Az elidegenedés a modern kapitalizmusban
Próbálkozás egy esszére Byung-Chul Han és Lukács György alapján
Amikor először hallottam azt a szót, hogy „elidegenedés”, őszintén szólva nem tudtam pontosan, mit
jelent. Azt hittem valami nagyon elvont dolog és nincs sok relevanciája napjainkban. Ez az
előfeltétlezésem teljesen más, mint amit jelenleg gondolok. Nagyon nagy jelentőségé van most is az
elidegenedésnek, mindenkit befolyásol már, senki nem menekülhet előle. Mert ha belegondolok: mi más
lehet az, amikor már nem tudjuk, miért csináljuk, amit csinálunk, amikor állandóan fáradtak vagyunk, és
közben mégis úgy érezzük, hogy nem vagyunk „elég jók”? Ez az elidegenedés csak nem biztos, hogy
mindig felismerjük. A rendszer, amiben élünk nem akarja, hogy tudjunk róla, felismerjük problémáink egyik
fő eredetét.
Az esszémben két gondolkodóval foglalkozom, akik szerintem érdekesek lehetnek a témám
szempontjából: Byung-Chul Han kortárs dél-koreai filozófussal, aki A kiégés társadalma című könyvében
a mai kapitalista világról ír, és Lukács Györggyel, aki a 20. század elején fogalmazta meg a "tárgyiasulás"
(vagy ahogy ő mondja: eldologiasodás) fogalmát. Bár időben távol vannak egymástól, mégis sok
szempontból hasonló dolgokra hívják fel a figyelmet, csak más szavakkal. És ezek a dolgok nagyon is
aktuálisak ma is.
1. Elidegenedés régen és ma
Először is, egy kis fogalmi tisztázás: mit is jelent pontosan az, hogy elidegenedés? Marx szerint az ember
a kapitalizmusban elszakad attól, amit csinál, attól, amit létrehoz. A munkás egész nap dolgozik, de nem
érzi a sajátjának a munkája eredményét, sőt sokszor még azt sem érzi, hogy a munkája értelmes lenne.
Lukács ezt a gondolatot viszi tovább, amikor azt írja, hogy a kapitalizmusban az ember és a társadalmi
viszonyok „dolgokká” válnak, amit már nem mi irányítunk, hanem valami tőlünk független erő.
„Az eldologiasodás lényege az, hogy a társadalmi viszonyokat az emberek saját termékeiként, de saját
hatalmukon kívülállónak tapasztalják meg.” (Lukács)
Ez a mondat nekem azt mondja, azt jelenti, hogy a világot mi emberek hozzuk létre, a szabályokat, a
gazdaságot, a politikát, de közben mégis úgy érezzük, mintha semmit sem tudnánk befolyásolni. Mintha
csak sodródnánk, mintha a világ „magától” ilyen lenne, és mi csak alkalmazkodni tudunk, kívülről nézzük,
de mégis hatással van ránk közvetlen.
Byung-Chul Han szerint a mai korban ez az elidegenedés új formát öltött. Ma már nem arról van szó,
hogy valaki „elidegenít” minket, hanem mi tesszük ezt saját magunkkal. Ő ezt nevezi
önkizsákmányolásnak. Ez elsőre érdekesen hangzik, de teljesen érthető, ha arra gondolunk, hogyan
érezzük magunkat. Mi akarunk jók lenni, produktívak lenni, fejlődni, teljesíteni, mindig „a legjobb énünket”
mutatni és közben teljesen kiégünk.
„A túlzásba vitt munka és teljesítmény az önkizsákmányolásban csúcsosodik ki. Hatékonyabb, mint a
mások általi kizsákmányolás, hisz párban jár a szabadság érzetével” (Han, 2019, p. 14).
Ez szerintem teljesen pontos és igaz: ma már nem is kell, hogy valaki megmondja, mit csinálj. Te magad
hajtod magad, mert azt hiszed, így leszel „szabad”. Csakhogy ez a „szabadság” valójában egy újfajta
kényszer. Már nem láncokat hordunk, hanem telefonos naptárakat.
2. A teljesítménykényszer és kiégés
A mai kapitalizmus egyik legnagyobb hazugsága szerintem az, hogy azt mondja bármit elérhetsz, ha elég
keményen dolgozol. Ez egyszerre hangzik motiválónak és nyomasztónak. A kezedbe adja elvileg az
irányítást és reményt ad, hogy úgy formálod az életed, ahogy szeretnéd. Másrészt nyomasztó, mert ha
nem érsz el valamit, akkor az a te hibád. Han szerint ez a logika vezet oda, hogy az emberek
depressziósak, szoronganak és végül kiégnek. Ez nem „egyéni gyengeség”, hanem egy rendszer
betegsége.
„A depresszív ember az az animal laborans, aki saját magát zsákmányolja ki, és teszi mindezt önként,
külső kényszer nélkül” (Han, 2019, p. 24).
