városlakóknak voltak polgári jogai, a fekete tömegektől azt faji
alapon megtagadták. Bár a dél-afrikai fehér elit meg tudta őrizni pozícióit, a nemzetközi fórumokon a kritikák
egyre erősödtek, és a fekete lakosság fegyveres polgárjogi mozgalma és akciói is a rasszista, szegregációs
rendszer tarthatatlanságát vetítették előre. Előremenekülve a dél-afrikai kormányzat azzal próbálkozott, hogy a
törzsi háttérre figyelemmel saját területébe kis államenklávékat rajzolt, mint például Bophutatswana, Ciskei,
Transkei stb.
Együttműködő törzsfőnököket is talált ehhez, a Johannesburgban, Fokvárosban élő feketéket pedig (a fekete
lakosság kisebbsége élt ugyanis ténylegesen a bantusztánokban) külföldi állampolgároknak tekintette, akiknek
teljes körű polgári jogaik vannak otthon, a bantusztánokban, de tényleges munkahelyükön csak
99
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
vendégmunkások. Az ENSZ Közgyűlése elutasította ezt a manipulációt, de nem pusztán a hatalomgyakorlás
ténylegességét vitatta, hanem az önrendelkezési joggal is összekapcsolta a hatalomgyakorlást, tagadva az
államiságot, ha az a lakosság akarata ellenére, mintegy rájuk oktrojálva jön létre. A kilencvenes években
megtörtént a történelmi kiegyezés a fekete és a fehér lakosság között, az apartheidrendszert egy, az Afrikában
megszokottakhoz képest meglepően jól működő képviseleti demokrácia váltotta fel a fekete többség és a
gazdaságilag jó pozícióban levő fehér kisebbség együttműködésével.
V/7. TÉRKÉP Dél-Afrika tervezett bantusztánjai az apartheidkorszakban
380. Ugyanakkor a lakosság önrendelkezési igényéből nem minden esetben következik az önálló
államalapításhoz való jog. Bár minden népet, nemzetet megillet az önrendelkezési jog, ennek tartalma és
terjedelme vitatott. Csak a gyarmati népek esetében ismerte el egyértelműen a nemzetközi jog az önálló
államalapítás jogát – lásd az 1514. (XV!) számú közgyűlési határozatot a gyarmati népeknek nyújtandó
függetlenségről és önrendelkezési jogról, a 2625. (XXV!) sz. határozatot az államok közötti békés kapcsolatok
és baráti együttműködés elveiről (lásd n° 490-494.). Ettől független kérdés, hogy Kelet-Közép-Európa
térképének az első világháború utáni vagy éppen a XX. század végi átrajzolódásakor az igények alapjaként,
illetve a létrejött tényleges helyzet expost facto legitimációjaként az önrendelkezési jogra hivatkoztak és
hivatkoznak ma is. (A Nemzetközi Bíróságnak az egyoldalú koszovói függetlenségi nyilatkozatnak a
nemzetközi joggal történő összeegyeztethetősége tárgyában adott tanácsadó véleményét lásd n° 494., 1162.)
1.2. 2. A főhatalom és alávetettség a nemzetközi jognak: a
keretek közötti mozgásszabadság
1.2.1. Az állami főhatalom lényege
381. Az állami szuverenitás jellemzésére gyakran hivatkoznak az Állandó Választottbíróság keretei között az
egy személyben eljáró választottbíró, Max Huber 1928. évi ítéletére. Az Egyesült Államok és Hollandia
jogvitájának lényege annak megállapíthatósága volt, hogy a Palmas-szigetek részét képezték-e a Fülöpszigeteknek, amely korábban ugyan spanyol uralom alatt állt, de Madrid az elvesztett 1898. évi amerikaispanyol háború után 20 millió dollárért eladott Washingtonnak.
A korszak híres svájci jogászának sokat idézett mondata szerint: „A szuverenitás az államok közötti
kapcsolatokban a függetlenséget jelenti. A földgolyó egy részéhez kapcsolódó függetlenség abban áll, hogy [az
államnak] jogában áll ott más államok kizárásával állami funkciókat gyakorolni. Az utóbbi évszázadokban a
nemzetközi szervezetrendszer fejlődése és annak következményeként a nemzetközi jog fejlődése rögzítette az
állam saját területére vonatkozó kizárólagos kompetenciájának elvét oly módon, hogy az legyen a
kiindulópontja a nemzetközi kapcsolatok kérdései java része rendezésének” (CPA: A Palmas-szigetek ügye,
1928. április 4., RSA, vol. II., 281. o.).
382. Az állami főhatalom három területen nyilvánul meg: beszélhetünk területi, személyi és közfunkciós
főhatalomról.
1.2.2. A területi főhatalom
100
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
383. A területi főhatalom – a Palmas-szigetek ügyében hozott választottbírósági ítélet által is tükrözötten –
alapvetően a teljesség és a kizárólagosság koordinátái között működik, azaz az állam saját területének egészén
és egyedül gyakorolja a főhatalmat. Ez az elméleti kiindulópont, amely a nemzetközi életben számos árnyalattal
és a történelmi körülményekre figyelemmel érvényesül. A főszabály értelemszerűen az, hogy az állam területe
egészén gyakorolja a főhatalmat és él a közigazgatás jogosítványaival, ugyanakkor – rendszerint fegyveres
konfliktusok hagyatékaként vagy az erő pozíciójából diktált megállapodások révén – előfordulhat, hogy nincs
módja arra, hogy területének egészére kiterjessze hatalmát. Ennek a lehetőségnek bizonyos tipikus formáit a
más állam területén gyakorolt területigazgatási hatáskörök címszó alatt fogjuk tárgyalni (lásd n° 430-446.), de itt
is emlékeztetünk arra, hogy Szerbia már 1999-2008 között sem gyakorolhatta szuverén jogait az akkor még
jogilag területe integráns részét képező Koszovó felett, köszönhetően az ottani albánság kiűzésére irányuló
politikájának és a NATO – sokban vitatott, de a népirtás, illetve az ún. etnikai tisztogatás bűncselekményét
biztosan megakadályozó – 1999. évi katonai fellépésének. Azerbajdzsán területének jelentékeny részét
Örményország tartja megszállás alatt, hogy saját álláspontja szerint biztosítsa az örmény lakosságú HegyiKarabah terület megélhetését, amelynek alkotmányos autonómiáját a Szovjetunió szétesése után Azerbajdzsán
nem volt hajlandó biztosítani. A Szovjetunió összeomlása óta sok korábbi nagyberuházás nem a szovjet
állammal nemzetközi jogilag azonos (lásd n° 505.) Oroszország területén található: a bajkonuri űrkutatási
komplexum például Kazahsztán területén van és Oroszország bérli. Guantánamo bázisát Kubától egy dollárért
(!) az Amerikai Egyesült Államok bérli, s az ottani katonai támaszponton építette fel azt a börtönkomplexumot,
amelyben az Afganisztán elleni háború során foglyul ejtettek közül a terrorista tevékenységgel gyanúsíthatókat
őrizte olyan eljárási és fizikai körülmények között, amelyeket a nemzetközi közösség és főleg az emberi jogokat
védő szervezetek határozottan bíráltak. A történelemben nem kevés példát találunk arra, hogy bizonyos
területeik demilitarizálására kényszerítettek államokat, azaz az ilyen állam az adott helyen nem gyakorolhatta
főhatalmának katonai vonatkozásait, nem létesíthetett erődítéseket, nem állomásoztathatott katonai erőket. Ilyen
volt Németországban a Rajna-vidék státusa a versailles-i béke nyomán 1919-től, amit azután Hitler 1936-tól
érvénytelennek tekintett, és 1856 óta demilitarizált terület a Botteni-öbölt lezáró, svéd lakosságú Álandszigetcsoport Finnországban. A Kuvait ellen agressziót elkövető Irakot a Biztonsági Tanács meghatalmazása
alapján az Amerikai Egyesült Államok által vezetett katonai koalíció 1990-1991-ben kisöpörte a megszállt
területről, majd utána a Biztonsági Tanács katonai fegyverzetkorlátozást kényszerített Irakra. Egyértelmű
biztonsági tanácsi felhatalmazás nélkül – de Washington szerint arra visz- szavezethetően – az Amerikai
Egyesült Államok 1991-2003 között légi tilalmi zónát határozott meg Irak déli részén (Kuvait védelmére) és
északi részén (ahol Szaddám Huszein légiereje 1988-ban és 1991-ben a kurd lakosság soraiban tömegmészárlást
rendezett, előbbi esetben mérges gáz alkalmazásával). Az ENSZ érzékelhetően tudomásul vette az iraki katonai
repülőket, helikoptereket kitiltó légi tilalmi zóna létét, amelyet az amerikai és szövetséges légierő biztosított. A
Panama-csatorna övezetében az Amerikai Egyesült Államok a közlekedés biztosítása és az igazgatás végett
területen kívüli zónát tartott fenn 1903-1977 között. Az egymással területi vitában álló államok a súrlódások,
határvillongások elkerülése érdekében arról is megállapodhatnak, hogy bizalomerősítő intézkedésként katonai
erőiket mindkét oldalon egy bizonyos területsávban visszavonják.
101
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
V/8. TÉRKÉP A Palmasszigetek helyzete
384. A terület földrajzi, népességi jellemzői alapján lehet megállapítani, hogy a tényleges igazgatás mennyire
intenzív jelenlétet jelent: sivatagi vagy örökké fagyott területeken nyilvánvalóan nem ugyanolyan a jelenlét,
mint a lakott, gazdaságilag művelt részeken. Nem vonja kétségbe az államhatalom teljességének elvét egy olyan
hatáskörmegosztás sem, amikor egy államban a központi hatalom a terület egy részén az igazgatás kisebbnagyobb spektrumát helyi vagy területi önkormányzatnak engedi át.
385. A kizárólagosság mindenekelőtt azt jelenti, hogy az államterületen az állam hozzájárulása nélkül más állam
nem gyakorolhat hatalmat. Az állam szabadon dönt arról, hogy hozzájárul-e más állam ilyen természetű
megkereséséhez. A történelem során változik annak a megítélése, van-e olyan terület, ahol a hozzájárulás
megadása fogalmilag kizárt. 1914-ben a Ferenc Ferdinánd trónörökös ellen, a szerb és az orosz titkosszolgálat
közreműködésével megvalósított terrorista merénylet után az Osztrák-Magyar Monarchia ultimátumának azt az
elemét, hogy Szerbia fogadja el, a nyomozásban a Monarchia rendőrsége együtt fog eljárni a szerb rendőrséggel,
a korabeli európai közvélemény elfogadhatatlannak, eleve a casus belli kiprovokálásának tekintette. Alig másfél
évtizeddel később azonban az ún. frankhamisítási botrányban Magyarország elfogadta, hogy francia rendőrök
működjenek közre a nyomozásban. A Sándor jugoszláv király ellen 1934-ben Marseille-ben elkövetett usztasa
merénylet felvetődött (de utóbb nem bebizonyosodott) magyar kormányzati szálainak tisztázása során szintén
hasonló együttműködés valósult meg. A nemzetközi terrorizmus és a maffiajellegű bűnözés elleni nemzetközi
harc is azt eredményezi, hogy az állam el tudja fogadni, területén vele együtt egy másik állam végezzen hatósági
cselekményeket. A schengeni együttműködésben részt vevő államok a belső határok megszüntetése miatt
elfogadták azt is, hogy az ún. forró nyomon való üldözés során – a területileg illetékes állam azonnali
értesítésével – a partnerország rendőrhatóságai ne szakítsák meg akcióikat a határon.
Az utóbbi években több szomszédos – és nemcsak schengeni – országgal sikerült olyan megállapodást kötni,
hogy a sok magyar turista által látogatott helyeken, illetve a jelentős tömegeket mozgató rendezvények során a
magyar rendőrök az adott ország rendőrségét segítve közreműködjenek az ellenőrzésben együttes
járőrszolgálattal vagy közös ügyelettel, intézkedési joggal azonban csak a területileg illetékes rendőr bír.
(Ilyen együttműködés volt az elmúlt években – pünkösd idején – a csíksomlyói búcsún vagy az adriai
tengerparton a román, illetve a horvát állammal való megállapodás alapján. A 2008-as közös osztrák-svájci
futballEurópa-bajnokság idején a határ menti magyar vasútállomásokon az osztrák rendőrök közreműködtek a
biztonsági kockázatot hordozó szurkolók kiszűrésében.)
102
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
A nemzetközi terrorizmus elleni közös fellépésre és a légi közlekedés biztonságához fűződő érdekekre
tekintettel Magyarország és az Amerikai Egyesült Államok 2011. április 13-án megállapodást kötött a
légimarsallok alkalmazásáról (2011. évi XXXIX. törvény). A megállapodás a két állam közötti légi járatokat
illetően, a légiközlekedés biztonsága elleni fedélzeti támadásokat kiszűrő, „fedett” biztonsági személyzet
alkalmazását rendezi, hatáskörüket a küldő és a fogadó állam viszonylatában részletesen szabályozza (lásd
n°369., 724., 727., 1387-1388.).
2010 szeptemberében, amikor Franciaországból jelentős számú illegális bevándorlót, illetve koldulással
foglalkozó személyt toloncoltak vissza Romániába, a két állam megállapodása alapján az illegális telepek
bezárásában, az érintettekkel való kommunikációban kiküldött román rendőrök is részt vettek. 2006
decemberében Oroszország beleegyezett abba, hogy Oroszországban angol rendőrök is meghallgatásokat
végezzenek a Londonban állítólag orosz titkosszolgálati közreműködéssel megmérgezett, dezertált orosz
hírszerző tiszt, Litvinyenko haláláért való felelősség tisztázása végett. 2010 januárjában Szlovákia beleegyezett
abba, hogy a szlovák repülőterek biztonsági ellenőrzését ír rendőrök figyelemmel kísérjék azután, hogy
bombakereső kutyák kiképzésére hivatkozva, szlovák rendőrök arról mit sem tudó utasok poggyászába
robbanóanyagot rejtettek, és egy ilyen preparált bőrönd – amelyet a kutyák nem azonosítottak – a dublini
repülőtérre érkezett.
A 2001-ben a – World Trade Center terrorista elpusztítása és az azt végrehajtó al-Kaida mozgalmat befogadó
Afganisztán elleni amerikai katonai támadás után (lásd n° 1211., 1218.) felállított – guantánamói különleges
táborban az Amerikai Egyesült Államok sajtóhírek szerint lehetővé tette, hogy több ország (Kína, Tádzsikisztán,
Jemen, Szaud-Arábia, Jordánia, Kuvait, Algéria és Tunézia) delegációt küldjön és ott a nemzetközi
terrorizmusban való részvétellel gyanúsított foglyokat hallgasson ki (lásd n° 383., 430., 729., 1254., 1259.).
A területi főhatalmat gyakorló állam engedélye nélkül és egyedül végrehajtott rendőri intézkedés komoly
feszültséget szokott kiváltani a két állam között: 2003 februárjában a CIA emberei elrabolták Olaszországban a
terrorizmus támogatásával gyanúsított Abu Omar milánói imámot. Az akcióban résztvevők azon részét, akiket
nem védett diplomáciai mentesség – igaz, távollétükben – 2009-ben az olasz hatóságok szabadságvesztésbüntetésre ítélték. Az amerikai kormány mindazonáltal jelezte, hogy nem fogja kiadni az állampolgárait. 2011.
február 19-én Ukrajnában az izraeli titkosszolgálat elrabolta és hazaszállította az ugyanezzel gyanúsított – ukrán
állampolgárságért folyamodó – palesztin Dirar Abu Sziszit. Ukrajna magyarázatot kért az elkövetett
cselekményért.
Amikor 2011. május 2-án egy amerikai katonai akcióval likvidálták a World Trade Center elpusztításáért (lásd
n° 1019-1020., 1185., 1211.) és számos más terrorista cselekményért (lásd n°726.) felelősnek tartott, az al-Kaida
terrorszervezetet irányító Oszama bin Ladent a pakisztáni fővárostól nem messze levő Abottabad városban levő
titkos otthonában, az események után a Fehér Ház, illetve a pakisztáni államfő és külügyminiszter külön-külön,
de nagyjából egybehangzóan úgy ismertette az eseményeket, hogy a két titkosszolgálat, a CIA és az ISI között
szoros együttműködés volt az információszerzést és az információcserét illetően, hogy beazonosítsák a kérdéses
ingatlant. Ugyanakkor amikor a kommandós akcióra sor került, arról az USA nem tájékoztatta Pakisztánt, és
hozzájárulását sem kérte az akcióhoz. (A fehér házi vezetők egyértelműen az akció sikerének veszélyeztetését
látták abban, ha az előzetes kapcsolatfelvétel megtörténne, mivel attól tartottak, hogy a célkeresztben álló
terrorista vezetőt is riasztaná valamelyik beépített kapcsolata abban a pakisztáni államgépezetben, amelynek
együttműködése, illetve hatékonysága és biztonsága tekintetében időről időre kételyek merülnek fel.) A
pakisztáni kormány – amelynek egyébként egyik katonai akadémiája közvetlen szomszédságában (!) volt a
kérdéses objektum – a következő napon kiadott 162/2011. sz. nyilatkozatában mérföldkőnek nevezte a
nemzetközi terrorizmus elleni harcban a sikeres akciót, ugyanakkor „mély aggodalmának és fenntartásainak
adott hangot”, hogy előzetes tájékoztatása és jóváhagyása nélkül került arra sor. Formálisan azonban nem
tiltakozott. A pakisztáni kormány nyilatkozatában azt hangsúlyozta, hogy a jóváhagyás nélküli akciót nem lehet
szabálynak tekinteni és precedensként sem lehet erre hivatkozni a későbbiekre nézve, mivel az ilyen akció
nehezítheti az együttműködést, és bizonyos esetekben a nemzetközi békét és biztonságot is veszélyeztetheti. A
nemzetközi terrorizmus elleni harc folytatását illetően viszont az USA-val és a többi baráti állammal való
további szoros együttműködésre tett ígéretet mind hírszerzési, mind katonai területen.
386. A területi főhatalom teljességének és kizárólagosságának elvével ütközhet az is, amikor egy állam ún.
területen kívüli jogalkotást végez, azaz amikor olyan kérdéseket szabályoz, amelyek más állam területi
főhatalma alá tartoznak. Az extraterritoriális jogalkotás bizonyos esetekben elkerülhetetlen, és a nemzetközi jog
nem emel ellene kifogást: i. A menedékjogban (asylum) (lásd n° 700-711.) csak úgy tudja az állami tisztviselő
megalapozottan odaítélni a menekültstátust annak, akit vallása, faji hovatartozása, politikai nézetei miatt
üldöznek, ha számára világosan eldönthető, hogy az adott országban ki az üldöző és ki az üldözött, valóban
olyan-e az ország hatalmi berendezkedése vagy annak gyakorlata, ahogyan azt a kérelmező lefesti és így tovább.
103
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
A menekültügyi tisztviselők számára az európai államok jelentős része országokra lebontott bemutató és
minősítő anyagot készített, a schengeni együttműködés ráadásul egységesíti az ilyen információs bázist. ii. A
terrorizmus, a kábítószer-csempészet, a maffiabűnözés elleni harcban az Amerikai Egyesült Államok
közismerten készít bizonyos listákat veszélyesnek tartott szervezetekről, gyanús bankszámlákról stb. iii. A
copyright és iparjogvédelmi szabályok között vannak olyanok (láthatjuk, valahányszor jogvédett software-t,
DVD-t vásárolunk), hogy az ott rögzített szabályok be nem tartásáért a kibocsátó állam fenntartja magának a
jogot szankciók alkalmazására. iv. A tisztességes piaci versenyt szabályozó, a kartellellenes törvényhozásnak
(ideértve ennek az európai jogban kialakult formáját) szintén van határokon átnyúló vetülete. v. A
fogyasztóvédelemben, a szabványok megalkotásában a nagy importpotenciállal rendelkező államok
gyakorlatilag rákényszerítik saját szabályaikat a hozzájuk exportáló államokban honos vállalatokra. vi. Több
államban az emberi jogok védelme iránt elkötelezett csoportok érték el olyan jogszabályok elfogadtatását,
amelyek a beazonosíthatóan rabmunkával, gyermekmunkával készített termékek importját nemkívánatosnak
tekintik. A fenti esetek jelentős része olyan, hogy elméletben csak akkor fejti ki joghatását, amikor a másik
államban előállított termék átlépi a jogalkotó állam határait. Gyakorlati érvényesülését tekintve azonban
ténylegesen az adott államban való jogalkotás megváltoztatását tudja kikényszeríteni. vii. Amennyiben az állam
nem a saját területén gyakorol területigazgatási hatáskört (például katonai megszállás), ott az igazgatott területre
nézve kibocsáthat jogszabályokat. Ez független attól a ténytől, hogy az erőszak alkalmazásának tilalma miatt a
katonai megszállás önmagában az esetek jelentős részében sérti a nemzetközi jogot (lásd n° 481-483.).
387. A területen kívüli jogalkotásokjelentős része azonban komoly nemzetközi vitákat váltott ki, mint például a
Helms-Burton Act (1996), amellyel az Amerikai Egyesült Államok nemcsak azokat az állampolgárait
szankcionálta, akik Kubával kereskedelmi kapcsolatot folytattak, hanem az ugyanilyen kapcsolatot fenntartó
külföldi illetőségű vállalatokat is, amennyiben az USA-ban is tevékenykedtek. A maga korában éles kritika érte
a Battle Act (1951) megoldását, amely nemzetbiztonsági megfontolásokra hivatkozva a Szovjetunióval és a
többi kommunista berendezkedésű állammal szemben az amerikaihoz hasonló embargópolitika folytatására
ösztökélte a többi államot, a katonai, gazdasági és pénzügyi segítség megszakításával szankcionálva az
együttműködés esetleges megtagadását. Az 1970-1980-as években az ún. legnagyobb kedvezmény elvének (lásd
n° 277.) alkalmazását az amerikai törvényhozás – a Trade Act (1974) és az ún. Jackson-Vanick Amendment
(1975) révén – ugyanezen országokkal szemben évente és annak függvényében újította meg, hogy amerikai
megítélés szerint kielégítőnek volt-e mondható az emberi jogok helyzete az adott államban. A közép- és keleteurópai rendszerváltozások nyomán az emberi jogok tényleges betartásának kikényszerítésére irányuló politikát
mégis rendszerint hasznosnak és pozitív célt szolgálónak minősítették az érintett államokban.
388. Az állam nem várhatja el, hogy az az állam, amelynek bizonyos viszonyait, esetleg állampolgárait érinti a
kérdéses területen kívüli jogalkotás, érvényesítse is ezeket a jogszabályokat. Az állam – hacsak nem áll
bizonyos speciális kötelezettség alatt például szövetségi rendszeri tagsága miatt – szabadon dönt a végrehajtás
kérdésében, s ez rendszerint elutasító, ami pedig a teljesség és kizárólagosság elvére figyelemmel nem
kifogásolható.
389. Újabban, mindenekelőtt a kisebbségvédelemben olyan jogszabályok is a közvélemény figyelmének
előterébe kerültek, ahol az állam a másik állam polgárait (illetve azok egy részét) abban az esetben részesíti
bizonyos kedvezményekben, amikor azok az ő területén tartózkodnak. Ez a gyakorlatban az ún. anyaállam által
a másik országban élő kisebbsége számára szóló preferencia. Az Európa Tanács égisze alatt tevékenykedő
Joggal a Demokráciáért Bizottság (rövidebb nevén a Velencei Bizottság)
Rapport sur le traitement préférentiel des minorités nationales par leur Etat-parent–Report on Preferential
Treatment of National Minorities by their Kin-State című, CDL-INF (2001) 19. jelzetű dokumentumában a
területen kívüli jogalkotás problematikáját érintve az alábbi megállapításokat tette: i. Az állam hozhat külföldi
állampolgárokat érintő törvényeket, abban a mértékben, ahogyan azok csak saját határain belül gyakorolnak
hatást. ii. Abban az esetben, ha ezek a törvények kifejezetten külföldieket érintenek olyan területeken, ahol
irányadó szerződés vagy szokásjog híján nem feltételezheti a jogalkotó állam a másik állam hozzájárulását, e
hozzájárulást a jogalkalmazás előtt be kell szerezni. iii. A jogalkotás végrehajtásában való hivatali típusú
közreműködést nem lehet a másik államban működő nem kormányzati szervezetekre, egyesületekre telepíteni.
iv. Az állam vélelmezheti a másik állam hozzájárulását abban az esetben, ha az a maga részéről ugyanilyen
jogalkotásba bocsátkozott. A Velencei Bizottság az ilyen típusú jogszabályok anyagi tartalma tekintetében
fontosnak tartotta a diszkriminációmentesség elvének érvényesítését, valamint azt, hogy a preferenciák a
kisebbségi identitáshoz valóban szorosan kötődő oktatási szférában, kulturális spektrumokban érvényesüljenek
(lásd n° 691.).
390. A fentiekre is figyelemmel, értelemszerűen összeegyeztethető a kizárólagosság elvével az állam konkrét
beleegyezése révén megvalósuló hozzájárulás. Ennél jóval problematikusabb az a helyzet, amikor általánosabb
104
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
tartalmú szerződés meglétéből, kötelező jellegű nemzetközi szervezeti határozatok sorából vagy éppen a
szokásjogból eredeztetik az állítólagos beleegyezést.
391. A főhatalom kizárólagosságával összeegyeztethető a másik állam közfunkciós főhatalmának gyakorlása, az
arra a nemzetközi jog (éspedig konkrét megállapodás, illetve szokásjog és annak kodifikációja) által biztosított
keretek között. Ez alapvetően a másik országban megállapodás alapján állomásozó haderő, illetve a diplomáciai
és konzuli szolgálatok tekintetében gyakorolt igazgatási jogosítványok érvényesítésére ad módot (lásd n° 405408.). Nem sérti a kizárólagosság elvét az sem, ha az állam a másik országban tartózkodó saját állampolgáraira
nézve ír elő bizonyos, rendszerint korlátozó jellegű szabályokat: erre a személyi főhatalom (lásd n° 392-404.)
gyakorlásának keretei között joga van, a kérdés csak az, hogy egyéb nemzetközi jogi, illetve belső jogi,
alkotmányjogi kötelezettségeivel – mindenekelőtt az emberi jogok tekintetében – a kérdéses jogalkotási
produktum összeegyeztethető-e.
1.2.3. A személyi főhatalom
392. Az állami főhatalom másik fő ága a személyi főhatalom, amelyet az állam állampolgárai felett gyakorol. Ez
az állampolgárok számára jogot és jogvédelmet ugyanúgy jelent, mint bizonyos területeken kötelezettségek
meghatározását. A személyi főhatalom igen szűk körben nem állampolgárokat is érinthet, így az országban
menekültstátust kapott és így védelem alá került személyt, valamint az ún. hontalant, akinek állampolgársága
nincs, illetve nem megállapítható, de az állam részben a menekültek, részben a területén élő külföldiek jogi
helyzetére hasonlító elbánásban részesíti. Amíg az állampolgár saját államában (illetve a menekült, a hontalan a
befogadó státust adó államban) él, addig a személyi főhatalom kérdésének nincs jelentősége, azt a területi
főhatalomból folyó jogosítványok konszumálják. Más a helyzet azonban, ha az állampolgár ideiglenesen vagy
tartósan elhagyja saját országa területét és egy másik országban van: ilyenkor merül fel az a kérdés, hogy a
személyi főhatalom elve alapján milyen jogok, illetve kötelezettségek terhelik az állampolgárság szerinti
államot. Ezek egy része analógia, illetve a tárgyban elfogadott menekültjogi és hontalansági egyezmények (lásd
n° 700-712.) rendelkezései értelmében a menekültekre és a hontalanokra is vonatkoztatható.
1.2.4. Az állampolgárság megszerzésének két fő jogcíme
393. Ki az állampolgár? Az állampolgárság megszerzésének jogcímeit illetően a nemzetközi jog – logikusan
eredeztetve a területi főhatalom teljességének és kizárólagosságának elvéből – alapvetően tudomásul veszi az
államok konkrét megoldásait. „A nemzetközi jog jelenlegi helyzetében ezek a kérdések elvben (...) az államok
fenntartott hatáskörébe tartoznak”, kivéve, ha e privilégiumról nemzetközi jogi úton lemondtak (CPJI: A
tunéziai és marokkói állampolgársági dekrétumok tárgyában adott tanácsadó vélemény, 1923. február 7., Série B
n° 4., 24. o.). Ugyanebben az értelemben hangsúlyozta a Nemzetközi Bíróság, hogy a nemzetközi jog elismeri
az állam jogát az állampolgárság megszerzési feltételeinek meghatározásában (CIJ: Nottebohm ügy, 2e phase,
1955. április 6., Rec., 1955, 23. o.).
394. Az államok gyakorlata a két fő megoldás, a leszármazás elve (jus sanguinis), illetve a születés helye
szerinti (jus soli) állampolgárság-szerzés valamelyikén vagy egymással való kombinációin alapul, kiegészülve
mindkét rendszerben a honosítással (naturalisatio). Az állampolgárság tekintetében a szuverenitással való kirívó
visszaélés, mindenekelőtt a faji alapon történő törvényhozás esetében van mód a nemzetközi jog alapján arra,
hogy a másik állam elutasítsa a jus imperii keretei között érvényesített megoldás szembeszegezhetőségét. Így a
hitleri rendszerben a zsidó származású német polgárokat a nürnbergi faji törvények nyomán nem
állampolgároknak, hanem csak birodalmi polgároknak tekintették, a holokauszthoz vezető politika kezdeti,
akkor „csak” a jogfosztásra koncentráló szakaszában: több állam egyértelmű döntést hozott arról, hogy ezt a
maga részéről nem ismeri el. (A nemzetközi közösség csak lassan jött rá arra, hogy az érintettekért ennél jóval
többet kellett volna tennie.)
395. A jus sanguinis nyelvtani jelentésétől (a „vér joga”) a bevett jogi tartalom eltér. Valójában a jus sanguinis
tényleges tartalma azt jelenti, hogy az ezt a megközelítést valló ország saját állampolgárának gyermeke
(függetlenül attól, hogy maga a szülő születéssel vagy honosítással szerezte-e állampolgárságát) magával a
születéssel automatikusan megszerzi az állampolgárságot. Ajus soli elv (a „fold joga”) eredendően azt jelenti,
hogy az illető gyermek attól függetlenül megszerzi az ezt az elvet valló állam állampolgárságát, hogy szülei
milyen állampolgárok. Ajus soli elvet a nagy bevándorló tömegeket befogadó államok (Amerikai Egyesült
Államok, Ausztrália stb.) alkalmazták előszeretettel. Jelenleg Európában például a francia jogi megközelítés
hirdeti magáról a jus soli elv követését: a részletek az elmúlt években többször változtak, szigorodtak, jelenleg
alapvetően az a nem francia állampolgár jogosult tizennyolc éves korában kérésére felvenni a francia
állampolgárságot, aki Franciaországban született, s állandó lakóhelye folyamatosan ott volt. (Korábban a fő
szabály az volt, hogy a francia földön idegen állampolgároktól született és azóta folyamatosan ott élő személy
105
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
szintén francia földön született gyermeke a születés tényével automatikusan megszerzi az állampolgárságot. Ez
láthatóan minimum két évtizedes időtartamot jelent, minden automatizmus ellenére.) Az amerikai jus soli ennél
jóval nagyvonalúbb: az amerikai földön legálisan tartózkodó személyektől született gyermek a születéssel
megszerzi az amerikai állampolgárságot, s az utóbbi évek egyik jogi reformja eredményeként az illegális
bevándorlóktól születettek amerikai állampolgárságát is elismerték. A jus sanguinis következetes
érvényesítőjének tekintett Németország az ezredfordulón szintén lehetővé tette a tartósan ott élő
vendégmunkások Németországban született gyermekeinek a születéssel (azaz jus soli révén) a német
állampolgárság megszerzését. A gyermek tizennyolc éves kora után dönt arról, hogy lemond-e erről, és a szülője
révén a jus sanguinis alapján fennálló állampolgárságát őrzi meg, vagy pedig megtartja a német
állampolgárságot, ekkor azonban az esetleges másik állampolgárságáról le kell mondania.
396. Ajus sanguinis és ajus soli megközelítésekkel számos országban az ottani történelmi múlthoz kötődve az
alkotmányos doktrínák nemritkán olyan tételek kifejtéséhez jutnak el, amelyek a másik ország jogásza számára
helyenként naivnak vagy éppen demagógnak tűnnek. Ezeket a magyarázatokat lehántva, azt láthatjuk a
ténylegesen érvényesített megoldásról, hogy az államok túlnyomó része eleve vegyíti a kettőt, csak éppen
valamelyiket a másik elé helyezi. Így a magyar szabályozás a jus sanguinis elve alapján rögzíti, hogy magyar
állampolgár gyermeke a születéssel magyar állampolgárságot szerez, továbbá a Magyarországon születéssel – a
születés pillanatában, azaz ajus soli automatizmusával – megszerzi a magyar állampolgárságot, amennyiben
születés révén egyéb állampolgárságot nem szerez. Magyarországon a rendszerváltozás óta – a magyar
állampolgárságról szóló 1993. évi LV törvény szerint – a honosítás feltételei a korábbiaknál szigorúbbak: nyolc
év helyben lakás után kérelmezhető, de elég a három év is, ha az illető házastársa magyar állampolgár, sőt egy
év is elegendő, amennyiben az illető magyar nemzetiségű. Ajus soli szerinti államokban is magától értetődő az
állampolgárok túlnyomó többsége számára, akiknek a gyermeke az ország területén születik (hiszen ebben az
esetben a klasszikus jus soli és ajus sanguinis hajszálpontosan ugyanazt az eredményt produkálja), hogy
automatikusan az ő állampolgárságukkal anyakönyvezik a gyermeküket, sőt másodlagosan is fenntartják ajus
sanguinis elvet az államok, amikor külföldön tartózkodó állampolgáruk külföldön született gyermeke számára a
születés ténye garantálja saját állampolgárságukat. A „melyik rendszer a nagyvonalúbb?” kérdésnek sincs túl
sok értelme, mivel a születés után az ott töltött tizennyolcadik életév betöltéséhez kapcsolódó megoldások olyan
időtartamot jelentenek, amelynél a honosítási eljárások jóval rövidebb idő alatt lebonyolódnak. Az állam valódi
nagyvonalúsága a honosítás és a bevándorlás szabályozásában mutatkozik meg, s ebben a kérdésben a jus
sanguinis és jus soli elvét követő államokban egyaránt vannak nagyvonalúbb és szigorúbb megoldások.
Figyelmet érdemel, hogy ajus sanguinis országok (Németország, Ausztria, Svájc, Magyarország)
nagyságrendileg nagyobb mennyiségben fogadták be a kilencvenes évek délszláv konfliktusának menekültjeit,
mint Európa jus soli államai.
397. Ajus sanguinis elv belső logikájára valamelyest emlékeztetnek a kisebbségvédelem bizonyos aspektusai és
különösen az ún. anyaállam (kin-State / Etat-parent) és a szomszéd államban élő, azonos nyelvű kisebbség
közötti kapcsolatrendszerek, az igényelt fellépési lehetőség, a sorsukra való odafigyelés joga (droit de regard).
Ezt a kisebbségvédelemnek szentelt fejezetben tárgyaljuk (lásd n° 671-699.).
398. Az egyén több államhoz is kötődhet állampolgársági kapcsolattal, ez részben ajus sanguinis és a jus soli
belső automatizmusainak is köszönhető. Így jus sanguinis szerinti országban az eltérő állampolgárságú szülők
gyermeke – hacsak az ország joga nem kötelezi a szülőket választásra – automatikusan kettős állampolgár. Sőt
még bonyolultabb kombinációk is létrejöhetnek: ha például mindkét szülő kettős állampolgár, elméletileg
egyszerre négy állampolgársága is lehet a gyermeknek. Jus sanguinis szerinti állampolgárságot hordozó
személyektől jus soli országban születő gyermek minimum kettős állampolgárságú lesz, sőt elméletileg akár öt
állampolgársága is lehet, ha mindkét szülő kettős állampolgár volt. A kombinációk száma – főleg
iskolahipotézisekkel – a végtelenségig szaporítható, de vannak gyakorlatibb esetek is. Kettős állampolgárság
következik be akkor is, ha a külföldi honosíttatja magát a másik országban, s az esetleg nem követeli meg a
lemondást a „hozott” állampolgárságról. Kettős állampolgárrá válik valaki, ha korábban elvett állampolgárságát
visszaadják, vagy kiderül, hogy az latens módon létezett, s aktivizálták, felélesztették. Így például az 1956-os
magyar emigráció számos tagja a rendszerváltozás után magyar útlevelet kért és kapott, mivel
állampolgárságáról korábban nem mondott le, s java részüket nem is fosztották meg attól, befogadó országuk
állampolgáraivá pedig a menekültstátusból történt honosítással lettek.
1.2.5. Kettős vagy többes állampolgárság
399. A kettős vagy többes állampolgárság intézményéhez történelmileg változott az államok hozzáállása. A
XIX-XX. század modern, racionális közigazgatása inkább nemkívánatosnak tekintette a kettős kötődést és főleg
a kettős állampolgárságot. A kettős állampolgárság tagadhatatlanul bonyolítja az egyén és az állam kapcsolatát,
de itt önmagában nem annyira jogtechnikai, hanem eminens politikai megfontolások húzódtak: a porosz példák
106
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
alapján megszervezett általános hadkötelezettség nyomán az európai államok, ideértve az egymással szemben
álló államokat is, egyszerre tarthattak igényt az állampolgárok katonai szolgálatára. A totalitárius rendszerekben
az állampolgár teljes körű ellenőrizhetőségének igényét sértette a másik államhoz való kötődés legitimitásának
elismerése. A költségvetés is igényelte az állampolgár adófizetői kötelezettségeinek teljesítését, s e téren egy
másik állam ezzel konkuráló igénye a fiscus bevételei csökkenésének lehetőségét vetette fel. A nemzetközi
jogalkotás a XX. században így kétés sokoldalú formájában arra koncentrált, hogy i. biztosítsa azt, hogy
mindenkinek legyen valamilyen állampolgársága, és ii. lehetőleg mindenkinek csak egy legyen, s evégett
ösztönzőket és automatizmusokat alakított ki. Az állampolgársági kérdések tekintetében a nemzetközi jogi
kodifikáció, illetve a szokásjogi háttér nélküli szerződési jogalkotás sikeressége valójában azonban igen relatív
volt: a Nemzetek Szövetségének 1930-as állampolgársági kodifikációs egyezménye nem lépett hatályba, az
általános felfogás szerint azért, mert nem fogadták el a benne rejlő automatizmust, hogy ti. amennyiben egy
állam egy idegen állampolgárnak kérelmére állampolgárságot ad, azaz honosítja, úgy ez az aktus automatikusan
szüntesse meg a korábban fennálló állampolgársági kapcsolatot. Igaz ugyan, hogy az ún. népi demokráciákban
hosszú évtizedeket is megéltek a kettős állampolgárság kizárásáról kötött kétoldalú egyezmények, de ezek
hálózata a szovjet befolyási övezeten belül egyre terhesebbé vált, és a berlini fal leomlásával az érintett államok
rendszerint megállapodtak megszüntetésükről.
400. Ma viszont úgy tűnik, változófélben van a nemzetközi jog optikája: megállíthatatlanul növekszik egyrészt a
kettős állampolgárok száma, másrészt pedig a „de hol katonáskodjon?" dilemmája jelentőségét vesztette
Európában a katonai szembenállás megszűnésével, az európai egységesüléssel, a kötelező katonai szolgálat
alternatíváival, illetve a professzionális haderő ismét előtérbe került igényével. Az adóztatási vonatkozások
kapcsán pedig nyilvánvalóvá vált, hogy itt messze nincsenek megoldhatatlan problémák, az állandó tartózkodási
hely (domicilium) preferenciája az államok számára alapvetően elfogadható. Az Európa Tanácsnak a kettős
állampolgárságról kötött szerződéseiben is tetten érhető ez a paradigmaváltás. Kezdetben a kettős
állampolgárság előfordulásának csökkentésére tevődött a hangsúly (Egyezmény a többes állampolgárság
eseteinek csökkentéséről és a többes állampolgárság eseteiben a teljesítendő katonai kötelezettségekről
[Strasbourg, 1963, n° 43.], valamint ennek jegyzőkönyvei és kiegészítő jegyzőkönyvei [Strasbourg, 1977, n°
95., 96., 1993, n° 149.]), azonban az ezek tapasztalatai alapján megkötött Európai állampolgársági egyezmény
(Strasbourg, 1997, n° 166.) megközelítése más: a cél nem a csökkentés, hanem a szabályozás, a jogegységesítés.
Ez utóbbiban is jelentős teret szentelnek ugyan a katonai szolgálattal összefüggő kérdéseknek, de megjelenik az
államutódlás problémaköre is, nyilván nem függetlenül azoktól az állampolgárságot is érintő problémáktól,
amelyek az egykori Jugoszlávia és a Szovjetunió területén megalakult államokban tömegesen jelentkeztek. Az
Európai állampolgársági egyezmény filozófiája a kettős állampolgárság megengedhetőségére, természetesnek
tekinthető voltára, valamint megszerzése, odaítélése és érvényesítése tekintetében a hátrányos megkülönböztetés
tilalmára alapozza jogintézményeit.
(A magyar állampolgárságról szóló 1993. évi LV. törvény módosításáról szóló 2010. évi XLIV törvény
érvényesülése során értelemszerűen jelentős számban gyarapítja a kettős, illetve többes állampolgársággal
rendelkezők számát, minthogy az állampolgárság megszerzése érdekében benyújtott kérelem esetében a
Magyarországon való lakástól mint előfeltételtől eltekint, amennyiben a kérelmező tud magyarul és ő vagy
felmenője magyar állampolgársággal rendelkezett [lásd még n° 401.]).
Nemzetközi szerződések és soft law dokumentumok is érintik a honosításnak ezt a fajtáját. Az Európa Tanács
égisze alatt 2006-ban fogadták el – visszaható hatály nélkül – az államutódlással előálló hontalanság (lásd n°
712.) elkerüléséről szóló egyezményt, a honosítás megkönnyítésének fontosságát hangsúlyozva az
államutódlásos helyzetekben (lásd n° 502-520.). Az EBESZ kisebbségvédelmi főbiztosa (lásd n° 693.) 2008-ban
kibocsátott ún. bolzanói ajánlásának 11. pontjában arra hívta fel a figyelmet, hogy ha a nyelvi, történelmi stb.
közösség miatt világos tendenciaként érzékelhető a határokon túli nemzetrészek tagjai számára az
állampolgárság megszerzésének megkönnyítése, az állampolgárság odaítélése során figyelmet kell fordítani a
jószomszédi kapcsolatok és a területi szuverenitás elveinek fontosságára, és tartózkodni kell attól, hogy
tömegesen („en masse") ítéljék oda az állampolgárságot, még abban az esetben is, ha a másik állam joga
elismeri a kettős állampolgárságot. Másrészről azonban ha az állam joga elismeri a kettős állampolgárság
intézményét, nem alkalmazhat diszkriminációt azokkal szemben, akiknek ily módon egynél több
állampolgárságuk van.
Az államok egy része a szuverenitások ütközéséből fakadó konfliktusok kialakulását megelőzendő, kétoldalú
megállapodásokat kötött az érintett államokkal. Erre példa az a kétoldalú megállapodáshálózat, amelyet
Olaszország kötött a közép- és dél-amerikai államokkal arról, hogy az ott élő olasz emigráció tagjai számára
biztosítja az olasz állampolgárságot.
107
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
401. A kettős állampolgárság bizonyos előnyökkel is jár, így például azzal, hogy harmadik államban elvben az
illető személy javára akármelyik állama gyakorolhatja a diplomáciai védelmet és a konzuli védelmet (lásd n°
1037-1040.), feltéve hogy mindkét állampolgársága tényleges (lásd n° 403.), és általában véve teljesülnek a
diplomáciai, konzuli védelem eljárásjogi és anyagi vetületei (diplomáciai kapcsolat, előbbi esetben a belső
jogorvoslati fórumok kimerítése stb.). A kettős állampolgárság esetében szokásjogi értékű szabály azonban,
hogy egymással szemben a két állampolgárság szerinti kapcsolat nem játszható ki, azaz a területi főhatalom
alapján hatalmat gyakorló állam jogszerűen elutasíthatja az állampolgárság szerinti másik állam fellépését abban
az esetben is, ha a diplomáciai és konzuli védelem szokásos feltételei egyébként fennállnak (CPA: Canevaro
ügy [Olaszország c. Peru], 1912. május 3., RGDIP, 1913, 328. o.). Ezt a korlátozást tartalmazta a – hatályba
nem lépett – 1930. évi hágai állampolgársági egyezmény 4. cikke és utalt rá a Nemzetközi Bíróság is (CIJ: Az
Egyesült Nemzetek szolgálatában elszenvedett károk tárgyában adott tanácsadó vélemény, 1949. április 11.,
Rec., 1949, 186. o.). Az ún. teheráni túszügy (lásd n° 991-992.) lezárásával összefüggő vagyonjogi kérdéseket
rendező iráni-amerikai döntőbíróság azonban elismerte az ilyen fellépést akkor, ha valamelyik „állampolgársága
domináns jellegű” (A/18. sorszámú ügy, 1984. április 6. CTR, 1985, 251-337. o.). Az érintett két állam
ugyanakkor köthet olyan megállapodást, amelyben ennek dacára biztosítják a másik állam számára a fellépés
lehetőségét. Ez azonban a területi főhatalom teljessége és kizárólagossága miatt ritka, mint a fehér holló.
402. Az Európai Uniót meghirdető maastrichti egyezmény által bevezetett ún. uniós állampolgárság egyik
hozadéka, hogy bármely uniós tagállam gyakorolhat harmadik (nem uniós) államban diplomáciai védelmet
abban az esetben, ha az igazi állampolgárság szerinti államnak nincs diplomáciai képviselete ebben az
országban. Mivel az unió jogalkotására és szerződéskötésére is érvényesül a pacta tertiis nec nocent, nec prosunt
elv, ennek a szabálynak az érvényesítésére valójában abban az esetben van mód, ha a területi főhatalmat
gyakorló állam ebbe belegyezik. Egyelőre nincs sok gyakorlati példa sem az ilyen jellegű diplomáciai-konzuli
védelem gyakorlásának igénylésére, sem arra, hogy nem uniós állam elzárkózott volna ennek elfogadása elől
arra hivatkozással, hogy a nemzetközi jog felfogása szerint a személyi főhatalom gyakorlása az állam és az
állampolgár közötti konkrét állampolgársági kapcsolaton alapul. A nemzetközi gyakorlat – a menekültjoggal
összefüggő különböző egyezmények alapján – rendszerint elfogadja a harmadik országban bajba került
menekült érdekében a számára menekültstátust nyújtó állam fellépését. Ez tulajdonképpen összefügg a
menekültstátus lényegével, hiszen az azon alapul, hogy éppen az állampolgárság szerinti állam üldözi az egyént,
hagyja külföldön védelem nélkül, illetve az illető a korábbi üldöztetés miatt nem veszi igénybe az
állampolgárság szerinti ország „védelmét” (lásd n° 700-711.).
403. A Nemzetközi Bíróság idevágó joggyakorlatában mérföldkőnek tekinthető két ítélet: az ún. Nottebohm
ügyben (amelynek alapproblémája abban állt, hogy a második világháború számára hátrányos
következményeitől tartva a Guatemalában tevékenykedő Nottebohm az uralkodó nagyherceg egyedi, kivételes
döntésével szerezte meg Liechtenstein állampolgárságát, Guatemala azonban őt továbbra is németnek tekintette,
internálta, vagyonát zárolta és elutasította a semleges Liechtenstein fellépését polgára érdekében) hozott ítélet
szerint igaz ugyan, hogy az állam maga dönt állampolgársága általános szabályairól s adott esetben a kivételes
eljárásokról, a másik állam azonban jogszerűen utasíthatja el a diplomáciai védelem gyakorlását az előbbi állam
részéről akkor, ha közte és állítólagos állampolgára között nincs tényleges kapcsolat. A Nemzetközi Bíróság
szerint: „Az állampolgárság olyan jogi kapcsolat, amelynek alapja a kötődés társadalmi ténye, a jogok és
kötelezettségek reciprocitásához kapcsolódó létezési, érdekbeli, érzésbeli tényleges szolidaritás. Annak a
ténynek a jogi kifejezése – mondhatnók –, hogy az egyén, akit megillet. szorosabban kapcsolódik annak az
államnak a lakosságához, amely állampolgárságában részesítette, mint bármely más államéhoz. Egy állam
azonban csak akkor követelheti meg, hogy az általa ily módon felállított szabályokat egy másik állam el is
ismerje, ha ő maga megfelelt az általános célnak, hogy az állampolgárság jogi kapcsolatát az egyénnek az
államhoz irányuló tényleges kötődésével ötvözze” (CIJ: Nottebohm ügy, 2ephase, 1955. április 6., Rec., 1955,
23. o.).
404. Ami magánszemélyek esetében az állampolgárság, az a jogi személyek esetében a honosság intézménye. A
Barcelona Traction ügyben a Spanyolországban elektromos távvezetékeket építő, eredetileg Kanadában
bejegyzett alapítású, de időközben belga részvényesi többségűvé vált társaság érdekében gyakorolható
diplomáciai védelemről volt szó: a Franco-rendszer törvényhozási és közigazgatási aktusai nyomán csődbe
ment, és így olcsón államosítható cég érdekében Kanada kezdetben fellépett ugyan, de miután abbahagyta,
Belgium lépett fel – a részvényesek állampolgárságára alapítva jogcímét – Spanyolországgal szemben. A
Nemzetközi Bíróság azonban éles különbséget vont a természetes és a jogi személyek javára gyakorolt
diplomáciai védelem jogcímei között: „.a nemzetközi jog, ha csak korlátozott mértékben is, itt az egyének
állampolgárságát rögzítő szabályok analógiájára épít. A hagyományos szabály a diplomáciai védelem
gyakorlásának jogát azon államnak biztosítja, amelynek joga szerint a társaság megalakult vagy ahol a
székhelye van. (.) A jogi személyek diplomáciai védelmének sajátos területén (.) nem fogadtak el olyan abszolút
érvényű szabályt, amely a tényleges kapcsolatot általános jelleggel követelné meg” (CIJ: Barcelona Traction
108
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
ügy, 1970. február 5., Rec., 1970, 43. o.). A Nemzetközi Bíróság a Nottebohm ügyben kifejtett ténylegességi
tézis alkalmazását kifejezetten elutasította (uo.), s hangsúlyozta, hogy Belgium akkor gyakorolhatott volna
diplomáciai védelmet, ha csak a belga részvényeseket érte volna jogsérelem, s nem magát a társaságot mint jogi
személyt.
A természetes személyként, illetve jogi személyként ért sérelmek elválasztása és azok vonatkozásában a
diplomáciai védelem gyakorlása ennél még bonyolultabb is lehet. A Nemzetközi Bíróság Ahmadou Sadio Diallo
ügyében azzal a helyzettel szembesült, hogy a guineai állampolgárságú, de a Kongói Demokratikus
Köztársaságban élő és ottani vállalkozásokat (az Africontainers-Zaire és Africom-Zaire nevű cégeket)
tulajdonló, illetve igazgató Diallo kongói letartóztatásai, illetve a börtönbeli bánásmód, a társaságok
igazgatásában való részvétel akadályozása és a – kongói jog alá tartózó – társaságokat a fentiekkel
összefüggésben ért súlyos gazdasági veszteségek miatt kívánt Guinea az állampolgársági kapocs alapján
diplomáciai védelmet gyakorolni (lásd n° 1040.).
„A Bíróság, miután megvizsgálta az államok gyakorlatát és a nemzetközi bíróságoknak és törvényszékeknek a
társtulajdonosokra és részvényesekre vonatkozó joggyakorlatát, az az álláspontja, hogy ezekből – legalábbis
most még – nem vezethető le, hogy létezne a nemzetközi szokásjogban olyan kivétel [a Barcelona Traction
ügyben kimondottak alól – K. P], ami lehetővé tenné a helyettesítő jogvédelmet („protection par substitution")
(CIJ: Ahmadou Sadio Diallo ügye [Guineai Köztársaság c. Kongói Demokratikus Köztársaság], ex. prél., 2007.
május 24. Rec., 2007, 89. §).
A Nemzetközi Bíróság így tehát a Barcelona Traction ügyben hozott ítéletben kimondottak vonalán haladt
tovább, és Guinea diplomáciai védelmi fellépését csak Diallo mint magánszemély és mint egyszerű kftrésztulajdonos mivoltában esett sérelmekre vonatkozóan fogadta el. Az ügy érdemében hozott ítéletében arra a
következtetésre jutott, hogy a büntetőeljárási, emberi jogi vonatkozású kérdésekben Kongó megsértette Diallo
jogait, illetve saját nemzetközi jogi kötelezettségeit, azonban a kft-résztulajdonosi panaszok vonatkozásában a
guineai keresetet nem találta megalapozottnak (CIJ: Ahmadou Sadio Diallo ügye [Guineai Köztársaság c.
Kongói Demokratikus Köztársaság], 2010. november 30., Rec., 2010, 165. §).
1.2.6. A közfunkciós főhatalom
405. Az állami főhatalom harmadik pillére a közigazgatásnak külföldre telepített ágaihoz kötődik. Ez alapvetően
a diplomáciai és konzuli személyzet otthonról történő igazgatásában, valamint a külföldön állomásozó haderő
feletti rendelkezésben valósul meg. A diplomáciai és konzuli tevékenységet roppant részletesen szabályozza a
nemzetközi szokásjog, valamint kodifikációjuk, az 1961. évi bécsi egyezmény a diplomáciai kapcsolatok jogáról
és az 1963. évi bécsi egyezmény a konzuli kapcsolatok jogáról (lásd n° 784.). Röviden összefoglalva ez azt
jelenti, hogy a diplomáciai és konzuli személyzet tevékenysége során köteles tiszteletben tartani az ún. fogadó
állam (azaz a területi főhatalmat gyakorló állam) jogszabályait, ugyanakkor funkcionális megalapozottságú
kiváltságokkal és mentességekkel rendelkezik. Bonyolultabb helyzetek adódhatnak az idegenben állomásozó
haderőt illetően. Itt irányadó az Állandó Választottbíróság egyik döntése: „A megszálló hadtest fő szabályként
kizárólagos joghatóságot gyakorol a megszálló hadtesthez tartozó minden személy felett; az állam bíróságai
jogosultak elbírálni azokat a bűntetteket és vétségeket, amelyeket a csapatok ellen idegen állam területén
követnek el” (CPA: A casablancai katonaszökevények ügye, 1909. május 22., RSA, vol. XI., 126. o.).
406. Az államok rendszerint szükségesnek tartják az állomásoztatott haderőt illetően a joghatósági kérdéseket a
területi főhatalmat gyakorló állammal szerződésben rendezni. Magyarország szovjet megszállása idején az itt
állomásozó szovjet csapatok státusát egy 1957. évi szerződés pontosította: az állomásoztatás során okozott
polgári jogi károkért való állami felelősséget, illetve az eljáró bíróságok meghatározását rögzítette; általában a
magyar bíróság volt jogosult eljárni, kivéve ha az elkövető és az áldozat egyaránt szovjet katona, illetve
hozzátartozó volt vagy ha szolgálati bűncselekmény történt. Az 1995. november 21-ei daytoni és 1995.
december 14-ei párizsi megállapodások nyomán a bosznia-hercegovinai békefenntartást biztosító NATOcsapatok (IFOR-erők) magyarországi összekötő, illetve itt pihenő egységeinek jogi státusát az 1995. június 19ei, a NATO és a Békepartnerség más részt vevő államai közötti, fegyveres erői jogállásáról szóló brüsszeli
megállapodással rendezik, amely az 1951. évi londoni egyezmény (SOFA-egyezmény) alkalmazását teszi
lehetővé (kihirdetéséről lásd az 1995. november 28-án elfogadott 1995. évi CII. törvényt). Ezután hozta meg az
Országgyűlés 112/1995. (XII. 2.) OGY határozatát „a délszláv válság békés rendezésének végrehajtását
biztosító erők (IFOR) Magyarországon történő átvonulásáról és átmeneti állomásozásáról”. 1995. december 6án Brüsszelben megállapodás született Magyarország és a NATO között az IFOR átvonulásáról és átmeneti
állomásozásáról, majd egy ún. Egyetértési nyilatkozat is pontosít bizonyos kérdéseket (Magyar Közlöny,
1996/18.). Magyarország 1999-ben megvalósult NATO-csatlakozása után is a SOFA-egyezmény az irányadó. E
dokumentumok egymáshoz kapcsolódása azt eredményezi, hogy a katonai objektumokon kívüli magatartás
109
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
feletti rendészeti funkciókat a csapatparancsnokság és a magyar rendészeti szervek közösen és együtt
gyakorolják. A küldő állam katonái felett ezen állam katonai hatóságainak teljes joghatóságuk van, ugyanakkor
a fogadó állam is gyakorolhatja büntetőjogi jogosítványait az idegen katonák, polgári alkalmazottak felett, ha
cselekményük a fogadó ország törvényei szerint bűncselekménynek minősül. Párhuzamos joghatóság esetén
kevés kivétellel a fogadó állam hatóságai élveznek elsőbbséget a bűncselekmények elbírálása során. A szerződő
felek lemondanak minden kártérítési igényükről a katonai javakban okozott kár miatt, ha a kár okozója a másik
szerződő fél fegyveres erejének tagja vagy polgári alkalmazottja s a károkozás az Észak-atlanti Szerződés
teljesítésével kapcsolatos szolgálatteljesítés során történt. Az áthaladás és az átmeneti tartózkodás logisztikai
támogatásának biztosításáról kötött egyetértési nyilatkozat szerint az IFOR-erők átmeneti használatába adott
területek, infrastruktúra és ingatlanvagyon feletti magyar joghatóság érintetlen marad, a megállapodás alapján
átvonuló kontingens köteles betartani a környezetvédelmi, illetve a veszélyes anyagok és robbanószerek
szállítására és tárolására vonatkozó magyar jogszabályokat és általában is a magyar törvényeket. Magyarország
mint fogadó ország a rendelkezésre bocsátott szolgáltatásokat, felszereléseket és létesítményeket a
legalacsonyabb áron nyújtja és a fegyverviselés tekintetében együttműködik a NATO illetékes
parancsnokságával. A magyarországi IFOR-erők parancsnoka és az ORFK között 1996. február 9-én
megállapodás született egyes közlekedésrendészeti kérdésekben való együttműködésről, ami a közlekedési
károkozás felelősségbiztosítási szabályainak alkalmazását könnyíti meg. Ebben a tárgykörben a legfrissebb és
részletes anyagi-eljárási szabályokat hordozó, ugyanakkor a fentiekben kifejtettek logikáját követő jogszabály a
Magyar Köztársaság területén szolgálati céllal tartózkodó külföldi fegyveres erők, valamint a Magyar
Köztársaság területén felállított nemzetközi katonai parancsnokságok és állományuk nyilvántartásáról valamint
jogállásukhoz kapcsolódó egyes rendelkezésekről szóló 2011. évi XXXIV törvény.
407. A területi főhatalom és a személyi főhatalomból származó igények kollíziója esetében az elsőbbség a
területi főhatalmat illeti meg, s ugyanez a helyzet – eltérő nemzetközi szerződéses rendelkezés híján – akkor is,
ha a területi főhatalom a közfunkciós főhatalommal ütközik. Ha azonban a közfunkciós főhatalom a személyi
főhatalommal ütközik, akkor a közfunkciós főhatalmat illeti meg az elsőbbség.
408. Az utóbbi kollízió gyakorlati példái a haderőkben esetleg foglalkoztatott idegen állampolgárokhoz
kötődnek, mindenekelőtt a francia és a spanyol haderőkben külön testet képező idegenlégióhoz. A zsoldosok
(lásd n° 1259.), illetve idegen önkéntesek, esetleg polgári alkalmazottak státusára is ez vonatkoztatható. A
nemzetközi gyakorlat így az idegenlégióban fegyelmi büntetés alá vetett katonák esetében nem fogadta el, hogy
az állampolgárság szerinti állam diplomáciai védelmet gyakorolva fellépjen érdekükben. Az Állandó
Választottbíróság is elutasította Németország azt kifogásoló panaszát, hogy a francia hatóságok akadályozták a
casablancai német konzult a légióból szökni próbált német katonákat segítő, majd a javukra történő fellépésben.
„A megszálló hadtest fő szabályként kizárólagos joghatóságot gyakorol a megszálló hadtesthez tartozó minden
személy felett; az állam bíróságai jogosultak elbírálni azokat a bűntetteket és vétségeket, amelyeket ezen
csapatok ellen idegen állam területén követnek el” (CPA: A casablancai katonaszökevények ügye, 1909. május
22., RSA, vol. XI., 126. o.). Más a helyzet azonban, ha a dezertőröknek sikerült bejutniuk diplomáciai vagy
konzuli mentességet élvező épületbe, helyiségbe (lásd n° 900-903.).
409. Elméletileg ütközhet egy állam közfunkciós főhatalma egy másik állam közfunkciós főhatalmával is,
alapvetően akkor, ha a katonai egység a másik ország katonai egységébe van beosztva. A szövetségi
szerződésnek, illetve a katonai műveletben való együttműködésről rendelkező megállapodásnak kell rendeznie a
joghatósági kérdéseket: a katonaság belső logikájának megfelelően a magasabb egység parancsnoka rendelkezik
az alsóbb egység felett, ugyanakkor adott esetben a szükséges fegyelmi büntetés kiszabását és végrehajtását
célszerű lehet a beosztott katonai egység parancsnokára bízni.
1.3. 3. Az államhatár
410. Az államot más államoktól vagy állami uralom alatt nem álló térségektől (gyakorlatilag a tengertől) az
államhatár választja el. Az államhatárok mindig is meghatározó jelleggel politikai-erőhatalmi döntések
eredményeként jöttek létre, a megvonásuk idején fennálló erőviszonyokat tükrözték. A határ megvonását
illetően ugyanakkor gyakran szolgált hivatkozási alapul – a valódi okot elkendőző – egyéb tényező: így például
a természetes határ elve, amikor a határvonal egybeesik markáns földrajzi adottsággal; a hegygerinc, hegylánc,
folyó, tengerpart, sziget tekinthető ilyennek. Az asztronómiai határ szélességi kör vagy hosszúsági fok alapján
megvont egyenes vonal. A történelmi határ az igen régen, emberemlékezet óta létező határ, de az első
világháborút követő nagy európai határmódosítások során újonnan létrejött államok terület- nagyobbítási céllal
hivatkoztak évszázadokkal korábbi történelmi elődeik állítólagos határaira ezen a jogcímen. A stratégiai határ a
katonai védhetőséget hangsúlyozza, és bizonyos szempontból a természetes határ sajátos felfogása, adott
esetben logisztikai szempontokat (vasútvonal stb.) figyelembe véve. A modern fegyverzetet, légierőt,
110
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
rakétaalakulatokat, hadviselési lehetőséget figyelembe véve a korábban a védhetőség szempontjait hangsúlyozva
kierőszakolt határok eredeti funkciójukat aligha tudják betölteni, számos esetben ráadásul az érintett államok
közben ugyanazon védelmi, politikai szövetségek tagjaivá váltak. Az etnikai határ az érintett lakosság között a
két néphez tartozás alapján megvont határ. (Bibó István szerint ez az egyedüli igazságos határ. Igaz, ez az
egymásba fonódó településszerkezet, a lakosság etnikai keveredése miatt gyakran nem kivitelezhető, illetve
kivitelezése számos nehézséggel találkozik. Bibó szerint ráadásul az államok eleve hajlamosak ezeket a
nehézségeket eltúlozni.) A gazdaságföldrajzi határ a települések gazdasági érdekeit, településeinek
elláthatóságát, a termőterületek természetes piacait is figyelembe veszi. A fenti „jogcímek” gyakran egymásba
bonyolódva kerültek érvényesítésre, rendszerint inkább a területi igények igazolását szolgálva, hiszen valójában
minden állam tud találni történelmében jelentős határt, a földrajzi határ, földrajzi egybefüggés is alternatívák
sorozatát kínálja, az eredeti védhetőségi, összeköttetési szempontok pedig modern viszonyok között elvesztették
jelentőségüket.
411. Az államhatár jogi értelemben az állam területi felségjoga gyakorolhatóságának földrajzi terjedelmét
határozza meg. Ez valójában mértani értelemben vett, azaz kiterjedés nélküli vonal, amelyet azonban az államok
a saját oldalukon rendszerint keskenyebb-szélesebb nyomsávval, határrendészeti jelzőrendszerekkel, esetleg
műszaki akadályokkal egészítenek ki. Magának a határvonalnak értelemszerűen önmagába kell visszatérnie,
hiszen körbefutja az államterületet. A határvonal ugyanakkor a földfelszíntől lefele és felfele is érvényesül. Az
államterület lefelé elméletileg a Föld középpontjáig tart – ennek gyakorlati jelentősége a Föld mélyében fekvő
természeti kincsek kitermelése során van: a szén- és ércbányák táróinak hajtása a másik ország hozzájárulása
nélkül nem metszheti a határt. Ennél azonban jóval bonyolultabb problémát jelent annak biztosítása, hogy a
kőolajmezők kitermelése során ne történjen „átszivattyúzás”, aminek technikai szempontból rendszerint nincs
akadálya, és nehezen lehet idejében észrevenni. Felfelé pedig a légtért és a világűrt elhatároló (lásd n° 1393.) ún.
Kármán-vonalig (kb. 80-100 km) terjed így az államterület. Végső soron tehát az államterület háromdimenziós,
s maga a határ a Föld mélységére, illetve a légtérre is figyelemmel egy kúppalástot formáz.
V/9. TÉRKÉP Példák az asztonómiai, stratégiai, történelmi, etnikai határokra
412. Az államhatár rögzítése három egymást követő fázisban valósul meg, amelyek közül az első a legfontosabb
a nemzetközi jog szempontjából. A delimitáció a határmegállapító szerződés térképészeti rögzítése, a
demarkáció ennek a terepen történő kimérése, s ehhez kapcsolódik még a felismerhetővé, láthatóvá tétel
(abornement), amely zászló- vagy oszlopelhelyezést, fatörzsek megfestését, vizeken esetleg bóják használatát
jelenti. Kialakultak bizonyos rendszerint követett, ám kogenciával nem rendelkező szabályok. Hajózható
folyóvíz esetében a határ a sodorvonalon (Thalweg) húzódik, nem hajózható folyó esetében a folyó közepén
(lásd n° 1346.). Ha a folyó felett híd vezet át a túlpartra, a határ – az egyszerűség kedvéért – a híd közepe
szokott lenni, függetlenül attól, hogy magán a folyón hol van a határ. A Nemzetközi Bíróság azonban ezzel
ellentétesen döntött egy, a Niger folyó feletti híd ügyében: „.Felek közötti ellentétes megállapodás híján, a
111
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
megoldás a folyamon futó határ függőleges felfelé vetítése. Ez a megoldás egybevág azzal az általános
elmélettel, amely szerint a határ az állami szuverenitások alatti területek közötti vonal, nemcsak a földfelszínen,
hanem a föld mélyében, illetve a felül levő légoszlopban is. Ráadásul a sodorvonali határvonal felfelé
vetítésében álló megoldás elkerüli azokat a nehézségeket, amelyek abból erednének, ha geometriai vetületben
egyszerre két, egymáshoz közeli határvonal lenne. A fentiek alapján tehát a Gayát és Malainville-t összekötő
hidakon a határ a folyóban levő határt követi”(CIJ: A Benin és Niger közötti határvita ügye, 2005. július 12.,
Rec., 2005, 124. §, 53. o.).
413. Fentiekben említettük, hogy a határ megvonásához lehet különböző szempontokat találni, azonban
alapvetően hatalmi viszonyok kerülnek rögzítésre, amelyek természetesen hosszú időre stabilizálódhatnak: a
nemzetközi kapcsolatokban az instabilitás, a kiszámíthatatlanság az, ami a legtöbb problémát okozhatja. A jogi
stabilitás igénye miatt a szerződésekkel rögzített határok sorsa elválhat az őket létesítő szerződésekétől, a
szerződés hatályának megszűnése nem eredményezi automatikusan a benne rögzített határ megszűnését (CIJ:
Líbia és Csád területi vitájának ügye, 1994. február 3., Rec., 1994, 37. o.).
414. A határok megvonása kapcsán viszonylag gyakran ismétlődő és praktikus elv az, amelyet az uti possidetis
juris elnevezéssel szoktak emlegetni. A nemzetközi jogi tankönyvek rendszerint a dél-amerikai spanyol
gyarmatbirodalom felbomlásához szokták kötni ezt az elvet, amely valójában már jóval korábban megjelent, így
az 1699-es karlócai békét előkészítő tárgyalásokon is, azaz ott vonják meg a Habsburg és a török birodalom
határát, ahol csapataik állnak, tehát amit ténylegesen hatalmukban tartanak. (Ezzel a Habsburg Birodalom
keretein belül Magyarország területi integritása csaknem helyreállt, a Temesközt leszámítva, amit csak egy
későbbi háborút lezáró 1718-as pozsareváci békében csatoltak vissza.) Az uti possidetis juris elv mai tartalma
azonban valóban közelebb áll a XIX. század elejéhez: a kérdés ugyanis úgy merült fel, hogy az egymás után
függetlenné vált különböző tartományok immár szuverén államként milyen határokkal rendelkezzenek. Mivel
ott a hagyományos jogcímek java része nem volt alkalmazható, a megoldás az lett, hogy az államhatárok úgy
fussanak, ahogyan „uti possidetis juris 1810", azaz ahogyan az 1810-es közigazgatási határok érvényesültek.