Ez a mondat különösen megütött, mert szerintem mindenki, aki valaha úgy érezte, hogy nem bírja tovább,
hogy túl sok a nyomás, az érzi, miről beszél itt Han. Az a szomorú, hogy a rendszer közben azt mondja:
„fejleszd magad, állj fel, csináld újra.” De mi van akkor, ha az a baj, hogy már túl sokat csináltunk?
3. A digitális világ mint elidegenítő tér
Han külön fejezetet szentel annak, hogyan hat a digitális világ, főleg a közösségi média, az
elidegenedésre. Azt mondja, hogy a digitális kapcsolatokban hiányzik a valódi másság, az, ami kihívást
jelentene számunkra. Minden sima, gyors, visszajelzés-alapú. Ahelyett, hogy mély kapcsolatokat
építenénk, csak felszínes lájkokat és emojikat küldünk egymásnak.
„A digitális világ másságban és ellenállásban szegény. A virtuális terekben az én gyakorlatilag „a realitás
elve” nélkül mozoghat” (Han, 2019, p. 38).
Ez a mondat nagyon jól kifejezi, hogy miért érezzük magunkat néha egyedül még akkor is, ha „össze
vagyunk kötve” mindenkivel. A kapcsolataink virtualizálódnak, a figyelmünk szétszóródik, és közben
elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal is.
4. Lukács: a rendszer „varázstalanítása”
Lukács szerint ez az egész folyamat, az elidegenedés, az eldologiasodás, abban nyilvánul meg, hogy
már nem látjuk át a társadalmi rendszerek működését. Mintha egy bonyolult gépezet venné át az
irányítást az emberek helyett. És ez a gépezet nem más, mint a piac, a termelés, a profithajhászás
logikája. Mi csak „fogaskerekek” vagyunk benne.
Ezért írja Lukács, hogy csak egy osztály, a proletariátus képes ezt felismerni, mert ők azok, akik egyszerre
részei is a rendszernek, de kívül is állnak rajta:
„A proletariátus osztálytudata az a tudatforma, amelyben a társadalom valódi mozgása tükröződik vissza.”
(Lukács)
Ez számomra azt jelenti, hogy ha felismerjük, hogy a világ ilyen, és elkezdünk róla beszélni, akkor
lehetőségünk van a változtatásra is. Nem biztos, hogy forradalom kell, de legalább gondolkodni, kérdezni,
kételkedni, és egymással beszélni róla. Tényleg a legfontosabb, hogy minél több emberrel beszéljünk
erről, hogy tudjunk közösen cselekedni.
5. Lehet-e ebből kilépni?
Han szerint igen. De nem úgy, ahogy a legtöbb önsegítő könyv mondja. Nem még több produktivitással,
hanem visszalassulással, a mély unalom elfogadásával. Aki mindig „hasznos” akar lenni, az soha nem
tud igazán élni. Néha muszáj csak lenni, figyelni, csöndben maradni.
„A kultúra olyan környezetet feltételez, melyben megadatik, hogy elmélyülten tudjunk valamire figyelni”
(Han, 2019, p. 14)
És talán ez a figyelem a legnagyobb ellenállás a mai világban. Mert ebben a rendszerben az a radikális,
aki nem csinál semmit, csak gondolkodik, figyel, és nem hagyja, hogy a rendszer diktálja az életének a
ritmusát.
6. Új tudatosság, új kapcsolódás
Az elidegenedés nem csak elméleti kérdés. Ez a mindennapjaink része. És bár Han és Lukács
máshonnan közelítenek, egy dologban biztosan egyetértenek: az ember nem gép, nem dolog, nem
árucikk. És akkor lehet esélyünk kilépni ebből a rendszerből, ha ezt újra felismerjük magunkban is,
egymásban is.
Szerintem ez a felismerés nem csak filozófiai dolog. Ez egyfajta politika is. Mert ha tudatosabbak leszünk,
ha másokkal is elkezdünk erről beszélni, akkor talán nem csak egyéni kiutakat keresünk, hanem
kollektívakat is. Mert végül nem egyedül égünk ki, hanem együtt. És lehet, hogy pont ezért: együtt kellene
elkezdenünk újragondolni a dolgokat.
7. A test és lélek kizsákmányolása, az elidegenedés fiziológiája
A legtöbb filozófiai szöveg úgy beszél az elidegenedésről, mintha csak valami elméleti, fejben zajló dolog
lenne. De Byung-Chul Han szerint ez nem így van. Az elidegenedés a testünkön is nyomot hagy szó
szerint. A kiégés, a szorongás, az álmatlanság, az autoimmun betegségek, a krónikus fáradtság mindmind ennek a rendszernek a tünetei. Ez nem „pszichológiai gyengeség”, hanem egy társadalmi rendszer
testi következménye.