Végeredményben ugyanezen elv alapján merevültek nemzetközi határokká az egykori angol és francia
gyarmatbirodalom belső határai Afrikában, s váltak a Szovjetunió, illetve Jugoszlávia szétbomlása során az
egykori tagköztársaságok belső határai nemzetközi jogi érvényűvé. Nem arról van tehát szó, hogy az örökölt
határok véglegesek, hanem arról, hogy kiindulópontként el kell fogadniuk, hogy már vannak nemzetközi
határaik, és azok csak a nemzetközi joggal összhangban változtathatók meg: mivel pedig ez a másik állam
beleegyezését igényli, az örökölt határ rendszerint nem módosul (CIJ: El Salvador és Honduras szárazföldi,
szigeti és tengeri határvitájának ügye, 1992. szeptember 11., Rec., 1992, 401., 408. o., 67., 80. §). Számos
nemzetközi bírósági döntés kapcsolódik az uti possidetis juris elvhez: a Nemzetközi Bíróság tisztázta, hogy „a
kérdéses jus nem a nemzetközi jogot, hanem a függetlenség előtti szuverén hatalom alkotmányjogát vagy
közigazgatási jogát jelenti” (CIJ: El Salvador és Honduras szárazföldi, szigeti és tengeri határvitájának ügye,
1992. szeptember 11., Rec., 1992. 558. o., 333. §). Egyértelművé téve, hogy nemcsak dél-amerikai regionális
érvényű szabályról van szó, hangsúlyozta a Nemzetközi Bíróság azt is, hogy: „ez általános elv, amely logikusan
kapcsolódik a függetlenné váláshoz, illetve akkor nyilvánul meg. Nyilvánvaló célja annak elkerülése, hogy az új
államok függetlensége és stabilitása veszélybe kerüljön” (CIJ: Burkina Fasso és Mali határvitájának ügye, fond,
1986. december 22., Rec., 1986, 565. o, 20. §). A belső jogra való hivatkozás dacára ebben az összefüggésben
ez a jog „nem mint olyan lép közbe, mintha continuumjuris létezne, azaz mintegy a belső jog és a nemzetközi
jog váltókapcsolójaként hanem csak mint egy tényelem a többi között vagy mint bizonyítási eszköze,
demonstrációs megjelenítése ...a gyarmati hagyatéknak” (CIJ: Burkina Fasso és Mali határvitájának ügye, fond,
1986. december 22., Rec., 1986., 568. o., 30. §). „Az uti possidetis elvet a függetlenné válás időpontjára
vonatkozóan kell alkalmazni, s a későbbi dokumentumok nem vezethetnek a »területi pillanatfelvétek
módosításához, leszámítva azt a hipotézist, amikor hasonló dokumentumok éppen a felek erre irányuló akaratát
fejezik ki világos formában” (CIJ: A Benin és Niger közötti határvita ügye, 2005. július 12., Rec., 2005, 23. o.,
26. §). „Az uti possidetis juris elv nemcsak a gyarmati időszakban hatályos jogcímekre való hivatkozást jelenti,
hanem annak figyelembevételét is, hogyan értelmezték és alkalmazták a gyarmattartó hatalom illetékes
közhatóságai normatív hatáskörük gyakorlása során” (CIJ: A Benin és Niger közötti határvita ügye, 2005. július
12., Rec., 2005, 59. o., 140. §). Igen jelentős elméleti előrelépés volt, amikor világossá tették, hogy az uti
possidetis juris elv nem korlátozható a gyarmati sorból való függetlenné válásra. Az ún. Európai Konferencia
Jugoszlávia Békéjéért melletti Választottbíróság 1992. január 11-ei 3. sz. tanácsadó véleményében hivatkozott a
Nemzetközi Bíróság ítéletére (CIJ: Burkina Fasso és Mali határvitájának ügye, fond, 1986. december 22., Rec.,
1986), és kimondta, hogy „jóllehet eredetileg az amerikai, afrikai dekolonizációs problémák rendezésére
szolgált, az uti possidetis juris mára már általános elvnek minősíthető” (RGDIP, 1992, 268. o.), és az
önrendelkezési jog sem akadályozza érvényesülését, „hacsak az érintett államok ezzel ellentétes értelemben nem
állapodnak meg” (a Választottbíróság 1992. január 11-ei n° 2. tanácsadó véleménye, RGDIP, 1992, 266. o.). A
gyakorlatban az uti possidetis juris elv alkalmazása végső soron a történelmi határ helyreállítását is
112
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
eredményezheti: a térképre ránézve a Csehország és Szlovákia közötti határ, illetve a mai Horvátország vagy
Bosznia-Hercegovina határai esetében ez szembeötlő. Mivel azonban a történelmi határokra való hivatkozás
esetében valóban sok a bizonytalansági tényező, a délszláv államok határainak megvonhatósága ügyében
szerephez juttatott ún. Európai Konferencia Jugoszlávia Békéjéért melletti Választottbíróságot az uti possidetis
juris elvhez való fordulás mentesítette a történelmi jogcímek közötti választás alól.
V/10. TÉRKÉP Benin és Niger határa
V/11. TÉRKÉP Az Aouzou- földsáv helyzete
415. Mindennek ellenére azonban kivételek is vannak az uti possidetis juris elv alól. Felesleges hivatkozni rá
akkor, ha a delimitációt vitathatatlanul rögzítették nemzetközi szerződéssel (CIJ: Líbia és Csád területi vitájának
ügye, 1994. február 3., Rec., 1994, 38–40. o.). Ha egyértelműen eldöntötte a nemzetközi jog, az adott esetben
113
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
egy választottbírói döntéssel egy terület hovatartozását, akkor nem kell az uti possidetis elvet alkalmazni (CIJ:A
Katar és Bahrain közötti tengeri elhatárolás és egyéb területi kérdések ügye, 2001. március 16., Rec., 2001, 148.
§). Amennyiben pedig az eredeti belső jog sem tartalmaz iránymutatást, akkor az uti possidetis elv sem segít.
Mint a Nemzetközi Bíróság is megállapította: „nem férhet ugyan kétség az uti possidetis juris elv fontosságához,
hiszen általában egyértelmű és stabil határokat eredményezett”, amelyek „nem olyanok, mint amelyekről a
nemzetközi bíróságoknak dönteniük kell”, ha azonban a korábbi határok bizonytalanok, úgy „az uti possidetis
juris most az egyszer bizonytalan hangon szól” (CIJ: El Salvador és Honduras szárazföldi, szigeti és tengeri
határvitájának ügye, 1992. szeptember 11., Rec., 1992, 386. o., 41. §) és a felek későbbi magatartása
jelentőséggel bírhat (CIJ: El Salvador és Honduras szárazföldi, szigeti és tengeri határvitájának ügye, 1992.
szeptember 11., Rec., 1992, 400., 408., 485., 565. o.). Az uti possidetis elvét „a mai fizikai realitásoknak
megfelelően kell alkalmazni s [a Nemzetközi Bíróság] nem hagyhatja figyelmen kívül az érintett folyami
mederben bizonyos szigetek megjelenését vagy esetleges eltűnését” (CIJ: A Benin és Niger közötti határvita
ügye, 2005. július 12., Rec., 2005, 22. o., 25. §). „A Bíróság emlékeztet rá, hogy az uti possidetis előfeltétele,
hogy a központi gyarmati hatóságok az érintett gyarmati tartományok területi elhatárolását elvégezték” (CIJ:
Nicaragua és Honduras karib-tengeri területi és tengeri jogvitájának az ügye [Nicaragua c. Honduras], 2007.
október 8., Rec., 2007, 707. o., 158. §).
1.4. 4. A területszerzés jogcímei
416. Az állam saját államterületéhez újabb területeket állami hatalom alatt nem álló térségekből vagy pedig más
államoktól szerezhet. Előbbit eredeti, utóbbit származékos területszerzésnek nevezzük, hasonlatosan a
magánjogi tulajdonszerzési jogcímekhez. A magánjogi analógiák végig szembeötlőek, azonban az államterület a
szuverenitás, azaz a főhatalom miatt nem azonosítható a tulajdonnal.
417. Az eredeti területszerzés ma már inkább csak elméleti lehetőség: uratlan területet (terra nullius)
államhatalom alá vetni felfedezéssel és occupatióval lehet. A nemzetközi jog fejlődéstörténete szempontjából
lényegileg az európai államokra korlátozódó nemzetközi közösség a XV–XVI. századi nagy felfedezések
nyomán tette magáévá a gondolatot, hogy a puszta felfedezés, a zászló kitűzésével megvalósuló formális
birtokbavétel kevés, ezeken túlmenően ugyanis biztosítani kell a tényleges hatalomgyakorlást. Ez „a jog
uralmának megtartására való képességet” jelenti. Ezt később szokásjogi értékű szabálynak tekintve több bírói
döntés is megerősítette (CPA: A Palmas-szigetek ügye, 1928. április 4., RSA, vol. II., 839–840. o.; az olasz
király választottbírói ítélete: Clipperton sziget ügye, 1931. január 28., RSA, vol. II., 1108–1109. o.; CPJI: KeletGrönland ügy, 1933. április 5., Série A/B n° 53., 45–46. o.; CIJ: El Salvador és Honduras szárazföldi, szigeti és
tengeri határvitájának ügye, 1992. szeptember 11., Rec., 1992, 564. o., 343. §). Ma már aligha fordul elő ilyen
módon történő területszerzés, hiszen a területek mind valamely állam hatalmába kerültek: földrajzi mozgások,
tengeri vulkánkitörések is sokkal inkább kisebb földdarabkák eltűnésére vezettek, mintsem fordítva, új uratlan,
tehát okkupálható földterületek keletkezésére. (2009-ben azonban Franciaország atlanti-óceáni partjai előtt, a
Gironde folyó torkolatához közel homokpad képződött, amely dagály idején is száraz marad. A francia hadsereg
egy látványos ejtőernyős deszantakcióval vette birtokba a szigetet, a tömegtájékoztatásnak is témát biztosítva.)
A területnek valóban „uratlannak” kell lennie, azaz végső soron lakatlannak, mivel aligha képzelhető el, hogy ha
van lakosság, úgy az ne élne államra emlékeztető keretek között. Az európai nagyhatalmak
gyarmatbirodalmainak kiépítése során gyakran történt hivatkozás a civilizáció elvitelére, uratlan területeknek
minősítve az újonnan megszerzendő területeket. Már Franciscus de Vitoria tudományos szempontból tévesnek
minősítette ezeket a nézeteket, igaz, ez a gyarmatosítók étvágyát nem csökkentette. (Ezeknek a területeknek a
megszerzési jogcímét valójában sokkal inkább a származékos jogcímek között tárgyalandó debellatióval,
bekebelezéssel azonosíthatjuk.) Az „uratlanság” kérdését a Nemzetközi Bíróság is megvizsgálta a nyugatszaharai ügyben adott tanácsadó véleményében, amelyben expressis verbis kijelentette, hogy a nomád törzsek
által lakott ún. nyugat-szaharai vidék nem volt uratlan terület (terra nullius), és a hatalomgyakorlás
megítélésében a különböző civilizációk sajátosságaira is figyelemmel kell lenni (CIJ: Nyugat-Szahara tárgyában
adott tanácsadó vélemény, 1975. október 16., Rec., 1975, 39. és 63. o.).
418. Idetartozik a földrajzi egybefüggőség (contiguity), jóllehet annak érvényesítése sohasem tudta
alátámasztani, hogy itt a területszerzés önálló jogcíméről lenne szó. A földrajzi egybefüggőség elvéhez látszatra
legegyértelműbben kötődik a tengereknek a kőolajban gazdag ún. kontinentális talapzatára a második
világháború után támasztott igények sikeres érvényesítése a parti államok által (lásd n° 1305., 1319–1325.),
azonban ez azért sem jó példa, mivel egyrészt nem szárazföldi területszerzésről volt szó, másrészt pedig itt a
parti állam jogosítványai a kiaknázásra korlátozódnak. A szakirodalom az elv érvényesíthetőségének
viszonylagosságát a sarkvidékek jogi státusával szemlélteti.
114
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
V/12. TÉRKÉP Az Arktisz és a szektorelmélet
419. Az Arktisz, azaz az Északi-sarkvidék, mint ismeretes, jéggé fagyott víz, geológiai alapzat nélkül: a XX.
században jutott el ember az Északi-sarkra (Fridjtof Nansen, Robert Peary, Roald Amundsen), s ezt rövidesen
követték is a közeli államok részéről történt igénybejelentések. Ezek egymással való összeegyeztethetőségét
összefoglalóan a kanadai eredetű ún. szektorelmélettel próbálták elfogadtatni. Eszerint azok az államok,
amelyek szárazföldi területét az északi sarkkör metszi és ott közvetlenül érintkezik a tengerrel, a metszet szerinti
ív két végpontját az Északi-sarkkal összekötve megvonható körcikkszerű alakzat alá kerülő sarkvidéket saját
területük gyanánt kezelhetik. Földrajzilag így az Amerikai Egyesült Államok (Alaszka révén), Kanada, Dánia
(Grönland révén), Norvégia (a második világháborús területi veszteség eredményeként Finnország immár nem),
valamint Oroszország (illetve korábban a Szovjetunió) érintett. Az elv érvényesítése azonban nem jelentett
tényleges területszerzést: a potenciálisan érintettek közül az Amerikai Egyesült Államok bejelentette, hogy nem
tart a „saját részére” igényt, de a többiek igényét sem ismeri el. A Szovjetunió a neki jutó jégpáncélszeletre
igényt tartott, de a szeletek státusát nem azonosította az államterülettel, főleg ami a főhatalom teljességéből és
kizárólagosságából folyó következményeket illeti. Saját felfogásuknak nyomatékot adva, engedély kérése nélkül
haladtak keresztül a másik állam jégpáncélrészén jégtörő hajókkal (Arktyika 1977), illetve alatta
tengeralattjáróval (USS Nautilus 1958, USS Skate 1959). Tiszteletben tartották azonban, hogy állandó
kutatóbázist állam csak a saját szektorán létesíthet. A bázisoknak a tudományos kutatás, mindenekelőtt a
csillagászat és a távközlés területén van bizonyos jelentőségük. 2007-tól azonban az Arktisz egy újabb
összefüggésben vált gazdasági szempontból is érdekessé: bebizonyosodott, hogy a víz alatt, kőolajat hordozó
kontinentális talapzat (lásd n° 1319–1324.) található, és két orosz tengeralattjáróról egy orosz titánium zászlót is
elhelyeztek a mélyben, az altalajon. (Mivel a globális felmelegedés miatt az állandó jégpáncél területe csökken,
a térséget illetően a technikai akadályok súlya is átértékelődött. Ebből egy olyan vita van kibontakozóban,
amelyben az államok egy része a jégpáncélon levő szektorát vetítené rá az altalajra, míg a lehetőségből
elsődlegesen profitálni szándékozó Oroszország a tényleges kontinentális talapzati helyzetet és a földrésszel
való geomorfológiai összefüggést kívánja meghatározónak tekinteni: itt az ún. Lomonoszov-hátság és
Mengyelejev-hátság tenger alatti dominanciájára épít, ami nagyjából összeegyeztethető az időközben
megfogalmazott kanadai igényekkel, de ütközik a dán kormánynak–Grönland altalaja folytatódására alapított–
igényeivel.
420. A Déli-sarkvidék, az Antarktisz ezzel szemben valóban földrész. (Vitatott, hogy Cook kapitány vezetésével
az angolok már felfedezték volna 1773-ban, vagy csak az azt körülhajózó 1819-1821-es orosz expedícióé az
érdem.) Bár egyetlen állam területét sem metszi a déli sarkkör, a földrajzilag közel eső államok
megpróbálkoztak igénybejelentésekkel: Ausztrália, Új-Zéland, Chile és Argentína mellett a Falkland-szigeteket birtokló Nagy-Britannia volt potenciálisan érdekelt a valószínűleg jelentős szénkincset rejtő földrészen.
Bizonyos apró szigetek birtoklása miatt Nagy-Britannia, Franciaország és Dél-Afrika is jogot formált a közeli
területekre, sőt a felfedezésben szerepet játszók állampolgárságára hivatkozva még Norvégia (!) is. Jellemző,
hogy az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió a hidegháború idején, 1959-ben megállapodásra jutott
egymással arról, hogy ott egyikük sem támaszt igényt, de kölcsönösen nem ismerik el egyetlen állam ottani
területi igényét sem. Ennek alapján született meg 1959-ben a washingtoni egyezmény, amely tiltotta ott katonai
115
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
támaszpontok létesítését és nukleáris kísérletek folytatását, de mindenki által szabadon használható terület
gyanánt (res communis omnium usus) elismerte „az emberiség érdekében” a békés célú kutatás szabadságát,
befagyasztva ugyanakkor harminc évre a területi igényeket. Az amerikai-szovjet kezdeményezéshez tíz, majd
azóta mintegy harminc állam csatlakozott. Bizonyos környezetvédelmi kötelezettséget pontosított az 1988. évi
canberrai egyezmény a tengeri flóráról és faunáról. A harmincadik év lejártához közeledve merült fel a
megújítás igénye: az 1988. évi wellingtoni szerződés bizonyos bányászati lehetőségeket engedélyezett volna, de
nem lépett hatályba, az 1991-es madridi jegyzőkönyv pedig lényegében újabb ötven évre meghosszabbította az
igénymoratóriumot, ideértve a bányászatról való lemondást is.
421. A földrajzi egybefüggőséget önálló jogcímként nem ismerte el a nemzetközi joggyakorlat, mivel
„lehetetlen bizonyítani olyan pozitív nemzetközi szabály létét, hogy a területi vizein kívül elhelyezkedő szigetek
pusztán azon az alapon tartoznának egy államhoz, hogy az ő területe minősül terra firmának, legközelebbi
jelentős szigetnek vagy földrésznek. A földrajzi összefüggés nem fogadható el a területi szuverenitást eldöntő
jogi metódusként azért sem, mivel pontatlan és alkalmazása önkényes eredményekre vezet” (CPA: A Palmasszigetek ügye, 1928. április 4., RSA, vol. II., 842-843. o.). Ennek dacára több, mindenekelőtt a kontinentális
talapzatok elhatárolásával összefüggő jogvitában a többi jogcím mellett szolgáló segédelvként hasznosítani
próbálták.
V/13. TÉRKÉP Az Antarktiszra 1959 előtt bejelentett területi igények
422. Származékos területszerzés esetében egy már létező államtól szerez egy másik állam területet. Ez vagy
egyoldalú aktussal vagy kétoldalú alapon történik. A hagyományos egyoldalú aktusok sorából a korábban
minden szempontból legitimnek tekintettfgy- veres erőszakkal történő területszerzés az erőszak alkalmazásának
a XX. században kialakult tilalma miatt ma már nem fogadható el. „Semminemű, erőszakkal vagy erőszakkal
történő fenyegetéssel megvalósult területszerzést nem lehet jogszerűnek tekinteni” – mondta ki a 2625. (XXV.)
sz. közgyűlési határozat az államok közötti békés együttműködés és baráti kapcsolatok alapelveiről. Az ENSZ
Alapokmányába is belefoglalt szabályt az erőszak alkalmazásának tilalmáról a Nemzetközi Bíróság szokásjogi
értékűnek minősítette (CIJ: Nicaraguai és ellene irányuló katonai és félkatonai tevékenységek ügye, 1986. június
27., Rec., 1986, 98-101. o.), s „ugyanez vonatkozik ennek szükségszerű logikai következményére
(»korolláriumára«), ami az erőszakkal vagy azzal való fenyegetéssel megvalósított területszerzés jogellenességét
jelenti” (CIJ: A megszállt palesztin területen történő falépítés jogi következményeinek tárgyában adott
tanácsadó vélemény, 2004. július 9., Rec., 2004, 87. §). A tételnek azonban nincs visszamenőleges hatálya a
XX. század e tárgyban kötött mértékadó egyezményei – Nemzetek Szövetségének Egyezségokmánya (1919),
Briand-Kellogg-paktum (1928), Egyesült Nemzetek Alapokmánya (1945) stb. – előtti területi szerzeményekre.
Ennek persze következménye az is, hogy az államok hajlamossá váltak a puszta erőszak tényleges
következményeit békeszerződésekkel, formális adásvételi szerződésekkel, csatlakozási nyilatkozatokkal vagy
éppen manipulált népszavazással legitimáltatni.
423. Az erőszakkal való területszerzésnek két alapvető fajtáját különböztetjük meg: az annexió alatt olyan
területszerzést értünk, amikor az azt elszenvedő állam államisága bár megkisebbedett területen, de fennmarad,
míg a bekebelezés (debellatio) esetében az önálló állami lét is véget ér. Az annexió és a bekebelezés a szó
szoros értelmében véve fegyveres erőszakkal (és csak azzal) megvalósított területszerzés. Ebből következik az
is, hogy a nemzetközi jogi és a történészi szóhasználat jelentősen eltér az annexió és az okkupáció kifejezéseket
illetően. A korabeli politikusok és újságírók, illetve a történészek által használt kifejezések, Bosznia-
116
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
Hercegovina okkupációja (1878) és annexiója (1908) a nemzetközi jogtudományban használt értelemtől
jelentősen eltérő tartalmat sugallnak (lásd n° 432.).
Gyakran szentesített utólag békeszerződés a katonai hadműveletek nyomán beállott fait accomplit, mint például
a trianoni, neuillyi, sevres-i, lausanne-i békeszerződések esetében. Ilyenkor a szerződés jelenti a területátruházás
jogcímét. Nem szentesítette azonban békeszerződés azóta sem, hogy a Szovjetunió a Kurili-szigeteket
(amelyekről Oroszország az 1904-1905. évi orosz-japán háborút lezáró békeszerződésben lemondott) a második
világháború végén megszállta és visszacsatolta. A Kurili-szigetek hovatartozását Japán nyitottnak tekinti.
424. Terület részének vagy egészének megszerzése történhet fegyveres erőszakkal való fenyegetéssel: ezt a mai
nemzetközi jogi koordináta-rendszerben ugyanúgy tekintik, mint a tényleges erőszak alkalmazását, s ugyanúgy
az el nem ismerhetőséget kapcsolják hozzá. Ezt a tételt az azt megfogalmazó amerikai külügyminiszterről
elnevezve Stimson-doktrínának hívják. A tényleges gyakorlat valójában azonban ingadozó: Csehország
bekebelezését a hitleri birodalomba az ún. Cseh-Morva Protektorátus keretei között Anglia és Franciaország
nem ismerte el, azonban még a második világháború során is bizonytalan volt, hogy milyen területi határokkal
kívánják helyreállítani Csehszlovákiát: a Szovjetunió biztos, ami biztos alapon, Kárpátalja átengedésére bírta rá
a Benes vezette emigráns kormányt. 1939-ben Kárpátalja, 1941-ben a Muraköz és a Délvidék került a magyar
haderő bevonulása révén vissza Magyarországhoz: ez végső soron – formális szempontból – annexió volt, bár a
magyar kormány mindkét esetben az adott állam megszűnésére is hivatkozott. A kárpátaljai akciót Anglia és
Franciaország akkor hallgatólagosan elismerte (a francia külügyminiszter még gratulált is), a Jugoszlávia elleni
háborúba való bekapcsolódás azonban Teleki Pál miniszterelnök öngyilkosságához és a korábbi angol álláspont
megváltozásához vezetett. A Szovjetunió második világháborús katonai szerzeményeit a szövetségesek
„természetesen” tudomásul vették.
425. A debellatiót az sem teszi jogossá, ha a katonai megszállást követően a lakosság beleegyezését ehhez
kicsikarják. Az 1990-1991-es ún. öbölháború azzal kezdődött, hogy Irak lerohanta Kuvaitot, majd a jól
megszervezett népgyűléseken a lakosság kérte, hogy tartományként térhessen „vissza” Irakhoz. Örményország
az örmények lakta, de Azerbajdzsánhoz tartozó Hegyi-Karabahot csatolta magához katonai erővel, az ottani
lakosság védelmére hivatkozva (1992-1994). Ezen annexiós területi szerzemény nemzetközi elismerése nem
történt meg, igaz, érdemi szankcionálása sem. (Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet próbálja a
helyzetet nemzetközi ellenőrzés alatt tartani.)
V/14. TÉRKÉP Örményország és a Hegyi-Karabah, valamint az örmény hadsereg által elfoglalt területek
117
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
426. A választottbírói döntés (adjudicatio) tulajdonképpen egy mögöttes szerződésen alapul, amelyben a
választottbíróként eljáró személyt vagy személyeket felkérik a területi vita ügyében való döntésre, de a
választottbírósági szerződést (kompromisszumot) megkötő felek nem látják előre a végső döntést, és bizonyos
korlátok (a felhasználható jogforrások, a vitatott terület pontos meghatározása stb.) között szabad kezet adnak a
választottbírónak. Ezért a területszerzés jogcíme maga a választottbírói döntés, nem pedig a kompromisszum. A
nemzetközi jog története számos példát szolgáltat a választottbírói területrendezésre, közülük több mai jogviták,
illetve azok rendezésére hivatott országok, intézmények érvelése mögött is fellelhető. Az is igaz azonban, hogy
az ismert választottbírói döntések töredéke döntött területi kérdésekről, s azok is gyakran eltértek a
választottbírósági eljárások klasszikus elveitől. A Kolumbusz által felfedezett területek után kialakult területi
vitában a spanyol és a portugál érdekszférák elhatárolását VI. Sándor pápa 1493. május 4-i választottbírói ítélete
alapozta meg, s erre épült – bár bizonyos módosításokkal – az 1494. évi tordesillasi szerződés, majd annak
1529. évi zaragozai módosítása. Az 1881. évi konstantinápolyi szerződés görögtörök határvitát rendezett, ahol
az akkori nagyhatalmak végső soron mindkét államot rákényszerítették arra – az 1878. évi berlini kongresszus
határozatai nyomán –, hogy választottbírói döntésként fogadják el a döntést. Az első világháborús
békerendezésben létrehozott Irak és a megcsökkentett területű Törökország közötti határt a Nemzetek
Szövetségének Tanácsa vonta meg, az olajban gazdag Moszul-vidéket az előbbinek ítélve, először ideiglenes,
majd véglegesített formában, s a tanács meghozandó határozatát választottbírói jellegűnek minősítette az
Állandó Nemzetközi Bíróság is (CPJI: A lausanne-i béke tárgyában adott tanácsadó vélemény, 1925. november
21., Série B n° 12., 27-28. o.). A két döntés között a végleges döntés megvonásának mikéntjében, a figyelembe
veendő tényezők meghatározásában szerepet játszott a tanács által felkért szakértői bizottság is, amelynek egyik
tagja Teleki Pál volt.
V/15. TÉRKÉP Az iraki-török határ alternatívái és a Moszul-vidék
118
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
V/16. TÉRKÉP Brcko város földrajzi elhelyezkedése
Az ún. első (1938) és második (1940) bécsi döntés, amely Magyarországnak felvidéki és észak-erdélyi
területeket juttatott vissza, elnevezése szerint választottbírói döntés volt, azonban az eljárás számos eleme nem
felelt meg a választottbírói eljárások szokásos szabályainak (lásd n° 1092.): igaz, az eltéréseket illetően
egyértelmű hasonlatosságot mutatott a moszuli kérdés rendezésével, attól minőségileg nem különbözött. Az
1990-es évek balkáni konfliktusának lezárása során a daytoni békemegállapodás értelmében nemzetközi
választottbírói döntéssel kellett rendezni Brcko városának hovatartozását a Bosznia-Hercegovinán belüli két
komponens, a bosnyák-horvát föderáció és a Boszniai Szerb Köztársaság között. Az 1997-ben és 1999-ben
meghozott döntések végső soron a város nemzetközi igazgatásának meghosszabbításáról határoztak, ami az
adott helyzetben a föderáció szempontjából volt sikernek tekinthető.
A területi vitákhoz kötődő számtalan nemzetközi választottbírósági vagy nemzetközi bírósági eljárásban
azonban rendszerint nem a terület odaítélésére kérték fel az eljáró testületet (a szó szoros értelmében ez az
adjudicatio), hanem annak eldöntésére, hogy a konkuráló területi igényeket támasztó államok közül melyikük
jogcíme helytálló, melyikük igénye megalapozott (CPA: A Palmas-szigetek ügye, 1928. április 4.; CIJ:
Minquiers és Écréhous ügy [Franciaország c. Egyesült Királyság], 1953. november 17.; Egyes földparcellák
ügye [Belgium c. Hollandia], 1959. június 20.; A Preah Vihear templom ügye, 1962. június 15.; CIJ: A
Kasikili/Sedudu sziget ügye [Botswana c. Namíbia], 1999. december 13.; Indonézia és Malajzia vitájában az ún.
Pulau Litigan és Pulau Sipadan ügyben [CIJ 2002. december 20., Rec., 2002]). Ezek a döntések elméletileg
jogvitát rendeztek, s nem területeket ítéltek egyik vagy másik államnak. A Jugoszlávia felbomlása után
függetlenné vált egykori tagállamok közül Szlovénia sérelmezte, hogy bár van tengerpartja és kikötője, de az
Adria nyílt tengeri részeire csak olyan vízrészeken át tud kijutni, amit Horvátország a saját parti tengerének
tekint. Az európai uniós csatlakozásra törekvő Horvátország és a már tag Szlovénia 2009. november 4-én írt alá
választottbírósági megállapodást a két állam tengeri és szárazföldi határainak pontos elhatárolásáról, amelyet az
ügyben közvetítő szerepet játszó Európai Unió Tanácsa is ellenjegyzett (lásd n° 284., 439. és 1310.).
427. A tankönyvek jelentős része megemlíti a népszavazást mint területszerzési jogcímet. Ez jogcímként igen
igazságos lenne, hiszen a lakosság döntésétől teszi függővé a terület sorsát. Ugyanakkor a gyakorlatban a
végeredményt eleve determinálhatja, hogy mekkora területet bocsátanak népszavazásra, s azon belül figyelembe
veszik-e a területen belüli, területileg markánsan elkülönülő válaszokat, amelyek rendszerint kötődnek az etnikai
háttérhez. A népszavazás továbbá abban az esetben jelent valódi népakaratot, ha a titkos, szabad választások
szokásos garanciáival biztosítják a népszavazás tisztaságát, népgyűlések közfelkiáltásos határozata, főleg ha már
a résztvevők köre sem tükrözi a terület valódi etnikai összetételét, inkább propagandisztikus igazolása a már
meghozott döntésnek, mintsem demokratikus aktus. A népszavazást javasló Apponyi-javaslatot a trianoni
béketárgyalásokon, mint ismeretes, elutasították, s a Moszul-vidék hovatartozásának ügyében sem kívánták azt a
nagyhatalmak előírni, elutasítva a török javaslatot. Jogi szempontból egyébként, ha esetenként lehetőséget is
119
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
nyújtottak népszavazásra, annak eredményét nemzetközi döntés vagy szerződés szankcionálta, azaz a
népszavazás önmagában csak egyik eleme volt a nemzetközi döntéshozatalnak. Így a trianoni békében
Ausztriának szánt Sopron és környéke végleges hovatartozását az 1921. október 13-i velencei osztrák-magyar
megállapodás a Nemzetek Szövetsége Tanácsának döntésétől tette függővé, amelyet azonban a lakosság
akaratnyilvánítására kellett alapítani. (E népszavazás sikeres lebonyolítása után Magyarország és Ausztria
megállapodott arról, hogy még néhány más településen is megengedik, hogy a helyi lakosság döntsön
településének hovatartozásáról. Ezekre 1923. január 10. és március 9. között került sor, és Narda, Felsőcsatár,
Vaskeresztes, Horvátlövő, Ólmod, Pornóapáti, Szentpéterfa ennek nyomán maradt Magyarországnál. Cserébe
Magyarország Rőtfalvát [Rattersdorf] és Lendeket [Liebing] átengedte Ausztriának.) Teleki Pál moszuli
missziója során készített jelentése pedig a lakosság formális népszavazás nélkül megismerhető akaratát mint az
egyik tényezőt mutatta be a tanácsnak. A két világháború után Németországról leválasztott és ideiglenes
nemzetközi igazgatás alá helyezett Saar-vidék 1935-ben és 1955-ben a lehetővé tett népszavazással tért vissza
Németországhoz.
428. Egyoldalú területszerzési jogcím az elbirtoklás (acquisitive prescription, prescription acquisitive vagy
usucapio) is. Ez szintén a civiljogból ismert jogintézmény, alkalmazása azonban a nemzetközi jog sajátosságai
miatt ott számos elméleti és gyakorlati nehézségbe ütközik. Időbeli dimenziója jóval hosszabb a belső jogban
ismerteknél, elméletileg emberemlékezet óta tartó szakadatlan, háborítatlan birtoklásról van szó, ami a
gyakorlatban egy évszázadot jelent. (Ez szemmel láthatóan és nem véletlenül egybeesik a szokásjog időbeli
komponensével, azonban itt semmiképpen sem következett be a felgyorsult technikai fejlődésre visszamutató,
de végső soron a szokásjog esetében is csak egy-két kivételes területen érvényesülő lerövidülés.) Akárcsak a
belső jogban, itt is félbeszakítja az elbirtoklást a másik fél igényérvényesítő, illetve szuverenitást jelző aktusa.
Korábban távoli, gyarmati területeken, szigeteken előfordulhatott az elbirtoklás akadálytalan megvalósulása, ma
már aligha képzelhető el, hogy észrevétlen maradna a másik állam részéről történő hatalomgyakorlás, s főleg,
hogy azt az érintett állam eltűrné. A kérdés a Palmas-szigetek ügyében is felmerült, de Max Huber úgy találta,
hogy mivel Hollandia a szuverenitásnak a korban szokásos gyakorlását egyértelműen tudta bizonyítani, nem
szükséges az elbirtoklás „levezetett és törékeny jogcímét” megvizsgálni (CPA: A Palmas-szigetek ügye, 1928.
április 4., RSA, vol. II., 842-843. és 847. o.). „Elegendő, hogy megvalósuljon... a [szuverenitás] gyakorlása...
folyamatosan és békés módon kellően hosszú idő alatt, hogy minden hatalom, amely a szigeten szuverenitást
gyakorlónak vagy szuverén jogok birtokosának minősülhetne, a helyi feltételeknek megfelelő, ésszerű
lehetőséggel bírjon arra nézve, hogy a tényleges vagy vélt jogaival ellentétes tényállást megállapíthassa” (uo.).
Az elbirtokláshoz szükséges hatalomgyakorlásnak „a titre de souverain” jellegűnek kell lennie, azaz „az
államhatalmi funkciók hatóságok révén történő gyakorlása” elengedhetetlen kritérium (CIJ: A Kasikili/Sedudu
sziget ügye [Botswana c. Namíbia] 1999. december 13., Rec., 1999/II., 98. §).
429. Területszerzés történhet szerződések (cessio) révén is: ezek mindenekelőtt i. békeszerződések (mint például
az első világháborút követően Versailles-ban, Trianonban, Neuillyben, a második világháborút követően
Párizsban kötött békeszerződések), ii. területcsere-szerződések: nem kapott különösebb visszhangot, hogy
Magyarország és Szlovákia 1997-ben megállapodott arról, hogy mintegy 2-2 millió m2 földterületet elcserélnek
egymással alapvetően Balassagyarmat, Szécsény, Ipolytarnóc és Sátoraljaújhely közelében, bizonyos
közlekedési beruházások megkönnyítése érdekében, a Magyar Köztársaság és a Szlovák Köztársaság között az
Ipoly, a Sajó és a Ronyva határfolyók vízgazdálkodási szabályozása következtében az államhatár
megváltoztatásáról szóló, Pozsonyban, 1997. április 21-én aláírt szerződés alapján. Igaz, ez összességében
mindössze egy-egy 1 km x 2 km méretű területet jelent. 2005. december 20-án pedig a magyar és az osztrák
kormány a Szombathely és Körmend közelében levő államhatárnak a Pinka-patak mentén futó szakaszán 50005000 m2 terület cseréjéről állapodott meg.
A történelemben több állam iii. ajándékozási szerződéssel is jutott területekhez, alkalmanként dinasztikus
házasságokhoz kapcsolva. (Erre emlékeztető gesztusként 1954-ben Hruscsov a tatárok sztálini kitelepítése után
orosz lakosságúvá vált Krím-félszigetet az Orosz SZSZK-tól az Ukrán SZSZK-hoz csatolta, ajándék gyanánt
annak 300. évfordulójára, hogy Ukrajna csatlakozott Oroszországhoz.) 2008. július 21-én Oroszország
megállapodás alapján átadott Kínának Habarovszk mellett, az Usszuri-folyón levő szigeteken 174 km2 területet,
amelyet egyébként még 1929-ben szállt meg, és amelyért 1969 márciusában katonai incidens is kirobbant a két
állam között. Területgyarapítás alapulhat iv. adásvételi szerződésen is: Franciaország 1768-ban megvásárolta
Korzikát a Genovai Köztársaságtól, viszont eladta 1803-ban 15 millió dollárért Louisianát az Amerikai Egyesült
Államoknak, amely Spanyolországtól 1819-ben Floridát, Oroszországtól 1867-ben 7,2 millió dollárért Alaszkát
vásárolta meg. New Mexico bizonyos részeit Mexikótól és az akkor független Texastól szintén pénzért vásárolta
meg az Amerikai Egyesült Államok 1848-ban, igaz, azután, hogy katonai vereséget mért e két államra. v. A
fúziós területegyesítés voltaképpen két állam egyesülését jelenti, ám ha nem új állam jön létre, hanem az egyik
beolvad a másikba, akkor végső soron az egyik területe növekszik meg. Így 1964-ben Tanganyika és Zanzibár
egyesült Tanzániává, az 1990. április 22-ei szanaai megállapodás rögzítette a két Jemen egyesülését. Az 1990120
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
1991. évi német újraegyesülés (lásd n° 502., 514.) viszont a sajátos történelmi körülmények miatt olyan példát
szolgáltat, amely többféleképpen is értelmezhető: a Német Szövetségi Köztársaság hivatalos álláspontja szerint
nem területszerzés történt, hanem a kormányzati hatalom kiterjesztése azokra a területekre, amelyeket a szovjet
katonai megszállás miatt a második világháború után nem igazgathatott. Ugyanezen logika alapján tekinti úgy
Vietnam, hogy 1975-ben nem Észak-Vietnam egyesült Dél-Vietnammal (s főleg nem debellatio történt), hanem
a tényleges kormányzati hatalom kiterjesztése a korábban külföldi támogatással fenntartott „bábállami” területre
(lásd n° 502-503.).
V/17. TÉRKÉP A magyar államhatárt érintő apró területi változások 1997-ben és 2005-ben
1.5. 5. Az államnak nem saját állami területen gyakorolt
területigazgatási hatáskörei
1.5.1. Az egyedül és önállóan végzett területigazgatás alapesetei
430. Az állam saját területén főhatalmat gyakorol, azonban területigazgatási hatáskör nemcsak főhatalomhoz
köthető. Ezt az állam bizonyos feltételek mellett végezheti, sőt mint majd látjuk, bizonyos helyzetben el is kell
végeznie. Ezeket a hatásköröket célszerű úgy csoportosítani, hogy intézményes nemzetközi ellenőrzés nélkül
történik-e vagy pedig nemzetközi ellenőrzés mellett valósul meg. Az intézményes nemzetközi ellenőrzés nélkül
történő területigazgatás két csoportra bontható: az egyedül, illetve a kollektíven gyakorolt változatokra. Az
intézményes nemzetközi ellenőrzés két alapvető változata pedig a Nemzetek Szövetségének égisze alatt történő
igazgatás, valamint az ENSZ ellenőrzésével megvalósuló változatok.
431. Az intézményes ellenőrzés nélkül való területigazgatás jellemző formája a bérlet, azaz amikor a területi
szuverenitást élvező állam jogainak gyakorlását főcíme megtartásával a bérlő államnak átengedi, érdemi vagy
szimbolikus bérleti díjért. A bérleti szerződések szokásos futamideje igen gyakran kilencvenkilenc év volt:
valójában a nemzetközi jogi bérletekben a területek feletti hatalom megszerzése mindig jóval fontosabb volt,
mint a bérleti díj mértékéhez fűződő várakozások. Voltaképpen a gyarmati birodalomépítés hagyományos
eszköze volt a bérlet, s így a második világháború után több korábbi bérlet visszatért Kína tényleges igazgatása
alá: Port Arthur, Hongkong és Makaó, a bérlők ebben a sorrendben Oroszország (s az őt 1905-től váltó Japán),
Nagy-Britannia és Portugália voltak.
Vannak azonban fennmaradt bérletek (például a kubai Guantánamo az Amerikai Egyesült Államok kezelésében
vagy a ciprusi két brit katonai támaszpont, Akrotiri és Dhekelia), sőt újak is keletkeztek, így például a
Szovjetunió megszűnésével a Kazah SZSZK területén felépített bajkonuri űrkutatási központ, amelynek
funkciószerű hasznosítására a függetlenné vált Kazahsztán nem volt képes, s így megegyezett az űrkísérleteket
újrakezdő Oroszországgal, hogy továbbra is az orosz kormányhoz kötődő orosz személyzet működtetheti a
komplexumot, s a területet bérletnek tekintik. Szevasztopol, az Ukrajnához tartozó Krím-félszigetnek a XIX.
század óta kiemelkedő hadászati fontosságú kikötője jelenleg orosz bérlet, s ennek a státusnak a fennmaradását
egy 2005 decemberében kirobbant ukrán-orosz vita után Oroszország saját katonai biztonsága szempontjából
létfontosságúnak minősítette. A bérleti szerződés 2016-ig tartott volna, de 2010-ben Moszkva és Kijev
megállapodott arról, hogy azután még 25 évre, azaz 2041-ig meghosszabbítják, cserébe Ukrajna 30%-kal
olcsóbban vásárolhat Oroszországtól kőolajat. Ehhez hasonlóan Munkács mellett orosz bérlemény volt 2005-ig
egy katonai lokátorkomplexum is.
432. A kormányzás és közigazgatás céljára történő átvétel volt a hivatalos elnevezése annak az igazgatási
jogcímnek, amelyet az 1878. évi berlini kongresszus döntése nyomán Ciprus felett Anglia, Bosznia-Hercegovina
felett pedig az Osztrák-Magyar Monarchia kapott. Az „Európa beteg emberének” számító Törökország
121
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
tényleges hatalma ugyanis egyre több terület felett gyengült, a függetlenségre, illetve szomszédos országokhoz
való csatlakozásra sandító területek gyakori lázongásait csak erőszakkal tudta letörni, ugyanakkor félő volt,
hogy a területekről való lemondás esetében a területek ekkorra már jelentős s immár emberemlékezet óta ott élő
muzulmán lakossága a helyi többség részéről bosszúnak, atrocitásoknak, elüldözésnek lesz kitéve. (Ezeknek a
félelmeknek a realitását a XX. század végének eseményei javarészt igazolták is.) A két igazgató hatalmat
ugyanakkor messze nemcsak altruista megfontolások mozgatták, hanem külpolitikai, stratégiai ambícióiknak is
megfelelt az igazgatás átvétele. Itt a szultán továbbra is e területek „uralkodója” volt, azonban a hatalmi
jogosítványok 99,9 százalékát Anglia, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia gyakorolta, utóbbi esetben a közös
pénzügyminiszter révén. Ez volt az, amit a korabeli zsurnalisztika Bosznia-Hercegovina okkupációjának
mondott, majd amikor 1908-ban a szultán a névlegessé vált főhatalmi jogcíméről is lemondott, s a főhatalom I.
Ferenc József császárra és királyra szállt, ezt nevezték Bosznia-Hercegovina „annexiójának”. Mint a
területszerzés jogcímeinek tárgyalásakor láthattuk, valójában a nemzetközi jog egészen más tartalmat tulajdonít
az okkupációnak és az annexiónak.
122
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
V/18. TÉRKÉP Port Arthur, Honkong és Makaó, vamint az új amúr határ
123
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
V/19. TÉRKÉP Kuba és Guantánamo
V/20. TÉRKÉP Mai orosz bérlemények
433. A nemzetközi jogi szolgalom emlékeztet a belső jogira, de különbözik is attól. Míg a belső jogban a
szolgalom dologi jellegű, azaz osztozik az ingatlan sorsában, addig a nemzetközi jogban a szolgalom a
szuverenitás olyan mérvű korlátozását jelenti, hogy a területátszállás esetében a szolgalom csak akkor
folytatódik, ha arról az érintett államok szintén megállapodnak. Viszonylag kevés az ilyen megállapodás, hiszen
a területi főhatalom gyakorlását igen mélyen érintő szolgalom „aligha felel meg a szuverenitás elvének” (CPA:
Az Atlanti-óceán északi partjai melletti halászatok ügye, 1910. szeptember RSA, XI. és RGDIP, 1912, 446. o.).
A szolgalom lehet aktív (azaz „A” államnak vannak bizonyos igazgatási jogosítványai „B” állam területén:
végső soron ez sorolható a nem a saját területen végzett igazgatási hatáskörök közé), vagy passzív, azaz amikor
az állam nem tehet meg valamit saját területének egy részén, illetve tűrni köteles ott egy bizonyos magatartást
más állam vagy államok részéről. Magától értetődik, hogy az aktív szolgalomnak rendszerint (de nem mindig)
szerves kiegészítője a másik állam részéről egy passzív szolgalom. Az Osztrák-Magyar Monarchia által
gyakorolt aktív szolgalomnak tekinthetjük azt, amikor Montenegró parti vizeinek ellenőrzését a K.u.K.
hadiflotta biztosította. Szolgalomértékű volt az is, ahogy a magyar kormány az Amerikai Egyesült Államok
számára az 1990-es évek közepétől 2004-ig engedélyezte a taszári katonai bázis használatát. Passzív szolgalom
terhelte Németországot az 1919-es versailles-i béke értelmében a Rajna-vidék bal partjának demilitarizálására
(amelyet Hitler 1936-ben megszűntnek nyilvánított), Lengyelországot pedig azért, hogy engedje keresztül az ún.
danzigi korridoron a német vasutakat és gépjárműveket, így biztosítva a földrajzilag a többi német területtől
elválasztott Kelet-Poroszország számára az összeköttetést. Egy NDK-NSZK megállapodás értelmében a Német
Demokratikus Köztársaság szolgalmat garantált az NSZK és Nyugat-Berlin közötti közvetlen villamosvezetékés
124
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
autópálya-összeköttetés létesítésére. A trianoni béke Magyarország számára Fiuméban szabad kikötői jogokat és
a jugoszláv területekenvaló áthaladást biztosított. Mivel a második világháború után Kelet-Poroszországot
Lengyelország és a Szovjetunió egymás között felosztotta, a Szovjetunió megszűntével Oroszország többi
részétől földrajzilag elkülönülő kalinyingrádi területtel (az egykori Königsberg az Orosz SZSZK-hoz került)
való kapcsolattartás fenntartására és az ún. schengeni vízumrendszer számára hátrányos következményei
ellensúlyozására Oroszország jelentős – e sorok írásáig azonban sikerrel nem koronázott – diplomáciai aktivitást
fejtett ki avégett, hogy Fehéroroszországon és főleg az EU-taggá vált Litvánián keresztül vasúti szolgalma
legyen Kalinyingrádig.
V/21 TÉRKÉP Kalinyingrád földrajzi helyzete
43 4 . A protektorátus olyan intézmény, ahol az egyik állam nemzetközi szinten állandó jelleggel képviseli a
másik államot. „A védő államnak a védett állam területén gyakorolt hatásköreinek terjedelme egyrészt a védett
és a védő állam közötti protektorátusi szerződéstől függ, másrészt pedig azoktól a feltételektől, amelyekkel
harmadik hatalmak elismerték a protektorátust, amelyek felé e szerződések rendelkezéseit érvényesíteni
kívánják. Közös vonásaik dacára a nemzetközi jogi protektorátusok egyedi jogi jellemzőkkel bírnak, amelyek
keletkezésük különös feltételeiből és fejlődési fokukból következnek” (CPJI: A tunéziai és marokkói
állampolgársági dekrétumok tárgyában adott tanácsadó vélemény, 1923. február 7., Série B n° 4., 27. o.). Ez
hagyományosan a gyarmatbirodalmak kiépítésének egyik kedvelt eszköze volt, amikor egyes kisebb államok
betagozódni kényszerültek a nagyobb birodalmak kereteibe, bizonyos belső önkormányzattal azonban ezután is
rendelkeztek. Az adott protektorátusi szerződés pontosította tehát, hogy a „védelmet nyújtó állam” csak a külső
képviseleti jogot gyakorolja, vagy pedig vannak területigazgatási hatáskörei is. Rendszerint egyébként voltak,
többek között annak érdekében, hogy ez a különleges kapcsolat a „képviselt szabad akaratából” fennmaradjon.
A hitleri birodalomba 1939-ben belekényszerített Csehország (az ún. Cseh-Morva Protektorátus)
kollaboránsokkal működtetett, a német titkosrendőrség által sakkban tartott önkormányzatisága egyre szűkült, s
formálissá vált. A Nemzetközi Bíróság a hitleri politikának ezt a lépését nem is protektorátusnak, hanem „harc
nélküli megszállásnak” tekintette (CIJ: A megszállt palesztin területen történő falépítés jogi következményeinek
tárgyában adott tanácsadó vélemény, 2004. július 9., Rec., 2004, 95. §). Protektorátusi kapcsolatnak tekinthetjük
azt is, ahogyan a Francia Köztársaság egészen 1994-ig a külső képviseletét valósította meg Monacónak, de
egyéb ügyeiben tiszteletben tartotta a szuverenitását. Mindenekelőtt a megkötött szerződések területi hatályának
kiterjeszthetősége szempontjából is emlékeztetett a protektorátusra az a különleges kapcsolatrendszer, amely a
német megosztottság idején a Német Szövetségi Köztársaság (az akkori „Nyugat-Németország”) és NyugatBerlin között állt fenn, igaz, utóbbi tekintetében a megszálló hatalmak is tartottak fenn igazgatási
jogosítványokat.
435. A katonai megszállás (occupatio bellica) mint területigazgatási cím nem vált okafogyottá azáltal, hogy a
XX. század jogfejlődése a háború indításához fűződő jogot (jus ad bellum) megvonta. Ha sérti is a nemzetközi
jogot az agresszió (sőt a legdurvábban sérti), a katonai sikert elérő állam van abban a helyzetben, hogy az
elfoglalt, megszállt terület igazgatását végezze, hiszen a visszavonuló állam ott nem tudja gyakorolni területi
szuverenitását. A megszálló hatalomnak az ún. hágai és genfi hadijogi egyezmények (lásd n° 1244.) értelmében
125
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
kötelessége is, hogy a területen maradó polgári lakosság számára a lehetőség szerinti normális életviszonyok
folytatását, ideértve az élelmezést, egészségügyi és gyógyszerellátást, a közhigiénia fenntartását, a gyerekek
iskoláztatását biztosítsa, szervezze, mindaddig, amíg nem áll fel a lakosság saját igazgatási-kormányzati
rendszere. A káosz, fosztogatás, járványok elkerülése a megszálló hatalomnak érthetően a legsajátabb érdeke is.
A megszálló hatalom gyakorolhat bizonyos jogokat az ellenségeskedések megszűnte után, ezeket a
fegyverszüneti szerződés szokta egyértelművé tenni. A Nemzetközi Bíróság ezeket a jogokat és
kötelezettségeket érintve hangsúlyozta ezek erga omnes jellegét (CIJ: A megszállt palesztin területen történő
falépítés jogi következményeinek tárgyában adott tanácsadó vélemény, 2004. július Rec., 2004, 157. §).
436. Igen bonyolulttá teszi viszont a helyzetet, amikor a katonai megszállás korábbi, de egymástól éppen
eltávolodó szövetségesek között következik be, s az államapparátus a helyén marad, ahogyan az
Magyarországon 1944. március 19-e után történt. A megszálló hatalmat nem mentesíti az elkövetett
jogsértésekért való felelősség alól, hogy a jogsértést (főleg ha az ő utasítására) a kollaboráló államgépezet követi
el, a kollaborálás miatt pedig a megszállt állam is viseli a felelősség rá eső részét (lásd n° 994-995., 1004.,
1008., 1015.).
A katonai jelenlét nem azonosítható a katonai megszállással mint területigazgatási jogcímmel: amennyiben a
területi szuverenitást az állam gyakorolja az államterületen (leszámítva most a bérlet és a szolgalom
intézményrendszerét), a jelenlevő idegen katonai erő dacára, a haderő állama nem minősül igazgató hatalomnak.
Ilyen esetben sem kizárt, hogy akaratát érvényesíteni tudja, de ilyenkor már a másik állam központi
kormányzatán keresztül. A békeszerződés a megszálló hatalom közvetlen és közvetett területigazgatási
jogosítványait megszünteti, rendszerint a tényleges katonai jelenlétet is. Utóbbi azonban hosszú ideig
fennmaradhat, s állomásoztatási szerződés, bérleti szerződés, önkéntes vagy kikényszerített szövetségi
kapcsolatrendszer szolgálhatja jogtechnikai szempontból az államok (vagy az erősebb állam) érdekeit, mint
ahogyan az 1956-os magyar forradalom szovjet eltiprása nyomán történt. A megszállás mint igazgatási jogcím
csak az 1956. november 4-ét követő első hónapokra vonatkoztatható, s ezt a hatalomgyakorlást felváltotta a jogi
értelemben szuverénnek tekintett Magyarország területi főhatalmának a saját kormánya révén történő gyakorlása
(amely kezdetben maximális igazodással, utóbb bizonyos manőverezési szabadságot élvezve követte a
Szovjetunió érdekeit).
1.5.2. A kollektív igazgatás jogcímei
437. A kollektív katonai megszállás nemcsak abban különbözik az imént tárgyalt katonai megszállástól, hogy
több állam tart katonai ellenőrző jelenlétet ugyanazon állam területén, de abban is, hogy magát az igazgatást is
együttesen végzik. Sőt gyakorlatilag akkor is megvalósulhat az együttes katonai igazgatás, ha a tényleges
megszálló csapatokban nem minden állam vesz részt. Így az 1945. évi fegyverszüneti szerződés értelmében
Magyarország (az 1947-ben megkötött) békeszerződés hatálybaléptéig a Szövetséges Ellenőrző Bizottság
(SZEB) igazgatása alá tartozott, s a magyar kormányzat is ennek volt felelős. A legyőzött tengelyhatalmak
területén egy-egy külön szövetséges ellenőrző bizottság vagy tanács volt, ugyanakkor az antifasiszta koalíció
hatalmi osztozkodásának megfelelően az operatív döntéseket az elnöki pozíciót betöltő állam hozta: ez
Magyarországon, illetve a többi érintett kelet-európai államban a Szovjetunió volt, amelynek csak tájékoztatnia
kellett a többi tagot. Olaszországban a SZEB-elnök Anglia volt, ott viszont a szovjet képviselőnek nem volt
érdemi beleszólása az ügyek menetébe. A függetlenségének helyreállítására ígéretet kapott Ausztriában,
valamint Németországban a kollektív megszállás ugyanakkor sajátos formát öltött: a két ország területét négy
elkülönített megszállási övezetre osztották, ahol a szovjet, az amerikai, az angol és a francia megszálló haderő
egy-egy külön zónát kapott, s a fővárosokat szánták tényleges kollektív katonai igazgatás alá esőnek.
Németország ún. szétszakítása úgy történt, hogy először az amerikai-angol igazgatási övezeteket egyesítették
(„Bizónia”, 1946), majd ehhez csatlakoztatták a francia övezetet („Trizónia”, 1947), s ezen a területen kiáltották
ki a Német Szövetségi Köztársaságot. Az 1949-ben megalakított NATO-ba 1955-ben felvették az NSZK-t, s
ezzel a Német Szövetségi Köztársaság szövetséges állammá vált, ugyanakkor egészen a német egység
helyreállításáig elvi kérdést csinált Franciaország abból, hogy az ún. rajnai francia katonai alakulat nem NATOkötelékként, hanem megszálló alakulatként van jelen, igaz, a közigazgatás tényleges ellenőrzéséről már 1947ben lemondott. A Szovjetunió saját megszállási övezetében átengedte a hatalmat a kommunista pártnak, s így
alakult meg ott a Német Demokratikus Köztársaság. Kelet-berlini igazgatási jogosítványairól ezek után a
Szovjetunió az NDKjavára egyoldalúan lemondott. Nyugat-Berlinben viszont egészen a német egyesítésig
fennmaradtak az eredeti kollektív megszállás bizonyos intézményei, ahol az igazgatási címre jogosult amerikai,
angol, francia államot megszemélyesítő alakulat mellett formális, szimbolikus szovjet jelenlét is volt. 1972-ben
a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok, Anglia és Franciaország Nyugat-Berlinben szerződést kötött a
város státusáról, s ez egészen a német egység helyreállításáig betöltötte funkcióját, pontosítva a megszálló
hatalmak és az önkormányzatot gyakorló nyugat-berlini szenátus jogosítványait. Ennek a – csak a hidegháború
összefüggéseiben értelmezhető – eseménysorozatnak az idején az érintett igazgató államok egymást vádolták,
126
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
hogy a kollektív megszállás elvei dacára, a domináns pozícióban levő államfait accompli elé állította a másikat,
vele nem konzultált, beleegyezését nem kérte. Ausztriában a négyhatalmi megszállás 1955-ben ért véget, amikor
az osztrák semlegességről kötött négyhatalmi megállapodás alapján a semlegességét alkotmányában is kimondó
országból a megszálló államok katonai alakulatai kivonultak.
438. A 2003-ban Irakot tömegpusztító fegyverek rejtegetésével vádoló Amerikai Egyesült Államok az ENSZ
felhatalmazása nélkül megtámadta Irakot, és Szaddám Huszein rendszerének elsöprése után az ország területén
egy elkülönített amerikai, egy angol és egy lengyel megszállási és igazgatási övezetet hoztak létre, s e három
övezet valamelyikébe osztották be a katonai akcióban koalíciós partnerként közreműködő mintegy harminc
állam oda küldött, részben szállítási és humanitárius, részben rendfenntartó és katonai rendteremtő alakulatait.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa az első öbölháború után az iraki fegyverzet és a leszerelési kötelezettségek
ellenőrzéséről több határozatot hozott (lásd mindenekelőtt a 687. [1991], 699. [1991], 707. [1991], 715. [1991],
949. [1994], 1284. [1999)], 1409. [2002] sz. határozatokat), az amerikai katonai támadás után pedig több
határozatban (1483. [2003], 1500. [2003], 1511. [2003] sz. határozatok) is felhívta az államokat a kialakult
helyzetben a humanitárius segítségnyújtásra, a rend fenntartásában való közreműködésre, magát a háborúindítást
azonban utólag sem legitimálta (lásd n° 1199-1200., 1212-1215.).
V/22. TÉRKÉP Az Új-Hebridák, a mai Vanuatu
V/23 TÉRKÉP Andora
127
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
V/24. TÉRKÉP A Fonseca-öböl és a Cay-szigetek
439. A nemzetközi jogi kondomínium nem azonos a polgári jogban ismert osztatlan közös tulajdonnal. A
nemzetközi jogban ez az intézmény azt jelenti, hogy a terület igazgatását több állam együttesen végzi: az
igazgatás közössége nem katonai megszálláshoz kapcsolódik, rendszerint két állam közötti konkuráló területi
igények rejlenek mögötte, s ezeket háttérbe szorító, időben akár igen hosszú ideig is eltartó modus vivendi
valósul meg ebben az igazgatási módban. Ilyen igazgatást gyakorolt a ma már Vanuatu néven függetlenné vált
egykori Új-Hebridák felett Anglia és Franciaország.
Andorra, a Pireneusok gerincén elhelyezkedő kis állam felett még ma is erre emlékeztető jogcímet gyakorol a
spanyolországi Urgel püspöke egyrészről és Franciaország másrészről, utóbbi Foix grófjának eredeti, hűbérúri
kondomíniumát utódolva.
A Nemzetközi Bíróságnak pedig a Salvador, Nicaragua és Honduras közötti Fonseca-öböl feletti
kondomíniummal összefüggő jogvitában kellett döntenie. A Nemzetközi Bíróság azonban úgy vélte, hogy a
kondomínium mint a nemzetközi jogban használt fogalom általában egy szervezett rendszert takar, amelyet az
érintett államok megegyezése hoz létre avégett, hogy egy terület feletti szuverén kormányzati hatáskörüket
közösen gyakorolják: „a helyzet olyan, hogy talán helyesebb lenne co-imperiumnak hívni” (CIJ: El Salvador és
Honduras szárazföldi, szigeti és tengeri határvitájának ügye, 1992. szeptember 11., Rec., 1992, 597-598. o. 399.
§). A fentebb említett szlovénhorvát tengerjogi jogvitában Ljubljana alapította álláspontját arra, hogy
Jugoszlávia felbomlásával az adott tengerrész kondomínium státuszba került, és ezért nem tekinthető horvát
parti tengernek (lásd n° 426. és 1310.).
1.5.3. Az ellenőrzött igazgatás jogcímei
440. A fentiektől eltérően itt a nemzetközi közösség, gyakorlatilag valamely nemzetközi szervezet nevében és
megbízásából történik az igazgatás, s ezért a szervezetnek joga van ellenőrizni, hogyan is valósul ez meg. Ennek
egyik formája volt a Nemzetek Szövetsége idején megalkotott mandátumrendszer. Az első világháború során
ugyanis az antant a hadicélok közé sorolta a központi hatalmak egyes területeinek megszerzését. Egyes
szövetségeseinek az Osztrák-Magyar Monarchiából ígért területeket, s ezeket az ígéreteket a történelmi
fejlemények sodrában javarészt realizálták is. A török birodalom felosztása is a hadicélok közé került, s itt
hangsúlyozottan kell említeni az akkor már stratégiai jelentőségűnek tekintett közel-keleti kőolajmezők
megszerzését. 1916-ban angol-francia titkos szerződésben (Sykes-Picot-megállapodás) rögzítették
osztozkodásuk irányelveit és területi vetületeit.
128
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
Amikor a bolsevikok 1917 őszén megdöntötték az ún. Ideiglenes Kormányt és nyilvánosságra hozták a cári
titkos levéltárban talált dokumentumok egy részét, az ezekben rögzített kölcsönös kötelezettségvállalások,
alkuk, ígéretek különös fényben láttatták az antant propagandájában önzetlen segítségként, a bajba jutott barátok
védelmeként beállított világháború valódi mozgatórugóit. Így amikor a Nemzetek Szövetsége amerikai
kezdeményezésre létrejött, akkor a területi koncessziókat többé-kevésbé a világháború alatti megállapodásoknak
megfelelően osztották ugyan szét, ám formálisan mégis a Nemzetek Szövetségének védnöksége alá helyezték a
központi hatalmaktól elvett nem európai területeket, s az akkori világszervezet volt az, amely megbízást adott
valamelyik államnak, hogy egy adott területet igazgasson. A Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányának 22.
cikke szerint: ahol „olyan népek laknak, amelyek a mai világ különösen nehéz viszonyai között még nem tudják
magukat kormányozni”, ott a népek jólétének és fejlődésének biztosítása „a civilizáció szent hivatása”, s ennek
alapján „a gyámságra megbízást azok a fejlettebb nemzetek nyernek, amelyek segédeszközeiknél,
tapasztalataiknál vagy földrajzi helyzetüknél fogva leginkább képesek és hajlandók ennek a felelősségnek a
vállalására”. Az így kiszemelt hatalom pedig elfogadta a magasztos civilizációs megbízatást, s vállalta a terület
igazgatását, ami persze aligha lepett meg bárkit is... A mandátum intézménye „nem jelent sem területi cessiót,
sem szuverenitásátruházást” (CIJ: Délnyugat-Afrika nemzetközi státusa ügyében adott tanácsadó vélemény,
1950. július 11., Rec., 1950, 132. o.).
V/25. TÉRKÉP A Sykes-Picotmegállapodás a térképen
441. A Nemzetek Szövetségében háromféle területigazgatási megbízást adtak, „az illető nép fejlődési foka, a
terület földrajzi fekvése, gazdasági viszonyai és más egyéb körülményei” alapján, s ezeket egyszerűen az ábécé
betűivel jelölték. Az A-mandátum óvatosan bár, de előirányozta a függetlenség majdani elnyerését is a török
birodalomról leválasztott területek esetében: ilyenbe sorolódott a Franciaország igazgatása alá bocsátott Szíria
és Libanon, míg Nagy-Britannia Irak, Palesztina és Transzjordánia feletti jogosítványokhoz jutott. Közülük
egyébként csak Irak vált függetlenné a Nemzetek Szövetségének fennállása alatt, 1932-ben. A Németországtól
elcsatolt gyarmatok jobbára B- és C-mandátumok lettek. A B-mandátum az anyaországi területektől elkülönített,
a helyi sajátosságokat figyelembe vevő, „a lelkiismereti és vallásszabadságot a közrend és a jó erkölcs követelte
korlátozásokkal” megvalósító igazgatási forma volt, ilyet kapott mindkét esetben megosztva Franciaország és
Nagy-Britannia Togo, illetve Kamerun területére, ilyen státusba került Tanganyika, ahol Nagy-Britannia,
valamint Ruanda-Urundi, ahol Belgium lett a mandatárius. Itt a területeket a rabszolga-, fegyver- és
szeszkereskedelemtől is védeni kellett. A C-mandátumot az igazgató hatalom saját területének integráns
részeként irányíthatta, de védenie kellett a lakosságot ugyanezekkel a visszaélésekkel szemben: így igazgathatta
Délnyugat-Afrikát a Dél-Afrikai Unió, Nyugat-Szamoát Új-Zéland, Naurut Nagy-Britannia, Új-Guineát
Ausztrália, a Karolina-, Marianna- és Marshall-szigeteket pedig Japán. A mandatárius állam évente köteles volt
jelentést tenni a Nemzetek Szövetsége Tanácsának feladata megvalósításáról, amelyet ebben a megalakított
Állandó Bizottság segített.
442. Amikor a második világháború idején az amerikai-angol-szovjet tárgyalásokon döntöttek arról, hogy nem a
Nemzetek Szövetségébe kell új életet lehelni, hanem új, izmosabb, hatékonyabb szervezetet kell létrehozni,
akkor arról is döntöttek, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetében gyámsági rendszert kell működtetni. Ennek
megalkotása során figyelembe vették a mandátumrendszer tapasztalatait, de itt is érzékelhető volt bizonyos
területszerzési étvágy: a formális különbség az volt, hogy nem megbízást adott az új világszervezet, hanem
szerződést kötött az igazgatásról, ez volt az ún. gyámsági szerződés. Az ENSZ Alapokmányának 77. cikke
szerint gyámsági rendszer alá kerülnek „a mandátum alatt álló területek, a második világháború eredményeként
ellenséges államoktól elcsatolt területek és az igazgatásukért felelős államok által önként e rendszer alá
helyezett területek”. (Utóbbi lehetőséggel egyébként egyetlen állam sem élt.) A gyámsági szerződésben vállalt
kötelezettségek teljesítéséről az állam az ENSZ egyik főszervének, a Gyámsági Tanácsnak adott számot, kivéve
a hadászati fontosságú területeket, ahol az ellenőrzést a Biztonsági Tanács végezte.
129
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
443. A Gyámsági Tanácsot az Alapokmány szerint a következő módon kellett megalakítani: eleve tagja volt a
Biztonsági Tanács öt állandó tagja, valamint minden gyámsági szerződéssel területet igazgató állam, továbbá a
Közgyűlés annyi tagot választott a gyámsági területeket nem igazgató államok közül, hogy az igazgató és a nem
igazgató tagok száma azonos legyen. Mivel az alapítás óta eltelt évtizedekben az igazgatott területek túlnyomó
többsége függetlenné vált, s mára már csak az Amerikai Egyesült Államok igazgat Japántól elvett egykori Cmandátumokat, az igazgató hatalmak számának csökkenése miatt a Gyámsági Tanács gyakorlatilag kiürült,
illetve a Biztonsági Tanács öt állandó tagjára korlátozódott. A Marianna- és Marshall-szigetek ráadásul eleve a
hadászati fontosságúnak minősített kategóriába tartoznak, ahol az igazgató hatalom a Biztonsági Tanácsnak
számol be. Így tehát a Gyámsági Tanácsra vonatkozó rendelkezések alkalmazhatatlanná váltak, a szerv befejezte
működését, s helyiségét a New York-i ENSZ-palotában egyéb célra hasznosítják, többek között a Nemzetközi
Jogi Bizottság is itt tartja üléseit.
V/26. TÉRKÉP A mandátumokká vált egykori afrikai német gyarmatok
444. A gyámsági rendszer működésével szemben a legnagyobb kihívást Dél-Afrika obstrukciója jelentette: DélAfrika, mint láttuk, a Nemzetek Szövetsége idején C-mandátumot kapott az egykori német gyarmat DélnyugatAfrika igazgatására, s az ebből folyó kötelezettségeinek többé-kevésbé eleget is tett. Nem volt hajlandó azonban
eleget tenni annak a kötelezettségnek, hogy kössön gyámsági szerződést, dacára annak, hogy az ENSZ
Alapokmányának idézett 77. cikkében szereplő fordulatból (ti. gyámság alá kerülnek a mandátumos, az
elcsatolt, valamint az önként gyámság alá helyezett területek) a contrario következik, hogy az első két kategória
esetében kötelezettség áll fenn. Dél-Afrika úgy vélte, hogy mandátumos kötelezettsége a Nemzetek
Szövetségének megszűnésével hatályát vesztette, s a területet bekebelezte. Jóllehet Dél-Afrika ezen aktusát
egyetlen állam sem ismerte el, az otthon apartheidrendszert gyakorló rezsim állama elszigetelődése dacára
tulajdonképpen igen jól manőverezett a hidegháború és a szovjet-amerikai szembenállás koordinátarendszerében, s az ENSZ ellenőrzési jogosítványait semmibe véve az első világháború után megszerzett területet
ténylegesen az 1980-as évek végéig hatalmában tartotta. Az ENSZ-ben a Közgyűlés, a Biztonsági Tanács és a
Nemzetközi Bíróság számtalanszor foglalkozott a kérdéssel, valószínűleg a délnyugat-afrikai kérdés volt az, ami
legtöbbször szerepelt a Nemzetközi Bíróság napirendjén (CIJ: Délnyugat-Afrika nemzetközi státusa ügyében
adott tanácsadó vélemény, 1950. július 11.; A Délnyugat-Afrikára vonatkozó jelentésekkel és petíciókkal
kapcsolatos szavazási eljárás tárgyában adott tanácsadó vélemény, 1955. június 7.; Petíciók előterjesztőinek
szóbeli meghallgatása a Délnyugat-Afrikai Bizottság által tárgyban adott tanácsadó vélemény, 1956. június 1.;
Délnyugat-Afrika státusának ügye, ex. prél., 1962. december 21.; Dél-Afrika folytatólagos namíbiai jelenlétéből
az államokra hárulójogkövetkezmények tárgyában adott tanácsadó vélemény, 1971. június 21.).
130
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
445. A Közgyűlés arról kért tanácsadó véleményt, hogy köteles-e Dél-Afrika megkötni a gyámsági szerződést.
A Nemzetközi Bíróság erre nemmel válaszolt, arra építve álláspontját, hogy a szerződés a jogban mindenütt a
felek akaratszabadságán alapul. A Nemzetközi Bíróságnak ráadásul nincs olyan hatásköre, mint egyes nemzeti
bíróságoknak, ahol a bírói ítélet – rendszerint a joggal való visszaélés kirívó eseteiben – pótolni tudja a fél
hiányzó akaratnyilatkozatát. Kötelezni tehát nem tudta Dél-Afrikát a szerződés tényleges megkötésére, de azt
kimondta, hogy ha Dél-Afrika nem viszi be szerződéssel gyámsági rendszerbe a mandátumos területet, úgy a
mandátumos kötelezettség fennmarad, és az ENSZ fogja ellátni azokat az ellenőrzési funkciókat, amelyet
korábban a Nemzetek Szövetsége gyakorolt (CIJ: Délnyugat-Afrika nemzetközi státusa ügyében adott tanácsadó
vélemény, 1950. július 11., Rec., 1950, 137-139. o.). Dél-Afrika azonban nem teljesítette e jelentéstételi
kötelezettségeket, s Etiópia és Libéria, amelyek tagjai voltak már a Nemzetek Szövetségének, emiatt pert
indítottak Dél-Afrika ellen, azonban a Nemzetközi Bíróság úgy ítélte meg, nincs perbeli jogosultságuk (locus
standi). Délnyugat-Afrika nevében fellépni (CIJ: Délnyugat-Afrika státusának ügye, ex. prél., 1962. december
21., Rec., 1962, és Délnyugat-Afrika státusának ügye, 2ephase, 1966. július 18., Rec., 1966). Az ítéletet
(amelyben a bírák szavazategyenlősége miatt az elnöki szavazat döntött) számos kritika érte, ezek egy része
magának a Nemzetközi Bíróságnak az ítélkezési filozófiáját kérdőjelezte meg. Az ENSZ azonban ezután hamar
eljutott a jogi szempontból egyszerű és helyes megoldáshoz, igaz, ennek végrehajtását nem tudta
kikényszeríteni. A Közgyűlés 1966-ban megvonta a mandátumot és létrehozta az ENSZ Namíbia Tanácsát. A
Biztonsági Tanács 264. (1969) sz. határozatában vonta meg a mandátumot. A mandátum kétszeri megvonására
tulajdonképpen azért került sor, mivel a gyámsági szerződés megkötésének elutasítása után a mandátumrendszer
kötelezettségeit felvállaló ENSZ-ben a Közgyűlés is és a Biztonsági Tanács is a délnyugat-afrikai kérdés
bizonyos vetületeiben külön-külön kompetenssé vált. Ráadásul, bár emlékeztet egymásra a Nemzetek
Szövetsége és az ENSZ, a két Közgyűlés, a Tanács, illetve a Biztonsági Tanács, a hatáskörök között minden
hasonlóság ellenére jelentős különbségek voltak, ezért a biztonság kedvéért, valamint a Biztonsági Tanácsnak az
Alapokmányból eredő elvben kemény jogosítványai és határozatainak kikényszeríthetősége miatt mindkét
főszerv meghozta a döntést. Mivel Dél-Afrika jogellenesnek, hatáskör hiányában meghozottnak tekintette ezt és
nem hajtotta végre, a Biztonsági Tanács tanácsadó véleményt kért arról, hogy a mandátummegvonó határozatok
milyen joghatásokat gyakorolnak Dél-Afrikát, illetve általában az ENSZ tagállamokat illetően. A Nemzetközi
Bíróság tanácsadó véleményében megállapította, hogy Dél-Afrika 1966, azaz a mandátum megvonása óta
jogalap nélkül igazgatja a területet, s ott-tartózkodása ettől az időponttól fogva jogellenes. Hangsúlyozta, hogy e
jogi minősítés szembeszegezhető Dél-Afrikával, az ENSZ összes tagállamával, sőt még a nem tagállamokkal is.
A Nemzetközi Bíróság kimondta, hogy Dél-Afrika hagyja el a „megszállt” területet, a többi államnak pedig
tartózkodnia kell minden olyan lépéstől, amelyből arra lehetne következtetni, hogy az ott-tartózkodást, illetve a
Namíbia nevében vagy terhére tett intézkedéseket érvényesnek tekinti (CIJ: Dél-Afrika folyamatos namíbiai
jelenlétéből az államokra háruló jogkövetkezmények tárgyában adott tanácsadó vélemény, 1971. június 21.,
Rec., 1971, 58. o.). Az ENSZ Namíbia Tanácsa, mivel érdemben nem tudta igazgatni a területet Dél-Afrika
ellenállása miatt, feladatát a namíbiai érdekek megjelenítésében, képviseletében, bizonyos egyezményekhez
való csatlakozás előkészítésében látta. Namíbia tényleges függetlensége azonban csak 1990. március 21-én
valósult meg, s röviddel később, 1990. április 23-án felvették az ENSZ-be, azaz mindez tulajdonképpen
egybeesett az apartheidrendszer felszámolásával magán Dél-Afrikán belül.
446. Az önkormányzattal nem rendelkező területekre az ENSZ Alapokmánya igen rövid, címében
nyilatkozatnak minősített XI. fejezete tartalmaz bizonyos rendelkezéseket. Meglehetősen dagályos
megfogalmazásban utal arra, hogy „magasztos megbízatásnak” tekintik, hogy „e területek lakosságának jólétét
tőlük telhetőleg előmozdítsák” és „kifejlesszék ezek önkormányzati képességét”. Érdemi, számon kérhető
kötelezettségként azonban a 73. cikk valójában csak azt rögzítette, hogy a főtitkárnak tájékoztatás céljából, a
biztonság és az alkotmányjogi meggondolások által megkívánt határokon belül, rendszeresen statisztikai és más
technikai természetű tájékoztatást nyújtsanak a területek gazdasági, szociális és nevelésügyi helyzetére
vonatkozóan. Mintegy 110 terület, köztük például Pápua, Nauru, Belga-Kongó, Francia-Szomáliföld, HollandGuinea, Nyugat-Szamoa stb. tartoztak ebbe a körbe. A Közgyűlés a maga részéről az 1514. (XXV) sz., a
gyarmati népeknek nyújtandó függetlenségről és önrendelkezési jogról szóló nyilatkozat érvényesülésének
figyelemmel kísérésére és elősegítésére egy ún. dekolonizációs bizottságot állított fel 1970-ben, s ennek révén
számoltatta be az érintett államokat, esetenként a helyszínen is ellenőrizve a jelentések tartalmát.
1.6. 6. Az államok egymás közti kapcsolatainak nemzetközi jogi
alapelvei
447. Minden jogrendszer (és azon belül minden jogág) működése az adott rendszer szabályainak összhangját
feltételezi, amely az egyedi jogszabályok és jogintézmények óriási halmazában az elvek közössége, egymást
feltételező és egymásra tekintettel történő érvényesülése révén valósul meg. E jogelméleti követelmény mellett
az alapelvek bemutatása az egyes jogrendszerek és jogágak elemzését, oktatását is köztudomásúan megkönnyíti.
131
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
A belső jogokban több jogág jogforrási értékű alapvető normája maga is felsorolja a követendőnek tekintett
alapelveit, amelyek így maguk is közjogi jellegűek. Ily módon az alkotmány tartalmazza például a
népszuverenitásnak, a jogállamiságnak, a többpártrendszernek, az állam és a pártok elválasztásának, az állam és
az egyház elválasztásának elvét. A büntető törvénykönyv, a polgári törvénykönyv, a munka törvénykönyve, az
eljárásjogi kódexek mind felsorolják az adott jogágak legfontosabb elveit. Mivel azonban, mint láttuk, a
nemzetközi jognak nincs egyetemes érvényű, közjogi értékű dokumentumba foglalt kódexe, a nemzetközi jog
alapelveit sokáig a szerződési és szokásjogi gyakorlatból levont következtetések általánosításaként fogták fel.
Ezek túlnyomórészt ma is megállják a helyüket, azonban a XX. század folyamán érzékelhető volt több alapelv
átértelmeződése. A Nemzetek Szövetségének és az Egyesült Nemzetek Szervezetének megalakulásakor az
ezeket létesítő szerződésekbe az alapítók olyan elveket is szerződési kötelezettségként írtak be, amelyek
szövegszerűen a szervezet és a tagállamok közötti, illetve a tagállamok egymás közötti magatartására
vonatkoznak, ugyanakkor megfogalmazásuk általános jellege miatt a politikusok és a szakírók ezeket a
nemzetközi jog alapelveivel azonosították. Ezek az elvek a két szervezet feladatköréből fakadóan az egyetemes
nemzetközi jog alapelveit jelentik, s a szűkebb körű együttműködésben, mindenekelőtt a katonapolitikai,
gazdasági vagy ideológiai alapú regionális szervezetekben az alább tárgyalt elvek számos árnyalattal, az
univerzálissal nem mindenben egybevágó értelmezésben, illetve egyéb elvekkel kiegészülve érvényesülhetnek.
448. Az ENSZ Alapokmánya a 2. cikkében sorolja fel ezeket az elveket, amelyeket az ENSZ Közgyűlés a 2.
cikk kommentárjának is tekinthető 2625. (XXV) sz. határozatában Az államok közötti békés kapcsolatok és
baráti együttműködés elvei címmel szövegeztek meg. Ezek az elvek röviden a következők: i. az államok
szuverén egyenlősége; ii. a belügyekbe való beavatkozás tilalma; iii. az erőszak alkalmazásának és az azzal való
fenyegetésnek a tilalma; iv. a viták békés rendezésének elve; v. az államok együttműködési kötelezettsége; vi. a
kötelezettségek jóhiszemű teljesítésének elve; vii. a népek önrendelkezési jogának elve.
1.6.1. A szuverén egyenlőség elve
449. A szuverén egyenlőségre utaló alapokmányi fordulat („A Szervezet valamennyi tag szuverén
egyenlőségének elvén alapszik.”) két elvet kapcsol egybe, a szuverenitást és az egyenlőséget. Az államok
szuverenitását eddig is több alkalommal érintettük már: a klasszikus elméleti alapvetés a tudománytörténetben
Bodin, Machiavelli és Grotius nevéhez kapcsolódik, a nemzetközi jog történetében pedig az 1648-as vesztfáliai
béke a szimbolikus évszáma a szuverenitás elvén alapuló államközi együttműködésnek, jóllehet a szuverenitás
érzete, elveinek érvényesítése különböző változatokban már a nemzetközi jog kezdetei óta kimutatható.
450. A szuverenitásnak hagyományosan belső és külső oldalát szoktuk megkülönböztetni. A szuverenitás belső
oldala az állam belső viszonyainak önálló szabályozása és belső ügyeinek önálló intézése: ez szorosan
összefügg a már tárgyalt területi főhatalom intézményeivel (lásd n° 383.), valamint a belügyekbe való
beavatkozás tilalmával (lásd n° 461.). A szuverenitás külső oldala alatt azt értjük, hogy az állam szabadon lép
nemzetközi kapcsolatokba, szabadon vállal kötelezettséget, s ezáltal rendszerint közvetlen vagy közvetett
előnyökre számítva korlátozza is szuverenitását, szerez jogokat és vállal kötelezettségeket. Ahogyan Max Huber
választottbíró fogalmazott: „A szuverenitás az államközi kapcsolatokban a függetlenséget jelenti” (CPA: A
Palmas-szigetek ügye, 1928. április 4., RSA, vol. II., 838. o.).
451. A szuverenitás külső oldala azonban nem jelent tökéletes szabadságot: ahogyan ezt érintettük már a
nemzetközi jog kötelező erejét magyarázó iskoláknál (lásd n° 118-128.), valamint a nemzetközi jog
fejlődéstörténetében (lásd n° 58., 62., 65., 75.), bemutatva a háborúindítás joga (jus ad bellum) XX. századi
fokozatos megszűnésének mérföldköveit, az erőszak alkalmazása és az azzal való fenyegetés tilalmának elvét
(lásd n° 481-482.). A szuverenitás külső oldalát úgy kell felfognunk, hogy egy állam maga dönt nemzetközi
kapcsolatainak építéséről, irányairól, eszközeiről. Az Állandó Nemzetközi Bíróság már legelső ítéletében
rámutatott arra, hogy „a nemzetközi kötelezettségek vállalásának képessége éppen az állam szuverenitásának
egyik attribútuma” (CPJI: A Wimbledon gőzös ügye, 1923. augusztus 17., Série A n° 1., 25. o.). Az állam
szabadsága valójában az egyetemes nemzetközi jog jus cogens, illetve erga omnes normái, az állam konkrét
kötelezettségvállalásai és az államot is kötelező szokásjog koordináta-rendszerében felfogott relatív szabadság.
452. E szabadság határai szempontjából nincs jelentősége annak, hogy bizonyos korlátokat békeszerződések
révén kényszerítettek az adott államra olyan területen, ahol egyéb államok szabadsága esetleg nem korlátozott.
Az Állandó Nemzetközi Bíróság az Anschluss előkészületeitől tartó hatalmak megelégedésére az 1931. március
19-ei osztrák-német vámunió-jegyzőkönyvet összeegyeztethetetlennek tartotta az 1922. október 4-ei genfi
jegyzőkönyvvel, amelyben Ausztria kötelezte magát, hogy nem veszélyezteti gazdasági függetlenségét úgy,
hogy valamely államnak speciális és kizárólagos előnyöket biztosít (CPJI: A Németország és Ausztria közötti
vámrendszer tárgyában adott tanácsadó vélemény, 1931. szeptember 5., Série A/B n° 41., 53. o.). Az OsztrákMagyar Monarchia feltámasztásának lehetőségét próbálta meg kizárni a trianoni béke 73. cikke, kimondva:
132
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
„Magyarország nem mondhat le függetlenségéről, csak a Nemzetek Szövetsége Tanácsának beleegyezésével.”,
míg az osztrák-német egyesülést az Ausztriával kötött saint-germaini béke 88. cikke, illetve a Németországgal
kötött versailles-i béke 80. cikke nagyjából azonos szöveggel zárta ki, utalva arra, hogy „Ausztria függetlensége
elidegeníthetetlen, kivéve a Nemzetek Szövetsége Tanácsa belegyezésének esetét”. Az 1947. évi
békeszerződésekben Magyarország, akárcsak Románia, Bulgária, Finnország gyakorlatilag szó szerint azonos
fegyverzetkorlátozási vállalásokat tett, lemondva atomfegyverek, bombázók, tengeralattjárók (!) beszerzéséről,
valamint a Németországgal való kiképzési, fegyverzeti együttműködésről, ideértve a polgári légi járművek
gyártásában való együttműködést is. (A magyar békeszerződésben ezek a 17., 19. cikkek.) A finn kormány
1990. szeptember 21-én meghozott döntésében a német újraegyesülésre hivatkozva ezeket a már régóta
alkalmazhatatlannak tekintett rendelkezéseket hatályukat vesztettnek minősítette. 1990. november 6-án Ausztria
az 1955. május 15-ei osztrák államszerződés négy részes államának bejelentette, hogy ennek több cikke is
„megszűnt” „a körülmények Európában történt alapvető megváltozása miatt és különösen a Németországgal
1990. szeptember 12-én kötött szerződés következtében”. A négy hatalom tudomásul vette ezt az értesítést.
453. A nemzetközi jog imperatív normái (jus cogens), illetve a mindenkire kötelező (erga omnes) normák
lényegükből fakadóan kötelezik az államokat, a nemzetközi jognak való közvetlen állami alávetettségükből
következően. A szuverenitás külső oldala is csak ezen keretek között érvényesülhet, hiszen ajus cogens
normákkal ellentétes szerződés érvénytelen. A szokásjogot is figyelembe kell venni a szuverenitás
gyakorlásakor, még akkor is, ha köthető a szokásjoggal ellentétes szerződés: ilyen ellentétes tartalmú szerződés
híján azonban a keret az adott viszonyrendszerben mégiscsak a szokásjog.
454. A szuverenitás történelmileg és a fentiekben említetteknek megfelelően az adott állam
kötelezettségvállalásai szerint eltérő mértékben korlátozódik: a korlátok végső soron visszamutatnak az állami
akaratra –, illetve ajus cogens esetében az államok nemzetközi közössége mint egész akaratára. Az ENSZ
Biztonsági Tanácsa a nemzetközi béke és biztonság érdekében jogosult államot kötelező döntés meghozatalára,
s ez a szuverenitás korlátozásában is megvalósulhat: így az öbölháborút követően a 687. sz. határozat a
tömegpusztító fegyverek és azok előállítására szolgáló technika átadására, illetve megsemmisítésére kötelezte
Irakot. Igaz ugyan, hogy a NATO 1999 tavaszán a Biztonsági Tanács felhatalmazása nélkül kezdte bombázni
Jugoszláviát, megakadályozandó a koszovói albánság ellen készülő etnikai tisztogatást, a Biztonsági Tanács
ugyanakkor tudomásul vette azt a megállapodást, amelyet a hadműveletek leállítása fejében írt alá a NATO és a
jugoszláv hadsereg képviselője. Ennek a lényege az volt, hogy Koszovó határozatlan ideig az ENSZ igazgatása
alá kerül. A Biztonsági Tanács 1244. (1990) sz. határozatában azután magáévá tette és garantálta a
megállapodás végrehajtását. Az állam nemzetközi szervezetbe való belépésének feltételéül pedig esetleg
bizonyos konkrét nemzetközi szerződésekhez való csatlakozást írhatják elő: így az Európa Tanácsba való
belépés feltételezi az Emberi jogok európai egyezményének ratifikációjára vonatkozó ígéretet, sőt számos állam
esetében ehhez még hozzátették a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájának vagy a Nemzeti
kisebbségek védelmének európai keretegyezményéhez (lásd n° 686-689.) való csatlakozás követelményét is.
455. Nincs elméletileg megvonható, általános határa a korlátozhatóságnak: az állam szabad akaratából a
szuverenitásról le is mondhat, tartományként belépve egy másik államba, leszámítva most esetleg egyes
békeszerződések fent említett kivételeit. Az állam megteheti azt, hogy egy másik állammal föderatív kapcsolatra
lép, illetve egy létező föderációba, azaz szövetségi államba lép be. A föderációt nemzetközi szerződés hozza
létre, de megvalósulása után a tagjai közötti kapcsolatokat már a megalkotott alkotmány rendezi. A szövetségi
államban a tagállamok nemzetközi jogi jogalanyiságukról rendszerint lemondanak, bár több példa van arra is,
hogy szűk körben (a létesítő szerződés és az alkotmány által körvonalazott területeken, esetleg a szövetségi
állam megbízásából) rendelkeznek külkapcsolati hatáskörökkel, például környezetvédelmi, határrendészeti,
esetleg regionális együttműködésre vonatkozóan. Az állami szuverenitás ebben az értelemben megvalósuló
korlátozásába tartozik az államszövetség, a konföderáció létrehozása is, ahol az alkotó államok megőrzik saját
önálló nemzetközi jogalanyiságukat, s a közöttük levő kapcsolatokat továbbra is a nemzetközi jog rendezi. A
konföderációnak ennek megfelelően rendszerint – bár elméleti akadálya ennek nem lenne – nincs önálló
nemzetközi jogalanyisága, ugyanakkor a konföderációt s annak érdekeit meg lehet jeleníteni nemzetközi
szinten, például a tagállamok között rotációs rendszerrel kijelölt külügyminiszter vagy államfő révén. A
konföderáció működőképessége érdekében a szuverenitás bizonyos fokú különleges korlátozására, egyeztető
intézmények létesítésére is sor kerülhet. A brit Nemzetközösség (Commonwealth) a brit gyarmatbirodalom
felbomlása óta szervezi az egykori anyaország és arra igényt tartó volt gyarmatainak kapcsolatait, ennek a
szerződéskötési jogosítványok tárgyalásakor is említettük azt a vetületét, hogy a Commonwealth-en belül az
ezzel foglalkozó miniszterek egymás között külön meghatalmazás felmutatása nélkül is jogosultnak minősülnek
szerződéseket tárgyalni és aláírni (lásd n° 186.). Többször előfordult az is, hogy egy konföderáció készítette elő
az utat a föderáció irányába, mint az Svájc vagy az Amerikai Egyesült Államok esetében történt. (A ma már
ténylegesen szövetségi államként működő Svájc gépkocsijain a CH-betűkapcsolat is erre az eredetre utal:
Confédération Helvétique.)
133
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
456. Azt is láthatjuk, hogy az államok szabad akaratukból, közvetlen vagy közvetett előnyökre számítva a
korábbi évtizedekben, a fortiori évszázadok során megszokottakhoz képest egyre mélyebben hajlandóak
korlátozni szuverenitásukat, egyes attribútumokról lemondva vagy azok gyakorlását nemzetközi szervezetekre
ruházva. Már utaltunk arra, hogy míg a Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni merénylet után a Szerbiának küldött
ultimátumnak azt a pontját, miszerint a szerb kormány járuljon hozzá, hogy az osztrák-magyar rendőrség vele
együtt nyomozzon Szerbiában a merénylet szerb területre vezető szálain, az akkori európai közvélemény
annyira kihívónak tekintette, hogy azt magára valamit adó szuverén állam úgymond el nem fogadhatta... Nem
sokkal később azonban már számos példa volt az ilyen természetű együttműködésre: így Magyarországon 1928ban az ún. szentgotthárdi fegyvercsempészeti ügyben a Nemzetek Szövetsége Tanácsának megbízásából francia,
holland és chilei megbízott vizsgálódott, az ún. frankhamisítási botrány kivizsgálásakor francia nyomozók is
részt vettek bizonyos magyarországi nyomozati eljárásokban és a Sándor jugoszláv király elleni marseille-i
merénylet állítólagos magyarországi szálainak vizsgálatára szintén francia nyomozók érkeztek. Mivel a II. János
Pál pápa elleni 1981. évi merényletkísérletnek voltak Bulgáriába vezető állítólagos szálai, a bolgár állam nem
azonnal ugyan, de lehetővé tette, hogy az ügy olasz vizsgálóbírája bizonyos személyeket Bulgáriában
meghallgasson. A schengeni együttműködés rendszerében, valamint a nemzetközi terrorizmus, a pénzmosás, a
kábítószer-kereskedelem, a maffia-bűncselekmények kapcsán olyan intenzitású rendészeti együttműködés
bontakozott ki egyes államok között, ami korábban elképzelhetetlen volt. Az európai integráció folyamata az ún.
négy szabadság és a közös politikák területén egyre szélesülő körben jogalkotói kompetenciákat ruházott az ún.
nemzetek feletti intézményekre és így tovább.
457. Nyilvánvalóan csak a körülmények ismeretében lehet megérteni (vagy legalább magyarázni) az olyan első
ránézésre abszurd helyzeteket, hogy az ország alapvető alkotmányos struktúráját más államok alkossák meg: az
1995. novemberi daytoni tárgyalásokon kidolgozott és 1995. december 14-én Párizsban aláírt ún. 3 + 6
egyezmény (amelyben a részes felek Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Szerbia-Montenegró voltak, de
aláírásukkal tanúsították a megállapodást az Amerikai Egyesült Államok, Oroszország, Anglia, Franciaország,
Németország és az Európai Unió képviselői is) 4. sz. melléklete tartalmazza Bosznia-Hercegovina alkotmányát
(!) és azokat az emberi jogi vonatkozású egyezményeket, amelyek teljesítésére kötelezték a bosnyák államot
(lásd n° 567.). A tálib uralom alól 2001-ben felszabadított Afganisztán alkotmányát érdemben az Amerikai
Egyesült Államok szakértői készítették el és fogadtatták el az erre a célra összehívott alkotmányozó tanáccsal: a
törzsi vezetők számára szintén nem otthon, hanem a németországi Petersbergben rendezték meg az ENSZ
támogatásával 2001 decemberében ezt az alkotmányozó értekezletet. A Szaddám Huszein 2003-ban történt
eltávolítása utáni Irakban 2005-ben került sor arra, hogy az erre a célra megválasztott alkotmányozó gyűlés
kidolgozza és elfogadja azt az alkotmányt, amelynek a megszálló amerikaiak által közvetített biztonsági és
jogállamisági követelményeket az iraki népek (az arabok mellett mindenekelőtt a kurdok, asszirokaldeusok,
türkománok) és az ottani vallások (az iszlám szunnita és a síita ága) érdekeinek megfelelő képviseletével kellene
összeegyeztetnie.
458. A szuverenitás elvéből nemcsak az következik, hogy az állam alapvetően szuverén döntése alapján kerül
nemzetközi ellenőrzés, számonkérés valamely fajtája alá, hanem az is, hogy mentes más állam szuverenitásának
vele szemben történő, a másik szuverenitását az övé fölé helyezve megvalósuló érvényesítésétől. Ennek
bizonyos elemeit s mindenekelőtt az extraterritoriális jogalkotás problémáját már érintettük a területi főhatalom
tárgyalása során (lásd n° 386-390.). A szuverenitás elvére mutat viszsza azonban az is, hogy egy állam a másik
állam hatóságai előtt nem vonható perbe, hacsak ahhoz ő maga hozzá nem járul. Ez az állam immunitásának
elve. Az állam saját jogszabályainak, azok alkotmányosságának megítélését, értelmezését önmagának tartja
fenn. A polgári perrendtartás számos területen rögzíti a magyar állam kizárólagos joghatóságát, többé-kevésbé
ugyanúgy, mint ahogy az államok túlnyomó többsége eljár. Így az államterülettel, magyarországi ingatlannal,
állampolgársággal és státuskérdésekkel, bizonyos családjogi kérdésekkel stb. összefüggő jogvitát csak a magyar
állam joghatóságai előtt lehet lefolytatni. A nemzetközi gyakorlat ugyanakkor–először a kommunista
rendszerek, majd utóbb a volt gyarmatok függetlenné válásával létrejött rezsimek által végrehajtott
államosítások nyomán–rámutatott arra, hogy az állami immunitás csak a főhatalom gyakorlásának (de jure
imperii) okszerű következménye, nem vonatkozik azonban azokra az esetekre, amikor állam, illetve állami
tulajdonú vállalat határokon átnyúló gazdasági, üzleti tevékenységet folytat. De juregestionis típusú
cselekmények esetében tehát nem lehet immunitást igényelni.
459. Az államok egyenlősége mint elv azt jelenti, hogy eredendően minden állam, létezési idejétől,
történelmétől, gazdasági, katonai potenciáljától függetlenül jogilag egyenlő. Ez a jogi egyenlőség az
érdekérvényesítés szempontjából nyilvánvalóan nem jelent tényleges egyenlőséget, ennek ellenére sokoldalú
biztosítékot ad az államok számára: a szerződéskötés szabályainak tanulmányozása során láthattuk, hogy
kétoldalú szerződéshez mindkét fél egybevágó akaratnyilatkozata kell; ha egy bizonyos multilaterális
egyezményhez történő csatlakozás a bennlevő államok egyhangúságához kötődik, akkor bármelyik állam
vétójogával élhet, még ha gazdaságilag, katonailag nem is nagyhatalom; a nemzetközi szervezetek jelentős
134
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
részében az egy állam–egy szavazat elve érvényesül stb. Az államok azonban szabad akaratukból ahhoz is
hozzájárulhatnak, hogy az adott szervezeten belül olyan intézmények, eljárási szabályok, státusok is legyenek,
ahol nem az egyenlőség érvényesül: a Nemzetek Szövetségének Tanácsában, az ENSZ Biztonsági Tanácsában
egyes államokat állandó tagság illet meg; az ENSZ Alapokmánya módosításának hatálybaléptetése a Biztonsági
Tanácsban állandó hellyel rendelkező tagok (Amerikai Egyesült Államok, Oroszország, Nagy-Britannia,
Franciaország, Kína) ratifikációját is feltételezi. A Biztonsági Tanácson belül az állandó tagok egybevágó
szavazata is kell az érvényes döntés meghozatalához, ezt hívja a nemzetközi sajtó némi pontatlansággal
vétójognak. Bizonyos nemzetközi szervezetek egyes szerveiben nem az egy állam–egy szavazat elve
érvényesül, hanem a tagállami szavazat a tagdíjbefizetéshez aránylik (Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési
Bank, Nemzetközi Valutaalap, Nemzetközi Fejlesztési Egyesülés, Nemzetközi Pénzügyi Társaság, angol
rövidítésükben az IBRD, IMF, IDA és IFC), vagy a gazdasági potenciált szimbolizálja (ilyen az Európai
Közösségekben a Tanácson belüli ún. súlyozott szavazás), esetleg az államok lakosságának arányát veszi
figyelembe (például az Európa Tanácson belül a Parlamenti Közgyűlésben vagy a Regionális és Helyi
Közhatóságok Kongresszusában az államot megillető helyek száma).
460. Az egyenlőség elvén eső „csorbát” a különböző nemzetközi szervezetekben különböző érvekkel szokták
magyarázni: a magyarázatok jelentős része a hatékony működés követelményeihez, a reálpolitikai
erőviszonyokhoz, valamint a nemzetközi gazdasági folyamatok befolyásolására való képességhez kötődik. Ezek
mellett bizonyos történelmi körülmények is magyarázattal szolgálhatnak. Formális szempontból nézve a kérdést,
a döntő az, hogy az állam szabadon határoz, közre kíván-e működni egy ilyen nemzetközi szervezet
megalkotásában, illetve ilyen feltételek mellett be kíván-e lépni az adott nemzetközi szervezetbe. Azaz az
egyenlőség elve alóli kivétel itt is visszamutat a beleegyező állami akaratra.
1.6.2. A belügyekbe való beavatkozás tilalma
461. Ez az elv számos ponton érintkezik a szuverenitás elvével, a területi főhatalom érvényesülése feletti
nemzetközi jogi pajzsnak tekinthető. A belügyekbe való beavatkozás tilalmát hol önálló elvként hirdették, mint
a forradalmi Franciaország 1793. évi alkotmánya a Bourbon-restaurációt pártoló európai hatalmakkal szemben,
hol a szuverenitás elleni támadásként fogták fel, ha más állam a főhatalom alá tartozó kérdésbe avatkozott be
kéretlenül. A forradalmi és napóleoni háborúkat lezáró 1814-1815. évi bécsi kongresszus (lásd n° 51.) a Szent
Szövetség életre hívásával a dinasztikus legitimitás elvére helyezkedve szentesítette a forradalmi mozgalmakkal
szembeni szolidaritást és beavatkozási jogot. Az 1823-ben meghirdetett ún. Monroe-doktrína (lásd n° 52.) és
főleg az a tény, hogy azt a Szent Szövetség államai de facto tudomásul kényszerültek venni, történelmileg a
belügyekbe való beavatkozás tilalma doktrínájának erősödésére vezetett, még akkor is, ha az azt meghirdető
amerikai elnök nem általánosságban, minden államot illetően fogalmazta azt meg, hanem csak az európai
hatalmak beavatkozását kívánta kizárni az amerikai kontinens ügyeibe, s utódai a maguk részéről számtalanszor
beavatkoztak vagy humanitárius beavatkozás, vagy az amerikai biztonsági érdekek veszélyeztetése címén a
kisebb amerikai államok belső ügyeibe. Önállóan vagy a szuverenitás elve alá rendelve, de a nemzetközi jogi
irodalom a XIX. században a beavatkozás tilalmát vagy korlátait egyre inkább létező elvként kezelte, bár az
intervencióval szemben az intercessiót, a barátságos tanácsadást a korszak nemzetközi jogi doktrínája el tudta
fogadni. Az igazi kérdés természetesen a kettő elhatárolása volt, valamint az, hogy tulajdonképpen mi minősül
belügynek.
462. A belügyek meghatározhatóságához a viták békés rendezése érdekében kötött megállapodások és avégett
tett kötelezettségvállalások is hozzájárultak. Így az 1907. évi I. hágai egyezmény 3. és 9. cikke utalt arra, hogy a
jószolgálat és a közvetítés felajánlását „a viszálykodó felek egyike sem tekintheti soha barátságtalan
cselekedetnek”, ugyanakkor a nemzetközi vizsgálóbizottságok csak olyan kérdésekben kompetensek „amelyek
sem a becsületet nem érintik, sem lényeges érdeket nem érintenek”. A Nemzetek Szövetségének
Egyezségokmánya pedig a Tanács vitarendezési hatásköréhez kapcsolva utal a 15. cikkben arra, hogy „3. § A
Tanács a vitás kérdés elintézésére törekszik. (...) 8. § Ha az egyik fél állítja és a Tanács megállapítja, hogy a
nemzetközi jog szerint a vitás eset ennek a félnek hazai igazságszolgáltatása alá tartozik, a Tanács ezt
jelentésében kimondja, anélkül, hogy bármiféle megoldást ajánlana”. A korabeli magyar fordítás a mai
szóhasználattól több mindenben eltér, és ráadásul az igazán lényeges pontot nem adja vissza sem az angol
szöveggel, s még kevésbé a francia változattal egybevetve. („If the dispute between the parties is claimed by one
of them, and is found by the Council, to arise out of a matter which by international law is solely within the
domestic jurisdiction of that party, the Council shall so report, and shall make no recommendation as to its
settlement.” – „Si l’une des Parties prétend et si le Conseil reconnaít que le différend porte sur une question que
le droit international laisse a la compétence exclusive de cette partie, le Conseil le constatera dans un rapport,
mais sans recommender aucune solution.”) Míg az angol szöveg úgy is értelmezhető, a francia szöveg
egyértelműen csak úgy értelmezhető, hogy itt kizárólagos belső joghatóságról van szó.
135
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
463. Az Állandó Nemzetközi Bíróság által adott értelmezés ma is helytálló: „Annak kérdése, hogy egy bizonyos
tárgykör valamely állam kizárólagos hatáskörébe tartozik-e, lényegileg relatív: a nemzetközi kapcsolatok
fejlődésétől függ... Könnyen lehet, hogy egy olyan tárgykörben, mint például az állampolgárságé, ami elvben
nincs a nemzetközi jog által meghatározva, az állam teljes körű rendelkezési szabadsága mindazonáltal mégis
korlátozott, éspedig a más államok irányába tett kötelezettségvállalások alapján. Ebben az esetben az állami
hatáskör, amely elvben kizárólagos, a nemzetközi jog szabályai révén korlátok alá esik” (CPJI: A tunéziai és
marokkói állampolgársági dekrétumok tárgyában adott tanácsadó vélemény, 1923. február 7., Série B n° 24. o.).
464. A Nemzetek Szövetsége Tanácsának hatáskörét érintő korlátozásra sokban emlékeztet, de különbözik is
attól az ENSZ Alapokmány 2. cikk 7. § -a. Eszerint: „A jelen Alapokmány egyetlen rendelkezése sem jogosítja
fel az Egyesült Nemzeteket arra, hogy olyan ügyekbe avatkozzanak, amelyek lényegileg valamely állam belső
joghatóságának körébe tartoznak, és nem kötelezi a tagokat arra sem, hogy az ilyen ügyeket a jelen
Alapokmánynak megfelelő rendezési eljárás alá bocsássák; ez az elv azonban a VII. fejezetben tárgyalt
kényszerítő intézkedések alkalmazását semmiben sem érinti.” A cikk angol és francia változata itt nem tér el
egymástól („to intervene in matters which are essentially within the domestic jurisdiction of any state”–„a
intervenir dans des affaires qui relevent essentiellement de la compétence nationale d’un Etat...”). A Nemzetek
Szövetségének Egyezségokmányából és az ENSZ Alapokmányából idézett fordulatok látszatra apró különbsége
azonban hatalmas, politikai töltetű vitát eredményezett már a hidegháború elején, és a vita csak évtizedek
múltán csitult el.
465. A Nemzetközi Bíróság a magyar, román, bolgár békeszerződések ügyében adott tanácsadó véleményében
foglalkozott a kérdéssel. Erre azért került sor, mivel az Amerikai Egyesült Államok éles kritikával illette a
szovjet parancsuralmi rendszer kényszerű átvételének egyre egyértelműbben megnyilvánuló egyes jelenségeit,
ideértve mindenekelőtt a kommunista pártok által uralt erőszak-apparátusok felhasználását a polgári erők
megtörésére. Magyarországon a Mindszenty-per, Romániában a Juliu Maniu volt parasztpárti miniszterelnök,
Bulgáriában a Nikola Petkov parasztpárti politikus elleni koncepciós per ennek egyértelmű jele volt, és az
amerikai politika fékezni kívánta a negatív tendenciákat. Ennek érdekében a három békeszerződésben
megtalálható körülbelül azonos fordulatra hivatkozott, nevezetesen–a magyar békeszerződés 2. cikke szerint –,
hogy „Magyarország minden szükséges intézkedést megtesz aziránt, hogy a magyar fennhatóság alá tartozó
minden személynek biztosítsa faji, nemi, nyelvi vagy vallási különbség nélkül, az emberi jogok és az alapvető
szabadságok élvezetét”. A békeszerződések számoltak azzal is, hogy esetleg vita merül fel valamely cikk
végrehajtását illetően, s erre az esetre egy választottbírósági eljárást irányoztak elő; ez a magyar
békeszerződésben a 40. cikkbe került: Amennyiben az adott vitás kérdést a magyar kormánnyal az amerikai,
angol, szovjet „képviselet-vezetők két hónap alatt nem döntik el, hacsak a vitában álló felek kölcsönösen más
rendezési módban nem állapodnak meg, az érdekelt felek bármelyikének kívánságára bizottság elé kell
terjeszteni, amely bizottság mindkét fél egy-egy képviselőjéből és a két fél közös megegyezésével harmadik
ország állampolgárai közül választandó harmadik tagból fog állni. Amennyiben a két fél a harmadik tag
kijelölésére vonatkozólag egy hónapon belül nem egyezne meg, a kijelölés megtételére bármelyik fél az
Egyesült Nemzetek főtitkárát kérheti fel.”
466. Magyarország, Románia és Bulgária azonban elutasította az amerikai kifogásokat, és maga mögött tudva a
Szovjetunió támogatását, elszabotálta a vitarendezést is, mivel nem jelölt tagot az említett testületbe. Az ENSZ
Közgyűlése így 1949. október 22-én az alábbi kérdéseket intézte a Nemzetközi Bírósághoz: i. A
békeszerződések releváns rendelkezéseinek hatálya alá tartozó kérdésekről van-e szó? ii. Ha igen, úgy
kötelesek-e a felek az említett bizottságokat felállítani? iii. Ha igen, ám a Nemzetközi Bíróság ezt megállapító
döntése után mégsem történne meg a kijelölés, úgy az ENSZ-főtitkár jogosult-e kijelölni a harmadik tagot? iv.
Ha igen, úgy egy ily módon felállított bizottság jogosult-e a vitát végleges és kötelező döntéssel rendezni? (A
kérdések megfogalmazásából ma már nem könnyen derül ki, hogy ekkor már arról volt szó: egy csonka
összetételű bizottság – ti. kétfős összetételű, ha a békeszerződés kötelezettje továbbra sem nevezi ki saját
képviselőjét, azaz szabotálja a bizottság létrejöttét – felállítható-e és működtethető-e? A Nemzetközi Bíróság az
első két kérdésre igenlően válaszolt, a harmadikra nemmel, s ennek alapján a negyedik kérdést úgy tekintette,
hogy arra nem kell külön is válaszolnia, hiszen az okafogyottá vált azzal, hogy az említett bizottságot az érintett
államok elzárkózása ellenére, csonka összetétellel nem lehet felállítani.
467. Ez a tanácsadó vélemény azért kapcsolódik a fenntartott hatáskörökhöz, mivel Magyarország, Románia,
Bulgária többek között arra hivatkozva zárkózott el a békeszerződésben említett bizottság felállításától és
kifogásolta azt, hogy a Nemzetközi Bíróság tanácsadó véleményt adjon, mert ezzel úgymond beavatkozás
történne az ő belügyeibe, mivel törvényeit, igazságszolgáltatását vetnék ellenőrzés alá. A három állam, valamint
a Szovjetunió, illetve a szovjet bíró visszatérően hivatkozott a Nemzetek Szövetsége Egyezségokmánya és az
ENSZ Alapokmánya szóhasználatának különbségére, hangsúlyozva, hogy e különbség is alátámasztja, hogy a
fenntartott hatáskörök terjedelme az ENSZ-ben szélesebb és végső soron magától az adott államtól függ.
136
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
468. A Nemzetközi Bíróság azonban kimondta, hogy: „Egy szerződés rendelkezéseinek ilyen célból való
értelmezése nem tekinthető az állam lényegileg belső joghatóságába tartozó kérdésnek. Ez egy nemzetközi jogi
kérdés, amely jellegénél fogva a Bíróság joghatóságába tartozik” (CIJ: A magyar, román, bolgár
békeszerződések ügyében adott tanácsadó vélemény, lére phase, 1950. március 30., Rec., 1950, 70-71. o.).
469. A Nemzetközi Bíróság ezzel tehát egyértelművé tette, hogy a szerződési kötelezettség végrehajtásának
ténye, azaz hogy megtörtént-e vagy sem, nem tartozik az állam kizárólagos belső joghatósági körébe. (Az
természetesen az adott nemzetközi szerződés konkrét rendelkezéseinek megfogalmazásától függ, hogy a
szerződő felek milyen feltételek mellett, mikor, mi módon, milyen jogkövetkezményekkel, közvetlenül vagy
közvetve ellenőrizhetik-e a végrehajtás megtörténtének részleteit. Tehát a szerződéstől függ, hogy általános
vagy különös hatáskörű nemzetközi bíróság vagy esetleg szakértői bizottság állást foglalhat-e abban, hogy a
szerződési kötelem végrehajtása szerződésszerűen történt-e: maga a tény azonban, hogy végrehajtódott-e a
kötelezettség, vagy sem, az nem belügy, hanem a szerződő felek jogos érdeklődésére tart számot. Ugyanez
mondható arról az esetről, amikor az állam egyoldalú akaratnyilatkozatával vállalt kötelezettséget, vagy ha a
szervezet érdeklődésére számot tartónak egy olyan szervezet tagállama minősít egy bizonyos kérdéskört, amely
szervezet kötelező érvényű határozatok meghozatalára jogosult.
470. Mindez eddig végső soron a voluntarista iskola tételeinek igazolását jelenti: az államok maguk
állapodhatnak meg arról, hogy bilaterális, partikuláris, regionális vagy univerzális jogalkotással milyen
területeket helyeznek nemzetközi figyelem alá. Ha egy szerződésben a részes felek megállapodnak arról – mint
például a magyar-román „alapszerződés” 15. cikk 10. bekezdésében (lásd n° 695.) –, hogy „elősegítik egymás
számára, hogy figyelemmel kísérjék az ebben a cikkben foglaltak megvalósítását”, akkor ezzel kölcsönösen
elfogadják a másik partner részéről az ún. szemmel tartást (droit de regard). A szerződési viszonyrendszeren
kívüli harmadik államok javára ugyanakkor ebből jog vagy kötelezettség nem keletkezik. Több területen, így
például mindenekelőtt az emberi jogokat illetően szerződések sorozatában fogadták el az államok valamely
univerzális vagy regionális szervezet ellenőrzési hatásköreit.
471. Az objektivista iskoláról sem mondható el azonban, hogy neki ne lenne igaza: hiszen az erga omnes / jus
cogens normák által lefedett terület sem tartozik immár a kizárólagos vagy akár csak lényegileg belső
joghatósági körbe tartozónak minősíthető normák közé. Nemzetközi bűncselekmény elkövetése (genocídium,
terrorizmus, kalózkodás, apartheid stb.) szükségképpen nemzetközi figyelemre számot tartó kérdés, éspedig az
egyetemes nemzetközi büntető joghatóság elve alapján (lásd n° 724-725.). Sőt végső soron a szokásjogi
kötelezettség végrehajtása is számon kérhető az államon. Az állam nem minősíthet belső joghatósági körbe
tartozónak olyan kérdéskört, ami a szokásjog értelmében nemzetközi jogi érdekeltségűnek minősül.
472. A fenntartott hatáskörök terjedelme államonként és időszakonként változó: leegyszerűsítve azonban azt
láthatjuk, hogy egyre csökken az a terület, amely kívül marad a nemzetközi közösség figyelmén. Végső soron
tehát hiába különbözik egymástól a Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányának és az ENSZ Alapokmányának
a szóhasználata, valójában mindkét rendszerben ugyanúgy a nemzetközi jog az, amelyik megvonja ezt a kört, s
ennek konkretizálásához az államok mint a nemzetközi jog alakítói járulhatnak hozzá. Ha azonban már az
általános vagy különös nemzetközi jog valamely területet az ellenőrzése alá tartozónak minősített, úgy azt az
államnak tiszteletben kell tartania.
473. A 2131. (XX.) sz. közgyűlési határozat az államok belügyeibe való beavatkozás megengedhetetlenségéről
gyakorlatilag már mindazt tartalmazta, amit vonatkozó részében a 2625. (XXV) sz. határozat az államok közötti
békés kapcsolatok és baráti együttműködés elveiről meghirdetett. Utóbbi rámutat arra is a belügyekbe való
beavatkozás tilalmának kommentálásakor, hogy az állam „nem alkalmazhat gazdasági, politikai vagy bármely
más típusú intézkedéseket egy másik állam kényszerítésére, abból a célból, hogy elérje attól szuverén jogai
gyakorlásának alárendelését vagy bármely jellegű előny biztosítását”. Itt hangsúlyozni kell a „kényszerítés”
fogalmát, mivel az ösztönzés, az állam számára gazdasági, politikai előnyök megcsillantása, a római jogból
ismert „do ut des, facio ut facias” elvek alkalmazása a nemzetközi kapcsolatokban is bevett. Cinikus
megfigyelők szerint másból sem áll a nemzetközi kapcsolatrendszer.
474. A 2625. (XXV) sz. határozat szerint a másik állam rendszerének erőszakos megdöntésére irányuló
felforgató, terrorista vagy fegyveres tevékenységek nem támogathatók, és a polgárháborúba való beavatkozás is
tilos. A Nemzetközi Bíróság is megállapította: „A be nem avatkozás elve a nemzetközi szokásjogból fakad. De
bizonyosan elveszítené minden valós jogelvkénti jelentését, ha az intervenciót igazolni lehetne egy egyszerű
segítségkéréssel, amely a másik ország ellenzéki csoportjától ered (...) Nehezen érthető valójában, mi is maradna
a be nem avatkozás elvéből a nemzetközi jogban, ha az intervenciót–amelyet a kormány kérése igazolhat–el
kellene fogadni akkor is, ha ennek ellenzéke kéri. Így minden állam bármikor beavatkozhatna egy másik állam
137
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
belügyeibe” (CIJ: Nicaraguai és ellene irányuló katonai és félkatonai tevékenységek ügye, 1986. június 27.,
Rec., 1986, 126. o., 246. §).
475. A polgárháborúkba való beavatkozás tilalma persze régi keletű, az 1936–1939. évi spanyol polgárháború
során a Nemzetek Szövetsége be nem avatkozási bizottságot hozott létre: mindennek dacára Franco tábornok
győztes lázadói mellett önkéntesként harcolt a Luftwaffe Condor-légiója és bizonyos olasz egységek, a
Szovjetunió a maga részéről részben a moszkvai kommunista emigrációból ún. internacionalista alakulatokat
állított fel és küldött a madridi népfrontkormány segítségére. A korabeli közvélemény jól érzékelte Talleyrand,
Napóleon külügyminisztere híres mondásának igazságát: „A be nem avatkozás, ez a rejtélyes és diplomatikus
kifejezés, többé-kevésbé ugyanazt jelenti, mint maga a beavatkozás...”
476. Ezen elvből az is következik a 2625. (XXV) sz. határozat szerint, hogy minden államnak elidegeníthetetlen
joga van politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális rendszerének megválasztására, másik állam általi bármely
formájú beavatkozástól mentesen. Maga a határozat is utal azonban arra, hogy e jog elismerése nem csorbítja az
ENSZ Alapokmányában a nemzetközi békével és biztonsággal kapcsolatban a Biztonsági Tanácsra ruházott
hatásköröket. Ennek doktrinális értelmezése rendszerint a hitleri politikával szemben időben történő fellépés
elmaradására utalt vissza, valamint arra, hogy a feltétel nélküli német fegyverletételt követő, a szövetségesek
vezényelte „nácitlanítás” valóban visszavezette Németországot (a Német Szövetségi Köztársaságot) a
demokratikus államok közösségébe.
477. Az olasz békeszerződésben, valamint a tengelyhatalmak szövetségeseinek békeszerződéseiben (így például
az 1947. évi magyar békeszerződés 4. cikkében) egyértelmű szabály tiltja a nácizmus szervezeteinek működését:
„Magyarország, amely a Fegyverszüneti Egyezmény értelmében intézkedett magyar területen minden fasiszta
jellegű politikai avagy katonai színezetű szervezetnek, valamint minden olyan szervezetnek a feloszlatása iránt,
amely az Egyesült Nemzetekkel szemben ellenséges propagandát, ideértve a revizionista propagandát fejt ki, a
jövőben nem engedi meg olyan effajta szervezeteknek fennállását és működését, amelyeknek célja az, hogy
megfossza a népet demokratikus jogaitól.”
478. Az ENSZ-nek tulajdonított hatáskör történelmi előzményei között nem lehet nem utalni a Habsburg-ház
magyarországi trónfosztásának körülményeire. A trianoni béke nem tartalmazott ugyan rendelkezést a
Habsburgok uralkodói jogosultsága ellenében, s a már idézett 73. cikk is csak egy esetleges magyar-osztrák unió
ellenében volt értelmezhető. A Párizs környéki békekonferencián életre hívott Nagykövetek Tanácsa azonban
már az aláírás előtt, 1920. február 2-án állásfoglalást fogadott el a Habsburg-restauráció ellen. IV Károly király
1921. márciusi első visszatérési kísérlete után a Nagykövetek Tanácsa 1921. április 1-jén ezt megismételte. Az
1921. április 3-án átnyújtott jegyzék szerint „a Habsburg-család tagjainak restaurációját sem el nem ismerhetik,
sem nem tűrhetnék meg”. A kisantant mozgósítással reagált és casus bellit kiáltva katonai beavatkozással zsarolt
ezekben a mozgalmas hetekben, amelynek végeredménye közismert: Horthy Miklós kormányzó IV. Károlyt
távozásra kérte, majd a második visszatérési kísérletkor Budaörsnél fegyveresen akadályozták meg a királynak
és csapatainak a fővárosba érkezését, és 1921. december 6-án a magyar országgyűlés a külső fegyveres
nyomásra hivatkozva hatálytalanította a Pragmatica Sanctiót és kimondta a Habsburg-ház trónfosztását.
479. A belügyekbe való beavatkozás tilalmának és a nemzetközi béke és biztonság imperatívuszainak a 2625.
(XXV!) sz. közgyűlési határozatban érintett összekapcsolhatóságának előzménye volt az a kísérlet, amikor
1946-ban a Biztonsági Tanácsban Lengyelország a Franco-rendszerrel szembeni fellépést sürgetett az
Alapokmány VII. fejezetére való hivatkozással. A Szovjetunió természetesen támogatta a voltaképpen
Moszkvában megfogalmazott tervet, azonban a Biztonsági Tanácsban a tagok többsége úgy vélte, hogy bár
valóban összekapcsolható a két elv, de in concreto a Franco-rendszer a tagok java része által elítélt vonásai
dacára nem jelent érdemi fenyegetést a nemzetközi békére és biztonságra. Az ún. spanyol kérdés albizottsága
jelentésében azonban elvi éllel fogalmazta meg, hogy in abstracto „a háború és a katonai konfliktusok hiánya
önmagában még nem biztosítja a nemzetközi békét és biztonságot. Az instabilitás nem katonai okai gazdasági,
társadalmi, humanitárius és ökológiai területeken a békét és biztonságot fenyegető veszéllyé váltak. Az Egyesült
Nemzetek tagságának mint egésznek (...) egyértelmű prioritást kell adnia ezen ügyek megoldásának” (UN.
SCOR, 1st session, Report of the Sub-Committee on the Spanish Question, Special Supp. 1–6 [1946] jelzetű
dokumentum). Az ezt követő évtizedekben több olyan tragédiával is szembesült a nemzetközi közösség,
amelyek nyomán új életre kapott az a gondolat, nem szabad hagyni, hogy a beavatkozás tilalmából azok
húzzanak hasznot, akik magát a nemzetközi jogot és a civilizáció alapkövetelményeit tapossák sárba, így
például a Pol Pot-rezsim, mely kambodzsai országlása során a lakosság körülbelül egynegyedét (!)
megsemmisítette. Az 1990-es évektől egyre egyértelműbben élt az ENSZ Biztonsági Tanácsa azzal a joggal,
hogy a nemzetközi békére és biztonságra veszélyesnek minősítsen egyes rezsimeket, s így az ENSZ
Alapokmányának VII. fejezete alapján kötelező érvényű döntéseket hozhatott, adott esetben fegyveres
fellépéssel is fenyegetve. Ezzel összefüggésben Bosznia-Hercegovina státusának a daytoni megállapodásokhoz
138
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
kötődő sajátosságait a szuverenitást tárgyalva már érintettük. E megállapodáskomplexum elemeként az Európai
Biztonsági és Együttműködési Szervezet által kinevezett főbiztos bizonyos szankciókat alkalmazhat, végső
esetben fel is menthet tisztségükből személyeket, ha nem a „daytoni szellemben”, hanem azt durván sértve, a
bosnyák, horvát és szerb közösség békés együttélését s következésképpen a balkáni stabilitást veszélyeztetve
járnak el. Az egykori Jugoszláviában elkövetett bűncselekmények nemzetközi törvényszéke (ICTY) több vádlott
esetében–ezek között Milosevics volt a legjelentősebb–a hatalomgyakorlás módját is vizsgálta ott, ahol az
közvetlen összefüggést mutatott a háborús és népellenes bűncselekményekkel. Ebben egyébként az ICTY követi
azt a gyakorlatot, amelyet az egykori Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék folytatott az emberiség elleni
bűncselekményeket illetően a német háborús főbűnösökkel szemben.
480. Megállapíthatjuk, hogy elméletileg igazolhatóan is, a belügyekbe való beavatkozás tilalma meghajlik a
nemzetközi béke és biztonság imperatívusza előtt. De kénytelenek vagyunk megállapítani azt is–s ez a
megállapítás feltehetően találkozik a nemzetközi joggal nem igazán foglalkozó átlagember értékítéletével –,
hogy az államok és különösen a nagyhatalmak hallatlan cinizmussal, rövid és középtávú érdekek
figyelembevételével közelítenek ehhez a kérdéshez. Számos esetben csak sajnálhatjuk, hogy a nemzetközi béke
és biztonság érdekében nem történt beavatkozás, s közben azt is tapasztalhatjuk, hogy az ezen a címen eszközölt
beavatkozások is gyakran szelektívek, nem ugyanazzal a mércével mérnek, s nemritkán a beavatkozó állam
stratégiai érdekeinek szolgálatában állnak. (A 2011. évi líbiai polgárháborúba történő ENSZ-beavatkozást
illetően lásd n° 555., 776., 1200.)
1.6.3. Az erőszak alkalmazása tilalmának elve
481. A nemzetközi jog történetének áttekintésekor már láttuk, hogy a háború indításának joga, a jus ad bellum a
XX. század folyamán korlátozásokat szenvedett, majd megszűnt. A Drago-Porter-egyezmény (1907) értelmében
az államok nem alkalmazhattak erőszakot olyan tartozások megfizettetése érdekében, amely egy másik
állammal szemben illette meg honosukat. A Nemzetek Szövetségének Egyezségokmánya (1919) tiltotta a másik
állam függetlensége, területi épsége ellen indított háborúkat, egyéb fegyveres konfliktusoknak pedig a Tanács
előtti békéltetési eljárással próbálta meg elejét venni. Ha a Tanács (ahol ebben az esetben a vitában álló államok
nem szavaztak) egyhangú döntésre jutott és azt a megoldást a vitában álló egyik fél elfogadta, a másik nem
indíthatott háborút ellene. Ha a feltételek nem teljesültek, úgy az államok csak egy három hónapos határidő
letelte után kezdhették meg a hadműveleteket. A Briand-Kellogg-paktumban (1928) az államok lemondtak a
háborúról mint a nemzeti politika eszközéről. Az ENSZ Alapokmánya (1945) – megerősítve a jogos védelem
természetes jogát – az erőszak mellett az erőszak alkalmazásával való fenyegetést is tiltotta, és a Biztonsági
Tanácsot feljogosította az elv megszegőivel szembeni szankciók alkalmazására és fegyveres fellépésre is a béke
helyreállítása érdekében. A Nürnbergi és a Tokiói Nemzetközi Katonai Törvényszékek felelősségre is vonták az
európai és a távol-keleti agresszióért felelős német, illetve japán háborús bűnösöket, de évtizedeket kellett várni
arra, hogy eljussunk odáig, ne csak ad hoc (ráadásul a győztesek által felállított) bíróságok végezzék a büntető
felelősségre vonást, hanem állandó törvényszék elé kerüljenek az ilyen ügyek. A Nemzetközi
Büntetőbíróságnak (1998) univerzális büntető joghatóságként kellene működnie a népirtásért, emberiség elleni
bűncselekményekért, háborús bűncselekményekért vagy az agresszió elkövetéséért felelős politikusok és katonai
vezetők felett, azonban mint majd a tankönyv későbbi részeiben láthatjuk, egyelőre – és még jó ideig – az
agressziót illetően nem tudja gyakorolni ezt a hatáskört a testület (lásd n° 751.).
482. Az agresszió fogalma kezdetben kétoldalú szerződésekben jelent meg (például a Szovjetuniónak egyes vele
szomszédos államokkal az 1930-as években kötött szerződéseiben), majd 1974-ben az ENSZ Közgyűlés 3314.
(XXIX.) sz. határozata sorolta fel a legtipikusabb agressziós tényállásokat (lásd n° 1183-1184.), a Nemzetközi
Büntetőbíróság statútuma azonban úgy rendelkezik, hogy az agresszió fogalmát kötelező érvénnyel
meghatározó definíciónak az államok által a statútum hatálybalépését követő hetedik évben tartandó
felülvizsgálati konferencián való elfogadása után érvényesítheti csak joghatóságát a törvényszék (lásd n° 751.).
A 2625. (XXV) sz. határozat az államok közötti békés kapcsolatok és baráti együttműködés elveiről azt is
hangsúlyozza, hogy az államok nem alkalmazhatnak fegyveres erőszakot represszália címén sem, és
tartózkodniuk kell terrorista, irreguláris vagy zsoldos alakulatok támogatásától vagy felhasználásától, a támadó
háború melletti propagandától, s mindezek az elvek nemcsak az államhatárok, hanem a nemzetközi
szerződésekkel létesített ideiglenes demarkációs vonalak tiszteletben tartását is jelentik. A fejlődő világ államai
következetesen, ám sikertelenül küzdöttek azért, hogy az erőszak és az erőszakkal való fenyegetés tilalma
terjedjen ki a „gazdasági erőszakra”, a polgári jogból ismert gazdasági erőfölénnyel való visszaélés analógiájára.
Mint korábban láttuk, ezt az 1969. évi bécsi konferencián sem sikerült elfogadtatni mint érvénytelenségi okot, a
nemzetközi joggyakorlat az ilyen aktusokat azonban barátságtalan cselekedetként, adott esetben belügyekbe
való beavatkozásként is el tudja ítélni.
139
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
1.6.4. A viták békés rendezésének elve
483. Az erőszak alkalmazásának tilalmából következik, hogy az államok közötti vitákat csak békés úton lehet
rendezni. Önmagában véve az viszont egyáltalán nem elítélendő, hanem természetes jelenség, hogy vita,
nézeteltérés van az államok között. Ugyanúgy természetes, mint az, hogy az állampolgárok között számos
jogvita létezhet: kellékszavatossági, vagyonjogi, családjogi, szomszédjogi, munkaügyi jogviták tömegével
találkozunk ismerőseink között, s fel sem merül bennünk, hogy a jogvita miatt ferde szemmel kellene néznünk
honfitársainkra. Az államok közötti jogvitákat illetően az államok azokat erőszakos úton nem, hanem csak békés
úton rendezhetik, ha tudják, de törekedniük is kell erre. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy a vitát sikerül
rendezni: ennek elmaradása múlhat egyik vagy mindkét fél hajthatatlan magatartásán, de akár a jogvita
természetén is. Az államok ebben az esetben kötelesek megakadályozni, hogy a vita olyan helyzetet
eredményezzen, amely fenyegeti a nemzetközi békét és biztonságot. A nemzetközi szerződések eredetileg
semleges, francia différend, angol dispute szakkifejezését indokolatlanul fordították például az ENSZ
Alapokmányának magyar fordításában a pejoratív „viszály” gyanánt. Valójában itt tehát vitát, jogvitát kell
értenünk, s nem arról van szó, hogy rossz, elítélendő az adott állam külpolitikája, hiszen úgymond viszálykodik,
szomszédaival civakodik.
484. A viták békés rendezéseinek eszközeit nem bírói és bírói vitarendezési módokra lehet osztani. A bíróságon
kívüli vitarendezési módok (lásd n° 1058-1073.) közé soroljuk a vitában álló két fél közvetlen kapcsolatépítését
jelentő tárgyalást, valamint a kívülálló harmadik bevonásával megvalósuló jószolgálatot, közvetítést,
tényfeltárást, egyeztetést, békéltetést. A bírói módok közé sorolódnak a választottbíróságok, azok ad hoc, illetve
állandósított formáiban, valamint a valóban állandóan működő egyetemes vagy regionális joghatóságú,
regionális általános vagy speciális hatáskörű nemzetközi bíróságok (lásd n° 660., 667-668., 1074-1178., 1329.).
Az egyetemes és a regionális szervezetek politikai szerveik révén szintén alkalmasak lehetnek az államok
közötti viták rendezésében való közreműködésre. A nemzetközi jog általános szabályai nem tartalmaznak e
tekintetben kötelező erejű szabályt, hanem az államok szabad választására bízzák a megfelelő eszközben való
megállapodást. Nincs akadálya azonban annak, hogy az államok eleve kikössék bizonyos egyezmények
tekintetében egy ún. kompromisszumos záradékban vagy esetleg alávetési nyilatkozattal az esetleges jogvitákra
nézve egy bizonyos bíróság vagy éppen egyéb rendezési mód igénybevételét, esetleges sorrendiségét. Nagyon
sok nemzetközi egyezmény eleve egy konkrét vitarendezési mechanizmust is tartalmaz, ahol az adott intézmény
beszámoltathatja a részes államot, esetleg ellene irányuló panaszokat vizsgálhat ki, s a meghozandó döntés ereje
az ajánlástól a bírói döntésig terjedhet. A regionális emberi jogi egyezmények csaknem mindegyikének
végrehajtását egy-egy emberi jogi bíróság felügyeli, számos regionális és univerzális egyezmény pedig a
kötelezettségek végrehajtásának ellenőrzését egy-egy külön szakértői bizottságra, esetleg több különböző
intézmény közreműködésére telepítette.
1.6.5. Az államok együttműködésének elve
485. A 2625. (XXV!) sz. határozat az államok közötti békés kapcsolatok és baráti együttműködés elveiről első
ránézésre meglehetős általánosságokkal írja le ezen elv tartalmát: „Az államoknak kötelességük, hogy tekintet
nélkül politikai, gazdasági és társadalmi rendszereikben levő különbségekre, együttműködjenek egymással a
nemzetközi kapcsolatok különféle szféráiban, avégett, hogy fenntartsák a nemzetközi békét és biztonságot,
valamint hogy előmozdítsák a nemzetközi gazdasági stabilitást és fejlődést, a nemzetek általános jólétét és az
ilyen különbségeken alapuló hátrányos megkülönböztetéstől mentes nemzetközi együttműködést.” A leírtak
reális értékeléséhez azonban ne veszítsük azt sem szem elől, hogy még a hidegháború feszültségei közepette is
gyakorlatilag akadálymentesen tudtak együttműködni az államok bizonyos betegségfajták (járványos
gyermekbénulás, fekete himlő, lepra stb.) elleni küzdelemben, a konzuli és a polgári jogi jogsegélyegyezmények
betöltötték hivatásukat. A fegyverkezési verseny dacára az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió számos
fegyverzetkorlátozási egyezményt kötött és főleg be is tartott (!), az űrkutatásban, a tengeri balesetek, természeti
katasztrófák esetén korrekt együttműködés bontakozott ki. Még az egymással hadban álló államok is együtt
tudnak működni bizonyos kölcsönösen fontosnak tartott kérdésekben, mint például a harctéri sebesültek
összegyűjtésére szolgáló tűzszünet kötésében (lásd n° 186., 204., 1238., 1251.).
486. Az általános együttműködési kötelezettségnél jóval nagyobb intenzitású kooperáció történik ott, ahol –
mint például a regionális szervezetekben – az érintett államok közötti kohézió nagyobb. Ilyenekben az államok
nagyobb távlatokban gondolkodva el tudják fogadni azt is, hogy támogassanak olyan lépéseket és politikákat,
amelyek közvetlenül – vagy akár közvetve sem – számukra semmilyen előnnyel nem járnak. Mindez végső
soron visszahat a szuverenitás önkéntes korlátozására: különböző változatait megtalálhatjuk az európai
integrációban, az arab államok vagy az iszlám vallású államok együttműködésében, vagy akár a marxista
berendezkedésű államok egykori kapcsolataiban is. Az érintett államok hivatalos ideológiájában „proletár
140
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
internacionalizmusnak”, az amerikai és nyugat-európai államok szóhasználatában szikáran csak „Brezsnyevdoktrínának” nevezett szuverenitáskorlátozás és „kölcsönös segítségnyújtás” is ennek az együttműködési
szabályrendszernek volt az érvényesülése, igaz, alapvetően egy moszkvai központú birodalmi-vazallusi politika
oktrojált formájában.
487. Hasonlóképpen azt a tényt, hogy a XXI. század első évtizedében a nemzetközi terrorizmus elleni
küzdelemben a NATO-tagállamok láthatóan együttműködtek, s nem európai hadi zónákba is küldték katonáikat,
sokkal inkább lehet magyarázni a NATO vezető hatalma, az Amerikai Egyesült Államok melletti politikai
szempontú kiállással, a szolidaritásból következő együttműködés elvárt felajánlásával, mintsem minden esetben
közvetlen érdekeltséggel, közvetlen fenyegetettséggel. Az is igaz azonban, hogy akárcsak a szervezett bűnözés
számos formája, mint például a kábítószer-kereskedelem, a pénzmosás, úgy a terrorizmus sincs tekintettel az
államhatárokra, s a terrortámadások munkavégzés, tanulmányok folytatása, turizmus vagy üzleti okok címén
külföldön tartózkodó állampolgárainkat valóban fenyegethetik. A nemzetközi terrorizmust az ENSZ Biztonsági
Tanácsa számtalanszor és okkal minősítette a nemzetközi békét és biztonságot fenyegetőnek (lásd n° 1188.,
1211., 1213., 1231.).
1.6.6. A nemzetközi kötelezettségek jóhiszemű teljesítésének elve
488. A kötelezettségek jóhiszemű teljesítésének elve a szerződési jogban a pacta sunt servanda elvvel
azonosítható: az államok kötelesek vállalt kötelezettségeiknek eleget tenni. Az állam köteles mindent megtenni
annak érdekében, hogy a kötelezettségeket végrehajtsa (láthattuk a nemzetközi szerződések módosítását és
megszűnését tárgyalva, hogy az államok milyen lehetőségekkel rendelkeznek az ellehetlenült vagy aránytalanul
terhessé vált szerződési kötelezettségek alóli mentesülésre), és a nemzetközi jog védi a szerződési partner ez
irányú elvárásait. Ha a teljesítés a tapasztalatok szerint nem ritkán akadozik is, az állam sohasem indulhat ki
abból, hogy vélelmezi, partnere úgysem hajtaná végre vállalt kötelezettségeit. Egy Spanyolország és
Franciaország közötti jogvitában Spanyolország attól tartott, hogy egy folyót erőműépítés miatt a beleegyezése
nélkül eltérítő Franciaország hiába ad biztosítékot az elegendő vízszolgáltatásra, hiszen bármikor megszegheti
ígéretét. Az eljáró választottbíróság szerint ez kvázi koncepciós per lenne, hiszen „a jogban biztosan rögzült
általános elv, hogy a rosszhiszeműség nem vélelmezhető” (Lac Lanoux ügy, 1957. november 16., RSA, vol.
XII., 305. o., lásd n° 1374.).
489. A kötelezettségek jóhiszemű teljesítésének elve minden nemzetközi jogi kötelezettségre vonatkozik: a
szerződési kötelezettségeken túl az erga omnes / jus cogens normákra, továbbá a közönséges szokásjogi
normákra, az egyoldalú kötelezettségvállalásokból, esetleg az államot kötelező nemzetközi szervezeti
határozatokból eredő kötelmekre is. A 2625. (XXV). sz. közgyűlési határozat az érvényességet illetően maga is
összekapcsolja a szerződési kötelmeket az egyéb nemzetközi jogi kötelezettségekkel: „Minden államnak
kötelessége jóhiszeműen teljesíteni a nemzetközi jog általánosan elismert elvei és szabályai alapján érvényes
nemzetközi egyezmények szerinti kötelezettségeit.”
1.6.7. A népek, nemzetek önrendelkezési joga
490. A nemzetközi jog alapelvei közül ez a legbizonytalanabb tartalmú elv. Nem véletlen, hogy a 2625. (XXV).
sz. közgyűlési határozat ezt az elvet boncolgatja a leghoszszasabban és a legellentmondásosabban. Az elv
előzményének a XIX. század második felében előszeretettel hivatkozott nemzetiségi elvet (principe des
nationalités) tekintik, ami mögött eredendően a német és az olasz egység helyreállításának – az 1648-as
vesztfáliai békerendszert is megkérdőjelező – ideológiai alapja rejtőzött. Az elvet a Habsburg, a török és az
orosz birodalom struktúráival szemben a kezdetben csak emancipációra, később területi revízióra, önálló
államok alkotására aspiráló államok is átvették. Az önrendelkezési jog igen homályos tartalommal szerepelt
Wilson elnök 14 pontja közül többhöz kötődve, az alábbiakat mintegy egybefoglalva jelent meg a nemzetközi
politikai nyelvezetben: „IX. Az olasz határokat a világosan felismerhető nemzetiségi vonalak szerint kell
kiigazítani. X. Ausztria-Magyarország népei részére, amelyeknek helyét a nemzetek között oltalmazni és
biztosítani kívánjuk, meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségeit. XI. (...) a különböző balkáni
államok egymás közötti kapcsolatait barátságos tanácskozás útján az állami és nemzetiségi hovatartozás
történelmileg kialakult vonalai szerint kell meghatározni.(.) XII. A jelenlegi Ottomán Birodalom török részeinek
teljes szuverenitást kell biztosítani, de a többi nemzetiség részére, amelyek most török uralom alatt élnek,
biztosítani kell létük feltétlen biztonságát, önálló fejlődésük teljes és zavartalan lehetőségét. (...)” A magyar
olvasó számára aligha szorul bizonyításra, hogy az első világháborút követő békerendezés a konkrét
határmegvonásokat illetően stratégiai, gazdasági, közlekedési és még számos egyéb szempontot sorolt az érintett
lakosság akaratnyilvánítása elé. Arra is utaltunk már, hogy a török birodalomtól történt területelcsatolás
valójában sokkal inkább a győztes antant és kisebb szövetségesei ambícióinak és területi igényeinek kielégítését
szolgálta – a mandátumrendszer révén –, mintsem azt, hogy az adott területek lakosságának akaratát kutatva az
141
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
önálló állami életre keléshez nyújtsanak tényleges lehetőséget. A Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányának
22. cikke nem kevés cinizmussal, mintegy megdönthetetlen vélelemként jelentette ki, hogy a legyőzött országok
azon területei, „ahol olyan népek laknak, amelyek a mai világ különösen nehéz viszonyai között még nem
tudják önmagukat kormányozni”, mandátumrendszer alá kerülnek (lásd n° 441.).