„A 21. század betegségei nem vírusosak, hanem neuronális természetűek: depresszió, ADHD,
borderline, kiégés.” (Han, 2019, p. 8)
Amikor ezt olvastam, úgy éreztem, végre valaki kimondja azt, amit sokan érzünk, de nem tudunk
megfogalmazni. A testem, a kedvem, a koncentrációm, a hangulatom nem különül el attól, hogy milyen
világban élek. A kapitalizmus nemcsak a munkaidőmet, hanem a testemet és az idegrendszeremet is
kisajátítja. Az elidegenedés így nemcsak azt jelenti, hogy „távol vagyok önmagamtól”, hanem azt is, hogy
már nem is érzem a saját testem igényeit, mert állandóan más elvárásokhoz kell igazodnom.
8. A teljesítményalany és a „belső rendőr”
Han egyik legérdekesebb fogalma a „teljesítményalany”. Ez az ember új formája, akit nem korlátoznak,
hanem ösztönöznek. Aki nem tiltásokkal találkozik, hanem motivációs idézetekkel. Aki nem kényszerből
dolgozik sokat, hanem azért, mert azt hiszi, ez az ő választása. És közben észre sem veszi, hogy
valójában már nem szabad, csak önként engedelmes.
„A neoliberalizmus nem elnyom, hanem kihasználja a szabadságot. Mindenki a maga ura, és pont ezért
válik saját maga zsarnokává.” (Han, 2019, p. 17)
Ez engem arra emlékeztet, amit Foucault is írt: a modern hatalom nem külső, hanem belsővé válik. Már
nincs szükség rendőrre, mert a rendőr benned van. Te figyeled, hogy elég produktív voltál-e ma, elég
hasznos, elég motivált. És ha nem, akkor bűntudatod van. Szerintem ez a legdurvább forma az
elidegenedésre, amikor már saját magadtól sem tudsz szabadulni, mert teljesen belsővé vált a rendszer
logikája.
9. Széttöredezett élet, eltűnő közösségek
Régen, vagy legalábbis a baloldali szövegek szerint, az emberek közösségekben éltek, volt osztálytudat,
volt szolidaritás. Lehetett tudni, ki a munkás, ki az elnyomó, és voltak közös harcok, közös célok. Ma már
sokkal nehezebb ez. Han szerint az „én-projekt” korában mindenki egyedül van a problémáival. A kiégés,
a szorongás, a túlterheltség nem közös tapasztalatként jelenik meg, hanem egyéni „mentális
problémaként”.
„A teljesítményalany nem szervezkedik. Nem lázad fel. Hanem összeomlik.” (Han, 2019, p. 26)
Ez a mondat nekem egyszerre szomorú és igaz. Mert tényleg ezt látom magam körül: mindenki fáradt,
mindenki kiégett, de senki nem mondja, hogy ez a rendszer hibája, mert azt hisszük, „velünk van baj”. És
emiatt nincs kollektív ellenállás, csak egyéni megroppanások. Pedig valójában mindannyian ugyanabban
a csónakban ülünk, csak elhitették velünk, hogy mindenki maga evez.
10. A remény, a leállás bátorsága
Han nem ad gyors megoldást. Ő nem egy motivációs coach. De azt mondja vissza kellene találnunk a
figyelemhez, az unalomhoz, a szemlélődéshez. Ahhoz, hogy ne mindig tenni akarjunk valamit, hanem
néha csak „legyünk”. Ne csak használjunk dolgokat, hanem éljük is át őket.
„A vita contemplativa, a szemlélődő élet újrafelfedezése lehet az ellenállás egyik formája.” (Han, 2019, p.
45)
Ez szerintem nem kis dolog. Ma, amikor minden gyors, zajos és hatékony, akkor a legforradalmibb tett
lehet az, ha lassan, csendben és tudatosan élünk. Ha nem válaszolunk rögtön egy üzenetre. Ha
kikapcsoljuk az értesítéseket. Ha megkérdezzük magunktól: „Miért is csinálom ezt?” Ez már lehet egyfajta
ellenállás. Ez nem a rendszer teljes megdöntése az egész biztos, de legalább az első lépés ahhoz, hogy
újra kapcsolatban legyünk önmagunkkal, és talán másokkal is.
11. Baloldaliként: az elidegenedés nem magánügy
Baloldali gondolkodóként (még ha nem is vagyok filozófus), számomra az a legfontosabb tanulság, hogy
az elidegenedés nem magánügy. Nem egyéni „mentális probléma”, hanem egy rendszer következménye.
És ebből csak akkor lesz kiút, ha nem egyedül próbálunk megbirkózni vele, hanem közösségileg kezdjük
újraértelmezni, hogyan akarunk élni.
Ebben segíthet Han és Lukács is. Az egyik megmutatja, hogyan vált a szabadság kényszerré, a másik
pedig azt, hogy az emberek hogyan veszítették el a kontrollt a saját világuk felett. És talán, ha ezeket
felismerjük, már nem is vagyunk teljesen elidegenedve. Mert elkezdtünk kérdezni. És ez már politika is,
a legmélyebb értelemben.
Hivatkozások
Han, B.-C. (2019). A kiégés társadalma (S. T. ford.). Budapest: Typotex.
Lukács, G. (1971). Történelem és osztálytudat (2. kiad.). Budapest: Magvető. (Eredeti mű: 1923)