491. Az ENSZ Alapokmánya az 1. cikkében felsorolt célok között utal arra, hogy a „népeket megillető
egyenjogúság és önrendelkezési jog elvének tiszteletben tartásán” kell alapulnia a nemzetek közötti baráti
kapcsolatoknak. Az Alapokmány Az önkormányzattal nem rendelkező területekre vonatkozó nyilatkozat címet
viselő XI. fejezetében az önkormányzatra való képesség kifejlesztésére utal, a XII. fejezetben (Nemzetközi
gyámsági rendszer) pedig célként jelöli meg a „fokozatos haladás[t] az önkormányzati képesség vagy a
függetlenség felé (...) az érdekelt népesség szabadon kinyilvánított akaratára is figyelemmel” (lásd n° 442.). A
mandátum és a gyámsági rendszer belső logikájából végső soron az következett, hogy mindig a világháborúk
vesztes hatalmaitól elcsatolt, nem európai területeket illetően létesítettek speciális igazgatási rendszereket, az
eredeti angol, francia gyarmatok mentesek maradtak az ellenőrzéstől és sem a Népszövetség Egyezségokmánya,
sem az ENSZ Alapokmánya nem tartalmazott sorsukra nézve egyértelmű szabályt. A gyarmati népek
függetlenségi mozgalmai azonban a második világháborút követő évtizedekben sikerre vezettek, függetlenül
attól, hogy korábban mandátumos vagy gyámsági területek voltak-e, vagy nemzetközi ellenőrzésen kívüli angol,
francia, spanyol, holland stb. gyarmatok. A tényleges helyzetre reagált az ENSZ, amikor az 1514. (XV) sz.
közgyűlési határozatot A gyarmati népeknek nyújtandó függetlenségről és önrendelkezési jogról címmel
elfogadta.
492. De vajon van-e relevanciája az önrendelkezési jognak a gyarmati felszabadulások összefüggésén kívül? A
2625. (XXV) sz. közgyűlési határozat szerint „a népek egyenjogúságának és önrendelkezésének Alapokmányba
foglalt elvénél fogva, minden népnek jogában áll, hogy szabadon, külső befolyástól mentesen meghatározza
politikai berendezkedését és folytassa a gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődést, valamint minden államnak
kötelessége ezt a jogot, az Alapokmány rendelkezéseivel összhangban tiszteletben tartani”. A 2625. (XXV) sz.
határozat a többi alapelvet (például az erőszak alkalmazásának, a belügyekbe való beavatkozásnak a tilalmát) is
összekapcsolja az önrendelkezési jog tiszteletben tartásával. A határozat idevágó része azonban kifejezetten
kétértelmű: egyrészt nagyvonalúan kimondja, hogy „egy szuverén és független állam létrehozása, szabad
társulás vagy csatlakozás egy független államhoz, avagy egyéb, egy nép által szabadon elhatározott politikai
berendezkedés útjára lépés a nép önrendelkezési jogának megvalósítási módozatait jelentik”. Ezután a határozat
kimondja, hogy „minden államnak kötelessége tartózkodni bármely intézkedéstől, amely megfosztja (...) a
népeket önrendelkezési joguktól, szabadságuktól és függetlenségüktől. Az ilyen erőszakos intézkedésekre adott
válaszuk és ellenállásuk során, önrendelkezési joguk gyakorlásakor, ezek a népek jogosultak az Egyesült
Nemzetek Alapokmányának céljaival és elveivel összhangban segítséget kérni és kapni.” Ugyanakkor a
határozat vonatkozó cikke a következőképpen fejeződik be: „Az előbbi bekezdésekben semmi sem értelmezhető
úgy, mint ami felhatalmazást vagy bátorítást ad bármely olyan cselekményhez, amely részben vagy egészben
feldarabolná vagy megsértené valamely szuverén és független állam területi épségét és politikai egységét,
amelyik a népek egyenjogúsága és önrendelkezése fenti elvének megfelelő magatartást tanúsít, és így a fajra,
vallásra vagy színre tekintetre történő megkülönböztetés nélkül, a területhez tartozó teljes népet képviselő
kormányzattal rendelkezik. Minden államnak tartózkodnia kell bármely más állam vagy ország nemzeti
egységének és területi épségének részbeni vagy teljes szétszakítására irányuló bármilyen cselekménytől.”
493. A kecske és a káposzta történetére emlékeztető fenti ellentmondást (azaz meghirdetni akár a független
állam kikiáltását is, de úgy, hogy annak megvalósítása nem sértheti a létező államok területi sérthetetlenségét)
alapvetően úgy próbálta feloldani az elmélet a 2625. (XXV!) sz. határozatot követő évtizedekben, hogy a
függetlenné válást és voltaképpen magát az önrendelkezési jogot is alapvetően a gyarmati népek
felszabadulásának összefüggéseiben szemlélte. Emellett pedig az államok gyakorlatából azt a következtetést
vonta le, hogy a gyarmati népek önrendelkezési joga a kolonialista hatalmak által megvont államhatárok között
értelmezendő. Egyre nyilvánvalóbbá vált azonban, hogy az önrendelkezési jog nem korlátozható csak a gyarmat
és gyarmattartó viszonylataira. A Nemzetközi Bíróság három ügyben is érintette az elvet. Mint megállapította:
„Az önrendelkezési elv – amelynek lényege, hogy a népek szabadon kifejezett akaratát tiszteletben kell tartani –
érvényessége nem csorbul attól, hogy egyes esetekben a Közgyűlés nem tartotta szükségesnek ilyen vagy olyan
terület lakosságának megkérdezését. E kivételeket vagy az a megfontolás magyarázza, hogy az a bizonyos
lakosság nem minősíthető »népnek«, amely igényt formálhatna az önrendelkezésre, vagy pedig a meggyőződés,
hogy a speciális körülmények miatt a vélemény kikérése nem is szükséges” (CIJ: Nyugat-Szahara tárgyában
adott tanácsadó vélemény, 1975. október 16., Rec., 1975, 33. o.). „A népek önrendelkezési joga, ahogyan az az
Alapokmányból eredt és az Egyesült Nemzetek Szervezetének gyakorlata alapján kifejlődött, egy erga omnes
szembeszegezhető jog. A népek önrendelkezési jogát elismerte az ENSZ Alapokmánya és a Bíróság
joggyakorlata. a mai nemzetközi jog egyik lényegi elvéről van tehát szó.” (CIJ: Kelet-Timor ügye [Portugália c.
Ausztrália], 1995. június Rec., 1995, 102. o., 29. §). Az önrendelkezés jogának tiszteletben tartását mint a
142
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
palesztin népet megillető „törvényes jogot” szegezte Izrael állammal szembe a Nemzetközi Bíróság (CIJ: A
megszállt palesztin területen történő falépítés jogi következményeinek tárgyában adott tanácsadó vélemény,
2004. július 9., Rec., 2004, 118. és 122. §).
Koszovó függetlenségének 2008-as kikiáltása után az ENSZ Közgyűlés – szerb kezdeményezésre – azt a kérdést
tette fel a Nemzetközi Bíróságnak, hogy „a koszovói autonóm igazgatás ideiglenes intézményeinek egyoldalú
függetlenségi nyilatkozata összeegyeztethető-e a nemzetközi joggal”.
Az erre adott tanácsadó vélemény kulcsmondatai az alábbiak: „Ami az önrendelkezési jogot illeti, a XX. század
második felében a nemzetközi jog jelentős fejlődésen ment keresztül, hogy megszülessen az önkormányzattal
nem rendelkező, leigázott, idegen uralom vagy kizsákmányolás alá vetett területek népeinek javára a
függetlenné válás joga. (...) Igen nagy számú új állam jött létre e jog gyakorlása révén. De az is előfordult, hogy
függetlenségi nyilatkozatokat nem ilyen összefüggésekben bocsátottak ki. Az államoknak ez utóbbi esetekre
vonatkozó gyakorlatából nem vezethető le, hogy a nemzetközi jogban olyan új szabály jelent volna meg, ami
tiltja ilyen nyilatkozatok megtételét (CIJ: Az egyoldalú koszovói függetlenségi nyilatkozatnak a nemzetközi
joggal történő összeegyeztethetősége tárgyában adott tanácsadó vélemény, 2010. július 22., Rec., 2010, 79. §).
A Nemzetközi Bíróság elhárította, hogy belebonyolódjon abba, mi is az önrendelkezési jog abszolút terjedelme.
A tanácsadó vélemény megadásának eljárásában az állami állásfoglalásokban kifejezésre jutott
„nézetkülönbségek az önrendelkezési jog terjedelméről, illetve arról hogy létezik-e jog az »elszakadásra mint a
helyzet megoldására«, valójában az államból való kiválás jogára vonatkoznak. Ez azonban (...) kívül esik azon a
kérdésen, amelyet a Közgyűlés feltett.” (CIJ: Az egyoldalú koszovói függetlenségi nyilatkozatnak a nemzetközi
joggal történő összeegyeztethetősége tárgyában adott tanácsadó vélemény, 2010. július 22., Rec., 2010, 82. §)
494. Az önrendelkezési jog értelmezését illetően a nemzetközi jogközösség egységes fellépését nehezíti, hogy a
népnek, a nemzetnek nincs egyetemesen elfogadott, egységes fogalma: az angol, francia közjogi szaknyelv a
nemzetet az állampolgárok közösségeként, azok absztrakt jogi objektivációjaként használja, míg a német (s arra
emlékeztetően a magyar vagy az orosz) a nemzet kifejezést többé-kevésbé ugyanabban az értelemben használja,
mint a nép fogalmát, azaz végső soron nyelvi, leszármazási közösséget ért alatta. Ez az értelmezési különbség
értelemszerűen főleg akkor kerül konfliktusba egymással, ha az adott nép, etnikum államhatárok által
szétszabdalt. Az igazi dilemmát, azaz hogy a függetlenségig eljutni alanyi jog-e, a nemzetközi jogtudomány
nem tudta megoldani, a nemzetközi joggyakorlat pedig nem is igazán törekedett rá, hanem megmaradt a
pragmatizmus útján: a gyarmati felszabadulás összefüggésrendszerét leszámítva, a nemzetközi jog a függetlenné
válási törekvéseket 1945 után nem támogatta, de a ténylegesen létrejött függetlenségeket tudomásul vette, lett
légyen szó akár az egykori harmadik világbeli országokról, akár a Szovjetunió, Jugoszlávia vagy Csehszlovákia
szétbomlásáról.
1.7. 7. Államok keletkezése, megszűnése és az államutódlás
495. Az állam keletkezése ténykérdés, amelyhez azonban jogi hatások is kapcsolódnak. A terület, a lakosság és
az önálló kormányzati hatalom együttes megléte konstituálja az államiságot, igaz, mint láthattuk, különösen a
kormányzat ténylegességének a megállapítása számos egyéb tényező függvénye. Az államterület
megszerzésének számos jogcíme érintkezik az állam keletkezésének vagy megszűnésének fogalmával. Az
eredeti államkeletkezés, azaz hogy uratlan területre érkezik egy közösség és ott államot alkot, azonban sokkal
inkább elméleti, mintsem gyakorlati lehetőség: az erre utaló mitológiai történetek (például Róma alapítása
Romulus és Remus által) háborúskodásai mögött felsejlik, hogy a terület valójában mégsem volt uratlan, hanem
valamelyik városállam vagy törzsi államalakulat távolabbi, rosszul védett, az adott időpontban megszerezhető
birtoka volt. A nagy felfedezések után kialakult gyarmatosítás a nagy európai birodalmak újabb területi
szerzeményeit s esetenként egy-két kisebb önálló államalakulat megalkotását is jelentette, a helyben élő, az
európaiakhoz képest gyengén felfegyverzett, az európai hatalmak korabeli felfogása szerint nem civilizált
államként élő népek, törzsek, közösségek rovására. Az utóbbi évszázadok gyakorlatában az államkeletkezés
voltaképpen mindig származékos, akár békés, akár erőszakos úton történt.
496. Így a fúzió két vagy több állam békés egybeolvadását jelentette: ennek egyik megvalósulási módja az, hogy
szövetségi állam, azaz föderáció jön létre, egy másik formája pedig az, hogy az új állam unitárius lesz. Van
harmadik – bár inkább csak történelmi emlékű – lehetőség is, a reálunió. A föderatív és az unitárius állam
elkülönülése azonban ma már nem olyan egyértelmű, mint az korábban volt. Az unitárius államnak három fő
fajtája van: i. centralizált, hierarchikus felépítésű állam; ii. olyan állam, amelyik területi autonómiát,
önkormányzatot biztosít egyes földrajzi régióknak; iii. olyan állam, amelyik személyi autonómiával enyhíti a
centralizálás szigorát. A föderációban a tagállam, illetve az unitárius államok esetében a területi
önkormányzatok helyzete sokban hasonlít egymásra: rendszerint utóbbiban is van parlamentre emlékeztető
választott érdekképviselet, esetenként helyi törvényhozási jogosítványokkal, van továbbá a helyi parlamentnek
143
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
felelős közigazgatás, azaz de facto vagy de jure helyi kormány. A tagállam státusa és a területi autonómia
alapvetően abban különbözik egymástól, hogy a tagállam a szövetségi állam alkotmánya, közjoga szerint
mégiscsak „állam”, míg a területi autonómia nem az, hanem a közigazgatásnak az állam alatti szintje
(tartomány, megye stb.). A korábban csak a szövetségi államok tagállamai számára elismert jogosítványok (saját
parlament, törvényhozás, saját kormány stb.) a területi autonómiában is megjelennek. A szövetségi tagállam
rendszerint több területen bír hatáskörrel, mint egy területi autonómia, ám végső soron mindkét esetben hasonló
alkotmányos intézmények rendezik a föderáció és a tagállam, illetve az állam és az önkormányzat közötti
hatásköri vitákat. (Itt gyakran paritásos egyeztető testületek, illetve az alkotmánybíróság, esetleg a legfelső
bíróság játszhat bizonyos szerepet.) A területi autonómiák jelentős részének van kapcsolódása a
kisebbségvédelemhez, de a föderatív berendezkedés is épülhet az egymás mellett élő nemzeti közösségekre,
igaz, föderáció egyéb megfontolások alapján is létesíthető. Kapcsolódhat az államegyesülésnek egy bizonyos
formájához, ha a cél az, hogy az egybeolvadó állam relatív különállása megmaradjon, azaz csak nemzetközi
jogilag szűnik meg az önálló államiság, de alkotmányjogilag annak reziduális vetületei tovább élhetnek. A
külvilág számára a föderatív állam és az ún. reálunió nehezen különíthető el. Az elméleti különbség a föderáció
és a reálunió között – leegyszerűsítve – végső soron az, hogy utóbbiban nincs közös alkotmány, közös
parlament, közös törvényhozás, és így eleve jóval kevesebb hatáskör kerül a központi igazgatáshoz. Az OsztrákMagyar Monarchia fennállása idején a magyar közjogászokat gyakran lázba hozó viták azonban (azaz hogy két
független állam működik-e együtt, egyes ügyeket közösen, az uralkodó személyén és közös szerveken, a közös
minisztériumokon keresztül gyakorolva) a kortársak számára nehezen voltak követhetők, és a korabeli államok a
császári és királyi (K.u.K.) közös diplomácia és a közös haderő miatt csak a reáluniót magát, azaz az OsztrákMagyar Monarchiát mint egészet tekintették a nemzetközi jog alanyának. A történelmileg rendszerint régebbi
perszonálunió, azaz két (vagy több) független állam egy közös uralkodó vezetésével megvalósuló időszakos,
dinasztikus együttműködését jelentette. Mivel itt azonban önálló jogalanyiságukat folytatják az államok, sem új
állam keletkezéséről, sem korábbi államok megszűnéséről nem beszélhetünk ebben az esetben. Kezdetben
Ausztria és Csehország, illetve Magyarország és Ausztria viszonya is perszonálunió volt.
497. A fentiek alapján a fúzió ugyanakkor nemzetközi jogilag mindig legalább egy állam megszűnését is jelenti.
A föderatív állam kikiáltásakor az összes komponens állam önálló nemzetközi jogi jogalanyisága megszűnik, s
helyükbe a föderáció lép.
498. A debellatio egy másik állam erőszakos megsemmisítését jelenti, ami tehát nem feltétlenül azonos a
területszerzéssel (egy állam területének megnövelésével), hanem valóban új állam létesítését is jelentheti.
Gondoljunk csak a magyar honfoglalás eseménysorozatára, amikor a magyar állam megteremtése a kárpátmedencei szláv hűbéres államalakulatok jogi értelemben vett megsemmisítésével járt. Az erőszakos – és így a
XX. században jogellenessé vált – megsemmisítés azonban nem zárta ki, hogy bizonyos tartományi típusú
elkülönülést, relatív önállóságot ne biztosítson a bekebelező állam.
499. A fentiek ellentéte, az elszakadás és a szétválás, erőszakos és békés úton is megtörténhet. Mindkét esetben
létrejön egy (vagy több) új állam, ám míg elszakadás esetében a régi állam megkisebbedett területen, de
fennmarad, addig a szétválás esetén nem marad olyan állam, amelyik jogilag azonos lenne a korábbival, azaz
ilyenkor az államkeletkezés egyszersmind egy állam megszűnését is jelenti.
500. Szorosan kapcsolódik az államazonosság és az államutódlás intézménye az államok keletkezéséhez,
megszűnéséhez, valamint a területszerzés megvalósulásához. Ezek a jogintézmények a nemzetközi
jogközösségnek az állam konstitutív elemeiben, mindenekelőtt a területben és a kormányzatban bekövetkezett
változásokra adott bizonyos reakcióit jelentik. A szuverenitás és a be nem avatkozás elveinek tiszteletben tartása
ugyanis nem jelenti azt, hogy a többi államnak közömbösnek kell maradnia a változásokat illetően, különösen
akkor nem, ha a változásoknak az ő irányukban, illetve a nemzetközi jogközösség mint egész irányában is
vannak kihatásaik. Természetesen magának a változással érintett államnak sem közömbös, hogy nemzetközi
jogi kötelezettségei hogyan alakulnak. Az államazonosság és az államutódlás intézményrendszere egyeztetni
próbálja az államok arra irányuló törekvését, hogy nemzetközi jogilag minél kevesebb korlátozás terhelje
szuverenitásukat, a partnerállamok, a nemzetközi jogközösség érdekeltségével a kialakult nemzetközi
jogrendszer stabilitásának fennmaradásában.
501. Az oroszországi bolsevikok 1917-es hatalomátvétele, valamint Németországban a náci párt 1933-as
hatalomra kerülése különös erővel exponálta a sokak számára talán csak elméleti természetűnek tűnő probléma
gyakorlati jelentőségét. A bolsevikok nem kívántak eleget tenni sem a cári rendszer, sem az azt eltávolító, de az
első világháborút folytatni kívánó ún. Ideiglenes Kormány által vállalt nemzetközi jogi kötelezettségeknek,
ideértve különösen a külföldön felvett hadikölcsönök visszafizetését. A perspektivikusan katonai revánsra
készülő, ugyanakkor a zsidósággal szembeni jogfosztó politikát törvényileg is intézményesítő hitleri rendszert
pedig a versailles-i békeszerződés, a Nemzetek Szövetségének valójában meglehetősen terméketlen ún.
144
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
leszerelési konferenciái, valamint terhesnek tartott kisebbségvédelmi rendszere zavarta. Mindkét rezsim
óvakodott azonban ekkor még attól, hogy nemzetközi jogi kötelezettségek megsértőjének tűnjön, s ugyanarra a
logikai levezetésre épülő érveléssel azt mondták, hogy a létrejött új politikai rendszer jogilag is új államot jelent,
amelyet a megelőző állam kötelezettségvállalásai nem kötnek. Annak ellenére, hogy a többi állam jogilag
megalapozatlannak tekintette ezeket a mesterkélt érvkonstrukciókat, ezek menetrendszerűen visszatérnek azóta
is, rendszerint akkor, amikor puccsista, forradalmi vagy akár demokratikus „rendszerváltozás” rezsimje számára
terhesnek tűnnek az örökölt kötelezettségek, adósságok, esetleg az államosítást nehezítő koncessziók és
garanciák.
502. Az államazonosság kontra államutódlás problematikájának gyakorlati súlyát lehetett érzékelni egyes
államoknak a második világháború után bekövetkezett kettéosztottságával összefüggésben. i. Németország
megosztottsága idején a Német Demokratikus Köztársaság azt az álláspontot vallotta, hogy a hitleri ún.
Harmadik Birodalom bukásával Németország is megszűnt, s helyén két egyenrangú, független utódállam jött
létre, a Német Szövetségi Köztársaság és a Német Demokratikus Köztársaság. Az NSZK álláspontja mindig is
az volt, hogy a hitleri rendszer megsemmisítésével Németország visszatért demokratikus gyökereihez, s
bizonyos területi veszteségek árán, de jogilag azonos korábbi önmagával, azonban területi szuverenitását nem
tudja gyakorolni az ún. brandenburgi-szász területeken, az ottani szovjet katonai megszállás miatt. Az ott
kikiáltott NDK-t úgy tekintette, hogy az a szovjet megszállás által hatalomra segített kommunista rendszer,
amelyik nem tükrözi a lakosság tényleges akaratát. ii. Vietnam a francia gyarmatosítók Dien Bien Phu-i
vereségét követően egy kommunista berendezkedésű északi és egy Amerika-barát déli részre szakadt ketté.
Ebben az esetben a Dél-Vietnami Köztársaság vallotta azt, hogy két egyenrangú, független állam létezik egymás
mellett, és az északi Vietnami Demokratikus Köztársaság azt állította, hogy csak egy Vietnam van (ti. a Hanoi
fővárosú), a tényleges hatalmat azonban a déli területeken az ottani amerikai katonai jelenlét miatt nem tudja a
kormány gyakorolni, a saigoni székhelyű rendszer így csak egy „bábkormány”. iii. Hasonlóan ellentmondásos
volt az ötvenéves japán uralom alól 1945-ben felszabadított, de szinte egyből kettészakított Korea északi
kommunista és déli, Amerika-barát részének államfelfogása is.
503. Az államazonosságot vagy éppen államutódlást valló álláspontok nem steril elméletiek, hanem igen
gyakran világpolitikailag színezettek voltak. A dél-vietnami álláspont az Amerikai Egyesült Államok katonai
segítségnyújtásának legitimitását kívánta alátámasztani, az észak-vietnamiak által vallott nézet pedig többek
között az
ös katonai területegyesítést igyekezett mentesíteni az agresszió vádja alól. Amikor Észak-Korea 1950-ben
lerohanta Dél-Koreát, ezzel egy újabb világháború kockázatát is megkísértve, érvei között szerepelt a dél-koreai
állam létének kétségbevonása is. Igaz ugyan, hogy 1973-ban az NDK és az NSZK egyszerre lettek az ENSZ
tagjai, de 1989-1990 eseménysorozata, a berlini fal leomlása megmutatta, hogy valójában melyik félnek volt
igaza. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a korabeli kommunista ideológia és annak leképeződése a
Szovjetunió és befolyási övezete nemzetközi jogi doktrínájában voltaképpen ugyanazt a megközelítést
érvényesítette Vietnamot illetően, mint amelyet elutasított az ún. német kérdés tárgyalása során.
504. Az államazonosság és az államutódlás szabályrendszerének két legfontosabb területét az ENSZ keretén
belül sikerült kodifikálni: ezt az 1978. évi bécsi egyezmény a szerződésekben való államutódlásról és az 1983.
évi bécsi egyezmény az állami javakban, állami archívumokban és államadósságokban való államutódlásról
valósította meg. Igaz, ezek vegyes természetű egyezmények, egyszerre tartalmaznak szokásjogi elemeket és
olyanokat, amelyek a szokásjog ún. progresszív továbbfejlesztésének minősíthetők. Vannak azonban az
államutódlásnak olyan területei, ahol nem született kodifikáció, viszont a szokásjogi háttér nélküli, ugyanakkor
egymásba kapcsolódó szerződéses megoldások és jogesetek sorozata bizonyos segítséget nyújt az
eligazodáshoz. Ilyet találunk mindenekelőtt a közjogi és magánjogi jogviszonyok területén.
505. Az említett egyezmények azt értik államutódláson, amikor egy államot egy terület felett viselt nemzetközi
jogi felelősségben egy másik állam vált fel. Ha nincs szó ilyen felváltódásról az államok között, akkor
bármilyen horderejű változás történik is az adott területen, államazonosságról van szó. Tapasztalható, hogy
sajnálatos módon a magyar politikai elit és a tömegtájékoztatás meglehetően zavarosan és ellentmondásosan
használja ezeket a fogalmakat, pontosabban az államazonosság fogalmát nem ismerve rendszerint ott is
államutódlást említ (gyakran például a Szovjetunió és Oroszország viszonyrendszerében), ahol valójában
államazonosságról van szó. Igaz azonban az is, hogy az államazonosság megállapíthatósága gyakorta sokkalta
inkább politikai pragmatizmus, mintsem valamilyen kristálytiszta jogi szempontrendszer alapján történik. Így
például a Szovjetunió megszűnését, a tagállamok kiválását úgy tekintette a Biztonsági Tanács másik négy
állandó tagja, majd javaslatukra az ENSZ, hogy Oroszország bár megkisebbedett területen, de nemzetközi
jogilag azonos az egykori Szovjetunióval, miközben a függetlenségét deklaráló többi egykori tagköztársaság
mind utódállam. Hasonlóképpen, amikor az egykori Kelet-Pakisztán tartomány Banglades néven egy véres
145
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
polgárháború után függetlenné vált, ez nem érintette Pakisztán státusát. Csehszlovákia vagy Jugoszlávia
esetében azonban az ENSZ-ben és az Európai Unióban úgy tekintették, hogy nincs olyan állam, amelyik
államazonosságot igényelhetne, hanem csak utódállamok vannak az eredeti helyén. Előbbi esetben ezzel egyet is
értett a függetlenné vált Csehország és Szlovákia, utóbbi esetben azonban a milosevicsi vezetés alatt álló
Szerbia-Montenegró magát az egykori Jugoszláviával államazonosnak próbálta – sikertelenül – elismertetni. A
milosevicsi rendszer megdöntése után hatalomra került vezetők viszont elfogadták, hogy országuk is csak
egyike a délszláv utódállamoknak. 2006 júniusában pedig tudomásul vették, hogy Montenegró is kiválik ebből a
kapcsolatból, és független állammá válik. (Koszovó függetlenségi nyilatkozatát viszont már nem ismerték el, és
az ENSZ Közgyűlés révén próbálták elérni, hogy a Nemzetközi Bíróság a függetlenségi nyilatkozat
jogszerűségét vizsgálja meg, lásd n° 493). A saint-germaini és trianoni békék szerint az Osztrák-Magyar
Monarchia úgy szűnt meg, hogy a helyébe lépő Ausztria és Magyarország is jogutódnak minősül. Magyarország
ugyanakkor államazonos a történelmi Magyarországgal, Ausztria pedig az osztrák tartományokkal. A gyarmatok
függetlenné válása sem érintette az egykori gyarmattartó hatalom jogi értelemben vett azonosságát önmagával,
az eredeti európai területeire visszazsugorodó állammal. Alapvetően azt mondhatjuk, hogy az állam területi
változásai rendszerint nem érintik az államazonosságot, az alkotó komponensekre való szétbomlás azonban
rendszerint igen. Meglehetősen ellentmondásosan viselkedett ugyanakkor az ENSZ a különböző arab egyesülési
kísérletek megvalósítása és lebontása során is.
506. Mindkét említett államutódlási egyezmény tulajdonképpen ugyanazokat a hipotéziseket vázolja fel. Ezek a
következők: i. a területátcsatolással megvalósuló államutódlás; ii. az újonnan függetlenné vált állam; iii. az
államegyesülés; iv. a szétválás, azaz ha egy állam úgy esik szét önállóvá vált részekre, hogy egy sincs, amelyik
a korábbi állammal (bár kisebb területen), de jogilag azonosnak lenne tekinthető; v. a kiválás, azaz amikor a
korábbi állam is folytatja saját államiságát, azonban belőle egy rész válik le, s az is önálló állami létre lép.
507. E hipotézisek közül több is közel áll egymáshoz, és az elnevezések sem tökéletesen fedik a lényeget. Az
újonnan függetlenné vált állam (ii) alatt ugyanis az 1978-as és 1983-as bécsi egyezmény a gyarmati sorból
függetlenné vált államot érti. Az utolsó két eset (iv. és v.) nemcsak hogy közel áll egymáshoz, de igen gyakran
élesen politikai töltetű volt annak a kérdésnek az eldöntése is, hogy valóban megszűnt-e a korábbi állam.
(Gyakori eset, hogy valamely elem önmagát a korábbi államalakulattal azonosnak tekintette, mivel ez az
esetleges politikai előnyökön túl jogilag kényelmesebb helyzetet jelentett, például a korábban megszerzett
tagság tekintetében.) Többször előfordult az is, hogy ugyanazt a helyzetet (mint például az említett német,
vietnami vagy koreai kérdést) az államok egy bizonyos része államazonosságnak, másik része államutódlásnak
minősítette. Az állásfoglalás azonban, túl azon, hogy gyakran szövetségi rendszerek szerinti politikai
preferenciákat is tükrözött, az érintett államalakulatok és azok egyes lépéseinek megítélése s az azokhoz fűződő
nemzetközi jogkövetkezmények tekintetében kiemelkedően fontos volt.
508. Az 1978-as és 1983-as egyezményeknek közös jellemzője, hogy alapvetően a folyamatosságot preferálják,
mind a szerződéses kötelezettségek, mind a különböző államadósságok tekintetében. Az egyik államutódlási
esetet, az újonnan függetlenné vált állam esetét azonban számtalan kedvezménnyel bástyázzák körül, egyfajta
történelmi igazságszolgáltatás szellemében, illetve abból kiindulva, hogy a gyarmati időkben keletkeztetett
szerződési és anyagi terhek ne korlátozzák az immár megszerzett állami szuverenitás gyakorlását. Más kérdés,
hogy 1978-ban és 1983-ban már nemigen volt olyan gyarmati terület, amely addigra ne vált volna függetlenné.
1.7.1. A szerződésekben való államutódlás
509. A szerződésekben való államutódlást illetően alapvetően a többoldalú szerződésekben való államutódlást
kellett rendezni: a kétoldalú szerződési kapcsolat ugyanis annyira bizalmi jellegű, hogy akármelyik fél helyébe
lépne is egy másik, a szerződés életben tartásához (vagy területi hatályának jelentős megváltoztatásához) a
másik fél hozzájárulása kell. Az 1978-as egyezmény ezért jóval részletesebben szabályozza a többoldalú
szerződésekben megvalósuló államutódlást, mivel ott merülnek fel különböző intézményi megoldásokat
igényelve a bonyolultabb jogi problémák. Bizonyos kérdéseket azonban az egyezmény eleve úgy tekint, hogy
azokat nem érinti az államutódlás: ilyenek a szerződések által megállapított határok, illetve a határrendszerekre
vonatkozó jogok és kötelezettségek (11. cikk), illetve valamely terület használatára vonatkozó kötelezettségeket
(ilyenek például a területi szolgalmak) „az államutódlás önmagában nem érinti” (12. cikk). Az elődállamnak
azok a szerződéses kötelezettségei, amelyek az államutódlással érintett területen külföldi katonai bázisok
telepítésére vonatkoznak, ez alól viszont kivételt jelentenek.
510. A valamely szerződésből eredő, valamely terület használatára vonatkozó kötelezettségeknek az
államutódlás szempontjából való érintetlenségét azonban a Nemzetközi Bíróság árnyalta, mivel ha a kétoldalú
egyezmény objektív helyzetet hozott létre, az a szerződésnek vagy ténybeli, intézményi következményeinek a
fennmaradását eredményezheti. A Nemzetközi Bíróság így elfogadta Szlovákia álláspontját, hogy az egykori
146
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
Csehszlovákia jogutódjaként és éppen az objektív helyzet alapján teljes körűen részes féllé vált a dunai
vízlépcsőrendszer felépítéséről rendelkező 1977-es szerződésben. „A Bíróság szerint az [1978. évi bécsi
egyezmény 12. cikkének] szóhasználata azért lett e módon megfogalmazva, mivel a határokat vagy területi
szabályrendszereket megállapító szerződések számos esetben maguk ma már nincsenek hatályban. Amelyik
viszont hatályban van, annak nyilvánvalóan kötnie kell az utódállamot” (CIJ: A bős-nagymarosi vízlépcsőberuházás ügye [Magyarország c. Szlovákia], 1997. szeptember Rec., 1997, 123. §).
511. A területátcsatolással megvalósuló államutódlás az ún. rugalmas szerződési határok elve alapján valósul
meg. Eszerint az elődállam szerződéseinek területi hatálya automatikusan csökken az elcsatolt területnek
megfelelően, míg az utódállam szerződéseinek területi hatálya automatikusan kiterjed a megszerzett területre,
kivéve, ha a szerződés szövegéből vagy egyéb körülményekből az derül ki, hogy ez összeegyeztethetetlen lenne
a szerződés céljával és tárgyával vagy alapjaiban változtatná meg alkalmazásának feltételeit.
512. Az újonnan függetlenné vált állam, azaz a volt gyarmat esetében az államutódlás az ún. tiszta lap elve
alapján történik. Ez azt jelenti, hogy a függetlenség kikiáltásával az elődállam által kötött szerződések területi
hatálya alól kikerül a függetlenné vált terület. A szerződés azonban számol azzal az esettel is, hogy a független
állam esetleg arra a következtetésre jut, hogy célszerű részes félként bennmaradnia az elődállam által kötött
bizonyos szerződésekben. Ebben az esetben utódlási nyilatkozat tehet, amelyben magára nézve elfogadja az
adott egyezmény hatályát. Kérdés azonban, hogy a szerződésben részes államok hozzájárulása kell-e ahhoz,
hogy a nyilatkozat a szándékolt joghatást kiváltsa. (Kétoldalú egyezmény esetében a kérdés fel sem merül, vagy
ha igen, úgy az a szerződés háromoldalúvá való átalakításának kezdeményezését jelenti.) A hozzájárulást
illetően a válasz a szerződés természetétől függ. Abban az esetben, ha a szerződés szövegéből, a szerződő felek
csekély számából, a szerződés céljából és tárgyából az következik, hogy új állam belépése a részes felek
egyhangú hozzájárulását feltételezi – azaz ún. félig zárt szerződésről van szó (lásd n° 206.) –, úgy ugyanezt az
eljárást kell követni az utódlási nyilatkozatot illetően. Abban az esetben azonban, ha ún. egyetemes érdekű a
szerződés, azaz ha a nemzetközi jogközösségnek ahhoz fűződik érdeke, hogy minél több állam legyen részes
(tehát ún. nyílt szerződéssel állunk szemben, amelyhez eleve kötöttség nélkül lehet csatlakozni), úgy az utódlási
nyilatkozat közlése önmagában kiváltja a joghatást. Utódlási nyilatkozat megtétele az elődállam által tett
fenntartásoknak az utódállamra való vonatkoztathatóságát is jelenti, kivéve ha ezzel ellentétes utalást tartalmaz a
nyilatkozat.
513. Az államegyesüléssel megvalósuló államutódlás afolyamatosság elve alapján történik. Mint ahogyan
házasság esetén az ifjú pár saját magánvagyonából rendszerint közös vagyont képez, úgy az egyesülő két állam
beviszi kapcsolatukba az őket külön-külön terhelő nemzetközi szerződéses kötelezettségeket, hacsak az
utódállam és a részes felek másként nem állapodnak meg, illetve amennyiben ez összeegyeztethetetlen lenne a
szerződés tárgyával és céljával vagy alapjában változtatná meg alkalmazásának feltételeit. Az államegyesülésbe
bevitt szerződések területi hatálya azonban azonos az eredeti területével, s nem terjed ki automatikusan az
egyesüléssel érintett másik területre. Ez okoz bizonyos nehézségeket a mindennapi életben: az „egy állam – két
jogrendszer” szisztémában a közigazgatás nyilvánvalóan bonyolultabb, mint ott, ahol a jogrendszer egységes.
Ezért az államoknak van egy természetes késztetésük az egyszerűsítésre, s szívesen kiterjesztenék a szerződés
területi hatályát területük egészére. Ezt a másik (illetve a többi) szerződő félhez címzett egyoldalú
akaratnyilatkozattal tehetik meg, annak függvényében, hogy milyen szerződésről van szó, és itt a megoldás
hasonló az újonnan függetlenné vált állam esetében tárgyalthoz. Kétoldalú szerződés esetében, illetve ha a
szerződés szövegéből, a szerződéskötés körülményeiből, a felek csekély létszámából az derül ki, hogy új állam
belépése a bennlevők egyhangú jóváhagyásán alapszik, ugyanígy kell eljárni a területi hatályt kiterjesztő
nyilatkozatok esetében. Ha viszont a szerződés egyetemes érdekű, úgy a területi hatály kiterjesztése magának a
nyilatkozatnak a közlésével megvalósul. Nincs lehetőség ilyen nyilatkozat megtételére, ha a szerződés azt
kizárja, vagy amennyiben az eleve összeegyeztethetetlen lenne a szerződés tárgyával és céljával vagy alapjában
változtatná meg alkalmazásának feltételeit.
514. Az 1978-as egyezmény nem volt hatályos a német újraegyesülés idején, mivel a hatálybalépéséhez
szükséges számú ratifikációs, illetve csatlakozási okmány csak 1996-ra gyűlt össze, de a Német Szövetségi
Köztársaság nemcsak ezért járt el egészen másként, hanem utólag sem kívánta legitimálni a négy évtized után
szétporladt Német Demokratikus Köztársaságot. Az újraegyesült Németország nevében így az NDK-t kötő
nemzetközi szerződéseket azonnal, illetve igen rövid határidővel felmondta, ha pedig ez szükséges volt, saját
nevében ugyanúgy vagy módosított tartalommal megkötötte. Az NSZK saját szerződéseinek területi hatályát
kiterjesztette a keleti tartományokra: azokban az esetekben, ahol ugyanezekben a szerződésekben az NDK is
részes volt, a partnerállamok hozzájárulását adottnak lehetett venni, hiszen az ő státusukat, szerződési jogaikat,
kötelezettségeiket nem érintette a változás. Ha azonban az adott nemzetközi szerződésnek az NDK nem, hanem
csak az NSZK volt részese, úgy a részes államoknak az értesítés után joguk lett volna erre észrevételt tenni,
amennyiben a szerződés szövegéből, a szerződéskötés körülményeiből az említett hozzájárulástól függhetett
147
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
volna a nyilatkozat hatályosulása. De sem az ilyen természetű sokoldalú egyezmények, sem a kétoldalú
nemzetközi szerződések esetében sincs információ arról, hogy különösebb nehézséggel találkozott volna az
NSZK. Az egyetemes érdekű nemzetközi szerződések esetében értelemszerűen eleve nem kellett feltételezni a
többi állam hozzájárulási jogosítványainak fennállását. A vietnami egyesülés során ugyanilyen
megfontolásokból és meglehetősen hasonló technikákkal élt a Vietnami Szocialista Köztársaság is.
515. A kiválás és a szétválás esete egymáshoz igen hasonló, előbbi esetében azonban az egy vagy több
utódállam mellett marad egy olyan állam, amely a nemzetközi jog szempontjából azonos azzal, amelyik a
többiek számára elődállam. Tehát jogilag itt is független állam(ok) jön(nek) létre, de láttuk, hogy az újonnan
függetlenné vált állam fogalmát a felszabadult gyarmatokéval azonosítja a két, 1978-as és 1983-as bécsi
egyezmény. Ezért szemben a volt gyarmatoknak fenntartott tiszta lap elvével, itt a folyamatosság elve az
irányadó. Az összes utódállamot kötik tehát az elődállam szerződései, és kiválás esetében az államazonos
államot szükségképpen kötik saját eredeti szerződései. Van azonban kivétel is, éspedig ha az adott szerződés
eleve olyan területre vonatkozott, amely nem tartozik az utódállam(ok) vagy éppen az államazonos állam
területéhez. A folyamatosság elve alól kivételt jelent, ha ez így már összeegyeztethetetlen lenne a szerződés
tárgyával és céljával vagy alapjában változtatná meg alkalmazásának feltételeit. (Utóbbi végső soron a clausula
rebus sic stantibus elvvel azonosítható.) A térképre nézve nyilvánvaló, hogy például Ukrajna aligha tudná a
vlagyivosztoki vagy arhangelszki kikötési lehetőségeket biztosítani, ugyanakkor ezt értelemszerűen meg tudja
tenni a fekete-tengeri Szevasztopolnál vagy Odesszánál.
516. Az államutódlás nem érinti a nemzetközi szervezeti tagságot. Mivel a nemzetközi szervezetek rendszerint
„félig zárt” jellegűek, ebből is levezethető, hogy a tagságban nincs utódlás. Így Csehország és Szlovákia, a
délszláv államok (közülük legutoljára Montenegró) felvételt kértek és kaptak a világszervezetbe. Valójában
azonban a tényleges helyzet ennél bonyolultabb: az ENSZ-ben az államegyesüléssel létrejött államok esetében
nem tartottak igényt a formális tagfelvételre, ha mindkét összetevő állam tagja volt a világszervezetnek. Ez
történt a kérészéletű arab egységtörekvések (1958: Egyiptom, Szíria és Jemen, 1963: Egyiptom, Szíria, Irak,
1971: Egyiptom, Líbia, Szíria, 1973: Líbia és Szíria, 1974: Líbia és Tunézia) érvényesítése során. Ennél még
meglepőbb volt, hogy miután 1961-ben az addigi Egyesült Arab Köztársaság megszűnt létezni, Egyiptom,
Szíria, és Jemen visszaülhetett eredeti helyére az ülésterembe, előkeresték az eredeti delegációs táblákat, s
minden folyt tovább, mintha mi sem történt volna. (A többi próbálkozás gyakorlatilag el sem jutott odáig, hogy
felmerült volna az ENSZ-tagság egyesítésének kérdése.) Szerbia-Montenegró Milosevics bukásáig
következetesen kitartott amellett, hogy az „államazonosság” elve alapján neki „jár” az ENSZ-tagság.
Jugoszlávia valóban alapító állam volt 1945-ben, de itt többről volt szó, mint puszta nemzeti presztízskérdésről:
mivel az ENSZ-be az Alapokmány teljesítésére kész és képes, békeszerető államok kérhetik tagfelvételüket, a
harmadik jelző önmagában is aligha volt vonatkoztatható már erre az államra, s az ENSZ és a többi szervezet azt
hangsúlyozta, hogy a kiutasított emberi jogi missziók visszatérésének engedélyezése a legelsőként megteendő
lépés. A Nemzetközi Bíróság megállapította, hogy 1992 és 2000 között Szerbia-Montenegró suigereneris
helyzetben volt az Egyesült Nemzetekben, mivel ekkor Jugoszlávia tagságának folytatására vonatkozó igénye
nem volt „általánosan elfogadottnak” tekinthető; de a helyzet pontos következményeit esetről esetre állapították
meg, és így például a Közgyűlésben vagy a Gazdasági és Szociális Tanács munkájában nem vehetett részt (CIJ:
A népirtás megelőzéséről és megtorlásáról szóló egyezmény alkalmazhatóságának ügyében [BoszniaHercegovina c. Szerbia-Montenegró] hozott 1996. július 11-i ítélet felülvizsgálatára irányuló kérelem ügye, ex.
prél., 2003. február 3., Rec., 2003, 31. o., 70. §). Amikor Montenegró 2006 júniusában függetlenné vált, a
világszervezet tudomásul vette, hogy az ENSZ-tagságot immár Szerbia folytatja, de az önálló tagságért
folyamodó Montenegró tagfelvételi kérelmének is eleget tettek.
1.7.2. Államutódlás az 1978-as egyezményben nem szabályozott egyéb
nemzetközi jogi jogviszonyokban
517. A civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek és a jus cogens tekintetében akármelyik
államutódlási esetről van is szó, értelemszerűen csakis a folyamatosság elve lehet irányadó. Ugyanezt kell
mondanunk a szokásjogot illetően is: az újonnan függetlenné vált országok, a volt gyarmatok sikertelenül
kísérelték meg a szokásjog generális hatályának kétségbe vonását a tiszta lap elvének alkalmazásával, ezt nem
tudták érvényesíteni (lásd n° 317.). Igaz azonban, hogy a vita eredményeként főleg a nemzetközi
kereskedelemben bizonyos preferenciákat, kivételes elbánásokat elértek az ENSZ-ben vagy például az EU-val
létesített kapcsolatokban.
518. Az államok nemzetközi jogot keletkeztető egyoldalú aktusai esetében a területátcsatolással megvalósuló
államutódlás esetében a változó határok elve érvényesül, a fent tárgyalt kiegészítésekkel. Újonnan függetlenné
148
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
vált állam esetében a tiszta lap elve érvényesül, s ebben az esetben legfeljebb az állam maga is ugyanolyan
tartalmú nyilatkozatot tesz, mint az elődállam, amennyiben előnyösnek találná azt.
519. Eléggé valószerűtlennek tűnik, hogy a nemzetközi szervezetek kivételes esetben kötelező erejűnek
minősíthető határozatai kapcsán önálló problémaként merülne fel az államutódlás. A megoldás a
területátcsatolással megvalósuló államutódlás esetében a változó határok oldaláról közelíthető meg, míg
államegyesülés, kiválás, szétválás esetében a folyamatosság elve az irányadó, mutatis mutandis alkalmazva az
egyértelmű területhez kötöttség kivételeit. A szervezetek esetében ugyanakkor nyilvánvalóan nem okozhat
gondot egy újabb határozatot hozni, ha tisztázni kívánnák valamely korábbi határozatnak egy konkrét
államutódlási helyzetre való alkalmazását: nehezen lehet ugyanakkor elképzelni, hogy generális szabályként
lehetne alkalmazni az újonnan függetlenné vált államok esetében a tiszta lap elvét. Egy-egy esetben ez sem
tekinthető kizártnak, de a praktikum oldaláról nézve nagy valószínűséggel állítható, hogy konkrét, pragmatikus
megoldások születnek, amelyek java része a folyamatosságot szolgálja, különös tekintettel például az
egészségügyi, meteorológiai, távközlési együttműködésre. A gazdasági kapcsolatokban ugyanakkor nagyobb
lehet a megértés.
1.7.3. Államutódlás a belső jogi jogviszonyokban
520. A gyakorlat szerint úgy tűnik, célszerű elkülöníteni a közjogi jogviszonyok és a magánjogi jogviszonyok
kérdéskörét. Fő szabályként a közjogi jogviszonyokat illetően a területátcsatolással megvalósuló államutódlás
esetében a változó határok elve érvényesül, újonnan függetlenné vált állam, illetve a kiválás, szétválás esetében
az utódállamokra nézve elméletileg a tiszta lap elve az irányadó, hiszen itt az államok területi főhatalmának
tiszteletben tartásáról van szó. Kiválás esetében az államazonos állam esetében, valamint államegyesüléskor a
folyamatosság elve az irányadó. Ugyanakkor a gyakorlat azt mutatja, hogy ott is, ahol a közjogi jogviszonyokat
illetően cezúrát kellene tapasztalnunk, jelentős mérvű kontinuitás érvényesül, akár a belső politikai stabilitás,
akár a jogrendszer semmiből való felépítésének nehézségei, valamint a jogrendszerek, jogcsaládok intézményi
kohéziója miatt. Feltétlenül érvényesíti azonban az állam a saját biztonsági szempontjait, amikor a hatályban
tartásról dönt. Célszerűségi szempontból is megtarthatja ugyanakkor az elődállam bizonyos intézményeit: így
például Erdélyben az osztrák-magyar telekkönyvi rendszer évtizedekkel túlélte Trianont, ráadásul úgy, hogy
Románia egyéb részében ehhez fogható nyilvántartás nem is volt. A magánjogi jogviszonyokat, ideértve a
magánfelek egymás közti jogviszonyait, valamint az állam és állampolgára közötti azon jogviszonyokat,
amelyek hasonló természetűnek minősíthetők, az államutódlás nem érinti. „A hatályos jognak megfelelően
szerzett magánjogok egyáltalán nem válnak hatálytalanná a szuverenitás megváltozása miatt. Még azok is, akik
vitatják a nemzetközi jogban az államutódlás elvét, sem mennek el annak állításáig, hogy a magánjogok,
ideértve azokat, amelyeket az államtól földtulajdonosként szereztek, ne lehetnének jogérvényesen
szembeszegezhetők azzal, aki az előbbit a szuverenitásban felváltja” (CPJI: A lengyelországi német telepesek
jogainak tárgyában adott tanácsadó vélemény, 1923. szeptember 10., Série B n° 15., 36. o.). A gyakorlatban
azonban igen vitatható, hogy mi minősíthető magánjogi jogviszonynak, így például az államok döntően
politikai, kisebb részben pénzügyi megfontolásokból az állami kezelésű nyugdíjjogosultságok megnyirbálására
is lépéseket tettek, így az első világháború után a K.u.K. hadseregben szerzett tiszti nyugdíjakat Romániában
nem ismerték el, Csehszlovákiában viszont igen. A tiszti állomány szelektált beléptetése az új haderőbe, a
tisztviselőké az új közigazgatásba, a hűségeskü letételének időzítése (ti. már a trianoni béke megkötése előtt
megkövetelték ezt a területeket megszálló államok) gyakran etnikai alapon valósított meg diszkriminációt.
Emellett végső soron az új hivatalos nyelv ismeretével is szorosan összefüggött, hogy az illetőt alkalmasnak
tekintették-e arra, hogy hivatalában maradhasson, és ily módon jogérvényesen átvigye nyugdíjjogosult éveit új
szolgálati helyére. A magántulajdon biztonságát pedig az agrárreformok gyengítettek, ahol a földosztáskor az
igénybevétel birtokhatára rendszerint úgy lett meghatározva, hogy a magyar arisztokráciát és nagybirtokosokat
mind érintse, ugyanakkor a többségi nemzethez tartozó középbirtokosokat már nem. A látszólagos objektív
alapú különbségtétel így a kisebbségi kultúra és politika támogatására képes erők gazdasági ellehetetlenítését is
jelentette. Az 1938-1941-es határrevíziók, majd 1945-ben a háború előtti status quo visszaállítása egyaránt
mélyen belenyúltak – hasonló technikákkal – a magánjogi viszonyokba. Az újonnan függetlenné vált államok
törekvése pedig arra irányult, hogy államosítási ambícióikat a magánbefektetők, társaságok által megszerzett
hosszú távú koncessziók ne akadályozzák. Ebbéli törekvésük legitimitását a természeti kincsek feletti
szuverenitásuk elismerésével méltányolta is a nemzetközi jogközösség, tagadva ugyanakkor azt, hogy a
kisajátítás, államosítás reális indok és effektív, vagy legalábbis méltányos, arányos kárpótlás nélkül vagy éppen
diszkriminatív módon lehetne alkalmazható (lásd n° 672-675.). Az államutódlással összefüggésben a
hontalanság is megjelenhet, ha az utódállam – rendszerint etnikai alapon alkalmazott hátrányos
megkülönböztetéssel – nem ad állampolgárságot a területén lakó lakosságon belül mindenkinek. Az ilyen esetek
csökkentésére törekedve fogadta el 2006-ban az Európa Tanács a megállapodását az államutódlással
összefüggésben kialakuló hontalanság elkerüléséről (lásd n° 712.).
149
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
1.7.4. Állami javakban, archívumokban és államadósságokban való
államutódlás
521. Az ezeket a kérdéseket szabályozó 1983. évi bécsi egyezmény az államutódlást illetően ugyanazokat a
kategóriákat használja, mint a szerződésekben megvalósuló államutódlásáról szóló egyezmény. Eszerint tehát a
területátcsatolással, az újonnan történt függetlenné válással, egyesüléssel, kiválással és szétválással megvalósuló
államutódlást kell megvizsgálnunk.
522. Az 1983-as egyezmény állami javakon az államutódlás időpontjában az elődállam belső joga szerint az ő
állami tulajdonában levő javakat érti. Ezek az államutódlás pillanatában és ingyenesen kerülnek az
utódállamhoz. A területátcsatolással megvalósuló államutódlás esetében a „rugalmas határok” elvének
megfelelően az elődállamnak az államutódlással érintett területen levő ingatlanai, valamint az ott levő és a
területhez kapcsolódó tevékenységhez kötődő ingó vagyontárgyai átszállnak az utódállamra. Az újonnan
függetlenné vált államot itt is preferálja a kodifikáció: nemcsak a területen található ingatlan és ingó állami
javakat szerzi meg, hanem jogosult az utódlással érintett területen kívül található ingatlanok közül egészében
arra, amelyik korábban az érintett területhez tartozott, az elődállam tulajdonába a függőség idején került, de
immár a területen kívül található, valamint ugyancsak jogosult a hozzájárulás arányában azokra az ingatlanokra,
amelyeket a függőség időszakában szerzett meg az elődállam. Az államegyesülés esetében értelemszerűen
különösebb probléma nélkül szállnak át az elődállamokról az utódállamra az állami javak, akárhol is vannak. A
kiválás és szétválás esetében az elődállamnak az államutódlással érintett területen levő ingatlanai, valamint az
ott levő és a területhez kapcsolódó tevékenységhez kötődő ingó vagyontárgyai átszállnak az utódállamra. Az
utódlással érintett területeken kívül található állami ingó és ingatlan javak arányosan szállnak át az
utódállam(ok)ra.
523. Az 1983-as egyezmény 2011 júniusában még távol állt a hatálybalépéstől, ugyanakkor több vagyoni
utódlási problémát is rendezni kellett Jugoszlávia szétesése után a délszláv utódállamok között, illetve a
Szovjetunióból kilépett tagköztársaságok és az unióval államazonos állam, Oroszország között. Oroszország
első lépésben egy bonyolult százalékos kulcsrendszert dolgozott ki, amely tükrözte volna az érintett államok
gazdasági potenciálját, végső soron a hozzájárulás arányát. Ugyanezt a megosztást érvényesítette a szovjet
államadósságokat illetően, majd felajánlotta egyenként az államoknak, hogy átvállalja adósságrészüket, ha
cserébe lemondanak az aktívákról is. Ebbe az egykori tagállamok beleegyeztek, azonban Ukrajnával igen
bizonytalanul haladt előre a megállapodás érvényesítése. (Ezzel függött össze a budapesti Petőfi téri exszovjet
ingatlanoknak az ezredfordulón elhúzódó jogvitája: ezek az egykori Szovjet Dunahajózási Részvénytársaság
tulajdonában álltak.) Itt is és a jugoszláv államutódlás során is külön gondként merült fel, hogy az állami
tulajdonban levő vállalkozások kapcsán lehet-e mechanikusan érvényesíteni az államutódlási szabályokat. Az
állami köz- és magánjavak közötti elvi élű különbségtételt ugyanakkor az 1930-as évek jogvitái során sem
fogadta el az Állandó Nemzetközi Bíróság (CPJI: A Pázmány Péter Egyetem c. Csehszlovákia ügy, 1933.
december 15., Série A/B n° 61., 237-238. o.). Az egykori jugoszláv tagállamok közötti vagyonjogi viták
ügyében az ún. Európai Konferencia Jugoszlávia Békéjéért melletti Választottbíróság 1992. július 4-ei n° 9.
tanácsadó véleményében (RGDIP, 1993, 591. o.) és a n° 12-13. tanácsadó véleményében (RGDIP, 1993, 1106.,
1109. o.) a méltányosság elvének a fontosságát hangsúlyozta, azaz hogy az állami javak államutódlásáról
folytatott tárgyalások során a feleknek méltányos eredményt hordozó megállapodás kötésére kell törekedniük.
Az 1993. augusztus 13-ai n° 14. tanácsadó vélemény (RGDIP, 1993, 594. o.) ugyanakkor kizárta az utódlással
érintett vagyontárgyak közül a magánvállalatokéhoz hasonló jogi helyzetű vállalati javakat, függetlenül attól,
hogy milyen volt belső jogi helyzetük, valamint a régi jugoszláv föderáció tagállamait megilletőket is, mivel „az
ingatlan közjavak ahhoz az államhoz tartoznak, amelynek területén találhatók”. 2001-ben azután Bécsben az öt
délszláv utódállam megállapodott az államutódlással összefüggő kérdések rendezéséről, szintén egy százalékos
kulcsos vagyonmegosztásra mint kiindulópontra építve a megoldást.
524. Mivel a külföldön található ingatlanok jelentős része követségi, konzuli funkciókat szolgált, a
százalékkulcsos osztatlan közös tulajdon természetesen inkább elméleti kiindulópont, mint reálisan élvezhető
vagyonrész. A gyakorlatban tekintetbe véve a különböző fővárosokban levő nagykövetségeket, konzuli és egyéb
épületeket, egymásra figyelemmel adott át egyes ingatlanokat Oroszország az egykori szovjet
tagköztársaságoknak. Számos nyugati állam ugyanakkor ismét rendelkezésére bocsátotta a függetlenné vált balti
államoknak a két világháború közötti külképviseleti épületeiket, mivel eleve nem engedték, hogy a Szovjetunió
a balti államok 1940-es bekebelezése után tulajdont vagy használati jogot szerezzen ezeken az épületeken.
(Ebben ki is merült a balti függetlenség iránti nyugati szolidaritás a XX. század második felében.)
525. Az állami adósságokban megvalósuló államutódlás azokra az adósságokra vonatkozik, amelyek az
elődállam olyan fizetési kötelezettségei, amelyek a nemzetközi joggal összhangban keletkeztek egy másik
150
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
állammal, egy nemzetközi szervezettel vagy a nemzetközi jog bármely más alanyával szemben. Ide tartoznak
tehát a banki tevékenységet folytató nemzetközi szervezetekkel (IMF, IBRD, IFC, IDA stb.) szembeni
adósságok, nem tartoznak viszont ide a magánbankok, bankkonzorciumok által nyújtott hitelek. Az egyezmény
az utóbbi körbe tartozó állami adósságok sorsát nem rendezi: ezek jogi sorsa elméletileg alapvetően ugyanazt a
logikát követi, amelyet az államutódlásnak a magánjogi jogviszonyokra gyakorolt hatása tárgyalásakor
bemutattunk. A gyakorlatban azonban a nemzetközi bankvilág bonyolult és inkább pragmatikus, mintsem elvi
megfontolásokkal árnyalja ezeket a szabályokat, esetenként átütemezésekre, részleges adósságcsökkentésre is
kész, mindenekelőtt akkor, ha amúgy is reménytelennek tűnik a visszafizetés.
526. A területátcsatolással megvalósuló államutódlás esetében az állami adósságok sorsát alapvetően az
elődállam és az utódállam közötti megegyezés szabályozza. Ennek híján az elődállam állami adósságai az
utódállamra méltányos arányban szállnak át, figyelemmel az utódállamra átszálló állami adósságokhoz
kapcsolódó tulajdonra, jogokra, érdekeltségekre. Mindenekelőtt tehát a területen levő állami nagyberuházáshoz
felvett állami hitelek követik az ingatlan sorsát. Az újonnan függetlenné vált állam esetében a tiszta lap elve
alapján az állami adósságok nem szállnak át, hacsak az elődállam és az utódállam másként nem állapodik meg,
tekintettel az utódlással érintett területen levő átszálló tulajdonra, jogokra, érdekeltségekre. Az ilyen
megállapodásoknak azonban összhangban kell állniuk a természeti kincsek és erőforrások feletti szuverenitás
elvével, és nem veszélyeztethetik az állam gazdasági egyensúlyát. Az államegyesüléssel megvalósuló
államutódlás itt a legegyszerűbb, hiszen értelemszerűen és szükségképpen az elődállamok összes államadóssága
átszáll az utódállamra. A kiválás és a szétválás esetében az utódlás kérdését alapvetően az elődállam és az
utódállam, illetve utóbbi esetben az utódállamok közötti megállapodás szabályozza, ennek híján az elődállam
állami adósságai az utódállamra méltányos arányban szállnak át, figyelemmel az utódállamra átszálló állami
adósságokhoz kapcsolódó tulajdonra, jogokra, érdekeltségekre.
527. Az állami archívumok alatt az 1983-as egyezmény szóhasználatában valamennyi olyan, keltezéstől és
típustól független dokumentumot értjük, amelyeket az elődállam feladatainak gyakorlása során állított ki vagy
vett kézhez, és amelyek az államutódlás időpontjában az elődállam belső joga szerint őt illetik meg, és azokat
közvetlenül vagy irányítása alatt bármilyen célból archívumként őrizték meg. Az egyezmény meglehetősen
bonyolult definíciójának és az utódlási technikáknak az értelmezéséhez azt kell figyelembe vennünk, hogy az
archívumokat többféleképpen csoportosíthatjuk. Vannak a jelenlegi közigazgatáshoz szükséges irattárak,
éspedig vagy centralizált, vagy decentralizált formában szervezve. Vannak továbbá gyakorlati jelentőséggel
immár nem bíró, de muzeális – esetenként felbecsülhetetlen – értékű, történeti jelentőségű irattárak, szintén
központosított vagy helyi formában.
528. Az irattárak átszállása ingyenesen, az államutódlás időpontjában történik meg az alábbiaknak megfelelően,
hacsak az érintett államok, illetve esetleg egy nemzetközi testület erről másként nem döntenek. A
területátcsatolással megvalósuló államutódlás esetében az adott terület igazgatásához szükséges irattárak
átszállnak, akárcsak a kizárólag vagy alapvetően az adott területhez kapcsolódó archívumok is. Az újonnan
függetlenné vált állam esetében a terület igazgatásához szükséges, valamint a területhez tartozó, továbbá a nem
a területhez tartozó, de kizárólag vagy alapvetően arra vonatkozó archívumok átszállnak. Az elődállam köteles
együttműködni a területről elszármazott anyagok felkutatásában. Az államegyesülés esetében nem nehéz a
megoldás, hiszen az elődállamok archívuma mind átszáll az utódállamra. Kiválás és szétválás esetében az adott
terület igazgatásához szükséges irattárak átszállnak, ezen kívül átszállnak a közvetlenül az adott területhez
kapcsolódó archívumok is.
529. Az 1983-as egyezmény utal arra is, hogy az irattárat méltányos arányban, eredeti vagy másolati formában
kell átadni. Célszerű megállapodásokat kötni erről, de az újonnan függetlenné vált, illetve a kiválással és
szétválással érintett államokat illetően az egyezmény a megegyezés fontossága mellett arra is felhívja a
figyelmet, hogy az ilyen megegyezések nem sérthetik az államok népeinek a fejlődésükhöz, a történelmükre
vonatkozó információk megszerzéséhez és kulturális örökségükhöz fűződő jogát. Az egyezmény szikár
szóhasználatából nem biztos, hogy egyből kitűnik az egyik legnagyobb vitapont: mi történjék a nagy és főleg a
világhírű múzeumokban levő, a területek mai igazgatásához bizonyosan nem szükséges, de értelemszerűen az
adott népek kulturális örökségét képező, felbecsülhetetlen értékű mezopotámiai agyagtáblákkal, egyiptomi
papiruszokkal, antik görög, perzsa dokumentumokkal, amelyek jelentős részét a XIX. században a török
birodalom helyi pasái ajándékozták vagy adták el, vagy amelyeket az akkori régészek nemritkán illegálisan
vittek ki az országból. Nyilvánvalóan nem mindegy, hogy az eredetit vagy csak annak másolatát, esetleg
fényképeit adják át. Ugyanennek nyilvánvalóan jóval kisebb a jelentősége a modern telekkönyvi, egészségügyi,
adóhatósági típusú nyilvántartások esetében. Az egész emberiség kulturális örökségét is képező ókori műtárgyak
esetében számos tényező és érv magyarázta, hogy alig került vissza valami a származási helyre: a
tulajdonvédelemre, az állagmegóvásra és a hozzáférhetőség biztosítására hivatkozó New York-i Metropolitan
Museum, a londoni British Museum, a párizsi Louvre, a berlini Pergamon Museum gyűjteményei egyben
151
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
maradtak, s ráadásul a származási helyek politikai instabilitása sem javította a származási helyek országainak
tárgyalási pozícióját.
530. Az 1978-as és 1983-as egyezmények láthatóan egy bizonyos típusú államutódlást kívántak minden
szempontból preferenciális elbánásban részesíteni: ez az újonnan függetlenné vált állam, azaz a függetlenné vált
volt gyarmat esete. Mindkét egyezmény utal azonban arra, hogy hatályuk csak azokra az államutódlásokra
vonatkozik, amelyek hatálybalépésük után következtek be, kivéve, ha a felek másképpen állapodnak meg. Így
tehát a kecske és káposzta történetére emlékeztetően akkor lett igazán nagyvonalú a volt gyarmatokkal a
nemzetközi közösség, amikor ennek a kialakult helyzetekre nézve közvetlen hatása már nem volt, s inkább csak
eszmei, mintsem gyakorlati segítséget jelentett az ún. fejlődő világ országainak. Mindkét egyezményben
keverednek a szokásjogi szabályok és az opinio jurissive necessitatis természettel nem bíró praktikus
megoldások.
531. A fentiekben többször említett megállapodásokra többek között a világháborús békeszerződések is példát
jelentenek: az 1920-as trianoni béke kifejezetten utal arra, hogy az elcsatolt területeket megszerző államok
ezekre és a rajtuk levő vasúti állományra tekintettel „méltányos” részt vállalnak át a magyar államadósságból.
Ennek reális érvényesítése nem történt meg, de a Magyarországot terhelő, jóvátétel elnevezésű hadisarc fizetése
is átütemeződött, majd gyakorlatilag megszűnt a harmincas években. A korszak szakirodalma meglehetős
érdeklődéssel kommentálta az elhúzódó, de gyakorlati eredményre nem igazán vezető tárgyalásokat, ahol a
szembenálló államok egyéb jogviszonyokból eredő követeléseik beszámítási igényeivel próbálták csökkenteni
saját kötelezettségüket, mindenekelőtt az ún. optánsperekben (CPJI: Fellebbezés a Pajzs, Csáky és Esterházy
ügyben hozott vegyes döntőbírósági ítélettel szemben [Magyarország c. Jugoszlávia], 1936. december 16., Série
A/B n° 68.). A trianoni béke 171. cikke az elcsatolt területekre vonatkozó s onnan 1868. január 1. után
elszállított okmányok átadási kötelezettségét írta elő Magyarországnak, az 1947-es párizsi békeszerződés 10.
cikke ugyanezt az 1848 után birtokba vett iratokra írta elő, külön említve a történelmi levéltárakat, régiségeket,
műkincseket, valamint az ún. Illyr Küldöttség, Illyr Bizottság és Illyr Kancellária XVIII. századi levéltárait.
532. 1991 óta Budapesten a Szabadság téren ismét áll Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok szobra, aki 1919.
október 5-én megakadályozta, hogy a Budapestet megszálló román csapatok a Nemzeti Múzeumot kifosszák, az
erdélyi eredetűnek tekintett és sajátjuknak vélt műkincsek után kutatva. Ezen a közismert történeten túl, számos,
gazdasági, muzeológiai, levéltári szempontból nagy értékű, sajnálatos veszteség esett az állami javakban,
archívumokban való államutódlás végrehajtása során: az elhurcolt vasúti gördülő állomány jelentős része
tönkrement, mire az eltérő nyomtáv és egyéb szabványok miatti átalakításokat Romániában végrehajtották. Az
irattárak esetenként az utódállam központi levéltárába kerülve sokkal kevésbé voltak kutathatók, mint korábban,
számos fontos elemük eltűnt, illetve a diktatúra idején a kutathatósággal szemben adminisztratív akadályokat
támasztottak, ha adataik nem támasztották alá a hivatalos nemzeti ideológiák és eredetmítoszok alaptételeit.
Szintén az államutódlási problémakörre mutat vissza, de az érintett békeszerződésekből az említett
évszámhatárok miatt nem vezethető le az a két érintett állam közül elsődlegesen Szlovákiával fennálló, időnként
felmelegített, latens jogvita, amely e két állam részéről a Nemzeti Galériában kiállított felvidéki, erdélyi gótikus
táblaképekre, valamint egyes múzeumi kincsekre támasztott igény fenntartását jelenti.
1.8. 8. Államelismerés, kormányelismerés és egyéb elismerési
formák
1.8.1. Államelismerés
533. Amennyiben újonnan jön létre egy állam, az a külvilág részéről reakciókat vált ki, ezek egyike az állam
létezéséről való megnyilatkozás, azaz az államelismerés. A nemzetközi jog tehát ismeri ennek intézményét – de
miért van erre szükség, ha az állam keletkezése, mint említettük, tény- és nem jogkérdés? Erre a kérdésre a
történeti szempontokat figyelembe véve lehet válaszolni: az államelismerés intézménye ugyanis különböző
formákban régóta létezik, az államok külpolitikai érdekeiket érvényesítve éltek és visszaéltek ezzel. Módot adott
arra, hogy egy állam befolyása alá vonjon egy másikat, az elismerés megtagadásával pedig saját
akciószabadságát szélesítette ki, esetleg területszerzési, birodalomépítési ambícióinak érvényesítését is ezzel
vélte segíteni. Mivel a XX. század során a nemzetközi jogból kikerült (lásd n° 374., 481-482.) a fegyveres
erőszak alkalmazásának jogszerűsége (leszámítva a jogos önvédelmet és a Biztonsági Tanács által a nemzetközi
béke és biztonság megóvása, helyreállítása érdekében elrendelt katonai akciókat), az államelismerés jelentősége
is csökkent, ám továbbra is élő, gyakorlati jelentőségű intézmény.
534. Az államelismerés jogi hatását illetően két iskola küzd egymással: a konstitutív elmélet szerint az
államelismerés tulajdonképpen a terület, lakosság, kormányzat mellett az állam létének negyedik komponense.
152
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
A deklaratív elmélet szerint mivel a három konstitutív elem adott volta esetén az állam fennállása nem vonható
kétségbe, az államelismerésnek nincs más jogi hatása, mint hogy – legfeljebb – deklarálja az állam létének
tudomásulvételét. Ma már egyértelmű a megítélés abban, hogy a konstitutív iskola álláspontja sem elméleti
alapokon, sem a bírói gyakorlat révén nem támasztható alá, ugyanakkor a deklaratív elmélet is túl merev, s nem
számol a másodlagos, ám valóságos jogkövetkezményekkel.
535. A konstitutív elmélet legnagyobb problémája, hogy nem állja ki a gyakorlat próbáját: hacsak nem azonnal,
ugyanabban az időpontban, illetve univerzálisan valamilyen kollektív aktussal történne az elismerés (márpedig
az utóbbi évszázadban sem így történt), akkor az a jogilag értelmetlen helyzet állna elő, hogy az állam létezik az
őt elismerő államok viszonylatában, de ugyanabban a pillanatban nem létezik az el nem ismerők tekintetében.
Gondoljunk például Koszovóra, amelynek 2008-ban kikiáltott függetlenségét 2011-ig kb. 75 állam ismerte el. A
Biztonsági Tanács állandó tagjai közül nem ismerte el Oroszország és Kína, míg az Európai Unió tagállamai
közül Görögország, Románia és Szlovákia (lásd n° 375., 493., 505., 1162.). Az erőszakos területszerzés elvi, de
pozitív jogi tilalma amúgy is csökkentette az esetleges előnyöket, ráadásul a leghíresebb konkrét példa
önmagában is mutatja a felfogás abszurditását: az arab szomszédai által el nem ismert, tehát jogilag úgymond
számukra nem létező Izrael állam mért rájuk megalázó vereséget az 1967-es hatnapos háborúban. A deklaratív
elméletnek pedig az a gyenge pontja, hogy nem tud egyértelmű választ adni arra: akkor végül is miért nem
mindegy az államnak, hogy elismerik-e vagy sem, illetve miért tapasztaljuk, hogy az elismerést lebegtető állam
ezzel valóban tud bizonyos nyomást gyakorolni?
536. Hosszú idő óta úgy tekintik, hogy a két megközelítés helyett egy (a másodikból leágaztatott) harmadik
tükrözi a nemzetközi élet realitásait. Eszerint az állam önmagától létezik, azonban az elismerés megtagadása
révén egy állam kifejezésre juttathatja, hogy az elismerendő egység mégsem felel meg az államiság
kritériumainak (ez a gyakorlatban rendszerint a kormányzat meglétének vitatását jelenti), másrészt pedig az
államelismerés bizonyos jogok gyakorlását illetően elengedhetetlen. Számos olyan jogintézmény van, amelyik
automatikusan csak akkor tud érvényesülni, ha a két állam már elismerte egymást. Így például az el nem ismert
állam által kiállított úti- vagy egyéb okmány, közjegyzői tanúsítvány, ítélet, határozat az el nem ismerő állam
határőre, egyéb közigazgatási vagy bírói jogalkalmazója számára jogilag nem létezik, az csak puszta papír.
Hasonló a helyzet, ha a nemzetközi magánjog, a polgári jog, a családjog vagy a büntetőjog valamely szabálya
külföldi esetében a másik állam jogrendszerére mutat: ez lehet a helyzet az ún. státuskérdéseket illetően
(nagykorúság időpontja, házassági akadályok stb.) vagy például a ne bis in idem szabály alkalmazásakor. Ha ezt
az államot a jogalkalmazó állama nem ismerte el, akkor jogát sem alkalmazhatja, de az sem magától értetődő,
hogy akkor mit alkalmazzon helyette: az esetek java részében ez persze a lex loci, az eljáró állam joga lesz, de
ez sem old meg minden problémát.
537. Az elismerés jogkeletkeztető, egyoldalú állami aktus, amelyet a szuverén állam bocsát ki diszkrecionális
jogkörében. Bár az állam szuverén döntéséről van szó, ez előfordulhat, hogy egy harmadik állam érdekeit is
erősen érinti, éspedig akkor, ha az elismerendő állam őbelőle szakadt ki, s ő maga nem ismerte el. Emiatt a
potenciális elismerő államokra olykor – igen vitathatóan – nyomást gyakorolnak az elismerés megtagadása
érdekében. Így az ún. Hallstein-doktrínában az NSZK akkori külügyi államtitkára bejelentette, hogy országa
megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat azokkal az államokkal, amelyek elismerik az NDK-t. Ezt a szabályt a
Szovjetunióval szemben nem érvényesítették, Jugoszláviával és Kubával szemben azonban igen. Kimondvakimondatlanul ugyanerre a logikára épül Kína doktrínája (Tajvan államiságát elismerőkkel szemben), Marokkóé
(az annektált egykori spanyol szaharai területeken kikiáltott Szaharai Demokratikus Köztársaságot elismerőkkel
szemben), Ciprusé (az ún. Észak-Ciprusi Köztársaságot elismerőkkel szemben), Görögországé (azzal szemben,
aki Macedóniát ezen a néven, s nem a F.Y.R.O.M. rövidítés alatt ismerné el [lásd n°
] vagy aki elismerné az Észak-Ciprusi Török Köztársaságot), valamint Oroszországé (a szakadár Csecsenföldet
elismerőkkel szemben). A Hallstein-doktrína merevségét a politikai pragmatizmus enyhíti: Izrael tudomásul
veszi, hogy számos állam a diplomáciai kapcsolatra emlékeztető kontaktusban áll a Palesztin Autonómiával.
Kína tudomásul veszi a kereskedelmi kamarai képviseletek jelenlétét Tajvanon és a tajvani érdekképviseletek
jelenlétét számos országban. Az Amerikai Egyesült Államok pedig 2004-ben elégelte meg a görög
makacskodást, s bejelentette, hogy hivatalosan is Macedóniának fogja hívni Jugoszlávia egykori
tagköztársaságát.
538. Az elismerés megtagadásáról az államiság konstitutív elemeinek hibái miatt is születhet döntés. Az
elismerés intézménye révén módja van a többi államnak arra, hogy kétségbe vonja a konstitutív elemek
meglétét. Ez gyakorlati szempontból a kormányzat ténylegességének vitatását jelenti. A trianoni béke után az
Ausztriához csatolt területekről – a mai Burgenlandból – kivonuló magyar államgépezet hátában Prónay Pál és
szabadcsapatai kiáltották ki az ún. független Lajta-bánságot, amelyet senki sem ismert el önálló államként, s
Magyarországot kötelezték a Prónay-csapatok lefegyverzésére. Ennek végrehajtása után azonban megkötötték
153
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
az 1921. évi velencei egyezményt, amelyben a Nemzetek Szövetsége megbízásából közvetítő Olaszország,
Magyarország és Ausztria elfogadták, hogy a békeszerződés szövege ellenére Sopron hovatartozásáról
népszavazás döntsön (lásd n° 427.), s a népszavazás eredményeként érdemelte ki Sopron a civitas fidelissima
címet. A két világháború között a kínai polgárháborúba bekapcsolódó Japán által 1932-ben felállított
Mandzsukuo-bábállam kapcsán mondta ki Stimson amerikai külügyminiszter azt a tételét, amely szerint nem
szabad elismerni a Briand-Kellogg-paktummal ellentétesen létrejött államokat és helyzeteket. Jóllehet az
Amerikai Egyesült Államok nem volt tagja a szervezetnek, a Stimson-doktrínát 1932 márciusában a Nemzetek
Szövetsége magáévá tette, kiegészítve az Egyezségokmányra való utalással. Tényleges követése azonban
távolról sem volt tökéletes, több állam elismerte Mandzsukuót, nemcsak a szervezetet elhagyó Németország és
Olaszország, valamint a nankingi kollaboráns kormány úgymond Kína nevében, hanem Salvador, Costa Rica és
a Vatikán is. Mivel az ún. antikomintern paktumban Mandzsukuo is részes fél volt, a közös részvétel miatt a
tengelyhatalmak szövetségesei közül elismerte még Magyarország, Spanyolország, Bulgária, Dánia, Finnország,
Horvátország, Románia és Szlovákia. (Lásd az V/4. térképet, n° 378.)
539. Tulajdonképpen ennek analógiájára döntött úgy az ENSZ, hogy az 1983. november 25-én kikiáltott ciprusi
török „állam” elismerését megtiltja tagállamainak. (Lásd az V/5. térképet, n° 378.) Ezt az alakulatot a szigeten
az 1974-es görög-török katonai incidensek nyomán partra szállt török hadsereg jelenlétében és biztosításával
kiáltották ki. Az elismerést megtagadó államok valójában nemcsak a létrejövetel körülményeit sérelmezik,
hanem nem tekintik ténylegesnek azt a kormányzatot, amelyet idegen fegyverek tartanak fenn. Ugyanezen
okokból nem ismerték el az államok Jugoszlávia felbomlása után a Horvátországtól elszakadni kívánó ún.
krajinákat, valamint a Bosznia-Hercegovinából magát kiszakító ún. Boszniai Szerb Köztársaságot, úgy
tekintették ugyanis, hogy ezeket Szerbia nacionalista vezetője, Szlobodan Milosevics hozta létre s az ő közvetett
katonai-logisztikai és gazdasági támogatása tartja fenn. (Lásd az V/6. térképet, n° 378.) A Moldáviához tartozó
területeken kikiáltott ún. Dnyeszteren-túli Köztársaság (Transznyisztria) sem kapott nemzetközi elismerést,
hanem csak Moldávia autonóm területének tekintik. Abházia Grúziától való elszakadása sem sikerült, s hosszú
évek ex lex állapota után a tbiliszi kormány (akárcsak Horvátország a maga területén) katonai erő
alkalmazásával próbálta helyreállítani szuverenitását, ez azonban Oroszország katonai beavatkozása nyomán
meghiúsult. Transznyisztria, Dél-Oszétia és Abházia esetében azonban a függetlenedés nyilvánvaló mögöttes
támogatójának sejtett Oroszország sem képviselt következetes álláspontot. A korábbi évek halogatása után
2008-ban az orosz duma határozatot fogadott el Dél-Oszétia és Abházia független államként való elismeréséről,
Transznyisztria esetében ilyen azonban nem történt. Transznyisztriát önálló államként 2011-ig csak Dél-Oszétia,
Abházia és Hegyi Karabah ismerte el (lásd n° 375., 425.). Az ilyen alakulatok de facto léte azonban a politikai
nyomásgyakorlás eszköze is, támogatásuk és mellőzésük politikai megfontolások és nemritkán nagyhatalmi
kombinációk függvénye.
540. A mai Zimbabwe (a korábbi Rhodesia) a brit gyarmati rendszerből 1965-ben kilépve kiáltotta ki
függetlenségét, azonban a dél-afrikaihoz hasonló apartheidrendszer megóvására törekedve, hogy a fehér
kisebbség megőrizhesse előjogait, a fekete többség sérelmére. A jogilag még strukturáltabb apartheidrendszert
alkalmazó és az 1980-as évekre politikailag egyre inkább elszigetelődött Dél-Afrika pedig azzal próbálta
javítani helyzetét, hogy ún. bantusztánokat, azaz „független” törzsi államokat hozott létre, bizonyos tényleges
törzsi eredetű földrajzi háttérrel, megnyerve a vezetésre egy-két törzsfőt, s eredetük szerint oda regisztráltatta a
fekete lakosokat, akik nem voltak kötelesek oda is költözni, ám ha Fokvárosban, Johannesburgban maradtak
munkahelyükön, úgy ott külföldi vendégmunkásoknak minősültek, akiknek az immár idegen államban ezért
nincsenek politikai jogaik. E „szellemes” jogi konstrukció azonban nem váltotta ki a szándékolt hatást, és az
ENSZ Közgyűlésban (a 31/1-A. sz. határozatban) felszólította a tagállamokat, hogy ne ismerjék el az ún.
bantusztánokat (Ciskei, Transkei, Bophutatswana, Venda), mivel ezek államisága nem a lakosság szabad
akaratán alapul. Az ENSZ-nek a bantusztánok irányában gyakorolt elutasító magatartása így nemcsak a
kormányzat ténylegességének a kétségbe vonhatóságán alapult, hanem az önrendelkezési jogot szinte a három
klasszikus konstitutív elem melletti elengedhetetlen feltételként mutatta be. (Lásd az V/7. térképet, n° 379.)
541. Az államelismerés diszkrecionális voltát elismerve az ún. Európai Konferencia Jugoszlávia Békéjéért
melletti Választottbíróság 1992. július 4-ei n° 10. tanácsadó véleménye (RGDIP, 1993, 594. o.) megállapította,
hogy annak egyedüli korlátjai „az általános nemzetközi jog imperatív szabályai, nevezetesen azok, amelyek a
más államokkal való kapcsolatokban az erőszak alkalmazását tiltják, vagy amelyek az etnikai, vallási vagy
nyelvi kisebbségek jogait biztosítják”.
542. Az államelismerés feltételekhez is köthető. Akár e tétel híres történeti bizonyítékának tekinthető
Clémenceau francia miniszterelnöknek a Párizs környéki tárgyalásokon részt vevő lengyel delegáció
vezetőjéhez, a későbbi köztársasági elnök, zeneszerző Paderewskihez címzett 1919. június 24-i levele, amelyben
rögzíti, hogy az újrateremtett lengyel függetlenség „ára” a nemzetközi közösség békéje érdekében a
kisebbségvédelmi szabályrendszer elfogadása: „az európai közjogban régóta élő gyakorlat, hogy amikor egy
154
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
állam létrejön vagy akárcsak ha létező állam területileg jelentősen megnagyobbodik, a nagyhatalmak részéről
történő formális, kollektív elismerés olyan biztosítékokhoz köthető, hogy nemzetközi szerződés révén ezen
állam vállalja bizonyos kormányzati elvek betartását...” Már ekkor is precedensnek tekintették, hogy Románia
függetlenségének elismerését az 1878-as berlini kongresszus ahhoz a feltételhez kötötte, hogy biztosítsa az
állampolgárságot a területén élő zsidóság számára is. Ennek egyébként 1919-ig nem tett eleget, ezért be kellett
iktatni Románia párizsi kisebbségvédelmi szerződésébe is. Ugyanerre a logikára épült az Európai Közösségek
ún. elismerési doktrínája is A doktrínát az EK rendkívüli brüsszeli külügyminiszteri ülésén, 1992 december 16án fogadták el és tartalma a következő volt: i. az illető államoknak külön kérniük kell független államkénti
elismerésüket az EK-tagállamoktól; vállalniuk kell az ENSZ-beli és a helsinki elvek betartását; iii. biztosítaniuk
kell az etnikai és nemzeti csoportok, illetőleg a kisebbségek jogait; iv. hitet kell tenniük a határok
sérthetetlensége mellett; v. vállalniuk kell az elődállam által kötött fegyverzetkorlátozási és nonproliferációs
egyezmények hatályának megtartását.
543. Az elismerés fejében a nemzetközi joggal összhangban álló, a nemzetközi békét és biztonságot szolgáló
elvek megkövetelése korrekt. Vannak példák azonban olyan feltételekre is, amelyek nem könnyen egyeztethetők
össze a nemzetközi joggal: nem véletlenül utal az 1983-as államutódlási egyezmény az újonnan függetlenné vált
állam esetében arra, hogy az esetleges önkéntes adósságátvállalási egyezménynek összhangban kell állnia a
természeti kincsek és erőforrások feletti szuverenitás elvével, és nem veszélyeztetheti az állam gazdasági
egyensúlyát. Macedóniát Görögország nem volt hajlandó elismerni, mondván, hogy annak neve egybeesik egy
görög tartományéval és főleg a görög történelmi múlt birodalmának nevével (ti. a magyar nyelvben a
makedón/macedón kettősség az európai nyelvek java részén nem adható vissza), ráadásul a macedón állam
hivatalos címere Athén szerint Nagy Sándor apjának, Makedón (II.) Philipposznak a sírjáról lett lemásolva. (Ez
az ún. „verginai napcsillag”.) Görög álláspont szerint tehát a Macedónia elnevezés és a választott jelképek
területi igényeket és a görög kulturális örökség elbitorlását jelentik. A már többször említett F.Y.R.O.M.
rövidítés az európai közös biztonsági és külpolitikai együttműködés keretei között született különös
kompromisszum: az egyik folyóvölgy alapján görög részről „ajánlott” Vardar Köztársaság vagy a fővárosról
Skopje Köztársaság elnevezés helyett az egykori Macedónia Jugoszláv Köztársaságot (Former Yugoslav
Republic of Macedonia) takarja a rövidítés. Görögország a maga részéről így sem ismerte el államként északi
szomszédját, de nem vétózta meg az európai közös külpolitikának az elismerésről hozott döntését. Az ENSZ
közvetítésével folyó tárgyalások 2011-ben eljutottak odáig, hogy – úgy tűnik – legalábbis a további tárgyalások
kiindulási alapjaként mindkét állam el tudja fogadni a „Macedón Köztársaság (Szkopje)” formulát. Macedónia
pedig már korábban arra kényszerült, hogy a verginai napcsillagot a nemzeti lobogón csak egy nagyon stilizált,
az eredetire nem emlékeztető formában használja.
544. Az államelismerés az elismert államot illetően ex tunc hatállyal áll be. Az államelismerés aktusát formai és
tartalmi szempontból többféleképpen lehet osztályozni. Meg lehet adni ugyanis egyéni formában, de kollektív
elismerésre is mód van, amikor több állam egyszerre, esetleg egy konferencia, kongresszus közös aktusa
nyomán ismeri el az adott államot, ahogyan az Románia esetében történt 1878-ban Berlinben. Az Európai
Közösségek már említett elismerési doktrínája viszont csak megalapozta a tagállamok részéről történt egyéni
elismerések indokoltságát, azonban nem volt szó egyszerre vagy éppen közös aktus révén történő elismerésről.
A de facto és a de jure elismerés elnevezése dacára egyaránt jogi természetű, ugyanakkor az elismerés
terjedelme szempontjából bizonyos különbséget hordoznak: a de facto elismerés ideiglenes és korlátozott
hatályú, míg a de jure végleges és teljes értékű. A tapasztalat szerint a de facto elismerést elsősorban olyankor
szokták alkalmazni az államok, amikor olyan alakulat államiságáról kell dönteni, amelyik egy másik államból
szakadt ki, s az elismerő állam számot vet a realitásokkal, de ugyanakkor a területvesztő harmadik állammal
sem akarja elrontani kapcsolatait. Az egyik első de facto elismerésként tartják így számon azt az aktust,
amelyben 1777-ban Franciaország ismerte el az Angliától egy évvel korábban elszakadó s függetlenségét
kikiáltó tizenhárom észak-amerikai gyarmatot. A de facto elismerés átalakulhat de jure elismeréssé, de
visszavonásra is kerülhet, ha az elismert alakulat mégsem tudta stabilizálni magát. A de jure elismerés
ugyanakkor formális értelemben jelent csak véglegességet, hiszen az állam tényleges megszűnésével a de jure
elismerés hatálya is megszűnik. (Ennél jóval bonyolultabb helyzet jön létre, ha a Stimson-doktrína értelmében
lépnek fel az államok a nemzetközi joggal ellentétesen megszüntetett államok javára, fikciószerűen fenntartva
elismerésüket. Ez egybekapcsolódhat az emigráns kormányok elismerésével, lásd n° 558.)
545. Vannak, akik a de facto elismerés szintje alatt még egy formát feltételeznek, az ad hoc elismerést. Ez
valójában nem igazán elismerés, hanem olyan kapcsolatfelvétel egymást el nem ismerő államok között, amelyik
módot ad bizonyos kérdések rendezésére, kapcsolattartásra, anélkül, hogy abból az elismerés tekintetében
akárcsak a de facto értékűre vonatkozó következtetést lehetne levonni. A rendszerint hivatkozott példák az
Izrael és arab szomszédai között kötött hadifogolycsere-egyezmények, kvázi diplomáciai kontaktusok, újabban
az 1990-es évek délszláv válsága során úgymond önálló „államukat” kikiáltó szerb területek vezetőivel
kialakított kapcsolatok (humanitárius folyosókról, időszakos tűzszünetről, parlamenterek átküldéséről stb.). Erre
155
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
emlékeztető, bár ezeknél jóval intenzívebb, de államkénti, hivatalos szövetségeskénti elismerést el nem érő,
azonban anyagi és katonai támogatást is eredményező, a magyar diplomáciatörténetből ismert kapcsolatok
voltak Rákóczi Ferenc fejedelemsége, valamint XIV. Lajos francia király és néhány más, mint például az angol,
svéd, orosz udvar, s a németalföldi konföderáció között. (Igaz, a korszak nemzetközi jogában még nem ismerték
a de jure és a de facto elismerés közötti különbségtétel lehetőségét.) Az 1848-1849-es szabadságharc során sem
tudta elérni Magyarország, hogy államként ismerjék el, jóllehet követeit több helyütt (Teleki Lászlót például
Párizsban) fogadták.
546. A kifejezett elismerés egy erről szóló ünnepélyes nyilatkozat, esetleg jogilag releváns nemzeti jogszabály
vagy esetleg parlamenti határozat. A hallgatólagos elismerés olyan ráutaló magatartás, factum concludens,
amelyből mindkét állam, illetve általában a nemzetközi közösség arra következtet, hogy az államot a másik
állam elismerte. Így például diplomáciai kapcsolatok létesítése a másik állammal vagy államfőjének,
miniszterelnökének, külügyminiszterének, egyéb fontos közjogi méltóságának hivatalos fogadása, látogatásakor
a diplomáciai protokoll szerint az államfőknek járó huszonegy ágyúlövés, tisztelgés a másik állam zászlaja előtt,
üdvözlő nyilatkozat a függetlenség kikiáltásakor, nemzeti ünnepen stb.
547. Különbséget lehet tenni az idő előtti és az elkésett elismerés között. Előbbiről akkor beszélünk, amikor a
terület, a lakosság és főleg a kormányzat stabilitása kapcsán sok még a bizonytalanság, s mégis sor kerül az
elismerésre. Így, mivel 1903-ban Kolumbiával nem sikerült dűlőre jutni a megépített csatorna státusát és
használati feltételeit illetően, a hirtelen kirobbant felkeléssel kikiáltott Panamai Köztársaságot az USA három
napon belül elismerte, s megkötötte vele a megállapodást a csatorna használatáról. Hasonlóképpen idő előtti
elismerésnek tekinthető, amikor 1919-ben a Magyar Tanácsköztársaság elismerte az ún. felvidéki hadjárat
nyomán visszafoglalt területeken Eperjes székhellyel kikiáltott ún. Szlovák Tanácsköztársaságot, amely
államalakulat napokon belül összeomlott a magyar Vörös Hadsereg kivonása, s a cseh csapatok újbóli
bevonulása nyomán. Elkésett az elismerés abban az esetben, ha a tényleges lét dacára, a kormányzat
stabilizálódását évekkel, évtizedekkel követi az államkénti elismerés. Anglia viszonylag hamar belenyugodott
tizenhárom gyarmata elvesztésébe, és az Amerikai Egyesült Államokat a függetlenségi nyilatkozat után hét
évvel, a függetlenségi háborút lezáró 1783. évi versailles-i békében elismerte. Spanyolország egyes dél-amerikai
volt gyarmatai esetében hosszú évtizedekig halogatta az elismerést. Pakisztán Bangladest 1971-es kikiáltása
után három évtizeddel ismerte el, Izrael államot pedig a Szentszék csak 1993-ban ismerte el. A Szovjetunió
elismerése is sokáig váratott magára, ez azonban részben annak is köszönhető volt, hogy ő maga tagadta évekig
az államazonosságot a cári Oroszországgal: ennek felvállalása esetén a kérdés kormányelismerésre
redukálódhatott volna. Az államkénti elismerés azonban elhúzódott, s végső soron a diplomáciai kapcsolatok
felvételével olvadt egybe, amit Németország 1922-ben, Anglia 1924-ben, Törökország 1925-ben, az Amerikai
Egyesült Államok 1933-ban, Magyarország 1934-ben tett meg.
548. Az idő előtti elismerés a keletkezőfélben levő („nasciturus") állam érdekeit szolgálja: ha valóban
önerejéből stabilizálódik, úgy a döntés helyes volt. Számos volt gyarmat esetében az elismerés aktusa valójában
gyakran megelőzte az államgépezet tényleges működtetésére való képességet. Az elismerés azonban adott
esetben rövid távú politikai célokat is szolgálhat, mint például a bolsevikok ösztönzésére az ún. Távol-keleti
Köztársaság kikiáltása orosz területeken (Habarovszk, Csita, az Amúr és a Bajkál-tó mentén, valamint az ún.
tengermelléki területeken) 1920-1922 között, ami azt célozta, hogy a Moszkva által elismert „ütköző állam”
közbeiktatásával kivonják Japánt az ún. intervenciós háborúból és a szovjet polgárháborúból, és amelyet
Szovjet-Oroszország, helyzetének stabilizálódása után, egy tollvonással megszüntetett.
Mai körülmények között az ún. Palesztin Hatósággal fenntartott kapcsolatok Palesztina elérhető időben
bekövetkező függetlenségének perspektívájában szemlélhetők. (A kérdés érintkezhet a nemzetként való
elismeréssel is, lásd n° 561.) A Palesztina Államot el nem ismerő államok jelentős része – így például az
Európai Unió tagállamai – a Palesztin Hatóságot elismerte és tartott fenn vele de facto diplomáciai
kapcsolatokat: igaz, ezeknek az államoknak túlnyomó többsége ugyanakkor úgy tekinti, hogy ez nem
azonosítható az államkénti elismeréssel.
A 2011. július 9-én függetlenné vált Dél-Szudánt viszont hamar sok állam ismerte el, köztük Szudán, amelytől
elszakadt, s napok alatt felvették az ENSZ tagjai sorába is.
549. Különleges helyzetet jelent a tagállamként való felvétel egy nemzetközi szervezetbe. Mivel a nemzetközi
szervezet jogalanyisága független tagállamainak jogalanyiságától, ezért úgy tekintik, hogy a tagfelvétel a
szervezet aktusa, tehát ebből önmagában nem lehet kollektív elismerésre következtetni. Ezt a tételt azonban
árnyalataival együtt kell szemlélni: mivel ENSZ-tagállam az a békeszerető állam lehet, amely a szervezet
tagállamainak megítélése szerint kész és képes az alapokmányi kötelezettségek teljesítésére, így az az állam,
amelyik korábban esetleg nem ismerte el az adott államot, de megszavazta tagfelvételét, az értelemszerűen azt is
156
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
megszavazta, hogy önálló államról van szó. Pozitív szavazata ebben az értelemben kötelezi őt, azaz
hallgatólagos elismerésnek tekinthető. Más a helyzet azon állam esetében, amelyik nem vett részt a szavazáson,
a fortiori amelyik a felvétel ellen szavazott: az ő viszonylatában így nem lehet elismerésre következtetni, ő csak
azt köteles tudomásul venni, hogy az adott állam a szervezet teljes jogú tagja, függetlenül attól, hogy ő a
szavazatával ehhez nem járult hozzá. Ez esetben a szervezeti életen kívül a tagfelvétel ténye semmiben sem
változtatja meg viszonyát az el nem ismert állammal.
V/27. TÉRKÉP Az ún. Távol-keleti Köztársaság
5 50 . Külön említést kell tenni a szerződésben való együttes részvétel megítéléséről az elismerés
szempontjából. Kétoldalú szerződés megkötése olyan államok között, amelyek között korábban nem történt
elismerés, hallgatólagos elismerésnek tekinthető. Nem egyértelmű a nemzetközi jogi elmélet és gyakorlat a
tekintetben, hogy a sokoldalú szerződésben való részvétel hallgatólagos elismerésnek tekinthető-e. Itt célszerű
kettéválasztani az együttes szerződéskötést és az utólagos csatlakozást, s utóbbi esetben azt, amikor a bennlevők
hozzájárulásától függ a csatlakozás, s azt, amikor ez nem szükséges. Az bizonyos, hogy a részes államok közül
azt, amelyik hozzájárult az általa korábban el nem ismert állam csatlakozásához, kötelezi ez a tény, akárcsak a
nemzetközi szervezeti tagfelvételi kérelemnek általa történt megszavazása. Ha nem szükséges a részesek
hozzájárulása vagy esetleg többségi szavazással dől el a részesi mivolt megengedése, úgy az el nem ismerő
állam rendszerint nyilatkozatot tesz, hogy a szerződésben való együttes részvétel az ő esetében nem jelenti az
elismerés megtörténtét. Erre a csatlakozó államok is jogosultak más állam vonatkozásában, s ez a csatlakozáskor
tett fenntartás intézményében juthat kifejezésre. Az NSZK számos ilyen típusú fenntartást tett, rendszerint
nevesítés nélkül, de az NDK-t értve mögötte. Számos más állam is él ezzel az eszközzel, amely így annyira
általános, hogy rendszerint a contrario úgy véli a nemzetközi jogtudomány, hogy eszerint ellentétes tartalmú
akaratnyilatkozat híján a szerződési részvétel hallgatólagos elismerésnek minősül.
1.8.2. A kormányelismerés
551. Az állam elismerése szükségképpen, s egyszersmind ugyanabban az időpontban az állam kormányának
elismerését is jelenti. Az alkotmányos szabályoknak megfelelően beiktatott kormányok külön elismerésre nem is
szorulnak, akkor sem, ha a választásokon hatalomra került irányzat radikálisan megtagadja elődjének politikai
opcióit. A nemzetközi jog azonban mégis számol a kormányelismerés intézményével: i. az alkotmányellenesen
hatalomra került kormány, ii. az egymással konkuráló kormányok és
az emigráns kormányok esetében.
552. Az alkotmányellenesen hatalomra került kormány elismerésének indokoltsága hosszú idő óta vitatott,
annak latolgatása alapján, hogy mi a jobb: bizonyos demokratikus alapelveket minden körülmények között
számon kérni, vagy a belügyekbe való beavatkozás tilalmába burkolózva eltekinteni az állásfoglalástól. A
kérdésben két végletes álláspont alakult ki, köztük számos közvetítő megközelítéssel. Az alkotmányellenesen
hatalomra került kormány elismerését meg kell tagadni, jelentette ki 1907-ben Ecuador külügyminisztere, akiről
Tobar-doktrínának nevezték el ezt a megközelítést. Ezt árnyalta Wilson amerikai elnök doktrínája, aki a
praktikum és a cél oldaláról közelítve meg a kérdést azt mondta, hogy az elismerést mindaddig meg kell tagadni,
amíg a kormány nem bizonyítja be népszavazás, de leginkább szabad választások révén, hogy hatalomra
kerülésének körülményei dacára élvezi a lakosság többségének támogatását. Mindezzel szöges ellentétben állt
az 1930-ban a mexikói külügyminiszter által meghirdetett Estrada-elv. Eszerint az állam ne éljen a kormány
157
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
elismerésének intézményével, mivel az végső soron egy másik állam belső viszonyainak kérdésében való
állásfoglalást jelentene. Ez kiegészült azzal, hogy amennyiben az egyik állam kifogásolhatónak tartja a másik
államban a kormány hatalomra kerülését, úgy számos egyéb módot találhat ellenérzésének kifejezésre
juttatására, ideértve a diplomáciai figyelmeztetéseket, a diplomáciai kapcsolatok megszakítását stb.
553. A XX. század során alapvetően az Estrada-elv logikájára épülő megközelítést követték az államok, nem
függetlenül a bipoláris világrendszerben a szövetségi rendszerek kiépítésére, megőrzésére és lehetőség szerinti
kiszélesítésére irányuló ambícióktól. Ennek dacára számos puccsista hatalomátvétel komoly kritikát és bizonyos
szankciókat váltott ki, részben – esetenként – a világközvéleményt sokkoló kegyetlenkedések miatt, mint
például amikor 1973-ban Pinochet tábornok fegyveres puccsa megdöntötte Chilében az Allende-kormányt. A
berlini fal leomlása óta erősödött az a tendencia, többek között a közös európai külés biztonságpolitika keretei
között is, hogy gazdasági és politikai szankciókkal is sújtják az alkotmányellenesen hatalomra kerülő
kormányokat, ezzel is ösztönözve őket a demokrácia útjára való visszatérésre. A Biztonsági Tanács több
alkalommal is minősített a nemzetközi békét és biztonságot veszélyeztetőnek katonai puccsokat, az ENSZ
Alapokmányának VII. fejezete alapján kötelező érvényű döntések meghozatalára feljogosítva szankcionált
egyes katonai rendszereket és kényszerítette őket a hatalom visszaadására a polgári politikusoknak (lásd n°
1188., 1201.). Ez történt például 1993-ban Haitin – tegyük hozzá: ez ugyan nem egyedi eset, de mégis a nagyon
kevés példa egyike...
554. Magyarország is több alkalommal volt érintettje a kormányelismerés intézményének: így az 1919-es
Tanácsköztársaság kormányát, annak bukása után a Peidl Gyula vezette ún. szakszervezeti kormányt, majd a
Friedrich-kormányt sem ismerte el az antant. Végső soron Horthy Miklós „nemzeti hadseregének” 1919.
november 16-i budapesti bevonulása után megalakított Huszár-kormányt ismerte el az antant de facto jelleggel,
jegyzékben hívva fel a figyelmet, hogy „ez az elismerés természetesen azokhoz a feltételekhez van kötve, hogy
az ideiglenes kormány kötelezi magát arra, hogy a választásokat haladéktalanul megtartja, hogy a törvényt és a
rendet az országban fenntartja; tiszteletben tartja Magyarország ideiglenes határait, amíg a békekonferencián
azokat véglegesen meg nem határozzák; hogy minden magyar részére biztosítja az összes polgárjogot, beleértve
a szabad sajtót, a gyülekezés, a politikai véleménynyilvánítás szabadságát és az általános választójogon nyugvó
szabad, titkos, pártatlan és demokratikus választásokat”. Az 1944. március 19-i német megszállás után német
nyomásra kinevezett Sztójay-kormány és mindenekelőtt az 1944. október 16-i nyilas hatalomátvétel után
megalakított Szálasi-kormány jelentős energiákat fordított külpolitikájában arra, hogy legalább egy-két semleges
állam elismerését megszerezze, annál is inkább, mivel mindkét alkalommal vezető magyar diplomaták sora
mondott le külföldön tiltakozásul, nem ismerve el a megalakított kollaboráns kormányokat. Az 1944. december
22-én megalakított Ideiglenes Nemzeti Kormánynak is kérnie kellett elismerését az antifasiszta koalíció
államaitól. Az 1956. november 4-én szovjet tankokkal megdöntött Nagy Imre-kormány helyébe helyezett
Kádár-kormány által küldött delegátusok mandátumának elismerését egy ideig lebegtette a nyugati államok egy
része. Ezt a politikát a politikatörténet az ún. magyar kérdés az ENSZ-ben cím alatt ismeri: a Kádár-rezsimet
mintegy „karanténban” tartották (bár a magyarországi delegátusok mandátumát elfogadták), s öttagú bizottság
révén törekedett a szervezet a helyzet ellenőrzésére 1962-ig. A kérdés a Közgyűlés napirendjén is szerepelt, de a
főtitkár 1963. évi magyarországi látogatása után az ellenőrzés tulajdonképpen abbamaradt. Az 1989-1990-es
rendszerváltozás során ugyanakkor éppen annak demokratikus, alkotmányos előkészítettsége miatt nem vetődött
fel a kormányelismerés szükségessége. (Nem volt szüksége elismerésre annak a három kormánynak sem, amely
ugyan választások nélkül, de mindhárom esetben a parlamenti többség világos támogatását élvezve alakult meg,
egyik esetben Antall József miniszterelnök halála [1993] miatt, második és harmadik esetben [2004-ben, illetve
2009-ben] az akkori kormánykoalíción belüli bizalommegvonás miatt.)
555. A Románia kommunista diktátorát, Ceau§escut 1989 karácsonyán megdöntő csoportosulás számára a
vezető hatalmak és az európai államok java része kormányelismerést nyújtott. Magyarország elsőként ismerte el
a kormányzatot fegyveres erővel megragadó ún. Ideiglenes Nemzeti Megmentési Frontot, amely rövidesen
választásokkal is legitimáltatta magát. Az eset körülményei miatt ez ugyanakkor az ún. konkuráló kormányok
(lásd n° 557.) közötti választáshoz is sorolható. Jugoszláviában 2001-ben, egy meghamisított választás után
távolították el államcsínnyel az ottani szélsőségesen nacionalista diktátort, Szlobodan Milosevicset. Az ekkor
megalakult kormányt számos állam kifejezett vagy hallgatólagos elismerésben részesítette. Kirgizisztánban a
korábbi puccsal hatalomra került, majd választási csalásokba bonyolódott elnököt 2010 áprilisában megdöntő
népmozgalommal megállapodó, bizalmat élvező volt külügyminiszter,–az utóbb 2011 őszére elnökválasztást
kiíró–Roza Otunbajeva kormányát Oroszország szinte azonnal elismerte. 2011-ben számos észak-afrikai
államban a kibontakozó tömegtüntetések elűzték az évtizedek óta hatalmon levő rezsimeket, Líbiában azonban
véres polgárháború bontakozott ki (lásd n° 1201.). Az 1969 óta az országot irányító Moammer Kadhafival
szemben álló erőket a NATO katonailag is segíteni próbálta, Franciaország pedig 2011. március 10-én a harcoló
ellenzéki erőket, a Bengázi városában székelő Átmeneti Nemzeti Tanácsot ismerte el Líbia hivatalos
158
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
képviselőjének, és az ő példáját rövidesen követte Olaszország, Katar, Spanyolország, Nagy-Britannia és
Németország.
556. A kormányelismerés formái és természete azonosak az államelismeréssel. Lehet de jure és de facto,
kifejezett és hallgatólagos, joghatása minden esetben ex tunc és deklaratív jellegű, de ugyanúgy komoly jogi
következményekkel jár.
557. A konkuráló kormányok esetében az elismerés nem pusztán lehetőség, hanem tulajdonképpen
megkerülhetetlen döntés a külső állam számára. Ekkor ugyanis több alakulat is jogosultnak tekinti magát az
ország kormányzására, de az országnak nemzetközi jogi értelemben véve csak egy kormánya lehet, s csak egyet
tekinthetnek olyannak, mint amelyik az ország nevében vállalhat kötelezettséget. Ilyen helyzet normális,
alkotmányos módon nem alakulhat ki, rendszerint polgárháborús szituációkban kerül rá sor: felkelés tör ki egy
államban és csak az ország egy részét tudja hatalmába keríteni, de azt stabilan megtartja. (Nem tudja tehát abban
az értelemben megdönteni a kormányt, hogy az alkotmányellenesen hatalomra került kormány esete legyen rá
vonatkoztatható.) Milyen magatartást tanúsítson a nemzetközi közösség? A Tobar és az Estrada-elvek itt nem
segítenek, és eleve nem biztos, hogy a megelőző kormány, amellyel verseng a másik, maga is demokratikus
úton jutott hatalomra. A helyes megoldást sokáig a kínai kormányok esetével szemléltették. A már többször
említett és a második világháború befejeztével újrakezdődő kínai polgárháború ugyanis, mint közismert, a Kínai
Kommunista Párt javára dőlt el, és 1949-ben Mao Ce-tung vezetésével kikiáltották a Kínai Népköztársaságot. A
katonailag vereséget szenvedett Kuomintang-erők a Kínához tartozó Tajvan szigetére húzódtak vissza, ahová az
amerikai katonai ernyő miatt a szárazföldön győztes kommunisták nem tudtak átkelni. Mind Pekingben, mind a
sziget Tajpej nevű városában a vezetők magukat egész Kína kormányának tekintették. A Szovjetunió Mao Cetung mellé állt, az Amerikai Egyesült Államok a Csang Kaj-sek vezette Kuomintang mögé. Egészen 1971-ig az
ENSZ-ben a tajpeji kormány delegátusainak mandátumát igazolták, s a pekingi kormány kezdetben csak a
politikai szimpátia és az ideológiai közösség alapján szerzett támogatókat, de fokozatosan egyre több állam
fogadta el a Szovjetunió javaslatát, hogy a ténylegesség elve alapján nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a
terület és a lakosság több mint 99 százaléka felett a pekingi kormány végzi az igazgatást, ugyanakkor a tajpeji
kormány csak Tajvan szigetén rendelkezik hatalommal. A hetvenes évekre az Amerikai Egyesült Államok is
normalizálta kapcsolatait Kínával, visszavonta az elismerését a tajpeji kormánytól, fenntartva vele a szoros
gazdasági és bizonyos katonai kapcsolatokat, s így helyreálltak Kína ENSZ-jogai.
558. A ténylegesség elvének követése ésszerű: eleve összekapcsolható volt a Stimson-doktrína örökségével,
hiszen az idegen fegyverek árnyékában, külső hatalom által odaültetett és az által stabilizált kormány
ténylegessége megkérdőjelezhető. Ennek az elismerésnek gyakorlati jelentősége azonban inkább csak olyankor
van, amikor talpon tudott maradni az elűzött kormány: így például az 1978-as vietnami katonai beavatkozás
nyomán elűzött és a thaiföldi-kambodzsai határ dzsungeljeibe vagy éppen a thai területekre visszahúzódó Pol
Pot-rezsimet sokáig annak dacára elismerték Kambodzsa kormányának, hogy ismert volt, a maoista orientációjú,
különösen szélsőséges rezsim rövid idő alatt a lakosság egynegyedét (!) elpusztította. A hatalomra került
kormányzatot azután ismerték el Kambodzsa kormányának az ENSZ-ben, hogy 1989-ben a világszervezet
közvetítésével megállapodott a vietnami csapatok visszavonásáról, a menekültek visszafogadásáról, nemzeti
megbékélésről. Ennek nyomán, a világszervezet ellenőrzése mellett megtartott választások egyébként
megerősítették a hatalomban levő marxista rendszert. Ceau§escu Romániájában az 1989. decemberi események
néhány napig kettős hatalmat is jelentettek, amikor a katonai alakulatok java része a felkelők oldalára állt,
ugyanakkor a megdőlő rendszer is tudott mozgatni bizonyos fegyveres alakulatokat. Több állam ekkor a
tényleges hatalom elve alapján már elismerte az Ideiglenes Nemzeti Megmentési Frontot, anticipálva a korábbi
diktatórikus rezsim néhány nap múlva valóban bekövetkező kimúlását. A 2011. évi líbiai polgárháború során a
kormányellenes erők akkor történő elismerése (lásd n° 555.), amikor a fegyveres küzdelem még javában zajlott,
és egyes városok a kormányerők, mások a felkelők kezén voltak, a konkuráló kormányok elismerésére is
jellemző példát szolgáltat.
559. Afganisztán esetében azonban az ENSZ nem ezt az irányvonalat követte az 1990-es években. Miután a
Szovjetunió 1989-ben kivonult a tíz évvel korábban megszállt országból, sorsára hagyta az utolsó hónapokban
már iszlamista köntöst is felölteni próbáló marxista bábkormányt, amelyik rövid időn belül összeomlott a
fegyveres ellenzék csapásai alatt, ezután azonban részben politikai, részben törzsi alapokon egymás ellen
fordultak a korábbi szövetségesek. Az egymást váltó és elüldöző kormányzatok után néhány évig stabilizálni
tudta magát a több törzset is átfogó ún. Északi Szövetség, azonban 1996-ban ezt is visszaszorította az északi
törzsi területek egy részére az iszlám vallás egyik fundamentalista felfogását követő iszlám diákok hadserege,
létrehozva az ún. talibán rezsimet. Az ENSZ azonban az afgán állam területének túlnyomó többségét uraló, az
ország kulturális emlékeit tudatosan pusztító, középkorias talibánokat katonai győzelmük dacára nem ismerte el
kormányként, hanem továbbra is az Északi Szövetséggel tartotta a kapcsolatokat. A Biztonsági Tanács pedig a
nemzetközi terrorizmus támogatása miatt különböző szankciókkal sújtotta a tálib Afganisztánt, míg végül a New
159
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
York-i World Trade Center 2001. szeptember 11-i elpusztítása után, az akciót a jelek szerint megszervező alKaida szervezetnek nyújtott menedék miatt ezt a rezsimet az Amerikai Egyesült Államok a Biztonsági Tanács
hallgatólagos jóváhagyásával elsöpörte (lásd n° 1211.).
560. Az emigráns kormány az ország területén kívül tartózkodik, így ténylegességről nehezen lehet szó. Az
államok bizonyos esetekben ennek dacára elismerik az emigráns kormányt: alapvetően abban az esetben, ha
idegen állam erőszakos cselekménye kényszerítette a hatalomban levő kormányt az ország határain kívülre. A
második világháború története több példát mutat a megszállt országok tekintetében az antifasiszta koalícióval
szövetséges emigráns kormányok felállítására és elismerésére, szemben az otthoni kollaboránsokkal.
Mindezeket végső soron a már többször érintett Stimson-doktrína logikai következményének is tekinthetjük,
hiszen igaz ugyan, hogy az emigráns kormány nem tényleges, de a csupán idegen szuronyok árnyékában
kormányozni képes hatalom ténylegessége is joggal kérdőjelezhető meg. Az emigráns kormány bizonyos
katonai és diplomáciai akciókat lebonyolíthat, mint ahogy azt a londoni emigráns lengyel kormány, De Gaulle
Szabad Franciaország mozgalma vagy a londoni emigráns jugoszláv kormány tette a második világháború alatt.
Bonyolult helyzetek keletkeznek, amikor az emigráns kormányok és helyi de facto kormányzatok konkurálnak
egymással, ahogyan Jugoszláviában a Tito vezette kommunista partizánalakulatok, míg Lengyelországban a
szovjet hadsereg előrenyomulásával 1944 nyarán felállított és hosszabb ideig Lublinban székelő Moszkva-barát
kormány vitatta a londoni emigráns kormány jogát az ország képviseletére. Itt steril nemzetközi jogviták helyett
az antifasiszta koalíció államai pragmatikusan megállapodtak abban, hogy a támogatásukat élvező alakulatok
egy-egy reprezentatív kormányban egyesüljenek, s rábírták ennek tudomásvételére saját támogatottjaikat (ami
azután csak ideig-óráig maradt így). Amennyiben belső politikai mozgások vagy akár puccs eredményeként
kényszerült elhagyni a korábbi kormány az országot, akkor viszont rendszerint azért nem tartják indokoltnak a
ténylegességgel nem rendelkező kormány elismerését, mivel van kivel tárgyalni az ország nevében, hiszen a
puccsista kormány helyzetét a Tobar-doktrína vagy az Estrada-elv alapján értékelni lehet. Még kevésbé
indokolt, hogy fennálló kormány ellenében külföldön felállított kormányt a nemzetközi közösség elismerjen,
egy ilyen aktus ugyanis könnyen ütközne a belügyekbe való beavatkozás tilalmának elvével.
1.8.3. Nemzetként, felkelőként és hadviselőként elismerés
561. A nemzetként elismerés intézménye az első világháborúhoz kötődik: az antanthatalmak hadicéljai között
megjelent Lengyelország függetlenségének helyreállítása, majd a csehszlovák állam megteremtése is, és így
szükségük volt egy olyan tárgyalópartnerre, amellyel szövetségesként tudnak tárgyalni akkor is, amikor
ténylegesen még nem is létezik. A nemzetként elismerés a wilsoni pontokban (lásd n° 490.) is érintett
önrendelkezési joghoz kapcsolódott, azonban a mögöttes cél egészen más volt. Az antant ugyanis a központi
hatalmak és mindenekelőtt az Osztrák-Magyar Monarchia hadifoglyaiból kívánt önkénteseket toborozni, ez a
tevékenység azonban súlyosan sérti a hadijog szabályait (lásd n° 1252-1253.), hiszen a hadifogoly
kiszolgáltatott helyzetben van. Ezt a kevésbé nemes célt rejtették a nemzetként elismerés mögé, s ennek nyomán
legitimnek tekintették, hogy a nemzetek képviseletére elismert politikusok megbízottai toborzó tevékenységet
végezzenek a hadifogolytáborokban abból a célból, hogy majdani hazájuk függetlenségének kivívásában
vegyenek részt. Maga a toborzás azonban eleve megelőzte a nemzetként való elismerést, a Csehszlovák Légió
pedig csak az oroszországi polgárháborúban került bevetésre, a fehérek oldalán, a bolsevikok ellen. A
nemzetként való elismerés az államés kormányelismeréssel ellentétben konstitutív jellegű és ex nunc értékű
volt.
562. A felkelőként, illetve a hadviselőként való elismerés szintén a hadijog szabályaihoz kötődik. A
polgárháborúkra eredendően nem vonatkozott hadijogi szabályozás, ám felkelőként való elismerés esetében a
hadijog emberiességi szabályainak legalább a minimumát alkalmazni kellett, míg a hadviselőként való elismerés
esetében annak egészét. A hadviselőként való elismerés megtörténte esetén a többi állam is a szükség által
megkívánt kapcsolatokat létesíthetett a hadviselő szervezettel, s ezt ekkor nem tekinthette a konfliktusba való
beavatkozásnak a polgárháborúban álló ország kormánya (lásd n° 1274.). A felkelőként és hadviselőként való
elismerés kikopott a gyakorlatból, párhuzamosan azzal, hogy a humanitárius nemzetközi jog kodifikációja során
az államok konkrét kötelezettségeket fogadtak el a polgárháborúkban alkalmazandó hadviselési szabályokra, az
áldozatok védelmére. Ezeket az elismerési formákat szintén konstitutív jellegűnek és ex nunc értékűnek
minősítették.
1.9. 9. Különleges státusok
1.9.1. Nemzetközi igazgatás alatti területek
160
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
563. Az államok helyzetére emlékeztetnek azok a területigazgatási formák, amelyekkel rendszerint területi
igények ideiglenes befagyasztása végett vagy háborúkat követő ideiglenes megoldás gyanánt nemzetközi
igazgatás alá terülnek egyes területek. Ez sok hasonlóságot mutat a kollektív katonai megszállással (lásd n°
437.), de eredetét és gyakorlati megoldásait illetően el is tér attól. Ilyenkor az adott terület korlátozott
önigazgatása felett védnökséget gyakorol több állam vagy újabban egy-egy nemzetközi szervezet. Az utóbbi
változatot a mai külpolitikai közbeszéd nemzetközi jogilag pontatlanul (lásd n° 434.), de tartalmát tekintve
végső soron találóan nemzetközi protektorátusnak hívja.
564. i. Így például 1815–1846 között Krakkó porosz–osztrák–orosz közös igazgatás alatt állt, míg végül a másik
két birodalom hozzájárult ahhoz, hogy Ausztriához tartozzon a város. ii. A francia és spanyol protektorátus
között megosztott Marokkótól elválasztották Tanger városát, amelyet kezdetben hét érdekelt hatalom,
Franciaország, Spanyolország, Belgium, Portugália, Nagy-Britannia, Hollandia, Olaszország konzuljainak
bizottsága ellenőrzött, majd ezt váltotta fel 1923–1956 között Franciaország, Nagy-Britannia és Spanyolország
direktóriuma. A törvényhozó gyűlés tagjait részben a marokkói szultán, részben az igazgató hatalmak nevezték
ki, az igazságszolgáltatást a szultán által európai jogászokból kinevezett vegyesbíróság végezte a demilitarizált
területen. Marokkó függetlenné válásával visszakapta Tangert, amely azonban vámmentes kikötő lett. iii. A
Nemzetek Szövetsége idején egy keskeny területsávval, az ún. korridorral a Balti-tengerrel földrajzilag
összeköttetésbe került az újjászületett Lengyelország, kikötőként Danzig szolgált számára, amelyet azonban
akkor még német többségű lakossága miatt nem az ő szuverenitása alá helyeztek, hanem szabad városként
önálló nemzetközi jogalanyisággal bírt, a város közigazgatását a népszövetségi főbiztos felügyelte, a külügyek
tekintetében Lengyelországnak voltak Danzigra nézve bizonyos képviseleti jogai, de kapcsolatait Danziggal
kétoldalú szerződésekkel kellett kialakítania, jogvitáikban a főbiztos döntött első fokon. Danzig önállósága
azonban nem jelentette azt, hogy saját jogon beléphetett volna a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetbe (CPJI:
Danzig szabad városnak az ILO-ban való részvétele tárgyában adott tanácsadó vélemény, 1930. augusztus 26.,
Série B n° 18.). iv. Hasonló megoldást készítettek elő Fiume számára, amelyet azonban D’Annunzio költő olasz
szabadcsapatai megszálltak, majd Olaszországhoz csatoltak, amit a Nemzetek Szövetsége tudomásul vett. v. A
Saar-vidék 1919–1935 között a Nemzetek Szövetsége, 1945–1955 között az Európa Tanács felügyelete alatt
állt: mindkét esetben biztosították a németajkú lakosság számára, hogy népszavazással dönthessen különleges
státusának fenntartásáról vagy a Németországhoz való csatlakozásról. A nemzetközi igazgatás alatt önálló
nemzetközi jogalanyisággal bírt. Franciaország az első világháború után jogot kapott a szénbányák
kitermelésének megszervezésére, a nemzetközi igazgatás ezt a tevékenységet is ellenőrizte. Bár volt ugyanerre
irányuló igény a második világháború után is, de ehelyett végül is az Európai Szénés Acélközösség
létrehozásával az európai integráció irányába indult el Németország és Franciaország.
V/28. TÉRKÉP Danzig és a korridor a két világháború között
565. A második világháború után az ENSZ hasonló természetű próbálkozásait sokáig nem sok siker kísérte.
Triesztet Jugoszlávia megpróbálta elszakítani Olaszországtól, s ezt az ENSZ a Trieszti Szabad Terület életre
hívásával próbálta volna semlegesíteni úgy, hogy az egység kormányzóját a Biztonsági Tanács nevezte volna ki.
A város azonban a szövetségesek, a környék a jugoszláv csapatok megszállása alatt maradt, majd végül a két
megszállási övezet határát államhatárként állapította meg az az 1954. évi londoni egyezmény, amelyet NagyBritannia, az Amerikai Egyesült Államok, Franciaország és a Szovjetunió utólagos csatlakozásával kötött meg.
1975-ben az olasz és a jugoszláv állam pontosította a határokat, s rendezte a függőben maradt állampolgársági
és vagyonjogi vitás kérdéseket az osimói szerződésben.
161
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
566. Mivel az ENSZ Palesztina brit mandátumterületéből a Közgyűlés 1947. november 29-ei 181. (II.) sz.
határozatával egy önálló palesztin államot és Izrael államot akarta volna létrehozni, úgy határozott, hogy a
három világvallás szenthelyeként szolgáló Jeruzsálem corpus separatum gyanánt egyik államhoz se tartozzon,
hanem az ENSZ Gyámsági Tanácsa által kinevezett kormányzónak kellett volna felügyelnie a zsidó és a
palesztin lakosság képviselőiből paritásos alapon megalkotandó parlament munkáját. A tervezet az arab-izraeli
háborúk miatt papíron maradt, 1948-ban a várost Jordánia és Izrael egymás között megosztotta, majd Izrael az
1967-es hatnapos háborúban megszállta Ciszjordániát és egyesítette Jeruzsálemet, amelyet 1950-ben
fővárosának nyilvánított. Ezeket a lépéseket az ENSZ közgyűlési és biztonsági tanácsi határozataiban – az
utóbbi például a 478. (1980) számúban – következetesen elítélte, a tényleges helyzet azonban ennek ellenére
változatlan maradt. Legutóbb a Nemzetközi Bíróság is következetesen „megszállt területként” utalt KeletJeruzsálemre tanácsadó véleményében, s a státust illetően meghatározónak tekintette az 1948-as fegyverszüneti
szerződést és az arra hivatkozó ENSZ-határozatokat (CIJ: A megszállt palesztin területen történő falépítés jogi
következményeinek tárgyában adott tanácsadó vélemény, 2004. július Rec., 2004, 68-78., 83., 120. §).
V/29. TÉRKÉP A palesztinai fal és az ún. megszállt területek földrajzi helyzete
567. Több sikerrel járt az ENSZ az utóbbi évtizedben: a Biztonsági Tanács igazgatta i. Namíbiát a dél-afrikai
katonai és polgári adminisztráció visszavonása után 1988-1989-ben, ii. Kambodzsát 1991-ben, előkészítve
mindkét országban a szabad választásokat. iii. A délszláv fegyveres összeütközések során az 1995. évi daytoni
megállapodásokkal összefüggésben a Biztonsági Tanács 1996-ban két évre Kelet-Szlavóniát helyezte igazgatása
alá, azért, hogy a területet visszafoglaló horvát hadsereg elől elmenekült szerb lakosság önkéntes
visszatelepülése megvalósulhasson. iv. Koszovó a Biztonsági Tanács 1244. (1999) sz. határozata értelmében
került ENSZ-igazgatás alá, azután, hogy a világszervezet tudomásul vette az albán lakosság megmentése és a
korábbi ENSZ-határozatok kikényszerítése érdekében, de biztonsági tanácsi felhatalmazás nélkül indított
NATO-hadműveletek (lásd n° 1203-1207.) nyomán a NATO-főparancsnokság és a jugoszláv vezérkar között
kötött fegyverszüneti megállapodásban foglaltakat. 1999-2008 között, a függetlenség kikiáltásáig Koszovóban a
helyi lakosság választásokon alapuló önkormányzati testülettel bírt, de a rendészet, az igazságszolgáltatás és a
polgári közigazgatás az ENSZ közvetlen felügyelete alatt volt, míg a demokratikus intézmények kiépítését célzó
képzési feladatokat az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet, a gazdasági újjáépítést pedig az
Európai Unió végezte. Koszovó élén így az ENSZ-főtitkár által kinevezett különmegbízott állt, akinek joga volt
az 1244. (1999) sz. határozatot sértő önkormányzati döntéseket megvétózni, szükség esetén közvetlen igazgatási
tevékenységet végezni. Szerbia a területet sem a helyszínen, sem Belgrádból nem igazgathatta, így Koszovó
feletti szuverenitása névlegessé vált, a terület fizetőeszköze is más lett (kezdetben a német márka, majd az euró),
a szerb kisebbség a megállapodásbeli biztosítékok dacára fokozatosan távozott a területről. A katonai biztosítást
az ENSZ égisze alatti KFOR végezte, amelynek katonai ereje jelentősebb volt, mint a korábban az albánok
önvédelmét felvállaló gerillaszervezetből (UQK) az ENSZ-adminisztráció ellenőrzése mellett formálódó belső
162
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
rendfenntartó és védelmi erő, a későbbi hadsereg magja (lásd n° 493., 1201). v. A rendkívül véres boszniai
fegyveres konfliktust lezáró daytoni és párizsi egyezmények nyomán helyreállították Bosznia-Hercegovina
szuverenitást, a Biztonsági Tanács 1022. (1995) sz. határozatában erősítette meg a végső soron az amerikai
külügyminisztérium által kidolgozott megállapodáscsomagot, amely többek között az állam alkotmányát (lásd
n° 457.) is tartalmazta. A meglehetősen bonyolult struktúrájú államalakulat (amelyben a bosnyák és horvát
komponensek föderációjához konföderatív jelleggel kapcsolódik az ottani szerb államalakulat, nemzetközi jogi
jogalanyisággal azonban csak Bosznia-Hercegovina bír) feletti felügyeletet ezúttal az Európai Biztonsági és
Együttműködési Szervezetre ruházták. Az EBESZ különmegbízottja a kollektív (bosnyák, horvát és szerb)
államelnökség és a hasonlóan paritásos összetételű kormány tevékenysége felett gyakorol felügyeletet, és
elmozdíthatja a megállapodás nyomán létrejött többpártrendszerű és többnemzetű struktúra szabályait sértő, az
etnikai megbékélést akadályozó vezetőket. A kilenctagú alkotmánybíróságon, a tizennégy fős emberi jogi
kamarában nemcsak a boszniai közösségekből származó jogászok, hanem a nemzetközi közösség delegáltjai is
helyet foglalnak: előbbi esetben az Emberi Jogok Európai Bíróságának elnöke, utóbbi esetben az Európa Tanács
Miniszteri Bizottsága által kijelölve. Kezdetben ENSZ-szervezésű nemzetközi rendőri erő segített a
stabilizálásban, ennek funkcióit 2002-től az Európai Unió közös rendőri alakulata látja el, de jelentős
nemzetközi katonai erő (SFOR) is tartózkodik itt, kezdetben az ENSZ égisze alatt, de a vezetés funkcióját a
világszervezet utóbb átadta a NATO-nak, majd 2004-től az Európai Unió katonai alakulata, az EUFOR látja el
ezt a feladatot. (Az 1995-ben még 70 000 fős állomány 2004-re 7000-re csökkent, s a katonai biztosítás feladatát
fokozatosan a kiképzés vette át.) Egyes boszniai városoknak (Banja Luka, Mostar) a daytoni egyezmény
értelmében különleges, helyi nemzetközi igazgatásuk volt egy helyi megbízott felügyelete alatt, ezek mostanra
betagozódtak a boszniai EBESZ-struktúrába, annak regionális központjaiként.
1.9.2. Az Apostoli Szentszék és a Vatikán jogalanyiságának sajátosságai
568. A pápai jogalanyisággal azóta foglalkozik külön a nemzetközi jog, amióta megszűnt az ún. egyházi állam:
az olasz egység megvalósulásakor. Voltaképpen már ezelőtt is egyszerre volt a pápa a római katolikus egyház
feje és saját államának szuverén uralkodója. Befolyása a nemzetközi élet eseményeire azonban mindig is
meghaladta azt, ami a kiterjedtségét illetően szerénynek mondható, a Dunántúlhoz fogható méretű államterület
gazdasági és katonai potenciáljából következett volna. A nemzetközi jog történetének tárgyalása során utaltunk
a XI-XVI. század nemzetközi jogi koordináta-rendszerében meghatározó szerepet betöltő Dictatus Papae-ra, az
invesztitúraháborúkra, az 1122. évi wormsi konkordátumra, a kiközösítésnek és a szerződési eskü alóli
feloldásnak a jogára, a pápai választottbírósági hatáskörre stb. (lásd n° 34., 43., 426.). A nemzetközi
szerződéskötési gyakorlatban emlékeztetünk a konkordátum (lásd n° 179.), a diplomáciában pedig a nuncius és
az internuncius intézményére (lásd n° 823.).
569. Az olasz egység létrehozásakor a pápai államot megsemmisítve vonultak be Garibaldi vörösingesei
Rómába, amelyet Olaszország fővárosává nyilvánítottak. Az olasz állam a Szentszék diplomáciai jogosítványait
ugyan elismerte, s kész volt biztosítani a pápai udvar kiváltságait és mentességeit, azonban a szuverén jelleget
nem volt hajlandó elismerni, s a Szentszék státusát egyoldalú nemzeti jogalkotással, a pápai akaratot figyelmen
kívül hagyva szabályozta az 1871. évi ún. garanciális törvényekben. Ezekben a fent említettek mellett
bekerültek a konklávék és zsinatok mentességei, a pápai udvartartás anyagi hátterének biztosításában való
szerepvállalás. A garanciális törvényt azonban kánonjogi és elvi szempontokat figyelembe véve a Szentszék
nem fogadta el, a pápa magát „fogságban levőnek” nyilvánította, s a pápai udvarral fennálló feszült viszonyt
tovább rontotta a köznyelv által kultúrharcnak nevezett konfliktussorozat, amely – többek között
Olaszországban és Németországban – az állam és egyház szétválasztásával, a világi oktatás bevezetésének
ütemezésével kapcsolatban bontakozott ki.
570. A Szentszék és az olasz állam kapcsolatainak normalizálódása az ún. 1929. évi lateráni megállapodáshoz
kötődik. Ebben Olaszország elismerte a pápa kettős jogalanyiságát, egyrészt a katolikus egyház fejeként,
másrészt pedig a 44 hektáros Vatikán Állam államfőjeként. Ennek a kompromisszumnak praktikus jogi
következményei is lettek: az oktatás és a vallás érintkező szféráiban az olasz állam elfogadta a konzultáció és a
megállapodás fontosságát, a Citta del Vaticano tekintetében pedig azt, hogy az olasz szuverenitás arra nem
terjed ki, a pápai szolgálatra berendelt egyházi személyeknek szolgálatuk idejére – megőrzött eredeti
állampolgárságuk mellett – vatikáni állampolgárságuk van, a területi igazgatást a vatikáni adminisztráció végzi,
amelynek kérésére nyújt csak az állam rendészeti és egyéb segítséget. Az Olaszország és a Szentszék közötti
1984. február 18-ai konkordátum jogi értelemben felváltotta a lateráni megállapodást, de tartalmát érdemben
nem változtatta meg. A Szentszék tudomásul vette az állam és a közigazgatás világi jellegét, az olasz állam
pedig garanciákat adott, hogy politikai vagy közigazgatási ellenőrzésre nem törekszik és a jövőben sem fog
törekedni.
163
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
571. E sorok 2011. évi írásakor hatvankilenc állam akkreditált képviseletet a Szentszékhez, amelynek
diplomáciai kapcsolata százhetvennyolc állammal és több nemzetközi szervezettel van. (Kínával, továbbá
Észak-Koreával, Vietnammal, Burmával, Malajziával, Afganisztánnal, Szaúd-Arábiával, Szomáliával és
Mauritániával azonban nincs hivatalos kapcsolata.) A diplomáciai kapcsolatok sajátossága, hogy a Szentszék
nem fogadja el, hogy az olasz államhoz akkreditált nagykövetet akkreditálják őhozzá is, azt azonban el tudja
fogadni, hogy esetleg egy harmadik államban állomásozó nagykövet legyen akkreditálva hozzá, ha az önálló
képviselet létesítésének egyéb, elháríthatatlan akadályai vannak. A Szentszék csak reagál a diplomáciai
kapcsolatok felvételére irányuló megkeresésekre, ő maga azt sohasem kezdeményezi. A Szentszék diplomáciai
küldötteként a nunciust, internunciust sohasem olyan államba küldi, amelyiknek az illető állampolgára.
Nemzetközi szervezetekhez delegátust vagy megfigyelőt küld, aszerint hogy teljes jogú, szavazati joggal
rendelkező tagja-e az adott szervezetnek. A Szentszék több nemzetközi szervezet munkájában részt vesz
megfigyelőként, s szerződő félként csatlakozott bizonyos nemzetközi egyezményekhez, mindenekelőtt az
emberi jogok védelméről szólókhoz, illetve a diplomáciai, konzuli jog területét szabályozókhoz, de csatlakozott
az atomsorompó-egyezményhez is. A Szentszék nevében az általa megbízott, a katolikus egyházhoz kötődő, de
laikus státusú szakértő is eljárhat. A Szentszék bilaterális egyezményei az államokkal konkordátum elnevezésre
hallgatnak abban az esetben, ha ebben az egy szerződésben sikerül rendezni az adott országban a katolikus
egyházat érintő összes kérdést, megállapodások köttetnek viszont abban az esetben, ha csak egy-egy részkérdést
szabályoznak bennük.
572. Magyarország a második világháború végéig diplomáciai kapcsolatban állt a Szentszékkel, Angelo Rotta
nuncius és apparátusa sok üldözött életét mentette meg, de a szovjet megszállás idején mégis távozásra
szólították fel. Nagy Ferenc kormánya idején titkos tárgyalássorozat zajlott arról, milyen feltételek mellett
lehetne helyreállítani a kapcsolatokat a békeszerződés hatálybalépése után, de Nagy Ferenc lemondatása
megakadályozta a terv megvalósítását. Így csak a rendszerváltozáskor, 1990-ben újítottuk fel a Szentszékkel a
diplomáciai kapcsolatokat. Magyarország 1994-ben a honvédségnél és a határőrségnél végzendő lelkipásztori
szolgálatról, 1997-ben pedig a katolikus egyház oktatásügyi és egyéb intézményeinek járó támogatásról kötött
megállapodást a Szentszékkel. Ezeket több kiegészítő megállapodás követte, s az Alkotmánybíróság ezekre
tekintettel minősítette alkotmányellenesnek az egyházi intézmények finanszírozásában tervezett bizonyos
változtatásokat [lásd a 15/2004. (V 14.) AB határozatot és a 31/B/1998. AB végzést].
573.A Szentszék önálló nemzetközi jogalanyisága elméletileg nem azonosítható az állam objektív
jogalanyiságával, tehát nem is erga omnes jellegű, de az államok túlnyomó többsége mégis elismeri. Ez a
jogalanyiság korlátozott és funkcionális annyiban, hogy értelemszerűen számos olyan vetülete van a nemzetközi
és az állami életnek, amelynek nincs megfelelője a Szentszéknél, illetve a katolikus egyházi életben. A
Szentszék jogalanyiságától azonban meg kell különböztetni Vatikán Állam jogalanyiságát. Ennek gyakorlati
jelentősége elsősorban Olaszországgal való viszonyában van, más államok és azok polgárai ennek bizonyos
következményeivel Róma területén arra a bizonyos 44 hektáros államterületre való belépésük esetén
szembesülhetnek. A vatikáni joghatóság érvényesítése, a szuverenitás tiszteletben tartása azonban például Róma
szövetséges megszállása során gyakorlati jelentőséget kapott.
2. VI. FEJEZET – A nemzetközi szervezetek mint a
nemzetközi jog alanyai
2.1. 1. A szervezetek fogalma és fajtái
574. A nemzetközi jog évszázadokon át alapvetően az államok közötti kapcsolatok jogi szabályrendszerét
jelentette. Egyre több olyan terület kapcsán jelent ugyanakkor meg az együttműködés és szabályozás igénye,
amelyet a szerződéskötési technika nem vagy csak igen-igen alacsony hatásfokkal tudna kielégíteni. Az államok
a XIX. században jöttek rá arra, hogy a bilaterális szerződési kapcsolatok hagyományos hálózatához képest a
multilaterális szerződéskötés bizonyos esetekben jelentősen könnyebbé teszi az egységes szabályozás
biztosítását. Igaz, már az ókori Hellászban is megjelentek a nemzetközi szervezetek előképei, amelyek az
olimpiai játékok, jóshelyek, kultikus helyek (amphiktüónia), illetve a városállamok közös katonai védelmének
(szümmakhia) biztosítására szolgáltak (lásd n° 18.). A XIX. században a technikai típusú kooperáció igényeinek
megfelelően jöttek létre az első nemzetközi szervezetek, így például az európai folyami hajózás (Központi Rajna
Bizottság, Európai Duna Bizottság stb. lásd n° 51.,
1359.), a postai, távíró, telefonos kapcsolattartás, a tengerhajózás, bizonyos fertőző betegségek elleni küzdelem,
valamint a higiéniai, egészségügyi együttműködés, továbbá bizonyos termékek kereskedelme
összehangolásának területén. Az első világháború után jelent meg az első, általános politikai hatáskörrel
164
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
rendelkező s elméletileg minden független állam felvételét lehetővé tevő, azaz az akkori körülmények között
perspektivikusan már univerzálisnak számító nemzetközi szervezet, a Nemzetek Szövetsége. Mellette számos
szakterületet lefedve, részben a korábbi, részben az ezután létesített, ún. szektoriális szervezetek
tevékenykedtek. A második világháború végén az Egyesült Nemzetek Szervezetének létrehozásával nemcsak
egy újabb, erősebbnek tervezett szervezet jelent meg, hanem áttekinthetőbbé kívánták tenni az egyetemes
nemzetközi szervezetek együttműködését, s ezeket ekkor már–önállóságuk elismerésével–mint szakosított
intézményeket építették be az ún. ENSZ-családba.
575. A XX. században népszerűvé vált a szűkebb körű együttműködés szervezeti rendszere, s ez mindenekelőtt
regionális vagy ideológiai alapokra helyeződött. Ezen a területen mindenekelőtt Latin-Amerika és Európa haladt
hatalmas léptekkel előre, de mára gyakorlatilag minden földrészt nemzetközi szervezetek hálózata borít be.
Számuk ugrásszerűen növekedett: egyes források immár 20 000 szervezetet tartanak nyilván, mások ennek
„mindössze” felét, de az is ötvenszerese a Föld államainak. Ezek jelentős része a nagyközönség számára
ismeretlen, minden fontosságuk mellett, hiszen a figyelem hátterében maradó technikai területeken végzik
munkájukat. A földrajzilag távolabb levő régiók szervezeteire vonatkozó információtömeg pedig csak ritkán töri
át a tömegkommunikáció ingerküszöbét. A nemzetközi szervezetek sem örökéletűek, számos olyan van, amely
feladatát betöltve vagy a körülmények alapvető megváltozása miatt a tagállamok által megszüntetésre került.
576. A köznyelv nemzetközi szervezetnek nevez számos olyan együttműködési formációt is, amelyet a
nemzetközi jog nem tekint annak. A nemzetközi jog a kormányközi szervezeteket érti nemzetközi szervezet
alatt, azaz azokat, amelyeket az államok hoztak létre. Az ún. nem kormányközi szervezet (NGO–nongovernmental organization) a maga területén hasznos munkát, esetenként kiemelkedő fontosságút végezhet.
Számos ilyen található a tudományos együttműködés területén: ilyen például az ILA (Nemzetközi Jogi
Egyesület), az IPA (Nemzetközi Gyermekgyógyász Egyesület) vagy az európai jogi és integrációs
tanulmányokat folytató egyetemi hallgatók esetében az ELSA, a sportban a NOB (Nemzetközi Olimpiai
Bizottság), a labdarúgásban a FIFA, a pártok együttműködését illetően a különböző ún. internacionálék, a légi
társaságok esetében az IATA, nem is beszélve a bélyeggyűjtők, a numizmaták, állatbarátok és -tenyésztők
egyesületeinek határokon átnyúló szövetségeiről. Nem kizárt, hogy az államok bizonyos NGO-kat bevonjanak
nemzetközi szerződési kötelezettségek végrehajtásába, mint például az a légi közlekedés területén történik. Az
államok pedig a maguk részéről a szervezetieknél lazább kötöttségekkel járó szervezett együttműködés (például
állandó konferenciák) útjára is léphetnek.
577. Lord Fitzmaurice, az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottságának tagja által adott meghatározás szerint a
nemzetközi jog a nemzetközi szervezetek jellemzésére az alábbi konjunktív feltételrendszert használja:
nemzetközi szervezet az, amit i. az államok hoznak létre és az ő részvételükre épül; ii. nemzetközi szerződésen
alapul; iii. saját alkotmánnyal; iv. saját szervekkel és v. a tagállamokétól eltérő önálló jogalanyisággal
rendelkezik.
578. A nemzetközi szervezetet az államok hozzák létre és az ő részvételükre épül. Az államok rendszerint nem
zárkóznak el attól, hogy a szervezet keretein belül együttműködjenek más kormányközi szervezetekkel vagy
akár nem kormányközi szervezetekkel is, a tagok azonban az államok, s a többiek társult tagok, megfigyelők,
konzultatív státusban levők, partnerek, különleges meghívottak stb. (Így a Szentszék, az Európai Unió az
Európa Tanácsban „csak” megfigyelő, és ugyanezt a státust kapta 2009-ben az Egészségügyi Világszervezetben
[WHO] Tajvan és Makaó, az „egy ország-két rendszer” politika keretében Kínához visszatért egykori portugál
bérlet [lásd n° 431.]. 2009-ben pedig a Dániához tartozó, de széles körű autonómiát élvező Feröer-szigetcsoport
lett az Unesco társult tagja.) Az utóbbi időben e szabály korábban abszolút érvényét árnyalja, hogy az európai
integrációs együttműködés során bekövetkezett hatáskör-átruházás „logikai következményeként” az Európai
Unió Európai Gazdasági Közössége 1995-ben teljes jogú tagságot kapott az ENSZ Mezőgazdasági és
Élelmezési Szervezetében (FAO) és a Világkereskedelmi Szervezetben (WTO), de az Európai Atomenergia
Közösséghez hasonló megfontolásokból benyújtott tagfelvételi kérelmének a Nemzetközi Atomenergia
Ügynökségben (IAEA) e sorok írásáig érdemben nem tettek eleget. Az ENSZ Közgyűlésében 2011-ben
döntöttek arról, hogy ott az Európai Unió kérésére megfigyelői státust kaphat. Számos esetben volt példa arra,
hogy egy nemzetközi szervezet maga jutott arra a döntésre, hogy célszerű lenne bizonyos szférában egy újabb
nemzetközi szervezetet létrehozni, de jogilag a szervezetet a határozatban foglaltakat figyelembe véve az
államok hozták létre. Így az ENSZ Iparfejlesztési Szervezetének (UNIDO) valódi szervezetté válásához vagy a
Kereskedelmi és Fejlesztési Szervezet (OECD) határozatával kezdeményezett Európai Atomenergia Ügynökség
tényleges létrehozásához a tagállamok külön megállapodása is kellett.
579. A nemzetközi szervezet léte szükségképpen feltételez egy alapító szerződést: a háború után az európai
államokat talpra állító Marshall-terv végrehajtásával megbízott OEEC (az OECD elődje) ellensúlyozására 1949ben létrehozott Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) az időszaki politikai természetű egyeztetéseken
165
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
és nyilatkozatok kibocsátásán túl érdemi, szervezeti munkát nem tudott kifejteni mindaddig, amíg 1959-ben meg
nem alkották nemzetközi szerződési természetű statútumát.
580. E szabály alóli roppant kis számú kivétel egyike az EBESZ: az Európai Biztonsági és Együttműködési
Értekezlet átalakítása 1994-ben Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetté egy már hosszabb idő óta
tartó intézményesülési folyamat megkoronázása volt úgy, hogy az intézményi reformok megvalósítása, a
megfelelő szervek felállítása folyamatosan, a különböző ún. helsinki utótalálkozókon meghozott döntések révén
történt. A külvilág számára azonban gyakran egybemosódik egy jól intézményesített, strukturált együttműködés
és egy de jure nemzetközi szervezet. Így a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) létrehozása előtt e funkciókat
az Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) intézményesült genfi struktúrái valósították meg.
Az ún. Közép-európai Kezdeményezés sem nemzetközi szervezet, hanem intézményesült, regionális
együttműködés, az alapvető titkársági feladatok ellátását a rotáció elve szerint soros elnök-állam diplomáciai
apparátusára bízva.
581. A Lord Fitzmaurice által adott definícióban említett alkotmány rendszerint egybeesik az alapító
szerződéssel (például az ENSZ, az Európa Tanács, az ILO esetében), de az alapítás után számos reform is
bekövetkezhet, amelyek eredményeként az eredeti okmány jelentősen átdolgozott, kiegészített formája jelenti az
immár aktuális alkotmányt. A szervezetek alkotmányának tekinthető szerződés elnevezése változó: lehet akár a
semleges „szerződés” is (lásd például a védelmi szervezetek esetében a NATO-t és a már megszűnt CENTO-t,
SEATO-t, illetve a kommunista rendszer védelmi szervezetét jelentő Varsói Szerződést), az európai integrációt
illetően az ESZAK, EGK, EAEK párizsi, illetve római szerződéseit. Már többször utaltunk arra, hogy például az
ENSZ-nek Alapokmánya, az Európa Tanácsnak statútuma, de az ILO-nak és a WHO-nak valóban „alkotmánya”
van.
582. Az alkotmány funkcióját különleges típusú nemzetközi szerződés valósítja meg. Bizonyos sajátosságaira
utaltunk a szerződési joganyag bemutatásának elején, amikor a normatív szerződéseknek a konstitutív
szerződésektől történő megkülönböztetésére utaltunk. i. A konstitutív szerződés jellemzően meghirdeti saját
elsőbbségét tagállamai egyéb szerződési kötelmeivel szemben (lásd például a Nemzetek Szövetsége
Egyezségokmányának 20. cikkét, az ENSZ Alapokmányának 103. cikkét). ii. A konstitutív szerződésekben
szükségképpen megjelennek bizonyos tartalmi elemek: itt kell felvázolni a szervezet alapvető struktúráját,
legfontosabb szerveit, azok egymáshoz viszonyított alá-, fölé- vagy mellérendeltségét, a legfontosabb szervek
összetételét, a tagfelvételi szabályokat stb. iii. A konstitutív szerződésekhez gyakorlatilag nem kapcsolhatók
fenntartások. A fenntartások kapcsán említettük, hogy az 1969. évi bécsi egyezmény maga is utal arra, hogy a
szervezeti alapokmányok esetében nem a genocídiumegyezményhez fűzött fenntartások tárgyában adott
tanácsadó vélemény liberális felfogása az irányadó: „20. cikk (3): Ha a szerződés egy nemzetközi szervezet
alapító okmánya, és amennyiben e szerződés másképpen nem rendelkezik, a fenntartás ezen szervezet illetékes
szervének elfogadására szorul.” A problémát a gyakorlatban az jelenti, hogy az egyes nemzetközi
szervezetekben egyáltalán nem világos, hogy melyik is ez a szerv. A gyakorlat pedig egyáltalán nem kedveli a
szervezeten belüli eltérő mélységű kötelezettségeket, ezért az ún. „kétsebességes Európa” és hasonló
koncepciók sokkal inkább politikai-újságírói panelek, mintsem könnyen realizálható jogi szabályrendszerek.
Ugyanezen logika mentén az alapokmány módosítása esetében az új szöveg – hatálybalépése után –
szembeszegezhető az azt eredetileg meg nem szavazó tagállammal is (azaz nem érvényesül apacta tertiis nec
nocent, necpro sunt szabály), amelynek ugyanakkor jogában áll elhagyni a szervezetet. v. A konstitutív
szerződés egyik jellemző sajátossága, hogy vagy nem tartalmaz időbeli határt, vagy esetleg szokatlanul hosszút
rögzít, mint például az ESZAK ötven évet. vi. Az ilyen szerződés csaknem mindig félig zárt szerződés, azaz a
bennlevők hozzájárulásától függ a belépés, tehát tagfelvételi eljárás van. A tagfelvételi kritériumokat az
alapokmány tartalmazza: rendszerint azonban a szervezeti célokhoz kapcsolva általános, nem igazán konkrét
formában. A tagfelvétel eljárási szabályaiból és főleg a gyakorlatból derül ki, inkább a nyitottság vagy inkább a
zártság jellemzi-e a szervezetet. Ez egyébként a szervezet különböző korszakaiban változhat is. vii. A
konstitutív nemzetközi szerződések a kilépésről ritkábban rendelkeznek, a tagsági viszony megszűnését sokkal
inkább az alapokmányi kötelezettségek súlyos megszegése miatti szankció formájában, ultima ratio gyanánt
irányozzák elő.
58 3 . A nemzetközi szervezetek szerveinek legfontosabb típusait és jellemzőit a későbbiekben tekintjük át (lásd
n° 602-634.). Ehelyütt elegendő annyit megjegyezni, hogy egy nemzetközi szervezetnek szükségképpen vannak
szervei, és minimálisan szükséges egy közgyűlés – akármilyen néven is –, valamint egy titkárság. Az
alapokmányok rendszerint már eleve ennél jóval több szervet sorolnak fel, ráadásul a gyakorlatban a szervezet
újabb és újabb szerveket, segédszerveket hoz létre és szüntet meg. A szervezeti organigrammok segítenek
áttekinteni a struktúrát, amelynek növekedését a tagállamok rendszeresen bírálják, de ugyanakkor maguk is
indukálják ezt a növekedést, amikor állampolgáraik elhelyezésének kvótáit kitöltik vagy amikor különböző
166
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
újabb és újabb segélyprogramokat, békefenntartási akciót javasolnak, követelnek–mindez csaknem mindig
újabb szervet feltételez, amely esetleg magába olvaszt egy korábbit. A szervek létrehozása során különös
szerephez jutnak egyrészt bizonyos jogelvek (például közismert a nemoplus juris transferepotest, quam ipse
habet) és értelmezési technikák, mindenekelőtt a gyakorlati és a teleologikus értelmezés (lásd n° 267–268.),
amelyek révén esetenként pragmatikusan összeegyeztethető az alapokmányok szófukarsága a szervezet
működése során felmerült igényekkel és kialakított megoldásokkal.
58 4 . A szervezet amiatt is több, mint az államok konglomerátuma, hogy önálló jogalany, azaz a tagállamokétól
eltérő, saját, önálló jogalanyisággal rendelkezik. Az önálló jogalanyiság egyrészt magánjogi jogalanyiság
(hiszen abszurd lenne, ha egy újévi fogadás vagy egyéb rendezvény számlájának aláírásához a tagállamok
összességének hozzájárulása kellene), másrészt pedig közjogi jogalanyiság, ideértve ennek belső jogi vetületeit
(mindenekelőtt azt, hogy a szervezet a székhely állam területén diplomáciai jellegű mentességeket élvez) és
nemzetközi közjogi vetületeit is. Utóbbi azt jelenti, hogy a szervezet a saját nevében tud nemzetközi jogi
természetű jogokat és kötelezettségeket vállalni, s nem az államok egyenkénti vagy éppen egyetemleges
kötelezettsége jön létre. A nemzetközi szervezetek jogalanyisága esetében az igazán érdekes kérdés azonban
nem az, hogy a tagállamok inter se, azaz egymás között meg tudnak-e állapodni arról, hogy együttműködésüket
nemzetközi jogi jogalanyisággal is felruházzák, hanem az, hogy egy ilyen döntés mennyiben érintheti a
szervezetben részt nem vevő államokat. Hiszen a megállapodások–a szerződések jogában ismertetett–relatív
hatályának elve (pacta tertiis nec nocent, necprosunt, lásd n° 273.) értelmében a többi állam jogosan
kérdőjelezheti meg, hogy az így statuált jogalanyiság szembeszegezhető lenne velük.
585. Úgy is meg lehet fogalmazni a kérdést, hogy a nemzetközi szervezetek jogalanyisága objektív vagy
szubjektív-e: első esetben a jogalanyiság erga omnes jellegű, utóbbi esetben csak interpartes lehet. A kérdésre a
második a helyes válasz: a szervezeten kívüli államok maguk döntenek arról, hogy jogilag létezőnek tekintik-e
az adott szervezetet. Az esetek jelentős részében az államok igenlően döntenek, s nemcsak akkor, amikor ott
tagfelvételre, társult tagi státusra vagy egyéb előnyökre számítanak. A nemzetközi diplomácia szokásos menete,
az együttműködés előnyei vagy akárcsak az udvariasság is mind azt eredményezi, hogy a nemzetközi
szervezetek nemzetközi jogi és politikai kapcsolatai folyamatosan és rendszerint akadály nélkül
kibontakozhatnak és szélesedhetnek.
586. A szervezetek és a harmadik államok viszonya–bizonyos szempontból a szervezetek „sebezhetősége”–
ugyanakkor roppant élesen jelent meg az 1970-es években az Európai Gazdasági Közösség külkapcsolataiban.
Ekkorra ugyanis az EGK-ban a közös politikák, illetve az ún. négy szabadság területén már megtörtént a
hatáskör-átruházás a nemzetek feletti testületekre, és ennek logikus következményeként az EGK a saját nevében
kezdett nemzetközi szerződéseket kötni. A Szovjetunió és a befolyási övezetébe tartozó államok azonban
vitatták, hogy a korábban a tagállamokkal kötött kereskedelmi és egyéb szerződések helyébe lépő
megállapodásokat immár az integrációval kellene megkötniük, ráadásul az ENSZ-ben következetesen ellenezték
és akadályozták az EGK megjelenését, mondván, hogy az nem tagállam. Az ún. közös európai kül- és
biztonságpolitika bizonyos technikái (például a soros elnökséget viselő államra bízni az egyeztetett közös
álláspont képviseletét) ezzel összefüggésben formálódtak ki. A kommunista államok nem pusztán elvont,
elméleti megfontolásokból opponálták az EGK jogalanyiságát, hanem annak elismerését saját szervezetük, a
Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa elismerése fejében akarták volna megadni. (Az EGK és tagállamai
ugyanakkor a KGST elismerésétől azért tartózkodtak, mivel az a maga részéről nem rendelkezett ugyanazokkal
a hatáskörökkel, mint az európai integráció, így nem tudta volna végrehajtatni az esetleges vállalásokat.) Ez az
éveken át húzódó vita végső soron nem jogi alapon dőlt el: a kommunista országok gazdasági fejlődésének
lassulása, majd mélyülő gazdasági válságuk java részüket rákényszerítette az EGK elismerésére, s az 1990-es
rendszerváltozás után rövidesen a KGST maga is megszűnt.
587. Egyetlenegy szervezet rendelkezik csak objektív jogalanyisággal, s ez az Egyesült Nemzetek Szervezete.
Ezt a Nemzetközi Bíróság az ún. Bernadotte ügyben adott tanácsadó véleményében hirdette meg: az ügy az
ENSZ-főtitkárnak az arab és zsidó telepesek között közvetítő különmegbízottjának nevét viseli, akit egy – a
nyomozás megállapítása szerint az utóbbiakhoz tartozó – szélsőséges csoport megölt. Az ENSZ azzal a
kérdéssel szembesült, hogy a felelősség érvényesítéséért felléphet-e a közben kikiáltott Izrael állammal
szemben, amely akkor még nem volt az ENSZ tagja. A Nemzetközi Bíróság kimondta: „A nemzetközi közösség
túlnyomó többségét képviselő ötven államnak jogában állt, összhangban a nemzetközi joggal, olyan egységet
létrehozni, amely objektív nemzetközi személyiséggel bír, s nem csupán mindössze általuk elismert
személyiséggel” (CIJ: Az Egyesült Nemzetek szolgálatában elszenvedett károk tárgyában adott tanácsadó
vélemény, 1949. április 11., Rec., 1949, 185. o.).
588. Mivel Izraelt egy hónappal később, 1949. május 11-én az ENSZ Közgyűlés (37 igen, 12 nem, 9
tartózkodással) felvette tagjai közé, a konkrét esetet illetően ma már talán nehezen érthető, miért is volt olyan
167
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
fontos a fellépés siettetése. A választ erre a kérdésre csak azzal összefüggésben lehet megadni, hogy figyelembe
vesszük: az igazi nagy kérdés ekkor már valójában az volt, hogy az ENSZ-nek a nemzetközi béke és biztonság
védelmét szolgáló hatáskörei érvényesíthetők-e nem tagállammal szemben, nem kell-e tartani attól, hogy a
békebontó állam nem lép be a világszervezetbe, vagy éppen kilép onnan, s a pacta tertiis nec nocent, nec prosunt
elv bénítaná meg a szervezetet, hiába tervezték a Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányában foglaltakhoz
képest erősebbre hatásköreit és hiába fogalmazták meg sokkal inkább széleskörűen az erőszak alkalmazásának
tilalmát. Sokan még emlékeztek arra, hogy a harmincas években a háborúra készülődő hitleri Németország és a
tengelyhatalmi szövetségesek egymás után léptek ki a Nemzetek Szövetségéből. A Nemzetközi Bíróság
állásfoglalása ezért elvi élű és történelmi jelentőségű: egyetlen más szervezet sem tudta, sem azelőtt, sem azóta
megszerezni az objektív jogalanyiságot.
2.2. 2. Tagfelvétel, kilépés és kizárás
589. A nemzetközi szervezetek léte rendszerint dinamikus: az alapító államok maguk döntik el a szervezet
megalakításakor, hogy mennyiben kívánják együttműködésükbe a többi államot is bevonni, számot vetve azzal,
hogy a nyitottságnak előnyei és hátrányai egyaránt vannak. Új tagállamok felvétele növelheti a szervezet
tekintélyét, akciópotenciálját, gazdasági hátterét, de ez fordítva is igaz: a bővülés lassíthatja a döntéshozatal
hatékonyságát, s a kisegítő pénzügyi források becsatornázása helyett esetleg inkább a kiadások volumenét
növeli. A szervezeti alapokmány szerződési természetének tárgyalásakor már több sajátosságra utaltunk.
Folytatva az ott leírtakat, azt lehet mondani, elméletileg egyáltalán nem kizárt, hogy az államok nem kívánják a
bővülést, azaz eleve egy zárt nemzetközi szerződés megalkotásában gondolkodtak. Ennél azonban a
tapasztalatok alapján gyakoribb az a megoldás, amikor számolnak a bővüléssel, de azt szoros ellenőrzésük alatt
kívánják tartani. Technikai szempontból ez a félig zárt nemzetközi szerződések intézményével valósul meg:
ilyenkor tagfelvételi eljárás révén valósul meg a bővülés, azaz a bennlevők döntenek az újak felvételéről. Ilyen a
nemzetközi szervezetek alapokmányának túlnyomó többsége. Ehhez képest a szervezet relatív nyitottsága vagy
zártsága a tagfelvételi feltételek megfogalmazásának és a tagfelvételi gyakorlatnak a tükrében állapítható meg.
590. Így például a Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányának 1. cikke szerint: „(2) Bármely állam, domínium
vagy gyarmat, amelynek önrendelkezési joga van, s amelyet a Függelék nem nevez meg, a Szövetség tagjává
válhat, ha a Közgyűlés kétharmad része ehhez hozzájárul, feltéve, hogy az állam, domínium vagy gyarmat
hathatós biztosítékot nyújt abbeli őszinte szándékáról, hogy nemzetközi kötelezettségeit teljesíteni fogja, és
hogy elfogadja azokat a szabályokat, amelyeket szárazföldi, tengeri, úgyszintén légi hadierejére és hadi
felszerelésére nézve a Szövetség jónak lát megállapítani.”
591. Ehhez képest az ENSZ tagsági kritériumai önmagukban nem sokkal többet mondanak. Az Alapokmány 4.
cikke szerint: „(1) Az Egyesült Nemzetek tagja lehet minden más békeszerető állam, amely a jelen
alapokmányban foglalt kötelezettségeket vállalja, és a Szervezet megítélése szerint e kötelezettségek
teljesítésére képes és hajlandó. (2) Államoknak az Egyesült Nemzetek tagjai közé való felvétele a Biztonsági
Tanács ajánlására a Közgyűlés határozatával történik.”
592. A két szervezet gyakorlata azonban jelentősen különbözött: míg a Nemzetek Szövetségébe a volt központi
hatalmakat rövid idő múltán felvették, így Ausztriát 1920-ban, Magyarországot 1922-ben, Németországot 1926ban (az Egyezségokmány egyébként meglepő és jogilag vitatható megoldásként eleve békeszerződéseik
integráns része volt), addig az ENSZ tagfelvételi gyakorlata kezdetben inkább szűkkeblű volt. Hamar kiderült,
hogy a felvétel nem is annyira az anyagi jogi, hanem az eljárásjogi kritériumon múlik, nevezetesen, hogy a
Biztonsági Tanács javasolja-e felvételre az államot. Mivel a Biztonsági Tanácson belül a tagfelvételi ajánlás is
olyan természetű kérdés, amelyben az állandó tagoknak vétójoguk van, a világszervezet első évtizedében, az
Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti viszony megromlásával párhuzamosan állandósult a másik
fél jelöltjei felvételének szabotálása.
593. A Nemzetközi Bíróság kétszer is foglalkozni kényszerült azokkal az előterjesztett javaslatokkal,
amelyekkel a tagfelvételi eljárást, nem minden hátsó szándék nélkül, felgyorsítani próbálták. Elutasította a
zsákutcából való kijutás érdekében a szovjet diplomácia által felvetett javaslatnak (hogy ti. csomagban vegyék
fel a potenciális jelöltek egy bizonyos körét) a Közgyűlés által – valóban meglehetősen tendenciózusan –
átfogalmazott formáját: eszerint nem tehető függővé tagfelvétel az Alapokmányban nem szereplő feltételtől
(CIJ: Állam ENSZ-tagfelvételének feltétele ügyében adott [I.] tanácsadó vélemény, 1948. május 28., Rec.,
1947-1948, 57. o.). Ugyanakkor elutasította azt az amerikai eredetű javaslatot is, hogy érvényes biztonsági
tanácsi ajánlás nélkül is foglalkozhasson a Közgyűlés tagfelvételi kérelemmel (CIJ: Állam ENSZtagfelvételének ügyében adott (II.) tanácsadó vélemény, 1950. március 3., Rec., 1950, 8-9. o.). Mindennek
ellenére 1955-ben mégis egy csomagban vették fel Magyarországot, Romániát, Bulgáriát, Finnországot,
Olaszországot és még egy tucat államot, s azóta viszonylag következetesen követte az ENSZ azt az álláspontot,
168
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
hogy tagfelvételi politikájának alapvetően nyitottnak kell lennie. A mikroállamok belépését a világszervezet
sokáig nem tartotta kívánatosnak, abból kiindulva, hogy a szervezet költségvetéséhez és esetleges katonai
erőfeszítéseihez nem tudnának hozzájárulni, ezzel szemben a köztisztviselői kvóta kihasználásával és főleg a
közgyűlési szavazáskor megnehezítenék a szervezet működését. Utóbb azonban ezeket a megfontolásokat már
nem tekintették olyannak, mint aminek a tagfelvételt kellene akadályoznia: ma inkább a Biztonsági Tanács
választott tagjainak jelölésekor veszik figyelembe, hogy megfelelő súllyal, tekintéllyel rendelkező államokra
szavazhasson a Közgyűlés.
594. A tagfelvételi kérelem elbírálásakor a békeszerető mivolt és a kötelességek teljesítésére irányuló készség
megítélése kapcsán nem lehet azt mondani, hogy a szigor jellemezte volna 1955 után a világszervezetet és a
Biztonsági Tanácsot. Ráadásul a Biztonsági Tanács mind az öt állandó tagállama maga is végrehajtott a
nemzetközi közvélemény által mélyen elítélt, az ENSZ céljaival aligha összeegyeztethető fegyveres támadást
(lásd n° 1188., 1197., 1227., 1229.). A költségvetési kötelezettségek teljesítésekor sem az állandó tagok járnak
elől jó példával. Az 1960-as években Franciaország és a Szovjetunió az ENSZ pénzügyi válságát robbantotta ki
azzal, hogy a szuezi és a kongói akciók költségeiből a rá eső összeget nem volt hajlandó befizetni, s az Amerikai
Egyesült Államoknak is felhalmozódtak azok a tartozásai, amelyek a világszervezet számára kvótaszerűen járó,
de nem teljesített befizetései nyomán vannak nyilvántartva. Az 1990-es években azonban a milosevicsi
Jugoszlávia nemcsak nemzetközi jogelméleti és presztízskérdésből ragaszkodott ahhoz, hogy államként azonos
az alapító tag titói Jugoszláviával, hanem azért is, mivel a véres balkáni válságban hirtelen komoly tartalommal
töltődött meg a békeszerető jelző, valamint a többek között az emberi jogi vonatkozású kötelességek
teljesítésére irányuló készség, és így a tagfelvételi eljárás sikere nem volt biztosra vehető (lásd n° 505., 516.).
595. Az említett tanácsadó vélemény idézett tétele nem extrapolálható általános jelleggel. Valójában ugyanis
nem ütközik a nemzetközi jog általános szabályába, ha egy adott szervezetben igenis függővé teszik a
tagfelvételt az alapokmányban kifejezetten nem rögzített feltételektől: a Nemzetközi Bíróság tanácsadó
véleménye konkrétan csak a világszervezetre vonatkozott, különös tekintettel annak a nemzetközi béke és
biztonság megóvásában, az emberi jogok védelmében, a nemzetközi együttműködésben játszott szerepére. Az
egyetemes keretekhez képest nagyobb kohézióra épülő regionális nemzetközi szervezetek esetében az
alapokmányok megfogalmazása az evolutív értelmezés (lásd n° 261.) intézményére építve esetleg eleve
lehetőséget nyújt expressis verbis nem említett tagfelvételi kritériumok megkövetelésére, és a gyakorlati
értelmezés (lásd n° 267.) ezt megerősítheti.
596. Így az európai szervezetek közül az Európa Tanácsba történő tagfelvétel előfeltétele–immár–az Emberi
jogok európai egyezményének aláírására és gyors ratifikálására tett ígéret, amit adott esetben egyéb
kötelezettségvállalások egészíthetnek ki, rendszerint a nemzetközi kisebbségvédelem területén (lásd n° 688–
689.). A NATO- ba a tagfelvétel formai szempontból a benn levő tagok általi meghíváson alapul: ekkorra
azonban a katonai együttműködés részletkérdései már eleve rögzítve vannak. Az OECD a fejlett
piacgazdasággal rendelkező országok szervezete, és a tagfelvételt megelőző tárgyalások során tisztázzák ennek
a gazdasági fogalomnak bizonyos számszerűsíthető kritériumait, illetve jogszabályi háttereit. Az Európai
Unióba való tagfelvételi eljárás az ún. koppenhágai kritériumok (jogállam, működő piacgazdaság, emberi jogok
tiszteletben tartása, ideértve a kisebbségi jogokat is) elvi viszonyítási pontjaiból egy bonyolult jogharmonizációs
folyamatnak és a közösségi jog adaptációjának folyamatos ellenőrzését, valamint gazdasági szempontból
indokoltnak tartott korlátozások vállalásának komplex rendszerét alakította ki.
597. Nem ütközik a nemzetközi joggal, ha egy szervezetben való tagságnak előfeltétele egy másik szervezetben
levő tagság is. Az Európai Unióban a tagállami tagság–ha alapokmányszerűen rögzítetten nem is–a
piacgazdasági és a jogállamisági kritériumok miatt feltételezi az OECD-ben és az Európa Tanácsban szerzett
tagságot. Az ENSZ-családon belül az 1944-es Bretton Woods-i egyezményekkel megalkotott Nemzetközi
Újjáépítési és Fejlesztési Banknak (IBRD) és Nemzetközi Valutaalapnak (IMF) csak egyszerre lehet egy állam a
tagja, s ezeknek a tagjai kérhetik felvételüket a Nemzetközi Pénzügyi Társaságba (IFC) és a Nemzetközi
Fejlesztési Egyesülésbe.
598. A nemzetközi szervezeteken belüli tagság tekintetében nincs államutódlás (lásd n° 516.), abban az esetben
azonban, ha az államon belüli változások nem érintik magát az államiságot (azaz végső soron, ha
államazonosság áll fenn), akkor az ország tagsága folyamatos a szervezetben. Így a kilencvenes évek óta
Oroszország a Biztonsági Tanácsban és a Közgyűlésben az egykori Szovjetunió helyét foglalja el, azonban
tagdíját jelentősen csökkentették (az 1945. évi 15 százalékról 1,2 százalékra); Jugoszlávia ugyanerre irányuló
kérését azonban elutasították, összefüggésben azzal, hogy nem tekintették a titói Jugoszláviával azonos
államnak. Az ötvenes–hatvanas–hetvenes években ez történt a kérészéletű arab egységtörekvések (egyiptomilíbiai, egyiptomi-szí- riai, egyiptomi-szíriai-líbiai uniók) esetében, amikor a bejelentett uniókat tagfelvételi
eljárás nélkül ENSZ-tagnak minősítették, mivel a komponensek ENSZ-tagok voltak (lásd n° 516.). Sőt amikor
169
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
ezek az uniók megszűntek, akkor „felélesztették” a korábbi tagságot, legalább annyira bírálható módon. Mivel
Ukrajna és Fehéroroszország (akkori nevén Belorusszia) saját jogon is alapító tagja volt az ENSZ-nek, a
Szovjetunió megszűnése az ő tagságukat nem érintette, hanem csak a többi utódállamnak kellett tagfelvételi
kérelmet benyújtania. A Nemzetközi Duna Bizottságban (lásd n° 1363.) a szerzett jogok érvényesítése és az
államazonosság/államutódlás a diplomáciai alkuk nyomán arra vezetett, hogy a Szovjetunió egykori helyén a
Dunával közvetlen földrajzi kapcsolatban immár nem lévő Oroszország ül, a Duna-deltával határos Ukrajna
saját korábbi önálló tagságát folytatja, tagsági helyet biztosítottak a Prut torkolata által egy ponton érintett
Moldova számára is, Csehszlovákia szétválása nyomán azonban a korábbi tagságot csak Szlovákia folytatja,
Csehország pedig megfigyelő.
599. A szervezetekből történő kilépés de facto mindig lehetséges, kérdés azonban, hogy ezt de jure rögzítették-e
az alapokmányban. A Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányában az 1. cikk (3) bekezdésében ez szerepelt („A
Szövetség bármely tagja kétévi előzetes felmondás után kiléphet a Szövetségből, feltéve, hogy a kilépés
időpontjáig teljesítette valamennyi kötelezettségét, ideértve a jelen Egyezségokmányból folyó kötelezettségeket
is.”), az ENSZ Alapokmányának megfogalmazása során azonban egyetértettek abban, hogy elismerik ugyan a
kilépés jogát, de praktikus szempontból célszerűbbnek találják, ha erre nem lesz expressis verbis utalás. A
Lisszaboni Szerződéssel az Európai Unióról szóló szerződésbe (50. cikk) is beiktattak egy, ezt a jogot
tartalmazó szabályt, amely egy kilépési megállapodás megkötésébe utalja a részletkérdéseket.
600. A kizárást rendszerint szankció gyanánt irányozzák elő az alapokmányokban. Így például az ENSZ
Alapokmányának 6. cikke szerint: „A Szervezetnek azt a tagját, amely a jelen Alapokmányban foglalt elveket
következetesen megsérti, a Közgyűlés a Biztonsági Tanács javaslatára a Szervezetből kizárhatja.” Ritkán van
példa a kizárásra: a Nemzetek Szövetségéből a Szovjetuniót zárták ki az 1939/40 telén vívott szovjet-finn
háború miatt, s 1962-ben kizárták Kubát az Amerikai Államok Szervezetéből. Van példa arra is, hogy egy
tagállam azzal akarja megakadályozni presztízsveszteséget jelentő kizárását, hogy inkább kilép a szervezetből:
így Görögország az ezredesek 1967-es puccsa után bejelentette kilépését az Európa Tanácsból, mivel az emberi
jogok durva megsértése miatt amúgy is a kizárás veszélye fenyegette.
601. Az alapokmányok természetesen a kizárás mellett számos egyéb, enyhébb szankciót is előirányozhatnak,
mint például a tagsági jogok, illetve bizonyos jogosítványok felfüggesztését. Az ENSZ-ben így a kétévi, ki nem
mentett tagdíjhátralék esetében a közgyűlési szavazati jog megvonható. Az Európa Tanácsban a sajtó
figyelmének előterében álló szerv, a Parlamenti Közgyűlés képviselőinek mandátumát nem igazolják
mindaddig, amíg nem tisztázza magát az illető állam azon a panaszok alól, hogy – úgymond – durván megsérti
az Európa tanácsi tagság követelményeit: a jogállamiságot és az emberi jogok tiszteletben tartását. Az Európai
Unióról szóló Szerződés 7. cikke szerint az Európai Unió a tagállamnak a Szerződések alkalmazásából származó
egyes jogait felfüggeszti, beleértve az e tagállam kormányának képviselőjét a Tanácsban megillető szavazati
jogokat, ha fennáll az egyértelmű veszélye annak, hogy a tagállam súlyosan megsérti a 2. cikkben említett
értékeket. Ebben az esetben a Tanács figyelembe veszi az ilyen felfüggesztésnek a természetes és jogi
személyek jogait és kötelezettségeit érintő lehetséges következményeit. (Az említett 2. cikk az alapvető emberi
jogokra utal: „Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a
jogállamiság, valamint az emberi jogok–ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait–tiszteletben
tartásának értékein alapul. Ezek az értékek közösek a tagállamokban, a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma,
a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nők és a férfiak közötti egyenlőség társadalmában.”)
2.3. 3. A nemzetközi szervezetek struktúráinak és működésének
legfontosabb kérdései
602. A nemzetközi szervezetek bemutatásának több módja is lehetséges. A jelen könyv nem egyenként kívánja a
szervezeteket bemutatni, hanem inkább azt a megoldást követi, amelyik rámutat a leggyakoribb megoldásokra,
azok magyarázataira, valódi vagy vélt előnyeire.
603. A szervezetek szervei esetében gyakran szokás különbséget tenni az alapokmányban is rögzített szervek és
a tényleges működés során létrejött szervek között. A szervezetek rendszerint jóval több szervvel rendelkeznek,
mint amennyit alapokmányuk feltüntet, s a tagállamok által jelzett igények kielégítése újabb és újabb
segédszervek létrehozását igényli, igaz, funkciójuk betöltése után az immár feleslegessé vált szerveket
rendszerint megszüntetik, egymásba alakítják át. A szervezetek organigrammja gyakran bonyolult, az egyes
szervek elnevezésében (tanács, bizottság, biztosság stb.) inkább a tagállami és funkcionáriusi fantázia, mintsem
valamilyen egyértelmű, egyetemes érvényű logikai szabály követése munkál.
170
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
604. Minden nemzetközi szervezetben van legalább egy plenáris, azaz az összes tagállam részvételével működő
szerv, valamint rendszerint több olyan, amelyik szukebb összetételű. A plenáris szerv nélkül elképzelhetetlen a
tagállami akarat egyenrangú kinyilvánítása, ugyanakkor a napi ügyintézés hatékonyságát akadályozná, ha
minden kérdést nagy létszámú testületekben kellene megvitatni. Így az ENSZ Közgyűlésben 2011-ben óta
immár 193 állam delegációja foglal helyet: még ha nem is szól hozzá minden tag minden kérdéshez, ilyen
dimenzióban operatív tevékenység nyilvánvalóan nem képzelhető el. Az érdemi hozzászólások számát nemcsak
az önkorlátozás és az udvariasság csökkentheti, hanem az is, hogy a különböző szervezetekbe tömörült államok
gyakran egyeztetik külpolitikai álláspontjukat, s ilyenkor egy (rendszerint az adott szervezet rotációs elnökségét
éppen betöltő) állam a tömörülés többi tagjának nevében is szól. Van azonban számos olyan, viszonylag nagy
taglétszámú nemzetközi szervezet (Világkereskedelmi Szervezet, Európai Biztonsági és Együttműködési
Szervezet, Európa Tanács stb.), ahol nem szűkített összetételű szervekkel, hanem a plenáris ülés alacsonyabb
szinten összehívott formáival és megfelelő diplomáciai előkészítéssel kívánják a folyamatos működést és a
hatékonyságot egyeztetni.
605. A szuverén egyenlőség és az operativitás elveinek egyeztetése nem könnyű, de szükségszerű. Annál
nehezebb azonban általános szabályt találni arra, hogy milyen elvek mentén valósuljon meg a szűkített
összetételű szervek létrehozása. A méltányos földrajzi megoszlás elve az egyik gyakran követett szabály: az
ENSZ Biztonsági Tanácsában az ún. választott tagok számára ez 1963 decemberében (amikor a korábbi hat
helyett tízre emelték a választott tagok számát) számszerűsítésre is került: az afroázsiai államok öt, a latinamerikaiak két, a nyugat-európai és egyéb államok két, a kelet-közép-európai államok egy helyet kapnak. Ezen
belül figyelembe kell venni a szervezet katonai erőfeszítéseihez és pénzügyi terheihez való állami hozzájárulást,
maga a választás pedig a Közgyűlés kétharmados szavazatával történik. A Nemzetközi Bíróság esetében a bírák
kiválasztásakor a statútum 9. cikke értelmében „a civilizáció nagy alakzatainak és a világ fő jogi rendszereinek
képviselete biztosítva legyen”. A választott tagok mellett állandó tagságot is lehet biztosítani, ez a realitások és a
nagyhatalmi pozíciók elismerésére mutat vissza. Ezt az intézményt ismerte a Nemzetek Szövetsége Tanácsa is, s
közismert, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában az Amerikai Egyesült Államok, Szovjetunió (ma:
Oroszország), Nagy-Britannia, Franciaország és Kína ilyen státusban van.
606. Az állandó tagságot rendszerint államonként nevesítve rögzíti a szervezeti alapokmány: ez a megoldás
érvényesül például az ENSZ Biztonsági Tanácsa (Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország,
Kína, Oroszország), a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet Igazgató Testülete (Brazília, Amerikai Egyesült
Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, India, Japán, Kína, Németország, Olaszország, Oroszország) esetében.
A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség Kormányzótanácsában viszont az atomenergetika területén
legfejlettebbnek minősített, de a statútumban mégsem nevesített államoknak van állandó helyük, azaz végső
soron ugyanannak a körnek (Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, India, Japán, Kanada,
Kína, Németország, Olaszország, Oroszország).
607. A banki tevékenységet folytató egyes pénzügyi szervezetekben a legtöbb alaptőkét jegyző államokat
minősítik állandó tagságra jogosultnak. A világbanki csoport (Újjáépítési és Fejlesztési Bank, Nemzetközi
Pénzügyi Társaság, Nemzetközi Fejlesztési Egyesülés, Nemzetközi Valutaalap) igazgatótanácsaiban a legtöbb
alaptőkét jegyző államok – az Amerikai Egyesült Államok, Japán, Nagy-Britannia, Németország, Franciaország
– foglalnak helyet.
608. Van példa arra is, hogy bár de jure nincs állandó tagság valamely szervben, de facto mégis biztosítják,
hogy bizonyos államok mindig ott legyenek. Így a Nemzetközi Bíróság statútuma nem szól állandó tagságról,
ennek ellenére mindig volt amerikai, angol, francia, orosz és kínai bíró. Az UNESCO Végrehajtó Bizottságában,
az Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezet Tanácsában az Amerikai Egyesült Államok, Szovjetunió (ma:
Oroszország), Nagy-Britannia, Franciaország és Kína mindig ott volt, leszámítva azokat az éveket, amikor
valamelyik érintett állam távolmaradásával próbálta kicsikarni a szervezet politikai orientációjának
megváltoztatását.
609. A választott tagsági helyek betöltésére a plenáris szerv jogosult (az ENSZ Közgyűlése választja a
Biztonsági Tanács, a Gazdasági és Szociális Tanács tagjait stb.), de ezt tovább is lehet bonyolítani: a
Nemzetközi Bíróság tagjait az ENSZ Közgyűlése és a Biztonsági Tanács külön-külön választja, ám mindkét
szervben meg kell szerezni a többséget. A plenáris szerv és az általa létrehozott szerv hatásköreit–lehetőleg már
az alapokmányban–pontosan tisztázni kell: a Nemzetek Szövetségének Közgyűlése és Tanácsa azonban
meglehetősen konkuráló hatáskörökkel rendelkeztek, az ENSZ keretén belül ugyanakkor a szokásos logikát
felborítva a Biztonsági Tanácsot a Közgyűlés rovására látták el erőteljesebb hatáskörökkel.
610. Az alapokmányi szervek rendszerint mindig találnak maguknak feladatot, ritkán kerül sor
megszüntetésükre–ami ráadásul az alapokmány módosításának szükségességét is felvetheti. Igen kivételesnek
171
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
tekinthető, ami az ENSZ Gyámsági Tanácsával történt: a Nemzetek Szövetsége égisze alatti mandátumrendszert
felváltó gyámsági rendszer (lásd n° 442–443.) működtetésére az ENSZ egyik főszerveként megkonstruált
Gyámsági Tanács összetételét ugyanis–mint arra már utaltunk–a következőképpen írta elő az alapokmány: a
Biztonsági Tanács azon állandó tagjai, akik nem igazgattak ilyen területet, továbbá valamennyi gyámsági
szerződést kötő állam (ideértve az Amerikai Egyesült Államokat, Nagy-Britanniát, Franciaországot), valamint a
Közgyűlés által választott annyi állam, hogy matematikailag egyenlő legyen a területet igazgató és nem igazgató
államok száma. A Gyámsági Tanács felügyelte a gyámsági szerződések végrehajtását, kivéve a „hadászati
jelentőségű körzeteket” (ezek alapvetően a második világháború nyomán Japántól az USA-hoz csatolt csendesóceáni szigetek voltak), ahol nem a Közgyűlés, hanem a Biztonsági Tanács volt a szerződő partner és a
címzettje a beszámoló jelentéseknek. A gyarmati rendszer megszűnésével gyakorlatilag az említett szigetekre
korlátozódott a gyámsági rendszer, ezáltal a hetvenes évektől a Gyámsági Tanács már csak a Biztonsági Tanács
öt állandó tagjára redukálódott, akik így a Biztonsági Tanács egészének tettek jelentést. A helyzet abszurditását
átlátva, az ENSZ is tudomásul vette, hogy miután az utolsó gyámság, a földrajzilag a csendes-óceáni Karolinaszigetekhez tartozó Palau is függetlenné vált, 1994. november 1-jével a Gyámsági Tanács „Csipkerózsikaálomba” szenderüljön. A Gyámsági Tanács szép New York-i tanácskozótermét azóta a kodifikációt gondozó
Nemzetközi Jogi Bizottság használja ottani üléseire, a világszervezet 2005-ben tartott csúcsértekezletén pedig
úgy döntöttek arról, hogy az intézményre utaló rendelkezéseket törölni kell az Alapokmányból (lásd n° 12311232.).
VI./1. ÁBRA Az ENSZ fő szervei az eső évtizedben
611. A szervek osztályozása kapcsán célszerű megkülönböztetni a kormányközi és a nem kormányközi
összetételű szerveket. Nincs ugyanis akadálya annak, hogy kormányközi szervezetnek legyenek nem
kormányközi összetételű szervei, sőt ez elengedhetetlen a titkárságok és egy-két egyéb szerv (például az
adminisztratív és egyéb bíróságok) esetében.
612. Az ENSZ rendszerében kormányközi összetételű a Közgyűlés, a Biztonsági Tanács, a (volt) Gyámsági
Tanács, a Gazdasági és Szociális Tanács, ilyen volt az egykor az utóbbi alá tartozó Emberi Jogi Bizottság
(ennek a helyét a 2005. évi reformok értelmében [lásd n° 1231.] 2006-tól az Emberi Jogi Tanács vette át), nem
kormányközi viszont a fő szervek közül a Nemzetközi Bíróság és a Titkárság. Előbbi esetében a bírói
függetlenség, utóbbi esetében pedig a szervezet tisztviselői integritásának követelménye magyarázza ezt.
Mindez értelemszerűen vonatkozik a többi nemzetközi bíróságra (a tisztviselőik munkajogi jogvitái ügyében
eljáró nemzetközi adminisztratív bíróságokra, a regionális emberi jogi bíróságokra, a nemzetközi
büntetőbíróságokra stb.), valamint a különböző nemzetközi szervezetek titkársági apparátusára. A
szervezeteknek az az érdekük, hogy funkcionáriusaik mindenekelőtt hozzájuk kötődjenek, s állampolgárságuk
ne jelentsen ezzel szemben ellensúlyt. A tisztviselői kar integritását, lojalitását az elkötelezettség, a megfelelő
(ez a leggazdagabb államokat leszámítva a hazai fizetéseknél rendszerint minőségileg magasabb) honorárium
alapozza meg, valamint az, hogy a szervezetek a funkcionárius mellett minden körülmény közötti kiállnak.
172
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
613. A szervek csoportosítása kapcsán felvetődik a szakértői és a különösebb speciális ismeretanyagot nem
igénylő szervek elkülönítése. Az ENSZ Közgyűlésén, Biztonsági Tanácsában, a Gazdasági és Szociális
Tanácsban, az – egykori – Gyámsági Tanácsban, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet
Tanácsában vagy Vezető Tisztviselőinek Bizottságában, az Európa Tanács Miniszteri Bizottságában a
hagyományos szervezeti diplomáciai ismeretek elegendők. A nemzetközi bíróságokon a tagság értelemszerűen a
nemzetközi jog átfogó ismeretét, illetve valamelyik különleges szektorának (az általános nemzetközi jogon belül
az emberi jogok védelme, a tengerjog, a nemzetközi büntetőjog, a hadijog, illetve a tisztviselői joganyagnak) az
ismeretét feltételezi, a szokásjogi kodifikációra hivatott Nemzetközi Jogi Bizottságba a nemzetközi jog vezető
elméleti és gyakorlati szakértői közül történik a választás. A már említett Emberi Jogi Bizottságba
kormánydelegátusként is az emberi jogok védelmére szakosodott diplomatákat neveztek ki (vagy legalábbis ez
volt az elvárás), és a különböző monitoring eljárások során is magától értetődően gyakori követelmény az adott
kérdéskörben fennálló különleges szakértelem. Az ENSZ Alapokmánya a Biztonsági Tanács mellé vezérkari
bizottságot is tervezett, az öt állandó tagállam vezérkari főnökeire gondolva (lásd n° 1190-1192.). A
békefenntartó, rendészeti missziókba szükségképpen az adott tárgykörben mélyebb ismeretekkel bíró,
rendszerint aktív katona- és rendőrtiszteket vesznek igénybe, a tiltott fegyverek felkutatását, a kábítószerfogyasztás üldözését vagy a választási felügyeletet illetően is kipróbált nemzeti szakemberek ideiglenes vagy
tartós foglalkoztatására épít egy-egy nemzetközi misszió.
614. A XX. század folyamán egyre népszerűbbek lettek a különböző érdek-képviseleti szervek: ennek egyik
első próbája a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetben történt, ahol az ottani közgyűlést, az Egyetemes
Munkaügyi Értekezletet úgy tervezték meg, hogy a tagállamnak járó négy helyből csak kettő a
kormányképviselőké, egy a reprezentatív szakszervezeté, egy pedig a munkáltatói szervezeteké. (A munkáltatóimunkavállalói képviseletre épül az Európai Unióban a Gazdasági és Szociális Bizottság is.) A második
világháború után megjelentek a parlamentáris típusú szervek, többnyire a nemzeti parlamentekből történő
delegálással (Európa Tanács Parlamenti Gyűlése, Észak-atlanti Gyűlés, Nyugat-európai Unió Parlamenti
Gyűlése, s 1979 óta közvetlen választással az Európai Parlament), de a regionális érdekek artikulációjára is mód
van a helyi, illetve regionális önkormányzati képviselők révén az Európa Tanácsban a Helyi és Regionális
Közhatóságok Kongresszusában vagy az Európai Unióban a Régiók Bizottságában. A nem kormányközi
érdekek kifejezése itt nem annyira különleges szakértelmet jelent, hanem módot ad a fontosabb helyi és
határokon átnyúló érdekek és a nemzetközi pártszimpátiák kifejezésére is.
VI/2. ÁBRA Az Európai Ünió legfontosabb szervei
173
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
VI/3. ÁBRA Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet legfontosabb szervei
615. Személyes vagy kollektív intézmények. A nemzetközi szervezetek szerveinek túlnyomó része kollektív
vagy testületi intézmény, amelyben az államok egymást segítik és ellenőrzik. Vannak azonban személyes
intézmények is: a szervezet élén álló főtitkár–akit természetesen több száz funkcionárius segít–nem pusztán a
„kormányok első szolgája”, hanem komoly önálló jogosítványai is vannak, a szervezet alapokmánya vagy éppen
egyes határozatai alapján. Ezek a nemzetközi szerződéskötés során az államfőére emlékeztetnek, és ezt így
rögzíti az államok és a nemzetközi szervezetek, illetve a nem nemzetközi szervezetek egymás közötti
szerződéseinek jogáról szóló 1986. évi bécsi egyezmény is (lásd n° 186.). Szintén személyes intézmény–részben
az ENSZ menekültügyi főbiztosának sikere nyomán – az emberi jogi biztosok (ombuds- manok) igen divatossá
vált intézménye. Ilyennel találkozunk például az ENSZ-ben, az Európai Biztonsági és Együttműködési
Szervezetben, az Európa Tanácsban és az Európai Unióban.
VI/4. ÁBRA Az Európai Tanács legfontosabb szervei
616. A kollektív intézmények vagy az egyenlő, vagy az arányos képviselet elvén alapulnak. Az igazi (formális)
egyenlőség az államonként egy-egy hely és egy-egy szavazat (ENSZ Közgyűlés, Gazdasági és Szociális Tanács,
Gyámsági Tanács stb.), de itt is lehet különleges státust biztosítani, mint ahogyan az ENSZ Biztonsági
Tanácsában olyan többségi döntéssel születnek meg az érdemi döntések, ahol a szavazatok magukban foglalják
az állandó tagok egybevágó szavazatát. (Ez a gyakorlati értelmezés alapján nemcsak az állandó tagok igenlő
szavazata, hanem tartózkodása formájában is megvalósulhat.) Az arányos képviselet pedig a lakosságszámmal
arányosan (Európa Tanács Parlamenti Gyűlése, Európai Unió Európai Parlamentje stb.), vagy esetleg a
döntéshozatali szavazatszámnak a gazdasági potenciál (az Európai Unióban a Tanács) vagy (például az ENSZ
ún. világbanki csoportjában) a gazdasági hozzájárulás alapján való megállapítása révén valósul meg.
174
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
VI/5. ÁBRA A NATO legfontosabb szervei
617. Állandó, tartós vagy ad hoc szervek között is különbséget tehetünk. A főszervek rendszerint állandóak
(kevés olyan kivétel van, mint a Gyámsági Tanács említett példája), hiszen rajtuk múlik az intézményi
egyensúly, a tagállami és a szervezeti önérdek közös nevezőre hozása stb. A szervezetek működése során a
felmerült kihívásokra, kérésekre adott válaszok hosszabb távon is működő szervek létrehozását
eredményezhetik: az ENSZ-ben több tűzszünet-megfigyelő misszió immár a nyugdíjkorhatárt is elérte, és
éveken át működik még az egykori Jugoszláviában elkövetett bűncselekmények nemzetközi törvényszéke
(ICTY), a ruandai népirtás felelőseinek megbüntetésére létrehozott másik ENSZ-törvényszék (ICTR). Egy
egyszeri segélyosztás, egy humanitárius folyosó biztosítása, egy eldurvult, a nemzetközi békét és biztonságot
fenyegető polgárháborúba történő béketeremtő beavatkozás, egy választás előkészítése esetleg megoldható
azonban egy konkrét misszióval, amely feladata végrehajtása után feloszlik–vagy átalakul...
618. A szerveket, illetve tevékenységüket csoportosíthatjuk a szavazás módja (egyszerű többség, minősített
többség vagy egyhangúság) alapján, de úgy is, hogy a szavazással megalkotott normát illetően elkülönítjük a
jogilag kötelező és az ajánlásértékű normákat. Személyes intézmény esetében nehezen képzelhető el, hogy a
munkáltatói típusú jogosítványok gyakorlásán túlmenően a tagállamok közössége felruházná kötelező érvényű
döntések meghozatalának jogával. A szervezeti határozatok jogi relevanciájának kérdését azonban már
tárgyaltuk a jogforrástan megfelelő fejezetében (lásd n° 334–345.).
619. A szervezetek költségvetését illetően két alapvető megoldást és persze ezek kombinációit láthatjuk. A
költségvetés épülhet az állami tagdíjfizetésre és a saját bevételekre. A tagdíjfizetés előnye a szervezetek részéről
a garantált költségvetési háttér, a kormányok ugyanakkor így ellenőrzésük alatt is tudják tartani a szervezeteket.
A saját bevétel ezzel szemben pénzügyi autonómiát ad, feltéve hogy e bevételek volumene adekvát a
kiadásokéval. A tagdíjak esetében rendszerint figyelembe veszik az államok gazdasági teljesítőképességét,
valamint egyéb tényezőket: a székhelyállam rendszerint mindig jelentősen többet fizet, már csak azért is, mert
anyagilag nem csekély mértékben profitál a szervezet tevékenységéből. (A szervezet tisztviselőinek,
ügynökeinek, szakértőinek honoráriumából és költségtérítéseiből a székhelyen levő szállodák, éttermek, boltok
és maga a székhelyállam a fogyasztási és egyéb adóformák révén jelentős mértékben részesül.) A
tagdíjfizetésnek fontos eleme a kvóta, azaz a konkrét állami hozzájárulás, amelynek mértéke rendszerint
bizonyos logikai és számtani szabályokat követve a tagfelvétel előkészítése során tisztázódik. A világbanki
csoportban azonban (és hasonlóképpen a banki tevékenységet folytató nemzetközi szervezetek java részében) az
államoknak nemcsak jogukban, de érdekükben is áll–az arany- és devizatartalékokat, a megelőző évtized
mérlegadatait, a nemzeti jövedelem mértékét figyelembe véve megállapított–hozzájárulásukat növelni: itt
ugyanis „részvényjegyzés” történik, ami szerény hasznot, főleg azonban a szervezeti politikában való
meghatározó beleszólási lehetőséget biztosít.
175
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
VI/6. ÁBRA Az ún. világbanki csoport
620. Az ENSZ-ben a meghatározó súlyú befizetők a következők: az Amerikai Egyesült Államok, a maga
évtizedeken át 25 százalékos hozzájárulásával, ami (a 2001-ben, majd 2007-ben és 2009-ben újraszámolt kvóták
alapján) ma már csak 22 százalék (2011-ben 582 678 514 $), Japán 16,62 százalék, Németország 8,58 százalék,
Nagy Britannia 6,604 százalék, Franciaország 6,3 százalék, Olaszország 5,08 százalék, Kanada 2,98 százalék,
Spanyolország 2,97 százalék, Kína 2,67 százalék, Oroszország 1,602 százalék. Magyarország 0,12 százaléka
mintegy 1 468 000 $-t jelentett 2001-ben, de mivel az ENSZ-ben egyes államokat gazdaságilag sikeresebbnek
minősítettek, így 2007-ben 0,244 százalékra, majd 2011-ben már 0,291 százalékra emelkedett a kvótánk, ami
ekkor 7 707 248 $-t jelentett.
E számok alapján látható, hogy mintegy tíz állam tartja el az ENSZ-t, s közöttük is meghatározó az Amerikai
Egyesült Államok és Japán hozzájárulása. Az is látható, hogy immár messze nem igaz az, hogy a Biztonsági
Tanács állandó tagállamai lennének egyenként a legnagyobb befizetők. Közismert tény ugyanakkor az is, hogy
az USA jelentősen elmarad tagdíja befizetésével, s hosszú idő óta görgeti adósságai rendezését. 1996 áprilisában
a legnagyobb adósok a következők voltak: USA (1500 millió $), Oroszország (400 millió $), Ukrajna (250
millió $). 1997. június 18-án az USA szenátusa határozatot hozott a tartozás fokozatos rendezéséről.
Magyarország rendes tagdíját időben szokta befizetni, de volt rá példa (1996-ban), hogy a rendkívüli kiadások
befizetésében elmaradása volt. Az ENSZ-ben 2011-ben közölt „dicsőségtáblán” Magyarország a 2011. március
21-én átutalt, 6 834 689 $ tagdíjával a most 45 államból álló 2. csoportba került (az első csoportban a január 31ig a hozzájárulásokat teljesítő 25 állam szerepelt). 2011-ben három állam (Granada, Kirgizisztán, Ruanda) került
abba a körbe, ahol a szankciót alkalmazni kellett, azonban a szintén elmaradásban levő Comore-szigetek,
Bissau-Guinea, Libéria, Közép-afrikai Köztársaság, Sao Tomé és Principe, valamint Szomália esetében
elegendőnek találták a felhozott kimentési okokat.
Fontos azonban tudni, hogy a fent felsorolt számok az ENSZ ún. rendes kiadásaira vonatkoznak, azonban a
rendkívüli kiadások újabban nagyjából ugyanennyi, esetenként akár nagyobb pluszhozzájárulást jelentenek. A
2010-es költségvetésben a rendes kiadások 5,2 milliárd $-t értek el, míg a rendkívüliek (azaz a nemzetközi béke
és biztonság helyreállítása címén végrehajtott műveletek költségei) 7,26 milliárd $-t. Míg a rendes kiadások
tekintetében az elmaradások 2011-ben 787 millió $-t tettek ki, a rendkívüli kiadásokat illetően az elmaradás már
3,2 milliárd $ volt. (2009-ben Magyarország rendezett költségvetési befizetései a rendes kiadásokat illetően 10,2
millió $-t, a rendkívüli kiadásokat illetően 10,5 millió $-t jelentettek, és ezekhez kellett még hozzátenni a
nemzetközi bíráskodás költségeihez való hozzájárulás 0,56 millió $-ját.)
621. Saját bevételei ugyanakkor minden szervezetnek vannak, azonban ritka, hogy olyan meghatározó, autonóm
hátteret jelentenének, mint ahogy az az Európai Unióban történik, az agrárlefölözés, a közös vám, az áfa
meghatározott százaléka, az izo- glükóz-hozzájárulás és hasonló jogcímek révén. Minden szokásos panasz
dacára vannak felesleges pénzek minden nemzetközi szervezetben, és rövidebb-hosszabb ideig értelemszerűen
banki számlákon pihennek, következésképpen kamatoznak, ami saját bevételnek minősül. Az adott szervezettől
függ, hogy a székhelyállamtól ki tudja-e harcolni, hogy saját állampolgárságú alkalmazottai mentesüljenek a
honi jövedelemadó-fizetési kötelezettségek alól. Ha ez nem sikerül, akkor–a nemkívánatos bérfeszültségek
elkerülése érdekében–a szervezet a többi alkalmazottja számára különböző jóléti, nyugdíjalapot gazdagító,
karitatív és egyéb hozzájárulásokat ír elő, amelyek nagyjából ugyanannyi nettó fizetést hagynak a tisztviselőnél,
mint annál, akit állampolgáraként a székhelyállam megadóztatott. Az ilyen belső „adók” szintén saját bevételek.
Volt funkcionáriusok, pénzemberek adományai, hagyatékai értelemszerűen saját bevételek. Maga az ENSZ New
York-i épületkomplexuma John D. Rockefeller 8,5 millió dolláros adományából vásárolt ingatlanon épült fel, a
kilencvenes évektől fogva pedig a CNN tulajdonosa, Ted Turner többször is a szervezet segítségére sietett,
először 1 millió dolláros, majd 2000-ben 34 millió dolláros adománnyal. A reklámbevételek, a nemzetközi
szervezetek épületén belüli kiadványárusítás, könyvesboltok, fénymásolási és egyéb szolgáltatások (mint
amilyen az ENSZ internetalapú nemzetközi szerződési dokumentációs nyilvántartása [lásd n° 216.] volt az
ezredfordulón), emléktárgyárudák, a menza és az éttermek, sörözők, bárok bevétele (ha azokat maga a szervezet
üzemelteti) vagy azok belső „megadóztatása” szintén saját bevétel. Jótékonysági bálok, vásárok bevételei
szintén a saját költségvetést gyarapítják. Ezek aránya azonban mindenütt csekély, hiszen a székhelyállam
176
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
kereskedelmi, adó- és pénzügyi megfontolásokból nem nézné jó szemmel, ha egy szervezet alapvető, statútum
szerinti funkciói gyakorlásán túl komolyabb vállalkozási tevékenységet folytatna. Ez nyilvánvalóan a
székhelyegyezmények pénzügyi mentességi szabályainak újratárgyalására, megszorítására vezetne.
622. A költségvetés összeállításakor gyakran követik a rendes és rendkívüli kiadások kettéválasztását. A rendes
kiadások azok, amelyek az alapokmányban rögzített feladatok ellátására szolgálnak, a rendkívüliek azok,
amelyek a szervezet működése során, az alapokmányban nem előirányzott, de felvállalt funkciók gyakorlásának
fedezetéül szolgálnak. Ezek igen gyakran csak a gyakorlati és a teleologikus értelmezés révén hozhatók
összefüggésbe az alapokmánnyal (lásd n° 267., 268.). Az ENSZ-ben rendkívüli kiadás mindenekelőtt a
nemzetközi békefenntartás, amelyekből a tagállamra háruló terhek esetenként nemcsak elérik, hanem jelentősen
meg is haladják a rendes kiadásokat. Ennek szétosztása a rendes költségvetés kvótáit követi, de a Biztonsági
Tanács öt állandó tagját magasabb összegek terhelik, mint a rendes költségvetés esetében. (Ráadásul itt a
költségeket meg kell előlegezniük, s a visszatérítés elkésve, esetleg nem is likvid pénz, hanem gazdasági
természetű megbízatás formájában történik.) Vannak olyan szervezetek, mint például az Európa Tanács, ahol a
tagállami mivolt alapján nem kötelező, hanem önkéntes vállaláson alapuló, esetenként nem tagállamok számára
is nyitott programokat külön költségvetéssel működtetik, a résztvevők hozzájárulásával. A Joggal a
Demokráciáért Bizottság (a Velencei Bizottság) például ilyen, ún. részes megállapodás (partial agreement)
kategóriába sorolódik.
623. A szerződésekben való államutódlás tárgyalásakor (lásd n° 516.) már említettük, hogy a szervezeti
tagságban nincs államutódlás, s említettük azt is, hogy az államazonosság kategóriájával operálva, hogyan
lehetett igen nagy változások dacára a korábbi tagságot megőrizni egyes államok esetében és hogyan tagadták
azt meg más államoktól, inkább a nagyhatalmi pragmatikus döntést, mintsem a szigorú jogi logikát preferálva
(lásd n° 516., 598.). Az utódlás kérdése felmerül azonban a szervezetek egymás közötti viszonylatában is.
Ennek a jogi megítélésében több, a szerződési joggal összefüggő elv is szerepet kap: a normakonfliktus
megoldásának elvei, valamint apacta sunt servanda, a pacta nec nocent, nec prosunt (lásd n° 273., 283., 288289.) elvek, a szerződések megszűnésének elvei, a gyakorlati és a teleologikus értelmezés (lásd n° 267-268.), a
döntő azonban a szerződő felek akarata. Nincs elméleti akadálya annak, hogy az újabb nemzetközi szervezet
létrehozásakor – illetve az oda vezető úton – az államok megállapodjanak nemcsak abban, hogy megszűntnek
nyilvánítják a korábbi szervezetet, de abban is, hogy vagyontárgyait vagy esetleg bizonyos funkcióit az új
szervezet átvegye. A vagyontárgyakban való utódláshoz az új szervezetnek eminens érdeke fűződik, ez viszont
távolról sem mondható el a funkciók átvételéről, s különösen nem, ha politikailag diszkreditálódott szervezetről
van szó.
624. A második világháború során az ún. antifasiszta koalíció vezető hatalmai egyetértettek abban, hogy nem a
Nemzetek Szövetségét akarják új életre kelteni, hanem új, erőteljesebb s az ő akaratukat végrehajtó szervezetet,
az ENSZ-t kívánják helyébe létrehozni. Politikai döntés volt, hogy az ENSZ-t nem nyilvánították a Nemzetek
Szövetsége jogutódjává. A kérdést 1946-ban a Nemzetek Szövetsége Közgyűlésének formális összehívásával
oldották meg, ahol a szervezet kimondta saját feloszlatását.
625. A jogutódlás elutasítása azonban már 1945-ben sem jelentette a Nemzetek Szövetsége örökségének teljes
elutasítását. A mandátumrendszert felváltó gyámsági rendszerbe a volt mandátumokat – az ENSZ
Alapokmányának 77. cikk 1/a. pontja szerint – eleve át akarták vezetni, de mivel Dél-Afrika nem volt hajlandó
gyámsági szerződést kötni az ENSZ-szel a mandátumos Délnyugat-Afrikára, az ENSZ – a Nemzetközi
Bíróság ítéletei és tanácsadó véleményei (lásd n° 440-445.) alapján – úgy döntött, hogy kész és képes is a
mandátumos kötelezettségeket számon kérni. Így erőteljesen támaszkodva a teleologikus értelmezésre, a
szervezet úgy működtette a szerveit, hogy azok eljárásai a népszövetségi szabályoknak is megfeleljenek.
Délnyugat-Afrika helyzetén ez ténylegesen mit sem változtatott, de az ENSZ eljutott odáig, hogy 1966-ban
megvonta a mandátumot Dél-Afrikától.
626. A Nemzetek Szövetségének kisebbségvédelmi rendszerét illetően (lásd n° 672675.) viszont ilyen utódlás
nem történt. Technikai szempontból ennek a megvalósítása egyébként nem lett volna bonyolult, az 1947-es
párizsi béketárgyalások magyar delegációja hivatalosan be is nyújtotta a Flachbart Ernő professzor által készített
tervezetet, amely a békeszerződésekbe transzponálta volna a Népszövetség kisebbségi jogának legfontosabb
elemeit, azok ellenőrzését immár a Biztonsági Tanácsra bízva. Mindez azonban csak elméletileg lett volna
lehetséges, akkor a győztesek politikailag nemkívánatosnak minősítették az ilyen megoldásokat, s csak fél
évszázad múltán épülhetett újjá a kisebbségi rendszer. Fennállásának első évtizedeiben az ENSZ az emberi
jogok védelmét és a diszkrimináció tilalmát még elégségesnek tekintette, és akkor nem tartotta szükségesnek
különálló kisebbségvédelmi szabályok megalkotását (lásd n° 676.).
177
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
627. A nemzetközi igazságszolgáltatás szintén az a terület, ahol egyértelmű kontinuitás érvényesült. A
Nemzetek Szövetsége mellett autonóm egységként lebegő Állandó Nemzetközi Bíróságot az ENSZ főszervévé
minősített Nemzetközi Bíróság váltotta fel, megörökölve előbbinek nemcsak esztétikailag vitatható hágai
neogótikus épületét, hanem annak joggyakorlatát is: mivel az Állandó Nemzetközi Bíróság is „a jogot mondta
ki”, a mai Nemzetközi Bíróság kezdettől fogva hivatkozott elődjének ítéleteire és tanácsadó véleményeire. Az
Állandó Nemzetközi Bíróság javára tett joghatósági elismerő nyilatkozatok hatálya – a statútum 36. § (5)
bekezdése értelmében – átszállt a Nemzetközi Bíróságra, feltéve hogy a statútum elfogadásakor, 1945-ben még
hatályban voltak.
628. Az ENSZ létrejöttekor – figyelembe véve és továbbfejlesztve a Nemzetek Szövetségének Bruce-jelentés
néven ismert reformtervét – nagy és tulajdonképpen utólag is sikeresnek ítélhető újításnak tekintették az ún.
szakosított intézmények hálózatának megteremtését (lásd n° 77., 574., 629.). A Nemzetek Szövetsége égisze
alatt működött olyan nemzetközi szervezet, mint például a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO), amelyet
minimális módosításokkal alkalmassá lehetett tenni arra, hogy függetlenségét megőrizve, de az ENSZ-családhoz
tartozásból folyó kötelezettségeket vállalva, folytatólagosan tevékenykedjen. Más esetekben jelentősebb
átalakításokat kellett végrehajtani, mint amikor az Egészségügyi Világszervezetben (WHO) korábban nem
önálló szervezeti státussal bíró intézményeket egyesítettek. Ezek esetében az utódlás kérdései szintén
felmerültek, értve ezen a vagyoni utódlást és gyakran a normatív acquis-t is. Az ENSZ nagyon sok
népszövetségi tisztviselőt is alkalmazott, az ő esetükben a nyugdíjjogosultságot illetően is vállalta a
folyamatosságot.
629. A szervezetek áttekintésekor fontos szempont, hogy nemcsak önálló, de egyedül is álló nemzetközi
szervezet-e, vagy (jogi önállóságának tiszteletben tartásával) valamilyen formában kapcsolódik egy másik
nemzetközi szervezethez. E téren nem az elméleti, hanem a gyakorlati szempontok dominálnak. A szakosított
intézmények hálózatának megalkotásával az ENSZ létrehozói úgy vélték, hogy így jóval hatékonyabb lehet a
munka, mint a Nemzetek Szövetsége idején, illetve az akkori autonomista koncepció esetleges folytatása révén.
Ezek a várakozások valóban beigazolódtak, és sikerült kialakítani azokat a technikákat, amelyek révén
összhangba lehet hozni a szakosított intézmények tevékenységét egymással és főleg az ENSZ prioritásaival.
Több regionális nemzetközi szervezet is él hasonló megoldásokkal. Emellett azonban gyakran éri–
mindenekelőtt a kormányok részéről–bírálat is a szakosított szervezeteket, az egymást átfedő, nem megfelelően
koordinált tevékenységek, a felesleges megkettőződés s a nem eléggé hatékony pénzfelhasználás miatt.
6 30 . A szervezetek és a szervek elnevezése azonban rendszerint nem mérvadó: az angol és a francia nyelv már
többször említett ellentétes szaknyelvi tradíciói nyomán a szakosított intézmény specialized agency, illetve
institutions spécialisées, ráadásul a francia nyelvben is létező ügynökség (agence) az ENSZ rendszerében az
állandósult intézmények átfogó elnevezése. (Az institutionst pedig az angol szakzsargon rendszerint szintén
ebben az általánosító értelemben használja.) A magyarra tökéletesen sohasem lefordítható Comité/Commisssion, illetve Committee/Commission kettősség, a hatóság (Autorité/Authority), a Commissariat, a
hivatal (Office) használatában nem igazán fedezhető fel elvi él: kénytelenek vagyunk minden egyes
szervezetben az ottani szóhasználatot elsajátítani.
63 1 . A nemzetközi szervezetekről mindenki tudja, hogy ott sok, éspedig rendszerint kiemelkedően jól fizetett
funkcionárius dolgozik, s a szokásos adminisztratív és technikai alkalmazottak serege segíti a köztisztviselők
munkáját. Kevésbé ismert azonban az, hogy a nemzetközi szervezetek valójában az ügynök (agent) személye
révén lépnek kapcsolatba a külvilággal. Az ügynök (akire itt távolról sem a magyar közbeszédben
meggyökeresedett, titkosszolgálati hátterű, pejoratív összefüggésekben gondolunk) kategóriája egy
meglehetősen széles személyi kört jelent, amelynek csak egy, bár meghatározóan jelentős részét teszik ki a
köztisztviselők meg az adminisztratív és technikai alkalmazottak. A palesztinai békeközvetítésben tragikus
véget ért Bernadotte gróf sem ENSZ-tisztviselő volt, hanem különmegbízott. Az ügyében már többször idézett
tanácsadó vélemény maga is meghatározta az ügynök fogalmát: „Nemzetközi ügynök (agent international)
bármelyik akár fizetett, akár fizetetlen, állandó jelleggel vagy nem úgy alkalmazott funkcionárius, akit a
szervezet egy szerve felhatalmazott, hogy ennek valamely funkcióját gyakorolja vagy segítsen gyakorolni.
Érthető tehát alatta mindenki, akinek révén a szervezet cselekszik” (CIJ: Az Egyesült Nemzetek szolgálatában
elszenvedett károk tárgyában adott tanácsadó vélemény, 1949. április 11., Rec., 1949, 177. o.).
63 2 . Az ügynökök a napi gyakorlatban tehát nemcsak a szervezet saját tisztviselői vagy állandó alkalmazottai,
hanem a szervezet keretei között megalkotott nemzetközi szerződések végrehajtásának ellenőrzését végző
paritásos összetételű szakértői csoport tagjai, különleges szakértelmet igénylő feladatok ellátására felkért
szakemberek, próbaidős alkalmazottak, szakmai gyakorlatot teljesítő végzős hallgatók és fiatal diplomások és
így tovább. Azok az ügynökök, akik kívül esnek a tisztviselők és állandó alkalmazottak körén, különleges
státust élveznek funkcióik gyakorlása során, de olyankor saját államukkal szemben is. Ennek jelentőségét
178
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
mutatta a saját állammal szembeni védelmet illetően a Nemzetközi Bíróság két tanácsadó véleménye is, amelyek
közül az egyik Ceausescu Romániáját, a másik Malajziát érintette (CIJ: Az Egyesült Nemzetek kiváltságai és
mentességei egyezménye VI. cikk 22. szekciójának alkalmazhatósága tárgyában [Mazilu ügy] adott tanácsadó
vélemény, 1989. december 15., Rec., 1989, 56-60. §; az Emberi Jogi Bizottság különleges rapporteurének a jogi
eljárásokkal szembeni immunitásának jogvitája [Cumaraswamy ügy] tárgyában adott tanácsadó vélemény,
1999. április 29., Rec., 1999, 65. §).
63 3 . Az ügynök számára a legfontosabb garancia az, hogy érdekében a szervezet fellép: „Tekintettel céljaira és
funkcióira, a szervezet megállapíthatja annak szükségességét – és valóban meg is állapította annak
szükségességét –, hogy ügynökeire fontos missziókat bízzon, amelyeket a Föld zavarba süllyedt régióiban kell
végrehajtani... Az ilyen körülmények között az ügynökök által elszenvedett károk néha úgy következnek be,
hogy állampolgárság szerinti államuk nem jogosult kártérítési igénnyel fellépni diplomáciai védelem címén
vagy esetleg valamilyen okból nem kész erre. Mind e funkciók hatékony és független gyakorlásának biztosítása
érdekében, mind azért, hogy ügynökeinek hatékony támogatást nyújtson, a szervezetnek biztosítani kell
számukra a megfelelő védelmet (...) A szervezetre bízott funkciók jellegére és ügynökei misszióinak
természetére figyelemmel egyértelművé válik, hogy a szervezetnek bizonyos mértékben még ügynökei
funkcionális védelmének gyakorlására is kiterjedő képessége szükségképpen következik az Alapokmányból”
(CIJ: Az Egyesült Nemzetek szolgálatában elszenvedett károk tárgyában adott tanácsadó vélemény, 1949.
április 11., Rec., 1949, 183-184. o.).
63 4 . A szervezet tisztviselői és állandó alkalmazottai számára a szervezet önálló, sajátos jogrendszert hoz létre,
amelynek jogforrástani megalapozottságát a szervezeti határozatok kapcsán érintett autonormatív határozatok
tárgyalásakor érintettük (lásd n° 336.). Ez a nemzetközi jogon belül különleges természettel bíró
szabályrendszer ugyanolyan jogvédelmet biztosít a tisztviselő, alkalmazott számára a munkáltatóval (azaz az
alkalmazó nemzetközi szervezettel) szemben, mint a belső jogban a munkajog.
ig voltak a munkaügyi döntőbizottságoknak megfelelő paritásos szervek, munkaügyi bíróságok (ezeket általában
adminisztratív bíróságoknak nevezik, legismertebb és magyar fül számára legkönnyebben megjegyezhető a már
említett TANU, az ENSZ Adminisztratív Bírósága volt). Az ENSZ szakosított intézményeiből a tisztviselői,
alkalmazotti perek rendszerint az ILO adminisztratív bírósága elé kerültek, de a világbanki csoportnak önálló
adminisztratív bírósága is volt. Ezek a tanácsadó véleményezési eljárás sajátos formája révén azután a
Nemzetközi Bíróság elé kerültek, ahol eljárási vagy anyagi jogsértés megállapítására irányuló kasszációs eljárás
volt lefolytatható. Az ENSZ 2008-ban elfogadott 63/253. sz. határozatában alapvetően átalakította ezt a
rendszert: 2009. december 31-ig megszüntették az említett paritásos döntőbizottságokat és a TANU-t, valamint
a többi adminisztratív bíróságot. Helyükbe a kétfokozatú, első- és másodfokú eljárással rendelkező ENSZ
Munkaügyi Bíróság (Tribunal du contentieux administratif des Nations Unies / United Nations Dispute
Tribunal) lépett, amelyhez a tisztviselő közvetlenül fordulhat abban az esetben, ha a munkáltatói döntést
jogsértőnek ítéli (lásd n° 1177–1178.).
3. VII. FEJEZET – Az egyén a nemzetközi jogban
3.1. 1. Az egyén aktív és passzív jogalanyiságának alapjai
635. A nemzetközi j og igen régóta tartalmaz szabályokat az egyéneket illetően, azonban hosszú ideig nem
fogadta el azt, hogy az egyén a nemzetközi jognak alanya lenne: vele mint a szabályozás tárgyával, esetleg mint
kedvezményezettjével foglalkozott. A vallásszabadság, néhol bizonyos kisebbségi jogok rögzítése
békeszerződésekben jelent meg, de volt egy-két elszigetelt példa bűnös hadviseléssel vádolt zsoldosok
felelősségre vonására, a kalózlevelek kiadásának tilalmával párhuzamosan nemzetközi bűncselekménnyé vált a
kalózkodás, megtiltották a rabszolga-kereskedelmet. A XVIII–XIX. század polgári alkotmányai már emberi
jogokat ismertek el, és a „civilizáció nevében” a nagyhatalmak vindikálták maguknak a jogot, hogy
humanitárius intervenciót hajtsanak végre azon államok ellen, ahol kegyetlen, zsarnoki módon bánnak a
lakosokkal, üldözik a keresztényeket stb. A felháborodás jogos érzete mögött ugyanakkor a nagyhatalmi
osztozkodás, a gyarmatbirodalmak kiépítésének szándéka, a szelektív megközelítés mindig felsejlett. A XIX–
XX. század fordulóján a hadműveletekben részt nem vevő egyént–a háború áldozatait–közvetve védő
hadviselési szabályokat is kodifikálták (lásd n° 57–58., 1238–1244.).
636. Ezeket a példákat is át- és tovább gondolva a XX. század első felében a francia Georges Scelle, az Állandó
Nemzetközi Bíróság bírája a nemzetközi jogtudomány több területén is a korábbi nézetek érvényességét
kétségbevonó, szellemes, de kortársai által el nem fogadott elméleti konstrukciót dolgozott ki, amelynek egyik
fő eleme az egyén általános nemzetközi jogalanyiságának posztulálása, amivel az állam mítosz vagy fikció
179
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
gyanánt való felfogása párosult. A korabeli kritika szerint Scelle a szociológiai iskola markáns képviselőjeként
az államot szinte feloldotta az egyének közösségében. Azzal, hogy az államot, önkormányzatokat, szervezeteket
mind-mind különböző formában egységesült emberi közösségeknek tekintette, olyan zárt konstrukciót alkotott,
amelynek gyengéje mindössze az volt, hogy a valóság nem igazolta, hiszen ott az államok továbbra is uralták a
nemzetközi jog összes jelentős területét. A hitle- rizmus népirtásának előkészületeihez tagadhatatlanul segítséget
nyújtó be nem avat- kozási politika, valamint a másik szélsőség, a marxizmus–leninizmusnak a szuverenitást
abszolutizáló felfogása is az egyén jogalanyiságának elismerése ellenében fejtette ki hatását.
637. Nem véletlen, hogy a hitlerizmus legyőzését követően újraépített jogállamiság, s az annak keretein belül
mintegy Kelsen normapiramisát (n° 96., 122.) az emberi jogok elismerésével ötvöző tanítványi megközelítések
egybeestek a nemzetközi jog területén a különböző jogforrási értékű, de emberi jogokat tartalmazó nemzetközi
okmányok elfogadásának tendenciájával (lásd n° 645–647., 657–659., 667–668.). Folytatódtak ugyanakkor az
egyén közvetlen nemzetközi büntetőjogi felelősségének rögzítésére irányuló törekvések, és ennek nyomán az
emberiség elleni bűncselekményeket, a népirtást, az apartheidet, a terrorizmus legtipikusabb fajtáit, valamint a
háborús bűncselekmények számos elemét nemzetközi szerződés által büntetni rendelték.
638. Az egyén jogalanyiságát a nemzetközi jogban is aktív és passzív jogalanyiságra lehet bontani. Előbbi az
emberi jogokat jelenti (lásd n° 639–670., 671–717.), utóbbi az egyént közvetlenül terhelő nemzetközi
kötelezettségeket, döntően a háborús és az emberiség elleni bűncselekményeket (lásd n° 718–763.).
3.2. 2. Az emberi jogok osztályozása
639. Az emberi jogok nemzetközi jogi védelme ebben a formában a második világháború utáni nemzetközi
jogfejlődésnek a terméke, amelynek azonban megvoltak az alapjai a korábbi jogfejlődésben és bizonyos jogi
felfogásokban, mindenekelőtt a természetjogi iskola, illetve a felvilágosodás nézetrendszerében. A megoldások
építettek ugyanakkor a Nemzetek Szövetsége kisebbségvédelmi rendszerének intézményi tapasztalataira (n°
672–675.), és a holokauszt megismétlődésével szembeni biztosítékok kiépítése is motivált több megoldást. Mára
már igen széles körű intézményrendszere és gazdag jogirodalma van az emberi jogok nemzetközi jogi
védelmének, ugyanakkor az alapkategóriák egybeesnek az emberi jogok alkotmányjogi tanulmányozása során
tapasztaltakkal, nevezetesen az ún. generációk szerinti osztályozással, illetve a polgári és politikai jogok,
valamint a gazdasági, szociális és kulturális jogok kettéválasztásával.
640. Az emberi jogok ún. generációin a következőket értjük: az első generációba tartoznak az angol forradalom,
az amerikai függetlenségi háború és a francia forradalom idején megjelent jogok, azaz alapvetően a polgári és
politikai jogok, szabadságjogok. A második generáció a bismarcki szociális törvényhozáshoz, a mexikói
alkotmányhoz és az oroszországi bolsevik forradalom jogalkotásához kötődik, azaz végső soron az ún.
gazdasági és szociális jogok tartoznak ide. A harmadik generáció az ezredfordulón alakult ki, a másik kettőnél
jóval bizonytalanabb tartalommal jelent meg, rendszerint a fejlődéshez való jogot, a békéhez, az egészséges
környezethez való jogot értik alatta. A kialakulás időpontja szerinti osztályozás azonban inkább csak didaktikai
szempontból bír jelentőséggel, jóval több a gyakorlati jelentősége a jogok tartalma szerinti csoportosításnak.
641. A polgári és politikai jogok, a szabadságjogok (például kínzás tilalma, jogképességhez való jog,
egyenlőség, vallásszabadság, magánélet tiszteletben tartása, sajtó- és véleménynyilvánítási szabadság)
alapvetően ugyanis az állam részéről nem tevési kötelezettséget jelentenek. Így tehát e jogok biztosítása vagy
ingyenes, vagy szerény költségvetési hátterű. A gazdasági és szociális jogok (munkához való jog, méltányos
életszínvonalhoz való jog, anyaság védelme, művelődéshez való jog) biztosítása viszont az állam részéről
komoly anyagi hátteret feltételez: munkahelyek létesítését vagy annak ösztönzését, munkanélküli- és szociális
segélyezést, családi pótlékokat, iskolahálózat fenntartását. Ugyanakkor az anyagi háttér problémáját nem szabad
abszolutizálni: a polgári és politikai jogok között több olyan is van, amelynek igenis van anyagi konzekvenciája,
így például a tisztességes, szabad választások megszervezése igen költséges, sőt az egyesülési szabadság keretei
között a pártok létesítésének szabadsága a parlamenti pártok esetében rendszerint járulékos költségvetési
támogatást is feltételez. Az oktatásügynek pedig vannak olyan vetületei, amelyek miatt közel kerül a
lelkiismereti és vallásszabadsághoz, mint például a jog ahhoz, hogy lelkiismereti meggyőződése alapján egyházi
fenntartású iskolába járathassa a szülő a gyermekét. A családi pótlék és bizonyos juttatások, segélyek
költségvetési, illetve kormányszempontból jelentős volument képviselnek, az érintett családok szerint azonban
gyakran inkább csak szimbolikus gesztust, mintsem az anyagi teher viselésében való tényleges részvállalást
jelentenek. Van azonban még egy praktikus következménye e kettéválasztásnak: a polgári és politikai jogok
esetében világosabb, hogy mikor nem tesz eleget az állam a kötelezettségének: ha az egyént megbünteti
véleménye miatt, ha kínvallatást alkalmaz akár csak egy emberrel szemben is, ha a büntetőeljárást valamelyik
alapvető büntetőeljárási garancia megsértésével folytatja le, még ha a szabályokat a többi esetben esetleg
tiszteletben is tartja. A polgári és politikai jogok esetében a sértett individualizálódik, s így technikailag
180
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
viszonylag könnyen kiépíthető a számonkérés és az esetleges reparáció intézményrendszere. Gazdasági és
szociális jogok esetében az összkép jóval bonyolultabb, hiszen a lakosság jelentős többségének valószínűleg van
munkája, ugyanakkor nem könnyen állapítható meg, hogy a munkanélküli-segélynek mi az a mértéke, ami
ténylegesen segít, de munkába állásra is ösztönöz, s a költségvetés teherbírását, a munkáltatói és munkavállalói
hozzájárulásokat reális szinten tartja. Melyik a megfelelő oktatási rendszer, amelyik egyszerre ad műveltséget és
a munkaerőpiacon keresett képzettséget, s hogyan lehet mindezt oly módon földrajzilag telepíteni, hogy
mindenki számára elérhető legyen, a kiemelkedőket ne fogja vissza, de ne is a társadalmi egyenlőtlenséget
sokszorozza és nagyítsa? Erre a válasz nyilvánvalóan röviden meg sem fogalmazható, s ennek következtében az
államok a gazdasági és szociális jogok esetében nem készek elfogadni ugyanazt a szigorú számonkérési
rendszert, mint az előző esetben, hanem inkább csak rendszeres beszámolókra vállalkoznak arról, hogy a célok
elérése érdekében mit tettek egy bizonyos időszakban. Mindez még áttételesebbé válik az ún. harmadik
generációs jogok, a békéhez, egészséges környezethez, fejlődéshez való jog esetében. Itt ti. a jog birtokosa
egyszerre az egyén és a közösség, kötelezettje pedig ugyanúgy az egyén (ti. a környezetszennyező vállalkozó), a
közösség, az állam, sőt az államok közössége, hiszen a fejlődéshez való jog az ún. harmadik világbeli országok
ideológiájában tulajdonképpen a fejlett világ (az „Észak”) kötelezettsége a kevésbé fejlett, számos esetben
egykor történelmileg kizsákmányolt gyarmatok (a „Dél”) segítésére. A fejlett országok közül azonban a
gyarmatosításban részt nem vett államok érthetően mérsékelt lelkesedéssel támogatják az egyenlőségi alapokra
helyezett felelősségvállalást, főleg ha annak anyagi terhei reájuk is háramlanának. Ugyanakkor a fejlődéshez
való jog ideológusai szerint az is fontos, hogy az országon belüli szolidaritás elve szerint az ország fejlettebb,
nyersanyagokban jobban ellátott részének legyen kötelessége segíteni a szegényebb országrészeket: ez az igény
azonban a politikai pártok rejtekében gyakran törzsi struktúrájú afrikai új nemzetállamokban nehezen
realizálódik, s főleg akkor okoz megoldhatatlan feladatot, ha nem is igazán van mit elosztani. Ennek is
következménye, hogy a harmadik generációsnak nevezett jogok tekintetében még inkább általánosságokban
mozognak az államok kötelezettségvállalásai.
642. Az emberi jogi szakzsargon szerinti generációk különbségei visszatükröződnek a jogok és a
kötelezettségvállalások megfogalmazásában, a kontrollmechanizmusokban. Az emberi jogok nemzetközi
okmányainak szövegében, az intézményeknek és azok hatásköreinek megkonstruálásában pedig tetten érhető az
elmúlt fél évszázad jogfejlődése és az államoknak az emberi jogokról és a szuverenitásról vallott felfogásának
változása. Az ENSZ emberi jogi mechanizmusán így érezhető, hogy azok alapintézményei az ún. szovjet–
amerikai szembenállás idején jöttek létre, ennek megfelelően számos biztosítékot iktattak be avégett, hogy a
számonkérhetőség minél inkább csak a szuverenitásnak az állam általi önkorlátozásán alapuljon. A
nagyhatalmak által önmagukra kitalált biztosítékok rendszerével azonban a kis államok is előszeretettel éltek,
annál inkább, minél viszonylagosabbnak tartották a jogállamisági kritériumok teljesítésének fontosságát. A
regionális emberijog-védelmi rendszerekben a belső kohézió értelemszerűen mindig is nagyobb volt, mint
univerzális szinten, ezért ott eleve többet tudtak vállalni, de még ott is sok olyan biztosíték beépítésére került
sor, amelyek fokozatos megszüntetése ötven év jogfejlődésén alapul.
643. Közismert, hogy mind a nemzeti jogrendszerek, mind a nemzetközi dokumentumok emberi jogi
katalógusába foglalt emberi jogi intézmények között igen nagy a hasonlóság. Ez részben a védett jogok
természetén, részben minták átvételén alapul. A minták hasznosíthatóságát, irányadó voltát illetően régóta tart
az a vita, amelyet az emberi jogok egyetemessége avagy kulturális relativizmus antinómiával írnak le. Az első
fogalom tartalma magától értetődő, a második azonban némi magyarázatot igényel. Eszerint úgymond az
univerzális nemzetközi jog sem tudja megtagadni európai eredetét és magától értetődőnek tekint olyan
intézményeket, amelyek valójában nem egyetemes értékűek, hanem régióspecifikusak. A kulturális relativizmus
gyakran hivatkozott példái a magántulajdon és a bíróság intézménye. Ázsiában és Afrikában ugyanis a
közösségi tulajdon máig élő, a falusias területeken egyáltalán nem elenyésző jelentőségű intézmény. A bíróság
több ezer éves intézményét természetesen ott is lényegében ugyanazon garanciákkal (függetlenség, pártatlanság
stb.) ismerik, de nem azt tekintik a vitarendezés optimális formájának, hanem a közvetítést, a kölcsönös
engedményeket, a családokon, közösségen belüli megoldásokat. Gyakran önzést, a belső szolidaritás
megtagadását látják abban, ha bírósághoz fordul az egyén. Mindezek alapján a fejlődő világ számos ideológusa
és jogtudósa lépett be abba a táborba, amelyik a regionális megoldás preferenciáját hirdetve az egyetemes
emberi jogi mechanizmusoknál gyengébb intézményeket vázolt fel, lehetőleg távol maradva az egyetemes
normákban való állami részvételtől. A vita bizonyos árnyalatokkal, de az emberi jogok egyetemessége
koncepciójának irányába látszik eldőlni, nem függetlenül attól, hogy számos ázsiai-afrikai ország példája
bizonyította, hogy az emberi jogi intézmények „nyugatias” intézményrendszere a gazdasági fejlődést is segíti.
Ennek a benyomásnak az erősítésében az amerikai és európai segélyezési politikáknak is megvolt a maguk
szerepe. Igaz, azt is láthatjuk, hogy a parlamenti demokrácia intézményeit sok országban tulajdonképpen a
többségi etnikumnak a kisebbség feletti uralma leplezésére használták, nemritkán úgy, hogy a parlament a
181
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
végrehajtó hatalom felett sem tudott érdemi ellenőrzést gyakorolni. Mindenesetre az afrikai államok is utóbb
emberi jogi bírósággal egészítették ki saját regionális intézményrendszerüket (lásd n° 668.).
644. Az emberi jogok nemzetközi jogában különös jelentőséget kap az, hogy eltérően az 1969. évi bécsi
egyezmény értelmezési főszabályától, azaz, hogy a felek szerződéskötési akaratát kell az értelmezés eszközeivel
feltárni, itt – bár ez mindenekelőtt az európai emberijog-védelem példájával bizonyítható – nemcsak lehetőség
nyílhat az ún. evolutív értelmezésre, hanem ez főszabállyá is válhat. Eszerint az adott emberi jog tartalmát nem
az ötven évvel ezelőtti, hanem mai tartalmában értelmezi az Emberi Jogok Európai Bírósága, úgy, ahogy „az
kvadrál a társadalom fejlődésével” (CEDH: Cossey c. Egyesült Királyság, 1990. szeptember 27. Série A n°
184., 35. §).
4. AZ EMBERI JOGOK VÉDELMÉNEK NEMZETKÖZI
JOGI ALAPINTÉZMÉNYEI
4.1. 3. Az emberi jogok védelme az Egyesült Nemzetek
Szervezetében
645. Az emberi jogok fontossága megjelent az ENSZ előkészítése során: az 1941. augusztus 14-i Atlanti Charta
utalása az emberek félelemtől és szükségtől mentes életére az a mag, amiből kinőtt az emberi jogok nemzetközi
intézményrendszere. Az ENSZ Alapokmánya több ponton [preambulum, 1. cikk (3) bek., 55. cikk, 62. cikk (2)
bek., 68. és 76. cikk] utal expressis verbis az emberi jogokra, de inkább csak általánosan, közöttük az
egyenlőséget és ezzel összefüggésben a fajra, nemre, vallásra való különbségtétel tilalmát nevesíti. A szociális
haladásra és az életfeltételek javítására is többször utal az Alapokmány, de érdemben nem tisztázza, hogy
melyek is in concreto a védelemben részesített jogok.
646. Az emberi jogok katalógusának elfogadására rövidesen sor is került, de már megváltozott körülmények
között. Az eredeti koncepció egy hárompilléres struktúra kiépítésével számolt. Eszerint az elérendő célokat és
eszményeket felvázoló ENSZ közgyűlési határozat jelentené az első pillért, a jogok nemzetközi szerződésben
történő tételes, az államokat jogilag kötelező felsorolása a másodikat, a számonkérés mechanizmusa szintén
nemzetközi jogi kötelezettség formájában pedig a harmadikat. René Cassin francia jogász dolgozta ki ezt a
koncepciót, amelynek első pillére lett az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata. Ennek alaptervezetét is ő
készítette el, s mindezekért utóbb Nobel-békedíjat kapott. Eleanor Roosevelt, az elnök özvegye és az Amerikai
Egyesült Államok első ENSZ-nagykövete annyira aktívan vett részt a munka megszervezésében, az emberi jogi
bizottsági és a közgyűlési vitákban, majd pedig a dokumentum népszerűsítésében, hogy hazájában őt tekintik a
dokumentum „anyjának”. Az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát azonban–az eredeti elképzelésekkel
szemben–a Közgyűlésen nem egyhangúan fogadták el, hanem a Szovjetunió és néhány szövetségese
tartózkodásával, akik úgymond kevesellték benne a szociális jogokra hivatkozást, hiányolták továbbá a
kisebbségvédelmet, de a szuverenitást abszolutizáló felfogásukból kiindulva jócskán bírálták a politikai jogok
megfogalmazását is. A másik két pillér megalkotása évtizedeket késett, és el is tért Cassin koncepciójától.
Kettéválasztották ugyanis a polgári és politikai jogokra, illetve a gazdasági, szociális és kulturális jogokra
vonatkozó normaalkotást, ugyanakkor a katalógust illető jogi kötelezettségvállalás és a kontrollmechanizmus
ugyanabban a nemzetközi szerződésben jelent meg. Végső soron tehát 1966-ban két nemzetközi szerződés
született: a Polgári és politikaijogok nemzetközi egyezségokmánya és a Gazdasági, szociális és kulturális jogok
nemzetközi egyezségokmánya. Mindkettő 1976-ban lépett hatályba.
647. Ez a sajátos helyzet–azaz, hogy majdnem három évtizedet kellett várni, hogy hatályos szerződési jogi
kötelezettségként lehessen hivatkozni az ENSZ-okmányaira–érdekes metamorfózist eredményezett az Emberi
jogok egyetemes nyilatkozatának természetében. Sztálin halála után a szovjet politika is közeledett a
nyilatkozatban foglaltakhoz és elismerte a benne foglalt szabályok irányadó voltát, a többi alapító és az újonnan
felvett államok pedig formálisan alapvető viszonyítási pontnak tekintették azt az ENSZ számára. Így a doktrína
többek között ebben a dokumentumban vélte felfedezni „a közgyűlési határozat mint az alapokmány kvázi
autentikus értelmezése” koncepció igazolását és elméleti példáját. Nem megalapozatlan az erga omnes jelleg
konstatálása sem, s bizonyos elemei akár imperatív jellegűeknek is minősíthetők. Mint a Nemzetközi Bíróság is
kimondta, „emberi lényeket szabadságuktól önkényesen megfosztani és sanyarú feltételek között őrizni, fizikai
kényszernek kitenni nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen az Egyesült Nemzetek Alapokmányának elveivel és az
Emberi jogok egyetemes nyilatkozatában kimondott alapvető jogokkal” (CIJ: Az Egyesült Államok teheráni
diplomáciai és konzuli személyzetének ügye, 1980. május 24., Rec., 1980, 42. o., 91. §).
182
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
648. Ráadásul az ENSZ égisze alatt az egyezségokmányok kidolgozásának és hatálybalépésének a vártat is
jelentősen meghaladó elhúzódása alatt kialakult egy sajátos kontroll- mechanizmus, az ún. 1503-as eljárás, nevét
a Gazdasági és Szociális Tanács 1970-ben hozott egyik határozatáról kapva. Az 1503-as eljárás alapján az
Emberi Jogi Bizottság (Commission des Droits de l’Homme) az alárendeltségébe tartozó antidiszkriminációs és
kisebbségvédelmi albizottság révén jár el az emberi jogok tömeges és durva megsértésére utaló, hitelt érdemlő
beadványok, jelzések alapján. Az érintett állam elzárkózása megakadályozza ugyan a helyszíni vizsgálatot, de
nem akadályozza meg az eljárás folytatását, ha a jelentés elkészítéséhez szükséges megalapozott információk
így is összegyűjthetők, például a szomszéd ország által befogadott menekültek kikérdezése révén. Az eljárás
végén bizalmas jelentés készül az ENSZ-főtitkár és az érintett állam számára: a főtitkár pedig különleges
rapporteuröket nevezhet ki a helyzet figyelemmel kísérésére és a folyamatos jelentéstételre. Az 1503-as eljárást
alkalmazták az ún. megszállt palesztin területekre, a namíbiai helyzetre, a szudáni emberi jogsértésekre, a
tömegesen eltűnt argentin és chilei személyek sorsának megállapítására, Ceau§escu falurombolási programja és
a romániai emberi jogsértések vizsgálatára stb. Az 1503-as eljárásban az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata
központi szerepet játszott, azaz végső soron a normatív tartalomhoz kontrollmechanizmust is sikerült társítani,
még ha a testület csak bizonyos aspektusból volt is jogosult az ellenőrzés lefolytatására. Az eljárásnak 2000-ben
történt kisebb módosítása felgyorsította a beadványok szűrését, megerősítette ennek során az Emberi jogok
egyetemes nyilatkozata kiemelkedő fontosságát és pontosabban szabályozott bizonyos belső eljárási kérdéseket.
Mint a tankönyv későbbi részében még utalunk rá, a 2005. évi ENSZ-csúcstalálkozó döntött arról, hogy az
Emberi Jogi Bizottság szűnjön meg, helyét, feladatait egy újonnan létrehozandó testület, a Közgyűlésnek – tehát
immár nem a Gazdasági és Szociális Tanácsnak – segédszervként alárendelt Emberi Jogi Tanács (Hu- man
Rights Council / Conseil des Droits de l’Homme) vegye át (lásd n° 612., 1231.). A 47 fős Emberi Jogi Tanácsot
a számszerűsített (ti. az afrikai csoport 13, az ázsiai csoport 13, a kelet-európai csoport 6, a latin-amerikai
csoport 8, a nyugat-európai csoport 7 helyet kapott) méltányos földrajzi megoszlás elve alapján felállító 60/48.
sz. közgyűlési határozat a hatásköröket illetően a szokásos koordinációs és az emberi jogokat népszerűsítő
feladatok mellett megemlíti az 1503-as eljárás szerinti jogosítványokat is. A testületnek minden államot
rendszeresen ellenőriznie kell, közreműködve a jogsértések megelőzésében és az emberi jogi szükséghelyzetek
kezelésében. Az Emberi Jogi Tanács tagjait az emberi jogok szakértőiből titkos szavazással választja a
Közgyűlés: jóllehet a független szakértői jelleget formálisan nem követeli meg a határozat, de a választás módja
bizonyos garanciát azért jelent. A 2005. évi reform következményeként megszűnt anti- diszkriminációs és
kisebbségvédelmi albizottság helyett immár az Emberi Jogi Tanács tizennyolc fős ún. tanácsadó bizottságának
(Human Rights Council Advisory Committee / Comité consultatif du Conseil des droits de l’homme) öt-öt tagja
alkotja a „beadványok” és a „helyzetek” munkacsoportját (Working Group on Communications [WGC] és
Working Group on Situations [WGS]), és ők végzik a korábbi 1503-as eljárás helyébe lépett ún. panaszeljárást
(Complaint Procedure).
649. A Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya a védett jogok katalógusát illetően lényegileg
követi az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatába foglalt szabadságjogokat, a diszkriminációtilalmat, a
jogképességhez való jogot, a büntetőeljárási garanciákat. 1966-ban már sikerült védelem alá helyezni az
önrendelkezési jogot, ideértve a természeti kincsekkel való szabad rendelkezés jogát, továbbá a kisebbséghez
tartozó személyek védelmét, azaz olyan jogokat, amelyek 1948-ban még nem kapták meg a kellő támogatást
ahhoz, hogy a nyilatkozatba bekerüljenek. Az egyezségokmány 1989-ben elfogadott II. fakultatív
jegyzőkönyvében részes államok a halálbüntetés tilalmát is kimondták.
183
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
VII/1. ÁBRA A Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának kontrollmechanizmusa
650. A kötelezettségvállalások teljesítéséről az államok rendszeres jelentések révén adnak számot egy 18 fős
szakértői bizottságnak (Human Rights’ Committee / Comité des Droits de l’Homme), amelynek tagjai
magánminőségükben tevékenykednek, azaz nem kormányaikat képviselik. Amennyiben az állam a 41. cikk
külön történő megerősítése révén ehhez előzetesen hozzájárult, az Emberi Jogok Bizottsága foglalkozhat olyan
állami panasszal, amelyet a maga részéről ugyanilyen alávetést tett állam nyújt be és amelyben állítja, hogy a
másik állam megsértette a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányában foglalt jogot, amelynek
tekintetében a belső jogorvoslati fórumokon a sértettek nem kaptak elégtételt. Az egyezségokmány I. fakultatív
jegyzőkönyvét elfogadó államok elismerik az Emberi Jogok Bizottságának hatáskörét a sértettektől származó
egyéni panaszok kivizsgálására, amennyiben a belső jogorvoslati fórumok kimerültek, nem visszaélésszerű a
panasz, s nem függő ügy valamely egyéb nemzetközi fórum előtt. Az Emberi Jogok Bizottságát azonban az
államok egyik esetben sem ruházták fel az államot kötelező döntés jogával. Az egyéni panasz esetében a
bepanaszolt államtól felvilágosítást kér az ügyről, s annak tanulmányozása után megfogalmazza saját
álláspontját, amelyet a panaszos és a bepanaszolt tudomására hoz. Az állami panasz esetében a tisztázás során
egy ad hoc békéltetőbizottság életre hívásával közvetíteni is próbál a két állam között, szerencsés esetben annak
sikerét rögzíti, ennek híján saját álláspontját, szükség esetén egy békés megoldás irányába mutató ajánlásait.
Tevékenységéről évente beszámol az ENSZ Közgyűlésnek, a Gazdasági és Szociális Tanácson keresztül. (Az
opcionális vállalásokat a rendszerváltozás óta Magyarország is megtette, felülbírálva korábbi politikáját.) Az
egyezségokmányban és jegyzőkönyveiben rögzített eljárások mellett az Emberi Jogok Bizottsága az utóbbi
években tematikus elemzéseket (General comment) készített bizonyos cikkekről, az egységes értelmezés
érdekében a kötelezettségvállalások végrehajtásának tapasztalatai alapján, például a közügyekben való
részvételről, a kisebbségi jogokról, a hátrányos megkülönböze- tés tilalmáról, a külföldieket megillető jogokról,
a véleménynyilvánítási szabadságról.
Az Emberi Jogok Bizottságának monitoring-hatásköre – jóllehet az egyezségokmány szövegének nyelvtani
értelmezéséből (lásd n° 262-263.) arra lehetne következtetni – valójában nem kizárólagos. Így a Nemzetközi
Bíróság – mivel hatáskörrel rendelkezett annak eldöntésében, hogy Kongó megsértette-e fennálló nemzetközi
184
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
jogi kötelezettségeit – elfogadta Bissau-Guinea érveit, és a Diallo ügyben több pontban (ti. az őrizetbe vétel
törvényes garanciáit és a kiutasítás esetén biztosítandó jogorvoslati lehetőséget illetően) megállapította a Polgári
és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának a sérelmét is (CIJ: Ahmadou Sadio Diallo ügye [Guineai
Köztársaság c. Kongói Demokratikus Köztársaság], 2010. november 30., Rec., 2010, 74., 80. és 165. §).
651. A Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmánya ezekről a jogokról az Emberi
jogok egyetemes nyilatkozatához képest jóval részletesebb katalógust tartalmaz, amelynek elején – akárcsak a
másik egyezségokmányban, az ottanival szó szerint azonos formában – az önrendelkezésnek és a természeti
kincsekkel való szabad rendelkezésnek a jogát találhatjuk. A jogok rendszerint a második generációs jogokra
jellemző puhább stílusban vannak megfogalmazva, és a katalógus az elején külön is utal a fokozatosságra és a
gazdasági lehetőségekre. Vannak egyértelmű következetességgel megfogalmazott cikkek is, mint például az
elemi iskolai oktatás általánossá és ingyenessé tételének kötelezettsége. Ugyanez a középfokú oktatást illetően
már ismét fokozatossággal árnyalódik. A szakszervezeti szabadságjogok (amelyek egy része voltaképpen a
politikai jogok közé sorolható) mellett a munkához való jog, az egyenlő munkáért egyenlő munkabért elv, a
méltó életszínvonal, az anyaság- és a gyermekvédelem élvez különös figyelmet.
652. Elméleti szinten is igen érdekesen alakult a kontrollmechanizmus. Az egyezségokmány a második
generációs jogok bemutatásakor említett tipikus megoldásoknak megfelelően csak a rendszeres jelentéstételt írja
elő. Ennek ellenőrzésére az egyezségokmány az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsát jelölte meg, utalva arra,
hogy az pedig felkérheti az ő Emberi Jogi Bizottságát (Commission on Human Rights / Commis- sion des
Droits de l’Homme) a jelentések megvizsgálásában való közreműködésre. Ez a kormányszakértői összetételű
szerv ezt a munkáját megfelelően el is végezte, azonban a Gazdasági és Szociális Tanács úgy döntött 1985/17.
sz. határozatával, hogy inkább itt is egy 18 fős független szakértői bizottság tevékenykedjen. Az újonnan
létrehozott intézmény (a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Bizottsága) úgy váltotta fel a korábbit, hogy
közben az egyezmény szövegét–a szerződési jog tárgyalásakor említettek (lásd n° 297–301.) dacára–nem
változtatták meg módosítással a szerződő felek. Így voltaképpen annak példáját és igazolását láthatjuk, hogy egy
szerződéssel azonos szinten levő, jogforrási értékű is lehet egy szervezeti határozat, ahol adott esetben a
szervezeti statútum szerinti kompetencia egy szerződés értelmében rögzített hatáskörrel képez interferenciát
(lásd n° 338.). A Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Bizottsága is készített tematikus elemzéseket
bizonyos kérdéskörökről, mint például az egészséges, tiszta vízhez való jogról, az általános iskolai
akcióprogramokról, a minél magasabb életszínvonalról, a lakáshoz való jogról és a kilakoltatásról, az idősek és
fogyatékosok gazdasági, szociális és kulturális jogainak biztosításáról.
VII/2. ÁBRA A Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmányának kontrollmechanizmusa
653. Az ENSZ emberijog-védelmi tevékenységében különös fontossághoz jutottak azok az egyezmények,
amelyeket a hátrányos megkülönbözetés valamely aspektusa tárgyában készítettek. Afaji megkülönböztetés
minden formájának tilalmáról kötött 1965. évi egyezmény több politikai és szabadságjog (például a szabad
választásokhoz, a lakóhely és az állam elhagyásához, állampolgársághoz, véleménynyilvánítási szabadsághoz),
illetve gazdasági és szociális jog (például munkához, lakáshoz, egészséghez, oktatáshoz való jog) tekintetében
tiltja a faji alapon történő megkülönböztetést, elfogadva ugyanakkor az ún. pozitív diszkriminációt, ameddig az
a tényleges egyenlőség eléréséhez szükséges. A kötelezettségek végrehajtásáról az e célra a szokásos
pártatlansági garanciákkal övezetten létrehozott, 18 fős szakértői bizottság (CERD–Committee for the
Elimination of Racial Discrimination) számára rendszeres kormányjelentésekben adnak számot, a bizottság
185
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
azonban ex officio jogosult államnak állam elleni panaszai kivizsgálására, valamint önkéntes alávetés esetén
egyéni panaszok kivizsgálására. Ezek menete és az itt hozható határozatok természete lényegében olyan, mint
amelyet az Emberi Jogok Bizottsága (Human Rights’ Committee) eljárása során mutattunk be. Utóbbihoz
hasonlóan a CERD is számos tematikus jelentést készített.
Ítélkezési gyakorlatának újabb tendenciái szerint a Nemzetközi Bíróság nem tartja kizártnak, hogy maga is
bíráskodjon az emberi jogi vonatkozású nemzetközi egyezmények ügyében (lásd n° 650., 668.) és a faji
megkülönböztetés minden formájának tilalmáról szóló egyezményt illetően is látott erre lehetőséget a grúz–
orosz fegyveres konfliktus tekintetében (CIJ: A faji megkülönböztetés minden fajtájának tilalmáról szóló
nemzetközi egyezmény alkalmazásának ügye [Grúzia c. Oroszország], ex. prél., 2011. április Rec., 2011, 113.
§). Oroszország azonban sikeresen hívta fel azt a pergátló kifogást, hogy Grúzia a hágai panaszt megelőzően
nem próbálkozott meg a vitának az egyezményben előírt tárgyalásos rendezésével (lásd 262., 1130.).
A nők elleni hátrányos megkülönböztetés minden formájának tilalmáról kötött 1979. évi egyezmény többek
között a politikai részvétel, az oktatás, a munkába állás, a bérezés, a családjogi döntések tekintetében
érvényesített diszkrimináció ellen kíván védelmet nyújtani. Az ENSZ-ben immár tipikusnak tekinthető
megoldás szerint 18 fős (mára 23 főre emelték) pártatlan szakértői bizottság (CEDAW–Committee on the
Elimination Discrimination against Women) számára rendszeres kormányjelentésekben adnak számot az
államok a kötelezettségek végrehajtásáról. 2000 óta a 1999. évi fakultatív jegyzőkönyvet megerősítő államok
tekintetében a CEDAW egyéni panaszokat is elfogadhat, illetve vizsgálatot indíthat a nők jogainak durva és
szisztematikus megsértése esetén. Az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete,
az UNESCO 1960-ban fogadta el az oktatásban alkalmazott megkülönböztetés elleni küzdelemről szóló
egyezményt, amelyben az államok vállalták, hogy nem tűrnek el faji, nemi, vallási vagy egyéb alapokon
diszkriminatív oktatási rendszereket országaikban, ugyanakkor a nem koedukált fiú- és lánytanintézetek, a
vallási meggyőződéshez kötődő iskolák, valamint a kisebbségi oktatási intézmények fenntartása
összeegyeztethető az egyezménnyel, ha beiskolázási és oktatási politikájukban az UNESCO-elveknek
megfelelnek. A kormányok időszaki jelentésekben számolnak be kötelezettségeik teljesítéséről, és az
egyezmény kiegészítő jegyzőkönyve (1962) alapján egy békéltető és jószolgálati bizottságot is létrehoztak.
654. A kínzás, kegyetlen, embertelen bánásmód elleni egyezmény (1984) az államok számára nemcsak tiltja
ezeket a cselekményeket, de kötelezi is őket ezek megelőzésére, felderítésére, megbüntetésére. A
kötelezettségek végrehajtásáról készített kormánybeszámolókat a tízfős, független szakértőkből álló bizottság
(CAT–Committee against Torture) ellenőrzi, s hatáskörrel bír a kínzás tömeges, szisztematikus alkalmazására
utaló gyanú helyszíni kivizsgálásra. Az államok külön vállalhatják, hogy elismerik a bizottság jogát egyéni,
illetve állami beadványok kivizsgálására.
655. A gyermek jogainak egyezménye (1989) tulajdonképpen az egyezségokmányokban foglalt jogok közül a
gyermeki lét szempontjából relevánsabbakat ismétli, részletezi, bővíti. Két kiegészítő jegyzőkönyv is készült
hozzá, a gyermekek védelméről fegyveres konfliktusok idején, valamint a gyermekekkel való kereskedés,
gyermekprostitúció és gyermekpornográfia ellen. A kormányok tíz főből álló független szakértői bizottság
(CRC – Committee on the Rights of the Child) számára adják be jelentéseiket. A jelentések tapasztalatai alapján
ez a bizottság is készít tematikus jelentést. A fogyatékos személyek jogainak egyezménye (2006) a
kötelezettségek végrehajtása tekintetében a szokásos kormányjelentésekre alapozza a 18 fős szakértői bizottság
(CRPD – Com- mittee on the Rights of Persons with Disabilities) által végzett ellenőrzést, de az ugyanekkor
elfogadott fakultatív jegyzőkönyv az egyéni panaszok befogadására is módot ad az azt megerősítő államok
esetében.
656. Az ENSZ égisze alatt számos egyéb emberi jogi vonatkozású egyezmény és dokumentum született: ezek
egy részét később tárgyaljuk, mivel különleges kategóriákhoz kötődnek, mint amilyenek a menekültek (lásd n°
700-707.), hontalanok (lásd n° 712.), kisebbségek (lásd n° 677-680.), munkavállalók (lásd n° 713-716.), ahol
didaktikai szempontból célszerűbb a különböző eredetű nemzetközi instrumentumokat együtt tárgyalni.
Közvetve minősíthetők az emberi jogokhoz kapcsolódónak azok a megoldások, amelyek emberiség elleni
bűncselekményeknek minősítenek bizonyos emberi közösségeket létükben fenyegető cselekményeket, mint a
genocídium (népirtás) és az apartheid (lásd n° 723.). A nők helyzetét illetően, s az egyenlőség elvét alkalmazva
számos más egyezmény is született, például a férjezett nő állampolgárságáról (1957) vagy a nők politikai
jogairól (1953), a házasságkötéshez szükséges beleegyezésről (1962) szóló egyezmény. A nők, illetve a
gyermekek jogairól készített egyezmények kidolgozását az alapvető célokat meghirdető ENSZ-közgyűlési
határozatok előzték meg: a nőkkel szemben fennálló hátrányos megkülönböztetés eltörléséről szóló nyilatkozat
(1967) és a gyermek jogaira vonatkozó nyilatkozat (1959).
4.2. 4. Az emberi jogok védelme az Európa Tanácsban
186
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
657. A Winston Churchill ötlete alapján 1949-ben életre hívott Európa Tanács kontinensünkön az emberi jogok
legfontosabb védelmezője, ráadásul itt működik az az emberijog-védelmi mechanizmus, amely mintául szolgált
a többi regionális megoldás kidolgozásához.
658. A rendszer fő eleme az Emberi jogok európai egyezménye, amelyet 1950-ben Rómában írtak alá az
államok. A szabadságjogok itteni katalógusa nem sokban különbözött az Emberi jogok egyetemes
nyilatkozatáétól, azóta azonban számos kiegészítő jegyzőkönyvvel gazdagodott. A koncepcionális újítás
azonban egy olyan kontrollme- chanizmus megalkotása volt, amely eltérően a nemzetközi szervezetek jelentős
részét jellemzőektől – amelyre példaként az ENSZ rendszerét fentebb bemutattuk – nem jelentéstételre épül és
nem ajánlások meghozatalát célozza, hanem a panaszok kivizsgálását és kötelező döntés meghozatalát tekinti fő
feladatának. 1950-ben az Európa Tanács keretei között a római egyezményt aláíró államok még ekkor is igen
sok biztosítékot iktattak be, de az azóta eltelt fél évszázad alatt a félelmek eltűntek, az eredetileg opcionális
szabályokat az államok azóta mind elfogadták, és az 1989-1990-es rendszerváltozás nyomán a strasbourgi
székhelyű Európa Tanácsba felvételüket kérő államok számára ezeket már elvárásként, mintegy a tagság áraként
fogalmazták meg. Az Európa Tanács kibővülése, a panaszok ugrásszerű növekedése és ehhez képest is további
megsokszorozódásuk prognosztizálása azt vetítette előre, hogy az európai emberijog-védelem saját sikerének
válik áldozatává és a nagy számok törvénye miatt megbénul. Ezért és figyelemmel a fél évszázad tapasztalatára,
a szuverenitást illetően vallott koncepciók árnyaltabbá válására, 1998-ban a 11. kiegészítő jegyzőkönyvben
alapvetően megreformálták a rendszert és a struktúrákat.
659. Eredetileg a rendszer nagy vonalakban az alábbi volt: csak az Európa Tanács tagállama csatlakozhatott az
Emberi jogok európai egyezményéhez, de erre nem volt kötelezve. Ratifikáció, illetve csatlakozás esetében
elfogadta, hogy az Emberi Jogok Európai Bizottsága (ennek tagja részes államonként egy-egy független
személy volt) megvizsgálhassa más állam ő ellene benyújtott panaszát. Külön vállalhatta azt is, hogy egyénektől
származó panasszal is foglalkozhasson ez a testület. Az Emberi Jogok Európai Bizottsága a szokásos
filterfunkciót elvégezve (részes állam által vállalt kötelezettségről van-e szó, egyéni panasz esetében azt a sértett
adta-e be, kimerítette-e a jogorvoslati fórumokat, nem időn túl nyújtotta-e be, nem visszaélésszerű-e stb.), a
panasz érdemét megvizsgálva jelentést készített. Ez bizonyos pihenőidő elteltével átkerült az Európa Tanács
Miniszteri Bizottságához, amely kötelező erejű döntéssel zárta le az eljárást. Az állam önkéntesen vállalhatta azt
is, hogy az Európa Tanács tagállamaiként egy-egy bíróból álló Emberi Jogok Európai Bírósága ítélkezzen az
ügyben, értelemszerűen kötelező erejű ítéletet hozva. Az egyén kezdetben csak az eljárás beindításáig volt az
ügy ura, az Emberi Jogok Európai Bírósága elé ügyet csak állam vagy az Emberi Jogok Európai Bizottsága
vihetett. Részben a pragmatikus gyakorlat hatására az egyén lehetőségei nőttek, a bizottság delegációjának
vendégeként jelen lehetett az Emberi Jogok Európai Bírósága előtti eljárásban is, majd egy újabb jegyzőkönyv
révén maga is továbbvihette az ügyet az Emberi Jogok Európai Bizottságának jelentése után az Emberi Jogok
Európai Bíróságához. A rendszer lényege tehát az volt, hogy mindenféleképpen államot kötelező döntéssel
fejeződött be, amelyet vagy a Miniszteri Bizottság, vagy az Emberi Jogok Európai Bírósága hozott. A Miniszteri
Bizottság felügyelte saját emberi jogi határozatának, illetve az ítéletnek a végrehajtását. Az Emberi Jogok
Európai Bíróságát felhatalmazták a 2. kiegészítő jegyzőkönyvben arra is, hogy a Miniszteri Bizottság kérésére
tanácsadó véleményt adjon, ezzel a kompetenciával azonban a Miniszteri Bizottság egyszer sem élt,
következésképpen egyetlen tanácsadó vélemény sem született, szemben az 1998-ra mintegy ezer körüli ítélettel,
amelynek túlnyomó többségét egyéni panasszal kezdeményezték, s ha a bizottság megalapozottnak találta a
panaszt, tovább is vitte a bíróság elé.
187
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
VII/3. ÁBRA Az Emberi jogok európai egyezményének kontrollmechanizmusa – eredeti formájában
660. A mai rendszer–az 1998-ban elfogadott 11. kiegészítő jegyzőkönyv szerint–ismét csak leegyszerűsítve a
következő: megszűnt az Emberi Jogok Európai Bizottsága, s feladatait az Emberi Jogok Európai Bírósága vette
át. Ennek joghatósága immár kötelező, akárcsak az egyéni panaszjog elfogadása is sine qua non eleme az
Emberi jogok európai egyezményében való részességnek. A bíróság jelenleg lényegében négy szinten tud
működni: i. Háromfős bizottságokban (ezek látják el a filterfunkciót, ami korábban az Emberi Jogok Európai
Bizottságának volt a feladata); ii. hétfős kamarákban: ez az érdemi vizsgálat és az ítélethozatal tipikusnak szánt
intézménye; iii. a 17 fős nagykamarában: ide ügy vagy egy fellebbezésre emlékeztető eljárásban kerülhet,
amikor rendkívüli horderejű esetről van szó és a kamara eltért az ítélkezési gyakorlat eddigi irányvonalától,
vagy pedig elsőfokú eljárásban, ha a horderőt és a korábbi ítélkezési gyakorlattól való eltérés valószínűségét
anticipálva a hétfős kamara eleve átadja a nagykamarának az ügyet; iv. végül pedig plenáris ülésen, de itt csak
az elnök, alelnök, jegyző megválasztását végzik. Megmaradt a tanácsadó véleményezési hatáskör, de a
Miniszteri Bizottság egyelőre csak három alkalommal terjesztett elő indítványt, ezek közül is az egyik
megválaszolását–mint az egyezménnyel össze nem egyeztethetőt–az Emberi Jogok Európai Bírósága
elutasította. A Miniszteri Bizottságnak megszűnt az a feladatköre, hogy érdemben döntsön el emberi jogi
panaszt, viszont továbbra is ő a felelős az ítéletek végrehajtásának ellenőrzéséért. A beadványok továbbra is
hatalmas mennyiségben érkeznek (2005-ben még „csak” 82 000, 2010 decemberében mintegy 120 000, 2011
áprilisában 145 000 [!] függő ügy szerepelt a nyilvántartásban), igaz, feltehetően ezek 90 százaléka–az eddigi
arányokat tartva–megalapozatlan, a filterkritériumok nem teljesülése miatt), az ezek alapján hozott ítéletek
száma 2006-ra már meghaladta az 5000-t, 2008 őszére a 10 000-t (!), így ismét újabb intézményi-eljárási
reformok vannak készülőben, különösen azért, hogy a panaszok megszűrésének és feldolgozásának eljárását
gyorsítsák, valamint hogy az ugyanazt a jogi (s gyakran ugyanazt a ténybeli) problematikát mutató ügyeket
gyorsított formában fejezzék be. A 14. kiegészítő jegyzőkönyv hatálybalépésével az Emberi Jogok Európai
Bíróságának eljárási formái kiegészültek egy ötödik formával, az egyesbírói eljárással, amelyik a filterfunkciót
abban az esetben láthatja el, ha a joggyakorlat alapján annyira evidens helyzetről van szó, hogy nincs szükség a
háromfős bizottság összehívására sem. (Ez 2010-es hatálybalépésének első évében 26 500 [!] döntést hozott.) A
14. jegyzőkönyv a de minimis non curat praetor elvre emlékeztetően bevezette a panasz elfogadhatóságának egy
újabb feltételét: eszerint a jogsértésnek el kell érnie az érdemi joghátrány (significant disadvantage) szintjét. A
14. jegyzőkönyv az Európai Unión belüli ún. alapjogi problematika egyik megoldási módjával összekapcsolódó
lépést is tesz: kimondja, hogy az Európai Unió csatlakozhat az Emberi jogok európai egyezményéhez, s így a
maga részéről pozitívan reagált a Lisszaboni Szerződés 6. cikk (2) bekezdésében foglaltakra. (Ez kimondja,
hogy „[a]z Unió csatlakozik az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai
egyezményhez”.) Jelen sorok és írásakor ennek a csatlakozásnak már a technikai előkészítése folyik (lásd n°
666.).
VII/4. ÁBRA Az Emberi jogok európai egyezményének kontrollmechanizmusa – mai formájában
661. Az Emberi Jogok Európai Bírósága jogosult a panaszosnak az eljárással összefüggő igazolt költségeit
szükség esetén megelőlegezni számára, a pervesztes államot ennek megfizetésére kötelezni, s az ítéletben
méltányos, összegszerűen megszabott kártérítés megfizetésére kötelezni az államot. Továbbra is megvan
ugyanakkor az a lehetőség, hogy az ítélet meghozatala előtt békés megegyezés jöjjön létre a panaszos és a
bepanaszolt állam között: erre rendszerint akkor kerül sor, ha a tényállás tisztázása után a bepanaszolt állam
valószínűnek tartja, hogy az ügy véghezvitele nyereséget nem fog hozni számára. Az egész eljárás során szem
előtt tartandó az a szabály, hogy a panaszosoknak az Emberi Jogok Európai Bíróságával való érintkezését az
állam nem akadályozhatja, sőt nem is ellenőrizheti. A panaszos egyébként kérheti ügyének anonim kezelését is,
ilyenkor betűvel jelölik az ügy irataiban: például X. c. Magyarország. Az Emberi Jogok Európai Bírósága előtti
eljárásban részt vevő személyek jogait egy 1969-ban elfogadott egyezmény alapján biztosították az államok, de
ezt immár egy új, 1996-ban elfogadott egyezmény váltotta fel.
662. A kínzás, kegyetlen, embertelen bánásmód elleni európai egyezmény (1987) nem újabb vagy pontosabb
anyagi szabályokat tartalmaz – hiszen ezt az Emberi jogok európai egyezménye is tartalmazza 3. cikkében –,
188
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
hanem azt vállalják a részes államok, hogy annak a független szakértői bizottságnak, amelyet ezzel az
egyezménnyel hoznak létre (s amelynek tagjai kiválasztását és jogköreit illetően az 1993-ban elfogadott két
kiegészítő jegyzőkönyv bizonyos kérdéseket pontosított), szabad bejárást engednek azokba az intézményekbe,
ahol szabadságuktól megfosztott személyek vannak: ez nemcsak börtönöket, rendőrségi őrizetbe vételi
intézményeket, hanem egészségügyi, pszichiátriai és bizonyos nevelési intézményeket is jelent. A bizottság
rendszeres látogatásokat tesz ezekben az intézményekben, előre jelzi érkezését, és a meglátogatni szándékozott
intézmények egy részének adatait is előre közli a részes állammal. Mindig van azonban olyan egy-két
intézmény, ahová előzetes bejelentkezés nélkül érkezik meg a bizottság, amelyet a parancsnok köteles
beengedni és lehetővé tenni az akadálytalan, nem ellenőrzött érintkezést a fogva tartottakkal, ápoltakkal. A
bizottság a tapasztalatairól bizalmas jelentést készít, amelynek címzettje az állam: ezt a kormány nyilvánosságra
hozhatja. A bizottság a maga részéről akkor szünteti meg a jelentés bizalmas voltát, ha azt tapasztalja, hogy az
állam nem vonja le a megfelelő következtetéseket és érdemben nem javul a helyzet az intézményekben, illetve
az országban, ha a kormány elzárkózik az együttműködéstől, vagy pedig akkor, ha a kormány manipulál a
jelentéssel, a reá nézve kedvező elemeket publikálja és hallgat a kritikai elemek soráról. Ezekben az esetekben
végső soron szankció gyanánt teszik publikussá a teljes anyagot. A bizottság tevékenységéről a Parlamenti
Gyűlés számára rendszeres, átfogó jelentést is készít.
663. Számos egyéb egyezmény is érinti az emberi jogok bizonyos vetületeit, mint például a gyermek jogairól
szóló európai egyezmény (1996). Az orvostudomány fejlődése, a szervtranszplantáció, a genetikai kutatások
olyan etikai kérdéseket vetnek fel (például a tudományos kutatás szabadsága szemben áll az emberi klónozás
tilalmával), amelyek szorosan kötődnek az emberi jogokhoz. Az Európa Tanács égisze alatt ezt az emberi
jogokról és a biomedicináról kötött ún. ovideói egyezményben (1997), valamint annak kiegészítő
jegyzőkönyveiben (1998, 2002) próbálták meg szabályozni, a kötelezettségvállalásokról a rendszeres
kormányjelentésekben beszámolva, amelyeket a már ismert módszernek megfelelően a Miniszteri Bizottság
számára egy szakértői bizottság dolgoz fel. Mód van arra is, hogy ez a testület tanácsadó véleményt kérjen az
Emberi Jogok Európai Bíróságától, de erre egyelőre nem került sor. A személyi adatok, személyiségi jogok
védelméről is született egyezmény 1981-ben az Európa Tanácsban, ehhez 2001-ben kiegészítő jegyzőkönyvet
csatoltak, amely többek között az érzékeny személyi adatok határokon átjuttatását is szabályozza.
VII/5. ÁBRA Az Európai Szociális Charta kontroll- mechanizmusa
664. Az Európai Szociális Charta 1961-ben Torinóban került aláírásra: döntően az 1966. évi Gazdasági,
szociális és kulturális jogok egyezségokmányában is szabályozott jogokat rögzíti, de attól eltérő felfogásban. Az
éttermi a la carte rendelésre emlékeztetően jelentős mozgásszabadságot hagy az államok számára, hogy azok
kiválogassák azokat a rendelkezéseket, amelyek végrehajtását vállalják. Az államok választási szabadságát
ugyanakkor korlátozzák is, ha az állam ugyanis eldönti, hogy csatlakozik a chartához, akkor bizonyos minimum
vállalásszámnak (ti. 63 paragrafus vállalásának) eleget kell tennie, s ezek között szerepelnie kell bizonyos
különösen fontosnak tartott jogok közül többnek is. Harmincnyolc jog közül minimum tizenhatot kell
kiválasztani, de úgy, hogy ezek közül legalább hat a legfontosabb kilenc (munkához való jog, gyermekek,
fiatalok védelme, társadalombiztosításhoz való jog, jog a szociális és egészségügyi segítséghez, a család
védelmének joga, a vendégmunkások joga a védelemhez, a férfiak és nők egyenjogúsága) közül kerüljön ki. Az
opciók közötti válogatás ellentételezése, hogy nem lehet fenntartást fűzni a ratifikációhoz. Az elmúlt
évtizedekben több kiegészítő jegyzőkönyv is született (1988, 1991, 1995), ezek közül a jogok természete miatt a
legérdekesebb az, amelyik lehetővé teszi a kollektív panaszjog érvényesítését bizonyos nemzetközi
189
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
szakszervezeti szövetségek, az Európa Tanács mellett konzultatív státussal bíró egyes nem kormányközi
szervezetek, hazai nem kormányzati szervezetek és amennyiben ezt az állam külön elfogadta, az adott ország
munkáltatói szervezetei és szakszervezetei részéről. Az ezeket a panaszokat kivizsgáló eljárás jelentés
készítéséhez, ezen keresztül a Miniszteri Bizottság által kibocsátható határozatokhoz és bennük ajánlásokhoz
vezethet. Ez az 1995. évi újítás kiegészítette az eredeti kontrollmechanizmust, amely a szokásos rendszeres
kormányjelentések benyújtásán alapult, amelyeket egy független szakértői bizottság és egy kormányszakértői
bizottság vizsgál, előkészítve a Miniszteri Bizottság ajánlását.
4.3. 5. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet az
emberi jogokért
665. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (az 1975. évi helsinki Európai Biztonsági és
Együttműködési Értekezletből fokozatos intézményesüléssel 1995-ben szervezetté alakuló euroatlanti
konzultációs mechanizmus) szintén kiépített bizonyos emberi jogi mechanizmusokat. Az 1975-ben még csak
emberi dimenziónak nevezett emberi jogi kötelezettségvállalásokból a rendszerváltozás nyomán az emberi
jogok nyugatias koncepciójára épülő dokumentum született, ez az 1990. június 29-i koppenhágai nyilatkozat. Az
EBESZ viszonylag kis apparátussal működő szervezet, s a kötelezettségvállalások betartását rendszeres
kormányközi szakértői értekezleten dolgozzák fel, amelyek különböző intézményekhez kötődnek, mint például
a demokratikus intézmények és emberi jogok varsói székhelyű irodája (Office for Democratic Institutions and
Human Rights–ODIHR). A sajtószabadság ügyeit bécsi székhelyű különmegbízott ellenőrzi a tagállamokban.
Az EBESZ intézményei a választások ellenőrzésében és képzési programok szervezésében is szerepet játszanak.
4.4. 6. Az Európai Unió Alapjogi Chartája
666. Jelen tankönyv következesen tartja magát ahhoz, hogy az Európai Unió és az Eu- rópa-jog (az egykori
közösségi jog) bemutatását, alap- és részletkérdéseinek elemzését az európai jogász kollégákra és az általuk
írott, immáron kisebb könyvtárat megtöltő tan- és szakkönyvekre bízza, figyelemmel az Európa-jog sui generis
jellegére. Ehelyütt azonban nem lehet eltekinteni az ún. közösségi alapjogvédelem problémájának megoldása
érdekében a nizzai csúcsértekezleten (2000) elfogadott Európai Alapjogi Charta megemlítésétől, hiszen az
nemcsak az egyén és az uniós intézmények, de az egyén és az állam viszonylatában is releváns, és a Lisszaboni
Szerződés hatálybaléptével a korábbi, formai szempontból soft law természete az eredeti jog szintjére
emelkedett. A Lisz- szaboni Szerződés úgy hivatkozik az Alapjogi Chartára, mint az Unió jogilag kötelező erejű
garanciáinak, illetve azoknak a jogoknak a gyűjteményére, melyekkel az Európai Unió megítélése szerint
valamennyi polgárnak rendelkeznie kell. Az Európai Unió intézményeinek tiszteletben kell tartaniuk az
Alapjogi Chartában rögzített jogokat és e kötelezettségeknek a tagállamoknak is eleget kell tenniük az uniós
jogszabályok végrehajtása során. Az Alapjogi Chartában megfogalmazott rendelkezések megfelelő alkalmazását
az Európai Unió Bírósága felügyeli. Az Alapjogi Chartának a Lisszaboni Szerződésbe történő beépítése nem
módosítja az Európai Unió hatáskörét, viszont megerősített jogokat és további szabadságokat biztosít a polgárok
számára. A Lisz- szaboni Szerződés szerinti módosítás az alapvető jogokat már az uniós jog részének, mintegy
annak általános elvei közé tartozónak minősíti [6. cikk (3) bekezdés].
Az Európai Alapjogi Charta tartalma ugyanakkor az egyén és az állam viszonyrendszerében nem sok újat hoz,
alapvetően az Emberi jogok európai egyezményének cikkeire (lásd n°660-661.) – esetenként a bírói gyakorlat
tapasztalatai szerinti értelmezésben ismételve –, valamint az Európai Szociális Chartában (lásd n°664.), illetve a
Gazdasági, szociális és kulturális jogok egyezségokmányában (lásd n°651.) rögzített jogokra épül. Az alapvető
jogok szisztematikus, durva megsértése esetén az Európai Unió szankciókat is alkalmazhat tagállamával
szemben (lásd n° 601.). A Lisszaboni Szerződés 6. cikk (2) bekezdésében pedig az ún. alapjogi problematika
megoldásaként egy több évtizedes vitát lezárva bejelenti, hogy az Európai Unió csatlakozni fog az Emberi jogok
európai egyezményéhez (lásd n° 660.).
4.5. 7. Egyéb emberi jogvédelmi mechanizmusok
667. Az Amerikai Államok Szervezetében az emberi jogok védelme egyrészt az Amerikai Államok
Szervezetének alapokmányán és az Emberi jogok amerikai nyilatkozatán
, másrészt pedig az abban részes államok számára az Emberijogok amerikai egyezményén (San José, 1969)
alapul. Egyik kiegészítő jegyzőkönyve (San Salvador, 1988) számos gazdasági, szociális és kulturális jogot
bevisz az egyezménybe, a másik (Santiago de Chile, 1990) pedig a halálbüntetés tilalmát rögzíti. Az egyezmény
működése meglehetősen emlékeztet az európai rendszerre, annak eredeti 1950-es formájára. Itt azonban az
190
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
egyéni panaszjog volt mindig is kötelező, míg az állami panaszjog opcionális. Az európai rendszertől eltérően itt
ténylegesen is működik a tanácsadó véleményezési rendszer, és megállapítható, hogy a San José-i Emberi Jogok
Amerikaközi Bírósága joggyakorlatában figyelmet fordít a strasbourgi joggyakorlattal megvalósuló kohézióra.
A washingtoni székhelyű Emberi Jogok Amerikaközi Bizottsága kettős hatáskörrel bír: eljárhat az Emberi jogok
amerikai nyilatkozata alapján is, de ő végzi a filterfunkciót és az ügyek feldolgozását az Emberi Jogok
Amerikaközi Bírósága számára.
668. Az Afrikai Egységszervezetben (AESZ) az Emberek és népek jogainak afrikai chartája (Banjul, 1981) az
irányadó dokumentum. A szokásos emberi jogok mellett felsorol több harmadik generációs jogot, így például a
fejlődéshez való jogból kiindulva ilyen a létezéshez való jog, a dekolonizációhoz, a természeti kincsekkel való
szabad rendelkezéshez, a békéhez való jog. Külön felsorolja az egyénnek a család, az állam és a nemzetközi
jogközösség irányában fennálló kötelezettségeit is. Eredetileg–mint arra korábban utaltunk (lásd n° 643.)–elvi
megfontolásokat hangoztatva emberi jogi bíróság nélkül tervezték meg a rendszert, s a független szakértőkből
álló Emberek és Népek Jogainak Afrikai Bizottságára hárult az ellenőrzés az államnak állam elleni eljárásában,
valamint az emberi jogok szisztematikus és durva megsértése esetén; ennek végén ajánlási természetű
határozatot hozhat. Egy kiegészítő jegyzőkönyv (1998) viszont az Emberek és Népek Jogainak Afrikai Bírósága
felállításáról rendelkezett, amely elé ügyeket az Emberek és Népek Jogainak Afrikai Bizottsága, a tagállamok és
az afrikai kormányközi szervezetek vihetnek, feltéve, hogy az állam elfogadta a joghatóságát. Adhat tanácsadó
véleményt is az AESZ és szervei, valamint a tagállamok kérésére. Az Afrikai Egységszervezet azóta úgy
döntött, hogy (az Európai Unió Bíróságára em- lékeztetően) neki is szüksége van egy általános hatáskörű
bíróságra, amelynek egyik kamarája legyen az eddigi testület. E fúziós döntések (2004, 2008) nyomán–amelyek
részben in statu nascendi intézményeket érintettek – az intézmény neve (igaz, magyarra nehezen fordítható lett,
de) leegyszerűsödött. Új elnevezése: Emberi Jogok [és egyéb ügyek] Afrikai Bírósága (Cour africaine de justice
et des droits de l’homme).
Akárcsak az ENSZ-egyezségokmányát illetően (lásd n°649.), az Emberek és népek jogainak afrikai chartája
esetében is megállapította hatáskörét a Nemzetközi Bíróság, hogy eldöntse, Kongó megsértette-e az ennek
értelmében fennálló nemzetközi jogi kötelezettségeit; elfogadta Bissau-Guinea érveit, és a Diallo ügyben több
pontban (ti. az őrizetbe vétel törvényes garanciáit és a bánásmódot illetően) megállapította a charta sérelmét is
(CIJ: Ahmadou Sadio Diallo ügye [Guineai Köztársaság c. Kongói Demokratikus Köztársaság], 2010. november
30., Rec., 2010, 74., 82. és 165. §).
669. A Független Államok Közössége számára a Minszkben 1995-ben aláírt, a Független Államok Közösségén
belüli emberi jogok és alapvető szabadságok egyezménye a szokásos emberi jogi kódexet tartalmazza, az
amerikaközi változatra emlékeztetve számos gazdasági és szociális jogot is bevíve a jogvédelem hatálya alá.
Ennek alapján tud tevékenykedni a FÁK-statútum 33. cikke alapján létrehozott FÁK Emberi Jogok Bizottsága,
amelynek statútumát az 1993. évi moszkvai megállapodásban rögzítették. A minszki bizottság államnak állam
elleni panaszát és egyéni panaszt egyaránt elfogadhat. A bizottság a tényfeltárás mellett békéltető funkciókat lát
el, jelentést készít és következtetéseket fogalmaz meg, de az államot kötelező döntést nem hoz.
670. A mohamedán államokat tömörítő szervezet, az Iszlám Konferencia az Emberi jogok iszlám nyilatkozatát
(1990) bocsátotta ki, míg az Arab Liga a nemzetközi szerződési természetű Emberi jogok arab chartáját (1994)
fogadta el. A szokásos emberi jogi katalógus büntetőjogi garanciái azonban az iszlám büntetőjog keretei között
érvényesülhetnek, és a női egyenjogúság deklarálása is az iszlám jogszokások összefüggéseiben értendő. Arab
szakértői bizottság fogja segíteni a charta érvényesülését, azonban nem ruházták fel olyan hatáskörökkel, mint
amelyeket az említett hasonló jellegű univerzális vagy regionális megoldásokban láthattunk. Mivel csak kevés
számú állam fogadta el, 2004-ben a szövegét módosították, és az 2008-ban hatályba is lépett. Kontrollmechanizmusa egyelőre a jelentések benyújtására épül, nincs sem egyéni, sem állami panaszjog. A 2004-es
módosítás többek között annak is megteremtette az alapját, hogy ha az államokban erre a politikai akarat
megérik, akkor kiegészítő jegyzőkönyvek elfogadásával hatásköröket telepíthessenek az Emberi Jogok Arab
Bizottságára. (Az iszlám jogfelfogás sajátosságai és a dokumentumnak a cionizmus elleni harcot hangsúlyozó
kitételei miatt a nem arab világban a visszhang továbbra is több mint visszafogott, inkább kritikus.)
5. KÜLÖNLEGES JOGOK SAJÁTOS HELYZETBEN
LEVŐ EGYÉNEK ÉS CSOPORTOK SZÁMÁRA
5.1. 8. Kisebbségvédelem
191
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
671. A nemzeti kisebbségek védelmére irányuló törekvések szorosan összefüggenek a modern nemzetállamok
kialakulásával, ezekre ugyanis centralizációs és homoge- nizációs törekvés jellemző, szemben a feudalizmus
széttagoltságával, ahol az etnikai különbözőség vagy nem okozott problémát, vagy éppen privilégiumokkal esett
egybe, mint amilyen például a kollektív nemesség, szász és sváb telepesek magukkal hozott szokásjogának
befogadása. A modern kisebbségvédelem előzményei ugyanakkor visz- szanyúlnak a reformáció és az
ellenreformáció küzdelmében létrejött kompromisszumokhoz, mint például az 1555. évi augsburgi
vallásbékéhez (cuius regio, eius religio), az 1557. évi tordai országgyűlésnek az erdélyi egyéni
vallásszabadságot kimondó határozatához, Erdély és a Habsburg-udvar közötti 1606. évi bécsi, 1622. évi
nikolsburgi és 1645. évi linzi békékhez (amelyek ugyanezt nemzetközi szerződéssel biztosították az átcsatolt
területekre) és magához az 1648. évi vesztfáliai békéhez (lásd n° 45.). Előzmények még a török birodalomra a
XVIII–XIX. században rákényszerített békeszerződések is (például az 1699. évi karlócai béke és az 1774. évi
kucsuk-kajnardzsi béke), amelyek nemcsak a keresztény vallások tiszteletben tartására kötelezték a Portát, de
elismertették vele bizonyos államok védőhatalmi szerepét is. (Ezeket kapitulációs szerződéseknek hívja a
történelem, de nem a feltétel nélküli megadást értve alatta, hanem a védelmi „fejezet” [capitulus] szerződésbeli
megléte miatt. A kapitulációs szerződések előfutárának az 1531. évi francia-török megállapodás tekinthető,
amelyben ez a szabály egészítette ki az érdekszféra-megosztásról történt megállapodást.) A XIX. század során
azonban a mai önrendelkezési jog előfutárának tekinthető ún. nemzetiségi elv (principe des nationalités)
szellemében egy-egy önálló országban kívánta számos politikus egyesíteni az azonos nyelvet beszélő, de az
1648-as vesztfáliai békerendszer örökségeként széttagoltan élő lakosságot. A lakosság azonban ritkán volt
egynyelvű, rendszerint igen keverten élt, amiben a spontán migráció és a török uralom alól visszaszerzett
területekre történt tervezett betelepítés egyaránt szerepet játszott. A francia mintára importált nemzetállami
konstrukció Közép- és Kelet-Európában felgyorsítva, tényleges kohézió megléte nélkül került bevezetésre,
újabb feszültségeket generálva. A balkáni háborúk, majd az első világháborút követő területi változások
ellentételezéseként jelent meg a nemzetközi jogi kisebbségvédelem modern formája, amikor a nemzetközi
közösség, illetve ennek nevében egy nemzetközi szervezet ellenőrzi, hogy a kisebbségi sorban élő lakosság és a
kisebbséghez tartozó egyének jogai nem csorbulnak-e.
672. A Nemzetek Szövetségének létrehozásával egyszerre akarták stabilizálni a ver- sailles-i békerendszert és
elérni azt, hogy a területváltozásokkal hátrányosan érintett államok, illetve nemzeti kisebbségek ne újabb területi
változásokban, revánsban, irredentizmusban lássák az egyedüli megoldást sorsuk javítására. A szervezet így
védnökséget vállalt a kisebbségvédelmi rendelkezések betartása felett: ilyen rendelkezések szerepeltek a
legyőzött központi hatalmak békeszerződéseiben, az újonnan létrejött, illetve területi nyereséget szerzett
államokkal kötött szerződésekben, bizonyos területekről kötött kétoldalú szerződésekben, továbbá a balti
államok, Albánia és Irak esetében azokban az egyoldalú nyilatkozatokban, amelyek megtételét a Nemzetek
Szövetségébe való felvétel előfeltételeként várták el tőlük. Ez az ún. anyagi kisebbségi jog az egyes országok
esetében meglehetősen hasonlított egymásra (hátrányos megkülönböztetés tilalma, vallásszabadság, saját iskolák
működtetése, akadálytalan kisebbségi nyelvhasználat a magánszférában és méltányos könnyítések a bíróságok
előtti nyelvhasználatban), egyes országok esetében mindehhez területi autonómiák (például Finnországban az
Aland-szigetek, Csehszlovákia esetében Ruténia javára) vagy személyi típusú autonómiák (a lengyelországi
zsidó közösségek, az erdélyi székely és szász közületekjavára) járultak. Az alaki kisebbségijog az eljárásjogi
védelmet jelentette: a vállalások „alaptörvény gyanánt” érvényesültek és nem voltak megváltoztathatók a
Nemzetek Szövetsége Tanácsának hozzájárulása nélkül. A lakosság részéről érkezett petíciókat a Tanács
kivizsgálhatta és arról határozatot hozhatott, de a Tanács tagjai is napirendre vétethették a vállalt kötelezettségek
végrehajtásának vizsgálatát. Bizonyos kisebbségi szerződések esetében mód nyílt arra, hogy az azokon esett
sérelemről szóló jogvitát döntésre az Állandó Nemzetközi Bíróság elé bocsássák, de a hágai bírák tanácsadó
véleményt is adhattak a Közgyűlés vagy a Tanács kérésére.
673. A népszövetségi kisebbségvédelmi rendszert a maga korában sok bírálat érte, a kisebbségek és
anyaországaik az elhúzódó jelleget, az alacsony hatásfokot bírálták. Nagy felháborodást váltott ki annak az
elképzelésnek a megfogalmazása, hogy a kisebbségvédelemnek úgymond az lenne a célja, hogy átmenet
biztosítson addig, amíg az asszimiláció békés formában meg nem valósul. Az ezt tartalmazó ún. Mello-Fran- cojelentést ezért a Nemzetek Szövetsége Tanácsa nem is fogadta el. A bepanaszolt államok a rendszert azért
tekintették igazságtalannak, mivel csak bizonyos államokat terheltek ezek a kötelezettségek, alapvetően Európa
keleti részének államait, Törökországot és Irakot. Tulajdonképpen Németország is csak a sziléziai területein volt
köteles e szabályokat betartani. Hitler hatalomra jutása után röviddel Németország távozott a Nemzetek
Szövetségéből, mégis utólag – igaztalanul – egybemosódott a népszövetségi kisebbségvédelmi rendszer és a
hitleri expanziós politikának a német kisebbséget ürügyként felhasználó, illetve azt manipuláló politikája. A
népszövetségi kisebbségvédelmi rendszer az 1930-as évek közepére megbénult és a szervezettel együtt ki is
múlt. Jelentős intézményelméleti hagyatéka van azonban: a modern emberijog-védelmi rendszerek a
kivizsgálásnak és a petíciók elfogadhatóságának (i. a sértett beadványa, ii. udvarias, a jogi problémát exponáló
192
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
hangnem, iii. jogorvoslati fórumok kimerítése, iv. nemzetközi szinten viszont ne legyen ítélt dolog) szabályait
innen örökölték (lásd n° 650., 659.).
674. A hagyatékból külön kiemelendő az Állandó Nemzetközi Bíróság idevágó ítélkezési gyakorlata (CPJI: A
lengyelországi német telepesek jogainak tárgyában adott tanácsadó vélemény, 1923. szeptember 10., Série B n°
6., 15., 36. o.; Lengyel felső-sziléziai német érdekek ügye, 1926. május 25., Série A n° 7., 20-21. o.; A felsősziléziai német iskolák ügye, 1928. április 26. Série A/B n° 40.; A danzigi lengyel állampolgárokkal való
bánásmód tárgyában adott tanácsadó vélemény, 1932. február 4., Série A/B n° 44.; Az albániai kisebbségi
iskolák tárgyában adott tanácsadó vélemény, 1935. április 6., Série A/B n° 64.). Az Állandó Nemzetközi
Bíróság a modern kisebbségvédelem alapproblémájában, az ún. pozitív diszkrimináció jogszerűsége kérdésében,
valamint az identitásvállalási jog kérdésében (ti. az egyén nem minősíthető akarata ellenére valamely közösség
tagjának, de amikor ő nyilatkozik identitásáról, annak valós kötődésen kell alapulnia) máig irányadó, s immár
modern nemzetközi szerződések által is rögzített, helyes álláspontra jutott.
675. Az utódállamokban élő magyar kisebbségek ügye is több alkalommal szerepelt a Nemzetek Szövetségének
Tanácsa előtt, ezeknek egy jelentős része az ottani földbirtokreformok diszkriminatív, a kisebbségeket sértő
módon történő megvalósítását érintette (CPJI: Fellebbezés a Pajzs, Csáky és Esterházy ügyben hozott vegyes
döntőbírósági ítélettel szemben [Magyarország c. Jugoszlávia], 1936. december 16., Série A/B n° 68.). Az
Állandó Nemzetközi Bíróság a trianoni határváltozásokból következő jogviták közül többet is tárgyalt (CPJI:
Fellebbezés a Pázmány Péter Egyetem c. Csehszlovákia ügyben hozott vegyes döntőbírósági ítélettel szemben
[Magyarország c. Csehszlovákia], 1933. december 16., Série A/B n° 61.). A magyarországi numerus clausus
törvény visszavonására pedig a magyar kormány a Tanácsban arról 1926-ban rendezett, számára hátrányos
kimenetelűnek tűnő vita nyomán tett ígéretet.
676. A második világháború után durva bosszúállás is következett, ami az esetleges egyéni felelősség
megállapítása helyett döntően a kollektív felelősségre hivatkozva, a hitleri rendszer bűnei miatti felháborodásra
alapozva, azzal cinikusan visszaélve paradox módon szintén rasszista politikát jelentett: lényegében etnikai
alapú mészárlások, tömeggyilkosságok is történtek, a németek teljes vagy részleges kitelepítése valósult meg, a
magyarság távozásra kényszerítésére irányuló törekvések (mint például Benes csehszlovák elnöknek a
magyarság jogfosztását is kimondó ún. kassai kormányprogramja) jelentek meg. Az így kikényszerítettfait
accomplit tudomásul vevő békerendezés nem tartotta szükségesnek a kisebbségek különleges védelmét, egy
kivétellel: az 1947. évi olasz békeszerződés ugyanis felvállalta a dél-tiroli autonómia biztosításáról kötött, 1946.
évi Gruber-De Gasperi megállapodást. A magyar delegáció eredménytelenül javasolta Flachbarth Ernő tervezete
alapján a népszövetségi kisebbségvédelmi rendszernek az ENSZ-struktúrákra történő adaptálását. A
kisebbségvédelem elutasításában döntő részben politikai okok (ti. a népszövetségi rendszer, a hitleri expanzió és
az angol-francia megbékítési politika cinikus egybemosása), részben hamarosan elméletileg is tévesnek
bizonyult tudományos prognózisok játszottak szerepet. A már említett Eleanor Roosevelt nevével kötik össze
azt a megközelítést, hogy a népirtás tilalma, az emberi jogok megkülönböztetésmentes biztosítása és
természetesen a gazdasági fejlődés feleslegessé tesz bármilyen külön jogvédelmet. Az ENSZ főtitkára 1950-ben
készített jelentésében az Aland-szigetekre vonatkozó finn-svéd megoldás kivételével hatályon kívül levőnek
nyilvánította a népszövetségi kisebbségvédelmi rendszert, ennek ellenére utóbb több állam is vagy expressis
verbis–és saját terhére–hatályban levőnek tekintett bizonyos megállapodásokat, így például Ausztria 1995-ös
alkotmánya értelmében a saint-germaini béke idevágó rendelkezéseit, vagy pedig többször is történt factum
concludens természetű hivatkozás ezekre. Ilyen volt kimutatható az egykori Jugoszlávia és a mai Szlovénia
részéről, Bosznia-Hercegovina pedig a Nemzetközi Bíróság előtti eljárásban utalt ezek hatályosnak minősíthető
voltára (CIJ: A népirtás megelőzéséről és megbüntetéséről szóló egyezmény alkalmazásának ügye, [BoszniaHercegovina c. Szerbia-Montenegró], ex. prél., 1996. július 11., Rec., 1996, 38. §). Az egykori görögtörök
lakosságcsere-egyezmények és a lausanne-i béke hagyatéka is többször felmerült hol görög, hol török részről. A
kilencvenes években Szlovákia is hivatkozott egy hivatalos nyilatkozatban az 1919-es saint-germaini szerződés
irányadó voltára.
677. A kisebbségvédelem is az a terület, ahol látható, hogy a valamely országban az ottani sajátos történelmi
körülmények között kialakult intézmények nem mindig transzplantálhatók más országokba, illetve eltérő
körülmények közé. Így az elméletileg annyira tetszetős olvasztótégely (meltingpot) amerikai teóriája – túl azon,
hogy egészen az 1960-as évek polgárjogi mozgalmai által kiváltott reformokig nem jelentett jogi
egyenjogúságot az afroamerikaiaknak sem – menetrendszerűen szembesült számos országban azzal, hogy
másmilyen érzései és érdekei vannak az önkéntes bevándorlóknak, mint azoknak, akik lakóhelyük elhagyása
nélkül kerültek más államba. Az angol nyelven való érvényesülés vonzereje, a gazdasági gyarapodás komoly
esélye, az eredeti állam üldöztetés vagy szegénység miatti elhagyásának emléke alapvetően eltérő
körülményeket jelent azokhoz képest, mint amelyekben az akarata ellenére kisebbséggé vált közösség él, ahol
nyelve, történelmi múltja társadalmi érvényesülésében is hátrányt jelent. Ebben az esetben nem egy sokrétű,
193
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
sokszínű konglomerátumba való belépésről van szó, hanem egy másik nyelvi, kulturális közösség
értékrendjének elfogadásáról. Önmagában ez még nem jelentene nehézséget abban az esetben, ha mindez nem a
saját identitás feladását, illetve ennek el nem fogadása esetén nem a hátrány stabilizálódását jelentené. Emellett
az ezredfordulón azt is tapasztalni lehet, hogy az iszlámnak egy, a korábbitól eltérően a vallási életen kívüli
társadalomban is markánsan és külsőségekben is megjelenő formája kikezdi a megelőző évtizedekben a
vendégmunkás tömegek viszonylatában kialakult s addig minden mellékhatásával együtt is sikeresnek tekintett
nyugat-európai befogadási modellt. A kisebbségvédelemben a nemzetközi jognak szerény lehetőségei vannak:
az univerzális jogalkotás eleve kevés konkrétumig juthat el, a regionális megközelítés során azonban már eleve
kevesebb állam érdekeit kell egyeztetni. A bilaterális megoldás esetében ugyanakkor az is kérdés, hogy
mennyire esik egybe a két állam érdekeltsége: ha nagyjából azonos arányban vannak jelen kisebbségek
mindkettőben, akkor az érdekeltség kölcsönös. A számaránybeli különbség dacára azonban az érdekeltség
szintén fennállhat, ha a szuverenitás korlátozása megtérül. Végül pedig az is tény, hogy ott, ahol az állam
alkotmányos struktúrája eleve olyan, hogy korrekt intézményes biztosítékokat nyújt saját kisebbségeinek, az
ennek megfelelő (vagy éppen az alatt maradó) nemzetközi kötelezettség elfogadása nem ütközik alkotmányjogi
vagy politikai akadályba. A kisebbségvédelmi vonatkozású nemzetközi szerződések, illetve a hazai megoldások
tartalmát illetően a kisebbségi lét, a kisebbségi esélyek szempontjából nem kis jelentősége van annak, hogy csak
az egyéni jogokat biztosítják-e vagy kollektív jogokat is, vagy legalábbis valamilyen formában figyelembe
veszik a közösséget mint olyat. Ha a közösség rendelkezhet önálló, az állami szervezetrendszert kiegészítő saját
szervekkel és egyéb közjogi organizmusokkal, az nyilvánvalóan jelentősen megkönnyíti a kisebbségek számára
annyira fontos nyelvhasználati és önálló oktatási lehetőségek intézményesítését, adott esetben a kisebbségi lét
szempontjából fontos egyéb politikák vitelének jogosítványaival kiegészítve. Ha ez így történik, az a
biztosítékrendszert szélesíti, s garanciát jelent azzal szemben, hogy a kormány utóbb lebontsa a megadott
intézményeket. A kollektív jogi megközelítés azonban az állami alkotmányok, illetve alkotmányos rendszerek
csak egy részében eleve elfogadható, sok olyan állam is van, amelynek alkotmánya erre nem nyújt lehetőséget,
esetleg azt ki is zárja. Ez az alkotmányos különbözőség nehezíti, de nem akadályozza meg a jobb, hatékonyabb
nemzetközi jogi megoldások keresését.
678. Az ENSZ-ben az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata nem tartalmaz kisebbségvédelmi klauzulát, és ez a
hiányosság volt a megszavazáskor a szovjet tartózkodás egyik hivatalosan közölt indoka. Az 1966. évi Polgári
és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya a diszkriminációt tilalmazó cikk mellett viszont már egy külön
cikket szentelt neki: „Olyan államokban, ahol nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen
kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival
együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják vagy hogy saját nyelvüket
használják” (27. cikk). A nemzetközi jogtudományban mintegy húsz éven át úgy értelmezték a fenti cikket,
hogy az sajnálatosan szűkmarkú, alapvetően csak tartózkodási kötelezettséget ró az államokra. Az ENSZ-en
belül bekövetkezett irányváltás nyomán azonban alapvetően megváltozott tartalmat kell tulajdonítanunk neki.
Az egyezségokmány végrehajtására felügyelő Emberi Jogok Bizottsága (Comité des Droits de l’Homme) az 50.
ülésszakán (1994. április 1-18.) külön határozatban elemezte a 27. cikket. Ennek megállapításaiból kiemelendő,
hogy i. a 27. cikk kisebbségfogalmát hangsúlyozottan nem csak az állampolgárokra vonatkoztatja; ii. a 27. cikk
alkalmazhatósága nem az állam döntésétől, hanem az objektív körülmények megvalósulásától függ; iii. a 27.
cikk értelmében az államot a puszta tartózkodáson túl tevési kötelezettségek is terhelik; ideértendő
mindenekelőtt az őket érintő döntések meghozatalában való részvétel lehetőségének biztosítása, illetve az állam
fellépési kötelezettsége, ha nem állami oldalról fenyegeti, akadályozza valaki a 27. cikk érvényesülését. (A
Comité des Droits de l’Homme gyakorlatából lásd Sandra Lovelace c. Kanada ügy, 27/1977., 1982. július 30.:
itt a kisebbséghez tartozó személy identitásválasztási szabadságának elismerése volt a legfontosabb, amit az
illető a maga államával, de adott esetben éppen saját csoportjával szemben is érvényesíthet. Döntéséért sem az
állam, sem saját közössége nem sújthatja őt hátránnyal; lásd még RL & Connors c. Kanada ügy, 358/1989.,
1991. november 5.; Ominayak c. Kanada ügy, 167/1984., 1990. március 26.; Kitok c. Svédország ügy,
197/1985., 1988. július 27.; Ilmari Lansman c. Finnország ügy, 511/1992., 1994. október 26.;Jouni E. Lansman
c. Finnország ügy, 671/1995., 1996. november 22.; Apirana Mahui- ka c. Új Zéland ügy, 547/1993., 2000.
november 16. Ezek az ügyek az őslakos halász-, vadászközösségek életmódjának a modern iparosítás
körülményei között megnehezült vagy ellehetetlenült folytathatóságát érintették.)
679. Az ENSZ Közgyűlése 1992. december 18-án elfogadott, 47/135. sz. határozatában (A nemzeti vagy
etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogainak nyilatkozata) óvatosan túllép a csak egyéni
megközelítésen, amikor kimondja: „az államok védik a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségek létét
és nemzeti identitását és elősegítik olyan feltételek létrejöttét, amelyek kiteljesítik ezt az identitást” (1. cikk). A
konkrét jogok azonban alapvetően az egyéni jogfelfogásra épülnek. Kiemelkedő fontosságú ugyanakkor az ún.
pozitív diszkrimináció tételének megerősítése is (8. cikk 3. §).
194
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
Sokáig húzódott az ENSZ-ben az antidiszkriminációs és kisebbségvédelmi albizottság által előkészített, Az
őslakos népek jogainak nyilatkozata című határozat véglegesítése, amit végül 2007. szeptember 13-án a 61/295.
sz. közgyűlési határozattal fogadtak el. Ez tartalmaz ún. kollektív jogokat is, azonban az „őslakos” (indigenous /
autochtone) népek alatt az ún. természeti népeket érti, akiknek a természethez közeli (vadász, halász,
pásztorkodó, nomád állattenyésztő) életmódját a modern iparosítás, a természetátalakító nagyberuházások
(például gátak és víztározók építése, kőolaj-kitermelés) komolyan veszélyeztetik. A nyilatkozat hatálya alá így
Európában a skandináviai rénszarvastenyésztő lappok és az Oroszország északi részében, illetve szibériai
területein élő kis népek tartoznak, többek között a magyarság ott élő finnugor rokonai (vogulok, osztjákok). A
határozat a hagyományos életmód megóvásának fontossága mellett a természeti kincsekkel való szabad
rendelkezést és a hasznosításból eredő jövedelmekből való méltányos részesedést hangsúlyozza.
680. A faji megkülönböztetés minden formájának tilalmáról kötött 1965-os ENSZ-egyez- mény végrehajtására
felügyelő bizottság (CERD) több tematikus jelentése is idevágó jellegű. Például a n° 8. (1990) az
identitásválasztásról és az állam statisztikai adatszolgáltatásáról; a n° 19. (1995) a faji szegregációról; a n° 21.
(1996) az önrendelkezésről, annak külső és belső oldaláról. Az UNESCO keretei között idevágó az oktatásügyi
diszkrimináció elleni egyezmény (1960), a maga saját kontrollmechanizmusával, valamint A kulturális
sokrétűség egyetemes nyilatkozata (2001), amelynek alapján a világszervezet az oktatásügyet és a kulturális
sokrétűséget (amelynek alapelemeként minősítette a nyelvi sokrétűséget és az anyanyelvhasználattal összefüggő
jogokat) a prioritásai közé sorolta.
681. Az újabban hirtelen felgyorsult fejlődés egyik eredménye az ún. Európai Konferencia Jugoszlávia
Békéjéért melletti Választottbíróság által kimondott tétel, hogy „a népek és kisebbségek jogainak és az emberi
személyiség alapjogainak a tiszteletben tartása (...) az általános nemzetközi jog imperatív normája” (n° 1.
tanácsadó vélemény, 1991. november 29., RGDIP, 1992, 265. o.) és a kisebbségeknek joguk van „identitásuk
elismerésére” (az Európai Konferencia Jugoszlávia Békéjéért melletti Választottbíróság n° 2. tanácsadó
véleménye, 1992. január 11., RGDIP, 1992, 267. o.).
682. Az Európa Tanács keretein belül az Emberi Jogok Európai Egyezménye tulajdonképpen nagyon kevés
kisebbségvédelmi vonatkozású ítéletet hozott. Az Emberi jogok európai egyezményének diszkriminációt
tilalmazó 14. cikke a „nemzeti kisebbséghez tartozásra” is vonatkozik, s az Emberi Jogok Európai Bíróságának
egyik legtöbbet idézett ítéletének szolgáltatta alapját (CEDH: A belga nyelvi ügy, ex. prél., 1967. február 9. és
fond, 1968. július 23.). Mivel a 14. cikk csak az EJEE egy másik cikkével összefüggésben hívható fel,
tulajdonképpen elenyésző számú stricto sensu kisebbségvédelmi ügyet eredményezett. Fennállása alatt az
Emberi Jogok Európai Bizottsága is csak alig-alig találkozott kisebbségi panaszokkal. Így a bíróság előtt ezzel
összefüggésbe hozható ügyek száma is csekély volt (CEDH: A belga nyelvi ügy, ex. prél., 1967. február 9. és
fond, 1968. július 23.; Tyrer ügy, 1986. november 24.; Gillow ügy, 1986. november 24.; Mathieu-Mohin és
Clerfayt ügy, 1987. március 2.; Stjerna ügy, 1994. november 25.).
683. A kilencvenes évekre azonban a korábbiaknál nagyobb számban és már egy más környezetben érkeztek be
a kisebbségi panaszok. Közöttük voltak a cigány (roma) közösség vándorló tagjai által benyújtott panaszok,
amelyek a vándorló életmódba való állami beavatkozást sérelmezték, azonban a bíróság panaszukat elutasította
(CEDH: Buckley c. Egyesült Királyság ügy, 1996. szeptember 25.; Chapman c. Egyesült Királyság, 2001.
január 18.; Beard c. Egyesült Királyság, 2001. január 18.). Az ezredfordulón azonban az Emberi Jogok Európai
Bírósága már jóval nagyobb megértést tanúsított panaszaik iránt, elítélte kollektív kitoloncolásukat (Conka c.
Belgium ügy, 2002. február 5.), és különösen fontosnak tartotta azt, hogy a bántalmazásra, nem megfelelő
bánásmódra utaló panaszaikat az adott ország hatóságai korrekt módon kivizsgálják (Velikova c. Bulgária ügy,
2000. május 18.; Nachova és társai c. Bulgária ügy, 2004. február 26.; Balogh c. Magyarország ügy, 2004. július
20.). A joggyakorlat változásának újabb figyelemre méltó vonása a statisztika mint közvetett bizonyítási eszköz
elfogadása az ún. oktatásügyi szegregációs ügyekben, ahol ha hiteles statisztikai adatok alátámasztják, hogy az
objektívistának tűnő jogszabályi nyelvezet dacára a kisebbséghez tartozókat aránytalanul nagyobb számban,
illetve terhesebben érinti egy adott jogszabály, illetve intézkedés (mint amilyen az iskolaérettség vagy a felsőbb
osztályba lépési képesség megállapítása, ahol a kritériumokat nem teljesítők gyakran csak az ún. kisegítő
osztályokba kerültek), megfordul a bizonyítási teher, és a kormányra hárul annak bizonyítása, hogy nem etnikai
alapú hátrányos megkülönböztetés történt (CEDH: D. H. és társai c. Cseh Köztársaság, 2007. november 13.
[nagykamarai ítélet]; Sampanis c. Görögörszág, 2008. június 5.; Orsus és társai c. Horvátország, 2010. március
16. [nagykamarai ítélet]).
684. Megjelent a kelet-közép-európai kisebbségvédelmi problémakör is, mindenekelőtt a muzulmán közösség
vallási autonómiájába való beavatkozást panaszolva. A lelkipásztori és családjogi bírói funkciókat egyaránt
gyakorló muftik által benyújtott panaszok nyomán az alperes államokat a bíróság elmarasztalta (CEDH: Serif c.
Görögország ügy, 1999. december 14.; Hasszán és Csaus c. Bulgária ügy, 2000. október 26.). Tulajdonképpen
195
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
sikerre vezettek az etnikai-nyelvi alapon való zaklatást panaszló nyu- gat-trákiai török ajkú panaszosok ügyei is
(CEDH: Raf Oglu c. Görögország ügy, 2000. június 27.; Tsingour c. Görögország ügy, 2000. július 6.). A
bíróság elmarasztaló ítéleteket (CEDH: Stankov és az Ilindeni Egyesült Macedón Szervezet c. Bulgária, 2001.
október 2.; A besszarábiai metropolita egyház c. Moldova ügy, 2001. december 13.) is hozott, de olyanokat is,
mint például a sziléziai kisebbségi szervezetekkel összefüggő panaszok alapján, ahol elutasította a beadványt
(CEDH: Gorzelik c. Lengyelország ügy, 2001. december 20.). A balti államokban az orosz ajkú kisebbségekkel
szemben türelmetlen politika választójogi vetületeit (CEDH: Podkolzina c. Lettország ügy, 2002. április 9.),
illetve az állampolgársági politikának a család belső ügyeibe való beavatkozást jelentő formáit (Slivenko c.
Lettország ügy, 2003. október 9.) ítélte el. Egyes határokon túli magyarokat érintő ügyekben is születtek a
panaszt megalapozottnak tartó ítéletek, így például a választások tisztaságára (Kovács c. Ukrajna ügy, 2008.
február 7.) vagy büntetőeljárási szabályok betartására (Reiner, Pajzs és Héjja c. Románia, 2007. szeptember 27.)
vonatkozó kötelezettségek megsértését panaszló indítványok esetében.
VII/6. ÁBRA Regionális vagy kisebbségi nyelvek Főtitkári jelentés európai chartájának a tapasztalatokról
kontrollmechanizmusa
685. 2000. november 4-én az államok aláírták a 12. kiegészítő jegyzőkönyvet. Ez 2005-ben történt
hatálybalépésével már más, nagyvonalúbb optikában láttatja a kisebbségvédelmi kérdést, a diszkriminációt nem
korlátozva csak az Emberi jogok európai egyezményében foglalt jogokra. „1. cikk: A diszkrimináció általános
tilalma: 1. § A jogszabályban meghatározott jogok és szabadságjogok élvezetét minden megkülönböztetés,
például nem, faj, szín, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás,
nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet, születés szerinti vagy egyéb helyzet alapján történő
megkülönböztetés nélkül kell biztosítani. 2. § Senki sem tehető ki közhatóság részéről olyan
megkülönböztetésnek, amely az 1. §-ban felsorolt okokon alapul.” Jelen sorok 2011-es írásakor azonban
Magyarország – akárcsak az Európai Unió tagállamainak többsége – még nem részese a 12. jegyzőkönyvnek.
686. Az Európa Tanács kibővülése a kelet-európai országokkal nemcsak az Emberi jogok európai
egyezményének gyakorlatát alakította át, hanem a kisebbségvédelmi vonatkozású egyezmények kidolgozásának
igényét is. 1992-ben a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartája nyílt meg aláírásra, a kétnyelvűség
különböző fokozatainak és az Európai Szociális Chartára emlékeztetően (lásd n° 664.) a la carte
kötelezettségvállalási rendszerben szabályozva az oktatásügyi, közigazgatási, bírósági, médiabeli és gazdasági,
társadalmi, kulturális életbeni nyelvhasználatot. Nem foglal állást az egyéni és a kollektív jogok elméleti
vitájában, sőt nem is „jogokat” rögzít, hanem az állami kötelezettségeket pontosítja. Így az országok területén
meghatározható összefüggő vagy esetleg földrajzilag elkülönülő zónákban a kisebbségi nyelvhasználatot
intézményesen is biztosítja. A Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájának II. része (Célok és elvek)
az ország területén használt minden regionális vagy kisebbségi nyelvre vonatkozik és elismeri a pozitív
diszkrimináció (affirmative action) megengedhetőségét is. A III. résznek pontos intézményes szabályai azonban
csak azon nyelvekre érvényesülnek, amelyeket az állam annak hatálya alá bocsátott. (Magyarország 1995-ben
ratifikálta a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartáját és a III. rész opcióit a német, szlovák, szerb,
horvát, szlovén és román nyelvekre vállalta. Ezt 2008-ban kiegészítette a két cigány nyelv [a romani és a beás]
javára tett vállalásokkal.) A kontrollmechanizmus az államok által beadott jelentéseket ellenőrző független
szakértői bizottságra épül, s ez a Miniszteri Bizottságnak javasolhatja ajánlás kibocsátását.
196
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
VII/7. ÁBRA Nemzeti kisebbségek védelmének európai keretegyezménye: kontrollmechanizmus
687. 1995-ben aláírásra nyílt meg a Nemzeti kisebbségek védelmének európai keretegyezménye, amely a
kisebbségi lét legfontosabb területein (oktatásügy, közigazgatási nyelvhasználat, identitásvédelem, védelem az
erőszakos asszimiláció ellen, effektív részvétel a közügyek intézésében) gyakran némileg puha vagy éppen a
programjellegű normák természetét viselő fordulatokkal kísérli meg az államokat terhelő jogi kötelezettségeket
rögzíteni, figyelembe véve a strasbourgi joggyakorlat eredményeit is. Így kiemelendő a kisebbségek javára
gyakorolt ún. pozitív diszkrimináció kötelezettségének meghirdetése, túlmenve annak kimondásán, hogy a
diszkrimináció tilalmát az ilyen gyakorlat egyáltalán nem sérti. A kontrollmechanizmus a tagállami jelentéseket
„a lépések adekvát jellegének” szempontjából ellenőrző szakértői bizottságra és a Miniszteri Bizottságra épül.
688. A Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartája és a Nemzeti kisebbségek védelmének európai
keretegyezménye egymásnak nem alternatívái, hanem komplementer jellegű szerződések. Több tagállam
(például Románia, Albánia, Moldova) az Európa Tanácsba történő tagfelvételük során formális ígéretet tett a
charta aláírására és ratifikációjára. Az Európa Tanács az 1993. októberi bécsi csúcsértekezlet határozata alapján
foglalkozott még az Emberi jogok európai egyezményéhez kapcsolódó kiegészítő jegyzőkönyv kidolgozásával,
amely „a kulturális szférában alkalmazandó egyéni jogokat rögzítené, különös tekintettel azokra, amelyek a
kisebbségek számára relevánsak”. A szövegezés során azonban a tagállamok közötti értelmezési viták nyomán
kialakult tervezet annyira vérszegényre sikerült, hogy a Miniszteri Bizottság a munkát 1995-ben felfüggesztette.
689. Az Európa Tanácson belül a Parlamenti Közgyűlés szavazta meg az 1201. (1993) sz. ajánlást, amely az
Emberi jogok európai egyezményéhez kapcsolódó kisebbségvédelmi kiegészítő jegyzőkönyv tervezete volt és
11. cikkében egyértelműen utalt a történelmi és területi sajátosságoknak megfelelő helyi vagy autonóm
közigazgatási formákra, illetve az ún. speciális státusra. A Miniszteri Bizottság azonban ezt nem nyitotta meg
szerződésként aláírásra, hanem a keretegyezmény (lásd n° 687.) és egy kulturális jogi kiegészítő jegyzőkönyv
(lásd n° 688.) kidolgozására adott utasítást, de közben több állam (Románia, Albánia, Moldávia ) az Európa
Tanácsba való tagfelvételük során ígéretet tett az 1201. (1993) sz. ajánlás elveinek betartására is. A 1201. (1993)
sz. ajánlás hatályossága körüli viták láttán a Parlamenti Közgyűlés 1255. (1995) sz. határozatában megerősítette
az előbbi érvényét abban az értelemben, hogy a tett kötelezettségvállalásokat ellenőrzi és a további tagfelvételek
esetén is feltételként szabja meg az 1201. (1993) sz. ajánlás elveinek betartását. Ez végső soron a Parlamenti
Közgyűlés ún. monitoringbizottsága által történt tematikus beszámoltatást jelentett, amin azonban sokkal inkább
a vállaltak betartásának ütemezéséről történő dialógust, mintsem szankcióval fenyegetett számonkérést kellett
érteni. A formális ellenőrzést a listán levő államokkal szemben fokozatosan megszüntették, de a listáról való
levétel után is be kell számolni az ígéreteket megvalósító jogalkotási lépések megtételéről. A Parlamenti
Közgyűlés által a nemzet fogalmáról elfogadott 1735. (2006) sz. ajánlás az adott kisebbségi közösségnek a
lakóhelye szerinti állam politikai nemzetébe való beilleszkedése hangsúlyozása mellett a kulturális nemzethez
való kötődés legitimitásának tudomásulvételére próbálja ösztönözni az államokat.
690. Van az Európa Tanácson belül egy, javarészt tagállami ombudsmanokból álló, a rasszizmus és az
intolerancia ellen létrehozott testület (European Commission against Racism and Intolerance–ECRI), amely
ajánlásokat kibocsátva és azok végrehajtásáról az államokat beszámoltatva részben szintén kisebbségvédelmi
tevékenységet folytat. Ajánlásaiban az ECRI többek között azt is hangsúlyozta, hogy a futballhuliganizmus- sal,
a gyűlöletbeszéddel, az interneten terjesztett rasszista anyagokkal vagy a magánszférában rasszista
szempontokra utaló megkülönböztetésekkel szemben az állam nem maradhat tétlen, fel kell lépnie, szükség
esetén jogszabályi reformok révén is. Ugyanezeken a területeken a Miniszteri Bizottság hasonló tartalommal
több ajánlást is elfogadott.
691. Az alkotmánybírákból, illetve alkotmányjogászokból összeállított, eredetileg a jogállamiságra áttérést és az
alkotmányozást segítőJoggal a Demokráciáért Bizottság (Velencei Bizottság) számos szakvéleményt készített, s
több közülük az adott országon belüli kisebbség alkotmányjogi helyzetét is értékelte a konkrét jogszabályok és
197
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
tervezetek fényében, illetve tett javaslatot bizonyos reformokra. Az ún. státustörvény kapcsán kibontakozott
magyar-román vitában az államok kérésére a Velencei Bizottság összehasonlító jelentést készített az ún.
anyaállamok és határokon túli kisebbségeik közötti kapcsolatok jogi kereteiről, figyelemmel egy tucat állam
ilyen jellegű jogszabályaira (lásd n° 389.). A 2001. október 19-20-i ülésen elfogadott jelentés a nyelvi-kulturális
dimenziókban a határokon átnyúló kapcsolatrendszereknek a nemzeti jogalkotásban megjelenő intézményeit
értékelte. A Velencei Bizottság mindenekelőtt a területenkívüli jogalkotást és a diszkriminációtilalom sérelmét
panaszló kritikákra is reagálva fogadta el jelentését, amely összehasonlító jogi jellegű, szó szerint nem
tekinthető valamely konkrét nemzetközi jogvita eldöntésének. A diszkrimináció tilalmát a strasbourgi
joggyakorlat (a legitim cél mint előfeltétel, továbbá az arányosság a cél és az eszközök között) fényében
értékelte. Eszerint a nemzeti identitáshoz szorosan kötődő szférákban (nyelv, irodalom, történelem stb. területén
képzés, továbbképzés) a határokon túli nemzetrészeknek – az anyaországban vagy az állampolgárság szerinti
lakóhelyen – nyújtott támogatásokat természetesnek tartotta. Ezeken kívül azonban az etnikai preferenciát nem
tartotta magától értetődőnek, leszámítva a rendkívüli helyzeteket. A jelentés szerint az extraterritorialitás nem
kifogásolható, ha az érintett állam sokoldalú vagy kétoldalú szerződésben vagy „hallgatólagosan bár, de
egyértelműen” ehhez előzetesen hozzájárult, illetve ha a másik állammal szemben maga is ilyen gyakorlatot
folytat, tehát ha reciprocitás áll fenn. A fennmaradó esetekben azonban a Velencei Bizottság az ilyen típusú
jogszabályok végrehajtása során elengedhetetlennek tartotta az egyeztetést a két állam között, amelyek például
az ezt rendező kétoldalú megállapodások kötésére vezethetnek. A CDL-AD(2005)009. jelzetű jelentés a
kisebbségek választási részvételéről és a pozitív diszkrimináció szellemében intézményesített különböző
választási kedvezményekről, míg a CDL-INF(2000)002. sz. dokumentum az önrendelkezés és az elszakadás
alkotmányjogi megítéléséről, a CDL-INF(2000)016. sz. dokumentum pedig az európai etno- politikai
konfliktusok rendezését megkönnyítő jogi keretekről szól. A CDL-AD(2007)001. jelzetű jelentés a nem saját
állampolgárok javára biztosított kisebbségi jogokról utal a nemzet definiciájáról készített parlamenti közgyűlési
jelentésre (lásd n° 689.), illetve a Nemzeti kisebbségek védelme európai keretegyezményének tapasztalataira
(lásd n° 687), és azt javasolja, hogy az államok fontolják meg, nem lenne-e célszerű egyes kisebbségi jogokat
nem állampolgári csoportokra (például a tartósan megtelepedett vendégmunkásokra) is kiterjeszteni, másrészt
pedig hogy nyitottan álljanak hozzá az államutódlási helyzetek nyomán előállt hontalansági esetek honosítás
révén történő csökkentéséhez (lásd n° 400., 712.). A CDL-AD(2008)013. jelzetű jelentés a nemzeti kisebbségek
javára biztosítható kettős szavazati jog kérdéséről igen óvatosan fogalmaz, és ezt csak akkor javasolja, ha kis
létszámú kisebbségi közösségekről van szó, átmeneti jellegű, és ha a tényleges képviseletet más, a szavazati jog
egyenlőségét kevésbé korlátozó megoldások nem vezetnek eredményre.
692. A szubregionális politikai együttműködést megvalósító Közép-európai Kezdeményezés 1995-ben készült el
a maga kisebbségvédelmi okmányával. Ez önmagában nem szerződési természetű dokumentum, azonban
szóhasználata igen közel áll a Nemzeti kisebbségek védelmének európai keretegyezményébe foglalt cikkekhez.
Nem rendelkezik kontrollmechanizmussal, azonban a részes államok rendszeres szemináriumokon tájékoztatják
egymást a végrehajtás tapasztalatairól.
693. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (1995-ig Európai Biztonsági és Együttműködési
Értekezlet) keretei között említeni kell a Párizsi Charta az Új Európáért című dokumentumot (1990), ahol az
államok elkötelezik magukat a nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásának megóvása
mellett, hangsúlyozva „a nemzeti és nemzetközi szinten élvezett effektív jogorvoslatok” kívánatosságát. Az
1990. június 29-i koppenhágai nyilatkozat és az 1991. július 19-i genfi szakértői értekezlet záródokumentuma
részletes kisebbségi jogi katalógust tartalmaz. A helsinki találkozón
döntöttek az EBEÉ Nemzeti Kisebbségek Főbiztosa intézményének felállításáról, aki „riasztásra” vagy „gyors
akció” kezdeményezésére jogosult az EBEÉ vezető szervei felé, „amennyiben a nemzeti kisebbségek
problémáival összefüggő feszültségek elfajulásától kell tartani”. A gyakorlatban egyelőre a főbiztos inkább csak
békéltető és jószolgálati missziókat látott el. Az általa kibocsátott ajánlások az oktatásügyet (hágai ajánlások,
1996), a kisebbségi nyelvhasználatot (oslói ajánlások, 1998), a kisebbségek közéleti részvételét (lundi ajánlások,
1999), a választásokon megvalósuló kisebbségi részvételt (varsói irányelvek, 2001), a médiabeli kisebbségi
nyelvhasználatot (2003), a rendőrség és a kisebbségek kapcsolatát (2006), illetve a kisebbségek szerepét az
államközi kapcsolatokban (2008) (lásd n° 400.) továbbá a cigány (roma) közösségek integrációját illetően egy
sor jelentésben (1993, 1994, 1999, 2000) fogalmazzák meg az államok jelentős része által elfogadott
egyezmények és az EBEÉ-dokumentumok alapján az államokat terhelő kötelezettségeket, illetve azok tartalmi
kibontását és pontosítását végzik el.
694. Az 1995. március 21-i, de elnevezése ellenére nem nemzetközi szerződési természetű Európai stabilitási
egyezségokmány (az ún. Balladur-terv végeredménye) 15. §-ában az EBESZ, 16. §-ában pedig az Európai
békéltetési és választottbírósági egyezmény eljárásainak alkalmazhatóságára utal, ha a vitában álló államok
jószomszédsági megállapodásainak végrehajtása és értelmezése kapcsán jogvita merül fel. Az Európai
198
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
Stabilitási Értekezlet a Nemzetek Szövetségére emlékeztetően védnökségi szerepet vállalt az egyezségokmány
mellékletében felsorolt különböző kétoldalú szerződések fölött. Az ide akkor beiktatott magyar-ukrán
alapszerződés (1991. december 6.) és az 1991. május 31-i kisebbségvédelmi nyilatkozat, magyar-szlovén
kisebbségvédelmi együttműködési szerződés (1992. november 6.), magyar-szlovák alapszerződés (1995.
március 19.), a később csatolt magyar-horvát kisebbségvédelmi egyezmény (1995. április 5.) és a magyar-szerb
kisebbségvédelmi egyezmény (2003. október 21.) a kétoldalú együttműködést, a sokoldalú szerződésekben
foglaltaknál „keményebb” jogokat, illetve a kollektív megközelítés és az önkormányzatiság hol egyértelműbb,
hol áttételesebb megfogalmazásait rögzíti.
695. Így például az 1995. március 19-i magyar-szlovák alapszerződés 15. cikk 4. § b) pontja szerint a felek „az
alábbi dokumentumokban rögzített normákat és politikai kötelezettségeket jogi kötelezettségként alkalmazzák”:
az ezt követő felsorolás az 1201.
sz. ajánlására, az ENSZ Közgyűlés 47/135. sz. és az EBEÉ 1990. évi koppenhágai nyilatkozatára utal, tehát soft
law típusú normákban foglalt kötelezettségvállalásokat érint (lásd n° 345.). A Temesváron 1996. szeptember 16án aláírt magyar-román alapszerződés kisebbségvédelmi cikkei ugyanakkor szóhasználatukban meglehetősen
közel állnak a keretegyezmény fordulataihoz, és az 1201. (1993) sz. ajánlás, az ENSZ Közgyűlés 47/135. sz. és
az EBEÉ 1990. évi koppenhágai nyilatkozatának tételes felsorolását az alapszerződés melléklete tartalmazza,
egy különös lábjegyzettel: „A Szerződő Felek egyetértenek abban, hogy az 1201-es ajánlás nem hivatkozik a
kollektív jogokra és nem kötelezi a feleket arra, hogy az említett személyek számára biztosítsák a jogot az
etnikai alapú területi autonómia speciális státusára.” E megfogalmazás jogalapja nem világos, hiszen kétség
esetén a két fél utalhatott is volna az Európa Tanács megfelelő dokumentumaira. Ennél problematikusabb
azonban, hogy a lábjegyzet az 1201-es ajánlás eredeti alternatív megfogalmazását („megfelelő helyi vagy
autonóm közigazgatással vagy különleges státusszal...”) érthetetlen módon konjunktív jellegűvé („területi
autonómia speciális státusára”) alakította át, bevíve az „etnikai alapú” kitételt, ami az 1201. (1993) sz. ajánlás
szövegében nem is szerepelt.
696. A kisebbségvédelem nemzetközi jogi intézményrendszerének újraépülése során megfigyelhető, hogy az
államok jelentős része húzódozik az ún. kisebbségi jogok nemzetközi szintű garantálásának elfogadásától.
Ennek következménye az a sajátos kettősség, hogy az európai államok jelentős részében van a kisebbségek
számára alkotmányosan biztosított személyi autonómia, esetleg területi autonómia, és számosan közülük
mégsem fogadják el ennek nemzetközi jogi megkövetelhetőségét. A kisebbségvédelem továbbépülése
szempontjából irányadó az a szabály, hogy az univerzális szinttől a regionálison át, a bilaterálison keresztül az
alkotmányjogihoz eljutva a szabályozás pontosítható, és akár egyre „keményebb” formákat ölthet. Ezt a
meghalad- hatóságot az emberi jogi egyezményekhez hasonlóan a kisebbségi egyezmények is rögzítik (lásd
például a keretegyezmény 18. és 22. cikkét). Önmagában nyilvánvalóan nem tekinthető jogsértőnek olyan
intézmény igénylésének felvetése, amelyet a pozitív nemzetközi jog valamely tételes jogi szabálya nem
tartalmaz, hiszen a belső jog bármikor „nagyvonalúbb” lehet, mint a nemzetközi jog. A nemzetközi jog új
szabálya kidolgozásának kezdeményezése sem tekinthető jogszerűtlennek. Az Emberi jogok európai
egyezményének története is azt példázza, hogy egymást követő hullámokban valósult meg a jogvédelem
kiszélesítése.
697. A nemzetközi kisebbségvédelem tudományában az egyéni jogok és kollektív jogok szembeállítása, az
utóbbiak elismertetésére törekvés hosszabb idő óta érzékelhető. A nemzetközi jogalkotás – különösen annak
univerzális és regionális formájában – egyelőre igen habozó a kollektív jogok intézményének tételes jogi
elfogadásában. Az autonómiaformákat a nemzetközi jog azonban nem köti a kollektív jogi megközelítés
szükségképpeni elfogadásához. A nemzetközi jog e nézőpontja egybevág számos ország alkotmányjogi
megközelítésével: Európában nagyon sok államban van kisebbségek érdekeit szolgáló autonómia, köztük ott is,
ahol az alkotmányjog nem ismeri el a kisebbség fogalmát vagy kollektív jogait. (Így például Franciaországban a
korzikai területi autonómiát vagy a breton iskolaügyi autonómiát annak ellenére meg lehetett teremteni, hogy a
francia alkotmányjog elutasítja az egyéneket átfogó közösség jogalanyként való elismerését. Példaként lehet
említeni továbbá – több más mellett – a belgiumi német autonómiát, a svéd és a dán megoldásokat.) A választott
megoldás akár területi, akár személyi típusú, a kulturális és oktatásügyi kérdések önálló igazgatását központi
elemének tekinti. E szférákban az állam csak az alapkoordinátákat vonhatja meg. A kétoldalú szerződések (lásd
például a magyar-szlovén, a magyar-horvát vagy a magyar-szerb megállapodást) minden további nélkül
garantálhatnak kollektív jogokat, a személyi autonómia bizonyos formáira vagy akár a kulturális autonómiára
való jogot is (lásd n° 694.). Az univerzális és regionális szinten tapasztalt visszafogottság dacára a nemzetközi
jog több példát szolgáltat arra, hogy bilaterális megállapodások révén hogyan lehet széles körű autonómiát
megalapozni, mint az Dél-Tirol vagy az Aland-szigetek esetében történt, ahol az érintett területeknek saját
törvényhozásuk, saját kormányzatuk van az autonómia hatáskörébe tartozó ügyek intézésére. Ezek a
megállapodások nem a kollektív jogi szóhasználatra, hanem az intézmények „semleges” leírására koncentráltak,
199
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
helyenként programcsomag, ütemterv révén. E megoldások aprólékosan felsorolják a kisebbségi autonómia
hatáskörébe tartozó ügyeket, azokat, amelyeket a kisebbségi autonómia és az állam együttesen intéz, illetve
azokat, amelyek az állam kizárólagos hatáskörében maradnak, és pontosítják a hatáskör-ösz- szeütközés esetén
eljáró egyeztető fórumot vagy bírói típusú szervet.
698. Az Európa Tanács szerződései közül a Helyi önkormányzat európai chartája, bár nem kisebbségi optikájú,
de a szervezet szándékai szerint az egyik lehetséges megoldási módja lehet a kisebbségek által lakott települések
érdekei védelmének is, a szubszidiaritás szellemében. Ez a szerződés (amelyhez 2009-ben kiegészítő
jegyzőkönyv készült) az opcionális kötelezettségvállalások intézményére építve tartalmazza a települések
közigazgatási határokon átnyúló társulásának intézményét is. A kilencvenes évek második felében kísérletek
történtek a Regionális önkormányzatok európai chartája szövegének előkészítésére, a Parlamenti Közgyűlés
pedig újból felvetette a kisebbségvédelem és területi autonómiák, illetve egyéb intézményi reformok
összekapcsolhatóságát (Gross-jelentés, 1609. [2003] sz. ajánlás és 1334. [2003] sz. határozat).
699. Az Európai Unió a kisebbségvédelmet sokáig nem tartotta hatáskörébe tartozónak, bár az Európai
Parlament az 1980-as évektől fogva sürgette a közösségi kereteken belül is a Regionális nyelvek és kultúrák
chartájának elfogadását. Az Európai Közösségek sokáig úgy tekintették, hogy a kisebbségi problémakörnek a
közösségi jogban releváns vetületeit kellőképpen lefedi a megkülönböztetés tilalma, annak hatalmas luxemburgi
joggyakorlatával. A gondolat azonban már helyet kapott a közép-európai államok 1993. évi koppenhágai
tagfelvételi kritériumai között, mint „a kisebbségek tiszteletének és védelmének" kötelezettsége. A mindennemű
hátrányos megkülönböztetés tilalmának az eredeti jogban való megjelenése (Amszterdam, 1997) után az
Alapjogi Charta már úgy fogalmazta azt meg, hogy abba a nemzeti kisebbséghez tartozást is beleillesztette. A –
Lisszaboni Szerződéssel módosított – Európai Unióról szóló Szerződés 2. cikkében szintén utal a kisebbségekre:
„Az unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság,
valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbséghez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein
alapul.” Ezzel az eredeti jog szintjén is egyértelműen megjelent a kisebbségvédelem imperatívusza. A levezetett
(származékos) joganyagból a faji vagy etnikai származástól függetlenül a személyek közötti egyenlő bánásmód
elvének végrehajtásáról szóló 2000/43/EK irányelv tűnik jelenleg ígéretes dokumentumnak, amelyik nemcsak a
hagyományos diszkriminációtilalmat tartalmazza, de tiltja az ezen alapon történő zaklatást is. Diszkrimináció
esetében pedig bizonyos esetekben a bizonyítási teher megfordítását is előírja, ha a panaszban említett
körülmények alapján első ránézésre valószínűsíthető, hogy sérül az egyenlő elbánás elve.
5.2. 9. Menekültek és hontalanok
700. A személyi főhatalom bemutatása során (lásd n° 403-404.) láthattuk annak előnyeit, hogy az egyént állama
saját határain kívül is védelemben részesíti, élve a diplomáciai védelem és a konzuli védelem
eszközrendszerével. Ennek gyakorlásához azonban az állampolgárság szerinti állam egybevágó akarata is kell,
ami viszont gyakran hiányzik, ha olyan ellentétek feszülnek az egyén és állama között, amelyek vagy a védelem
nyújtását, vagy annak igénybevételét teszik kétségessé. Ezt a különleges helyzetet fedi le az ún. menekültjog
intézménye, amikor a védelem gyakorlását az eredeti állam helyett egy másik állam vállalja. Ennek tömegesen
intézményesített formájával a nemzetközi közösség az első világháború és az oroszországi polgárháború után,
illetve a bolsevizmus első két évtizedében találkozott, amikor hirtelen meghökkentően nagy számban jelentek
meg a Szovjet-Oroszországból elüldözöttek, illetve onnan politikai okokból elmenekültek, akik számára az
állampolgárság szerinti állam nem volt kész külföldi tartózkodásuk során a befogadó állammal szemben
semminemű védelem biztosítására, s ők maguk sem kívántak ahhoz az államhoz segítségért fordulni (lehet,
hogy hiába is tették volna), ahonnan üldöztetésük ténye vagy annak reális fenyegetése miatt elmenekültek. A
Nemzetek Szövetsége annak idején a híres sarkkutatót, Fridtjof Nansent bízta meg azzal, hogy kövesse
figyelemmel az érintettek sorsát, s számukra a róla elnevezett ún. Nansen-útlevelet bocsátotta ki, ami igazolásul
is szolgált, valamint bizonyos védelmet garantált.
701. Az állampolgárság révén való kötődés ugyanakkor nemcsak jogilag megalapozza, de az állam etikai, sőt
rendszerint hazai alkotmányjogi kötelezettségévé is teszi a fellépést a bajba jutott állampolgárok érdekében,
függetlenül attól, hogy politikailag nem ugyanazt a pozíciót foglalják el. Így érdekes módon a Horthy-korszak
idején Magyarországról elmenekült és a Szovjetunióban letelepedett kommunista emigráció számos tagja,
illetve hozzátartozója az 1936-1939-es évek moszkvai tisztogatásai idején az akkori magyar királyi követség
segítségét kérte, s az a diplomáciai jelentések tanúsága szerint, a lehetőségek függvényében – bár rendszerint
sikertelenül – törekedett is arra, hogy a nyomtalanul eltűntek sorsáról információkat szerezzen.
702. A második világháború népmozgásai nyomán az ENSZ-ben fontosnak tartották a kérdés intézményes
szabályozását. E teendőket kezdetben egy, feladatát hamar betöltő s így ezután megszüntetett szakosított
intézmény (International Refugee Organi- zation–IRO), valamint a holokauszt tragédiáját túlélő zsidóság
200
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
számára a hazatérést vagy a Palesztinába történő bevándorlást elősegítő ügynökség (United Nations Relief and
Rehabilitation Agency–UNRRA) látta el, de nem sokkal később már a palesztinai menekültekről történő
gondoskodás is külön intézmény (United Nations Relief and Works Agency for Palestine Refugees in the Near
East–UNRWA) felállítását igényelte. Az ENSZ ezért úgy döntött, hogy e speciális intézmények mellett
elkerülhetetlen egy általános menekültügyi intézmény felállítása.
70 3 . Az Egyesült Nemzetek Szervezetének keretei között ígyjött létre az 1951. évi menekültügyi egyezmény,
valamint azzal párhuzamosan az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága. A menekültügyi egyezmény magán viselte
a kor és a földrajzi önzés logikáját: az 1951. január 1. előtti európai népmozgásokkal kapcsolta össze a
menekültté minősítés intézményrendszerét, fakultatív módon téve lehetővé, hogy ugyanezt a nem európai
népmozgások esetében is alkalmazzák a részes államok. Az egyezményhez kapcsolódó 1967. évi jegyzőkönyv
részes államai pedig az előbbi időbeli korláttól függetlenül kötelezték magukat az egyezmény alkalmazására.
Azóta már az államok túlnyomó többsége nemcsak az 1951-es egyezménynek, de az 1967. évi jegyzőkönyvnek
is részesévé vált, s az államok jelentős része a realitásokat figyelembe véve önként vállalta, hogy nemcsak az
immár értelmét vesztett európai földrajzi korlátozással alkalmazza az egyezményt. Az Európai Unión belül
kibontakozott ún. schengeni együttműködés keretei közé az államok csak e földrajzi korlátozás nélkül léphetnek
be. A belépés ugyanakkor immár a közösségi acquis ilyen értelemben vett elfogadásának követelményei közé
tartozik. A kommunista államok a nagyjából ugyanebben az időben bevezetett totális rendszer, az 1956-os
magyarországi és az 1968. évi csehszlovákiai események, illetve az ún. „disszidensügyek” miatt távolmaradtak
az 1951. évi egyezménytől, ahhoz csak az 1989-1990-es rendszerváltozás hónapjaiban csatlakoztak.
704. Az egyezmény belső logikája a következő: az immár jelentőségüket vesztett időbeli és területi korlátokat az
államok túlnyomó része által figyelmen kívül hagyva menekültstátust kell adni annak, aki faji, vallási,
nemzetiségi, bizonyos társadalmi csoporthoz való tartozás vagy politikai vélemény megvallása miatti
üldöztetéstől való megalapozott félelem következtében nem abban az államban tartózkodik, amelynek
állampolgára és nem tud, illetve e félelem miatt nem hajlandó országának védelmét igénybe venni. Az
egyezmény ugyanakkor tartalmaz kizárási és megszűnési klauzulákat is, amelyek taxatív jelleggel lettek
felsorolva.
705. Eszerint az állam nem köteles menekültstátust adni annak, aki i. az IRO, UNRRA, UNRWA és hasonló
intézmények gondozása alatt áll; ii. aki állampolgárságot vagy azzal egyenértékű státust kapott másutt; továbbá
annak, akiről alapos okkal feltételezhető, hogy iii. béke elleni, háborús vagy emberiség elleni, az ilyen
bűncselekményekről rendelkező nemzetközi okmányokban meghatározott bűncselekményt követett el;
iv. a menedéket nyújtó országon kívül, az országba menekültként történő befogadását megelőzően súlyos nem
politikai bűncselekményt követett el; vagy v. az Egyesült Nemzetek céljaiba és elveibe ütköző cselekményekben
bűnös.
706. Az állam megszüntetheti a menekültstátust akkor, ha az illető i. önkéntesen ismét igénybe vette az
állampolgársága szerinti ország védelmét; vagy ii. elvesztett állampolgárságát önkéntesen visszaszerezte, vagy
iii. új állampolgárságot szerzett és élvezi az új állampolgársága szerinti ország védelmét, vagy iv. önkéntesen
visszatelepül abba az országba, amelyet elhagyott vagy amelyen kívül tartózkodott az üldöztetéstől való
félelmében; vagy v. már nem utasíthatja el állampolgársága szerinti országa védelmének igénybevételét, mivel
megszűntek azok a körülmények, amelyek alapján őt menekültként elismerték, kivéve, ha korábbi
üldöztetéséből fakadó alapos okokat tud az állampolgársága szerinti országa védelmének visszautasítására
felhozni, vagy
bár nem rendelkezik állampolgársággal, visszatérhet abba az országba, ahol korábbi szokásos tartózkodási helye
volt, mivel megszűntek azok a körülmények, amelyekkel kapcsolatban őt menekültként elismerték, kivéve ha
korábbi üldöztetéséből fakadó alapos okokat tud a visszatérés ellen felhozni.
707. A menekültstátus lényege végső soron abban áll, hogy az ún. gazdasági, szociális, kulturális jogokkal az
illető ugyanabban az értelemben rendelkezik, mint az állampolgárok, ugyanakkor a polgári és politikai jogok,
szabadságjogok tekintetében státusa a külföldiekére emlékeztet.
708. A menekültet az állam befogadja, védelemben részesíti, és a fentiek szerint bizonyos jogokat is biztosít
számukra. Ugyanakkor a menekültjog ismer egy különleges jogot azok javára is, akik nem kapták meg a
menekültstátust. Őket a „visszatoloncolás tilalma” védi (ez a „non-refoulement" elv), ha visszatoloncolás esetén
életét vagy szabadságát faja, vallása, nemzetisége, egy bizonyos társadalmi csoporthoz való tartozása vagy
politikai véleménye miatt veszély fenyegetné. Ez az elv az illetőt személyében védi, ugyanakkor megélhetése
miatt de facto tulajdonképpen a befogadó táborokba zárja be, hiszen a menekülttel ellentétben neki nincs
201
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
munkához való joga. Részben ez is magyarázza, hogy miért adták fel egymás után az államok az 1951. évi
egyezmény időbeli és területi korlátait: ha valakit úgysem lehet hazaküldeni, akkor menekültkénti befogadása –
ha munkát is kap – végső soron kisebb állami költséget igényel, mint abban az esetben, ha a visszatoloncolás
tilalma által védve marad az országban.
709. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (Office of the United Nations High Commis- sioner for Refugees–
UNHCR) felügyeli az egyezmények végrehajtását, valamint az ő védelme alatt állnak a non-refoulement elv
alatt levő személyek is.
710. A nemzetközi jogalkotás a menekültstátust, illetve a hontalanok védelmét eredetileg ideiglenes
intézménynek tekintette, amely az illető személy esetében előbb-utóbb megszűnik, hiszen megszűnnek az
üldöztetést kiváltó körülmények és az illető hazatér, a hontalan állampolgárságot szerez stb. A gyakorlat
azonban azt mutatja, hogy a menekültek eredeti politikai üldöztetésük megszűnte után sem távoznak, hanem
maradnak a befogadó, gazdagabb országokban, vagy azért, mert ott közben állampolgárságot szereztek, vagy
azért, mert családi kapcsolataik immár szorosan összekötik őket a befogadó országgal. Mivel így az ún.
gazdasági migrációval szorosan összefonódik a menekültek érkezése, s az üldöztetés tényének megállapítása
egyéni elbírálásban, eljárási garanciákkal körülbástyázva egyre nagyobb terheket ró a befogadó államra, alakult
ki az Európai Unió már említett schengeni együttműködésének keretei között egy meglehetősen megszorító
gyakorlat, amely a munkaerőpiac védelmében a gazdasági migráció tömegeit próbálja kiszűrni a menekült- vagy
hontalanstátusért folyamodó tömegből. A schengeni együttműködés a menekültügyi eljárásban olyan
megoldásokat intézményesített, amelyek rendszeres kritikára adnak okot az ENSZ berkeiben. A schengeni
államok ugyanis i. egyeztetik menekültügyi politikájukat; ii. a schengeni térségbe belépőknek azonnal be kell
nyújtaniuk menekültstátus iránti kérelmüket az első államban; iii. úgy tekintik, hogy valamely tagállamban
elutasított menekültügyi kérelem alapot ad arra, hogy az ugyanazon személy által benyújtott kérelmet sommás
eljárásban, érdemi vizsgálat nélkül elutasítsák; iv. ugyanazokat az országokat tekintik ún. biztos országnak (azaz
olyannak, ahol nincs üldözés).
711. Az 1951. évi menekültügyi egyezmény szerint a különböző országokban ugyanabban a formában kell
kiállítani a menekültügyi igazolványt, s ehhez kapcsolódva az Európa Tanács és az Európai Unió keretén belül a
vízumoztatás, illetve a vízummentesség, munkavállalási szabályok tekintetében különböző könnyítéseket
biztosítanak a másik államban kiállított menekültigazolványok birtokosainak. (Lásd például az Európa Tanács
1959. évi strasbourgi megállapodását a menekültek vízumkötelezettségének eltörléséről és az1980. évi
strasbourgi megállapodást a menekültek iránti felelősség átvételéről.)
712. Hontalan az, akinek nincs állampolgársága, ez bekövetkezhet a jus soli és ajus san- guinis elvek
szerencsétlen összekapcsolódása esetében (ti. ha jus sanguinis országban jus soli polgároktól születik a
gyermek), feltéve hogy az ilyen esetekre nézve nem tartalmaz a születés helyének országa valamilyen fő- vagy
kisegítő elvet. Többször volt már arra is példa, hogy az illető személytől saját állama megvonta az
állampolgárságot (jogsértően, akár még hazai tartózkodása idején, mint ez az irodalmi Nobel-díjas
Szolzsenyicinnel történt a Szovjetunióban, akit ezután ki is utasítottak), esetleg az illető lemondott arról és nem
szerzett újabb állampolgárságot. A hontalan esetében így szintén nincs olyan állam, amelyik őt a személyi
főhatalom (lásd n° 403-404.) értelmében védeni tudná, de nem is állnak fenn a menekültstátus feltételei. Az
ENSZ égisze alatt 1954-ben született egyezmény a hontalanok státusának rendezéséről, amelyben a részes
államok vállalják, hogy hontalanigazolványt állítanak ki számukra. A hontalan számára a vallásszabadság,
tulajdonhoz való jog, bírósághoz fordulás, adófizetési kötelezettségek esetében az állampolgáréval azonos
elbánást biztosítanak, ugyanakkor a gazdasági, szociális jogok java része esetében csak a külföldiek számára
járó elbánást garantálják. Az Európa Tanácsban 2006-ban került elfogadásra egy egyezmény az államutódlással
összefüggésben kialakuló hontalanság elkerüléséről. Az ebben részes államok vállalják, hogy ebből a célból az
utódállam, mellőzve bárminemű hátrányos megkülönböztetést, a tartózkodási hely alapján, vagy ettől
függetlenül, ha az illető mégis megfelelően kapcsolódik hozzá, állampolgárságot ad annak, aki különben az
államutódlás (lásd n° 505-507., 520.) következtében hontalannak minősülne. Ez az egyezmény, amelynek
Magyarország is részese, 2009 óta hatályos.
5.3. 10. Különleges jogok a munka világában
713. A nemzetközi jogalkotás a munka világában is szükségesnek ítélte olyan szabályok megalkotását, amelyek
az egyén jogalanyiságára épülnek. Ezek a szabályok részben megtalálhatók a gazdasági, szociális jogok között
is (munkához, társadalombiztosításhoz, szociális biztonsághoz való jog), de vannak közöttük az egyesülési
joggal összefüggők is (szakszervezeti jogok), s külön súlyt kap a nők hátrányos megkülönböztetése, a
gyermekek és az őslakos népek védelme, valamint a határokon átnyúló munkavállalás kapcsán felmerülő
kérdések részben emberi jogi szempontú szabályozása.
202
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
HARMADIK RÉSZ │ A
NEMZETKÖZI JOG ALANYAI
714. Több nemzetközi szervezet is foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, bizonyos vetü- leteket már érintettünk az
ENSZ Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmányának, illetve az Európai Szociális
Chartának a bemutatásakor. Külön meg kell azonban említeni a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetet
(International Labour Organization–ILO), amely a Nemzetek Szövetségétől jogilag független, önálló
nemzetközi szervezetként az első világháború után alakult meg. Létesítését az a gondolat is motiválta, hogy a
munka világában a kizsákmányolás legkirívóbb formáinak nemzetközi megelőzése meg tudja akadályozni az
1917-1919-es évek társadalmi viharainak, forradalmainak, munkásfelkeléseinek újra bekövetkezését. A
Nemzetek Szövetsége tagállamai beléptek, sőt a békeszerződéseknek (például a versailles-i béke XIII. része,
illetve a trianoni béke XIII. része gyanánt) ugyanúgy integráns része volt, mint magának a Nemzetek
Szövetségének az egyezségokmánya. A migráció jelensége, a gazdasági világválság kezelése az ILO fontosságát
megerősítette, és így a második világháború idején (az 1944. május 10-i philadelphiai nyilatkozatban) úgy
döntöttek, hogy minimális változtatásokkal folytathatja tevékenységét, továbbra is önálló szervezetként, de
immár az ENSZ szakosított intézményeként. Jelentős intézményelméleti újítás volt, hogy kormányközi